Krónika-topik az egyik legnagyobb tudományos felfedezésről.
Az "Én nem tudom elfogadni a relativitáselméletet"-mondanivalójú szurkolókat kérjük a szomszédos pályákon drukkolni.
„A standard model szerint, 10-35 másodpertől le van írva az univerzum története és a Higgs mező felfedezésének Nobel díjas elismerésével, kvázi el is fogadták (elég) széles körben.”
A standard modell, egy axiomatikus zárt matematikai rendszer, amely a tömeget, vagyis a gravitációt a Higgs mező „lebomlása”következményének tartja. Kérdezem, hogy megismételhető ez kicsiben, laboratóriumi körülmények között az elmélet igazolása céljából? (A számítógépes adathalmaz manipulálása is sok minden igazolására alkalmas.)
„Nade, ki indította el az az órát, ami nullától 10-35 másodpercig ketyegett és ki fogja egyszer meg is állítani?”
Erre csak a Mozdulatlan Mozgató, vagyis Momo képes.:)
„2020-ban Roger Penrose kapott egy megosztott Nobel díjat a fekete lyukak tanulmányozásáért. Ez egy felkiáltójel, hogy talán a fekete lyukkal kapcsolatos modeleket is elfogadták.”
Egy galaxis magot képező szuper nagy fekete lyuknak sem végtelen nagy a tömege, csak az általa okozott térgörbület fordul önmagába. (Úgy, mint aki csak egy ügyet propagál az igazság nevében)
„A Hawking sugárzás modele szerint, nagyon nagy időskálán, de elképzelhető, hogy a legutolsó fekete lyuk halála egy végtelen energiájú fotonba torkolódiok, ami az információ és az idő végét is jelenti.
Az igaz, hogy ezt nehéz lenne kivárni, de legalább van egy elmélet, ami tartalmazza az idő végét.
Azonban: a végtelen energiával is csak kell történnie valaminek- vagy gravitációs hullám lesz belőle, vagy egy új Higgs mező, vagy... de hoppá, ha a második, akkor az lenne a nulla idő pillanata is.”
Aki kezdetről beszél, az a végről is szól egyben, mivel a végtelent nem lehet megszámolni. Kivétel Chuck Norris, akinek kétszer is sikerült. :-/
A grav. hullámok akkora felfedezés volt az emberiségnek, mind anno a kerék.
Sejtve azt, hogy mekkora számítógépes kapacitás és milyen források kellettek a felfedezéshez, nyilvánvaló, hogy az tudósok, annyira bíztak a számolásokba, hogy meggyőzték a laikusokat is, hogy az általános rel. elmélete igaz. Ezzel tisztázódott az is, hogy a fekete lyukak léteznek... merthogy a kisebbeket látni se lehet, hiszen meretűk sincs, a fizika se igaz rájuk- voltak ezzel azért kisebb kételyek.
Innen egy kicsit off topik filózás:
Olvastam egyszer egy jól informált klérikus és egy okos tudós vitáját a világ teremtéséről.
A standard model szerint, 10-35 másodpertől le van írva az univerzum története és a Higgs mező felfedezésének Nobel díjas elismerésével, kvázi el is fogadták (elég) széles körben.
Nade, ki indította el az az órát, ami nullától 10-35 másodpercig ketyegett és ki fogja egyszer meg is állítani?
2020-ban Roger Penrose kapott egy megosztott Nobel díjat a fekete lyukak tanulmányozásáért. Ez egy felkiáltójel, hogy talán a fekete lyukkal kapcsolatos modeleket is elfogadták.
A Hawking sugárzás modele szerint, nagyon nagy időskálán, de elképzelhető, hogy a legutolsó fekete lyuk halála egy végtelen energiájú fotonba torkolódiok, ami az információ és az idő végét is jelenti.
Az igaz, hogy ezt nehéz lenne kivárni, de legalább van egy elmélet, ami tartalmazza az idő végét.
Azonban: a végtelen energiával is csak kell történnie valaminek- vagy gravitációs hullám lesz belőle, vagy egy új Higgs mező, vagy... de hoppá, ha a második, akkor az lenne a nulla idő pillanata is.
Gyenge esetben közelítések és linearizálások útján egészen hasonló módon az elektrodinamikához (csak egy tenzorrenddel magasabban) adódnak a hullámok és kisugárzások.
A potenciál a sík metrikus tenzorától való kis eltérésből adódik, a retardálás a hullámegyenletből.
(Talán meggondolható a kvantálás lehetőségének kérdése...)
