Mindenki tévedhet, még te is. :-) Csak a tököm tele már azzal, hogy ahogy némi élet mutatkozik a topicon, megjelenik és szétcseszi. Mindig mondtam, hogy szükség van a kocsmákra, oda is beesnek mindenféle hülyék, csak azokat egy idő után kibaccák, és ott kevés egy új név az újbóli beengedéshez.
Márpedig mozgalmas 4 évnek nézünk elébe, kiderül, hogy csak illúzió volt-e Orbán képessége a kormányzásra, hogy hittek-e a szövegeiben és most számonkérik rajta és rajtuk, vagy egész egyszerűen oyan szánalmas volt a ballib kormányzás, hogy ahhoz képest minden jónak tűnt és tűnik. Utóbbi esetben mégsem igaz, hogy ellehetetlenítették őket felelőtlen tettekkel és ígéretekkel. Kíváncsian várom a megfejtést.
Itten most a helyi elmebetegünk elvesrelemezget egy darabig önmagának, aztán lehet majd ismét normálisan kommunikálni.
:) Szép. Megerősít abban, hogy a bölcsészettudományoknak alapvetően interdiszciplinálisnak kell(ene) lenniük, mert bizony sokszor nem érthető meg az egyik a másik nélkül. Amit az anyai taburól írtál az tökéletesen leképezi azokat a lelki dinamikákat, ami közben a gyermek felnő, a szimbiotikus egységtől az autonóm én kialakulásáig, a párválasztásban megjelenő anya-kép jelentőségéről. Azt gondolom, hogy nem maga az anya-fogalom tabu, hanem az anya, mint az "ént" veszélyeztető tárgy, és később, mint az infantilis szexualitás tárgya. (Azért "veszélyezteti" az ént, mert kellő gondoskodás hiányában a csecsemő, valóban elpusztul. JA csoda, hogy életben maradt)
Persze nem szabad elfelejteni, hogy normál esetben, kielégítő, vagy ahogy Bettelheim és Winnicott mondja "elég jó" szülő esetén az én integrációja stabillá válik és nem marad fenn az az érzése a csecsemőnek, hogy "haragja (agressziója) elpusztíthatja az anyát, mert annak újból és újból történő megjelenése meggyőzi arról, hogy a belső agresszív késztetései nem járnak jóvátehetetlen következménnyel.
Így érthetővé válik, hogy különösen abban az esetben veszélyesek az "üldöző" anyával kapcsolatos fantáziák, ha az én integrációja nem kielégítően megy végbe.
Tökéletesen igaz, hogy JA anyjához való viszonyát elsősorban az analízis oldaláról lehet megérteni, és SZJ magyarázata azért is kétséges, mert éppen a rivális nő oldaláról közelíti meg a dolgot.... nyilvánvalóan azzal a motívummal, hogy "látod milyen jó vagyok, megóvlak a gyilkos indulattól. (mármint a mamát). A rivális szerep egyébként a nővérekhez való viszonyából is kitetszik.
"A vita kedvéért: a csecsemőnek nincs szeretete. Magzatként egyáltalán nem szeret, s később is inkább „csak” vágyat érez a cseperedő gyermek. Az ösztönös ragaszkodás, kapaszkodás, „ordítás”, „toporzékolás” (engem vigyen föl a padlásra) nem szeretet, így nyilván a „bekebelező” jelzőt sem szükséges használnunk, hiszen az alany (szeretet) itt nem létező tünemény, vagyis az, amire gondolsz, amikor „bekebelező szeretet”-ről beszélsz,"
Nincs valóban, szükségletkielégítés és biztonsági szükséglete van, ebből alakul ki az első hónapok folyamán a kötődés. Talán úgy fordíthatnám, hogy a bekebelező szeretet,a másik tökéletes kisajátítása, teljes figyelmének megszerzése. "Ami jó nekem, az neked is jó." Önálló érzések, motívumok hiánya. Ha fennmarad, akkor a párkapcsolatok súlyos zavarát idézi elő.
"Hagyja a dagadt ruhát.... Engem vigyen fel".....
De mégis a szeretet mert tárgyra (személyre irányul, az első pillanattól fogva. (5 napos csecsemő, már a saját anyja tejével átitatott kendő felé fordul.)
"Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát. "
Óóóó! Hát ez gyönyörű!
A csecsemő természetesen nem furfangos, egyszerűen szükségletei irányítják. JA. önmagára gondol, aki gonosz módon hátba támadta a mamát.....Bűntudat.... Tudattalan fantáziák talaján. Még akkor is, ha a továbbiakban ezt oldani igyekszik: "nem farkasok, csahos kutyák" fordított sorrendben.
„Latinovics pedig azért "nem értette", mert nem merte érteni......Amiben ugye érintve vagyunk, azt soha...”
