Közben rájöttem, hogy úgy lehet meggyőződni arról, hogy a poszt beküldve mentésre került, ha nem jelenne meg a topikban rögtön, hogy a polidili topikjait listázó nézetbe kell menni, és ott szerepel az utolsó beküldés időpontja ill. a beküldő nickje topikonként. (Valószínűleg ez a listázás a Master gépről történik.)
Esterházy: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő… Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának”
Az tényleg érthetetlen tűnik, hogy ha egyszer ismeri személyesen Eszterházy Babarczyt, akkor miért kell neki elképzelnie őt? Aztán az jutott az eszembe, h azért mert találkozott vele személyesen, illetve elolvasta könyvét az nem jelenti azt, hogy ismeri is, úgy igazán – nem csak termetileg. Alinda-féle mélyinterjút végignézve - felteszem - másképp jellemezte volna azt, aki húsz éven át meg akar halni, nem mosolygósnak és azt, aki egyedülállóként neveli fel a gyerekét, nem az ajtófélfának könnyedén nekidőlőnek.
Vajon tudja-e Eszterházy, hogy a természetes mosoly [zárt ajkú] közvetlen indukciója nem az [élet]öröm v. a boldogság érzete, hanem a kihívás/rivalizálás/fenyegetés elkerülésének, a status quo elfogadásának szándékát jelzi? Tudja-e, hogy a fogsorvillantó reklám mosoly és a fotográfusi csíííz csak hazug manipuláció a mesterségesen ráaggatott szuper boldog érzéssel együtt? És ha ő tudja is, vajon értésére adja-e az olvasóknak, hogy milyen Babarczy mosolya, milyen is a mosolygó Babarczy? :-)
Meg kell jegyeznem, hogy szemely szerint egy lehell nicken regebben irogato illeto beirasai koherensebbnek tunnek. :-)
Alternativ kutatók, de akik saját szakállukra kutatgatnak?
Álljunk meg egy pillanatra, egy mosdásra, meg tisztálkodásra, hisz NE ITÉLKEZZ, S MOST EL TUDNAK ITÉLNI BENNÜNKET?
Biztos itt is tapasztaltátok bártortalan fellépésémet, mert már az iskolába, aztán a szombat meg vasárnap iskolába is, ütöttek vertek, ha megszólaltam, na most én sem hittem el, kirugtok a saját Édesapám allapitotta gyülekezetből, aztán hallottam, Őt is csunyán végül is eltávolitották! Most kértem volna a felvétetelt a Kiszbe mikor a büntető századnak is, a 6 földallatti barkakba tettek, hogy ne hallja senki, ha kiabálok, na mit gondolsz, bevettek, de előtte, kirugták a tanárokat, akik mellém álltak az iskolába, majd végleg kirugtak minden iskolából a SZOVJET - SATLITA terülteken, majd mikor kiszöktem U.S.A. ba, először is hallattlan nehezen hoztak ki, valakik a papirjaimmal fegyveres rablásokat követtek el, szóval csak rögtön Vietnamba akarok menni, komcsikat ölni, na erre egy igaz americai hazafi, mikor a carabinerek elkezdtek verni a Napoli nagykövetségen, engedjék csak hozzám, azt a vadoroszlánt? Na ő mondta el, hogy mi a hellzet, meg 1 pár hónapon belül, már amcsiba voltam, valóban! Na most akkor az iskolák, teljesen komcsik, rosszabbak voltak mint a szovjet által terrorozált rabmagyar - iskolák, most meg vége, mert ez maga sodoma - gomora a göbögön? dodozni is kell, valakiknak?
Szerintem mindenki annyi észel, felfogó képességgel rendelkezik, amivel született, na most én HALLATTLAN TUDÁSZOMJJAL, meg alkotó kezdvvel, amikor is, MOST AHONNAN GYÜTTEM, EZ ANNAK EGY FELISMERHETETTLENÜL ELTORZITOTT UTÁNZATA, na minden bennem van, csak oda tudtam volna jutni, valahogy közel a LABORATÓRIUMKBA, vagy legyen bármilyen tudomány, ugyanis HADMÉRNÜKIRE jelentkeztem a gimibül, na ezután mind ez ideig, látod a TUDOMÁNYOS KÖRÖK, MAGA MOST A KÁDÁR BANDA, HA OTTHON MARADOK, MÁR RÉGEN AGYOPERÁCIÓKAT VÉGEZNEK RAJTAM, NA KÉNYTELEN VOLTAM 23 ÉVES KOROMBA, PUCOLNI, MERT KÖZVETLEN A TESTVÉRI KÖZÖSSÉGBE TARTOZÓ FIATALOKAT, MOST TÉNLEG KEZELTÉK MEG VALÓBAN AGYOPERÁCIÓKAT VÉGEZTEK RAJTUK! Most 2000 ben, mikor otthon voltam, Istenemre mondom, az egyik, akire nem haragudtam már, micsoda ganyé nyaló lehettél te, hogy olyan rothadt büdös káder lapot adtál ki róllam, amit tudod hogy aljas gyalázat? Nos még mindig el tud intéztettni, persze szegént ki akarja bántani, mellesleg ki akartuk váltani a MAGYAR NEMZETI EGYHÁZ - ra a hivatalos papirokat, s sokat segitett, de még mindig folyamatba van!
Egy kérdésre válaszolva pártelnök úgy vélte, "Magyarország jelenleg a beteg ember szerepét tölti be az Európai Unióban", az ország most kudarctörténet Brüsszelben. Hozzátette: "az EU szempontjából ennek az a haszna, hogy ilyet is látnak, megtanulhatják, hogyan lehet egy demokrácia és gazdasági teljesítmény szempontjából élharcosból sereghajtóvá visszaminősülő ország problémáit kezelni". Hangoztatta, hogy Magyarországot annak idején az újonnan csatlakozó országok közül élenjáróként emlegették, "az elmúlt esztendőkben viszont jogos hátratételen ment keresztül, ami kikezdi az önbecsülésünket, és megkérdőjelezi a temérdek elvégzett munkát, amelyet a magyar emberek hoztak áldozatként, hogy Magyarország mielőbb az EU sikeres tagja lehessen, és mielőbb élvezhesse az EU közös pénzének áldásait is".
Mottó: Én vevő vagyok az ilyen mondatokra… (E. P.)
Babarczy Eszter egy „csinos női hölgy” (Index-fórum), „kisdarab, mosolygós nő” (Esterházy), a „legokosabb nő” (Verebes)… s ami összegészében véve azt jelenti, hogy Babarczy Eszter társadalmi státusát, szellemi kvalitását tekintve – alapvetően – nő. Vagyishogy nőként ír esszét, „okos publicisztikát”. Ezért az a férfi, aki ugyebár lovag a lelke fenekéig, dúsképű férfilovag (Almási, Verebes, Esterházy…), Babarczy szellemi teljesítményének értékelése során beszámítja, hogy a szerző nőnemű hölgy; s a lovag teheti ezt akár tudatosan, akár zsigerből, a lényeget tekintve mindegy.
Tudjuk: a nő akkor ír könyvet, publicisztikát, amikor éppen nincs a fodrásznál, kozmetikusnál, a nő akkor fogalmaz esszét, mikor a fedő a fazékon, a rezsó közepes lángra állítva (a leves már fő magától), a mosógép is automata, a WC-t a Domestos szinte egyedül tisztítja, nem kell hozzá csak néhány könnyed, rutinos háziasszonyi mozdulat… vagyis „modern időket” élünk, szaporul a szabadidő, a nő is híven alkothat immár okos esszét, okos publicisztikát (vö. Engels, Beauvoire elemzéseivel). Igen, csakhogy az entellektüel nő még így is hátrányos helyzetben van (ha nincs szolgája, „háztartási alkalmazottja”), ezért a lovag-kritikus a hagyományos női reszortból adódó maradék hátrányt kegyesen beszámítja, figyelembe veszi, ha intellektuálisan értékel (vö. hendikep). Nyilván ezért beszél Esterházy is, Verebes is „nő”-ről, mikor Babarczy szellemi teljesítményét magasztalja. Miközben Babarczy ezért ácsingózik inkább férfiszerepre.
