„Ha azt érzed, hogy „tagjai vagyunk egymásnak” akkor nincs ez a méricskélés, hogy akkor mit is kaptam, mit is adok, mit kell megszolgálni, csak úgy élsz a csapatban, és amíg nem kérdeznek rá, nem is tudod, mi ez az egész.”
És ha rákérdeznek?
Ez olyan, mintha azt mondanád: nem fogsz fázni, ha nem lesz hideg.
Mi van, ha esetleg nem érzem, hogy „tagjai vagyunk egymásnak”?
Vagyis, ha gondolkodunk, nem azon töprengünk, mi van akkor, ha nincsen semmi (ha „nem kérdeznek rá”, ha minden gömbölyű, ha „tagjai vagyunk egymásnak”), hanem épp ellenkezőleg: azon töröm a fejem, hogy mi van, ha „rákérdeznek”. Ha probléma adódik.
Legalábbis – szerintem – a fecsegésnek nincs értelme.
Talán el is hinném: a „bekebelező szeretet hiánya gyilkos indulatot vált ki” az emberből, talán elhinném ezt néked, ha elmondanád, milyen a „bekebelező szeretet”, amelyről – csak úgy, magamtól, a „bekebelező” jelző okán – azt gondolnám, hogy nem túl pozitív fogalom. Ha viszont nem pozitív, akkor a „hiánya” miért vált ki „gyilkos indulatot”? Szóval, elfogadnám, ha bebizonyítanád, amit állítasz, ám inkább arról lehet szó, hogy félreérted a verset.
Azt pedig, hogy a csecsemőnek volna „kielégíthetetlen mohósága”, már ne is próbáld bebizonyítani, mert úgy sem sikerül. Egyszerűen nem hisszük el. Tudniillik volt pici gyermekünk, és etettük is őt (amikor bömbölt), így pontosan tudjuk: a gyerek, ha jóllakott („kielégült”), édesdeden elszenderül; míg a versben egész másról van szó. Nem arról, hogy a csecsemő kielégíthetetlen, hanem hogy egyáltalán nem kap enni, csak hitegetik a kajával. A Kései siratóban mindez így hangzik: „Tőlem elvetted, kukacoknak adtad / édes emlőd s magad”; továbbá: „félrevezettél engem”; továbbá: „Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget!”; továbbá: „Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, / mind visszaloptad az utolsó órán!”; továbbá: „Kit anya szült, az mind csalódik végül”.
Vagyis nem a „mohó kielégítetlenség”, hanem részint az éhség, a puszta vágy, részint a permanens megcsalattatás, félrevezetettség szavai ezek. Ezért az Iszonyatban sem Jolán a szörnyeteg (sőt!), hanem a Mama.
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem – magamba bujtam volna, nem lehet – alattam kő és üresség fölöttem.
Ugyanez az Iszonyatban:
Az üveg láttán sírni kezd el; csak az öl erős melegét kéri s mint roskadt öregember, reszketve húnyja le szemét.
Egyébként az Anya (1934. szeptember), a Mama (1934. október), illetve az Iszonyat (1934. november) gyakorlatilag egyszerre íródott, nyilvánvalóan egyazon élmény hatása alatt.
Ami az Iszonyatban így szól: „A leány hideg, mint a gyilkos”, az az Anyában a hideg „őszi eső szürke kontya”, a Mamában pedig a kékítő, vagyis József Attilánál a „világhiány”-érzet hideg kékségét (kék hidegségét) a Mama „ziháló” „szürke kontya” „oldotta” bele a „kivert” gyermek lelke „fölött” kéklő „ürességbe”.
A zseni versében egyik jelző sem véletlen! Vesd össze a Téliéjszakából: „A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve / lassudad harangkondulás”, illetve „De villogó vágányokon, / városba fut a kék fagyon / a sárga éjszaka fénye”. Vagy a Sas című versben:
Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.
A mindenséget falja
csilló azuri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.
Az azuri-kéklő Semmi-Űr voltaképpen az Anya (illetve a meleg anyaölelés konkrét hiánya), hiszen a Mama oldotta hideg-kékké a semleges, lebbenő szürke Semmit: „Űr a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn”, vö.: „szürke haja lebben az égen”.
Az Iszonyatban pro forma nem az anya, hanem a kislány tébolyult, kétségtelen, míg a költői igazságot a néhány héttel korábban írt Anya sajátos sorai értelmezik: „Harmadik napja sírja, mondja, / mint tébolyult anya motyogja / – mert csecsre vágyom”.
