Az átlag fidesz szavazó alacsonyabb státuszú, mint az átlag jobbikos. Sőt, asszem a fidesz szavazók közt a legnagyobb a 8 osztályt el nem végzettek aránya. Tkp az áprilisi fideszes szavazóbázis jelentős részben ugyanaz, mint a 2002-es/6-os MSZP-s.
babarcista Eszter-házi: „Jut eszembe: nézve az ún., nagyon ún. konzervatív sajtót: lassan a buzi lesz az, ami a zsidó rendesen. Igazuk van, kevésbé macerás.”
Jut eszembe: nézve az ún., „Index legminőségibb” Babarczy által „régi barátként számon tartott” nickek kommentjeit: lassan a paraszt, a fasiszta lesz az, ami a magyar rendesen. Igazuk van, kevésbé macerás.
Íme még egy példány az „Index legminőségibb” és Babarczy által „régi barátként számon tartott” nickjei közül! Hja kérem, madarat tolláról..., ugye!
Hogy világos legyen, én fogom megmagyarázni, hogy miért is fasiszta párt a Fidesz! Csak azért, mert a választók a fasiszták (kb. a 100%-uk mínusz a bp.-i SZDSZ szavazók). Ilyen egyszerű ez. Azonban az elenyésző számú nem fasiszta választó, akinek tettestársai akár Sukoró ügyben is - feltehetően jelentős engedmények árán ugyan, de – minden jel szerint sikerrel alakítottak ki együttműködést a fent nevezett párttal, és akik kénytelenek voltak a régi kollaboráns pártjaiknak fájdalmas búcsút inteni, a saját jól felfogott érdekükben fasisztázzák a Fideszt, remélve ettől, hogy a fasiszta választók beveszik ezt tőlük és nem a valódi fasiszta pártra, a Jobbikra fognak szavazni. Mert az nagy baj lenne, ugyanis a Jobbikkal nem sikerült megállapodniuk a magasztos célú és az emberiség javát szolgáló beruházásról sem, és azokról a redundáns merevlemezeken elhelyezkedő bitekről sem tudtak volna vele megállapodni amiket a köznyelv „IMF kölcsönként” ismer, és amely bitekért cserébe minden magyar munkavállaló kb. 1,2 hónapot ingyen dolgozik egy évben.
Természetesen nem pusztán arról van, hogy a nem-fasiszta választók fasisztáznak lelkesen, hanem a Fidesz oldaláról is megmutatkozik az együttműködés, ezért vették át a Jobbik fasiszta programját.
Azért is szerencsés ezt a „fasiszta” jelzőt ilyen gyakran emlegetni, mert így több évtizednyi hazugság - miszerint a fasiszta nem jelent mást mint az abszolút gonoszat, a sátánit - lepleződik le. Ez a hazugság már azért is képtelenség, mert akkor szomszéd tisztességben megőszült történelem tanár, akit mindenki „áldott jó embernek” ismer, is sátáni lenne, szerényen nem beszélve magamról, akit már szinte szentként tisztelnek. Bizony, így nyernek új, ellentétes jelentést -v. inkább térnek vissza a régihez- a szavak.
"Ha nagy a verseny, ötszázezer szavazat is döntő lehet. Ha van verseny, másfél millió szavazat mindent eldönthet. Jelenleg azonban nincs verseny. A Fidesz azzal számol, hogy nincs alternatívája – és, ha a jelenlegi ellenzéket nézzük, ez a legrealistább feltevés, ami valaha megfordult a fejükben az elmúlt hónapokban. Nem tetszik valami? A kiábrándult szavazók majd nem mennek el szavazni. Amíg nincs kire, amíg az MSZP még mindig a régi gárdával halad, amíg az LMP meg sem tud szólalni egyetlen releváns témában sem, addig nincs verseny."
--
Érdekes módon egy pártot kihagyott a cikkíró a sorból. Véletlen lenne?
Sajnos igazad vagyon, sőt én messzebbre is mennék. Egy meglehetősen friss jogállam -ami még nem is alakult ki minden szempontból- esetében az alkotmányozás nem valamely elhanyagolható apróság, jogtudósok vagy politikusok magánjátéka. Ellenben a folyamat végeredményeknént jön létre az az alapzat, amelyre jó esetben évszázadokig épül a jogalkotás és jogértelmezés, elhivatott emberek ennek szellemében hoznak majd döntéseket, adott esetben kiélezett szituációkban.
Elvileg az új alkotmánynak a mai Mo. legfontosabb konszenzuális értékeit kellene tartalmaznia, válaszokat kellene adnia arra a korántsem egyértelmű kérdésre, hogy melyek azok az alapvető jogok amelyek nem korlátozhatóak, usw.
Isten bekerülése az alkotmányba tehát nem ízlésbeli vagy hitbeli kérdés, hanem a szabad hitgyakorlásról hozott állásfoglalás. Határozott és kemény állásfoglalás, hosszútávú következményekkel.
Az persze igaz, hogy nem ebbe megy tönkre a magyar társadalom, amibe tönkremegy az a bizonyos szemlélet, miszerint a kormányzati pozícióba kerülés önmagában elégséges feltétele annak, hogy egy maroknyi csoport saját értékeit mindenek fölé helyezze, és kőbe is vésse. Pontosabban az a szemlélet, miszerint bárki aki valamilyen szintű hatalomhoz jutott -az önkormányzati előadótól a portáson keresztül a bíróig vagy a cégvezetőig- jogot szerzett ezzel arra, hogy semmibe vegyen mindent és mindenkit, írott és íratlan normákat. Nem azért kell érthetően elmagyrázni a betegnek, hogy mi a baja és hogy mik a lehetőségek, mert erre kötelez a jogszabály -hogy visszakanyarodjak pár héttel ezelőttre-, és nem azért nem rúgom ki a terhes nőt, mert tiltja a munkajog. És nem azért keresek konszenzust egy új alkotmány létrehozásakor, mert nincs meg a szükséges szavazatszám a parlamentben. Már ha normális. élhető országot szeretnék magam körül.
Ha pedig ne adj'Isten mégsem így történne -márpedig nem így történik-, akkor félő, hogy lényegtelen mit tartalmaz majd az írás, létrehozásának körülményei önmagukban garantálják, hogy ne működjön majd úgy, ahogyan kellene.
Elismerem egy nem túl vérmes kritikusnak nem kötelessége vizsgálni, hogy mi volt annak a fának a baja ami megfaragva Jankó nevet kapta a keresztségben... nem vagyok egy erdész, de az ilyen növényt nem tölgynek, hanem fatöknek mondják.....végtére is eszter igen csinos női hölgy még akkor is, ha gyakran elragadggya az íráskényszer....
Ez itt még mindig az Ein Gespenst? Arra gondoltam, hogy be kéne fizetni egy kurvára. Bár nyilván egy Viagra sem lenne haszontalan neki amellé, különben csak még rosszabb lesz neki... :)
A hipotetikus kritikus szóválasztása, az "ostoba fajankó", ugyanezen hipotetikus kritikus állítása szerint tudatos understatement, az érintett ápolt kényszeresen egysíkú verbális reakcióinak ismertében. ha ugyanis a hipotetikus kritikus azt a diganózist javasolta volna, hogy "vérhülye seggfej", akkor az, akivel kapcsolatban nem látszanak megalapozott ellenérvek azzal az állítással szemben, miszerint kényszeresen egysíkú verbális eszköztárral rendelkező ostoba fajankó volna, utolsó kétes produktivitású lélegzetvételéig tirádákkal kürtölné tele a netet, hogy hát őt, aki már ekkor meg ekkor megírta Megyesi Gusztávnak vagy kinek ezt vagy azt, és csak kiválósága miatt mellőzte az urbánus vagy milyen bagázs, körmönfont módon leseggfejezik.