Én nem tartozom az efféle hímséges lovagok közé! Sőt szerintem Esterházyék valójában ragyavert szexisták (Babarczy is az!!!), tehát akár innen nézzük, akár onnan, a nőzés-férfizés – ebben a vonatkozásban! – hímsovinizmus (vagyis éppen nem én vagyok szexista, amikor Babarczy infantilis „férfigőgjén” ironizálok), s mondom mindezt teljes meggyőződéssel, mert szerintem az intellektus sem nem nő, sem nem férfi – az intellektus semleges nemű. Így az esszé alkotóját – tetszik, nem tetszik – neutrális szellemi lényként kezelem. Nálam nincs lovagi beszámítás, nincs „pozitív diszkrimináció”, már csak azért sincs, mert meggyőződésem: a nőnemű esszéistát az Esterházy-féle („elnéző”, lovagias) látens szexizmus jobban megalázza, mint a nyílt, primitív hímsovinizmus. Objektíve persze. Mert az alkotó nők döntő többsége – szubjektíve – szívesebben fogadja a verebesi „elismerést” (Babarczy is ezt tette!), szívesebben veszi, ha végső soron „nő”-vé fokozzák le, csak nézzék el a hibáit, tévedéseit, nevezzék őt okosnak (legalább relatíve bölcsnek), plusz csinosnak, „kisdarab, mosolygós nő”-nek, olykor a „liberális entellektüel-elit” emblematikus hetilapjában.
Én Babarczy Eszter szövegét semleges, tárgyi anyagnak tekintem. Esterházy hím-kritikáját is természetesen.
Korábban idéztem Babarczy tudósításából (A ház, a kert, az utca), mely szerint Joseph Beuys képzőművész a „fluxus eszközeihez fordult”: bekente magát mézzel, vizet öntetett a fejére, szűrőt és zsírt helyezett el egy hollandus istállójában, evangélikusan lábat mosott, hangfoszlányokat és lovat állított ki s hozzá megvakult vetítőgépet… (130-131. o.) Na most, mindez a „mosolygós nőt” pokolian megdelejezte. Plusz a tudós fölismerés: Beuys alkotásaiban „Az anyag leplezetlen jelenléte (…) infernális vonzást gyakorol a nézőre… Az anyag formálatlanságába Beuys visz – mint kreatív princípium – teleologikus mozgást, értelmet, jelentést. Az akciók többnyire elérik a köznapi szimbólumrendszer által nem mindig megragadható végpontjukat. Van kezdet és vég, ahogy Arisztotelész előírta, de nem tudjuk, honnan hová jutunk”.
Babarczy Eszter tehát négy dolgot állít, s mind a négyet abszolút igazságnak szánva:
1) Az anyagnak van formája.
2) Az anyagnak nincs formája.
3) A fluxusműnek van kezdete és vége.
4) A fluxusműnek nincs kezdete és vége.
Két állítás, két tagadás, így a „kisdarab nőnek” sikerült végrehajtania a nagydarab bravúrt, mely szerint sem az állításban, sem annak tagadásában nincs igaza, illetve a tárggyal kapcsolatosan semmiben sincs igaza.
Hogy miért? Mert Babarczy Eszter nem tudatosan (hanem véletlenül) állítja, hogy az anyagnak van formája: az anyag „leplezetlen jelenlétéről” beszél. Vagyis locsog. Nem érti: ha az anyag „leplezetlen”, akkor nyilván van formája, mert ha nem volna, akkor nem beszélhetnénk leplezetlenségről. Továbbá azért van formája az anyagnak (Beuys anyagának is), mert nem csak a lónak, a vetítőnek, a szűrőnek, a kannának, de a víznek, a zsírnak, a méznek is van formája, hiszen attól víz a víz (és nem homok), attól méz a méz, hogy van alakja, formája.
Az anyagnak van formája, de nem azért, mert Beuys megformálta (helyesebben: átformálta) azt, hiszen Beuys éppen az anyagot nem formálta, legalábbis Babarczy példái szerint (márpedig én nem Beuys műveit, hanem Babarczy szövegét elemzem), Beuys nem alakította az anyagot, nemhogy a szűrőt nem vágta szét, nem gyűrte össze stb., de még a mézet, az aranyport sem formálta át lényegileg. A vizet sem. A lovat pedig a legkevésbé. Nem kívánok Erdős Péter sorsára jutni, ezért csak halkan mondom: úgy rémlik, a CPg együttes „formálta” át lényegileg a csirkeanyagot anno a színpadon, márpedig ilyesmit Beuys nem csinált a lóval, mint anyaggal (míg Nagy Feró minden vonatkozásban ártatlan).
Babarczy állítása („abszolút igazsága”) szerint „Az anyag formálatlanságába Beuys visz – mint kreatív princípium – teleologikus mozgást, értelmet, jelentést”. És most tekintsünk is el attól, hogy e „sokdiplomás értelmiségi” – Esterházy kanságos literátori ámuldozásától kísérve – bőszen keveri az „anyag formálatlansága”, illetve a „formálatlan anyag” fogalmait! Ti. nem a „formálatlanságba”, hanem az „anyagba” kerül (ha kerül) az a huncut értelem, mely amúgy minduntalan kisiklik az esszéista kezei közül. „Diskura”. Nem tudnak fogalmazni. Mindegy, lássuk a tartalmat: Babarczy közlendője itt nem több, mint egy sznob tudálékossággal összehabart, gyatra közhely: a művész megformálja a puszta matériát, így válik a „holt anyag” műalkotássá (amely a tér, idő és mozgás mágikus egysége – József Attila szerint a művészet vajákosság, bűbáj, boszorkányság, függetlenül az alkotás formájától, műfajától stb.). Ennyi. És e helyett karattyol Babarczy „kreatív princípiumról”, „teleologikus mozgásról”, „a Káosz-Mozgás-Forma alapteóriájáról”… ami épp eszébe jut, Esterházy pedig „vevő” rá, mint pulyka a leplezetlenül nyúlós anyagra.
Ráadásul aktuálisan (értsd: Beuys ténykedésére vonatkozóan) Babarczy telibe találta a tarka banalitás tőgye közt a szarvát. A következőket állítja: (1) „az anyag formálatlan”, (2) „a hang anyag”, (3) „két magnóról két dráma monoton szövegfoszlányai áradnak a színpadra”. Márpedig, ha ez így van, vagyis ha rá lehet ismerni a két drámára, akkor a szövegfoszlány is formált anyag. Ami azt jelenti, hogy nem „formálatlan” (szemben azzal, amit a szerző állít). Sőt a hangot (mint anyagot) nem csak az előadó színész (rendező stb.) formálta, hanem Beuys is (valamelyest), ő vitte át a térbe „szövegfoszlányok” alakjában, ámde nem „kreatív princípiumként” lehelt a „formálatlanságba” „teleologikus mozgást”, hanem az akusztikai teret változtatta meg a széttördelt hanganyag révén.
Próbáljunk meg Babarczy helyett érvelni! Tegyük föl, a szerző nem azt akarja mondani, amit gondol, hanem azt akarja mondani, amit ír (legalábbis hozzávetőlegesen), tegyük föl, az alternatív művész nem a formátlan anyagba, hanem az absztrakt formátlanságba visz értelmet, merthogy megkülönbözteti a formátlanság (forma nélküliség), illetve a formálatlanság fogalmait. Mondjuk, ez a fluxus sajátossága. Hogy világosabb legyen: a szűrő nem formátlan, nem forma nélküli, mert van formája (szűrőformája van), de formálatlan, mert Beuys mester nem visz bele külön formát (csak lerakja az istállóban). Jó. Fogadjuk el! Nem értem, de tán’, ha hosszan törném a fejem, rájönnék, miként lehet az anyag helyett a formátlanságba vinni a „jelentést”; nem értem, de – munkahipotézisként – elfogadom. Ám így is marad két kérdés: (1) miért állítja Babarczy kategorikusan, hogy az „anyag formálatlan”, amikor az anyag nem formálatlan? Még a víz sem formálatlan (túl azon, hogy nem forma nélküli), hiszen már a performance előtt is Beuys-kannaformája van (vagyis formált a víz), majd a performance során más formájúvá válik (szétfolyik). Ami, ha nem is lényegi, de formaváltozás. Illetve a másik kérdés: Beuys miért a konkrét „formálatlanságba” (131. o.) visz értelmet, s miért nem az absztrakt, kaotikus formátlanságba, ha már egyszer fluxusművész a lelkem (Káosz-elmélettel súlyosbítva)? Szóval, ha megfeszülök – annyira szeretnék segíteni Babarczynak –, akkor sem jön ez össze értelmileg.
