A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Mert ebben az "Univerzumóceánban" történetesen a pillanatnyi látótávolság sokszorosáig is csak olyan "hullámok" találhatók, amelyek valamikor régen a látótávolságon belül keletkeztek, s onnan sodródtak ki. Ezt bizonyítja, hogy a CMB hőmérséklete annyira homogén. Korábban senki se értette, hogyan lehet mindenütt ennyire egyforma.
"Az infláció elméletét nagyrészt éppen az motiválta, hogy magyarázatot lehessen adni arra, mitől ennyire egyformák azok a távoli régiók, amelyek régebben kívül estek a horizonton, és mindig is kívül kellett esniük,..."
"Semmiféle módon nem ellenőrizheted, hogy jóval a láthatáron túl is ugyanúgy tágul."
De!
Mert a kozmológiai horizontunk egyáltalán nem statikus abban az értelemben, hogy ami objektum tegnap kívül esett, az holnap is kívül fog esni rajta. A lassuló tágulás időszakaiban nap mint nap újabb objektumok kerülnek a horizontunkon belülre, míg a gyorsuló tágulás időszakaiban nap mint nap objektumok futnak ki rajta. Az infláció nagyon rövid idő alatt az akkori horizonton kívülre söpörte az akkori világunk nagy részét, ami aztán a sugárzás majd a tömeges anyag dominálta lassuló tágulási szakaszokban folyamatosan került újra a horizonton belülre. És ezek a tartományok ugyanolyanoknak bizonyultak, mint amelyek korábban belül voltak, a háttérsugárzás hőmérséklete és sugárzási spektruma ugyanaz, a tömeges anyag sűrűsége, a galaxisok eloszlása és sűrűsége ugyanaz. Márpedig a tágulás dinamikáját ezek határozzák meg.
Az infláció elméletét nagyrészt éppen az motiválta, hogy magyarázatot lehessen adni arra, mitől ennyire egyformák azok a távoli régiók, amelyek régebben kívül estek a horizonton, és mindig is kívül kellett esniük, amennyiben feltételezzük, hogy az Univerzum tágulása egyre csak lassulhat. Érthetetlen volt, mitől tudtak ennyire kiegyenlítődni, ha sohasem juthatott el semmiféle információ egyikből a másikba.
A jelenkorban tapasztalható újabb gyorsuló tágulás miatt persze megint folyamatosan sodródnak ki a horizonton a korábban már belülre került tartományok is. Ez a sötét energia dominálta kor nagyjából 5-7 milliárd éve tart, így az objektumok eltűnése emberi léptékben érzékelhetetlenül lassú folyamat.
Az ősrobbanás, egy megtévesztő hasonlat a tér-idő, az anyag felbukkanásának szemléltetésére. Mivel a téridő öröktől fogva van. A benne rejlő végtelen potencia egy töredékének anyaggá alakulása nem azonnali, hanem fénysebességű folyamat eredménye. Ez képezi az univerzumot, ami az anyag/energia egymásba konvertálásából fakad.
A mondás szerint tévedni emberi dolog. Tévedésben maradni, butaság. Ki vezet ki minket a tévedés homályából? A feltaláló, megújító lángelme fényénél rátalálunk a hibáinkra. Had világítson az a fáklya kedves Gyula bátya!
ez az "az anyag gömbfelület-szerűen tágul a végtelen térben" (ráadásul eseményhorizontnak hívják a határát) +haladja a képességeimet. mi van azokkal, akik épp a szélén élnek? az egyik irányba nézve sötétséget látnak, csak a másik irányba galaxisokat?
Ismereteink sajnos csak a belátható univerzumról vannak.
Semmiféle módon nem ellenőrizheted, hogy jóval a láthatáron túl is ugyanúgy tágul.
Mint valami egysejtű, ami a tenger hullámain úszkál. Csak azt érzékeli, hogy körülötte éppen felfelé mozog a víz. De fogalma sincs arról, hogy jóval odébb vannak hullámvölgyek és további hullámhegyek is.
Ha a tér most végtelen kiterjedésű, akkor kezdetben is végtelen volt, ám üres.
De még a teljesen üres részecskemezőkben is (tehát azokban, amelyek nincsenek gerjesztve, más szóval amelyekben nincsenek részecskék) mindig és mindenütt elkerülhetetlenül jelen vannak a zérusponti vákuumingadozások, vagyis felbukkanó és gyorsan eltűnő virtuális részecskék. Ha a kezdeti üres végtelen tér egy Planck hossznyi tartományában a különböző részecskemezők ilyen helyi fluktuációi közül történetesen épp a Higgs mező vákuumenergiája ér el egy ritkán előforduló kb. 10 Planck energiájú csúcsot, akkor ott beindul egy olyan infláció, ami a számítások szerint a ma látható Univerzummá fújja fel azt a Planck hossznyi térrészt, és az infláció öngerjesztő folyamatában létrehozza az Univerzum ma megfigyelhető energiáit is.
"'Az univerzum nem lehet végtelen,' véges, mégis határtalan."
Ilyen volt Einstein univerzum-modellje, de azt kilencven éve állította fel, és a modern precíziós kozmológia mérései szerint helytelen. Egyrészt, mert a mi Univerzumunk nem véges, hisz az adatok szerint a legnagyobb léptékekben alighanem térben görbületlen. Márpedig Einstein a modelljében a térbeli görbültség tette lehetővé, hogy önmagába záródjon, s így a határtalansága ellenére is véges legyen. Másrészt pedig rengeteg adatunk van arra is, hogy a mi Univerzumunk nem is statikus, mint Einstein kilencven éves modellje, hanem tágul. Einstein a kozmológiai konstanssal kívánta elérni ezt a kiegyensúlyozottságot, de arról utóbb kiderült, hogy az instabil egyensúly lenne, mert a legkisebb eltérés is önmagát erősítő tágulási vagy zsugorodási folyamatot indítana el.
Úgyhogy a véges, mégis határtalan univerzummodell ma már csak egy tudománytörténeti rekvizitum.
A fekete lyukak, kompakt égitestek, amik véges mennyiségű anyagot tartalmaznak. Ezek eseményhorizontja egy matematikai számításból ered. De csak azért, mert a horizonton belülről nem lehet információt szerezni. Ugyan úgy, ahogy az univerzum eseményhorizontján kívülről sem.
Az univerzum nem lehet végtelen, mivel akkor a párhuzamos és multiverzum elméletek, csak matematikai zsonglőrködések eredménye. A nevében is egy világ, lehetséges és logikus, mivel végtelen mennyiségek nem igazán kezelhetők egy lokális helyen és véges időben. (Van olyan sajt, amiben csak egy lyukat találunk.) :)
„a Világegyetemet nagyrészt óriási, üresnek tűnő térrészek töltik ki, amelyek “falait” a galaxisok és galaxishalmazok legmagasabb szintűnek gondolt csoportosulásai, az ún. szuperhalmazok alkotják.”
Majd amikor a naprendszeren kívülre telepített, szuper teleszkóppal fürkészik az eget, ellátnak a falig, vagyis az eseményhorizontig, amin túl már nem látnak semmit.
„akkor mond meg nekem, hogy a fizika hogyan nevezi a buborék felületét!
...mert kell lennie, ha a végtelen térben tágul az anyag szétfele...”
Úgy nevezik, hogy eseményhorizont. Ez választja el a végtelen diszkrét téridőtől az univerzumot, aminek folytonos téridejét tulajdonképpen a”virtuális fotonok”, a kölcsönhatási mezők töltik ki. Ebben mozog a részecskékből álló korpuszkuláris anyag, mint üveggömbben a „hópehely”. :-)
