Ez egy nagyszabású eretnek írás és ne hidd el ami benne van. Ajánlom a svájci Kurt Gloor - Fél lábbal a másvilágon című filmjét. Duna TV kétszer is adta. Nehéz megszerezni a netről. Csak külföldről megrendelni lehet.
Ők, akik beszélnek, átélték a klinikai halált. Nem volt semmi előző élet érzésük és úgy érezték, hogy hazamentek. Amikor pedig vissza kellett térniük a valóságba, a saját testükbe, kicsinek érezték és nagyon rossz volt nekik ebbe a földi életbe visszajönni.
Jézus létezését tagadni a legnagyobb Istennel szembeni bűn. Ha nem hiszel nekem, akkor menj el egyszer Medjugorjébe. Akkor majd megtudod, az igazságot. Ott nagyon sok megtérés van, mert Mária jár közben értünk Istennél.
A lelket nem lehet elpusztítani. Erről is szól a könyv. Nézz rá, már a címe is az: A lélek örök érvényessége.
A test az, ami elpusztul, és ami helyett időről-időre újat építünk, ha vissza akarunk jönni. Mert az, hogy itt vagyunk, ebben a kemény világban, csak azért van, mert vissza akartunk jönni. Ha az eddigi életemen végignézek, ez nekem is elég valószínűtlennek tűnik, de ki tudja, miket gondolhattam, amíg odaát voltam, és hogy nem akkor volt-e igazam. :)
Nem vagyok valami boldog a tudattól, hogy a lélek cizellálását, csiszolását, más szintén megtestesült lelkek elpusztításával tudjuk csak fenntartani. Mert ez a föld nevű "kavargó" rendszer nem szól másról csak egymás felfalásáról, küzdelméről.
Küzdelem a biológiai létezésért, taposás a porhüvely életképességének biztosításáért.
Bármely szintet nézzük is, a baktériumoktól a főemlősökig.
Az odaát járók a mindent elborító szeretetről, és harmónia érzésről szóltak.
Remélem ott nem az biztosítja a létezést, hogy a nálunk fejletlenebbeket megesszük, elvesszük tőlük a bennük lakó erejüket.
Bár ha ez a lét mint oktató terem erkölcsileg ilyen silány, akkor sok változást nem remélhetünk onnan se. Itt nem az emberi kapcsolatokról szólok, hanem az egyszerű spenótról, amit ha elfogyasztunk annak számtalan összetevőjének kicsiny lelkét is megesszük, csak azért, mert nekünk létezni kell.
És ha mi vadászunk az élelemre, akkor nincs semmi biztosíték arra, hogy mi magunk se leszünk valakinek a prédája, kiszemelt zsákmánya.
Mert ha ez a föld egy része a nagy egésznek, mi a biztosíték arra, hogy a többi nem ilyen??
Ellenkező esetben semmi értelme ennek a "labornak" amiben élünk...
"De! Én még olyanról nem hallottam, hogy az agy “vizionálás” alatt még ÉLŐ személyekkel találkozott volna az alany, úgy, hogy vele információt is tudott volna cserélni.
Pedig ha az egész nem más csak egy “stresszes élmény” akkor a leglogikusabb az lenne, hogy a személy érzelmileg legközelebbi hozzátartozói töltik be a “teret”."
Nagyon jó a meglátásod és ez teljesen "normális". Ugyanis a lélek (szellem) a fogantatástól-születésig (ezt nem tudjuk mikortól) ötvöződik a testtel. A test a kehely, a lélek ami ezt megtölti és ezt a földi létben nem kell különválasztani, az majd a halál pillanatában következik be.
Ugyanakkor sok esetben egy hozzátartozó megérzi/megálmodja/vizionálja a halál pillanatában egy hozzá közel álló személy (tehát rokon vagy barát) távozását, tehát fordítva működik a dolog. Aki pedig meghal, az azért nem találkozhat valamely még élő személlyel, mert az élő személy szelleme a test által a földi dolgokhoz/érzékeléshez van "kötve".
Végezetül: bölcs volt Mózes amikor súlyos törvényekkel akadályozta meg, hogy a halottlátás/halottidézés elterjedjen, illetve abban is, hogy a gyász csak 7 napig tartson, a 8-ik napon pedig le kellett venni a gyászruhát, el kellett engedni azt aki elment. (A lélek vissza kell térjen Istenhez.)
Ja és hogy mi értelme :) úgy látszik, semmit sem tudok egy hsz-ból elmondani :)
A teremtés az. A teremtés az én felfogásom szerint egy állandóan zajló folyamat, amiben persze evolúció is van. Minden apróbb tudat kiáramlás istenből, minden élet, folyamat, szenvedés, öröm, alkotás (teremtés egy másik szinten) olyan tapasztalat, ami által a Minden Létező egyre gazdagabb és cizelláltabb lesz. Tehát igazából önmagáért teszi, mert ha ez a folyamat nem létezik, nagyjából nincs különbség a Minden Létező és a Semmi között. (Persze miután minden beletartozik, teljesen egyenértékű az, hogy önmagáért vagy értünk teszi-e, és tökmindegy, hogy isteni gondviselésnek vagy a létezés folyamatának nevezzük). A teremtett dolgok által tapasztalja meg önmagát egyre bonyolultabban és választja el önmagát a semmitől.
Őket aztán végképp nem hasonlítanám össze :) a disznófélék különösen fejlett intelligenciájú állatfaj, ám ritkán alkoholisták. Nem lepne meg, ha a disznókra vonatkozó hústilalom jópár vallásban, ahol egyéb állatot szabad enni, emiatt lenne.
1ébként nem kezdődik sehol. Minden létezőnek van valamilyen szintű tudata/lelke. A legjobb megközelítés talán az, hogy rétegekből épül fel: egészen egyszerű tudata van a sejteknek, aztán egy fölérendeződő tudata a testnek, és ehhez jön még hozzá a személyiség/lélek/miegyéb, attól függően, hogy milyen életformáról beszélünk. Ha az élőlény elpusztul, akkor már a magasabbrendű tudat nem tartja össze, a kisebbek viszont még élik az életüket, de ez az adott egyed felbomlásához vezet.
Legjobb olvasmányom eddig ebben a témában ez volt. A halálról a 9. fejezet szól, kezdheted rögtön azzal, önállóan is olvasható az előzmények nélkül.
Ja és még egy kérdés, ami felmerült bennem erre az agyi oxigénhiányos indoklásra: nem lehet, hogy azért hozzák ugyanazokat a képeket, mert halálközelbe kerülnek?
Valahol szerintem nem indok azellen, hogy ha valaki a tengerbe esik, megfullad, az, hogy dehát ha a zuhanyfejet nyomjuk az arcába, akkor is fuldokolni kezd. Ebből nem következik az, hogy a tengerben fuldoklás fantázia.