A részint morálisan, részint pszichésen szétrobbanthatatlan anyamítosz alapversét Weöres Sándor fogalmazta meg 1937-ben, vagyis valószínűleg az Anya, a Mama és az Iszonyat ismeretében, mindenesetre a lényeget tekintve tökéletesen rímel egymásra a négy költemény:
Termő ékes ág, te jó anya, életemnek első asszonya,
nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely,
benned kaptam első fészkemet, szivem a sziveddel lüktetett,
én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy.
A vers – lényegét tekintve – nem mond ellent a Mamának, hiszen Weöres is múlt időben szól az anyai idillről: „benned a világgal / voltam egy”. Nem beszélve arról, hogy József Attila a „világhiány” kiküszöbölését, a világgal (a „világegésszel”) való eggyé válást a szerelem révén képzelte el, mégpedig úgy, hogy a szerelme „gyermekké teszi” őt, vagyis a „szerelem” és az „anya” fogalma itt egy és ugyanaz. Mert ezáltal szűnik meg, így omlik le a „lét” és „nemlét” (J. A.), az „Én” és a „Semmi” (Heidegger), az „én s nem-én” (Weöres) közt a szörnyű „mesgye-hegy”.
Weöres verse bölcseletileg akár egy József Attila-költemény is lehetne, a különbség annyi, hogy Weöresnél még látens blaszfémia sincs. Nincs „kékítő”-hidegség („nem is nézett énrám”), nincs benne gyermeki vád, átkozódás, toporzékolás, vagyis Weöres műve abszolúte „szalonképes”, ha úgy tetszik, akár el is lehet tőle érzékenyülni: „párna-hely, / hajnal harmatával / telt kehely”, vesd össze:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.
Az anya fogalma tabu. Erről ír Csepeli György a naplójában: „A bűnök királynője az anyagyilkosság, melyet az apagyilkosság követ. Egyre csökkenő súllyal következnek a rokonsági fokok szerint osztályozható gyilkosságok, melyek után az ismerősök majd idegenek megölése jön. A skála másik végpontján a háború van, melyben az ölés dicsőség”.
Bíró Judit (Csepelire hivatkozva) így fogalmaz: „Orestés, Riviere és Aue karaktere univerzális tartalmi és formai érvényességgel bír: együttesen igazolják az anyagyilkosság örökkévalóságát a jóakaró európai kultúrában”.
Itt persze ellentmondás van, ti. a „jóakaró anyagyilkosság” vagy csak európai, vagy univerzális. Nos, én nagysándorilag „föloldom” e gordiuszi antinómiát: az anyagyilkosság (a Mamából is, az Eszméletből is világosan kiderül), részint emberi, részint univerzális, egészen pontosan: kozmikus, a „világegészre” vonatkozó jelenség.
Míg az ELTE professzorainak értékelése inkább komikus, mint kozmikus, tudós Tverdota szerint például „a Mama síron túli engesztelő vers a halott anya ellen elkövetett vétségért [már ti. hogy József Attila szét akarta verni a „halott anya” koponyáját]”. És ami Tverdota professzor szerint nem bűn, hanem „vétség”.
Tverdota Szántó Juditra hivatkozik, akinek (szegénykémnek) élete végéig az volt a meggyőződése, hogy József Attila azért „engesztelte” meg „síron túl”, azért „menesztette a mennybe”, azért „magasztosította föl” az égig gyűlölt édesanyját a Mamában, merthogy ő (mármint Sz. J.) Tverdota kifejezésével: „rendreutasította” a költőt. A „rendreutasítás” persze azt jelentette (Szántó Judit emléke szerint), hogy egyszerűen lebarmolta a lelki traumától gyötört József Attilát, „ronda kölöknek” nevezte, őt is, a testvéreit is, majd „sírni kezdett”. Ez volt a tverdotai „rendreutasítás” lényege. Amitől pedig a megrendült, idegileg fölspanolt férfi egyből megjuhászodott, megtért, és azonmód engesztelni kezdte az addig holtában gyalázott anyját. Hát persze. Ahogy azt Tverdota Móricka elképzeli. Illetve Tverdota sem tudja (vagy pedig jól látod: „nem meri”) elképzelni az igazságot, hiszen Csepeli által is meg van írva: „a bűnök királynője az anyagyilkosság”. Márpedig József Attila virtuális anyagyilkosságra készült, s ami nem csak a vers(ei)ből derül ki, hanem Szántó Judit memoárjából is.
Bizonyos vonatkozásban érthető a pipogyaság, hisz számos olyan gondolat-tettünk van, amelyet magunk előtt sem merünk megvallani (vagy ahogy a keresztény narratíva fogalmaz: meggyónni). Ráadásul József Attila ikon. Nem csak a múltban volt az (akkor „nagy proletárköltő”), hanem ma is, most éppen „polgári humanista művész”. És tanítható-e egyetemen, középiskolában polgári humanista ikonként egy anyagyilkos? A Tiszta szívvel című verssel sem sikerült megbirkózniuk igazán az embereknek (nem csak a Horger Antalok, de a Németh Andorok, az Alföldy Jenők is idegenkednek a lelkük mélyén), míg a Mamát végképp meghamisítják. Igazad van: nem merik érteni. Miközben nekem is igazam van: ha mernék, se értenék. A „polgári humanisták” agyilag is kevesek hozzá.