Azzal házalni meg, hogy valakit ostoba fajankónak tartanak, minden durvaság nélkül mégsem olyan elegáns és hálás dolog, annak ellenére sem, hogy az érintett úgy ironizál, hogy utólag hosszas magyarázkodással kell bizonyítania, hogy "ironizál" és hogy nem plain marhaságokat ír, hanem más köpenye alá bújik vele, valamint hogy a többes számot számonkérv e nem a többes számot kérte (ostoba fajankó gyanánt) számon, hanem az idézet csonkaságát.
A kialakult vitához: nyilván mondhatom, hogy vevő vagyok az „ilyen” mondatokra, általában, tételezvén: ebből, ilyenből, efféléből olvasható több, a recenzált kötet is rogyásig van vele stb. Lehetséges ez, ám ha így cselekszem, akkor csak egyetlen mondatot idézek – mutatóba. Vagy kettőt. De nem másfelet (pontosan: 1.3-nyit), ti. így épp azt jelezem, hogy megszámoltam a jó mondatokat és ezt a „kettőt” találtam. Slussz. Esterházy ugyanis nem véletlenül csonkította meg a másik mondatot, hanem tudatosan csonkította meg, azért, mert még Esterházy is tudja, hogy a „két hagyománynak” (ti. a „műelemzésnek” és a „műértésnek”) nincs „szintézise”, miközben semmiképp sem lehet a „kert” és a „ház” szintézise az „utca”, vagyis még Esterházy is érzi (mint profi stiliszta), hogy a mondat a maga egészében bűn rossz. Ezért idézi csak a töredékét. Amellyel éppen maga jelzi, hogy ő általában az „ilyen” mondatokra volna „vevő”, akár erre is, ha a mondat mondat volna, nota bene értelmes mondat volna s nem csak egy hibbant töredék. Hamisítvány.
Az ellenvetés szerint „egyetlen mondattal kapcsolatban teljesen hibátlanul állítható az, hogy valaki ’vevő az ilyenekre’: az adott mondatot elhelyezi egy osztályban, amely potenciálisan vagy faktuálisan egynél több elemből áll(hat).”
Így van. Elvileg. Konkrétan viszont Esterházy a 0.3-nyi mondatra is vonatkoztatja egy teljes mondat „ilyen” minősítését, vagyis Esterházynál egy mondattöredék, egy piti hamisítvány a faktum. És ami külön röhej: a 0.3-nyi mondat is marhaságot tartalmaz, már amennyiben hajlandóak vagyunk differenciálni stilárisan a „személyes” és a „privát” fogalmak között.
Ezért nincs igaza detkit B-nek, ugyanis „a közös tulajdonságot, az absztrakciós szintet” éppen az idézett 1.3-nyi mondat adja (helyesen: adná) a konkrét szövegben.
Egyébként pedig az idézett hozzászólás inkriminált részében ironizáltam. Teccik tudni?! Esterházy szövegét gúnyolgattam azzal, hogy megszámoltam a teljes mondat, illetve az ÉS kritikusa által idézett mondattöredék betűit, betűközeit, híven osztottam-szoroztam, arányosítottam, így jött ki azután a cca. 1.3-nyi mondat számszakilag. Mármost akinek nincs érzéke az iróniához, annak javaslom, olvassa inkább Babarczy Eszter könyvét (A ház, a kert, az utca – Balassi kiadó), abban ugyanis nincs irónia, egy szem se!, csak tudóskodás, okoskodás, talmi műveltség fitogtatása van, tollvérzésig (beleszerettem ebbe a poénba). De általában is (tudatom én most konstruktív jóindulattal), a gyomorbeteg embernek érdemes tartózkodnia az ironikus szövegek olvasásától, merthogy azoktól csak egyre dühödtebbé és dühödtebbé válik, s ami elsősorban néki lesz egyre kellemetlenebb.
Ám, ha mégis (ha mégiscsak „észrevesznek” itt engem), akkor már most jelzem: a „gyomorbeteg” szó képletesen értendő, tehát miattam senkinek sem érdemes ideklikkelnie legutóbbi belgyógyászati szűrővizsgálatának legfrissebb orvosi leletmásolatait, bizonyítván, hogy egészségügyileg semmi baja a gyomrának! Ezt elhiszem anélkül is!
Nem a „vevő vagyok” osztályba helyezte el a mondatokat, hanem az „ilyen” osztályba. Márpedig az „ilyen” -ből nem tudni, hogy mi az a közös tulajdonság v. absztrakciós szint ami alapján kijár a többesszám.
Amúgy itt megtalálható a teljes szöveg: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00366/esterhazy00427_o/esterhazy00427_o.html
lennének-e érdemi ellenvetéseid, ha egy hevesvérű kritikus az alább olvasható szamárság magát "Gyuricza úr"-ként jegyző szerzőjét ostoba fajankónak gondolná az alábbi égbekiáltó butasága alapján:
– Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról.”
Esterházy (aki legendásan utazik „alanyban és állítmányban”) itt ugyebár „mondatok”-ról (több mondatról) beszél, mialatt cirka másfél mo"ndatot idéz; számszakilag: 1 egész mondatot plusz egy felet (0.5), még pontosabban: szumma 1.3-nyit. Tehát mondatokról (minimum 2-ről) nincs szó. Esterházy ítéletében stimmel az alany is, stimmel az állítmány is, „csak” a ragozás nem stimmel. Ami persze hasznos, mert így az olvasó nem tudja, illetve nehezebben tudja meg, hogy recenzált és recenzense egyaránt marhaságot beszél."
Nyilvánvaló, hogy egyetlen mondattal kapcsolatban teljesen hibátlanul állítható az, hogy valaki "vevő az ilyenekre": az adott mondatot elhelyezi egy osztályban, amely potenciálisan vagy faktuálisan egynél több elemből áll(hat). Azaz ha egyetlen hófehér paripát látok, fekete folttal a homlokán, nyugodtan állíthatom, hogy vevő vagyok az ilyenekre... Ez nem azt jelenti, hogy az egy paripa helyett az adott vásáron két paripát látnék, hanem azt, hogy az adott paripát (mondatot stb.) elhelyeztem egy olyan osztályba, amelynek minden elemére nézve igaz az, hogy vevő vagyok rájuk.
Ha pedig valaki ennek a szamárságának az alapján próbálkozik azzal, hogy marhaságként azonosítsa Esterházy Péter mondatát, akkor kérdéses, miképpen utasíthatjuk vissza alappal azt a kritikai megjegyzést, hogy az illető ostoba fajankó.
Terjedelmi és lustasági, valamint emberbaráti okokból nem fogok most mindenkire reagálni, tehát ne vedd ezt magadra, a te hozzászólásod pusztán inspiráció a számomra.
De azert reagalnek ra, ha nem nagy problema.
Az ugyanis nem úgy van, hogy iderángatunk mindenféle államokat, akik alkotmányában szerepel az isten, aztán az ő demokratikus gyakorlatukból arra dedukálunk, hogy akkor nálunk is pont ennyire fog számítani, mint náluk.