Sőt. Kórházi adatokból kiderül, hogy olyanok, akiket pl tömeges közúti balesetből vittek be és még nem tudhatták halálukkor, hogy x családtagjuk félórája meghalt a másik kórházban, olyanokat mondtak, haldoklás közben, hogy látják azt a családtagot elébük jönni. (Elisabeth Kübler-Ross haldoklókkal foglalkozó svájci orvosnő kutatásaiból). Ez szerintem is egy sarkalatos pont.
Nos a következő meglátásom van.
Nekem nem volt semmilyen tapasztalatom, ezért úgymond elfogulatlan külsősként tekintek a témára.
Nyitott vagyok minden irányba. A materiális világnézet szerint ugyanúgy semmivé leszünk, mint amilyen semmik voltunk születésünk előtt. A másik véglet a végtelen reinkarnáció.
A lélekvándorlás. Mindkét esetre van olyan tény halmaz, amely kérdéseket vet fel. Az első a lélek különállósága irányába.
A létező organizmusok nem egyformák, akár fajon belül, akár azon kívül.
A kérdés, hogy hol a határ? Melyik az a létforma, ahol még van lelke az organizmusnak, és ahol már nincs?
Az embertől a legegyszerűbb vírusokig.
A kettő között a fejlettségi szintek tömkelege található.
Ez a materialitást támasztja alá.
A másik kérdés ami felett igencsak elsiklanak a témát boncolgatók, helyesebben szólva nemigen olvastam róla érdemit.
A “hívők”-et cáfolandó széles körben bemutatták az agy oxigén hiányos tevékenységét, és stimulációját amellyel minden átélt élmény reprodukálható hellyel közzel.
Egy fontos szempontot viszont kihagyott mindenki.
A következőről van szó.
Az “eseményen” átment személyek pszichikusan érző emberek. A gondolataikat, érzelmeiket fontossági sorrend szerint uralják különböző kötődéses kapcsolatok.
A visszajött emberek tömkelege számolt be arról, hogy az itteni életben olyan feladataik vannak még amelyek hozzájuk lelkileg szorosan kötődő emberekkel kapcsolatosak. Például fel kell nevelni a kisgyermekeket, gondozni kell másokat stb.
Általában egy anyának legfontosabb a gyermeke, ezért sokszor olvasni olyan beszámolókat, hogy miattuk térnek vissza.
Nos egyet nem említenek a stimuláns elmélet hívei.
A halál közeli élményen átesett személyek sok esetben találkoznak elhunyt, vagy életükben már nem jelenlévő személyekkel, akikkel kommunikálnak is.
De! Én még olyanról nem hallottam, hogy az agy “vizionálás” alatt még ÉLŐ személyekkel találkozott volna az alany, úgy, hogy vele információt is tudott volna cserélni.
Pedig ha az egész nem más csak egy “stresszes élmény” akkor a leglogikusabb az lenne, hogy a személy érzelmileg legközelebbi hozzátartozói töltik be a “teret”.
Azaz a látomásokban nem feltétlenül csak halott hozzátartozók jelennének meg, hanem természetszerűleg élők is.
Ez az aprócska logikai tény valahogy minden kutatási anyagból hiányzik.
Miért??
Ezt mivel lehet magyarázni??
Másnap reggel bejött a neurológus, és sok kérdést tett fel nekem. Megbökdösött egy tűvel. Olvastam az elméjében, és azt mondtam neki, amit hallani akart. Úgy ment el, hogy azt gondolta, igaza volt; hogy csak egy kis érzelmi problémám van, amit a stressz okozott, és hogy pihenést fog javasolni. Én ültettem bele ezeket a javaslatokat az elméjébe.
Én is ezt mondtam volna.:))
Na, itt kezdődnek az idiotizmushoz vezető utak.
Így felelt: "De igen, hinnék magának; konzíliumra kell mennem, és el kell mondanom a kollégáimnak, mi történt, és hogy miért engedem haza. Sebész vagyok, mindennap szembenézek a műtőasztalon ellenségemmel, a halállal, és minél többet értek meg belőle, annál jobban tudok segíteni a betegeimnek. 500 páciensem tapasztalta már meg a halált, kelt életre aztán, és mesélt róla. Egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem meséli, mi történt."
Úgyhogy elmondtam neki.
Azt mondta, az aktámat beteszi a többi közé, és a halála után megsemmisítik majd. Megkérdeztem, mihez kellene kezdenem, ő pedig így felelt: "Nem tudom. Teljesen meg fog változni az élete, én pedig nem tudom megmondani önnek, hogyan élje." De hol vannak a többiek, akik ezt átélték?
Azt felelte, nem mondhatja el. Azt is mondta, hogy senkinek ne beszéljek arról, ami történt, különben elmegyógyintézetbe zárnak. Elmondtam neki, hogy olvasni tudok az elméjében, ő pedig azt felelte, hogy igen, tudja. Azt mondta, idővel elveszítem majd ezt a képességet, de az elején segíteni fog abban, hogy alkalmazkodjak az új tudatosságomhoz. Azt is mondta, hogy hivatalosan 1 órán át voltam halott, de szerinte több óra is volt az. Aznap hazamentem. Nem találkoztam vele azóta.
Tiszta X-akták!
1974-ben azt mondta nekem egy tenyérjós, hogy menjek a Washington állambeli Lacey-be, ezen belül egy bizonyos házba, és ott majd megtalálom a hangom. Elmentem, s amikor megérkeztem, kopogtam az ajtón. Egy fiatalember nyitott ajtót. Beinvitált, és elmondta, hogy "Gene" pár perc múlva megérkezik. 15 perc múlva be is lépett Gene, én pedig felismertem. A tanárom volt Atlantiszban, és arra használta a tanítványait, hogy előnyre tegyen szert az ellenségei fölött. Így szólt: "Már vártam." Lekísért az alagsori könyvtárába, és odaadta nekem a Seth beszélt. Azt mondta, ez majd megadja nekem a nyelvet, amire szükségem van a munkámhoz. Hazamentem, elolvastam, és pontosan az állt benne, amit a fényben megtudtam. Gene két évvel később meghalt agytumorban. Két évig segített nekem felkészülni a beszélőként betöltendő szerepemre.
Ma kaptam ezt a történetet, és gondoltam megosztom veletek, ismerek olyan embert akinek szintén volt halálközeli élménye és tapasztalt hasonlókat, legalábbis elmondása szerint.
Nagyon sok hasonló türténet van leírva orvosoknál, és soha nem kerülnek nyilvánosságra, mert....
Hadd ne mondjam miért kiderül az írásból...
Tudom, hogy nagyon hosszú történet ez ide a fórumra , de érdemes elolvasni.