Babarczy szerint a fluxusműnek van eleje, van vége (az alkotások „elérik… végpontjukat”), s ami persze elképzelhető, mégis marhaság a szöveg egésze, hiszen a szerző a következő (magában is önellentmondó) mondatával az ő „abszolút igazságának” épp az ellenkezőjét állítja („nem tudjuk… hová jutunk”). Mármost itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Babarczy a tagadott tagadás tagadásának infernálisan filozofikus mélységéig hatol, hanem egyszerűen csak badarságot beszél: esik az eső, miközben nem esik az eső stb. Ez nem filozófia, még csak nem is „női okosság” (Verebes), nem „diskura” (Esterházy), hanem szimpla, kékharisnyás süketelés.
Babarczy Eszter valódi mondandója ez volna, már ha értené, amiről beszél: a futurizmus, a fluxus, a posztmodern, a performance különféle alternatíváinak, irányzatainak alkotói jobbára nem a klasszikus, hagyományos művészi eszközökkel (szénnel, ecsettel…) dolgoznak. Ennyi. Joseph Beuys művészi tevékenysége pedig (Babarczy tudósítása alapján) így foglalható össze: „Na, anyukám, akkor ezt is megnéztük”.
Még egy jellemző példa, mennyire nem érti Babarczy azt, amiről beszél: kategorikusan leszögezi (újabb „kisdarab” abszolút igazság gyanánt), „az anyag formálatlanságába Beuys visz… teleologikus mozgást, értelmet, jelentést” (131. o.), majd egyetértéssel hivatkozik Peter Handke szövegére: „Minél távolabb van az esemény [ti. az Iphigeneia/Titus Andornicus-akció], annál lényegtelenebbé válnak gyengeségei, a ló, a színpadon keringő ember és a hangszóró hangjai egyre inkább egy képpé állnak össze, amelyet vágyképnek nevezhetnénk. Az emlékezetbe, úgy tűnik, beleégett egy kép, amely a nosztalgia erejével hat, és akaratként: ilyen képeket létrehozni” (132. o.).
Tehát P. H. szerint az anyagnak (vs. a formátlanságnak) nem Beuys ad „mozgást, értelmet, jelentést”, hanem fordítva: Beuys teret, mozgást alkot, amely térnek és mozgásnak az idő (a „nosztalgia”, a „megszépítő messzeség”) ad valaminő értelmet (már akinél ad); vagyis ilyen erővel Alsószőrbüdösi Dodó néni molyrágta muffját is kiállíthatjuk, fluxusan meglóbálhatjuk (lóval vagy ló nélkül, mindegy), ugyanis a nosztalgia gyakorlatilag mindent átformál (Orbán például így válhat szép lassan az egykor „üldözött” Martonyi Jánosék társadalmilag is legitim „öregjévé”: Kádár Jani bácsijává). Márpedig P. H. expressis verbis kimondja a szót: „az emlékezetbe… beleégett egy kép, amely a nosztalgia erejével hat”. Világos, csakhogy a nosztalgiához az alkotónak, mint „kreatív princípium”-nak, nincs köze. Tehát: vagy azt állítom, hogy Beuys a jelenben ad az anyagnak (vs. a formátlanságnak) „teleologikus mozgást, értelmet, jelentést” (s akkor cáfolom P. H. megítélését), vagy egyetértek Peter Handke megközelítésével, mely szerint a „preracionalista jelentés”, a kreatív „akarat” motívuma, mozgatója: a „nosztalgia”. A kettő együtt nem megy.
Almási Miklós szerint Babarczy Eszter „művelt” esszéista, míg a taxisofőr egy „tahó” (ha jól emlékszem az esztétaprofesszor kifejezésére), merthogy a taxisofőr nem jár operába (leköpi az operát), míg Almási és Babarczy járnak operába. Jó. Ám a „művelt” Babarczy a „szövegfoszlányról”, mint a „káoszból” sarjadó „prearicionális új jelentés” egyik módjáról beszél (131. o.), s amivel maga is föltalálja szűrőn a lyukat. Mert sem az operarajongó Almásinak, sem a „művelt” Babarczynak nem jut eszébe (például), hogy Illyés, ha nem is hangfoszlányokról, de par excellence „hangzavarról” ír az egyik meglehetősen ismert operaszerző kapcsán. Ló is van a versben. Sőt a költő, Picassóra utalva, kifejezetten „hatlábú ménekről” beszél, a „leplezetlen anyagnak”, az „egymásra csikoritott vasnak s kőnek szitokváltozatairól” beszél, igaz, szűrő nincs a versben, de nem is kell az a szűrő mindenhová. Illyés szerint a „preacionális új jelentés” (B. E. 130. o.) nem csak a bartóki „hangzavarból” hallható ki, hanem Picasso „szörnyű mázolmányain” is látható. Ha az almásilag „művelt” Babarczy csak közepesen volna művelt, úgy ismerné például Warncke elemzéseit, s akkor tudná, hogy Beuys is föltalálta lóban a káoszt, a káoszban pedig a „preracionalis jelentést”. Warncke szerint a „Guernicán Picasso közkeletűen klasszikusnak nevezett rajzstílusát a tudatalatti szürreális megjelenítésével társította, s ez a kombináció a gyermekrajzok sajátos formanyelvére épült. A gyermeki látásmód határozta meg a kontúrokat, a részletmotívumokat és a perspektívát”. És ha ez így van – márpedig így van –, akkor az „eredeti rendben való jelentés megsemmisítésében”, illetve az arról szóló Babarczy-handabandában semmi új nincs, sem Bartókhoz, sem Picassóhoz, sem Illyéshez képest.
József Attila bűbájosságnak nevezi a művészetet. Picasso műalkotása pedig (a közismert meghatározás szerint) „bemutatja, hogy a háború megsemmisíti az emberi civilizációt”. Kétségtelen, ám Picasso is „bűbájos”, vagyis a Guernica nem csak láttatja a megsemmisítést, hanem maga is rombol. Megsemmisíti a „világhiányt”. Miközben mutatja, hogy mindezt hogyan csinálja a „vajákos” művész: „foszlányokká” töri szét az időt, a teret és a mozgást, egyszersmind egy más lényegű „jelentést”, új kohéziót alkot a „káoszban”. Vagyishogy Picasso a képen tulajdonképpen definiálja a művészet fogalmát. Ami pedig nem azt jelenti, hogy a fluxusra nincs szükség, hanem azt jelenti, hogy Beuys „lova”, „szövegfoszlánya” még formailag sem új. Mondom, a legalább alapműveltséggel bíró, közepesen tájékozott ember számára.
Babarczy Eszter nem művelt (még kevésbé okos), csupán olvasott (valamennyire), s ami azt jelenti elsősorban, hogy nem érti, amit olvas, nem érti, amiről beszél, nincsenek adekvát fogalmi és képzettársításai, ezért csak zagyvál, handabandázik a fluxusról (is) közel tíz kemény oldalon át, rakásra hányva hülyébbnél hülyébb mondatokat. Például: „A steineri világ a freies Geisteisleben, a szabad szellemi élet köré szerveződik, célja az ember meditatív önmagára találása a makrokozmoszban, a szellemi, a jogi és a gazdasági szféra – amelyek egyben történelmi fokozatokat is jelentenek – konfliktusmentes kiegyensúlyozása”.
Na, lökd meg, lovagi Péter! „Diskura”. „Konfliktusmentes kiegyensúlyozás”. Emlékérmet a „kisdarab nőnek”! Meg a nagydarab tapsi-kritikusnak is! Cukrot nekik, a „makrokozmoszban”, a „jogi és gazdasági szférában”, az „ember meditatív önmagára találása” közben!
Vagyis: így válik a nem „ellensúlyozó”, hanem „kiegyensúlyozó” olimpikon-államelnök ars poeticája Babarczy Eszter ars poeticájának hű másává, így válnak ők egymás karikatúrájává! A topik alcímével szólván: civil „kiegyensúlyozókat” a pályára!
