Az én kotinuitása az, hogy miért, hogyan vagy képes azonosítani magad pl. gyrmekkori önmagaddal. Majd felvetek egy-két problémát (legalábbis nekem problémát jelentő dolgokat), de most sajnos mennem kell.
"Én ugyanis még egyetlen pszichológiai könyvet sem olvastam.... " Nem biztos, hogy sokat vesztettél. A pszichológia is csak a levegőbe beszél.
Üdv: Epic
Szerintem a legnagyobb probléma (legalábbis nekem) az én kontinuitása. Ezt még az általam olvasott pszichológiakönyvek egyike sem tudta kielégítően megmagyarázni.
Az "ÉN" az egód.
aki-ami valójában vagy, "az" nem tesz fel kérdéseket. A kérdés feltevését elindító erő vagy (nem a kérdésre kiváncsi!).
Ez jelentős különbség.
Kik vagytok ti? Hárman egységben azt alkotjátok, amit "embernek" neveznek. Persze, ha úgy látjátok, hogy nem feleltek meg egymásnak, akár szét is válhattok. Középső, emlékezz: köztetek a legalacsonyabb, bár tudatosítja önmagát, mégis csak egy gép. Te pedig önmagadat alkotod a másik kettő segítségével.
Az Én amikor kifelé néz, a külvilágba, akkor "tükörbe" néz. Minden, amit lát, tapasztal csak önmaga képmása. Egy visszhang, ami az Én-ből, azaz a Középpontból indul ki és oda is tér vissza. Ez a nem mindig tudatos "akarat", ami az Én eszköze arra, hogy megnyilvánuljon.
Nem véletlen, hogy kire mi hat. Van, aki észre sem vesz egy olyan dolgot (egy másik Én akaratát, hatását), amitől más megváltozik.
Minél inkább öntudatánál (vagyis éntudatánál) van egy Én, annál kevesebb hatás képes rajta mozdítani, azaz kilökni a Középpontból.
Minél "tisztább" valaki, annál inkább nem tükörnek érzékeli a külvilágot, mert amit lát, már nem mint idegen Én, hanem mint önmaga része szerepel, mint például az ember számára a kéz.
Ez is különálló bizonyos értelemben, mégis az Én része, vagyis az Én "uralma" alá tartozik.
Aki "átlát" a tükrön, az már nem elszenvedője az eseményeknek, hanem tudatosan alakítja azokat.
Ha magadévá teszel valamit, ami még hatott rád, akkor nem elveszel a másik Énből, hanem felismersz Önmagadból egy újabb részt.
Minél több ilyen szeletet ismersz meg, annál több arcod lesz az emberek felé.
Én ezt nem nevezném képmutatásnak, hiszen azáltal, hogy "teljessé" váltál, képes vagy mindenkinek azt mutatni, amit akarsz, vagy amiről úgy gondolod, hogy neki szól. (Nem megfelelési kényszer. Inkább mindenkihez úgy szólsz, ahogy ő megérti.) Az általad uralt Mindenből azt az arcot, személyiséget választod ki, amelyiket használni akarod éppen akkor, hiszen csak azt a szerepet tudod hitelesen eljátszani, ami már Te vagy.
A TELJES embert csak önmaga ismeri, mindenki más csak kisebb nagyobb szeleteket lát belőle, amiket megítél (ezáltal persze önmagát is, hiszen ő is csak tükörbe néz).
Az Én, mint külső hatásokra adott válaszok összessége, csak egy másik Énnel szemben értelmezhető, aki ebben az esetben a külső hatást testesíti meg.
Az egyik Én által elindított energia (akarat, létezés, fény stb...) azon az Énen halad át szinte változtatás nélkül, aki "tiszta", vagyis kiüresedett.
Akiben még megakad, ott valamilyen hatást vált ki. Azok a területeket, ahol nem haladt akadálytalanul az energia, úgy reagálnak, mint pl. egy szűrőn lévő piszkok, amik eltömik a réseket. (A "szűrő" ebben az esetben az Én lélek szintje, a test és a szellem között.)
