Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Szóba is akartam hozni,hiszen párban vették fel a Dizzy Miss Lizzy-vel,de a briteknél csak '66 végén jelent meg az olyannyira jól ismert - legalábbis a fórumunk által jól ismert - válogatásalbumon,amin a Bad Boy volt az egyetlen még addig ismeretlen szám.
Az USA-ban persze jóval korábban kiadták.
( Hú.mekkora ász volt Rory Gallagher és a Taste,de aztán szólóban is óriási volt. )
Írek nagyon jók,lásd még például a Corrs,hogy egy másik világ is szóba kerüljön,mint zenei példa a nagyságukra.
Amennyire a The End kemény, annyira mindenképpen az. :)
Egyébként az jutott még eszembe, hogy a Taxman és a Paperback Writer is kérdés nélkül a listán lehetne... ha két évvel később, a White Album nyers hangzásával rögzítik őket. Ott a lendület, a jó rockos riffek és a torzítás is.
Tényleg csak egy "kicsi" hiányzik belőlük: a két évvel későbbi nyers gitárhangzás, tömörebb megszólalás, úgymond koszosabb hangzás.
Persze az egész karrierjükből lehet olyan dalokat mondani, amit könnyedén hardrockosítani lehetne (a When I Get Home egy jó példa szerintem, pedig az aztán tényleg a torzítás nélküli, tiszta hangzás korszaka még), de én ebbe a két dalba abszolút belehallom, micsoda hardrockok lettek volna alig két évvel később.
Közben rájöttem, hogy a Why Don't We... kakukktojás: akármilyen hard is Paul éneke, nem épp egy gitárgazdag dal és az azért csak kritérium. :)
Viszont van vele egy sztorim.
Gimiben egy haverommal szokásunk volt válogatáskazettákat csinálni egymásnak szülinapra olyan zenékkel, amit a másik nem ismer. A haverom úgy '85-től fölfelé hallgatott zenéket, metalt, rapet nagyjából, tehát neki a '60-as évek zenéje őskövületnek is tűnt meg nem is elég keménynek. (Ma már sokkal nyitottabb, ismeri és elismeri azt a korszakot is.)
Az egyik ilyen kazetta egyik oldalán pont maradt egy kis hely, gondoltam, oda elfér a Why Don't We..., talán van annyira vagány és kemény dal, hogy neki is bejöjjön.
Odaadom neki, másnap rá is kérdezett:
- Mi az a fasza kis dal az A-oldal legvégén, Doors?
- Beatles.
- Beatles?! És ki énekel? Lennon?
- McCartney.
- Wow... A csávó ennyire vagány is tudott lenni?
- Hát látod. :)
Viszont tudod, mi passzolna még? A Get Back. Egyrészt, ahogy a tetőkoncerten harsogja McCartney, az a hard rock maga, másrészt pedig a dal jellegzetes ritmusa, az a galoppozás, amit Ringo nyom a dobokon, konkrét heavy metal-klisé lett mára, mert az Iron Maiden rengeteg dalában (pl. Run To The Hills) megjelenik ez a ritmus (Steve Harris basszusgitáros-fő dalszerző kedveli nagyon).
Én még idevenném a Taxmant, az I Me Mine-t és a Not Guilty-t (a hosszú változatot a White Album deluxe-ból) azzal a megjegyzéssel, hogy sajnos George-nak nem volt elég erős hangja a hard stílushoz - de pont ez a három dal mutatja, hogy zeneileg nagyon is érezte a dolgot. Sőt, szerintem 1966-ban a Taxman is hard rock volt, hiába nem létezett még a sstílus (bár Cream már volt!), az az indító riff elsöprő, de igazából az egész dal az és itt George hangja is pont eleget hoz.
És ahogy jobban megnézem a listát, szerintem az Everybody's Got Something To Hide... is jöhetne (engem a riffek meg a gitárhangzàs is a korai Zeppelinre emlékeztet itt, amit ekkor még, a WA felvételei idején Lennonék nem is ismerhettek), illetve a Why Don't We Do It In The Road - Paul ebben a hard bluesban simán hozza a kései Morrisont, éppenséggel meg is előzve Jimet, aki '70-71-ben használta ezt a "szőrös" hangot.
A lemezcím duplán találó volna: játék a hard szó jelentéseivel, illetve sajnos szó szerint így érzett Lennon és Harrison '68-69-ben már.