Az ELTE irodalmi tanszéke például (Szántó Judit maga szabta lélekelemzése nyomán!!!) összevissza zagyvál „friss sérelmekről”, „pártról”, „barátokról”: „A pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumák elementáris erővel hatottak József Attilára, sokszor friss sérelmeire is azzal reagált, hogy indulatát a gyermekkori sérelmekre vitte át: »Ilyenkor nem arról beszélt - írja a költő élettársa, Szántó Judit -, hogy a párt, vagy a barátok, vagy egy versnek a le nem közlése fáj neki, csak a mama.« Az Eszmélet ciklus»meglett embere”, akinek „szívében nincs... anyja«, a Mama című versben visszazuhan önnön gyermekségébe, beismerve: már egy hete csak a mamára gondol...”.
Okos tananyag. Okos egyetemen tanítják okos professzorok okos egyetemistáknak. Szerintük „beismernivaló” bűn, hogy a költő már egy hete csak a mamára gondol. Miért is? Mert (Tverdotáék szerint) a költő az Eszméletben már egyszer kimondta, hogy nem gondol a Mamára, s ezen újabb versében „beismerte”, hogy de mégiscsak gondol a Mamára. Az ész megáll (komolyan mondom). Tverdota professzornak nagybölcsészi dunsztja sincs arról, hogy a „szívében nincs se anyja, apja” nem azt jelenti az Eszmélet 10-es szakaszában, hogy a költő már több mint egy hete nem gondolt a Mamára, hanem azt jelenti, hogy az emberi lét determinálója a „nincs”, az üresség, a semmi, a nemlét, illetve annak Eszméletbeli metaforája: a halál. Az élet csak „ráadás”. Ugyanez A dolog c. írásban: „Lét nincsen… A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga”.
Ezt jelenti ama furcsa verssor, és bizony nincs rajta semmi megtagadnivaló. Már csak azért sincs, mert József Attila az előző hónapban (szeptemberben) is gondolt a Mamára (Anya). Kérdezem: azt miért nem „ismerte be”?
Tverdota szerint a költő „visszazuhan önnön gyermekségébe”.
Kétségtelen, de ha nem az „önnön”, akkor vajon kinek a gyermekségébe zuhant volna vissza? Tverdota gyermekségébe? Nem tehette, hisz’ akkoriban a professzor úr még nem élt (sajnos), így nem locsoghatott gyerekségeket József Attila verseiről, tehát egyszerűen nem volt más mibe visszazuhanni költőileg.
Tverdotáék ezt tanítják az egyetemen: „Ilyenkor nem arról beszélt – írja… Szántó Judit –, hogy a párt, vagy a barátok, vagy egy versnek a le nem közlése fáj neki, csak a mama”.
A professzor urak készpénznek veszik Szántó Judit primitíven minősítő szavait. Karattyolnak, anélkül, hogy legalább egy picit elgondolkodnának, illetve összevetnék a szavakat József Jolán, József Etelka emlékeivel. A nővérek ugyanis elmondják, leírják, hogy József Attilának pokol volt a gyermekkora. Számos vonatkozásban! Évekig élt lelencként, s évek múltán az Öcsödön megjelenő anyjában csupán egy „idegen nénit” látott, azt a „nénit”, aki jelképesen is, ténylegesen is kizárta, „kiverte” őt az otthonából, elcsapta szeretett nővére mellől, illetve többször megalázta, időnként úgy megverte (mondvacsinált okból), hogy a kisfiút kórházba kellett (volna) szállítani.
Néhány jellemző mondat József Jolán könyvéből: „Aztán – mintha összebeszéltek volna – a mamák kiabálni kezdték a gyerekeik nevét. A gyerekek futottak haza. Mi hárman ottmaradtunk a lépcsőházban. Attila az ölemben ült, Etus szorosan mellettem. Éhesek voltunk, de bennünket nem hívott senki. Amióta a papa eltűnt, a mama örökösen sírt, folyton elsietett valahová, sírt és elsietett, mintha a kapun túl… nyomára akadhatna a papának… A mamát akartuk. Azt akartuk, hogy a miénk legyen. Csak a miénk. Hogy egyszer már nevessen ránk, megsimogasson bennünket, nyájasan szóljon hozzánk.” Máskor: „Nagyon megvert, rettenetesen… Soha nem dicsért, soha nem szólt többet hozzám, mint amennyivel elmondotta, mit hozzak a boltból” (vö. „nem is nézett énrám”).