Innen az energia (hatás) vagy visszapattan, vagy átlöki a piszkot a résen, és megtisztítja azt.
-Ha visszapattan, akkor az (első) Én, aki az energiát küldte (szintén nem feltétlenül tudatosan) visszakapja (azaz belenéz a "tükörbe", ami nem mindenkinek tetszik elsőre).
-Ha az energia képes átlökni a piszkot a szűrőn, akkor az mind a második Én nyakába zúdul, ebben az esetben ő volt az, aki szembenézett önmagával.
Én azt szoktam mondani: " Én csak egy ember vagyok a sok közül, de az az egy én vagyok " /saját forrás / Igaz ezt mindenki magárol elmondhatja!
Az a jó, hogy sokfélék vagyunk és hatnak a gondolataink egymásra.....és ezáltal mindannyiunk továbbfejleszthetii a saját lelkületének, értelmének, tudásának korlátai szerint...., amit szintén más értékesíthet egy alapelv kialakulásában......, ez egy láncreakciós folyamat... :))
Tehát valamilyen szintű értéket hordozunk egymás számára, ami az egyiknek jó..., de a másiknak rossz is lehet!
Az emberre jellemző általános vonásoktól nem vagyunk mentessek......., ezért is érezzük át a másik ember lelkiségének megnyilvánulásait is...
Igazából a Törzsasztalra akartam kirakni a kérdésemet, de talán mégis jobban illik erre a fórumra:
KI VAGYOK ÉN?
Vagyis inkább: mik az ÉN "hangjai", amit valóban én adok/mutatok a világnak magamból?
Hiszen az én fejlődése/kialakulása talán úgy is megfogható, hogy az egyén a környezetéből érkező információkat észleli, felfogja, elraktározza, reagál rájuk, ezáltal létrejön egyfajta "információs rendszer", amely adott helyzetekben a meglévő "tudása" alapján viselkedik. De a környezetből jövő információk/vélemények/reakciók adott helyzetekben már mások"ÉN"-jétől származnak, tehát ezek már nem az "enyémek", hanem csak "magamévá teszem" őket/magaménak vallom/alkalmazom, mert pl. szimpatikusnak tartom (vagy esetleg "ez a divat" :-))
De ekkor, ha ezeket alkalmazom, az már nem ÉN vagyok. És a beérkező infok "feldolgozása" már függ attól, hogy előtte milyeneket kaptam és azokra hogyan reagáltam. Szóval úgy is felfoghatjuk az "ÉN"-t, mint különböző külső hatásokra (info - amik más-más ÉN-ektől származnak) adott "válaszok keveredése/mix" - hiszen az információnak az az adott keveréke csak arra az adott egyénre jellemző, nincs még egy pontosan ugyanolyan példány.
Ahogyan pedig az ember viselkedik más emberekkel szemben: vajon ha minden embernek kedvében akar járni, nem akar fájdalmat okozni senkinek sem = mindenkinek meg akar felelni, akkor bizony egyik emeberrel szemben így, másikkal szemben úgy fog viselkedni (tudom, ezt hívják képmutatásnak :-)); és azok az emberek úgy fogják ismerni őt (vagy csak azt a részét), ahogy épp velük szemben visdelkedett. Szóval a TELJES embert nem ismeri egyikük sem. És végülis az ÉN ez az összetett, teljes ember lenne? Vagy csak egyik a "viselkedési formák" közül? Vagy egyik sem az igazi?
Szerintetek ez már skizofrénia?
Sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikeredett és nem tudtam pontsabban megfogalmazni a gondolataimat - így is lehetséges, hogy félreérthető néhány dolog. De érdekelne a véleményetek ( a pszichológusok ugyanis kicsit elfoglaltak az efféle filozofálgatáshoz :-))
Köszönöm a figyelmeteket és válaszaitokat/hozzászólásaitokat.