"Halálközeli élményem
Patsy Davis cikke
65 éves vagyok, 49 éve élek házasságban. Már nyugdíjba vonultam, 4 gyermekünk és 9 unokánk van, akik mind nagyon közel élnek hozzánk. Szeretnék pár szót szólni arról, hogy honnét jöttem, aztán elmesélném a halálközeli élményemet. 1931-ben születtem a Kansas állambeli Anthony-ben. 3 fiú-, 2 lánytestvérem van, és egy féltestvérem, aki lány. Negyedik osztályos koromban egy tanyára költöztünk, és ott éltünk 5 évig. Utána átköltöztünk egy farmra, ahol 2 évig maradtunk. A családom ezután a Kansas állambeli Atticába települt át.
12 évesen kezdtem dolgozni, nyáron. 14 éves voltam, amikor alkoholista apám közölte velem, hogy menjek el. Azt mondta, csak egy főnök lehet a családban, az pedig ő, és mivel erősebb voltam nála, távoznom kellett. Még aznap elmentem Hutchinsonba, a féltestvéremhez. Kosztért és kvártélyért dolgoztam az éttermükben. Iskolába is jártam. Félévkor behívattak az igazgató irodájába, és tudtomra adták, hogy 500 dolláros tandíjat kell fizetnem. Nem volt 500 dollárom. Ráálltak arra, hogy befejezhessem az évet, de újabb évet már nem kezdhettem el. Következő júniusban férjhez mentem. 1959-ig Hutchinsonban laktunk; ezután a Washington állambeli Rentonba költöztünk.
A keresztény egyház szellemében nevelkedtem, olyan légkörben, ahol szó szerint vették a Bibliát. 12 évesen kereszteltek meg, és hittem abban, hogy ha megkeresztelkedés nélkül hal meg az ember, pokolra jut. Hittem is a pokolban. Nagyon vallásos voltam. Azért emelem ki ezt, mert nem szokványos halálközeli élményen estem át, ami furcsa, ha figyelembe vesszük ezeket az előzményeket.
1965-ban egy autósétteremben dolgoztam Rentonban. Ekkor már 4 gyermekem volt, a férjem pedig vonalvizsgálóként dolgozott a villamos műveknél. Visszeres lettem, ami családi örökség. Segédlelkész voltam, és tanítottam az egyházi vasárnapi iskolában. A családom, az egyházam és az otthonom körül forgott az életem. Hetente kétszer jártam bowlingozni. Kezdett nehezen menni a játék, mert 2 menet után felmondta a szolgálatot a bal lábam, és nem tudtam ráállni. Elmentem orvoshoz. Azt javasolta, forduljak szakorvoshoz, hogy meg tudja állapítani, el lehet-e távolítani a visszeret a bal lábamból. El is mentem, és megállapodtunk az operációban. Rutinműtét volt, és csak 3 napig kellett kórházban maradnom.
Befeküdtem a kórházba, és megoperáltak. Másnap már felkeltem, és jártam egyet. Csak az volt szokatlan, hogy kétszer is a padlón találtam magam, és nem emlékeztem rá, hogy kerültem oda. Harmadnap hazamentem. Jól éreztem magam. Másnap átmentem egy teára a szomszédomhoz, Pearlhöz. Ahogy ott ültünk, hirtelen furcsán kezdtem érezni magam. Szóltam Pearlnek, hogy hazamegyek, és lefekszem egy kicsit. Felajánlotta, hogy elkísér, de mondtam, hogy nem kell, minden rendben, később még beszélünk. 15:00 felé járt az idő.
Átkeltem az úton, felmentem egy kis gáton, és a garázs közepéig jutottam, amikor hirtelen az történt, hogy a testem felett lebegtem, ami a garázsban feküdt. Nem volt mozgás-érzetem, és nem féltem. Teljesen tudatos voltam. Lenéztem, és eltűnődtem, vajon miért fekszik a testem a földön, én pedig miért vagyok a levegőben. Arra gondoltam, érdekes, hogyan néz ki a testem. Még sosem láttam ilyen szögből.
A szomszéd az utca túloldalán látta, hogy elesek, és átrohant, miközben Pearl nevét kiáltozta. Pearllel felnyalábolták a testem, bevitték a házba, és lefektették az ágyra. Végig ott repültem velük. Az ágyam végénél volt egy könyvszekrény. Leszálltam a tetejére, és onnan néztem, hogy sikertelenül próbálják újraéleszteni a testemet. 4 gyermekem az ágy végénél állt, ők is láttak mindent. Pearl szólt a lányomnak, hogy hívja a mentőket. A lányom bement a nappaliba, és kihívta őket. A testem mindent kiadott magából, ami benne volt, ők pedig megpróbálták feltakarítani. Az összes ruhát leszedték rólam, csak egy pólót hagytak meg. Megérkezett a mentő, két mentős bejött, hordágyra tették a testem, és kivitték a mentőautóba. Szóltak Pearlnek, hogy szálljon be ő is, ő pedig elmondta nekik, hogy csak tegnap jöttem haza a kórházból. Shirley, a másik szomszéd közölte, hogy szól Billnek, a férjemnek, hogy jöjjön utánunk a kórházba. Amikor a mentőautóba tették a testem, én is odaszálltam. Úgy tűnt, nincs vele semmi kapcsolatom. Csak az járt az eszemben: milyen érdekes minden!
A sofőr bekapcsolta a szirénát, és elindultunk a kórházba. A mentős megpróbálta újraéleszteni a testem. Pearl elmondta neki, mi történt, ő pedig próbálta megtalálni a pulzusom. Oxigénmaszkot tett a testem szájára, és háromszor is elektromos sokkot adott a mellkasra; mindig megnézte a pulzust is. A kórház felé félúton abbahagyta, és szólt a sofőrnek, hogy kapcsolja ki a szirénát. Halott voltam. A sofőr kikapcsolta, Pearl sírásra fakadt.
Megfordultam, és fénybe merültem. Teljes mértékben egy voltam a szeretettel, a feltétlen szeretettel. Tudtam, hogy most végre teljes vagyok. Sosem éreztem korábban ekkora biztonságot és szeretetet. Szeretet vett körül, és teljesen elfogadott. Eltűnt mindaz, amit hallottam és tudtam, és minden tudást tudtam. Tudtam, hogy Krisztus nem halt meg a kereszten, és hogy nincs se bűn, se gonosz. Tudtam, hogy már a teremtés pillanata óta létezem, hogy mindig is létezni fogok, és hogy minden tudat a valamivé válás cseleketében van. Tudtam, hogy 900-szor éltem a fizikai valóságban, és meg is néztem ezeket a kifejeződéseket; mindegyiket szemügyre vettem. Átéltem, mit is értünk azalatt, hogy szabad akaratunk van, és hogy mi választunk mindent. Nincsenek abszolútumok.