Ott hagytam abba, hogy Babarczy Esterházyval „sétál” az „ajtófélfának dőlve”, „kart karba öltenek”, miközben Babarczy Eszter fluxusművészetet „spektál kíváncsian”, s ennek örül Almási Miklós esztéta a Mozgó Világ hasábjain. És nem kevésbé örül ennek maga Esterházy Péter az Élet és Irodalomban, merthogy szerinte „Szükséges (de nem elegendő) föltétel a kíváncsiság. Kíváncsi nő ez, megspektálja innét is, onnét is a dolgokat”.
Jó, de mit spektál konkrétan Babarczy Eszter innét is meg onnét is? Mit spektál még, mondjuk, túl a szűrős disznózsíron? Több mindent spektál. És amiről a könyv 131. oldalán olvashatunk, vegyük sorba: Beuys fluxusművész 1965-ben „mézzel bekent arcára aranytörmeléket ragaszt”.
Fluxussá görbüljek, ha nem igaz!
Továbbá: 1971-ben, vagyis alig hat évvel a megdöbbentő mézzel kenést követően, Beuys máris „evangéliumi látomással kezdi és azzal fejezi be, hogy miután a falról egy tálba kapart zselatindarabokat a fejére önti, egy kanna vízzel lelocsoltatja magát”. Nem túlzok, szó szerint ez áll a könyvben: „egy kanna vízzel”! Ez már valódi polgárpukkasztás. Elsőre én sem hittem el! Na most, esküszöm, nem célom, hogy a végsőkig csigázzam az Index filisztereinek kedélyét, de a tény tény, s Babarczy is kérlelhetetlen ilyen értelemben, expressis verbis közli: Beuys fluxusában „két magnóról két dráma [Iphigeneia, Titus Andornicus] monoton szövegfoszlányai áradnak a színpadra, ahol Beuys és egy szürke ló látható”.
Írja az ünnepelt esszéista. Törölt nick legyek minden fórumon, ha ezt másnak elhiszem! A Csutak és a szürke ló még csak-csak, ám hogy Beuys és a szürke ló… ráadásul ott a két magnó is… kérem, azért a blaszfémiának is legyen határa! Majd az utolsó nagy fluxus, műáramlás (ezt is szó szerint idézem, nem hagyok ki semmit, pontosan ez áll Babarczy könyvének 131. oldalán, se több, se kevesebb), szóval hogy a Das Kapital Raum című műalkotásban „a fekete és fehér, abszurd műhelycsendéletet alkotó tárgyak és falak közt egy fényanyagát vesztett, üres vetítő áll”. Streit Gabi legyek, ha nem igaz! Egy fényanyagát vesztett, üres vetítő! És amire rögtön következik (tehát még mindig a 131. oldalon) Babarczy Eszter, e „kisdarab, mosolygós nő” (de legalább mosolyogni ne mosolyogna állandóan!) művészetbölcseleti konklúziója: „Az anyag leplezetlen jelenléte (allegorikus vonatkozásaitól függetlenül) infernális vonzást gyakorol a nézőre – mint a szélsőséges undor vagy a vad éhség –, aki azokhoz a mindennapokhoz szokott, ahol a margarin dobozkában, a méz mézesüvegben, a sár aszfalttal fedve rejtőzik”.
Mindenekelőtt – s csak azért, hogy ne kizárólag Babarczy Eszternek, hanem Gróf alanyi Alanyállítmányi Péternek is imponáljunk – jegyezzük meg, a mondatban (illetve annak egy meghatározott részében) a szavak így csoportosítandók: „Az anyag… jelenléte – mint a szélsőséges undor vagy a vad éhség – … infernális vonzást gyakorol a nézőre, aki azokhoz a mindennapokhoz szokott…”. Nagyjából így, ti. a „szokott” ige, illetve az „aki” vonatkozó névmás logikailag nem az „éhségre”, hanem a „nézőre”, míg az „undor” és az „éhség” az „anyag jelenlétére” vonatkozik, annak közelségébe való.
Alanyállítmányi Péter persze „vevő” az efféle mondatokra. Hogy miért? Egyszerű a válasz: ezek ilyen fazonok: „sokdiplomásak”. Miközben se szellemi karakterük, se fogalmazási készségük. Mert az nem stílus, kicsi „sokdiplomásaim”, hogy kigyömködöm magamból a „szélsőséges undor” jelzős szerkezetet, majd még csak el sem tudom helyezni normálisan a mondaton belül. Pedig volna hely, a mondat ugyanis üres. Stílusos az volna, ha nem „szélsőséges undorról”, hanem mondjuk decens undorról írnék imígy, vagy például ormótlan undorról írnék amúgy. A „szélsőséges” jelzőt csak a politikai dumadarálók használják, a Szijjártó Péterek, Tóbiás Józsefek, Schiffer Andrások… és ezt én recenzens-esterházylag is ajánlom mindenki figyelmébe.
Vajon mire oly rátartiak ezek az emberek?
Babarczy ugye a családjára büszke – merthogy az anno fejjel ment afalnak –, rendben van, de Esterházy miért „vevő” a „szélsőséges undorra”? Vagy arra már nem vevő? Csak az „ősmocsárra”? Jó, de akkor miért nem mondja meg? Miért nem árulja el „kritikailag”, hogy a könyvben nem csak a lukácsi „személyességről” (ah!), olvashat az olvasó, hanem „vad éhségről” is (mondjuk, a „négynapos éhség” formula helyett)? Miért? Kérdezem ezt Alanytól is, Állítmánytól is, egyszerre, ti. Alany is egy jókora állítmány; szóval kérdezem: konkrétan minő „vonzást gyakorol” a nézőre a „vad éhség”? Túl azon, hogy „infernális vonzást”, mert ez így hülyeség. Miféle vonzást gyakorol a „szélsőséges undor”? Na, ezt tessék megmondani! De gyorsan ám, különben megmondom én!
A „vad éhség” semminő vonzást nem gyakorol, hanem viszont az ennivaló gyakorol vonzást az éhes emberre. Higgyétek el nékem, sokdiplomás belvárosi értelmiségiecskéim, az undor maga a viszony (érzés), ergo vonzást/taszítást nem az undor gyakorol(hat), hanem az, ami undorító. Nem a mágnesesség vonz, hanem a mágnespatkó. Továbbá: valamely undorító jelenség lehet vonzó, ám csakis elvileg, mert a dolog praktikusan még pinában sem képzelhető el. Tudniillik a konkrétan infernális (irdatlanul szagos stb.) vagina az absztrakt, általában vett pinaság dacára is csak taszít. Jobbadán. Az én koromban pedig már effektíve is így van; sőt!, nem akarok utólag arisztokratikusan nazális ifjúnak mutatkozni, mégis az az igazság, hogy nemigen emlékszem az ellenkezőjére, amióta az orromat tudom.
A szédítő mélység ijeszt is, vonz is, de mi köze ehhez a „vad éhségnek”, illetve a pokoli pinának (mint olyannak)?
Babarczy Eszter szerint „Az anyag [a zsír, a szűrő, a méz, a zselatindarabka, a kanna víz, a fénye hullajtott vetítő s nem utolsósorban Csutak és a szürke ló] leplezetlen jelenléte (…) infernális vonzást gyakorol a nézőre… aki azokhoz a mindennapokhoz szokott, ahol a margarin dobozkában, a méz mézesüvegben, a sár aszfalttal fedve rejtőzik”.
Mert ilyen a filiszter! Ahhoz szokott, hogy a méz (mint infernális anyag) mézesüvegben „rejtőzik”. Elhiszem, ti. a fogyasztói nyárspolgár valóban nem egy Micimackó. Bár, a csuda tudja, talán még Micimackó sem nyalná le a mézet Beuys fluxusmester arcáról; az aranytörmeléket nem is említem, épp elég, ha a csekélyértelmű medvebocs legalább ezt kibírja idegekkel. Helyette mondanék még valamit: esszében ne keverjük a zsírt a margarinnal, mert a dobozos margarin is lehet legalább annyira infernális, mint a bödönzsír, gusztus kérdése az egész! Én mindenestre nem vagyok bio, erre a kis időre már minek. Na most, ami miatt viszont lekapartam a fluxus-zselatint a fluxus-falról, az Babarczy bölcsészmondatának műszaki vonatkozása. Mint fentebb utaltam rá, nem vagyok egy Streit Gabi, nem útépítő, hanem hídépítő szakon végeztem (noha azonos évfolyamra jártunk), ám annyit én is tudok a szakmáról, hogy az aszfalt alatt „fedve” nemigen „rejtőzik sár”, ellenkező esetben az úton két perc alatt képződik randa kátyú. Akár a Demszky is elhiheti: sár egyáltalán nem rejtőzik az aszfalt alatt; föld van az aszfalt alatt, ami nem sár, hanem talaj, termett talaj, agyag, homok, tömörített réteg, kőzúzalék, szivárgóréteg, kavicságy, beton, ilyesmi, s csak ismételni tudom: mindezt a Streit Gabi (mint arra szakosodott) szakszerűbben el tudná magyarázni.