Viszont a fogas kérdéseket ez a linearizált és közelítéses módszer elfedi, szőnyeg alatt tartja.
Továbbra is nagy kérdés, hogy erős esetben (pl. nagy testek, csillagok, fekete lyukak), hogyan működik pontosan a dolog.
Az elektrodinamikában a (vektor)potenciál információforrása a töltés áramlása, ami sűrűségét tekintve szintén vektor. A kapcsolatuk egyszerű, a téridő háttér egyenes, a retardálás így egyszerű.
A gravitációelméletben (most ne tekintsük az elektrodinamikát benne) a tömeg áramlása a hasonló információforrás. Ez vektor jellegű, sűrűségét tekintve pedig másodrendű tenzor jellegű.
Az elektromos töltés egy speciális részecske"anyag", ellenben a gravitációs"töltés" (a tömeg) általános anyag, mindenre vonatkozik (de most csak a nyugalmi tömeggel rendelkező dolgokra gondolok).
A téridő is mindenre vonatkozik, viszont a geometriája negyedrendű tenzorral írható le (görbületi tenzor). Az első kontrahált görbületi tenzor viszont másodrendű, mint az információforrás sűrűsége.
A tömeg mozgásának dinamikája tér és idő vonatkozásokban van kifejezve, tehát lehet, hogy erről a végről is kifejezhető valahogyan az egész.
Némi szerencse és a kontinuitások miatt kapcsolat írható fel a tömegáram sűrűségtenzor és az első kontrahált téridő görbületi tenzor között. (Einstein egyenlet)
Érezhető, hogy sokkal bonyolultabb a kölcsönhatást modellező szerkezet. (És lehet izgalmasabb is, ha nem zavar a bonyolultsága.)
Kérdés, hogy hogy néz ki itt a potenciál (milyen a kapcsolata a forrással), aminek érezhető, hogy retardálása (információterjedési késés) sem egyszerű a téridő szerkezetének bevonása miatt.
És akkor most gondoljunk a gravitációs hullám kisugárzásra.
A hullámmező magasabb rendű tenzor, mint a forrásinformáció? Milyen a kapcsolatuk?
Legyen három nyugvó megfigyelő, szinkronizált órákkal, egymástól azonos távolságban. Meghatározott időközönként küldjenek egymásnak fényjeleket. Aztán jön a mozgó megfigyelő. Amikor a középsőhöz ér, a két szélső jeleket küld. Azt fogja gondolni, hogy ezek nincsenek szinkronban, mert az egyik jelet hamarabb, a másikat később érzékeli.
(Ebből kihozható a specrel.)
Sakkozzunk!
Legyenek a nyugvó táblán nyugvó töltések.
Amikor a paraszt lép, a potenciálváltozás azonnali - mert már a potenciálok felépültek.
Viszont ha a paraszthoz képest az egész tábla lép, a potenciálok változását csak késleltetve érzékeli. Ráadásul eltérő késleltetéssel. Ebből meg tudja állapítani, hogy ő mozdult el, vagy pedig a világ többi része mozdult el - nem hozzá képest, hanem abszolúte.
A sugárzás nagy távolságokban a transzverzális síkhullámokhoz közelít. Egyenletesen vándorló töltés esetén, ha kiszámolod a retardált potenciálok alapján (ami ugye konzisztenciában van a Maxwell-egyenletekkel) az EM-távolteret, akkor abban nincs ilyen, azaz nincs sugárzás.
> Nem gyorsuló töltések esetén nyilván minden pontban eltűnnek a potenciálok idő szerinti második deriváltjai
# Számomra ez egyáltalán nem nyilvánvaló. :(
Tegyük fel, hogy a vonat elrobog egy villanypózna mellett. A fényerősség úgy változik, mint az elektromos térerősség, vagyis a távolság második hatványa szerint csökken. Viszont amikor közeledek a lámpához, akkor növekszik a fényerő. Aztán távolodok tőle, és a fényerő csökken. Ennek a második deriváltja sem fog eltűnni, legfeljebb a végtelen távoli határértékben.
Ez elektrosztatikus potenciál a távolság első hatványa szerint csökken. Közeledek a töltéshez, abszolút értékben növekszik. Aztán elhaladok mellette és már távolodok. Akkor pedig abszolút értékben csökkenni fog. Hol tűnik el a második derivált?
„az inerciarendszerek között Lorentz-transzformálódik.”