Az összes gondolatot, amit valaha is választottam, végigkövettem természetes végkifejletéig. Mindenkit láttam, akire hatással voltak. Tudtam, hogy beszélő vagyok, hogy mindig is az voltam, és hogy az entitások és kifejeződéseik között szállítok információkat. Azért voltam a fizikai valóságban, mert elérkezett az ideje annak, hogy a fizikai lény éretté váljon, és elfogadja felelősségét azért, amit teremt, és hogy felismerje, hogy ő teremti a valóságát. Ekkor tudtam, hogy vissza kell térnem, mert még nem ért véget a szerepem. Azt is tudtam, hogy 2010-ben fogok meghalni, és hogy a saját testnedveimbe fulladok majd bele. Aszerint teremtem majd meg a saját halálomat, ahogy választottam. Megfordultam, és a kórházban voltam a mentőszolgálatos teremben.
Ott volt Bill, Pearl, 2 mentős, 2 rendőr, egy orvos, aki Bill-lel üvöltözött, és egy ápolónő, aki az asztal végénél állt, ahol a testem feküdt, ami le volt takarva egy lepedővel. Az orvos azt mondta Billnek, hogy végletekig vitt alultápláltságban haltam meg. Azt kiabálta, hogy a nők megölik magukat, mert megpróbálnak vékonyak lenni. Bill próbálta elmondani neki, hogy csak tegnap vitt haza a kórházból, és hogy lehetetlen, hogy szélsőséges alultápláltságban haltam meg. A testem fölé szálltam, és belesüppedtem.
El szeretném mondani, milyen érzés volt, amikor beléptem a testembe. Sosem éreztem még ekkora örömet. Lenyűgözött ez a csodálatos test, amit teremtettem. Minden egyes sejt tudatát éreztem a testemben. Éreztem a vér örömét, ahogy áramlik a vénákban, és a közreműködést az új élet teremtésében; minden egyes sejt dalolta a maga energiáját. Igazán értettem, mit jelent az "I sing the body electric" kifejezés [*]. Teljesen rabul ejtett ez a csodálatos teremtmény, amit önmagam összes része teremtett, és a szeretetteljes kooperáció összes sejtem között, melyek összefogtak, hogy megteremtsék ezt a Patsy nevű, bámulatos testet.
Csatlakoztam az élet dalához, mindegyiküknek köszönetet mondtam, és magasztaltam őket. Éreztem, ahogy az energia átutazik idegpályáimon a rendeltetési helyére. Mennyire eleven és vitális ez a test! Milyen bámulatos teremtmény, és milyen szépen működik együtt, tökéletes szinkronban, miközben túláradóan ünnepli az életet! Amíg viselem ezt a testet, sosem feledem, mit éltem át abban a pillanatban. Rázkódni kezdett a testem, és a földre esett róla a lepedő. A nővér felsikoltott. Az orvos odarohant az asztalhoz, és leszidta. Felültem, és megpróbáltam felkelni. Táncolni akartam, és dalolni, mert annyira örültem, hogy élek. Az orvos lenyomott az asztalra, és utasította a nővért, hogy hozzon egy injekciót. Küzdöttem vele, hogy felkelhessek, aztán hirtelen rájöttem, hogy tudom, mit gondolnak a jelenlévők, és hogy mindenki meg van rémülve. Lenyugodtam, és mozdulatlanul feküdtem. Elmondtam az orvosnak, hogy jól vagyok, és nincs szükségem injekcióra. Annyira meg volt ijedve, hogy alig mert hozzám érni. A nővér a közelembe se akart jönni.
Mindenki ledermedt, mozdulatlanul állt a helyén. Az agyuk nem tudta feldolgozni, aminek a szemük a tanúja volt. Ráébredtem, hogy farkaséhes vagyok, és ételre van szükségem. El is mondtam az orvosnak. Ő szólt a nővérnek, hogy kerítsen egy beteghordozót, aki felkísér egy kórterembe. Aztán azt mondta Billnek, hogy jöjjön velem. Majd odament az íróasztalához, és papírokat kezdett kitöltögetni. Értettem, hogy képtelen arra gondolni, ami az imént történt, és hogy fél tőlem.
Megérkezett a beteghordozó, és Bill kíséretében odamentünk a lifthez. Elcseverésztem a beteghordozóval, Bill pedig a lehető legtávolabb maradt tőlem. Tudtam, hogy valahogy segítenem kell neki, mert haza kell mennie, és el kell mondania a gyerekeknek, mi történt. Elmondtam Billnek, hogy rendben vagyok, menjen haza, és mondja el a gyerekeknek, hogy holnap már otthon leszek. Egy szót sem szólt. Csak odahajolt hozzám, megcsókolt, aztán lement a lifttel.
A beteghordozó azt mondta az emelet nővérkéjének, hogy mindenki úgy viselkedett a mentőszolgálatos teremben, mintha kísértetet látott volna. A nővérke megkérdezett, láttam-e kísértetet, mire közöltem, hogy nem, de nagyon éhes vagyok, és megkértem, szerezzen nekem valami ételt és italt. Azt mondta, a konyha már zárva van, mert 22:00 óra felé jár az idő, de megnézi, mit tehet. Egy olyan kórteremben helyezett el, ahol már volt két másik nő, és szólt, hogy maradjak csöndben. Kiment, én pedig felébresztettem őket, és szóltam nekik, hogy bulizni fogunk. Énekeltem, vicceket meséltem, és épp táncikáltam a szobában, amikor az ápolónő visszaért. Közölte, hogy feküdjek vissza az ágyba, egyek, és maradjak csendben, különben le kell kötöznie. Úgyhogy visszafeküdtem.
A szobatársaim elaludtak, én pedig egész éjjel ébren feküdtem. Elolvastam minden elmét a kórházban, és mindenki álmait bejártam. A haldoklóknak segítettem a távozásban, és elmagyaráztam nekik, hová mennek. A csecsemőkkel, akik csak nemrég léptek be ebbe a valóságba, hosszas beszélgetéseket folytattam, és elmondták nekem, miért döntöttek úgy, hogy eljönnek, és miért választották a szüleiket. Azoknak, akik féltek és szenvedtek, segítettem meglátni, hogy valójában ők választották a szenvedést, és hogy azt kell választaniuk, hogy nem szenvednek, mert felesleges.
Másnap reggel bejött a neurológus, és sok kérdést tett fel nekem. Megbökdösött egy tűvel. Olvastam az elméjében, és azt mondtam neki, amit hallani akart. Úgy ment el, hogy azt gondolta, igaza volt; hogy csak egy kis érzelmi problémám van, amit a stressz okozott, és hogy pihenést fog javasolni. Én ültettem bele ezeket a javaslatokat az elméjébe. Aznap délután bejött dr. Zeck is, a sebészem. Leült, és megkérdezte, mi történt. Olvastam az elméjében, és tudtam, hogy tudja: meghaltam. Azt mondtam neki, hogy nem hinne nekem.