Amiben viszont biztos vagyok (nem útépítő, hanem hídépítő oklevéllel a zsebemben), Esterházy kutyaütő recenzens. Babarczy pedig macskaütő stiliszta. Kanmacskaütő! Mondhatnám ezt másként is, de nem mondom, mert a Fazikaséknál már ennyiért is rohadtul utálnak, nemrég kaptam tőlük egy harcosan, feministán Babarczy-barát SMS-t, melyben tudatták vélem riasztó (ne kerteljünk, mondjuk ki a szót: fenyegető) elhatározásukat: ha így folytatom, a Streit Gabi elítélő verset tesz közzé rólam az interneten. Hát bizony, nem hangzik megnyugtatóan, így maradjunk is inkább Esterházy megfogalmazásánál: „»A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.« »Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…« – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó nőiősmocsárról.” (ÉS)
Ja, hogy inkább csak az „ősmocsár” kínálja magát? Hogy az „aszfalt alatt rejtőző sár” az idézett, infernálisan vonzó mondatok egyikében sincs elrejtve?
Így könnyű!
Miattam ne törd magad, se most, se később, engem a pszichomókusi „szakmai” hablaty nemigen érdekel. Sokkal inkább figyelek Babarczy Eszterre, publicisztikai nyelvére, kifejezésmódjára... Ha arról (s nem Róla, nem Babarczyról, hanem az ő szellemi tevékenységéről) írsz valami érdekeset, szívesen elolvasom.
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, Ha szeretet nincs bennem, Csak zeng érc vagyok o vagy pengo cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, Ha szeretet nincs bennem, Mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek, S vessem oda testemet, hogy elégessenek, Ha szeretet nincs bennem, Mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, A szeretet nem féltékeny, Nem kérkedik, nem gogösködik, Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, Nem örül a gonoszságnak, De együtt örül az igazsággal. Mindent eltur, mindent elhisz, Mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik.
Hát nem. Nem szótári, hanem pszichológiai definíció.:)
Na jó nézzük az érzelmeket
1872 Darwin:Az érzelem kifejezése embernél és állatnál.
Az arckifejezés, az érzelmek kommunikációjára szolgál, melyek egyébként az alapérzelmek vonatkozásában veleszületetten jelen vannak. Kultúrafüggetlen, egyetemleges.Öröklött, és túlélést biztosítja. Vannak kultúrafüggő, tanult érzelmeink is.
Embernél az arckifejezéseknek kifejezett kapcsolata mutatható ki , az agy fiziológiai folyamataival. Az arcizmok összehúzódásának mintázata, az erek összehúzódásához vezet a megfelelő arc területeken és az agyban, mi az adott agyterület hőmérsékletét bafolyásolja, ez viszont a neurotranszmitter anyagok aktiválódására hat. A transzmitterek felszabadulása (területtől függően) pozitív vagy negatív érzésekhez vezet. (Zajonc, 1989)
A szeretet természetesen nem alapérzelem. A kötődés 6-8. hónap környékén mutatható ki, amihez olyan érési folyamatok segítik, melyek a saját testérzékelés és önindította aktív mozgáson keresztül a testkép kialakulását segítik elő, lehetővé téve ezáltal az "én és a másik" megkülönbözetését.
Az érzelmeknek 4 összetevője van,
a zsigeri reakció, vegetatív válasz)
a kognitív kiértékelés
az arckifejezések
érzelmi reakciók
D e természetesen mivel itt fejlődési modellt kell alapul vennünk (anya-gyerek kapcsolat), akkor meg kell jegyezni, hogy bizony léteznek érzelmek kognitív kiértékelés nélkül is. A testi sértés, pl egy pofon, azonnali emocionális reakciót hív elő, még a kognitív kiértékelés előtt!! Vagy az öröm anticipációja a csecsemőnél, amikor az anyát megpillantja.
Eszerint vannak olyan érzelmek, melyek kognitív kiértékeléshez kapcsolódnak, és olyanok, melyekhez nem szükséges a kognitív kiértékelés, sőt megelőzik azt.
Hivatalosan: prekognotív érzelmek.
No. Akkor lenne néhány kérdésem, mert úgy tűnik hogy a fogalomhasználat nem egyzik, és így kommunikációs zavar okoz.:D:D
Mit értesz "világhiányon?"
ha "nemlétet" érted, akkor egyetértünk. Az anya elvesztése a csecsemő számára a "nemléttel" a halállal egyenértékű., sőt, ha úgy értelmezhetem, hogy az "elszigetelődés" az anyától való szeparáció miatt jelenik meg még azzal is kiegészíthetjük.
Csak ugye a fogalmak...
Tehát, ha a szeretetet az örömre épülő érzelemnek tekintjük, ami az anya szükséglet -kielégítő gondoskodásával áll kapcsolatban, és az anyától való szeparációs félelem az ami az én megszűnésével fenyeget, a másik környezeti tényező ami előhívja, akkor igaza van, bár nehezen tudom fejlődéslélektani dimenzióba helyezni.
Íme megkíséreltem.
Aztán tovább megyek. Az értelem nekem nem értelmezhető itt pszichológiailag. Mit értünk itt értelmen? A gondolkodás képességét, a perceptuális tapasztalatokat, a kategorizáció folyamatát- a magasabb rendű gondolkodást nyilván nem.
Ha abban ki tudunk egyezni- és akkor valóban fogalmi tisztázás volt csak szükséges, hogy nem az értelmi képességek, hanem az "éntudat" elemi szintje kell hozzá akkor az is OK.
A szeretet: érzelem. Valaki (v. valami) iránti ragaszkodásban, önzetlen jóakaratban, gyengédségben nyilvánul meg.
[image1] A limbicus rendszer az agy legősibb régiója, érzelmi alaphangulatot, motivációt ez határozza meg, és szerepe van az emlékezésben is.
Ami pedig azt jelenti, hogy a szeretésnek alapföltétele az értelem (annak egy bizonyos foka), a szeretet attribútuma az értelmezés, a „meglett ember”-ré váltság tudatosulása.
Az előzőek ismeretében természetesen nincs igaza Ancsel Évának (legalábbis pszichológiai és fiziológiai értelemben nincs) mert előbb van az érzés, aztán a kogníció. Előbb érzek, aztán fogalmilag meghatározom, hogy milyen érzés.
Ranschburg Jenő szerint nincs „boldog gyermekkor”, csak a boldogtalan felnőtt érzi úgy, hogy „jaj, milyen boldog volt” ő gyermekként,
Nos az ötlet nem új. Ferenczi Sándor mondta, hogy a "felnőttek relatív idióták", mert elfelejtik, hogy milyen félelmek, kételyek, szorongások kísérték (persze normál esetben a pozitív énállapotok és érzések mellett) a gyermekkort. A negatív élmények a múlt homályába vesznek, csak a dinamizmus, aktivitás, fiatalság, lendület stb. maradnak fenn. (és a világ is ezeket preferálja, tehát mint értékek vannak jelen)
(Sokan, nagyon sokan állítják, hogy pusztán racionális megfontolások, következtetések vezeti őket. De mi az igazság? Mindenhez, ami velünk, körülöttünk történik, érzelmileg viszonyulunk, Aztán jön a racionalizálás. Hogy aktualizáljam is, ebben a topicban számosan támadták BE-t. Számosan, különösen a "saját" oldalról. Hm. áruló lett.... Legalábbis most. Van kinek kifejezetten nőiességével van problémája, míg más az "undor elmúltával" ígéri érdemi elemzését. Hát milyen működés ez? Tökéletes érzelmi viszonyulás.)
