AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Amikor apa elkezd bőgni a térfigyelő-felvétel megtekintése után a rendőrségen, és megkérdezi, hogy "mit tettél?" meg hogy "miért?", akkor az azért egyértelművé válik, hogy ha nem is lenne 100%-ig biztos a dologban, de legalábbis erősen valószínűsíti, hogy ő volt az, és ha ez felmerül, akkor nyilván a mit csináltunk rosszul is rögtön megjelenik. Ráadásul a feleségével folytatott párbeszéd során az is kiderül, hogy már járnak pszichológushoz tanácsadásért, és a pszichológus már mondta nekik, hogy "nem az ő hibájuk". Innen nézve a vallomás utáni beszélgetés témája inkább reálisan az lehetne, hogy "na talán van remény, hogy nem teljesen pszichopata a gyerek" - merthogy az, hogy megölt valakit, az horribile dictu előfordulhat, a kamaszoknál a hormon-sokk egy indulatkezelési problémával és egy súlyosan problematikus élethelyzettel vegyítve halálos eleggyé tud alakulni. Az viszont, ahogy játssza az eszét és próbálja manipulálni az embereket, pl. a pszichológust is, az már egy másik irányt mutat. Igazából ez kicsit hiányérzetre is ad okot a sorozattal kapcsolatosan, hogy akkor most ez a gyerek ez mi is volt? Ha pszichopata, akkor annak biztos volt jele, az nem a semmiből jön. Ha nem, akkor meg viszont simán annyit mondana legkésőbb a videó után, hogy ja, hát, tényleg én voltam, vagy valami hasonlót. Legalábbis én így képzelem. Aztán persze sokféle személyiségjegy keveredhet az emberekben, meg nem kell a kákán is csomót keresni, elég annyi, hogy egy hatásos sorozat volt egy fontos témában és kész.
Nekem bejön a stadionrock, tetszenek a Dep Leppard slágerei, gyerekkorom alapvető emléke volt az MTV-n a Let's get Rocked klipje - de ez a helyenként prüntyögéssel modernizálódni próbáló album gyenge. Még az instrumentális dal a legjobb. Ők is az a generáció, akik legkésőbb Kurn Cobain halálakor abbahagyhatták volna a dalszerzést és a mai napig a korábbi dalaikból élnek.
A sorozat szerintem elég erősen amellett tör pálcát, hogy a srác volt a gyilkos. Azért feltételezem a helyi TEK se kúrja rá az ajtót az emberre, ha nem egészen biztosak abban, hogy a tettesért mennek. Az, hogy elítélik-e, az már más tészta, de a rendőrök mindenesetre elég biztosak voltak, és az utolsó részben ugyebár a gyerek elmondja, hogy bűnösnek vallja magát. Gondolom megértette/elmagyarázták neki, hogy stabil lábakon állnak a bizonyítékok és a beszámíthatatlanságra sem érdemes alapozni, mert lehet, hogy örökre bent marad a vigyorgóban.
Nyilván nem, csak sajnos mi is ugyanannak a társadalomnak vagyunk megtűrt tagjai, amelyik ilyen szomorú eseteket kitermel magából. Az ember erkölcsi, szellemi fejlődése úgy látszik🙂↕️😉🤭😂 hátrányt szenved a XXI. sz. techológiai eszközeinek fejlettségével szemben. Régen pl nem voltak ilyen^^^ hülye szmájlik és az emberek boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak voltak. A boldogtalanságból származó és felgyülemlő társadalmi feszültségek aztán, ahogy látjuk a filmekben is, mindig megkeresik és általában meg is találják azokat a szelepeket, ahol leeresztődhet egy kicsit a gőz.
Nekem az jött le, hogy a videón eléggé bizonytalan volt, hogy ki látható.
Persze lehet, hogy az apa látta és csak a nézők kedvéért nem nagyították ki a felvételt,
hogy nyitva hagyják a kérdést és azt gondolhassák, hogy a végén majd egy csavarral kiderül, hogy valaki más lesz az elkövető, aki hasonlít a gyanúsítottra.
Avagy te végig biztos voltál benne, hogy az a gyerek a tettes?
A tökös holland srácok (amúgy az Occult romjain alakult a banda) az évezred elején olyat robbantottak a debüttel, hogy sokan új thrash reménységként kezdtek rájuk hivatkozni, szerintem is brutál energiabomba volt. Death’s Head March, Bleed for Me… basszus, csak ránéztem a számcímekre és már beindult a fejemben a beépített magnó. Ez a második korong inkább a borítójával fogott meg (mai fejjel béna kliséhalmaznak gondolom), és bárhogy próbálok egy hangot felidézni belőle, nem nagyon megy… ja, de, az Undead Stillborn betonozása. Jót tett nekik, hogy itt-ott visszavettek a tempóból, de ezzel együtt is összefolyós a dolog, bár ezt a fajta death hatásokkal tűzdelt agresszív thrash muzsikát negyven percen keresztül változatosan tálalni nem kis feladat. Pláne nem több lemezen keresztül. Élőben egyszer láttam őket, az állat volt, de igazából rég voltak lejátszóközelben. 10/6
Samhain - Samhain III: November-Coming-Fire
Sajátos viszonyban vagyok Glenn bátyóval, hiszen egy évtizeddel ezelőttig a Misftises dolgait leszámítva nem igazán éltem a zenéjét, azóta meg mint ha átkapcsoltak volna egy kapcsolót, rendszeresen hallgatom a Danziget is, meg a Samhain cuccait is. Utóbbi persze jóval karcsúbb, életműre és úgy en-bloc jelentőségre is, viszont nagyon szerethető pillanatokat adott nekem, mint pl. ez a lemez. Egyfajta átmenet a Misfits és a Danzig világa között, szerintem nagyon hangulatos anyag, jó dalokkal. Kár, hogy múltkor hagytam elhalászni magam elől a CD-t egy aukción… 10/9
Nem tették fel, legalábbis ezzel a súllyal nem, hiszen mindvégig bíztak a gyerekük valós ártatlanságában és a nevelési metódus sikerességében.