Merthogy a mi demokratikus gyakorlatunk nem erre mutat.
Eleve, nekünk nincs ilyenünk...
Az iderangatasnak nagyon is jo oka van es pontosan tudom, hogy a peldak iderangatasa az, ami kiverheti masoknal a biztositekot. Mirol is van szo.
A peldak nem csak ugy ad hoc iderangatottak, hanem celzatosan iderangatottak, mivel azon erveles ellen iranyulnak, amely erveles szerint az alkotmanyban deklaralt vagy arra utalassal jelzett isten nem fer bele a demokratikus, jogallami, szekularis es meg a fene e tudja hany divatos jelzovel emlegetett allamfelfogasba, amely az ezt hajtogatok szamara etalon. Velemenyuk szerint, ha szerepel az isten szo, akkor ennek olyan kovetkezmenyei vannak, amely ketsegbevonja az orszagra aggaszthato fenti jelzok barmelyiket es az osszesseget is.
Ez pedig: marhasag.
A peldak pont azt mutatjak meg, hogy az isten szo szerepeltetese egyaltalan nem hozza el azt a vilagot, amelyet a tiltakozok vizioikban ok-okozai osszefuggeskent talalnak fel szamunkra.
Ok csak a szimpla ateista rettegest muvelik.
Ha isten bekerül az alkotmányba, akkor arra hivatkozva lehet majd korlátozni az abortuszt, lehet kötelező hittant előírni, lehet minden szirszarral a papok véleményét kérni.
Ez már mindannyiunkat érinteni fog.
Latod, pontosan ez az a szimpla ateista retteges, amely egyreszt alaptalan, masreszt pedig a sajat elkepzeleseire hivatkozva, azt egyertelmuen bekovetkezendonek velve/titulalva probalkozik meg a sajat nezeteivel ellentetes nezetekkel harcolni.
Nem tudod igazolni ezt a rettegest. A peldak ismet mast mutatnak.
Ez a topik nem rólam szól, tehát nem arra van szükség, hogy engem vegyenek észre, hanem arra van szükség, hogy Babarczy Eszterre figyeljenek az emberek. Vagyis lényegileg nem magamról írok (ergo nem érdekel, „észrevesznek”-e, vagy sem), hanem Babarczy Eszterről írok, miközben emlékeztetlek: Gördülő Kő (illetve 33nev) szerint "Babarczy Eszter indexes nickjét valaki feltörte, és most a nevében irkál egészen elképesztő hülyeségeket".
Szerintem viszont nem hülyeségeket, hanem esszéket irkál Babarczy Eszter; jó, mondjuk így: egészen elképesztő esszéket. Mert Babarczy Eszter szintén esszéista, nagy esszéista, még Esterházy Pétert is befonta bűvös szellemének esszésugarával: „»A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.« … – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra...” – közli az ÉS kritikusa.
Korábban utaltam rá (más szavakkal): Esterházy megdelejezett hímpulykaként kapta ki Babarczy esszékötetéből e megbocsátó gondolatváladékot, s igen jó érzékkel tette, ugyanis a szöveg Babarczy indirekt ars poeticájának egyik kulcsmondata.
Simone de Beauvoir szerint számos nő kevésnek, unalmasnak, illetve lealacsonyítónak, megalázónak érzi azt a szerepet, élethelyzetet, amelyet a Jóisten kiszabott rá megszületése pillanatában. Ezek a nők nemigen szeretnek főzni, mosni, vasalni, takarítani, nyafogó kisdedet dajkálni (érthetően), némelyek kifejezetten utálják „öregecskedő” férjüket (érthetően), „csüggedten tapasztalják, hogy társaságukban unalmat és űrt éreznek” (A második nem, Budapest 1971, 393. o.). Így azután ezek a nők olykor vehemens esszéírásba fognak. Irgalmatlanul, mintegy orrvérzésig, illetve recenzensi tollvérzésig űzik e fennkölt tevékenységet. Igen ám, csakhogy a Jóisten nem minden nő pszichéjét töltötte föl megfelelő képességgel ösztrogén ambícióik ondógén (jellegű) kiélésére, magyarán: nem minden nő Ancsel Éva. (Megfigyeltem: a férfit – általában – nem zavarja, ha a környezete nem ismeri el Zeuszként, ám a maszkulin kékharisnya gyakorta veszi zokon, ha nem tekintik minimum Métisznek vagy Pallasz Athénénak. Mondom, minimum, mert az optimum az, ha nagy esszéistának tekintik.)
Mi a megoldás tehát? Egyszerű a megoldás: csak azért is esszét kell írni (különben meggörbülne a fakanál gyémántnyele), akkor is alkossunk esszét, ha egyáltalán nem tudunk esszét alkotni. Legföljebb megbocsátanak érte, s épp ezáltal válunk egyszerű megbocsátókból nagy esszéistákká mi magunk is. A lényeg, hogy a nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk. Méghozzá oda-vissza. Vevők vagyunk egymás mondataira, mert ha én vevő (megbocsátó) vagyok más nagy esszéisták iránt, rám is vevők lesznek mások, nékem is mindent megbocsátanak majd. Tulajdonképpen ezt nevezzük a nagy esszéisták szociális piacgazdálkodásának (s innen már ivarilag csereszabatos a játék, nők, férfiak egyaránt jól megélnek belőle).
Esterházy Péter (mint korábban jeleztem) művész, ihletből dolgozik, recenziójában nyálzó hím-kritikusként dicsér „habzó” esszéistanőt; másként fogalmazva: nem véletlenül mártogatja meg tárgyi ítéletét a par excellence nőiségben: „Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó nőiősmocsárról”.
Nem tartom nagyra Esterházy Péter eszét, s Babarczy helyében igencsak elgondolkodnék azon, hogy még egy másodosztályú intellektus is csak hímsoviniszta foghegyről kegyeskedik méltányolni mondataimat. Vagyis a művész-Esterházy, ha nem is tudja, de érzi, voltaképpen bornírt mondatokra „vevő”, s ezért türemkedik az erektált vörösfarok a szövege végén, az ÉS kritikusa ezért csapolja rá önkezével önnön értékítéletére a „habzó ősmocsarat”. Más magyarázat nincs.
Babarczy Eszter „ars poeticájának” nyílt változata a könyv 66. oldalán található, idemásolom, szerintem érdemes elolvasni: „Barátaim egy része panaszkodik, hogy olvashatatlan szerzőket szeretek. Érthetetlenek, egysíkúak, összevisszák, semmiről se szólnak. Kritikus vagyok, bűntudat gyötör, de mit tehetnék? Rákaptam ezekre az írókra, megszerettem a narcisztikus, perverz, ironikus élvezetet, amit az olvasásuk okoz. Élményirodalom világ nélkül, ábrázolás nélkül, szereplők nélkül, történetek nélkül, mondanivaló nélkül, olyan szövegek, amelyek ellépnek a magas irodalmi konvencióktól, de ez az eltérés többnyire hiányként jelentkezik, s értelme – jelentősége, hozadéka – első pillantásra ritkán nyilvánvaló”.
Ennyi. És most tekintsünk is el attól, hogy a nagy esszéista „megszerette” ennen „élvezetét”, megszerette „perverz élvezetét”, bocsássuk meg néki, hiszen ő is egy jó nagy esszéista, ennyi minimum kijár. Miután leíratott a Nagy Szó (s ezért nevezem nyílt ars poeticának a szöveget, noha nem annak szánta a szerző), mely szerint a „mondanivaló nélküli” szépirodalmi alkotásnak is lehet értelme, csak az az „első pillantásra ritkán nyilvánvaló”.