A gyermekkor persze nem csak boldogtalan. Rossz megközelítés, vagy a felnőttek (szülők) elégtelen viszonyulása a gyermekhez. Ebből érzett meg valamit Szabó Lőrinc, és ilyen értelemben, maga Sz L a mama ellentéte. Ami elég paradoxon, hiszen sokkal inkább az anyák bírnak azzal a beleérző képességgel, ami a kicsi kizárólagosságra törekvő szeretetét kielégíteni képes.
Persze nem mindig. Így JA anyja sem. Olyan ez a „nagyonprofesszorok” részéről, mintha azzal, hogy látják a bűnöket magát JA-t devalválnák. Pedig szó nincs róla. Éppen ebben áll zsenialitása, hogy le tudta írni, amit akkor érzett. (Ehhez persze a korai traumatizáció hatására fellépő betegsége is hozzájárul. És, az „Anyám” sem szeretetvers. Az anyám c. versben keresi a felmentést, az anyja számára és keresi önön bűntudatának csillapítására. A szeretet hiány, vagy hiányszeretet szerelmi kapcsolataiban így jelenik meg:
EGGYÉÖLELŐDÉS VÁGYA ( szimbiózis, egy test, egy lélek)
Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya, Csókos kin ajkamat hiába rágja S ölelni vágyás: többet akarok.
Husodba forróság lohol lihegve, Ruhád letépve szállna mély egekbe S aztán? mi van még? - Többet akarok! (kielégíthetetlen, bekebelező szeretet)
Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja Kemencére vetett, mely összemarja, Vágyban vonagló szép szivem olyan.
Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled! Hogy folyna eggyé vérem és a véred, Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne És semmisülne át a végtelenbe (az én feladása a szimbiózisban) S betelt egy-test, mely többé nem akar.
Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat. Mint eggyé lesz a szellő és az illat, Ha már sunyít a romboló Vihar.
Valószinüleg meglesz az, csak késik! De elég idegesítő a jelenség. Valószinüleg az van, hogy a terhelés elosztása miatt több gép szolgálja ki az oldalt [igy a fórumot is] és minden írás művelet [új poszt] a Master gépre kerül, míg olvasások a Slave1,2,3,x gépekről történnek. Ezeknek a hattérben folyamatosan szinkronizálódniuk kell a Masterről, és mintha ez a szinkronizáció döcögne egy kissé. Türelem hsz -t terem :-P
Ezt írod: „De mégis a szeretet mert tárgyra (személyre) irányul, az első pillanattól fogva.”
Sok minden irányul(hat) tárgyra (személyre), például a kíváncsiság, rokonszenv, ellenszenv, gyűlölet, gyilkos indulat stb., ám egyik sem szeretet. A szeretet differencia specificája („mert”-je) nem a tárgyi (személyre) irányultság. Sőt a valódi szeretet egyáltalán nem tárgyi, hanem alanyi: nem azért szeretünk, mert van kit szeretnünk, hanem azért, mert tudunk (ha tudunk) szeretni. Bárkit, bármikor, bármily körülmények között.
Ranschburg Jenő szerint nincs „boldog gyermekkor”, csak a boldogtalan felnőtt érzi úgy, hogy „jaj, milyen boldog volt” ő gyermekként, pedig csupán arról van szó: felnőtt fejjel már tudva tudja, „megletten” tudja, hogy boldogtalan. Ranschburg szerint a gyermekkor „a permanens boldogtalanság állapota”, gyermekkorban is csak „boldogságpillanataink lehetnek”. Vesd össze a hatvanas évek kultuszdalának szövegével: „azt hittem, jobb lesz majd, ha egyszer én is nagy leszek”. Igaza van a pszichológusprofesszornak: a gyermek, aki éppen gyermekségéből adódóan vágyik másra, többre, nagyobbra, „jobb”-ra, eo ipso nem lehet boldog (legalábbis folyamatosan nem). Egyszerűbben fogalmazva: a gyermek boldogtalan, mert nem gyermek, hanem felnőtt szeretne lenni. Rosszul érzi magát, mert gyönge. „Nyomorult kis rab”. Kiszolgáltatott, a felnőtt világ által fenyegetett, lenézett, megalázott, s noha „nem” mindig „szidott” (J. A.), ámde a legtöbbször „észre sem vett” (Sz. L.) aprócska lény. Olvasd csak el:
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: – Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázrezsóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek körülöttem és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt – föl! föl! – mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszút állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra – és már gyűlöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!... És ekkor zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! – Aztán: No, ne félj – mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
A Lóci óriás lesz a Mama pandanja.
József Attila (boldogtalan gyermekként) pontosan azt kéri-követeli az anyjától, amit Szabó Lőrinc fia kapott meg az apjától (mármint a versben, merthogy a valóságban Szabóéknál sem volt ennyire idilli a kép – erre van egy fogadásom).
A kis József Attila (is) szeretne óriássá válni, magosra kerülni: „engem vigyen föl a padlásra”. Nos, ez a másik, amit nem értenek a kioktató professzorok, József Attila szigorú imádói, rajongói, tisztelői (elemző tudósok, színészzsenik, egyszerű olvasók, tulajdonképpen mindenki), nem értik, hogy az „óriás” szó Szabó Lőrincnél is, József Attila versében is pejoratív csengésű, negatív fogalmat takar. Annyi a különbség, hogy Szabó Lőrinc hosszabban, didaktikusabban fogalmaz.
A Mamát mindenki így szavalja: most látom, milyen óriás ő. Pedig ez nem tükrözi a mondandót, hiszen a költő már gyermekként látta, érezte: a Mama óriás. Némán elnéz a feje fölött („nem is nézett énrám”), illetve csak a Mamának van joga-lehetősége az ég felé emelkedni: fölmenni a padlásra (vö. Szabó Lőrincnél: „hórihorgas vágy emelt / – föl! föl! – mint az első hajóst, ki / az egek felé szárnyra kelt”).
Vagyis a sor így hangsúlyozandó: most látom, milyen óriás ő.
Most már látom (értsd: nem csak érzem, hanem már tudom is, értem is), hogy az anyám óriás.
Na, ez az, amit nem ért senki, Latinovits a legkevésbé, míg Németh Andor már valami egész velőtrázóan vezeti elő országló tévedését: „… a beteg töpörödött asszonyka mint egy megélemedett görög szobor halad fel kosarával a padlásra, magasztosan, mint egy istennő, kékítőt önteni az ég vizébe”.
Ekkora marhaságot még tán az ELTE irodalomtanszékén se mondanak a professzorok, pedig ott aztán van forró zagyválás orrvérzésig, van minden, ami csak a bölcsészet likán kifér.
József Attila mélyen gondolkodik s egyszerűen fogalmaz, szerinte nem „magasztosan” halad a töpörödött „szobor” a padlásra, hanem „serényen” (a mosónőknél így szokás)! Na most, miként Tverdotának, a sekély gondolatú, ám annál zengzetesebb szavú Németh Andornak is szent meggyőződése: ő bizony jobban meg tudta volna fogalmazni a verset, úgy általában is, de annál mindenképp jobban, mint ahogy azt egy proli kis költőgyerek teheti, csak hát Németh Andor nem ért rá verselni, merthogy ő ennél jóval magasabbra, „magasztosabb” szférákba tekintett. Németh Andornál, mint stilisztánál, a görög szobor nem akkor indul el, ha megelevenedik, hanem akkor, ha „megélemedik”. Érted te ezt? Láttál már szobrot megélemedni? Láttál, nyilván, ti. élemedett a szobor, ha már belepte a bronz-patina, a korom, az utca zsíros pora, a galambguanó stb., ám aminek a szobor padlásra indulásához nincs köze. (Esküszöm, Németh Andorhoz képest Babarczy Eszter egy Déry Tibor-mérvű stilisztának számít.) Németh Andornál a görög szoboristennő kezében a kosár nyikorog értelemszerűen, mert egy görög istennő ruháskosara már csak ilyen: nyikorgó, bár, az is igaz, valójában nem a tehetséges Németh Andornál, hanem a tehetségtelen József Attilánál nyikorog az isteni kosár.
Továbbá: Németh Andor élemedett szobra, görög istennője a par excellence padlásra lépdel kékítőt löttyinteni az ég vizébe. Vagyis az istennőnél még Kukorica Jancsinak is több esze volt („Tündérországnak egy tó állott közepén, / János vitéz búsan annak partjára mén”; „kék tó, tiszta tó” stb.).