Legádázabb szörnyetegként persze a Mama című versben jelenik meg Pőcze Borbála, abban a költeményben, amelyben az „édesanya” még csak rá sem néz a gyermekére. Egyébként József Jolán megerősíti, könyörtelenül leírja, hogy amit József Attila a verseiben állít az anyjáról (kiverte a gyerekeket a lakásból a fagyos hidegbe, hetekig nem szólt hozzájuk, par excellence rájuk se nézett stb.), mind-mind tényszerűen igaz. És amire emberileg lehet mentsége a szerencsétlen (elhagyott, súlyosan beteg, proletár) asszonynak, ám az Anya, a Mama, illetve az Iszonyat című versekben a Mama akkor sem úgy jelenik meg, ahogyan azt Latinovits Móricka elképzelte annakidején, vagyis az a Színészkirály, aki egy árva hangot sem értett meg József Attilából: http://www.indavideo.hu/video/Latinovits_Zoltan-Jozsef_Attila-Mama
Latinovitsnak már-már a hánytatásig menően érzelgős, idióta előadásmódját vesd össze azzal a szöveggel, amelyet Szántó Judit írt a vers keletkezéséről. És aztán lehet rajta sírni vagy röhögni!
Itt nem én vagyok a fontos, tehát most tekintsünk el attól, ki vagyok én (vizus weblapja nyilvános ), hogy faji ( rasszista?) osztály vagy világnézeti alapon válogatom-e össze irodalmi kedvenceimet ( Nem ), aki itt fontos, az maga, mert hogy nagyon pontosan megfogalmazta önmagát:
Az együttérzés, a szeretet mindig felelősségérzetet keltett bennem, úgy véltem, nem lehet „ingyen” elfogadni a szeretetet, kötelességem azt viszonozni, és nem csak „szeretettel” (ahogy mondani szokás), hanem valaminő teljesítménnyel, például sportolóként győzelemmel, diákként jó jegyekkel, férjként tökéletes hűséggel stb. Egyébként számos válogatott sportoló érzi ezt a nyűgöt, többen elmondják: főként a döntő pillanatban bénítja az embert a szeretet okozta elvárás. És nem is annyira a külső, hanem a magammal szembeni, a megfelelni, viszonozni vágyásból fakadó igény.
Nos, kérem, ezt mi is tudjuk, örvendezünk néki, örülünk a tehernek, a felelősségnek, nincs bennünk félelem, hogy majd nem fogunk tudni megfelelni, mert többnyire betalálunk, de ha mellé is megy, az is majdnem ugyanaz, a védőt akkor is ugyanolyan keményen tettem el vállal az útból, megcsináltam a ki-be cselt, elhúztam, léptem párat befelé, ameddig lehetett, ameddig kellett, ameddig volt még hely, aztán, az utolsó pillanatban mellé léptem, az a ritmus, ahogy ez felépül, létrejön, ahogy a lépteidet rövidíted, nyújtod, hogy épp időben lőhess - ha bemegy, kirobban a gólöröm, ha mellé, akkor bennem reked, de majdnem mindegy, mi az a kis vékony hártya, az a kis testi határsáv ahhoz a végtelen térhez képest, ami ilyenkor megnyílik előtted… Ha azt érzed, hogy „tagjai vagyunk egymásnak” akkor nincs ez a méricskélés, hogy akkor mit is kaptam, mit is adok, mit kell megszolgálni, csak úgy élsz a csapatban, és amíg nem kérdeznek rá, nem is tudod, mi ez az egész.
Tartok tőle, Önt, édes úr, túl sokan kérdezték, túl sokan nevelték, túlságosan is meg van akadva Önmagával.
Aztán ez a másik mondat:
„nem azért élsz, hogy szeressél, hogy szeressenek, nem azért élsz, hogy pusztán „legyél valakié”, hanem azért, hogy valamilyen légy.”
Tessék újraolvasni, figyelmesebben Peer Gynt-öt, mert a végén még Ön is öntőkanálba kerül!
Amúgy meg az író gyakran ír olyan mondatokat, amik igen távol esnek a saját értékrendjétől, erkölcsi világától, stb. de a valóságban létező mondatok, tehát leírandóak, finom iróniával, vagy megsemmisítő dühhel, vagy... de hát ezt te is tudod, ezt mindenki tudja. (Fentebb a magázódás csak az adott témának járó formai elvárásnak tett eleget.)
Legamúgyabban meg engem nagyon kevéssé érdekel Babarczy Eszter politikai pályálya, közéleti szerepei, vagy tudományos munkája, engem az az emberi ( női) sors érdekel, ami az övé.
Nem pontosan értem, miként jön a Gyuricához Gyuricza, ahhoz meg Hetényi elvtárs, de nem is firtatom. Tulajdonképpen nincs ezen semmi titkolnivaló: Gyurica úr Sánta Ferenc hőse, aki látszólag gonosz, de valójában nem az, illetve egyáltalán nem gonosz, de azért egy kicsit mégiscsak gonosz. Ennyi.