Második pillantásra pedig egyáltalán nem nyilvánvaló. Csak annak, akinek nyilvánvaló. Míg például a Mama című vers értelme sem nyilvánvaló (sokan csak hiszik, hogy az), sőt: nem ismerek olyan embert, aki József Attila Mama című versét értené. És akkor? Akkor mi van? Vagyis a fönti idézetben voltaképpen mit állít a Nagy Esszéista?
Semmit. Abszolúte semmit. Némelyeknek tetszik Kukkorelly, másoknak nem. Egyesek értik József Attilát (Adyt, Vörösmartyt…), mások nem.
Van gondolati költészet, illetve van nem gondolati költészet. Baj akkor adódik, ha a gondolati költészet szorgalmazója nem műveli, hanem mímeli a gondolatot. Ezért lesz a mímelő művész alkotása „A nem műalkotás”. Selejt. Nem azért, mert „absztrakt”, „zavaros”, „érthetetlen”, „összevissza”, „első pillantásra ritkán nyilvánvaló” stb., hanem azért, mert üres, gondolattalan, a legtöbbször sunyi blöff.
A gondolati költészet csak olyan művekből állhat össze, amelyeknek van gondolati tartalmuk: „mondanivalójuk”. Ha nincs, az alkotás nem gondolati vers, nem esszé. Hanem valami más. József Attila az „A nem műalkotás”-t rossz versnek, rossz esszének nevezi, míg szerintem a rossz vers nem vers, esetleg pro forma, miként formálisan a rossz autó is autó, ám az „autóságnak” mégiscsak az a lényege, hogy eljuthassunk vele egyik helyről a másikra. Tehát: ha az alkotó nem (jó, „működőképes”) esszét ír, hanem valami mást, akkor az alkotó nem esszéista, hanem valami más. „Nagy” esszéista. A költőnek semmit sem bocsátunk meg, a „nagy esszéistának” mindent megbocsátunk. (Illetve nem mindent, mert én a magamaga által „megszeretett” „perverz élvezetét” juszt se bocsátom meg, vagyok már abban az életkorban és élethelyzetben, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust.)
Babarczy Eszter „ars poeticájában” azt állítja lényegileg (és egy kummával se többet), hogy ha Kukkorelly Endréék „zagyválhatnak” (márpedig „zagyválhatnak”!), akkor ő is zagyválhasson (idézőjel nélkül)! Miért ne tehetné?! Egyenrangúak vagyunk!!!
Vagyis a szerző itt kettős disznóságot követ el. Részint Kukkorellyéket lerángatja a maga nívójára, ti. azáltal, hogy penetráns sznobizmussal igyekszik fölkapaszkodni a költők világába (ahelyett, hogy megpróbálna maga is alkotni; igaz, úgy egyből rájönne, hol a helye), részint azzal disznólkodik Babarczy, hogy általában vett műfajokat, stílusokat, „stílustalanságokat”, „érthetetlenségeket”, „összevisszákat” emleget, dobálózik velük, s nem konkrét alkotásokat elemez, nem konkrét alkotókat különböztet meg egymástól konkrét értékeik, konkrét képességeik, teljesítményeik alapján. Márpedig ennek nincs köze sem a „műelemzéshez”, sem a „műértéshez”, sem a puszta műélvezethez, s a legkevésbé az esszéhez van köze. Magyarán: Kukkorelly nem szükségképpen zagyvál (persze nem a parlamentben, mert ott igen), míg a Nagy Esszéista szükségképpen zagyvál. Miért? Mert Kukkorelly nem tehetségtelen (persze nem politikusként, mert úgy igen), míg Babarczy dilettáns. Minden mondatából kidudorodik a konyhai tűzhely mellől menekvő parvenü asszonyka görcsös igyekezete.
„Kritikus vagyok, bűntudat gyötör, de mit tehetnék?” – kérdi költőien a Nagy Esszéista.
Válaszom: próbáld meg teflonbevonatú serpenyőben! Kevés étolajjal, próbáld meg ügyesen kisütni a panírozott halrudacskákat adekvát szellemi tevékenység gyanánt! Hátha az sikerül majd, s ha igen, nem lesz bűntudatod többé, erre személyes garanciát vállalok. Hiszen ha tehetséged sincs, miért éppen bűntudatod volna?
Az egyeztetés az egyik legkínosabb tevékenységünk, leszámítva a nyilvánvaló eseteket. Például a sportriporterek beszéde általában maga az iszonyat. Legtöbbször úgy nézem a meccset, hogy mindjárt az elején elnémítom a tévét, ilyenkor természetesen nincs közönségzaj, bár ma már ez sem hátrány, mindenesetre a szörnyű kommentátort sem hallom. Ugyanakkor – megfigyeltem – vannak esetek, melyek megítélése változik bennünk, a „fülünkben”, attól függően, milyen hangulatban vagyunk, milyen mentális ritmusban írunk, beszélünk, illetve olvasunk, hallgatunk valakit. Tegnap például az alábbi szerkesztést „éreztem” gördülékenyebbnek: „megtévesztve a kóbor anyácákat és recenzenseit”, ma viszont – esküszöm! – ezzel a mondatrészemmel ébredtem (miért pont én volnék normális?), s még ki sem nyitottam a szemem, már elborzadtam magamtól (a nejem azt mondta, ő ezen nem csodálkozik). Tudniillik így helyes: „megtévesztve a kóbor anyácákat és recenzenseiket”. Igaz, így jóval nyögvenyelősebb, továbbá jött a többihez még egy „mekegő e”, mégis helyesebb, mert az anyácáknak recenzenseik vannak, különösen akkor, ha korábban Esterházynál is oly rigorózusan számoltuk össze a mondatokat és mondatrészeket. Vagyis csak számlálgassunk a magunk házának, kertjének, utcájának tájékán is! Szóval hogy ma ez így jó nekem. Személyesen (selbst) és számomra (mir ist). Legföljebb holnap visszamódosítok. Minden attól függ, kommersz módon ébredek-e, vagy már megint úgy, hogy a kutya belenyalt a képembe.
Ez már bennem is felmerült :-) babarczyeszter ugyanis 2009.04.01-én kijelentette, hogy "ezt a topikot véglegesen elhagyom" Vagy csak az ökör következetes?
Előzmény:33nev (17692)
Az ökör akkor szánalmas, ha „következetes”, míg a „véglegesen” távozó „debatter” akkor, ha később megpróbál valami egészen átlátszó, gagyi ürüggyel „visszasomfordálni”.
Egyébként pedig szükségtelen „föltörni Babarczy Eszter indexes nickjét” ahhoz, hogy „egészen elképesztő hülyeségeket” olvassunk tőle. És Esterházy Pétertől is (például). Nem kell föltörni, elég csak fölütni Babarczy könyvét, amelyről egyebek közt ezt írja a világhírű recenzens az ÉS-ben: „»A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.« »Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…« – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó nőiősmocsárról.”