Hangsúlyozom: mindezeket nem egy egzaltált költő mondja férfikínjában Szántó Juditnak, hanem József Jolán írja 1940-ben. Míg Szántó Judit Jolánékat nevezi „rendreutasítóan” „ronda kölköknek”, hozzátéve: József Attilát nem az iszonyú gyermekkora nyomasztotta (minden vonatkozásban!!!), nem az emlékek okán volt érzékeny, túlérzékeny a felnőttkori kisebb-nagyobb sérelmek iránt, hanem fordítva: valójában az fájt a költőnek, Sz. J. szerint, hogy nem közölték valamely versét, s amire mintegy „projekciós” ürügy volt az öcsödi infernó, a külvárosi pokol. Ahol a gyerekek (a három „ronda kölök”) a Ferenc téri prostituáltak között érezték úgy, mintha családban élnének, mintha anyák dédelgetnék, kényeztetnék őket (József Jolán).
Igen, csakhogy olyan jellegű, „mérvű” emlékek ezek, amelyek a „pszichoanalízis” előtti versekben is benne vannak (Tiszta szívvel), vagyis az „analízis” nem fölhozta, hanem konkretizálta az emlékeket, ahogy mondani szokás: tematizálta a verseket.
Tverdotáék a memoárokból nem azt emelik ki, nem azt tanítják az egyetemen, ami történt, hanem azokat a kvázi orákulum-mondatokat idézgetik, amelyekben a memoárírók (Szántó Judit, Vágó Márta) a maguk kis hitvány lelkisége szerint értékelik, minősítik, bírálják, oktatgatják a költőt.
Agyrém.
Ezt írod: „A gyermek szeretete, azért "bekebelező" mert az érzelmi állapotok csecsemő korban (talán már magzati korban is) alapvetően a testi állapot megélésének következtében nyernek pozitív, vagy negatív minősítést. Tehát elsősorban a táplálás, a "tele pocak", és a biztonságos megtartás jelenti a pozitív énállapotot.”
A vita kedvéért: a csecsemőnek nincs szeretete. Magzatként egyáltalán nem szeret, s később is inkább „csak” vágyat érez a cseperedő gyermek. Az ösztönös ragaszkodás, kapaszkodás, „ordítás”, „toporzékolás” (engem vigyen föl a padlásra) nem szeretet, így nyilván a „bekebelező” jelzőt sem szükséges használnunk, hiszen az alany (szeretet) itt nem létező tünemény, vagyis az, amire gondolsz, amikor „bekebelező szeretet”-ről beszélsz, József Attila megfogalmazásban így hangzik:
S ha száját tátja a gyerek és fölnéz rád, vagy pityereg – ne dőlj be néki, el ne hidd, hogy elkábítják elveid! Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.
Itt tehát nem szeretetről van szó, hanem arról, hogy úgy tűnik: az emberek farkasok, ám ami valójában csupán látszat. Nem farkasok.
Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.
Vagyis a gyerek ösztönösen természeti lénnyé („farkassá”) igyekszik válni, növeszti körmét és fogát, miközben szocializálódik: „furfangoskodik”: „pityereg” vs. „mosolyog az emlőre”, szóval „tanulja a társadalmi életet” abban a világban, amelyben „minden eladó”, vagyishogy nem „elvek” szerint szocializálódunk, és ezért nem lesznek az emberpalántákból sem emberek, sem farkasok, sem boszorkák, hanem viszont lesznek haramiák, kofák, kasok. Még egyszer: „Csahos kutyák nem farkasok!”.
Ezt az elidegenültségi állapotot igyekszik szublimálni a szeretet (különösen a keresztény, de vastagon a vulgárateista mítosz szerint is), főként az „anyai”, illetve az „anya iránti szeretet”, annak míves és hipokrita legendái. Vagyis a „bekebelező szeretet” fogalma fából vaskarika, olyan, mintha azt mondanád: tolató előrehaladás. Hiszen a „bekebelező szeretet” alternatívája, a „megengedő szeretet” tautológia, ti. a szeretet eo ipso megengedő.
Meg persze van egy-két diplomája, pár sikeres projektje, írásai, cikkei, megszerzett tekintélye, átlátható élete, meglehetős intellektusa, erkölcsi tartása, becsülete és egy betegsége, amelyről nem tehet -nem úgy mint előbbiekről-. Neked meg van egy meglehetősen szánalmas színvonalú gondolkodásod amely sajnálatos módon jelentős közlésvággyal párosul, mit keresel itt, kérdezem én.
Mostanában már ez a nyár kérdés is bizonytalan, most például mintha inkább késő ősz lenne. Választások persze vaszeg nem lesznek, de minden politikus a népszerűségi mutatókat bújja, és amennyiben ott gáz van, akkor indul a támadás az istenített vezető ellen. Hívják őt bárhogyan.
