* Olyan, hogy igazság meg nem létezik. Millió igazság van egymás mellett, nem az számít, hogy ténylegesen mi
történt, hanem, hogy azt hogyan éljük meg, amit a korunk, nemünk, értékrendünk, vallásunk (vagy hiánya), bármilyen
hitünk, neveltetésünk, tradícióink, bármilyen hovatartozásunk, tapasztalataink, a mások tetteinek szubjektív
megítélése, egyéni értelmezése határoz meg. *
* Nagyon sok igazság elfér egymás mellett, és a TOLERANCIA éppen azt jelenti, hogy elfogadjuk a másik igazságát egy
adott helyzetben, és megpróbáljuk összehozni a mi igazságainkkal. *
Az irígység sok gonosz ember alapvető tulajdonsága. Ha elkerülöd az irígyeket, sok bajtól megmenekülsz.
Annak az életét meg úgyis megkeseríti az irígység, és nem marad mellette ideje az élet örömeire. Neki csak annyi marad.
Először hadd írjam le a véleményem a témanyitód konkrét eseteire.
Legközelebb folytatom.
Nem hazudni annyit tesz, hogy nem állítani valótlant a saját érdeked érvényesítésének céljából. Azonban egy nem-igaz-mondás még nem jelent hazugságot, ha azzal te nem kerültél előnyösebb helyzetbe, de mást sem hoztál hátrámyba, vagy bántottál meg.
Ha valaki birtokában az igazságnak azt nem mondja ki, az bizonyos, mint például az általad leírt esetben (kórház) nem azt jelenti, hogy az illető nem mond igazat - főleg mert hogy a szóban forgó púpos ember is pontosan tisztában van az adottságaival - csak egyszerűen azt, hogy a beszélő nem egy "büdös bunkó".
A púpos esetében nem az Igazság rombolt, mivel ő azzal tökéletesen tisztában volt, hanem a tahóság.
A te esetedben sem az Igazság volt a probléma, hanem az, hogy mögötted hangzott el, és ellened fordították.
Hadd térjek vissza, és utaljak a második mondatomra, melynek a fordítottja is igaz;
Ha EGY Igazság kimondásával valaki előnyösebb helyzetbe kerül, vagy mást hátrányba hoz, az pontosan ugyanolyan súllyal esik latba mint egy hazugság.
Ugyanis létezett a te esetedben is egy abszolút igazság, és ez az, hogy közben megtanultál főzni. A múltad igazsága azonban ma már hazugság ebben az értelemben, főleg, ha ellened használja fel valaki.
A szeretet mindenek felett. Ez egy alapIgazság. A szeretet az igazság felett is!
Csak az az ember, akiből hiányzik a szeretet, és elég alacsony szinten szocializálódott (bunkó) ahhoz, hogy ne gondolja át, amit tesz, képes az ilyen stílusra, mint amit leírtál.
Ellenben a szeretet nem jön önmagától. Régi dolog az, hogy ha valaki nem kap, az nem tud adni. Ha valaki önmaga hibáján kívűl gyermekkorában nem részesül a maga egyénre szabott szeretet-adagjában, az később nem lesz képes kimutatni a szeretetét, vagy eleve agresszív, és antiszociális emberré válik. Ez a szeretet-adag egyénenként változó. Van aki kevéssel is beéri, van akinek nagyon sokra van szüksége. Van amelyik gyerek (ember) beéri pár kedves szóval, van akinek cirógatásra van szüksége.
Rajtad ott a sor, hogy ha van benned szeretet, akkor gyakorold az Isteni megbocsátást, mert sajnálni való ember az, akiben nincs meg ez az érzés.
A kórházban "az igazságot" kimondó ember is csak a hideg plasztikus tények alapján volt képes lekommunikálni a dolgot. Nagyon szegény ember az ilyen.
A kimondott szóra pedig a régi magyarok azt állították, hogy hatalma van.