Így felelt: "De igen, hinnék magának; konzíliumra kell mennem, és el kell mondanom a kollégáimnak, mi történt, és hogy miért engedem haza. Sebész vagyok, mindennap szembenézek a műtőasztalon ellenségemmel, a halállal, és minél többet értek meg belőle, annál jobban tudok segíteni a betegeimnek. 500 páciensem tapasztalta már meg a halált, kelt életre aztán, és mesélt róla. Egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem meséli, mi történt."
Úgyhogy elmondtam neki.
Azt mondta, az aktámat beteszi a többi közé, és a halála után megsemmisítik majd. Megkérdeztem, mihez kellene kezdenem, ő pedig így felelt: "Nem tudom. Teljesen meg fog változni az élete, én pedig nem tudom megmondani önnek, hogyan élje." De hol vannak a többiek, akik ezt átélték?
Azt felelte, nem mondhatja el. Azt is mondta, hogy senkinek ne beszéljek arról, ami történt, különben elmegyógyintézetbe zárnak. Elmondtam neki, hogy olvasni tudok az elméjében, ő pedig azt felelte, hogy igen, tudja. Azt mondta, idővel elveszítem majd ezt a képességet, de az elején segíteni fog abban, hogy alkalmazkodjak az új tudatosságomhoz. Azt is mondta, hogy hivatalosan 1 órán át voltam halott, de szerinte több óra is volt az. Aznap hazamentem. Nem találkoztam vele azóta.
Igaza volt. A feje tetejére állt a világom. Következő vasárnap elmentem a templomba, és képtelen voltam végigülni az istentiszteletet. Fel akartam állni, és mindenkinek elmondani, hogy ez az egész tévedés, és hogy milyen csodálatosak vagyunk. Majdnem egy hónapig tudtam még olvasni mások elméjében, aztán lassan a háttérbe szorult ez a képesség. Most a beszélői szerepemben használom. Kutatni kezdtem a hozzám hasonlók után. Felkerestem a pszichés közösséget, és azt láttam, hogy ők is azt tanítják: áldozatok és erőtlenek az emberek.
Ha folyton önmagadon kívül keresed a válaszokat, sosem leled meg a bölcsességet. Már megvan benned az összes válasz, ezért mindig befelé kell tekintened.
1974-ben azt mondta nekem egy tenyérjós, hogy menjek a Washington állambeli Lacey-be, ezen belül egy bizonyos házba, és ott majd megtalálom a hangom. Elmentem, s amikor megérkeztem, kopogtam az ajtón. Egy fiatalember nyitott ajtót. Beinvitált, és elmondta, hogy "Gene" pár perc múlva megérkezik. 15 perc múlva be is lépett Gene, én pedig felismertem. A tanárom volt Atlantiszban, és arra használta a tanítványait, hogy előnyre tegyen szert az ellenségei fölött. Így szólt: "Már vártam." Lekísért az alagsori könyvtárába, és odaadta nekem a Seth beszélt. Azt mondta, ez majd megadja nekem a nyelvet, amire szükségem van a munkámhoz. Hazamentem, elolvastam, és pontosan az állt benne, amit a fényben megtudtam. Gene két évvel később meghalt agytumorban. Két évig segített nekem felkészülni a beszélőként betöltendő szerepemre.
Azóta az összes Seth-könyvet beszereztem, és kutatni kezdtem más sethiánusok után. Egy évvel ezelőtt megtaláltam a Sethworks-öt, s azóta is aktívan jelen vagyok ott. Most könyvet írok beszélői szerepemről és az életemről. Az azóta eltelt években azok szerint az elvek szerint éltem, melyeket a fényben tanultam. Sok minden történt velem, és ezek benne lesznek a könyvben.
Látják, nem szokványos halálközeli élményt éltem meg. Elmentem a helyi HKÉ-közösségbe itt, Seattle-ben, és elmondtam a sztorimat, ők pedig megkértek, hogy ne menjek többet, mert azt mondtam, hogy tudom: Krisztus nem halt meg a kereszten, legalábbis ebben a valószínűségben nem. Alagúton sem mentem át, és mással sem találkoztam. Végig teljesen tudatos voltam. Igazából egy hétig nem is aludtam az esemény után.
Manapság rendszerint csak 4 órát alszom. Sosem aludtam többet egyszerre öt óránál. Nem félek sem a haláltól, sem semmi mástól. A pillanatban élek. Kitűnő az egészségem, és azt teremtem, amit akarok. Nem használok drogokat, alkoholt, és nincs biztosításom. Sosem találkoztam idegennel, és nem tudom, mit jelent a "szégyenlős" szó. Sosem volt honvágyam, és mindenhol otthon vagyok, ahol vagyok. Nagyszerű kaland volt az életem. Két világ közt állok, és könnyedén mozgok közöttük."
A klinikai halál állapotából visszatért emberek élményei szerte a világon meglepően hasonlóak: a beszámolókban ugyanolyan elemek egymáshoz hasonló sorrendben bukkannak fel.
Az élmény A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az „állandó” elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki. Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam). A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus profeszszor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte. A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek
száma. A Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.
Utóhatások Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői. Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket – főleg a mások iránti szeretetüket – nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.