Esterházy (aki legendásan utazik „alanyban és állítmányban”) itt ugyebár „mondatok”-ról (több mondatról) beszél, mialatt cirka másfél mondatot idéz; számszakilag: 1 egész mondatot plusz egy felet (0.5), még pontosabban: szumma 1.3-nyit. Tehát mondatokról (minimum 2-ről) nincs szó. Esterházy ítéletében stimmel az alany is, stimmel az állítmány is, „csak” a ragozás nem stimmel. Ami persze hasznos, mert így az olvasó nem tudja, illetve nehezebben tudja meg, hogy recenzált és recenzense egyaránt marhaságot beszél. Babarczy mondata ugyanis így hangzik a maga lingvisztikai és logikai teljességében: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben, azt kell mondanom, hogy számomra mindkét hagyomány [ti. a műalkotás „értelmezése”, illetve a műalkotás „műértése” – Gy. úr] egyformán fontos, de a legfontosabb talán a korai arnoldi szintézis, hogy minden meglegyen, a ház, a kert és az utca, együtt” (16. o.).
Az ember elámul. Hogy má’meg mire is vevő Esterházy Péter!?
Mert, ha van valami mondandója Babarczy bárgyú banalitásának („legyen meg minden, együtt”), akkor az stilárisan maga az agyrém. Mert miként is jön össze az „arnoldi szintézis” metaforikusan? Az „értelmezés” itt nyilván a „ház” (a stiliszta szerint), a „műértés” nyilván a „kert”, a kettő szintézise pedig nyilván az „utca”. „Együtt”. A ház és a kert szintézise az utca. Hát hogyne! Az árnyas Arnoldi utca. Esterházy pedig erre „vevő”. Mint pulyka a takonyra, hogy egyem az író úr veretes gusztusát!
Kérdezem továbbá: hol a személyesség? Hol van az 1910-es Lukácsnál, illetve hol van Babarczynál? Valahol lennie kell, ha már egyszer Esterházy vevő e mondatnak minősített mondattöredékre.
Ami a lényeget illeti, az 1910-es Lukács sem személyes. Margaret Susman szerint sem, s ami még ennél is döntőbb: szerintem sem! Hanem viszont egzisztencialista. Lendvai-Nyíri szerint Lukács 1910-es esszékötete „az első tulajdonképpen egzisztencialista mű”.
Hermann István a „Seidler Irma-eset” lukácsi leírását „szimbolikusnak” nevezi, ám a szimbolikusság és a személyesség nem ugyanaz. Lukács olykor használja a „személyességet” mint stílusjegyet, ez kétségtelen, de nem „személyesen”, főként nem „olyan személyesen beszél”, mint Babarczy Eszter. Már csak azért sem, mert Babarczy sem személyes: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben, azt kell mondanom, hogy számomra mindkét hagyomány egyformán fontos…”.
Ez nem személyes, hanem privát megközelítés. A „személyes” és a „privát” fogalmak között stilárisan legalább akkora a különbség, mint a „személyes” és a „szimbolikus” fogalmak között.
Tegyük hozzá: az „Én”, amelyet az egzisztencialisták használnak (Heidegger a Semmivel állítva szembe, Sartre a szabadságra vonatkoztatva, Lukács a tragikum és a misztikum, Jaspers az Átfogó összefüggésében…), szóval az egzisztencialista „Én”, megtévesztve a kóbor anyácákat és recenzenseit, nem az adott filozófus személyét, hanem az általában vett embert jelöli. Amitől persze Lukács beszélhet(ne) személyesen, de nem beszél személyesen, mint ahogy Babarczy sem. Tudniillik ő sem az általa személyesen használt (berendezett, belakott...) házról, kertről, utcáról, hanem ő is szimbolikusan vett házról, kertről, utcáról regél. Ismétlem: Babarczy Eszter „személyesség” alatt a szimpla, primitív privatizálást érti: „számomra… fontos”, míg viszont Lukács nem arról beszél, hogy „számára” mi fontos, mi nem fontos (privátim); olyannyira nem, hogy az 1910-es Lukács szerint az egzisztencialista lényegről, a „Selbstverlorenheit élményéről” még csak beszélni sem lehet. Egyáltalán nem lehet, sem személyesen, sem személytelenül.
Az írhat személyes esszét, aki személyiség. Vagyis az individualitás nélküli Babarczy szükségképpen ragad le a privát személytelenség szintjén (nevezhetjük ezt „női ősmocsárnak” is), mégpedig ott, ahol érvelnie, bizonyítania kellene, vagyis ahol ki kéne bontania személyiségét (ha volna olyanja). Babarczynak nincsenek érvei, nem képes bizonyítani (semmit!), ezért (a szót szaporítván) csupán azt közli, hogy „számára” mi fontos, mi nem fontos. Ami viszont érdektelen. Míg a személyes fogalmazás, ha az megfelelően van művelve, nem érdektelen. Szemben a személyeskedéssel, ami szintén csak privát módi.
Ha már a témánál vagyok: komikusnak tűnik, hogy Lukács a „Seidler Irma-eset” leírása során arra a feministaborzoló, kékharisnyát izzasztó következtetésre jut, hogy a „nő szabadsága” valójában nem szabadság, hanem az csupán a „cédák szabadsága” lehet. Lukács szerint a női „béklyóktól” való „megszabadulás” csak „kikerülése az élet legsúlyosabb szükségszerűségeinek”, ezért a „cédák szabadsága”, az „asszonynak ez a megszabadítása nem a végig-elmenés leglényegibb szükségszerűsége útján, mint minden igazi megszabadítása egy tragikus férfinak”.
Nem hülyéskedek, ez az 1910-es Lukács személyes álláspontja, s ami aktuálisan azt jelenti, hogy a „számomra fontos” szintagmában sincs „végig-elmenés”, nincs igazi tragikum, vagyis csupán a privát „cédák” privát „megszabadulási” kísérlete, sznobizmusa tükröződik Babarczy szóhasználatában. És itt kapcsolódom újra Esterházyhoz, ti. a „cédák” intellektuális „szabadságát”, Babarczy kékharisnyás hablatyolását valóban nevezhetjük „sötéten habzó női ősmocsárnak”, hiszen – ismétlem – a „Selbstverlorenheit” élményéről (mint sötéten habzó misztikumról) az 1910-es Selbst-Lukács szerint nem lehet racionálisan szólni. Sem seblst, sem unpersönlich. Miként a jaspersi krédó szerint: „a lényeges elmondhatatlan marad”. Igaz, ezt nem tudja Esterházy (nyilván Babarczy sem), ám ha Marx szerint a nép általában „nem tudja, de teszi”, akkor az ún. jónép (benne szerző és recenzense) minden további nélkül mondhatja, amit mond, írhatja, amit ír, dacára annak, hogy láthatóan sejtésük sincs arról, amiről beszélnek. Legalábbis az én 2010-es selbstvorhanden véleményem szerint.
Esterházy művész. Arany János-i „fene”-ként „gondolja”, amit leír. Magyarán: mint „kritikus”, nem mélyült el az 1910-es Lukács Selbstverlorenheit élmény-elemzéseiben, ám mint művész, ihletileg eltalálta a dolog lényegét, mely szerint Babarczy Eszter kvázi tragikuma, „személyes” beszéde, bizony, „sötéten habzik”, mint a „női ősmocsár” (még a Negró is világít a mélyén). Szó szerint így: „számomra mindkét hagyomány egyformán fontos, de a legfontosabb talán a… szintézis”.
Ez a legfontosabb számára. Talán. Mert még azt sem tudja, csak találgatja, hogy számára fontos-e egyáltalán, ami számára a legfontosabb. Plusz a Jobbik térnyerésével beköszöntött „szebb jövő”. Amely immár a cigányság (egyelőre a cigányság!) gettósításának szép ideájában konkretizálódik.