„Azt persze helyesen mondod, hogy a szöveg nem maga az ember”
Én ezt nem mondtam, sem helyesen, sem helytelenül. Látod, abban sem értünk egyet, amiben „egyetértünk”!
József Attilát idéztem, aki azt írja, hogy ő nem a verseivel, műveivel, hanem a levelében közölt szövegével azonos. Mert a vers (műalkotás), illetve a nem művi „szöveg” között lényegi különbség van. Erről beszéltem.
Ha a szövegelő ember nem a szövegével azonos, akkor mivel? Te leírtál egy szöveget: „igencsak kedvelem E. P. szövegeit”. Ezzel részint Esterházyt azonosítottad a szövegeivel, ugyanis Esterházynak nem valamely (egy vagy több, de konkrét szövegét) kedveled, hanem általában a szövegeit, részint magadat is azonosítottad a szöveged révén: olyan ember vagy, aki jobbára lelki-világnézeti-ideológiai, nagy valószínűséggel faji, de mindenképpen „törzsi” alapon választja ki kedvenceit. Illetve azok szövegeit. Vagy pedig azt föltételezed – csak éppen bizonyítani nem tudod –, hogy én alantas megfontolásból zárok ki alkotókat a „kedvenceim” közül, sorolok olvasókat a „birkák” közé. Ugye, hogy ezt gondolod?! Különben miért fogalmaznál ily meglehetős indignáltsággal: „kutya nem lehetek, hanem valami annál is alsóbbrendű. Történetesen kékharisnya birka, mert én bizony igencsak kedvelem E. P. szövegeit. Meg N. P.-ét. K. E. sporiról már nem is beszélve. Meg sok mást is. Pl. Petri György…”.
„Például” miért éppen Petri Györgyöt említed?
Nem azt mondtam, hogy az a birka, aki kedveli Esterházy szövegeit, hanem az a birka, aki világnézeti, de akárha esztétikai alapon is, „törvényen fölüli” gurunak tekinti Esterházy Pétert, olyan Mesternek, aki bármit megengedhet magának, merthogy az akolbéliek minden böffenetét (blöffenetét) híven letüdőzik. Vagyis szó nincs arról, hogy az volna sznob, az volna birka, aki egyszerűen csak „kedveli Esterházy szövegeit” is.
Kosztolányi szerint Adynak van „harminc-negyven maradandó verse”, a többi szarság. Szó szerint: „Ady gyönyörű indulása után egyre-másra ontotta vegyes értékű verseit, majd zuhanni kezdett abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte”. Kosztolányi megírja, hogy az Ady-birkák egy Juhász Gyula által balhéból lefirkantott „Ady-verstől” dőltek hanyatt, rebegték a Költőzseni Nagy Szent Fenekébe beléomolva: Ah, a Mester, a mi Mesterünk minő Gyöngyszemet, isteni Csodát alkotott újfent!
Röhej.
Ami viszont nem azt jelenti, hogy Ady ne volna „nagy költő” (ahogy mondani szokás).
József Attilát tökéletesen félreértik a hívei is, a bírálói is. József Attila nem azt mondja (Kosztolányihoz hasonlóan), hogy Babits rossz költő, hanem azt mondja, hogy Babits jó költőként írt rossz verseket is (merthogy „a hasikát csikarja”). Nagyon nem ugyanaz!
Nota bene József Attila „lélektanos ökröknek” titulálja azokat, akiket én (manapság) kék-szőrharisnyás birkáknak nevezek.
Nem értek hozzá, nem tudom megítélni, Esterházy „nagy író”-e, vagy sem, azt viszont meg tudom állapítani, hogy olykor egészen ordenáré baromságot is képes kiöklendezni magából. És ami nem zárja ki, hogy Esterházy lehet jó író, miként Ady is, Babits is jó költő.
Tehát – ne vedd zokon! – a szöveged alapján olyan emberrel vagy azonos (mutatis mutandis), mint aki ama másik „birka-akolban” „kedveli” elvből, világnézeti, politikai alapon Csurka, Wass Albert, Tormay Cécile, Döbrentei Kornél szövegeit, Bayer „sporiról már nem is beszélve”.
Ismétlem: ilyen kép alakult ki rólad a szöveged alapján. Bennem. Kérdezem ezek után: szerinted mi lehet, ami ezt fölülírja, ha a „szöveg nem maga az ember”? Mit tudnál mutatni, amiből arra következtetnék, hogy másmilyen vagy, nem olyan, mint amilyennek a szöveged tükröz? Az arcodat mutatnád? A lábadat? Az autódat, a ruhádat… vagy mit? Nyilván sok mindent mutathatnál, ám – legalábbis engem – semmi nem győzne meg arról, hogy másmilyen vagy, nem olyan, mint amilyennek a mondataid mutatnak. (Ha viszont te vagy Kiszel Tünde, akkor, de csakis akkor a bugyigyűjteményedet elfogadom alternatív demonstratio ad oculosként.)