Szerintem egyébként a Beatles lehetett volna az egyik legjobb hard rock zenekar is, ha van ilyen ambíciójuk és pont ez a dallista ékesen bizonyítja ezt. Viszont az is biztos, hogy sosem szorították volna be magukat egyfajta zene keretei közé. Bármilyen rockos is a White Album vagy a Let It Be egy része, mindkét album jóval változatosabb, mintha végig hard rockos volna. És hát mint látjuk, ki lehet csipegetni simán egy albumnyi hard rock-szerű anyagot tőlük. És milyen jó dalok!
Létezik Ballads-válogatás, Rockandroll-válogatás - hard rock-válogatás tudtommal nem. Nyilván a '68-69-es keményebb számaik tartoznak ide.
A lemez címe lehetne: HARD to be a Beatle...
:)
Revolution L 3:32 Helter Skelter M 4:30 Dig a Pony L 3:55 For You Blue H 2:25 I've Got a Feeling LM 3:34 Back in the USSR M 2:45
Birthday LM 2:40 Yer Blues L 4:00 Oh Darling M 3:25 While my Guitar... H4:46 I Want You L 6:00 The End M 2:01
Mint látszik Lennon és Macca is négy-négy önálló dallal szerepel: ez nem direkt van, ezek szerint mindketten egyformán kultiválták a kemény hangzást :)
Esetleg bónuszdalokként ráférne még a CD-re:
Don't Let Me Down L 3:34 I'm Down M 2:30 Hey Bulldog L 3:09
(Az I'm Down persze kilóg, mert korábbi és inkább rnr mint hard...)
Létezik egy jó kis pasziánsz-program, Petr Lastovickától az XMSolitaire. Azért jó, mert vagy dszázfajta játékot tud, és nagyon egyszerűen lehet új paklikat beletenni.
Csináltam is egy Beatles-paklit - mármint hogy a neten talált kártyacsomag betűs lapjait másoltam olyan formába, hogy használható legyen.
(Sokfajta B-kártya létezik, a gagyik, ahol csak fotókat tesznek a lapokra, de itt eredeti rajzok vannak, és valamiféle rendszert próbált csinálni a tervező - mondjuk vétett egy "nagy hibát"... :)
1979-ben a Magyar Rádió a Tip-top parádé műsorban sugározta a Beatles együttes összes felvételét. Azt szeretném kérdezni: mikor volt a Beatles-sorozat első adása?
Játszottak vonósok és fúvósok is a zenekar mögött.
Egy az egyben lement a nagyzenekari rész Day in the Life-ban de úgy hallottam, hogy felhasználták az eredetit is és arra játszhattak rá élőben.
Az picit fura volt még, hogy mikor hirtelen véget ért ez a rész, a közönség már elkezdett tapsolni a dalt lezáró monumentális akkord előtt.
A Penny Lane trombitaszólóját is élőben játszotta el egy fiatal magyar srác.
I'll be back sajnos nem volt /nagy kedvencem nekem is az If I fell mellett/ és az I don't want to spoil teh party se.
A nagyközönség számára talán kevésbé ismertebbek közül volt még a Helter Skelter, While my guitar gently weeps és a Sgt. Pepper.
A legismertebb dalok közül még amik kimaradtak a korábben említetteken kívül, de kár is sorolnom, annyi van belőlük.
Talán egy kettőt mégis.
Love me do, From me to you, Ticket to ride, Michelle, Girl, We can work it out, Yellow submarine, Eleanor Rigby, Fool on the hill, Back in the USSR, Oh darling.
A Fine Line nekem sose tartozott a kedvenceim közé, zeneileg szerintem elég átlagos, a Chaos album többi dalához képest. Nálam a A This never happened before viszi a prímet arról az albumról.
A New-ról az Everybody out there-t, az Egypt Station-ról a Dominoes-t szeretem hallgatni a legjobban.
Igaz, csak van ahol, komplett versszakokat, refrént énekel Yoko, szóval az ő éneksávjait lekapni csak részmegoldás lenne, a dalok csonkulnának.
Egyébként szomorú, hogy egy ekkora zseni és legenda, mint Lennon, milyen egyenetlen szólókarriert vitt.