Attól tartok, ma már nem a szavazók buktatnak vagy emelnek fel bárkit, az ő szavazatuk csak egyfajta megtestesülése annak, amit az egyes pártokon belüli -vagy azokon kívüli, mégis vélemény- és lehetőség formáló- erők eldöntenek. Ily módon viszont két parlamenti avagy önkormányzati választás között is meg lehet bukni, legfeljebb nem formálisan. Gyurcsány is rég megbukott már, mikor még elvileg minelnök volt.
Az olimpiát inkább hagyjuk, az csak lázálom. Nem is gondolja szinte senki komolyan, aki mégis az némi harácsra szeretne szert tenni.
izé-bizé... persze magánügy, ugye pont ez vele a probléma, hogy minek beszél róla? De ha már beszél róla a tv-ben, akkor talán lehet véleményt mondani. Nem én beszéltem ki az ő magánügyét, azt ő tette meg, én csak kommenteltem. Úgy látszik pl. CM számára ez nem derült ki, ezért fontos volt most leírnom.
Nem céloztam Rád, ráadásul - kivételesen - érthetően is fogalmaztam. Babarczy diliflepnie pedig – ha jól emlékszem - a Te találmányod, ha most azért orrolsz rám, mert használtam a szót, akkor sorry. Semmit nem tudok Babarczy magánügyeiről, de amiről tizenöt percen keresztül beszél a tv -ben, az biztos, hogy nem tekintendő annak. De minek magyarázkodom? Ha nem olvasol, hát nem olvasol!
P. s.: elvileg Bolgár György se volna „diliflepnis”, sőt gyakorlatilag sem, már amennyiben nem jutna mindig (minden egyes alaklommal!!!) eszembe róla a lába szárán végigcsorgó öreg ondója. Azzal az idióta könyvvel nálam egy életre elbaszta az (egyébként nem rossz) interjúinak élvezetét.
„Ízetlen dolog más betegségén élcelődni…”
Ha rám célzol az „ízetlenség” vádjával, úgy emlékeztetlek rá: te forszírozod Babarczy Eszter „diliflepnijét” orrba-szájba, te hoztad föl a szót, s kavarod tovább a témát, én csupán azt írtam, idézőjelbe téve az általad proponált kifejezést, hogy ma a médiában mindenki hülye. Senki betegsége nem érdekel, olvasd el még egyszer a szöveget, nem betegségen élcelődtem. Sőt nem is élcelődtem, szimplán átkozódtam (bezzeg-öregemberként a mai médiát káromoltam, és nyilván net-költői túlzással), lassan Vitár Róbertet is visszasírom (ez is túlzás persze).
„Babarczy nem lóg ki a vacsorázó és vacsoráztató celebek közül, ez igaz. De ma láttam pityeregni Katona Klárit a DunaTv -n miközben a gyerekek a Zeneország c. műsorából énekeltek. Nem volt diliflepnis egyáltalán.”
Világos. Mint ahogy Ranschburg Jenő sem „diliflepnis”, néha látom Ormos Máriát, illetve a franc se tudja, mikor láttam utoljára. Katona Klári sem „diliflepnis”, Halász Jutka sem, Sebő sem, Jordán Tamás sem, Csapó Gábor sem, de többet valóban nem nagyon tudnók mondani, ha önnön hervadó flepnimhez nyúlnók konstruktív igyekvésemben, akkor se.
Ismétlem: Babarczy „mélylelke” hic et nunc nem érdekel. Kvázi pszichomókusi Alindáé még annyira sem. Ám, ha téged érdekel, írj róla, s ha nem veszed zokon, én a magam részéről már nem olvasom el, merthogy szerintem, amit itt erősen szorgalmazol, magánügy.
Ha meg kéne fogalmazni Babarczyt túl a babarcizmuson, akkor azt mondanám, hogy azt a csalfa érzetet tudja kelteni, hogy képes lehet rá valaki, hogy változtasson rajta, akár úgy h győzködi, akár úgy h ostorozza, h lehet rajta javítani egy picikét legalább. Nem az ident-nick, hanem ez az érzet – divatos kifejezéssel – „vonzza be” a kommentelőket (kivéve persze az Index legminőségibb nickjeit)
Ízetlen dolog más betegségén élcelődni, ahogy pl. Pauditscsal tette a Hónalj Mirigy, de ez más szitu. Babarczy magát magyarázva fürdik a témákban, kicsit beszappanozza magát 150 év magyar történelmének diliflepnijével, kipiszkálja körme alól az anyai z-idóságát, kiázott bal sarkáról levakarja a könnyű-drog legalizációt és ez egyneműek szeretetteljes kapcsolatát mint liberalizmust, a jobb sarkáról pedig a keresztény értékrendet, aztán hajmeresztő mutatvánnyal a kádnyi koszos, langyos víz felett hidat képez a magyarság és a cigányság között. Íme, hát tudtunkra adta, milyen is szeretne lenni ő!