„K. E. sporiról” pedig pusztán annyit mondtam, hogy bornírt politikus. Merthogy lehet más a politika? Lehet. Addig, amíg be nem áll a kommersz „csoda”. Hiszen a „csodáig” nagyon nem gyűlik a kopogtatócédula, az istennek se gyűlik, ám a „csoda” pillanatában hirtelen jön össze annyi (valahonnan), amennyi éppen kell a politika másságához, merthogy igenis lehet más a politika! Kizárólag a „csoda” menthetetlenül állandó. Nos, csak ezért neveztem „K. E. sporit” hülyének; voltaképpen két másodperc alatt vált röhejessé, szánalmassá az alternatív politikában, a „csoda” által megmenekült, megmentett sunyi kis pártjával együtt.
Babarczy Eszter fajvédő? Nem. Ám a tegnap idézett szövege sem fajvédő szöveg, hanem ostoba szöveg. Babarczy Eszter azonos a szövegével? Igen, azonos a szövegével. Nem fajvédőként, merthogy – mondom – a HVG-ben megjelent szöveg sem fajvédő. Hanem ostoba.
Egyébként a közmondások, aforizmák, bonmot-k általában sem érnek semmit, az általad idézett „Afrikans közmondás” pedig még a banalitás, a közhelyigazság szintjét sem üti meg. Mert az persze igaz, hogy a sumákoló ember nem a szövegével azonos, ám a hamisan beszélő, hazug ember sem azonos az emberrel („l’homme”). Ha tehát azt mondom, hogy az ember nem föltétlenül azonos a szövegével, akkor ezzel csak annyit mondtam (egy „lehet más csodányival” se többet!), hogy az emberek időnként hazudnak is. Például akkor, amikor magamagától (értsd: „csoda” híján) nem nagyon akar már gyűlni az a kurva kopogtatócédula.
És ami örökké hiányzott József Attilának, az itt foglalja össze:
"Majd az ordító szájba tolja a tejes üveg cucliját. A fiú köhög fuldokolva s mint bot, ha törik, úgy kiált.
Mint tenger, ráng az apró termet; a cucli csöpög, mint a csap; a lány elveszi és a gyermek nyel, vonít és utánakap.
Majd ismét a szájába nyomja, mert már csak tátog és feszül s mire az szopva megnyugodna, kiveszi ajkai közül.
A gyermek nem tudja, örüljön, vagy sírjon véghetetlenül; haragja rázza. A tej följön kis gyomrából s ajkára ül.
Akárha most született volna, oly vörös; fején az erek, mint pondrók, másznak vonagolva; lába nagyujja megmered. Üvölt és hápog; szopna s retteg. Inyével a homályba kap. Csak mikor istenek születtek, szülőkben kélt ily iszonyat.
A gyermek irtózattól nyirkos, - ha adja, miért veszi el? A leány hideg, mint a gyilkos. Az udvaron vak énekel."
Talán látható, hogy a "gyilkos indulat" amit a magára hagyott gyermek érez, az testvére felé vetül, de az anyára vonatkozik, aki "elhagyta."
Na ilyen a bekebelező szeretet, teljes odaszentelődést, szimbiózis, összeolvadást akar, hiánya haragot "gyilkos indulatot vált ki...
Amit nem ígértek, csak csöndben elterveztek, az teljes mértékben teljesült: minden hatalom koncentrálódott és minden hatalmi ág közvetlenül Orbán Viktor befolyása alá került.
Nem kell a Fidesznek felszámolnia a demokráciát – ezt a szívességet az ellenzéki pártok megteszik helyette.
Közel 4500 karakterben sikerült eljutni A állítástól B állításig. Ismét egy írás, amelyben a szerző abszolválta a 'jól odamondtam Orbánnak, de elhatárolódtam az MSZP-től, LMP-től is' feladatot. Csak az nem derül ki a 4500 karakterből, hogy mire gondolhat Eszter, amikor leírja a demokrácia szót.
Hát ki a fene kapcsolta a teljesítményhez a szeretet?
..."A szeretet bénít, a szeret nyűg, a szeretet a szuverenitás gátja, csak az véli (érzi) ennek az ellenkezőjét, akit soha nem szeretettek „igazán” (értsd: a vágyai szerint), mint például szegény József Attilát, ám aki soha nem lett volna képes oly szuverén teljesítményre, melyet a szeretet hiánya, a „világhiány” kényszerű megélése csiholt ki belőle. ...."