A szavakban megtestesülő hatalom mindenkinek megadatott. De ha visszaélni a hatalommal, az semmilyen esetben sem etikus.
SmartAss - teljesen egyet értek azzal, amit az ominózus életképpel kapcsolatbam írtál. A kérdező ugyanis nem kíváncsi volt, hanem irígy... A dolgot meg lehetett volna és meg is lehet úgy kérdezni, hogy az illető szívesen és örömmel meséljen a feleségéről csládjáról.
Annyira telve vagyunk a gonoszsággal és keserűséggel hogy tényleg csak ennyire futja az erőnkől, meg persze kegyes hazugságokra.
Klia, egyszerűen nem értem, hogy ha Te ennyire érzékeny vagy az emberi finomságokra, hogyan tarthatod igaznak annak a bunkónak a kórházi megjegyzését. Miért lett volna igaza? Az a testileg nyomorék pasi minden további nélkül rendelkezhetett olyan belső, emberi, szellemi, érzelmi tulajdonságokkal, melyek messze az átlag fölé emelték, és talán éppen azért, mert befelé kellett figyelnie, mert tudta, hogy a külsődleges jegyek alapján kevés esélye van. Micsoda baromság az, hogy egy szép, fiatal nő csak külsőleg elsőosztályú, de emberileg esetleg nulla pasihoz mehessen férjhez? Lehet, sőt, valószínű, hogy az a hátrányos helyzetű pasi nagyságrendekkel boldogabbá tette, mint bárki más. Ugyan mit számít olyankor a külső? Ne haragudj, de teljesen kiakadtam ekkora naleseírommi hallatán...
Olyan, hogy igazság meg nem létezik. Millió igazság van egymás mellett, nem az számít, hogy ténylegesen mi történt, hanem, hogy az hogyan éljük meg, amit a korunk, nemünk, értékrendünk, vallásunk (vagy hiánya), bármilyen hitünk, neveltetésünk, tradícióink, bármilyen hovatartozásunk, tapasztalataink, a mások tetteinek szubjektív megítélése, egyéni értelmezése határoz meg. Klasszikus művészi megfogalmazása volt ennek Kuraszava klasszikus filmje, amiben ugyanazt a történetet a négy szereplő is elmeséli, és ugyan ugyazazt a helyzetet élték meg, a négy történet néhol köszönőviszonyban sem volt egymással. Mégis mindegyiküknek igaza volt, mert számukra azt jelentette az igazság.
Nagyon sok igazság elfér egymás mellett, és a tolerancia éppen azt jelenti, hogy elfogadjuk a másik igazságát egy adott helyzetben, és megpróbáljuk összehozni a mi igazságainkkal.
Arról már nem is beszélek, hogy ugyanarról a dologról mást tartunk igaznak, ahogy múlik az idő. Hazudtunk korábban? Nem, csak változtunk, egyre jobban és mélyebben értjük a világot, egyre többet tudunk, élethelyzeteket élünk meg, összefüggéseket ismerünk fel, és ez nem véletlenül van így, és így is van rendjén. Ha tudnánk mondjuk húsz éves korunkban, hogy ténylegesen hogyan műxik a világ, és mi vár(hat) ránk, lehet, hogy azonnal felkötnénk magunkat...
Örülök, hogy nem a Vallás, Filozófia fórumon nyílt ez a téma, mert így talán több emberhez jut el. (Az igazság) :)
Rövidesen reagálok, csak most kevés az időm.
Jókat kérdeztél! Bírom amikor valaki jól tud kérdezni, mert az beindítja az ember agyát...
Nem, nem voltál bonyolult. Sőt egy másik alternativából mutattad be az igazságot. Kérlek oszd meg véleményed a Bolcsának írtakról is. Kiváncsi vagyok, és előre is köszönöm.