Ha a természetben nincs két olyan egyidejű inercia-rendszer, amelyek a Lorentz- transzformáció szerint definiálhatók, akkor az egyidejűséget minek kell relativizálni? A tömeg eredetét kell pontosan definiálni, ahogy azt Iszugyi megpróbálta.
Ez igazán egyszerű: A Maxwell egyenletekkel egyenértékű a skalárpotenciálra és a vektorpotenciálra vonatkozó két másodrendű parciális diffegyenlet (két másodrendű d'Alembert egyenlet). Töltés illetve árammentes helyeken ezekből kapjuk a hullámegyenleteket, amelyek arról szólnak, hogy a potenciálok idő szerinti második deriváltja minden pontban arányos a tér szerinti második deriváltjukkal (a vektorpotenciál esetén tér szerinti második derivált alatt értsd a laplace(A)-t). Nem gyorsuló töltések esetén nyilván minden pontban eltűnnek a potenciálok idő szerinti második deriváltjai, így a tér szerinti második deriváltjuk is mindenütt el kell tűnjön. A hullámegyenletek a triviális 0=0 alakot öltik.
Én a tömeget tartom "gravitációs töltésnek", hasonlóan az elektromos töltéshez. A különbség annyi, hogy az elektromos töltés négyesskalár, a tömeg viszont csak hármasskalár, így az inerciarendszerek között Lorentz-transzformálódik. Ez az apró különbség, eléggé nagy különbségekre vezet az elektrodinamika és a gravitációelmélet között. De valamennyire kicsit mégis hasonlítanak.
„(És azt is érdemes tudni, hogy az eseményhorizontot szinte fénysebességgel lépi át minden bepotyogó test, tehát a hely-idő koordináták felcserélése egy fénysebességgel mozgó számára irreleváns - erre most jöttem rá.)”
Ezzel azt akarod mondani, hogy ami fénysebességgel mozog, annak nem számít az, hogy hol van és mikor? Viszont, ha nem éri el az eseményhorizontba bezuhanó, tömeggel rendelkező test a fénysebességet, akkor tudható róla, hogy hol van és mikor. Pontosan azért, mert érkezik róla fénysebességgel felénk haladó információ. Az már egy másik kérdést vet fel, hogy a beérkező információ (foton) mikor indult el felénk. Ha az időlassulást is beszámítjuk, ami a nagy-tömegű objektum téridő deformáló, (hely-idő cserélő) hatásából ered, lehetséges, hogy nem férünk bele a Nagy pukkanás adta időkeretbe.
>Elmondtam már, hogy csak a tömegközéppont mozog geodetikus pályán. Ami attól oldalirányban van, kénytelen görbe pályán mozogni a lokális érintőtérben, tehát csak a pontszerű test nem sugároz.
#Igazából pontszerű testekre gondoltam. Hagyjuk a fekete lyukakat is.
Tehát két pontszerű tömegpont gravitációsan kering egymás körül.
Mindkettő ugye saját geodetikusán halad végig. Az olyan, mintha a saját inerciarendszerében maradna végig. (Vagy nem? szerintem: De.) Akkor nincs gyorsulása a két tömegpontnak. A rendszer mégis sugároz. Ez egy paradoxon. Mi a pontos feloldása?
„Viszont állítólag a gravitációsan szabadon "eső" tömeg, mondjuk egy keringőző fekete lyuk kettős, vagy csillag, gravitációs hullámokat bocsájt ki, tehát gravitációsan sugároz.”
Ami gravitációsan sugároz, annak „gravitációs töltésének” kell lennie? Vagy az elektromossággal ellentétben, a nem gyorsuló gravitációs töltés sugároz, a gyorsuló viszont nem? Ha az elektromos töltés kisugárzását a „gyorsuló gravitációs töltés nyeli el”, akkor az a nem gyorsuló gravitációs töltéssel kerül kisugárzásra? Ha Gyulának igaza van, és egy elemi részecskének elektromos és gravitációs töltése is van, akkor azok befolyásolhatják a részecske mozgását. (a láthatatlan kéz) Még akkor is, ha a két töltés nem csatolható egymáshoz.
> Viszont állítólag a gravitációsan szabadon "eső" tömeg, mondjuk egy keringőző fekete lyuk kettős, vagy csillag, gravitációs hullámokat bocsájt ki, tehát gravitációsan sugároz.
:D
# Istenem! Mintha az óvodában lennék...
Ezek az egymás körül keringőző kompakt objektumok nem pontszerűek. Az eseményhorizontnak kiterjedése van!
Másrészről a "próbatest" tömege ebben az esetben nem elhanyagolható.