Hm. Csak a "bekebelező " szeretet, ami a szimbiózist hangsúlyozza, (akarja visszaállítani) az ami megbénít, és nem engedi az autonóm én kialakulását (szuverenitás).
Csak az véli úgy, hogy ez az igazi szeretet, aki menekülni akar ettől az érzelmi béklyótól.
Szegény József Attila, meg eléggé megszenvedte a szeretet hiányát, ami már a csecsemő kielégíthetetlen mohósága miatt is irreális vágyként jelent meg nála.
Nem, kutya nem lehetek, hanem valami annál is alsóbbrendű. Történetesen kékharisnya birka, mert én bizony igencsak kedvelem E. P. szövegeit. Meg N. P.-ét. K. E. sporiról már nem is beszélve. Meg sok mást is. ( Pl. Petri György: Mint papír éle, fűszál széle alattomosan ejt sebet ez a csupa él mindenféle. Alig vérzik, lassan heged.") Vannak, akiknek nem kedvelem a szövegeit, ezek topicjait nem látogatom. Azt persze helyesen mondod, hogy a szöveg nem maga az ember "Der textus is not ce L,homme" ( Afrikans közmondás)
Szerinted miért baj, ha utálnak? (Akár engem, akár téged, akár mást, akárki akárkit?)
Kölyökkorom óta, majdnem mindmáig, fontosabbnak, elviselhetőbbnek tartottam a gyűlöletet, az utálatot, mint a szeretetet. Kamaszként sportoltam, hosszú ideig kézilabdáztam, s akkor voltam igazán jó a pályán, ha idegenben játszottunk, ha ellenünk drukkoltak a nézők. Ha pedig személy szerint ellenem óbégatott a közönség, már kifejezetten szárnyaltam. A többiek persze lebénultak ettől, míg otthon, ha mellettünk állt a közönség, én bénultam le teljesen. Az együttérzés, a szeretet mindig felelősségérzetet keltett bennem, úgy véltem, nem lehet „ingyen” elfogadni a szeretetet, kötelességem azt viszonozni, és nem csak „szeretettel” (ahogy mondani szokás), hanem valaminő teljesítménnyel, például sportolóként győzelemmel, diákként jó jegyekkel, férjként tökéletes hűséggel stb. Egyébként számos válogatott sportoló érzi ezt a nyűgöt, többen elmondják: főként a döntő pillanatban bénítja az embert a szeretet okozta elvárás. És nem is annyira a külső, hanem a magammal szembeni, a megfelelni, viszonozni vágyásból fakadó igény.
A szeretet bénít, a szeret nyűg, a szeretet a szuverenitás gátja, csak az véli (érzi) ennek az ellenkezőjét, akit soha nem szeretettek „igazán” (értsd: a vágyai szerint), mint például szegény József Attilát, ám aki soha nem lett volna képes oly szuverén teljesítményre, melyet a szeretet hiánya, a „világhiány” kényszerű megélése csiholt ki belőle.
Időközben megöregedtem, ma már a szeretetet, a gyűlöletet, utálatot egyenértékűeknek tartom. Egyformán unalmasak. Unalmasak azok is, akik szeretnek (ha „csak” szeretnek) és – ma már – unalmat, lehangoltságot érzek akkor is, ha gyűlölnek, utálnak.
Azt mondod, „imádod a riposztjaimat”, amire én azt mondom: zakson. Azt mondod, ne vigyem túlzásba a „riposztozást”, mert megutálsz érte (másokkal együtt), amire szintén ez a válasz: zakson.
Egyebek között azért, mert a jó riposztnak nincsenek határai. Sem alsó, sem fölső határa, ti. a „túlzásba vitt” riposzt rossz riposzt, s rosszat valóban nem írunk, de nem azért, merthogy mások utálnak majd, hanem azért, mert ha rossz az alkotásod, magadat utálod meg érte.
Nem azért élünk a Földön, hogy szeressünk, hogy szeressük egymást! És nem is azért, hogy gyűlöljünk. Hanem azért élsz, hogy azok szeressenek, azok gyűlöljenek, akik ismernek, vagyishogy téged szeressenek, téged gyűlöljenek, s nem azt, akinek mutatod magad. A mimikrizés zsákutca, amire pedig nem jó válasz, hogy ha nem volna „viselkedés”, akkor csak a tökéletesnek született embert lehetne szeretni. Ez már csak azért sincs így, mert lehet élni szeretet nélkül is. Nem annyira kényelmes, ez igaz, míg a nem egoista ember számára éppen, hogy ez a „kényelmesebb”, elviselhetőbb. Meggyőződésem: a szeretethiány okozta fájdalom a gyűlölettől és a közönytől való babonás rettegés megszüntetésével az elviselhetőségig csillapítható.