Rátapintottál, az igazság arca változó. Ahány kor, ahány ember, annyiféle igazság. De mennyi igazságot bír el az ember? Csínján kell-e bánnunk az igazsággal? Képesek vagyunk-e felismerni, mikor, kinek mennyit mondhatunk el az igazságból? És vajon mindig nálunk az igazság? Boncolgassuk hát, hogy is állunk azzal az általad nagyon helyesen megfogalmazott "képlékeny határvonallal"? Jöjjenek a valódi történetek, tanuljunk egymástól, cseréljük ki gondolatainkat!
Izgalommal várom véleményeiteket!
Én csak egy apróságra hívnám fel a figyelmet, miszerint:
Létezik abszolút igazság. De aki keresi az igazságot, az soha sem hisz annak aki megtalálta.
Te aki keresed az igazságot, soha se higyj annak aki azt mondja, hogy megtalálta mert az az Ő igazsága. Az abszolút igazság személytelen, könyörtelenül tényszerű, és kézzelfogható, de mégis láthatatlan. Láthatatlan, de ha rájössz, hogy mi az, akkor mindenkivel meg akarod osztani a tudásod. Viszont ha nem magadtól jössz rá, akkor az nem az abszolút igazság.
Kicsit talán az időhöz tudnám hasonlítani.
Hadd idézzek a Star Trekből:
"Fiatalabb koromban azt hittem, hogy az idő egy ragadozó, ami vadászik ránk, aztán egyszercsak rájöttem, hogy inkább útitárs, amely megtanít örülni a pillanatnak"
Remélem nem voltam túl bonyolult, üdv nektek: Nibiru
Szia Klia! Hát ezt jól feldobtad. Az életünk talán egyik legbonyolultabb kérdésére keresed a választ. Egészen biztos vagyok az igazadban, hogy az igazság nem egyenlő a tények közlésével, bár talán ez a legelfogadottabb és legegyszerűbb doboz, amibe be lehet paszírozni. Én most nem tudok hasonló mélységekbe merülni, de talán további gondolatébresztőnek annyit: az igazság mindíg lehet más és más, mert az is lehet igazság amit annak gondolunk. Így biztosan igaznak hitték és vallották az emberek az aktuális tudásuk szerint, hogy a nap forog a föld körül. És mi biztosan állítjuk azt amit tanultunk és ami most az aktuális világképünk. Igaznak hisszük azt ami az izlésünk szerint szép vagy csúnya és igaznak hisszük azt is amit helyesnek ítélünk. Így ahányan vagyunk, annyi igazsággal élünk. A történetedben igaz, hogy egy első ránézésre igaz külső megjelenés közötti különbség mindenkiben megfogalmaz bizonyos kérdéseket, kételyeket, véleményeket, de igaz az is hogy nem a külső a lényeg, illetve nem a leglényegesebb. Szóval most mondhatjuk azt, hogy lehet igaz minden amit igaznak tudunk, vélünk, hiszünk és ezek között igen képlékeny a határvonal.
Mondjatok igazat! De mi az igazság? Lehet-e egyáltalán az igazságot felismerni, és pontosan szavakba önteni? Hiszen, ha át is szűrtem magamon, pusztán azáltal, hogy szavakkal akarom kifejezni, már szükségképpen eltorzul a mondanivaló. Egyáltalán ki láthatja a teljes igazságot? Mindössze igazságmozzanatokat figyelhetünk meg. Mit jelent nem hazudni és igazat mondani a barátunknak? Hogy mennyire nem könnyű ez, arra nézve hadd mondjak el egy történtetet, amit egy fültanútól hallottam.