A hiányzó oxigén A halálközeli élményeket természettudományos, pszichológiai, természetfeletti magyarázatokkal és kombinációikkal próbálják értelmezni. A természettudományos magyarázatok jórészt a klinikai halált kísérő élettani folyamatokra építenek. A szívműködés és a légzés megszűnésével az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. Több kutató szerint ezek a folyamatok idézik elő a halálközeli élményeket. Ennek az elméletnek kísérletes bizonyítéka is van: önkénes kísérleti személyekkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőt lélegeztettek be, s ezzel a halálközeli élmények számos elemét sikerült előidézni. A nyolcvanas évek végére tisztázták a folyamat néhány részletét is: az oxigénhiány és a széndioxid-túlsúly hatására nagy mennyiségben szabadul fel az agyban az endopszichozin nevű polipeptid. Ennek elsődleges szerepe, hogy bizonyos ioncsatornák zárásával megakadályozza, hogy az agy oxigénhiány miatt károsodjon. E védekező reakció mellékhatásaként az endopszichozin izgalmi állapotot vált ki azokon az agyterületeken, ahol megkötődik. Például a halántéklebeny izgalmi állapota az emlékképek felidéződésével, a limbikus rendszer fokozott aktivitása pedig eufórikus érzésekkel jár. Az agyműtétek véletlen tapasztalata volt az a felismerés, hogy a testenkívüliség élménye bizonyos agyterületek ingerlésével kiváltható. Különösen a halántéklebeny gazdag ilyen területekben. Az elmélet összefoglalóan tehát azt állítja, hogy a halálközeli élmény az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának mellékterméke, egyes agyterületek egyidejű izgalmi állapotának következménye. Feltételezhető az is, hogy az endopszichozin felszabadulásnak az oxigénhiány mellett egyéb triggerei* is vannak – ez teszi érthetővé, hogy az ilyen élmények nemcsak a klinikai halál biológiai folyamataihoz társulhatnak. Míg a természettudományos magyarázatok elsősorban az élmény kialakulásának biológiai hátterét tárták fel, addig a pszichológiai magyarázatok a tartalmi elemek értelmezésében segíthetnek. Ezeknek az elméleteknek az egyike C. G. Jung analitikus pszichológiájából indul ki. Jung megfigyelte, hogy a világ különböző részein élő – és egymással kapcsolatban sohasem volt – népcsoportok meséiben, mítoszaiban, mondáiban ugyanazok az elemek ismerhetők fel. Ennek magyarázataként feltételezte, hogy az emberiségnek egy általa kollektív tudattalannak nevezett közös sajátsága van, amelynek szerkezeti elemei – az úgynevezett archetípusok – mindnyájunkban jelen vannak. Mivel a halálközeli élmények – hasonlóképpen a mesékhez, legendákhoz, mítoszokhoz – világszerte azonos elemeket tartalmaznak, feltételezhető, hogy ezek is archetipikus eredetűek. A halálközeli élmények nagy mértékben hasonlóak a születés „élményéhez” (áthaladás egy sötét csatornán, kiérkezés a fényre, más emberek látása, egy másik világ megtapasztalása stb.), ezért – az egyik jungi elmélet szerint – a klinikai halál állapotában „a születés és a halál archetípusa” aktiválódik. A jelenséget az élet során szerzett tapasztalatok, emlékek, kulturális ismeretek és a személyes tudattalanból származó vágyak, fantáziák teszik egyénivé. A természetfölötti magyarázatok a halálközeli élményt olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a lélek elválik a testtől. Mivel a Biblia nem tartalmaz egyértelműen halálközeli élménynek tekinthető leírást, ezt az értelmezést az egyházi körökben vitatják. Napjainkban a kombinált magyarázatok terjedtek el a legjobban. E nézetek képviselői szerint a különböző alapokra épülő elméletek, magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Tehát a halálközeli élmény végleges formájának kialakulásában a biológiai folyamatoknak csakúgy jut szerep, mint a pszichológiai, a kulturális és a transzcendens hatásoknak.
Kutatási irányok A halálközeli élmények kutatói – többségükben orvosok és pszichológusok – nemzetközi szervezetet (International Association of Near Death Studies) alkotnak, amely kiadja Anabiosis című szaklapját. A kutatások fő célja ma a jelenséget kiváltó és befolyásoló tényezők vizsgálata, az értelmezések pontosítása. Az előbbi kutatások kapcsán kiderült, hogy a halál közelébe kerülés módjától függően a halálközeli élményeknek két csoportja különböztethető meg. Ha a klinikai halál hirtelen (például baleset, szívinfarktus stb. során) következik be, a domináló elem a testenkívüliség lesz. Ezzel szemben amikor az élmény átélését hosszabb betegség előzi meg, gyakoribbak a víziószerű elemek (halott rokonokkal, vallási alakokkal való találkozás). A kultúraközi vizsgálatok a befolyásoló tényezők szerepére mutatnak rá. Osis és Haroldson vizsgálatukban 442 amerikai és 435 indiai beszámolót dolgoztak fel. A leírásokban szereplő vallási alakokat az információközlők minden esetben a saját vallásuknak megfelelően nevezték meg. Ez megerősíti más kutatók véleményét is, miszerint a halálközeli élmények szerkezeti elemei állandóak, ám ezeket az egyén kultúrájának megfelelően értelmezi. Többen foglakoznak a gyermekek, az öngyilkosok és a születésük óta vak emberek halálközeli élményeivel is. Mindezek mellett a kutatók egyre jobban figyelnek az élmény utóhatásaira és ennek a pszichoterápiában való felhasználására.
Az élmény elriaszt Az öngyilkosság során halálközeli élményt átélőkről kiderült, hogy szignifikánsan ritkábban kísérelnek meg újra öngyilkosságot, mint azok, akik ilyen tapasztalatra nem tettek szert. Egyesek ezt a tapasztalatot pszichoterápiás céllal használják. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett biblioterápia: e jelenséggel kapcsolatos beszámolókat olvastatnak a páciensekkel. Eredményesen használják a halálközeli élményeket haldoklók és gyászolók gondozása során is a megnyugvás, az elfogadás elősegítésére. A halálközeli élmény mindmáig misztikus jelenségének értelmezésben az elmúlt két évtized kutatásai egyre mélyebbre jutottak. Bizonyos elemeinek (például a testenkívüliségnek, az érzékszerveken kívüli érzékelésnek) a teljes magyarázata még a jövő feladata.
Dr. Pilling János pszichiáter
(A szerző szívesen fogadja a cikkel kapcsolatos reflexiókat vagy saját tapasztalatokat: 1372, Budapest, Pf. 389.)
Bocs, hogy így közbevágok. Van már eredmény a halálközeli élmények kísérleti eredményeit illetően? Kérlek válaszoljatok! Mindenképpen tudományos igényű választ várok.
No látod, itt már eltérünk. :))) Jóóóócskán. Amiket a világról gondolok, sehol sem olvastam. Számomra igy logikus, egyszerüen érzem, hogy igy van :))) Úgyhogy számomra biztos igy is van. ___________
("És mert hitt benne, úgy is volt") :))) Na látod, ezt gondolom én valódinak. Minden, amit hiszel, úgy van. Ha te igy hiszed, akkor igy van. :))) _______Jézus halála nagyon érdekes dolog. Pont az a lényege, hogy kizárólag csakis úgy müködhetett a keresztrefeszités, ahogy történt, mert igy volt megváltás. Ettôl volt áldozat éppen. De ebbe tényleg ne menjünk bele, mert Jézus-ügyben is leégek, mint a múltkor a relativitásnál.:))) Nem szeretném feszegetni a dolog metafizikai hátterét se, pedig elég sokat olvastam róla, mégsem igazán értem. :)))____________Az viszont nagyon érdekes, hogy szerinted az egyetlen egyetemes dolog (ami minden univerzumban ugyanúgy müködik) az az információ... Errôl majd mesélhetnél még. Elfogadom egyébként, hogy igy látod a dolgokat (továbbra sem hiszem, hogy több univerzum van, de talán csak mások a fogalmaink), és nem szeretnék veled vitázni, csak elmondom, hogy szerintem meg másképpen van. :)))) Jó lesz igy?