Bevallom, nem a Patyolatnál dolgozom (hanem az építőiparban), ám annyit én is tudok, hogy a padláson mosónőileg nem szokás, műszakilag pedig lehetetlen kékítőt önteni az égbe, merthogy az ég (vize) és az élemedett görög mosóistennő között ott a fedélszerkezet (szarufák, szelemenek, deszkák, lécek, tetőcserepek stb.)!
A tehetségtelen József Attila azt állítja ugyan, hogy nem istenszobor „önti”, hanem a Mama lebbenő haja (s nem „önti”, hanem) „oldja” azt a nyomorult kékítőt; ámde épp ezért van szükség megannyi tehetséges tudósprofesszorra, s közöttük is a legtehetségesebbre (Prof. Dr. Tverdota professzor után természetesen), ki végre már helyére teszi a dolgokat költőileg.
József Attila azt mondta Flórának, hogy ő versben képtelen hazudni. Hát a Mamában sem hazudott! Aki érti a szavakat, ezt pontosan tudja. Nem József Attila hazudik, hanem például a nyálasan tökfej Latinovits Zoltán.
Egyébként maga Németh Andor leplezi le a Németh Andorok értetlenségét, ostobaságát, érzéketlenségét, mondhatnám így is: totális taplóságát (vs. hipokrízisét), hiszen ő maga írja le, hogy a Mama nem egyéb a versben, mint kék-hideg, kőszívű szoboróriás, aki „mintegy istennő” „élemedik” meg az olvasó szeme előtt.
Jó. Akkor nézzük Ancsel Évát: „Dionüszoszt lehetett csodálni, mámorosan rajongani érte, Apollont félni és tisztelni – de szeretni csak a megkínzott korpuszát fölmutató Jézust lehetett, aki éppen szenvedésében vált emberszerűvé, a testéig érő, s már csak ezért is vitathatatlan szenvedésben, sőt az istent szólító végső elhagyatottságban”.
Mármost csak két eset lehetséges: vagy cáfoljuk Ancsel Évát (akkor viszont tegyük azt, érveljünk, ne pedig szavalgassunk helyette nagyon hülyén, görög szobrokról, miegyebekről), vagy egyetértünk Ancsel Évával (aki szerint csak a szenvedőt lehet szeretni), akkor viszont kimutatjuk a Mamában (mármint a költeményben) a szerethetőn szenvedő anyát, s nem a „megélemedett” istenszobrot istenítjük.
Tverdota – nagyprofesszori nagyravaszsággal (vagy éppen kisravaszsággal?) – „a vers egyik 1936-os publikációjának címére” (a Mennybemenetelre) hivatkozik, míg én azt mondom, nem véletlenül változott a Mennybemenetel Mamára, ti. épp azért, mert József Attila értette a verseit, ugyanakkor tudta: általában Jézusnak szokása a mennybemenetel, s nem valamely megélemedett görög szobornak.
A Mamában a költő által bemutatott asszony nem szenvedő lény, míg a Németh Andor révén megistenült szoboranyán még kevésbé van mit szeretni. Szerethető („megkínzott”, „testéig érőn szenvedő”) asszonyról az Anyám című versben olvashatsz:
Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját
Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett –
A mosástól kicsit meggörnyedt, én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki – –
Olvasd össze a két ráébredést: „én nem tudtam, hogy ifjú asszony”, illetve „most látom, milyen óriás ő” – a két tartalom szögesen mond ellent egymásnak!
A Németh Andorok (vagyis a Zeusz-, Jahve-, Apollon-imádók) nem az Anyám-ban leírt „kis lábaskás”, „törékeny”, „meggörnyedt”, illetve „tiszta kötényről”, a postás tiszteletéről álmodó, hanem már a gyermek szemében is világ-óriásként, „világhiányként” megjelenő, majd a literátorok által idióta istenszoborrá növesztett, merevített Mamát tisztelik, csodálják. Nem szeretet van a szívükben, hanem részint lenézés, megvetés, részint rideg hódolat. Mérhetetlen pökhendiséggel a lelkükben is jobbágylények: mindenütt, mindig istent keresnek és találnak (valakiben), ezért fogalmazzák át József Attila versét is, ezért kreálnak (versértelmezés címén) a szimpla felnőtt-óriásból esztétikai mammont.
Tverdota szerint a Mama című „versben együtt, egymást áthatva van jelen a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája”. És ami már csak azért sincs így, mert a versben nincs vád. Közlés van: „nem is nézett énrám”. Ha viszont van vád (ha a közlést vádnak tekintjük), akkor kérdezem: miként lehet a vers (ugyanazon Tverdota szerint) „síron túli engesztelés”? Áthatva? Igen? Ha leírom, hogy Tverdota professzor hülye, majd utána leírom (áthatva), hogy Tverdota megy a tanszékre, megy szerényen, verselemzést old az agy vizében – akkor ezzel kiengeszteltem? Nincs harag!? (Ha nincs, akkor jó.)
József Attila nem szereti a Mamában szereplő Mamát. Sem gyermekként, sem felnőttként, sőt felnőttként az anyja „jóakaró” gyilkosává válik a költő (vö. a Kritika augusztusi számával), lényegében függetlenül Pőcze Borbála emberi minőségétől, tulajdonságaitól, viselt dolgaitól, mert amiként gyermekként nem boldog az ember (Ranschburg), úgy gyermekként nem is szerethet. Eleve nem szerethet. Még a nagyszüleit sem szereti voltaképpen, hozzájuk is azért vonzódik (valamivel jobban), merthogy az öregszülők hasonlítanak legkevésbé a Németh Andor fölmagasztosította szörnyű márványgólemhez. Sőt a gyermek épp az engedékeny („szeretett”) nagyszüleivel szemben hajlamos, képes a legádázabb könyörtelenséggel viseltetni. „Növeszti körmét és fogát”.
József Attila nem szereti a Mamában szereplő Mamát. A Mama nem szeretetvers. Hanem a „világhiány” ismételt megjelenítése. Nem a személyes, hanem az általában vett emberi egyedülség, a kozmikus „reménytelenül”-ség, az óriás „semmi” által determinált elvillanó lét bemutatása: „A semmi ágán ül szivem”; „vasszínű égboltban forog / a lakkos, hűvös dinamó”; „Elleng a néma, kék idő”, illetve: a szótlan, néma, „óriás” Űr-Anya „szürke haja lebben az égen, / „kékítőt old az ég vizében”.
Az Anyám szeretetvers, ám abban sem személyes, hanem társadalomfilozófiai (dialektikus és történelmi materialista) szeretet nyilvánul meg, az Anyám a tőke által megtört, elesett, kiszolgáltatott, kizsákmányolt ember iránti szeretet-viszony leírása.
A szeretet (az Ancsel Éva-i „szeretés”) nem a gyermek, hanem a „meglett ember” viszonyulási módja, vagyis miként a filozófus írja: szeretet nem volt mindig, nem is lesz mindig, a szeretet nem öröktől való, örökkön létező dolog, hanem a szeretet „az elszigetelődés teremtette intermundiumba lép be”. Ami pedig azt jelenti, hogy a szeretésnek alapföltétele az értelem (annak egy bizonyos foka), a szeretet attribútuma az értelmezés, a „meglett ember”-ré váltság tudatosulása. A gyerek nem értelmez, a gyerek ösztönösen harcol („ordít, toporzékol”) az „elszigetelődéssel” szemben, majd amikor felnőttként rájön, hogy hiába az egész, nos, akkor kezd gyűlölni, illetve szeretni. A szeretet – a szó jézusi értelmében véve – alanyi, ám igazán szeretni, mint tárgyat, csakis a kisebbet, a gyöngét, az elesettet, a kiszolgáltatottat lehet. Alanyként a gyűlöletest is szereted, de csakis akkor, ha megtaláltad a gyűlöletesség okát a szörnyeteg (tolvaj, rabló, gyilkos stb.) végső kiszolgáltatottságában. Jézust azért feszítették a latrok közé, hogy azok kompromittálják őt, miközben fordítva sült el a dolog, a jézusi szeretet szublimálta a latrokat. Nem a latorságot nyilván, hanem az embert.
Ti jók vagytok mindannyian, Miért csinálnátok hát rosszat?
