A nagy csönd a teremre ráborult, A délutáni napfény az ablakkal vonult.
Mint magányos lélek, falnak döntöttem a hátam, Magamban merengtem, és sokáig csak vártam. Egy csodára vagy jelre, még magam sem tudom, A délutáni nap fényben így álmodozom.
A csöndet zaj ha megtöri, A lélek csöndjét magával viszi.
Kinyílt az ajtó, csendes hanggal, S belép a lány dús barna hajjal. A szívembe érzéseket Ő lopott, Kék szeme túlragyogta, az összes csillagot.
De jaj ha sötét felhő az eget takarja, A távoli csillagnak is elhal a hangja.
Sírt a lány, kissé keservesen. Bejött, és leült, oly messze tőlem. Nem láttam az arcát, nem nézett felém, Ketten ültünk, csöndben, csak Ő, meg én..
Hiába a szándék ha gyenge a szív, Előbbre nem jut az, ki csak harcot vív.
Lement a nap, és ránk sűrű csend borult, A fényével minden szó a föld alá vonult. A némaságot senki nem törte meg, Ő ment és könnyeivel vitte a szívemet.
S én csak ültem a kővel szívemen. És hordom míg sírba, az emléket nem viszem.
Kedves Duzong! Ha verseket írsz, akkor tudnod kell, hogy egy versben rímek is vannak, és a sorok ritmikusan passzolnak egymáshoz általában. De ne aggódj ezen túl sokat, hanem csak fejleszd magad, mert ezt a kritikát minden nagy versíró megkapta valamikor. Sajnos én megrekedtem egy szinten, lehet veled is ez lesz a gond. Még egy tanács: használd a saját mondataidat, nem a másokétól lesz szép, hanem a törődéstől és a fenti szándéktól.
Nem csak te élsz ezen a világon. Kérlek légy tekintettel a többi emberre... rám is, akár mennyire is nem vagyok neked szimpatikus. A NAGYBETŰS írások és a nagy betűméret - így a tieid is - kiabálás, hangoskodás és ordibálás. Kérlek ne keresd ilyen módon a feltünéskedést és mások mondanivalójának eltiprását.