Babarczyval nem lehet mélyinterjút készíteni, mert hirtelen a terápiás díványon érzi magát és elkezd feltárulkozni, kiteszi a placcra kavargó lelkecskéjét, h csodáljuk. Megvallja a húsz évnyi halálvágyat, megvallja – barátilag („...te tudod milyen....”) – h kölcsön cigány gyerkőctől olyan sok örömet lehet kapni, hogy akkor is felülünk a hullámvasútra vele, ha azt korábban még a fiunk kedvéért se tettük meg.
Lehet h a műsorvezető nem egy lángész, de azért vegyük figyelembe, hogy pszichomókusi szakvizsga hiányában nem túl hálás feladat kezelni egy ilyen helyzetet! Amúgy ki ez az Alinda!? Vagy kinek a kije?...h napszámra látni a műsorát. Néha azért vannak értelmes vendégei, akik számolnak ötig miután elhangzott a kérdés és csak azután válaszolnak.
Babarczy nem lóg ki a vacsorázó és vacsoráztató celebek közül, ez igaz. De ma láttam pityeregni Katona Klárit a DunaTv -n miközben a gyerekek a Zeneország c. műsorából énekeltek. Nem volt diliflepnis egyáltalán.
Az énfejlődésnek ebben a korai szakaszában (ténylegesen 0-1 éves kor között), mindenki átmegy a korábban igen -igen vázlatosan megjelenített szakaszokon. (mármint itt csak egyet írtam, a legelsőt)
Azt ugye, nagyon könnyű belátni, hogy a legkorábbi időszakban, az anya személye, aki táplál, megtart, ezáltal biztonságot ad, a legfontosabb. Mivel a csecsemő kognitív funkciói még igen kezdetlegesek, (pl. csak az létezik számára amit lát, és ha kikerül a látótérből azt nem keresi.) kizárólag a testi érzések (belső zsigeri szervek állapota) és az anya által nyújott biztonság számít. (persze fontos szerepe van az apáknak is, de nem akarok erre elkanyarodni)
A korábban említett szélsőségesen jó és rossz énállapotok kivetítésével, önmagát és a környezetet is jónak vagy rossznak éli meg. Párhuzamosan, de egymástól függetlenül. Ami a primitív ént a megsemmisítő szorongástól megvédi, az pedig a hasítás. (tudat+ hasítás) Ugye ez már emlékeztet?
Persze az ebben az időszakban a csecsemőt érő súlyos vagy ismétlődő traumák fixálják , a szelf integrációja elmarad. Mindez azt jelenti, hogy a tudattalan fantáziák és a realitás nem különül el egymástól, illetve pszichés terhelés hatására megszűnik a realitás kontroll.
Persze a skizofrénia kiélakulásához természetesen öröklött diszpozíciók is hozzájárulnak, de nem lehet megkerülni a szociális interakciók szerepét.
"A fejlődésben folyamatosan szükség van empátiás, megerősítő kapcsolatokra, a fejlődést elősegítő selftárgyakra. Jól látható tehát, hogy a személyiség fejlődésében egyre nagyobb hangsúly kerül azokra az emberi kapcsolatokra, szociális interakciókra, melyek között a fejlődés végbemegy. "
Azt persze ismert, hogy JA-nál nemcsak a legkorábbi (és ilyen értelemben a legfontosabb) szakaszban igen súlyos hatások érték, ez jól követhető verseiben is.
"A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok."
Latinovitsról keveset tudok ilyen szempontból, de következtetni attól még lehet.
Az életrajza alapján nem található olyan momentum, ami ennek a korai szakasznak a sérülésére utalna.
De! Apja a születése után elhagyta őket. Nehéz azt gondolni, hogy ez nem hat a fiatal anyára és rajta keresztül a gyermekre. Inkább azt feltételezhetjük, hogy egyfajta szimbiotikus egység maradt fenn, ami azt önállóság akadályoztratása miatt hasonlóan agresszívb indulatok forrása lehet.
Mégis Latinovitsnál a későbbi betegséghez veztő sérülés csak részben származhat csecsemő kortól, bár a szimbiotikus kapcsolat előhív negatív indulatokat az anyával szemben, ami természetesen nem bevallható, nem felismerhető!! Az apa hiánya.miatt, az idealizációs folyamat szenved zavart, és maga az értékképzés is. A folyamat zavarttá válhat akkor is, ha a szülők közötti kapcsolat nem kielégítő, és a kölcsönös tisztelet hiánya esetén is sérülhet az idealizáció.
Patológiás személyiségfejlődés esetén, tüneti szinten mindebből viszonylag kevés jelenik meg, csak alapos tájékozódás után derül ki, hogy másokhoz való belső viszonyuk zavart. Rendkívül fontos számukra a külső megerősítés, mivel a grandiózus fantáziák kisebbségi érzésekkel váltakozva jelennek meg. (nárcisztikus sérülés)Persze ez egy nagyon általános következtetés, amit néhány adat alapján és a korai személyiségfejlődés szakaszainak alapján mondok. És éppen ezért akár tévedhetek is.
