A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Nem áll meg a fénysebességnél, mert a nagyon távoli galaxisok már a fénysebesség sokszorosával távolodnak tőlünk. De ez nem az ő lokális sebességük, hanem csak a hozzánk mért sebességük. Az általános relativitáselmélet szerint ugyanis a fénysebességi korlát mindig csak lokálisan érvényes, vagyis az egymáshoz közeli objektumok egymáshoz mért sebességére. A messzi objektumok egymáshoz mért sebességére már nem. Mert görbült a téridő.
Igen, vannak nagyobb struktúrák, mert a halmazok nem egyenletes sűrűségben helyezkednek el, hanem szálas, fátyolszerű sűrűsödések vesznek körül ritkább ürességeket.
A gravitáció csak akkor húzza össze az anyagot kompakt gömbszerű vagy elliptikus formába, ha az anyag képes kölcsönhatni magával. Ha nincs kölcsönhatás, akkor minden gömbszerű sűrűsödés egyre inkább kilapul, a legkisebb kezdeti átmérőkülönbségek is eszkalálódni fognak. Hisz a fordított négyzetes erőtörvény miatt amelyik irányban laposabb, abban az irányban nagyobb az összehúzóerő, s még laposabbá válik. Az így kialakuló Zeldovics palacsinták pedig egymással ütközve szálszerű sűrűsödéseket alkotnak.
Ha viszont van az anyagfelhőkben belső kölcsönhatás (a részecskéik nem következmények nélkül találkoznak), akkor a gravitációs összehúzódás során az egyre gyakoribb ütközések miatt egyre nő bennük a nyomás, és ez nem engedi ellaposodni őket, hanem fenntartja a közel gömbszerű alakot. Ez történik a bolygókkal, csillagokkal, galaxisokkal, galaxis halmazokkal.
De mivel tapasztaljuk a nagyobb struktúrák fátyolszerűségét, ebből is arra kell következtetnünk, hogy a Világegyetem nagy léptékű átlagában számolva a közönséges anyag sűrűségénél sokkal nagyobb kell legyen a sötét anyag sűrűsége, (a sötét anyagé, ami csak gravitációt mutat, de nagyon gyenge a kölcsönhatása saját magával és a közönséges anyaggal).
Igen, így mondják, hogy "a tér tágul". Kissé jobb közelítésben: "a téridőre jól illeszthető a Robertson-Walker metrika" - ami ugyanezt jelenti, csak kicselezi az olyan - egyébként jogos - kérdéseket, hogy "ha a tér tágul, de én megközelítem a fénysebességet, akkor a tér nekem összemegy, ugye?".
Valóság létezést tagadni alapvető emberi jog. Mindenesetre ha a tagadás a mérések eredményeire nem terjed ki, akkor általában egyértelmű, hogy melyik modell jobb a készletből.
Bizonyára láttál már vízzel teli üveggömböt, amiben felrázható hópelyhek vannak. Nem igazán jó hasonlat, de jobbat nem tudok arra, hogyan sűrűsödik/ritkul az anyag az univerzum buborékban. :)
Egy végtelen kiterjedésű tér is tágulhat. Mert a tér tágulása azt jelenti, hogy nő a léptékfaktora. Vagyis bármelyik pontjában állok, és onnan bármely irányba nézek, távolodni fognak tőlem az arra látható égitestek. A távolodási sebességük pedig arányos a távolságukkal, de nem függ attól, milyen irányban látom őket. Ezen az univerzális távolodáson felül persze van az égitesteknek ilyen-olyan saját-mozgása is. A közeli égitesteknél ez a saját-mozgás dominál de minél távolabbiakat nézünk, az egyre növekvő univerzális távolodás lesz a meghatározó.
Az univerzális távolodás csak a szabad objektumokra vonatkozik, amelyek nem állnak egymással kölcsönhatásban. A gravitációsan vagy kölcsönhatásokkal egymáshoz kötött objektumokat nem tudja egymástól szétsodorni a tér tágulása, mert attól erősebbek közöttük az összekötő erők. Tehát nem tágulnak a hidak, a városok, az égitestek és még a galaxisok, galaxis halmazok sem, csak a galaxishalmazoknál nagyobb struktúrák.
Az univerzum véges, folytonos tere nem tágul, vagy zsugorodik. A terét kitöltő pozitív energia sűrűsödik anyaggá, vagy felhígul kölcsönhatási mezőkké benne. A benne lévő szemlélő számára ez tűnik tértágulásnak.
A véges folytonos tér, mint egy buborék a diszkrét végtelen téridőben, az infláció során alakult ki a negatív energiából, c-nél nagyobb sebességgel. A pozitív energia már csak korlátozott, fénysebességgel áramlik benne, mármint a kész folytonos téridő buborékban. A pozitív energiából van kicsatolódva az anyag minden létező formája, ami az univerzumot alkotja.
ha nem, akkor a végtelen térben, az anyag tágulásának kell lennie egy lökéshullámszerű gömb-felülete. (ti. az Ősrobbanás pontjából tágul a végtelen felé a 3 D-ben...)