Kérdezem: vajon miért érdekes, hogy egy Babarczy Eszter „számára” „talán” mi „fontos”, mi nem fontos? Kérdezem ezt Esterházy Pétertől, aki szerint a szerző „mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság”, továbbá kérdezem ezt Almási Miklóstól is, aki szerint viszont a „művelt” Babarczy egyszerűen „elsöpri” [sic!] azt, amivel nem ért egyet (például az Almási által utált „posztmodern őrületet”).
Kérdezem továbbá (immár mindenkitől, és őszinte kíváncsisággal): miért érdekes, hogy egy Babarczy Eszter „számára” Gyurcsány a „fontos” momentán vagy pedig Orbán a „fontos” momentán? Miért érdekes, hogy egy Babarczy mit „mesél” például a „szebb jövőről”? Abban persze igaza van Esterházynak, hogy „B. nem mondja meg, mi az igazság”, mert valóban nem mondja meg. De mi ebben az üdvözítő? Egyrészt. Másrészt pedig Babarczy azért nem mondja meg, mi az igazság, merthogy nem tudja, mi az igazság. Illetve úgy tudja, hogy a Jobbik „szebb jövőjében” (a faji gettósításban) rejlik az igazság. Ezt ugyanis megmondja. Esterházy szerint Babarczy azért nem mondja meg, mi az igazság, merthogy „B.” inkább „mesél”. És állítja mindezt egy író, egy eo ipso mesélő ember. Aki persze művész (ergo nem az eszéért szeretjük), ám akinek annyit azért illenék tudni (nem csak „fene”-ként „gondolni”), hogy a mesében (mint műalkotásban) bizony épp az igazság rejtezik, ugyanis a műalkotásnak (a mesének is, a regénynek is) ez az egyik lényegi jellemzője. Sőt autentikus bölcselők szerint katartikus igazság, a „világhiányt” megszüntető teljes igazság kizárólag műalkotásban (versben, festményben, zenedarabban… és igen: mesében) jelenhet meg.
Legyünk hát mi is igazságosak: a pongyolán fogalmazó Esterházynál a „mesél” szó azt jelenti, hogy „nem oktat”. Jó. Nézzünk akkor egy jellemző példát Babarczy „nem oktató” „meséjéből”! Ezt állítja az esszéista az általam fölütött könyvben (nyilvánosan): „Van kezdet és vég, ahogy Arisztotelész előírta, de nem tudjuk, honnan hová jutunk” (131. o.).
Állatorvosi lómondat. Abszolút igazságnak szánt kategorikus ítélet, melyben a szerző ráadásul többes számban fogalmaz. Vagyishogy éppen nem „személyesen beszél”. Illetve többes szám első személyesen. És vajon miért, milyen alapon? Továbbá az idézett állítás nemhogy nem abszolúte igaz, hanem épp ellenkezőleg: hamis, mert – Arisztotelész ide, Arisztotelész oda – van olyan kezdet, van olyan vég, amelyet pontosan ismerünk. Számos esetben tudjuk, honnan hová jutunk. Például: az volt a kezdet ugyebár, hogy ellentmondást nem tűrő (Almásival szólva: „elsöprő”) modorban „meséltünk” valamit az arisztotelészi kezdetről és végről (esszékötetben), és amire szükségképpen jön a vég, amikor is szintúgy ellentmondást nem tűrő hangon jelentjük ki: a „szebb jövő” a cigányság gettósításával azonos. Azért állítom, hogy ez a vég, mert a gettósítás lényegileg nem fokozható, vagyis a pirézek majdani (esetleges) internálása (annak szándéka) nem képez új minőséget. „Csak” mennyiséget. Magyarán: innen már nincs lejjebb.
Hogy egészen világos legyen: Babarczy Eszternek azon („kezdeti”) állítása, mely szerint az arisztotelészi „előírás” dacára nem tudjuk, honnan hová jutunk, illetve azon állítása, mely szerint a magyarországi „szebb jövőt” a Jobbik európai térnyerése garantálja, intellektuálisan azonos értékű. Nulla. És erre a nullára vevő Esterházy Péter is, Almási Miklós is, továbbá mindenki, aki komolyan veszi (pártolja vs. ellenzi, vitatja) a különféle „intellektuel”-celebek által nyilvánosságra trottyantott-büdösített semmit. Nyersebben fogalmazva: Babarczyval, illetve a babarczykkal nem az a gond, hogy nincs igazuk („állításuk vitatható” stb.), hanem az a gond, hogy harsányan buták. Tolakodóan primitívek. Továbbá az a gond, hogy ezen ostobák jól föl vannak fújva, és hogy mindezt az olvasó, a képernyőt bambán bámuló honpolgár nem veszi észre. A jónép (benne Almási, Esterházy) védtelenül, szellemileg kiszolgáltatottan áll a mindenkori, divatos tökfejek előtt, vagyis a médiafogyasztó esterházysan „vevő” a „szakértőkké”, „esszéistákká” puffasztott celebek „sötéten habzó” (értsd: mindenoldalúan idióta) „mondataira”. Ez a gond. Az én személyes (selbst) véleményem szerint.
Terjedelmi és lustasági, valamint emberbaráti okokból nem fogok most mindenkire reagálni, tehát ne vedd ezt magadra, a te hozzászólásod pusztán inspiráció a számomra.
Ugy ertem, ha beleteszik, az teljesen helyenvalo dolog. Ha meg nem, akkor is. Milyen kis bonyi az elet, ugye? :-)
Kellemes álláspont, csak éppen itt és most téves.
Az ugyanis nem úgy van, hogy iderángatunk mindenféle államokat, akik alkotmányában szerepel az isten, aztán az ő demokratikus gyakorlatukból arra dedukálunk, hogy akkor nálunk is pont ennyire fog számítani, mint náluk.
Merthogy a mi demokratikus gyakorlatunk nem erre mutat.
Eleve, nekünk nincs ilyenünk...
Továbbá a magyar értelmiség még mindig nem érti, hogy mi történik itt és ha nem érti, akkor arra a következtetésre jut, hogy akkor az egyenkénti aktusok nem is számítanak.
Hát kifaszt érdekel az alkotmány? Meg kifaszt érdekel a Stumpf alkotmánybíró, meg a többi?
És ha minket nem érdekel, akkor bizonyára nem is számít.
Pedig számít, mert itt semmi sem történik véletlenül.
Kormányozni még nem sikerült, mondhatnám, hogy konkrétan semmit sem sikerült csinálni a CHF és Euro árfolyamának az egekbe lendítésén kívül, de talán még így jártunk jobban...
Ha isten bekerül az alkotmányba, akkor arra hivatkozva lehet majd korlátozni az abortuszt, lehet kötelező hittant előírni, lehet minden szirszarral a papok véleményét kérni.
Ez már mindannyiunkat érinteni fog.
És az egész lényege a zemberek szakrális szinthez való csatolása, ami eleve értelmetlenné tesz bámiféle vitát, ellenkezést.
Mindennek a támasza a szavazófülkei forradalom. Ilyen forradalmat ugyan nem baszott még a világ, de sebaj!
Közben persze semmiféle forradalomról szó sem volt, a zemberek egyszerűen a töketlenséget és a lopást büntették, ami a Fidesz ezirányú ténykedését tekintve erős eufemizmus, dehát a nép az, aki hülye lehet és ezzel a jogával maradéktalanul él is.