Szerintem Latinovits azért nem "merte" megérteniaz anyára irányuló haragot, mert ennek felismerése őt magát is súlyos szorongással (énveszés érzése) árasztotta volna el.
Ha majd lesz érkezésed, leereszkedésed, nem csak „ránézni néha”, hanem olvasgatni is a hozzászólásokat, akkor szólj, szívesen beszélgetek veled! Konkrétan arról, amit figyelmesen elolvastál. (Csak úgy, csetelgetni nem akarok.)
„Latinovics pedig azért "nem értette", mert nem merte érteni......
Amiben ugye érintve vagyunk, azt soha...”
Szívesen váltanék erről szót – már a moderátorok becses türelmével persze, noha elvileg nem gond Babarczyhoz kapcsolni a témát, alapfokú szofisztikáltság, közepes szövegismeret kérdése az egész (Babarczy is, mint anya, számos helyen ír a gyerekéről, a fiához fűződő viszonyáról stb.), ám ez kisded játék volna, s nem is konkrétan Babarczy konkrét anyai érzelmei az érdekesek –, hanem inkább az érdekel: mit értesz az „érintve vagyunk” kifejezésen? Mindenkit? Csak Latinovitsra gondolsz? Ha igen, milyen értelemben? Hogy József Attila is, Latinovits is megőrült? Netán Latinovitsnak az anyjához fűződő viszonyáról van szó? Erről ugyanis semmit nem tudok, nem ismerem L. Z. életét, és nem is akarom efelé elkanyarítani a beszédet, csupán azt szeretném tudni, hogy kik, hogyan, milyen összefüggésben vannak („vagyunk”) érintve szerinted a Mámát illetően?
Hasonló sorsok vannak, a hasonlatosság mértéke különböző. Ahogyan a normalitástól, középértéktől is eltér mindenki, ha túl nagy az eltérés, azt már őrületnek mondják, mindenki máshol vonja meg a határvonalat. Babarczy gondolatai téged is megérintenek, építkezel belőlük ( "... látod ez már pont az, zuhanórepülés, leépülésből, lefele felépülés...") ha inverz módon is, másképp nem lennél itt.
Nem, nem. Félreértés. Talán nem is voltam elég precíz. Nem a"bekebelező szeretet hiánya" váltja ki a "gyilkos indulatot", hanem ha nem áll rendelkezésre a szükségletkielégítő tárgy: az anya. A gyermek szeretete, azért "bekebelező" mert az érzelmi állapotok csecsemő korban (talán már magzati korban is) alapvetően a testi állapot megélésének következtében nyernek pozitív, vagy negatív minősítést. Tehát elsősorban a táplálás, a "tele pocak", és a biztonságos megtartás jelenti a pozitív énállapotot.( van neki szép biokémiai elmélete is: kolecisztokinin felszabadulásával jár ami a vágusz érzőrostjain keresztül ellazító és fájdalomcsillapító hatást fejt ki.+ opoidok szabadulnak fel a középagyban)
Ráadásul ez a minősítés mindig extrém, azaz differenciálatlan, nem kellemes, jó, nagyon jó stb, hanem extrém jó, ahogy a negatív énállapotok is a kín érzését jelentik. (József Attilánál gyönyörűen látszik a szimbólumok alkalmazásában is)
A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek.
Könnyes, miként északra nyíló völgy. Könnyes, mint könnyes a szem ürege. Könnyes, miként a kő alatt a föld. Könnyes, miként az ablak üvege.
Sír, mint ahogy a vízben sír a mész. Sír, mint a víz sír a fedő alatt. Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt. Sír, mint csarnokban a futószalag.
Melybe az ember, állat és növény belehelt minden élő meleget s jegesen porlik sziklák peremén - sír, mint a szél az Érchegység felett.
Sikolt, mint ölben újév malaca. Sikolt, mint kés-él, ha köszörülik. Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza. A tepsiben a hús nyöszörög így.
A csecsemő szeretete ilyen, bekebelező. Hiszen valóban az anya a testével táplálja, ha nem "elérhető" (az anya) akkor agresszív fantáziák (jórészt tudattalan) árasztják el, amit kivetít (projektál) tehát a másik, az anya a rossz. Vagyis van egy jó és egy rossz anya a csecsemő állapotától függően. A "rossz anya" aki nem gondoskodik róla. (Na ja, erre mondta ezt, egy kedves és megtartot realitás-kontrollal rendelkező lány: Azért nem eszem meg az uzsonnámat, mert úgy érzem, hogy az anyát eszem meg.....)
De, József Attila a versében mégsem az anyát, hanem testvérét "látja"( láttatja) rossznak, mert még az idő távlatából is "veszélyes" az anya elleni negatív indulat.