A laikus jobbra számít, mint amit kap:
Két valóban, a múlthoz és a névhez méltóan zseni lemezt 1970-71-ben, utána pedig kihagyott lehetőségek sorát:
- a Some Time yokótlanul közel olyan jó lehetett volna, mint a két előző
- a DF/MH ugyancsak, de ott legalább kiiktatható a Yoko-faktor
- a RNR album egyetlen "hibája", hogy nem sajátdalos (ilyen kevés lemeznél azért ez kár), de Lennon éneke talán pont itt a legjobb a szólóévekben, legalábbis ha rockos-lendületes dalokról van szó
- a MG/WAB esetén is igaz szerintem, hogy összerakható belőlük EGY erős lemez, csak itt sajnálatos különbség 1980-hoz képest, hogy a gyenge anyag is Lennon: itt ütött vissza, hogy már nem volt elég 4-5 jó dal, mint a Beatlesben, ahol a többit megírta Paul és George, hanem Lennon egymaga kellett megírjon egy lemeznyi jó dalt. 1968-ban simán megírt ennyit, ahogy 1970-71, de akár 1972-ben is (csak ezt Yoko miatt nehezebb észrevenni), viszont '73-'74-ben ugyanúgy nem, ahogy 1969-ben is Paul és George mentette meg az Abbey Roadot, de akár a Let It Be-t is: nem volt erős éve Lennonnak, a szerzőnek, de ezt azért nem vesszük észre, mert az a kevés, amit írt, zseniális volt. De akkor is bajban lett volna, ha egy, pláne két teljes lemezt meg kell töltenie jó dalokkal. A MG/WAB idején sajnos nem volt, aki megmentse a helyzetet - sőt, a Some Time idején pont, hogy egy jó lemez esélye esett kútba Yoko miatt. :(
"Sajnos azonban, mivel a dalok integráns része Yoko, esélytelen összerakni egy jó Some Time-ot úgy, ahogy a DF/MH dalokból egy erős Lennon-lemez „barkácsolható”. (Arra meg végképp nem lehet számítani, hogy majd pont Sean lekeveri az anyját a dalokról."
A mai "AI enhanced"-es, "isolated vocal"-os időkben semmire nem lehet mérget venni.
Mármint hivatalos lemez nyilván nem lesz, de nem lepődnék meg, ha valaki ezeket megcsinálná maszekban - mert a technika már megvan hozzá...
Hosszú-hosszú idő után újrahallgattam a Some Time lemezt (mármint az érdemi részét: a stúdióalbumot: az elmúlt 15 évben -a Siganture Box megjelenése óta- a koncertrészt talán kétszer szenvedtem végig, de az első lemezt se hallgattam meg ötnél többször, az biztos) és szinte döbbenetes dolgokra jöttem rá.
Egyrészt Yoko itteni dalai simán jobbak, mint az ember várná (ettől ugyan még nem jók: közepesek nagyjából, de hallgathatóak - bár pont a lemezzárást idegesítően elnyújtják, amivel végképp agyon is csapják az album utóhatását és még a többi dal értékes pillanataira sem emlékszik miatta az ember, csak örül, hogy végre vége van).
Másrészt Lennon dalai jó dalok, mint szerzemények és ez az ami miatt igazán bosszantó ez az album.
Szerintem az itteni hét dala jobb, ihletettebb és nem utolsósorban nyersebb, mint a MG és WAB albumok nagy része, arról nem is beszélve, hogy itt még megvan az a rockos lendület, ami ’73-’74-ben már csak nyomokban.
Még azt a számomra is kissé abszurd kijelentést is megkockáztatnám (azért az, mert annyira nehéz elvonatkoztatni attól, ahogy Yoko - és a második lemez - miatt gondolunk erre az albumra), ha csakis Lennon előadását és szerzői képességeit nézem, ez a lemez Yoko nélkül bizony jobb lenne, mint a MG-WAB.
Úgy gyakorlatilag a JL/POB album politikai változata lehetne és manapság legfeljebb az elavult témái miatt fanyalognának rajta (ha egyáltalán), de a Lennon-katalógusnak nemhogy nem mélypontja lenne, hanem az egyik erőssége.
(Se a MG-en, se a WAB-en nem találtam külön-külön hét dalt, ami magától a dal előadásától függetlenül is tetszene, tehát önmagában, mint szerzeményt jónak tartanám: ebben a hétben viszont abszolút benne van a lehetőség és pont ettől annyira idegesítő ez a lemez.)