Mi meg, a nép mindenkori bölcsességébe vetett végtelen hitünkben dughatjuk a fejünket a homokba, csak kérdés, hogy mit találunk ott...?
Babarczy, Bodó, Fábry nem értik (legalábbis a csatolt műsor tanúsága szerint), hogy:
1) spicli voltam, de nem fogok bocsánatot kérni attól, aki tőlem bocsánatkérést követel. Egyszerűen nem. Kényszeríthetnek behódolásra, „önkritikára”, kényszeríthetnek színlelt bocsánatkérésre, kényszeríthetnek bármire (miként tették anno az egykori átkosok), de valódi, igaz megbánásra nem kényszeríthetnek, merthogy a dolognak pontosan ez a természete.
2) Különösen akkor nem kérek bocsánatot, ha olyan ember követelőzik érte habzó szájjal, aki egyazon mondatában „pofoncsördítést” emleget (Fábry), illetve „KISZ-döntögető”, „dialmatból” dacosan „kettesre vizsgázó” hősként gőgicsél a tévékamerák előtt. Tegyük hozzá: Babarczy nem követel bocsánatkérést expressis verbis, ő „csak” beszélgetne velem a „gyávaságomról”, „sunnyogásomról” (emberi hitványságomról), ám ami szükségképpen zárja ki, hogy ilyen értelemben szóba álljak, „beszélgetésbe” bonyolódjak vele. Hát hiszen nem vagyok méltó Babarczy Bodóra, nem vagyok fogható ahhoz az erkölcsi daliához, aki pontosan tudja, és meg is mondja, ki gyáva itten, ki pediglen bátor, ki a viszonylag tiszta, ki a sunnyogó, alattomos, ki vizsgázott „dialmatból” dicsőséges kettesre, ki pedig dicstelen ötösre stb.
3) Fábryék fennen hirdetik: a „megbocsátást bocsánatkérés előzi meg”. Tévedés. A megbocsátást nem bocsánatkérés, hanem a megbocsátásra való képesség, készség előzi meg. A megbocsátás éppúgy alanyi jelenség, miként a szeretet. Jézusi alaptétel: nem akkor szeretek, ha lehet kit szeretnem (mint tárgyat), hanem akkor szeretek, ha tudok szeretni (alanyilag). Bárkit, bármikor, bármily nehéz körülmények között. Nem akkor bocsátok meg, ha bocsánatot kérnek tőlem, hanem akkor, ha vagyok annyira fölülemelkedett (esetleg valódi keresztény), hogy még annak is megbocsátok (pontosabban: elnézem kárhozott tettét), aki nem kér bocsánatot, se tőlem, sem senkitől. E bibliai tanítást vesd össze a materialista József Attila szövegével: „nyugtasd a gazdagok riadt kis lelkét, lesz majd kegyelem…”!
Alanyilag lesz, merthogy csakis alanyilag lehet „kegyelem”, nem tárgyilag; vesd össze: „szeressed felebarátodat, mint magadat” (Mózes III. könyve 19,18.), vagyis magadat, mint alanyt („Áhávtá leréáchá kámohá”).
4) Mindezt egy alsó-közepes intellektussal kistafírozott harmadosztályú pszichiáter éppúgy érti, miként valamely falusi lelkész (ha nem megélhetési keresztény); már tudniillik hogy agresszív moralizálással („KISZ-döntögetések” fölemlegetésével, „demokratikus ellenzéki” melldöngetéssel), továbbá fizikai agresszióval („pofonok csördítésének” kilátásba helyezésével) nem lehet kegyelmi állapotot előidézni. Általában véve sem lehet senkit „őszinte megbánásra” sarkallni, szorítani, kényszeríteni. A vezeklés is alanyi tevékenység, ti. a vezeklés nem keverendő össze a kimért büntetés elviselésével. Na most, mindezt a fent nevezett három ragyogó „entellektüel” éppúgy nem érti, miként még sokan mások.
Természetesen nincs közöm sem a besúgókhoz (a Csurkákhoz, Szabó Istvánokhoz), sem a besúgók csuklóztatásából egzisztáló Fábry-féle féltehetségekhez. Miközben persze értem a spiclivadászok eszelős dühét, gyűlöletét, s nem kevésbé értem az egykori „együttműködők” cinikus tartózkodását, olykor önmegdicsőülését. Hangsúlyozom: személyesen semmi közöm a perlekedőkhöz, csupán jelzem, Babarczyéknak lesz jobb, ha tudomásul veszik: Fábry Sándortól senki nem kér majd bocsánatot. Soha! (Esetleg Istentől, ami viszont teljességgel magánügy.) Továbbá borítékolom: Babarczynak senki nem fog őszintén megnyílni (sem személyesen, sem a blogján), Babarczynak senki nem fog önnön gyöngeségéről, „gyávaságáról” beszélni „tanulságul”, legalábbis addig, amíg Babarczy sem a maga „gyávaságait”, megalkuvásait, hanem épp ellenkezőleg: kádári indexében hősiesen ellenálló „ketteseit” hangsúlyozza a nyilvánosság előtt. Babarczyról sem tudni, gyón-e a HírTV-ben „dialmat vizsgáiról”, vagy inkább kérkedik dacos érdemjegyeivel (ez utóbbi a valószínű).
Szerintem egy ilyesféle megfogalmazás lehet(ne) valamelyest bizalmat ébresztő: „én is levizsgáztam tudományos szocializmusból, sőt igyekeztem mennél jobban megfelelni, a legtöbbször azonosultam is a tananyaggal” stb.
Már hogy ez nem volna igaz? Merthogy Babarczyt egyből KISZ-döntögetőnek tojta ki a demokratikusan ellenzéki gólyamadár? Elfogadom. Ő talán nem járta be azt az utat (a veszett sztálinizmustól a veszett liberalizmusig, majd onnan is tovább, egészen a „szebb jövőig”), amelyet lelki rokonai, elődei, tanárai, elvbarátai (Vajda, Heller, Almási, illetve amott Pozsgay, Szűrös, Kerényi, Csintalan, Bayer és a hozzájuk hasonlók) megtettek. Elfogadom. Vagyis, ha van mivel dicsekednie (pl. vakmerő „ketteseivel”, KISZ-döntögetéseivel), akkor csak kérkedjék, nem irigylem tőle az efféle babért! Ám azt nem árt tudnia, hogy valamely dicső ellenzéki hérosznak a „legyávázott”, megfenyegetett ember soha nem fog őszintén megnyílni, esetleg mintegy posztgyávasággal mímelhet valami megtérésféleséget, ami viszont nem a „múlt lezárása”, „elvarrása”, hanem a sunyiskodás folytatása lesz. (Már most is az.)
Ha a Szabó Istvánok, művészi teljesítményükre apellálva, emberi megbecsülést, tiszteletet is igényelnek, hiába teszik. Miként fölöslegesen erőlködnek a Fábry Sándorok is, amikor bocsánatkérést, vezeklést követelnek „gyáva” ellenségeiktől.