Mint azt éppen a "Kései siratóban" idézed.
Ráadásul, JA-nak volt része abban, a "tárgyvesztésben", amit az anya "elűzte" magától gyermekeit.. (Rossz voltam, nem kellettem, miattam történt... és igen a bűntudat.)
Ráadásul ez az alapja a biztonságos kötődésnek, ami az összes későbbi párkapcsolat mintázatában is kimutatható (biztonságos, ambivalens, szorongó)
Latinovics pedig azért "nem értette", mert nem merte érteni......
„nem az a probléma, h diliflepnie van, hanem, h mása nincs is! Akkor meg mit keres a tv -ben?”
Akad még olyan tévészereplő, akinek nincs valaminő „diliflepnije”? Babarczy egyáltalán nem rí ki a különféle profán és „intellektuel”-celebek sorából.
„Erre megint csak lehet mondani, hogy fecsegés, én inkább közhelynek mondanám”
Én pedig speciel nem fecsegésnek, még kevésbé közhelynek, hanem viszont handabandának mondanám.
Miközben téged ugyebár „nagyon kevéssé érdekel Babarczy Eszter politikai pályája, közéleti szerepei, vagy tudományos munkája”, téged „az az emberi (női) sors érdekel, ami az övé”.
Elhiszem. Ám, ha az övé érdekel, akkor miért a „világlátás háromszögéről” hablatyolsz, s miért nem az ő női sorsáról mondasz valami érdekeset? Ami ugyebár érdekel. Vagy netán az sem érdekel, ami érdekel?
Tudniillik, ha azt várod, hogy majd Babarczy beszél arról, ami téged érdekel, akkor azt hiába várod, ugyanis itt (1) Babarczy egyáltalán nem ír (hozzávetőleg semmit), s ha (2) mégis, akkor sem a női sorsáról, hanem feminin férfisorsáról (vs. a magyarság szebb jövőjéről) alkot minőségi ítéleteket. Rossz topikot olvasol.
babarczyeszterválasz | 2009.03.20 22:36:02 (13388)
Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?
Előzmény:Törölt nick (13387)
Lehet. Ha pedig így áll a dolog, akkor nem inkább az én női sorsomról kéne beszélnünk? Érdekel annyira, mint a hiperkonzervatív totál-liberál-háromszögi hadrila mádé koordiná illehim báré?
vizus 2010.09.10 12:24:39 (18415) engem nagyon kevéssé érdekel Babarczy Eszter politikai pályálya, közéleti szerepei, vagy tudományos munkája, engem az az emberi ( női) sors érdekel, ami az övé. @
Mi is érdekel pontosan? Babarczy sorsa konkrétan v. általában az olyan emberi (női) sors, mint amilyen az övé is? Mert ha az előbbi, akkor nem szűkítheted önkényesen az érdeklődésed aspektusait, ha az utóbbi akkor pedig meg kellett volna határozni, h miben és miért tekintesz egyformának emberi (női) sorsokat. Nincsenek olyan sorsok, mint amilyen az övé hisz minden ember sorsa egyedi, ezért ez nem lehet alapja az osztályba sorolásnak. Ejnye no, ezzel ugyan az a probléma, mint ami Eszterházy mondataival is volt!
Babarczy elég visszatetszően vegyíti emberi (női) sorsát a közéleti szerepeivel. Profánul ez úgy jelenik meg pl., h a vele készült tv-interjúban központba helyezi az ő [és családja] diliflepniét [6-19 perc]. Szegény műsorvezető próbálja visszatornászni a nem várt coming-outos mélyinterjúságból – ha nem is a pozitív tartományba – de legalább a fogyaszthatóság szintjére a beszélgetés fonalát. Persze ezzel nem az a probléma, h diliflepnie van, hanem, h mása nincs is! Akkor meg mit keres a tv -ben?
Szerintem az ostoba, bárgyú, kényelmi okokból mindent megengedő és elfogadó liberális ( a liberalizmusról, mint kényelem szülte magatartásról - világnézetről Heller Ágnestől olvastam egyszer nagyon okos megjegyzést valahol), a minden cselekedetedet szigorúan meghatározó hiperkonzervatív illetve az ugyanezt ideológiai alapon előíró totalitárius világlátás háromszögében keresgéli mindenki a maga helyét, melynek optimális középpontjában ( Konrad Lorenz szerint - bár ő csak a totalitárius-liberális kettősségről beszél) bizony mindhárom szélsőség értékeiből veszítünk valamennyit.
E topik hölgyei és urai is ebben a koordináta rendszerben fejtik ki észérveiket, vagy engednek utat indulataiknak.
Erre megint csak lehet mondani, hogy fecsegés, én inkább közhelynek mondanám, amivel szemben viszont Ancsel Éva tett engedékenyebbé!