Húúú, ez nagyon hasonlit ahhoz, amit én gondolok, de szerintem egy kicsit bonyolultabb annál. Nem mondom, hogy túlbonyolitod (dehogynem :)) viszont értem az alapokat. Tehát azt mondod, hogy mivel a tudat tapasztalataiból születik a valódi valóság, ezért lehet annyiféle szubjektiv valóság, ahányan vagyunk. Ez igy oké. Azt is értem, hogy az érzékelési rendszerek változnak szerinted. Szerintem a testi halál csak tudatállapot-változás, ezért ez simán igaz lehet. A valóságrendszerekrôl alkotott elképzelésed is közel jár az enyémhez, viszont nem értem, hogy miért nevezed a tulvilágot másik univerzumnak. Szerintem univerzum csak egy van. A tudatállapot minôségétôl függ, hogy milyen tapasztalásaid vannak errôl... Az én "elméletem" szerint az anyagi valóságot a közös tudat hozza létre, és azért látjuk mindannyian egyformának, mert megegyezésen alapul. De tudatállapottól függôen fölé lehet emelkedni (Jézus pl. szerintem simán meg tudta csinálni :)))
Szia, igen, lélekrôl van szó (bár lélek és szellem és tudat között nem tudom megfogalmazni a különbséget, de akkor miért irtad a másik topciban, hogy kerestél valamit, amiben egyetértünk? :)
Kifejtenéd részletesebben, hogy érted, hogy nem csak egy valóság létezik? A szubjektiv valóságra gondolsz, amit önmagának teremt a lélek? Saját-illúzió?
Ezzel gondok lesznek kettônk között :) Ugyanis (mint már emlitettem) szerintem :)) a fizikai világegyetem nem létezik. Igy tehát idô sem létezik. :) Igy tehát halál sem létezik. :) Minden, amit tapasztalunk az általunk fizikainak mondott világegyetemben, egyféle álom vagy illúzió, kivéve talán éppen a tudat által átélt megtapasztalásokat.... És ha még tovább akarok menni, akkor azt is mondom, hogy mindannyian egyetlen tudat képzetei vagyunk... :)) Korlátozott tudatossággal, bizonyos élmények megtapasztalása céljából :)) Vagy a fene tudja, hogy tényleg mi a cél, de nem ez a lényeg. Viszont ebbôl kiindulva eleve ott kellene kezdeni, hogy megmagyarázom neked, hogy én mit értek halál alatt, és mit értek "élet dolgai" alatt. Ugyanis fizikai test halálát pl. nem tartom valós halálnak. Ugyankkor viszont az "élet dolgai" közé sorolom a halálközeli élményeket, méghozzá abban az értelemben, hogy a "tudatot" élônek gondolom :) (A Tudatot nálam nyugodtan Istennel is lehet helyettesiteni, mert valahogy igy gondolom:)
Szerintem ott a félreértés, hogy pusztán arról van szó: az idô hasonlatképpen szerepelt egy beirásban (bizonyitó erejü példaként valamire, és szerintem hibásan lett bekapcsolva a gondolatmenetbe, ugyanúgy, ahogy a zsömle ize:)), és semmi mást nem szerettem volna elérni (vagy logikailag levezetni), hogy egész egyszerüen hasonlatként (példaként) ebben az esetben nem állja meg a helyét. Tehát részemrôl kizárólag logikailag nem fért bele abba, amirôl beszélgettünk... Szerintem. :))) Örülök, hogy nem kell versenyre kelnem veled a fizikai világ törvényszerüségeinek és (az emberiség által) feltérképezett adatainak ismeretében :))) Biztosan alulmaradnék :)) Nagyjából tisztában vagyok a tudatlanságommal e téren, és általában szoktam vigyázni, hogy ne menjek bele ilyenekbe. Ez az eset nem ilyen volt! :))
Köszi az infókat, nem mondom, hogy jól tudtam:)), és bocs, de te mászol ennyire bele. Végül is nem a fizikáról vitatkoztunk, hanem az idô relativitásáról. Ha nem baj :)) Amit éppen ezzel a beirásoddal gyakorlatilag alátámasztasz, nem? Tényleg tudatlannak minôsülök ezen a téren, köszi a leckéztetést és a rögtönzött fizikaórát! :)))) És hagyjuk már, mielôtt teljesen leégetsz és visszaküldesz a suliba :)) Persze, ha ez a célod, eröltethetjük még egy kicsit tovább. Amennyit az idôrôl tudtam (tudniillik, hogy relativ), az pont elég volt ahhoz, amit mondani szerettem volna. Hogy miért relativ és hogyan, annak magyarázata már tényleg meghaladja a tudásomat, és eszem ágában sincs versenyre kelni veled, hogy ki tud errôl többet! :)
Igazad van, bárhogy spekulálok, képtelen vagyok pontositani, hogy mit értek a racionális elme és a tudat megkülönböztetése alatt :) úgyhogy ezt hagyjuk, ok?________viszont azzal, hogy azt a pénzes példát hoztad fel, egy kicsit szerintem labilis talajra tévedtél, ugyanis ezek szerint te is megtapasztaltad már azt, hogy milyen az, hogy valamit "tudsz", a másik pedig nem. Namármost. Ha te "tudod", hogy meg fogod adni azt pénzt, soha a büdös életben nem fogod tudni a másiknak a fejébe átteni ezt a tudást, adhatsz neki akármilyen biztositékot, meg kutyafülét. Érted-e, hogy mit mondok ezzel?? Ez egy klassz kis analóg példa. Ugyanis semmiben sem különbözik a pénz megadásának "tudása" attól, ami bármilyen más "tudást" jellemez. Lehet ez halálközeli élmény, testenkivüliség vagy bármi. ÉN tudom, hogy meg fogom adni a pénzt, te pedig HISZED, hogy megadom neked. Nem tehetsz mást. Vagyis variálhatsz biztositékokkal, meg kérdezôsködéssel, meg bizonyitékokkal. De attól a fejembôl a TUDÁSt nem fogom tudni áttenni a tiédbe. _______És akkor még itt van az a kérdés is, hogy miért szeretnéd TE IS TUDNI, hogy meg fogom adni a pénzt? Mert szükséged van rá? Mert fontos neked? Nem. Te csak a pénzt akarod, az eredményt, a konkrét megfogható bizonyitékát annak, ami nekem a fejemben TUDÁSKÉN-t ott van. De csak akkor fogod megkapni, ha odaadom a pénzt. A TUDÁS-hoz akkor sem jutsz hozzá! :) (Egy kicsit sántit az analógia, mert egy ilyen példában elôbb utóbb valószinüleg megkapnád a pénzt, a mi példánkban viszont nem valószinü hogy megkapod más emberek tudásának bizonyitékát, legfeljebb halálod után, és ráadásul én meg sem igértem neked :)))))______Nem szeretnélek meggyôzni arról, hogy nekem ilyen-olyan spirituális/transzcendens megtapasztalásaim voltak. Arról szeretnélek meggyôzni, hogy EZEN AZ ÚTON nem fogsz tudni hozzájutni általad objektivnek nevezett bizonyitékokhoz, és egyébként pedig nagyon érdekes, hogy miért érdekel ez ennyire téged???? Mintha folyamatos támadásban lennél emiatt, és közben titokban arra vágynál, hogy valaki végre gyôzzön meg :)) Nem igy van?