A közöny sem szükségképpen rossz. Sokan vallják, persze nem „előre”, hanem amikor már nyakukon a baj: inkább legyenek közönyösek irántam, csak ne bántsanak! Inkább lettek volna közönyösek a nácik (is), csak ne ölték volna meg az anyámat, a gyerekeimet!
Nincs igaza Adynak: nem azért élsz, hogy szeressél, hogy szeressenek, nem azért élsz, hogy pusztán „legyél valakié”, hanem azért, hogy valamilyen légy. Vagyis igaza van Adynak: azért élsz, „hogy látva lássanak”. Miközben összegészében véve is igaza van Adynak, ugyanis az egész vers arról szól, amiről József Attila ír (ha jól emlékszem, Jolán nővérének), vagyishogy a szeretet (ami alatt végig tárgyi szeretést értek, nem jézusi, alanyi szeretetet) csak akkor üdvözítő, ha ismerve, „látva lát”, aki szeret.
Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.
Ezért mondom, hogy a mimikri, az utálattól való tartózkodás, az utálóktól, a gyűlölőktől való babonás rettegés zsákutca.
A szeretet végső soron olyan, mint a disznó. Olyan, mint a boldogság. Röfög:
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
A gyűlölet is ilyen.
Az szeret igazán, aki magamagát képes szeretni. Tudniillik az egoista nem az, aki magát is szereti, hanem az, aki más szeretetét követeli el magának, ráadásul viszonzatlanul.
Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. Ostoba vagyok – foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, – távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem – magamba bujtam volna, nem lehet – alattam kő és üresség fölöttem. Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.
Aki nem érzi, hogy végső soron önmagát szereti a másikban, az ne akarjon annak a másiknak a barátja, kedvese, szeretője, felesége… lenni (bármennyire is imponál számára az illető), mert az élete egy merő megoldhatatlanul súlyos konfliktus marad. Ha okosnak (erősnek, szépnek, tisztességesnek…) érzed magad a másik mellett (nem relatíve persze, hanem abszolút értelemben!!!), úgy biztos lehetsz: szereted őt, míg ha butának (bénának, esetlennek, nyomorultnak, szerencsétlennek…) látszol a „tükörben”, úgy nem szereted – magadat se, a másikat se. És akkor már üdvösebb, ha „tiszta szívvel” utálsz, gyűlölsz (bárkit), nincs abban semmi rossz. „Tiszta szívvel” még embert is ölhetünk. És amivel nem azt mondom, hogy öljünk embert, hanem azt, hogy a babona és a mimikri egyazon lelki tőről fakad.
A gyűlölködés nem azért rossz, mert csúnya dolog, hanem azért, mert unalmassá tesz. A szeretés is. Az embert legvégül nem a gyűlölet, az utálat, hanem az unalom öli meg. Lucifer is az Ő isteni unalmasságát lobbantja az Úr szemére, sőt gúnyolja is az Öreget:
Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges-végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. –
Vagyis akkor szereted („szabadon”) másban magadat, a másikat („végzetesen”) magadban, ha úgy érzed, „összhangzik” (visszhangzik) benned is a madáchi-luciferi „értelem”.
Az én prognózisom az, hogy amennyiben a fijjúgg nem kezdenek el 3 hónapon belül kormányozni, akkor már jövő nyáron óriási bajban lesznek, és még ez a végletekig impotens szoci párt is le fogja hengerelni őket.
Az a gond, hogy jövő nyáron nem lesz semmi. Mármint hogy nyár lesz, alighanem, de nem lesz megmérettetés, ahol bárki is lehengerelhetné őket.
Az utolsó lehengerlési lehetőség az most lesz, szűk 4 hét múlva, aztán lesz alsó hangon 3,5 évük, amikor senki sem háborgathatja őket.
Nincsen ezzel alapban semmi gond, ilyen a választási rendszer.
De az tény, hogy az esetleges elégedetlenség nem tud megnyilvánulni, mert nincsen neki hol.
És a maradék időben a legváltozatosabb agybajokat fogják letolni a torkunkon, mert őket erre felhatalmazták, ami konkrét ökörség, hiszen miután egészen egyszerűen még csak nem is ígértek semmit, akkor mégis mire hatalmazhatták volna fel, sőt kötelezhették volna őket a zemberek?
Éppen erre volt példa az előző ciklusukban az olimpiai agyrém, ami azóta sem bírt kikopni, a legkülönbözőbb szervezetek próbálják elhitetni a zemberekkel, hogy nem csak hogy képesek lennénk megrendezni egy olimpiát, de az még jó is lenne nekünk...
És arra is azt mondta Deutsch Tamás, hogy ők a polgároktól (akkor még azok voltunk, ma már zemberek) kapták a felhatalmazást, pedig lófaszt, mama!