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással. Ujjong, eltéved, sirdogál S hazakívánkozik.
Ti mindannyian örültök a jónak S fontoljátok meg, mit mondok: Nem sánta az, aki Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!
Miként Jézus sem sánta. Nem béna, nem leprás, nem prostituált stb., hanem szeret. Míg a gyermek egyáltalán nem tudja, mi a jó, mi a rossz; a gyermek csavarog, ujjong, eltéved, sírdogál s hazakívánkozik, csakhogy a hazakívánkozás, a vágy, a kívánalom nem azonos a szeretettel.
Ezt írod: „De mégis a szeretet mert tárgyra (személyre irányul, az első pillanattól fogva. (5 napos csecsemő, már a saját anyja tejével átitatott kendő felé fordul.)”
A kiskutya is az anyja teje felé fordul, miközben a kutyakölyök nem szereti az anyját. A csecsemő sem szereti. Biológiai reflexei mozgatják, amikor a kendő felé fordul. A csecsemő sem akar éhen pusztulni nyilván, ám aminek a szeretethez nincs köze.
Annak megítélése, hogy Babarczy civil kerekasztal projektjére felvett hat millió Forint -a befektetett munka és szükséges eszközök ellenértékeként - sok v. kevés a projekt specifikációjának ismeretében lehetséges. Én ezt a specifikációt nem ismerem. Azt azonban meg tudom ítélni, hogy ez a projekt nem érte el a célját, mivel tényként megállapítható, hogy senki nem használja a weboldalt, a látogatottsága gyakorlatilag a nullával egyenlő, ezért levonhatók az általam korábban is megfogalmazott következtetések: 1.) Babarczy projektje sikertelen /cáfolja a Te korábbi állításodat a sikeres projektekről/, 2.) A projekt nem vált a társadalom hasznára, így a ráfordított összeg kidobott pénz, az egész egy fabatkát sem ér, nem h hat milliót.
Persze a konkrét felvetésem megpróbálhatod általános „hogyan vitatkozzunk az interneten?” v. „gyurcsány tettes vagy áldozat?” v. „a politikai vélemény hit v. észérvek kérdése?” illetve „összeesküvési elmélet-e ami igazolható de nem cáfolható?” témákká maszatolni. Én ebben nem tudlak és nem is kívánlak korlátozni. Viszont azt megjegyzem, h nem tetszik h Te olyan valakit próbálsz korlátozni a fórumozásban, akit én örömmel olvasok!
A politika nem észérvek mentén működik, hanem érdekek és hit mentén. Naivnak tűnik a feltételezés, h a választó-szurkolók képesek lennének észérvek mentén érdekük, vagy annak a fiktív v. létező igazságnak amiben hisznek az ellenében dönteni, és ez gyakorolna kontrollt a politikusi tisztesség felett. Persze az is naiv elképzelés, amiben én szeretnék hinni, hogy h a politikusi tisztesség egyéni morális döntés, és egy igazi nemzetvezető – aki talán már látszik is- képes a rendszer által felkínált tisztességtelen útvesztők közül kitörni.
Kérdeznék is valamit a baloldali-liberális T.olvtársaktól: Szerintetek mi jogosít fel arra minket magyarokat, hogy azt mondhatjuk ez föld, Magyarország földje a mi nemzetünké?
Viszont, ha a politika is ilyenné válik, akkor megszűnik a kontroll, ezáltal megszűnik az egyetlen valódi kényszer is ami a politikusokat képes arra rávenni, hogy legalább nagyjából tisztességesek legyenek. Ez pedig szörnyen káros, gondolom te sem vagy boldog amikor ellopják a pénzed, márpedig most is ez történik. Mint ahogy az sem igazán ad okot a mosolygásra, ha nagyon-nagyon fontos területeket nem az arra legalkalmasabbak vezetnek, ezáltal irdatlan károkat okozva. Ezt pedig valójában a fanatikus hit teszi lehetővé, semmi más.
Az ilyen es ehhez hasonlo beirasok az elmult nyolc evben sok-sok fejfajastol kimeltek volna meg az embereket. Tudtak volna magukat mihez merni.
Az emberek egyik csoportja azért látogat fórumokat, hogy világgá kürtölje véleményét, amit számára minden csak megerősít. Semmi nem táplálja annyira a kételyek nélküli magabiztosságot, mint a tudatlanság.
A másik csoport odafigyel mások véleményére, meggyőzhető, de legalábbis korrigálja az addigi véleményét. Az okos ember ugyanis kételkedik, tisztában van vele, hogy nem tudhat mindent.
Megeshet, hogy neked baromi jó mobilod van, és csuklóból kirázol egy ilyen honlapot. Csak ippeg nem valószínű. Mindenesetre érdemes lenne meggondolnod azt a lehetőséget, hogy BE igazat mond, hogy még akkor is érdemes odafigyelni arra amit hallhatsz tőle, ha egyébként nem szereted vagy egyszerűen nem szimpatikus. Pusztán azért, hogy a véleményed vagy a meggyőződésed megalapozottabb lehessen, hogy jobban megértsd a politika működését, hogy kicsit beláss a színfalak mögé.
Persze, ez problémákkal jár, én pl. pontosan megértem mennyivel egyszerűbb azt feltételezni, hogy Gyurcsány egy gazember és eleve rossz szándékkal ráront a nemzetére, mint azt megérteni, hogyan történhetett az meg, hogy jó szándéktól vezérelve ennyire káros figurává vált.
Azt gondolom, hogy a szurkolótábor kifejezés sajna egyre pontosabb a párthívekre vonatkoztatva. Teljesen felesleges azon vitatkozni, hogy valaki miért UTE-drukker és nem a Fradinak szurkol. Ez nem észérvek kérdése. Akkor is az UTE/FTC az isten, ha épp szarul játszik, ha kizárják őket a bajnokságból az csak valamely nemzetközi összeesküvés miatt történhet, szar a bíró, meg persze az a hülye akác. Csak ezen semmi lényeges dolog nem múlik.
Viszont, ha a politika is ilyenné válik, akkor megszűnik a kontroll, ezáltal megszűnik az egyetlen valódi kényszer is ami a politikusokat képes arra rávenni, hogy legalább nagyjából tisztességesek legyenek. Ez pedig szörnyen káros, gondolom te sem vagy boldog amikor ellopják a pénzed, márpedig most is ez történik. Mint ahogy az sem igazán ad okot a mosolygásra, ha nagyon-nagyon fontos területeket nem az arra legalkalmasabbak vezetnek, ezáltal irdatlan károkat okozva. Ezt pedig valójában a fanatikus hit teszi lehetővé, semmi más.
Remek! Az ember újabb és újabb megerősítést kap itt, h jól látja dolgokat. Még Alinda műsora sem alkalmas arra, hogy diplomákat, becsületet, megszerzett tekintélyt mutogassanak benne. Valamivel ki kell tölteni a műsoridőt, és ha nincs mivel, akkor marad az „átlátható élet” -ről való „gőgicsélés” a műsoridő felében. Az első felében. Babarczy projektjei nem sikeres projektek. Azt mondja három projektje van, de végül 3+1 kerül szóba. A sikeres és sikertelen projektek aránya – némi jóindulattal - egy a háromhoz. Attól, hogy a becsületrendes Babarczy sikeresnek állítja be valamely projektjét, az még nem válik azzá!
pl. azt követeli felháborodva és nagyképűen, hogy mielőtt valaki a hat millás think-tankolását emlegeti, az nézze meg azt a remekbe szabott „state of art” weboldalt amire, ez pénz lett fordítva. Aki veszi a fáradságot az itt megnézheti: http://civil.magyarorszagholnap.hu/forum/altalanos h hányan szóltak hozza x év alatt. Áttekintve a weboldalt megállapíthatjuk, hogy a látogatottsága zéróhoz közelit, így a célját nem érte el és ez a hatmilliónyi közpénz, amit ráköltöttek, nem lett jól felhasználva. Hozzátéve, hogy ha valaki teljes egészében ingyenes szoftverek alkalmazásával építi a weboldalát, akkor elég visszás a szoftverek árára hivatkozni. És ilyen terhelésnél – amivel kis túlzással még a mobil telefonom is elbírna – nehezen magyarázható a műsorban szintén felemlített magas hardverköltség.