A valóság létezését nem vonja kétségbe senki, csak azt, amikor valaki úgy beszél a valóságról, mintha arról neki közvetlen ismeretei lennének, mintha ő modellezés nélkül magáról a valóságról lenne képes gondolkodni. Mert a valósággal senki agya se képes közvetlen kapcsolatba kerülni, csak a róla alkotott fogalmi konstrukciókkal vagyis modellekkel. Azokról tudunk kijelentéseket tenni, azok működését tudjuk összehasonítani a kísérletek eredményeivel. E kijelentések és összehasonlítások szabatos nyelve pedig a matematika.
A Magyar népmese általában így kezdődik. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy...
Ha a végtelen nagy energia potenciája egy „egyedüli” pontban lenne, akkor a tér, és idő is megnyilvánulatlan, lehetőség benne. Ez a rendkívül kivételes esete annak, amikor a szuperszimmetria fennáll, amikor a pozitív és negatív energiák, tökéletes egyensúlya mozdulatlan állapotban van. Ez az állapot részünkről, megnyilvánultaktól a semminek tűnik. Mivel nem ad közvetlen információt magáról, egy igazolhatatlan következtetés, feltételezés marad számunkra.
Azonban jóval valószínűbb az a feltételezés, amikor a végtelen energia-szimmetriának olyan dinamikus az állapota, amikor a megnyilvánult tér és idő, a végtelen téridő, a folyamatosan kis adagok formájában felbukkanó-eltűnő téridő kvantumok által létezik. Mint egy végtelenül kiterjedt, azonos nagyságú buborékokból álló „habhalmaz”. Ez a négydimenziós diszkrét téridő ugyan azt a végtelen nagy potenciát tartalmazza homogén, irány-független eloszlásban, mintha az csupán egyetlen kivételes pontban volna. Ennélfogva a diszkrét téridőnek egy kvantuma, a létező legkisebb energia potenciával rendelkezik. Azonban a parányi méretű „buborékok”, mint a téridő kvantumok nem azonos idejű felbukkanása - eltűnése, a teljes halmaznak fluktuációját, alaprezgését okozza.
Ezt a fluktuációs folyamatot egy képernyő hasonlattal tudnám szemléltetni. Amikor nincs antenna csatlakoztatva a TV készülékhez, a képernyőn fekete fehér pöttyök villannak fel a sörétzaj, súgás kíséretében. A folyamatosan felbukkanó és eltűnő téridő kvantumokat szintén a képernyő hasonlattal szemléltetve, a képernyő felső oldalán lévő fekete sáv, a forrást jelöli, az alsón lévő pedig a nyelőt. A köztes részen egy apró lyukú négyzetrács, (háló) szemlélteti a semleges „töltésű”, pozitív és negatív energiájú téridő kvantumokat, miközben fentről lefelé egyenletes sebességgel halad a háló. Ez a mozgókép, szemlélteti a kvantumok életútját, azok véges létezési idejét, a folyamatos rácsmozgás pedig a rácsnak, mint a halmaznak a végtelenségét. A két fekete sáv együtt, pedig a szuperszimmetriát jelöli, amit a szemcsézettségben is megőriz a dinamikus téridő struktúrája. Az eddig felvázoltakat, tekinthetjük az „ősrobbanást” megelőző, alaprezgéssel kiegyensúlyozott potenciális állapotnak. Ez már nem a semmi!
Egy spontán keletkező hiba (rácsszakadás) a struktúrában, vagyis egy lokális helyen felbukkanó nagyobb méretű, véges energiájú „buborék”születik. (a kozmológiából ismert, fénysebességnél gyorsabb infláció) Ebben a negatív energiájú buborékban, rögvest megjelenik a már csak fénysebességű pozitív energia, amiből majd az anyag elemi részecskéi formálódnak ki. Megjelenik a világmindenség teljes halmazban egy részhalmaz, amit mi a folytonos téridejű univerzumnak nevezünk. Ebben a halmazban már polarizáltan és részleges, vagyis lokális aszimmetriával rendelkezik az energiák minden létező formája. (hullám/részecske stb.) Ebből adódóan ciklikusan felhígul, vagy összesűrűsödik az univerzum állandó méretű „buborékában” lévő anyag-energia. A sűrűsödést tértágulásként, a felhígulást térzsugorodásként értelmezzük a nagy távolságok és a véges terjedési sebesség, a c miatt. Mi az univerzum szemlélői is kivételes helyzetben vagyunk, mivel nem a „buborékfal” közelében, hanem a középtájon kószáló galaxisban vagyunk.
"A modell a valóság egyszerűsített mása, amely a vizsgált jelenség, és ezen belül a meghatározott cél szempontjából a valósághoz hasonlóan viselkedik." Azaz a modell a valóság közelítése.