Úgyhogy a baj az, hogy hiába fog leesni a népszerűségük, annak már relevanciája nem lesz legkorábban 2014-ig. Hogy pedig akkor mi fog történni, azt egy minden gátlástól mentes, cezaromán ember esetében, akinek még 2/3-a is van, nehéz megjósolni...
Ha viták folynak róla, ha minden egyes nyilvános fórumon aggódnak emiatt, akkor az már számottevő.
Vitak folynak egyeb temakat illetoen is, megsem lehet azt tapasztalni, hogy ezek a vitak barmennyiben is befolyassal lennenek a temakra magukra. Marpedig, ha a vitak meglete nem befolyasolo tenyezo mas esetekben, igazolando, hogy itt miert kellene annak tekinteni azt.
Sérült és sérül, hosszú évek óta hiányzik az a konszenzus-minimum, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy demokratikus berendezkedésű ország fejlődjön.
Nos, van benne valami. Hirtelen csak ket konszenzus-minimumra valo torekvesi dolog jut hirtelen az eszembe. Termeszetesen europai es demokratikus kozegbol.
Ezek a konszenzus-etalonok.
El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!
A mocsár lecsapolásáról nem a békákat szokták megkérdezni.
2., Ha két ember csóválja a fejét, az nem számottevő. Ha viták folynak róla, ha minden egyes nyilvános fórumon aggódnak emiatt, akkor az már számottevő.
3., Fogalmam sincs, nem is érdekel. Én itt élek ezek közt a körülmények közt, fel sem tudom mérni, miként hatna ez Svájcban.
4., Sérült és sérül, hosszú évek óta hiányzik az a konszenzus-minimum, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy demokratikus berendezkedésű ország fejlődjön.
5., Ha körbenézek, úgy látom legalábbis súlyos beteg.
Ha egy cca. 10 milliós ország számottevő népességében visszatetszést kelt valami, akkor nem veszem bele az alkotmányba. Józan belátás és bölcsesség mián.
Ménem takaroccmáafacba drága testvérem? Kutya nem kíváncsi rád, rosszakat írsz és rosszul, ráadásul rendkívül zavaró módon és mennyiségben. Szóval mehetnél innen el. El. Messzire. Elmebeteg pöcs.
Ötletük nyilván sok van, de döglenek a libák. És hát elárulhatom, hogy érdekes élmény volt, amikor a mai meccsen megjött Viktor maga, és em a rendőrök sem a szurkolók nem igazán lelkesedtek. Azok a szurkolók, akiknek a 30-as buszon magyarságtudatuk a következőkben nyilvánult meg:
"Aki nem ugrál most az mocskos román"
"Neked nincs hazád, rohadék Jan Slota"
"Bodzát szedek és BNV-t veszek"
"Mocskos BKV"
Pokolian nehéz évek várnak Viktorékra, visszaüt mindaz amit elkövettek, nehéz lesz majd meggyőzően érvelni az emberek megvédése mellett amikor drasztikus törlesztőrészlet emelkedés és gáz- távhődíjemelés köszönt be már most, növekedés meg csak a holdban. Így meg a hatalom pillanatok alatt veszhet el, a népszerűséggel együtt.
A fásultság meg néha kifejezetten egészséges, ha semmelyik oldal irányában nem elkötelezett az ember, akkor még az is megeshet, hogy előbb-utóbb a tényeket veszi észre, és a valóságról kezd el beszélni. Az én prognózisom az, hogy amennyiben a fijjúgg nem kezdenek el 3 hónapon belül kormányozni, akkor már jövő nyáron óriási bajban lesznek, és még ez a végletekig impotens szoci párt is le fogja hengerelni őket. Vagy a kétfarkúlmpjobbik.
Ezt viszont ők is tudják vagy érzik, az a kérdés, hogy van-e annyi józan belátás bennük, hogy emiatt kicsit fékeznek vagy nem lehet megállítani a jussukat most behajtani kívánók hadát. Hamarost tehát olyan helyzetben találja magát Orbán, mint ahova Gyurcsány került, meglátjuk, hogy ügyesebb politikus-e.
Hááát...azért így félő, h amikor megjelentek majd a magas helynél, és miután az asztal körül ülve egyesével beszámoltatok, h ki mit végzett a héten, az elköszönéskor a magas hely lehet, h megkér majd téged, h maradjál még egy pár szóra.