Egy kórház folyosóján várakozás közben beszédbe elegyedtek a betegek egymással. Volt köztük egy testi hiábs, alacsony, púpos férfi. A családjáról kezdett el mesélni, közben megmutatta a felesége fényképeit is. A képen egy csinos, fiatal és szép asszony volt látható. Valószínűleg mindnyájan arra gondoltak, hogyan mehetett hozzá egy ilyen vonzó asszony ehhez a férfihez, hogyan élhet vele. De erről természetesen nem szólt senki semit. Azaz, valaki mégiscsak kimondta az igazságot és feltette a kérdést: "Ugyan mondja már, egy ilyen szép aszony nem talált magának csinosabb férjet, mint maga?" Elöntötte a könny a szemét annak az embernek, zsebre tette a fényképet, és a két mankójára támaszkodva elbicegett. Az igazat mondó pedig zavarát leplezve, a többiekhez fordult: "Miért sértődött ez meg, hát nincs igazam?" Mindnyájan érezték, hogy igazga van, de mégsem az igazságot mondta ki. Valami hiányzott abból, amit kérdezett. Találó észrevétel volt, másoknak is eszébe jutott, és ő volt az a bátor, aki végül kimondta. De mit vitt ezzel előbbre, mit épített, mi történt? Valamit összerombolt az igazság. Igazat szólt, de mégsem az igazságot mondta.
Az igazság több, mint adatok halmaza, mint a tények egyszerű felsorolása, és több a valóság puszta megfigyelésénél, vagy akár a tapasztalatoknál is. Mindez persze benne van az igazságban, de mégis csak egy magasabb szervezettségen belül válik igazsággá. Ha még valami hozzájön az adatokhoz, megfigyelésekhez és igazságmozzanatokhoz, továbbá ha ezeket és a tapasztalatokat az érintett emberekre vonatkoztatjuk, akkor közelítjük meg az igazságot. Ha az igazságmozzanatok egy magasabb szervezettségben jelennek meg, az az igazság.
Mi úgy puszta-nyersen vágunk hozzá egymás fejéhez sokszor igazságokat, és utána még fel is háborodunk: hát nem az igazat mondtam? Azt mondtad, de nem az igazságot. Mert az igazság több, mint egy-egy megfigyelt igazságmozzanat.
Micsoda hát? Mi teszi hát azzá? - nem más mint a szeretet.
Amikor egymással, vagy egymásról beszélgetünk, mondjuk mindig az igazat, de szeretetben! Mert a puszta-nyers igaz ölni képes. Az igazság sokszor nagyon sokszor embertelen, kegyetlen, kiméletlen. De, ha szeretetbe ágyazva jelenik meg, akkor a legkeményebb igazság is épít, gazdagít, gyarapít, és hozzájárul az élethez. Szeretet nélkül minden igazság a másik elleni tanúskodássá válik. Szeretet nélkül hiába mondunk igazat a másikról, valamiképpen ártani fogunk vagy neki, vagy az ügynek, vagy önmagunknak. Sokféle módon lehet ártani.
Máig is emlékszem arra, amikor mostohaapám kipellengérezte hibáimat, melyek valóban fennálltak. Szarkazmusa örök életre belém véste nyomait. Például szétkürtölte az ismerőseink között, hogy Ő ugyan nem hagyja, hogy a hasán gyakorolva tanuljak főzni. Ügyetlenségemet, félszegségemet, trehányságomat folyamatosan a szememre hányta, Roppant mód szeretett mások előtt lejáratni. Kizárólag a hibáimat vette észre, dicséretét nem ismertem. Mit vitt ezzel előbbre? Igazat mondott, szintiszta igaz volt, amit mondott, de miért mondta el? Szeretet nélkül cselekedett, nem velem beszélte meg, hanem rólam mondta. Nem idejében tette ezt, hanem jóval a cselekedeteim után, amikor már egész ügyes voltam, nem hagytam szana-széjjel a homijaimat, amikor már egész jól főztem egyes ételeket. Akkor minek? Igaza volt és mégis nagyon sokat ártott vele. Az igazság fanatikusaként szinte istenné, bálvánnyá lett az igazság számára, szinte Isten helyett istenítette - igen sokszor a a maga igazságát - így vált embertelenné, kegyetlenné velem szemben, lettem áldozata azzal, hogy minden természetes önbizalmam oda lett. Még ma is reszketve gondolok arra minden vendégfogadásnál, hogy hátha nem sikerül a főztöm.