Mondom, ne bolygassuk :)))) Nem ismerem az ilyen irányú kutatásokat (bocs), de úgy tudom, ha növeled a sebességet (és ezzel a sebességgel haladsz), akkor számodra az idô másképpen telik, mint annak, aki másmilyen sebességgel halad (asszem lassul). Elviekben tehát csak azt kell megoldani, hogy az élô szervezet és a sebesség viszonya megfelelô legyen (és ne dögöljön bele :))) Nyilván azért, mert többszázezer kilométer per secrôl van szó, és úgy tudom, ha eléred a 300 e km/s-t, akkor már a pillanattal együtt haladsz). A lényeg nem az, hogy meg lehet-e csinálni, hanem az az eisteni elmélet, aminek alapján az idô relativ. Vagy valami mást kérdeztél? Többet nem nagyon tudok errôl,
de asszem a racionális elmét pontositani kellene, hogy jobban értsük egymást.
Te tudod pontosítani? Mert én nem...
Az ágyból felkelés értelmezése (tizedmásodperc alatt) nem az elmével történik (szerintem :)), hanem egy "tudat"-osodási folyamat. A racionális elme "elemzése" valódi gondolatokkal hiányzik belôle, hacsak nem teszed hozzá a megfelelô racionalizálást...
Szerintem a tudatosodási folyamat is az elménk része.
Azért, mert nem a preferens, elsődleges gondolataid között van, még ott van.
A lényeg hogy elme nélkül nem működünk...
Egyébként lepattintottad az idô és az objektivitás kapcsolatát, de nem baj
Mert szerintem nincs jelentősége, egy példa amin fölösleges rágódni, nem visz közelebb az alapproblémához. Igen, az idő nagyjából olyan, amilyennek mondod. Na és? Mégis ha most ránézel az órádra ugyanaz nálad is mint nálam. Jé...
A "biztos" miért járna azzal együtt, hogy "bizonyitanom" kellene bárkinek???
Mert különben dogmát mondassz.
Ha nem teszed hozzá, hogy számodra, szerinted biztos, hanem csak szimplán biztos, akkor kellemetlen helyzetbe hozod a másik félt, ha nem bizonyítod. A sima biztos, az objektív tényt sugall és a hallgató érthetően megijedhet, kétségbe eshet, hogy van egy dolog amit nem ért, nem tud és azt mondják biztos, de nem bizonyítják és nem magyarázzák...
Ki mondja, hogy bizonyitanom kell?
A gondolkodni próbáló ember, aki a válaszokat és az igazságot igyekszik keresni.
Én azt mondom, hogy biztos, te azt mondod hogy nem, és elköszönünk egymástól.
Szevasz-szevasz. Ott van a baj, hogy ha az egyik fél erôsködik tovább.
Nem köszöntél el. Maradtál. Hol is a baj...? ;)
Amúgy szerintem ha azt mondod "biztos így van és punktum, mert csak" és továbbálssz, az legalább akkora baj ha nem nagyob..
Nem bizonyitom, mert NEKEM nincs rá szükségem, hogy bizonyitsam, hiszen számomra biztos... NEKED van szükséged arra, hogy ÉN bizonyitsam.
Adnál nekem 100e ft-ot most? Hidd el hogy holnap visszaadom 10%-kamattal!
Ez biztos, de úgy gondolom, nem kell bizonyítanom, mert csak hidd el mert én tudom, hogy így lesz.
Adnál egy ilyen kérésre? Biztos hogy nem. Igaz? Hanem mit kérnél? Biztosítékot, bizonyítékot, papírt, úgyvédet, jegyzőt, fedezet stb... Igaz?
Érdekes. A pénzügyeink fontosabbak, mint lelkünk ügyei? Fontosabbak, komolyabbak a napi, gyarló apró-cseprő dolgaink, mint a világnézetünk, hitünk azaz életünk alapillérei? Hiszen az előbbiekre biztosítékokat bizonyítékokat (csekkeket, számlákat, garanciákat, fedezeteket) várunk el, sőt követelünk, utóbbinál pedig nem kell semmi ilyesmi...?
Az, hogy egész életünk alapfilozófiájára nem kérünk semmi biztosítékot, míg a legpitibb napi ügyünkre (még a boltban a tejért is elvesszük a számlát) pedig kínosan és szigorúan elvárjuk, nem furcsa egy kicsit?
Véletlenül nem mérhetetlen felelőtlenség, felületesség és korrupció ez önmagunkkal szemben...?
:)) Itt a legnagyobb csavar tényleg az, hogy egy "számomra biztos" dolgot "számodra is biztos" dologgá kellene alakitani, a te kérésedre, mert különben dogma lesz belôle, néphülyités, megy ilyesmi, amiket irtál
Gondolom te is érzed hogy jogosan kérem ezt...
arról már nem tudok tenni, hogy "szerinted" is igy legyen, ahhoz ugyanis minimum egy hasonló tapasztalaton kellene keresztülmenjél, amit nem adhatok át neked, mint egy ajándékot.
Nem adhatod, viszont az koránt sem biztos, hogy hasonló tapasztalat engem is meggyőzne..
Ismertem egy lányt, mellrákból gyógyult meg közös ima hatására, ő meggyőződött hogy Isten tette, én meg azt mondom, talán igen, de lehet szimpla placebo is...
Egy visszaigazolhatatlan, reprodukálhatatlan, szubjektív élményre még számos egyéb magyarázat lehet és egy igazságot keresni igyekvő, korrekten gondolkodni próbáló ember, ezeket a lehetőségeket nem vetheti el amíg tökéletesen ki nem zárta...
Elme nélkül megérthetô: az elme szerintem csak elemez. Racionalizál. De a Tudat, az felfog. Igenis vannak dolgok, amik csak elme nélkül foghatók fel,
Nem tudom, tőlem lehet igazad, de mitől biztos ez?
Tudat, elme. Nem tudom mit jelentenek egészen pontosan e szavak és hogy mi a különbség és hol a határ köztük..
Szépen néznénk ki, ha elkezdenénk egy klasszikus (vagy más) zenemüvet ésszel felfogni.
Pedig tatok tőle, elkezdik, elemzik buzgón azokat is..
Mégis érzed a szépségét, hatással van rád, és nem csak az érzelmeidre. Tudatában vagy a zenének, kitágulsz és felismeréseid lesznek tôle. Önmagadról, a világról, Istenrôl. Aztán persze utána nekiálssz racionalizálni, ésszel megmagyarázni... Mert ezt szoktuk meg...
Szerintem van egy órási difi. Egy zenemű bármikor meghallgatható. Te is hallod és én is hallom, tehát visszaigazolható, reprodukálható, empirikus tapasztalat szerzhető róla, független attól hogy milyen érzelmeket és élményeket vált ki. Istenről és a transzcendens, misztikus "szavakkal elmondhatatlan" dolgok rózsaszin fellegéről sajnos ez nem mondható el...