Egy Szabó István kizárólag akkor kérne bocsánatot egy Fábry Sándortól, ha azt nyers érdekei diktálnák. Igen ám, csakhogy kiderült: azok az Orbánok, Martonyik (képletesen: Fábry Sándorok), akik néhány hónapja még kénköves tüzet fújtak a Ronald Lauderek (képletesen: Szabó Istvánok) „pénzügyi köreire”, bizony, maguk is gundeleztek, „mutyiztak” a Lauderekkel, a Szabó Istvánok pénzügyi-hatalmi bázisával, vagyishogy a Szabó Istvánoknak egzisztenciálisan sincs okuk bocsánatot kérni az őszi választások után már majd nyíltan is hozzájuk (a Lauderekhez, az IMF-hez) törleszkedő Fábry Sándoroktól.
Egyébként pedig senkitől. Mert akitől – elvileg – lehetne bocsánatot kérni (szerintem nincs ilyen halandó), az – gyakorlatilag – nem igényli, nem veszi magára a Nagy Megbocsátó pózát (egyebek közt erről ismerszik meg a jó ízlésű, tisztességes ember).
Nyilvánvaló: a Fábry Sándorok valójában a maguk kisebb-nagyobb tévedéseiből fakadó „kis” árulásaikat, megalkuvásaikat, „dialmat vizsgáikat” gyűlölik a nagy lebukottakban, azok látványosan rettentő bűneiben.
Ancsel Éva figyelmeztet: „Mielőtt megbocsájtasz, kérdezd meg magadtól: – Ki vagyok én, hogy megbocsássak?!”
Nos, itt a válasz a filozófus kérdésére: Fábry Sándor vagyok én, hogy megbocsássak!!!
Ugyanakkor „van itt ez a kérdés”: Szabó István, aki mégiscsak megalkotta a Bizalom című filmet, megnyílhat-e bizalommal, őszintén, alázattal, akár blogon, akár személyesen egy olyan tucatembernek, kinek minden mondata fals, szellemileg ügyeskedő, akinek egyetlen eredeti ötlete, megnyilvánulása nincs (ti. a morális, politikai ellenállásnak még a kettesre való vizsgázás sem eredeti módja). Szerintem akkor sem tesz ilyet Szabó István, Molnár Gál Péter, ha Babarczy Bodó nem személyesen, hanem társadalmi tényezőként, a „történelmi tanulság” előfurulyázójaként, kígyóbűvölőjeként jelenik a blogján. Nem esek hasra Szabó István előtt, ám egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy a Mephisto, a Redl ezredes rendezője majd épp egy Babarczy Bodónak vallja meg legbensőbb titkait, indítékait, mentségeit, lelki, művészi motívumait (blogos „tanulságul”), illetve beszél arról (esetleg), hogy semminő mentséget nem érez.
Személyes viszonyomat jelezve mindőjükhöz, Hofi klasszikusának parafrázisát vonatkoztatom Csurkáékra, Szabóékra… amiként a spiclivadász Fábryékra, a spiclivallató (bűnöket „elmondató”) Bodóékra is: Ne gyüjjön vissza király, a franc se akarja, hogy visszagyüjjön… a király ne gyüjjön vissza – de te se!
Glatz: "Az a jó politikai erő a nemzet szempontjából, amelyik a kitagadókat meg tudja fékezni. Az a jó politikai erő _nekünk_, amelyik a kitagadókat, kirekesztőket meg tudja fékezni."
Érzésem szerint nálunk a liberális demokrácia (tehát ami az alkotmányt alkotmánnyá teszi) egyáltalán nem fontos, így az alkotmány sem az.
Szerintem fontos nálunk a liberális demokrácia, csak nem tartjuk számon azt sem, hogy fontos, és azt sem, hogy nem is ingyen hullott az ölünkbe. Valahogy úgy bánunk vele, mint az egészségünkkel, amiért elég keveset teszünk, amíg mindent rendben lévőnek érzünk.
Ha az lenne, akkor legalább egy alkotmánybírónak le kellett volna mondania akkor, amikor közéjük petélte Orbán Stumpfot.
Lemondhatott volna éppen valamelyik, szép, hősies gesztusként, de a helye nagyon gyorsan fel lett volna töltve egy másik Stumpf-szerűvel. Van elég hasonlóan alkalmas jelölt.
Vannak sokan, akik nem szavaztak a Fideszre, nem értenek egyet velük, sőt, de a választások után mintegy elvárják, hogy a Fidesz és Orbán nekik is igyekezzen megfelelni, és olyan politikát folytasson, ami számukra rokonszenves.
Biztos ilyenek is vannak. Kérdés lehet, hogy Orbán nekem akkor rokonszenves-e, ha megfelel a róla alkotott véleményemnek, visszaigazolja azt a tisztességtelen, gátlástalan viselkedésével, és így elégedetté tesz saját magammal, az értékítéletemmel kapcsolatban, vagy akkor, ha meglep, és úgy kezd viselkedni, ahogy egy tisztességes politikust elképzelek. :)
Egy pártot, a párt sikerességét úgy érdemes vizsgálgatni, hogy ahhoz képest mázsáljuk meg, amit az a párt magának célul kitűzött, vagy a kommunikációjából és a cselekedeteiből a céljaként lehet azonosítani, és hogy ehhez a célhoz került-e közelebb.
Ez jó módszer arra, hogy a párt sikerességét vizsgáljuk, ha így vizsgáljuk, akkor nagyon sikeres volt például az SzKP, az MSZMP, ma is sikeres a Koreai Munkáspárt, mert ezek a pártok mind elérték, hogy minden úgy legyen, ahogy ők akarták.
Az alkotmány ebből a szempontból teljesen lényegtelen, esetleg terelésnek jó lehet, vagy hobbinak, de kár erre komolyabban odafigyelni, mert semmi jelentősége nincs.
Ahogy a lehetséges kimenetelt leírod, ahhoz tényleg szükségtelen egy alkotmány, a mostani változata akár még hátráltathatja is a dicsőséges kibontakozást. Eltörölni nem lehet, mert az bonyodalmakat okozna (mindenféle külföldi szervezetek kérdezősködnének, hogy mi a fene van, és akkor magyarázkodni kéne, az meg nem megy, és nem is méltó az új nagyszerűségünkhöz), így módosítani kell.
Lehet olyan módon, hogy az megfeleljen a kormányzó párt céljainak, mintegy kiszolgálja azokat. Például, ha a sokat vitatott bevezetőbe belekerül, hogy népünk Isten kegyelméből, a Szent Korona szellemében és a Fidesz vezetésével sikeres forradalommal vívta ki a szabadságát, akkor a fülkeforradalom valóságát megkérdőjelezni alkotmányellenes lesz, és mindenki jogosnak fogja tartani, ha büntetik, mert hát benne van az Alkotmányban.
A másik lehetőség a minél jelentéktelenebbé tétele, ami a szememben még mindig sokkal tisztességesebb változat, mint az, amikor egy párt céljait szolgálja, éppen azokat az értékeket szemen köpve, amiknek a szellemében eredetileg létrehoztuk.
Fura, amikor az abszurd kezd reális lehetőségnek tűnni.
az egészben inkább az az elszomorító, hogy holnap az aktuális hatalom (mindegy, hogy melyik) azt mondaná, hogy nincs alkotmány, mert hülyeség, és eltörölnék, nem történne semmi. ha azt mondanák nem kell ÁSZ, nem történne semmi. Ha azt mondanák nem kell AB, nem történne semmi. Ha azt mondanák, hogy nincs értelme a köztársaságnak, legyen inkább királyság, szerintem akkor se történne semmi, holnaptól királyság lennénk. Teljesen apatikus az egész ország. Néhány embert kivéve:)