Meggyőződésem, hogy az mond igazat a másikról, vagy a másiknak, aki éppen annyit mond, amennyi neki használ, és a többit egyelőre nem mondja. Ha az használ neki, hogy most semmit sem mond, akkor hallgat. Ehhez azonban már egyfajta összeszedettség és szeretet szükséges. Nem arról van szó, hogy a szeretet nevében mostohámnak meg kellett volna kurtítani az igazságot, hanem hogy építse azt egy nagyobb egészbe, teljességbe, amelyben nem csupán a tények szereplenek, hanem én, a sorsom, a cél. Az igazság célja csak az lehetett volna, hogy használjon nekem. Ha ez így történt volna, nem fordulhatot volna elő, hogy jellememet, hibáimat, tetteimet előttem tárgyalja meg másokkal, mintha ott sem lettem volna. Nem tekintett embernek, tárgynak nézett, beszélt rólam, akár csak egy újonann vásárolt mosógépről, amely nem a rendeltetésének megfelelően működik. A tragikus ebben az, hogy nem is sejti, mennyit ártott ezzel nekem. Azzal, hogy elmondta serdülő lányként milyen ügyetlen voltam,ehetetlen volt a főztöm, szinte megpecsételte, hogy mindig béna, és ügyetlen legyek a főzéskor. Ha azonban ezt másképp mondja, vagy nem beszél róla, hanem igyekszik bátorítani, aztán örült volna annak, hogy egyre ügyesebben főzök, az azt jelenthett volna, hogy szeret. Ehelyett csak az igazat tárgyalta meg másokkal szeretet nélkül. Sohasem fogom elfelejteni Édesanyámat, amikor valami rosszul sikerült, szégyelltem és nagyon bántott. Utána magához hívott és azt mondta: gyere beszéljük meg. Mindenre el voltam készülve, de ő egyetlen bántó szót sem mondott mégis bírálta az egészet. De nem úgy, mint a mostohám, hanem éppen ellenkezőleg, kedvet csinált, bátorságot adott. Nos, mit is csinált voltaképpen? Elhallgatta az igazságot? Azt kellett volna mondania, hogy béna vagyok, még erre sem vagyok képes? Teljesen igaza is lett volna (Csapnivalóan az voltam), de ő nem ezt mondta. Akkor hazudott? Nem. Hanem vette a fáradtságot, hogy az igazat beleágyazza egy nagyobb összefüggésbe, és a szeretet közegében tálalja. Az igazság és a szeretet együtt volt jelen. Ez azt jelenti, hogy felismerte, hogy nem bírom el, éppen ezért csak annyit és úgy mondott el, amennyit megértettem, amennyit fel tudok dolgozni különösebb sérülés nélkül. A legnagyobb a szeretet parancsa és nem az igazságé. Fontos, hogy mindig csak azt mondjuk, ami szükséges, és építi a másikat. Jó lenne, ha mielőtt kimondunk valamit, megfontolnánk vajon kell-e ezt most mondanunk? Mit is akarunk elérni azzal, amit mondunk? Amit kimondunk az valamit munkál, akkor is, ha éppen csak úgy kiszaladt. És amit mondani akarunk - biztosan szükség van rá, vgy csak fegyelmezetlenül járt a szánk? Következményei lesznek. Gyógyszer a szó, nem mindegy mennyit adunk belőle. Mindig helyén mondott szó, amit kimondunk? Beszédünknek mindig van eredménye. Milyen nagyszerű, hogy a beszéddel lehet építeni. Nem azzal kell hát bajlódnunk, hogy szavaink minél inkább megközelítsék az igazságot, hanem azt szeretetbe ágyazva építsük, erősítsük a másikat.