Szinte nyilvánvaló, h a fasiszta megjelölés a mai magyar közéletben [és itt a topikban is] nem jelenthet mást mint szitokszót, melyet abból a célból alkalmaznak, hogy 1.) az alkalmazó magát pozicionálja, 2.) megbélyegezze, szalonképtelenné tegye azt akire alkalmazzák. (ennek tükrében talán egyet lehet érteni azzal, h aki fasisztázik, az csak ne reklamáljon, ha nem elegyednek vele konstruktív és érdekes vitába)
Nyilvánvaló hisz a történelmi időkben Magyarországon a fasiszták a jelenkor hatósága [v. ki?] által megállapított, a történészek által már csak büntetési tételekkel fenyegetett módon vitatható bűnöket követtek el főleg a kommunisták, a cigányság és a z-idóság [stb.] ellen, így ettől eltekinteni nem lehet, ha ezt a szót használja valaki, az nem kevesebb állít, mint h az akire alkalmazza, az maga is hasonló bűnök elkövetésére készül. Aki pedig ilyen bűnök elkövetésére készül, az nem kívánatos személy a szalonokban, ahol konstruktív és érdekes vitákat folytatnak.
Nyilvánvaló hisz a mai magyar politikai és közéletben teljes a káosz az ideológiákat illetően, a baloldalinak hazudott MSZP semmilyen baloldali értéket nem képvisel, ellenberger képviseli a multinacionális nagytőkét, míg a legbaloldalibb programja a szerencsétlen nevű Jobbiknak van. Épp ezért nincs túl sok értelme a fasiszta megjelölést úgy definiálni, h most azt a jobbközéptől jobbra egy arasznyival kezdődik, mert ez nem jelent semmit. Értelmetlen jelen helyzetben. Ebben a káoszban csak úgy lehet rendet tenni, ha nem jobb és bal oldal szerint képzeljük el a pártokat, hanem egy új frontvonal mentén határozzuk meg őket lokalista v. globalista pártoknak. Hogy frontvonal ellentétes oldalán elhelyezkedők képesek lesznek -e konstruktív és érdekes vitát folytatni egymással ill. h ez egyáltalán kívánatos -e abban nem mernék most állást foglalni!
Szinte nyilvánvaló mert nagyjából a választók 4/5 -ét lefedő pártokat minősített fasisztának a kolléga, és ez azt jelenti az elsöprő többség van megbélyegezve, szalonképtelennek nyilvánítva. És itt felmerül a kérdés, hogy ha már ennyien rekedtek kívül azokon a bizonyos szalonokon, akkor ezek az emberek nem lehet, hogy maguknak hoznak létre szalonokat és tulajdonképpen a szitkozódók váltak szalonon kívülivé a megbélyegző magatartásuk miatt? Nem lehet h a szitokszó minősül át és válik katalizáló és összetartó erővé, akár a konstruktív és érdekes vitákhoz?
Természetesen előre nem igazolható, legfeljebb valószínűsíthető, ha egyáltalán.
Ez állandó ellenérv, hogy ugyanis nem történt még meg, tehát nem tudhatjuk.
Hát nyilván, akkor tudhatnánk, ha már megtörtént volna, így viszont előrejelzéseket tehetünk a jelen ismereteink alapján.
Aztán két eset lehetséges:
Vagy valóban nem fog megtörténni és akkor ok nélkül rémüldöztünk.
Vagy pedig valóban meg fog történni és akkor pedig jön a menetrend szerinti válasz, hogy ugyanis ez nem számít, ettől még a rendszer demokratikus, satöbbi.
Namost ezt a jobbos szavazók esetében nem is nehezményezem, ők hiszik, hogy ez egy jobb ország lesz és egyáltalán semmi sem érdekli őket ezen kívül.
Amiről én írtam és most nem rád gondolok természetesen, az a baloldaliak, illetve a nem kimondottan fidesz-fanok fásultsága.
Ez a teljesen téves reménykedés, hogy talán Orbán mégse lép meg mindent, amit mi itt jövendölünk.
Én attól tartok, hogy több ötletük van, mint azt mi el tudjuk egyáltalán képzelni, ami akkor is riasztóan hangzik, ha emellett legalább kormányoznának is, de a dolog úgy áll, hogy keresztbe szalmát eddig nem tettek. Így viszont az egész egyfajta defektes machivellizmus, pedig A fejedelem nem egy vastag könyv, Orbánnak azonban láthatóan azon sem sikerült értelmező jelleggel átrágnia magát...
Természetesen előre nem igazolható, legfeljebb valószínűsíthető, ha egyáltalán. Ez viszont már önmagában elégséges ahhoz, hogy ne történjen meg. Ha egy cca. 10 milliós ország számottevő népességében visszatetszést kelt valami, akkor nem veszem bele az alkotmányba. Józan belátás és bölcsesség mián. Nincs azon mit vitatkozni nőnemű ismerősökkel, hogy az egér nem harap meg. Mégsem célszerű olyan házba költöztetni őket, amely hemzseg ezen jópofa lényektől, és semmiképpen sem tanácsos etetni őket. Nem bonyolult.