Ebből a hét dalból, mint szerzeményből egyedül a John Sinclair refrénje nem tetszik és Lennon is végig nagyon jól nyomja minden dalban (de a zenekar is! a gitáros különösen, de a dobos is bejön – a fúvós részeket elhagynám mondjuk, dehát éppenséggel ugyanez a gondom a RNR albummal is...).
Magyarán a lemez egyetlen, de végzetes gyenge pontját Yoko dalai, illetve John dalaiban Yoko szereplése jelentik (először azt írtam, éneke, de az túl magas labda a cinkelésre :D).
Woman Is The Nigger Of The World: revideálnom kell a véleményem: ez egy jó dal, csak szellősebb keverés kéne neki. Attica State: itt is változott a véleményem: ez egy jó dal, éppenséggel még Yoko ellenére is simán jobb, mint egy lemezzel később a Tight AS – pedig az Yoko-mentes. Itt viszont az a szerencse, hogy Yoko sosem énekel magában, ezáltal nem rontja el a dalt. New York City: nincs kérdés, ezt mindig nagyon szerettem, gyakorlatilag a The Ballad of John and Yoko folytatásának tekinthető. Sunday Bloody Sunday: erről úgy emlékeztem, hogy egy rossz dal, de most rájöttem, hogy csak a refrénje rossz, az is „mindössze” Yoko miatt: ha Lennon énekelné, teljesen jó lenne az egész. The Luck Of The Irish: na, ezt a dalt egyenesen Lennon egyik legjobbjának tartanám a szólókorszakából, ha végig ő énekelné – bár nem is feltétlenül ezt a változatot, hanem az egy szál akusztikus gitárost, amit én az Acoustic lemezen hallottam először (de úgy rémlik, mintha rajta lenne a Lennon Anthologyn is). John Sinclair: ha jobban belegondolok, ezzel a dallal az egyetlen bajom az uncsi refrénje: kicsit sok nekem az a got to, got to, got to-zás. Angela: az a rossz megint, hogy Yoko-mentesen ez simán a jobb Lennon-balladák közé tartozna, éppenséggel úgy nekem jobb lenne, mint a Bless You vagy a You Are Here.
De képzeljük csak el ezt az LP-t ezzel a három változtatással:
1. A Lennon-dalokat végig John énekli, Yoko sehol (ha „nagyon muszáj”, az Attica State-ben maradhat végül is, ott még ugyanúgy tolerálható, mint a Happy Xmas-ben).
2. Yoko három saját dala helyén a Power To The People, Happy Xmas, Give Peace A Chance dalok vannak.
3. A lemez szimpla album (tehát a második lemez vagy eleve kuka vagy legfeljebb valami delux újrakiadás bónusza lehet – ha nagyon muszáj, bár ott is inkább trollkodásnak hatna…)
Szerintem ilyen formában ez bizony egy erősebb album volna, mint a MG és a WAB.
(Nem zavar, hogy agit-prop vagy pol-beat vagy bárhogy is szokás lesajnálni. Én betudom ezt is Lennon egyik korszakának és ennyi. A jó dalok számítanak, a téma végül is – pláne nem angol anyanyelvűként – nekem másodlagos.
A dalok témáit tekintve úgy vagyok ezzel a lemezzel, mint a U2 October albumával: ott sokakat a vallásos szövegvilág zavar, nekem ugyanígy csak a jó dalok számítanak ott is, ráadásul az Octoberen nemcsak dalszerzés, de előadás tekintetében is jó dalok vannak, ezért az első három albumuk közül nekem simán az a kedvencem.)
Sajnos azonban, mivel a dalok integráns része Yoko, esélytelen összerakni egy jó Some Time-ot úgy, ahogy a DF/MH dalokból egy erős Lennon-lemez „barkácsolható”.
(Arra meg végképp nem lehet számítani, hogy majd pont Sean lekeveri az anyját a dalokról. Viszont az látszik, hogy egyelőre a nagy Lennon újramix kampány se kiköpni se lenyelni nem tudja ezt a lemezt. Még mindig lebegtetik, hogy „tervben van” egy újrakiadása. Miközben idén már a Rock And Roll album jubilál fél évszázadosan – nem tudom, a Some Time-on vacillálás miatt vannak-e egy éves csúszásban, mert egyelőre WAB deluxe se volt még...)