A többivel, hogy ez egy toxikus, beteg társadalom szükségszerű és tényleges terméke lenne, egyetértek. Ahogy a gyereket elítélték és bezárták, úgy az egész társadalmat el lehetne ítélni és be lehetne zárni.
A CDY-t én is hallgattam, jó krityót kapott a Pitchforktól, bár ott rocknak címkézték, és szerintem attól azért igencsak távol áll. Amiket hasonlónak írtál, megállja a helyét, plusz az énekhang miatt nekem a The Irrepressibles ugrott még be, az zeneileg sem áll távol ettől, csak a CDY sötétebb. Tetszik.
Erről a projektről nem hallottam még soha, pedig az első CDY lemez 2008-ban jelent meg, és volt már egy jó pár másik azóta. Olyan nevek jutottak róla eszembe, mint az Ulver, Anthony and the Johnsons meg Chelsea Wolfe is, utóbbi inkább párhuzamként, mint hatásként: ez is egy drone-os női énekes projekt. Egy igazi (XX kromoszómás) nő a projekt gazdája, de a hangja igen furcsa, mondjuk Nina Simonénak sem volt igazán nőies hangja, de ez kifejezetten androgün hatást kelt időnként, ugyanakkor közben nagyon is erőteljes. Elsőre leginkább a Skeleton Key című hármas track ütött be, ez egy viszonylag gitározósabb darab, a Low zenekar Alan Sparhawkja vendégszerepel benne, de messze nem az egyetlen érdekes pont. Nem tudom, mi lesz belőle, de határozottan ajánlott a meghallgatása.
Darkside - Nothing
Őket viszont régóta követem, ellenben még annyira sem topikkompatibilis zene, mint a fenti. Ez ilyen downtempós elektro, de vannak benne hangszeres részek is, basszusgitár, elektromos gitár, néha funkos, olykor dub-os beütések is előjönnek. Azt is írják róla, hogy neo-pszichedelia, és bár nem ismerem a műfajt, itt nagyon találó, mert van benne valóban valami hangulati rokonság a késő hatvanas-korai hetvenes évek pszichedelikus rockjaival, de ha pont olyan lenne, az kicsit erőltetett lenne - ahogy nekem ezek a retró bandák többnyire azok is - itt viszont az egésznek van egy nagyon jó hangulata van, nem erőltetetten lazáskodós, de mégis kienged a görcsből az agyam, ha beteszem, és nem valami steril műanyag gépzenei szarság, hanem egy organikus valami. Itt azért már bőven túl vagyok az EFB-n, tíz hallgatáson túl járok, és biztos az év végi listás hely.
Ez a banda már a régi MTV-s időkben is rohadtul idegesített a gejl, szögegyszerű stadionrock zenéjével, ami annyira ártalmatlan, hogy még a rádiók is le merik adni és nem kell attól félni, hogy Joli néni szörnyülködve teker át másik csatornára a kemény zene hallatán. Az meg a köcsögség netovábbaj, mikor valakinek rocker-ként ez a kedvenc bandája. Elnézést minden DL rajongótól. Amúgy végülis nem fájt, szóval 100/63.
"mi lett volna a helyzetre adott helyes válaszreakció a szülők részéről, ha nem az, hogy felteszik maguknak a sorsrontásra vonatkozó kardinális kérdést, hogy mit kellett volna csinálniuk"
Nyilvánvaló, hogy ezt kellett tenniük, és pont ettől válik didaktikussá a dolog. Hónapokkal az események után nyilvánvalóan már több ezer alkalommal feltették maguknak a kérdést, de a rendezők nem merték ezt a triviálist részt kihagyni, mert kötelező. Ez egyébként érthető, de izgalmas addig volt az epizód, amíg a látszólag furcsa, de valójában mégis ész- és életszerű dolgot csinálják: a továbbélést. Vagy legalábbis próbálkoznak vele, csak nem igazán sikerül, mert hol az agyatlan bullyingoló köcsögök másznak bele az életükbe, hol a szimpatizáns incelek, bemutatva azt, hogy ez nem egy elszigetelt "baleset", hanem egy toxikus, beteg társadalom szükségszerű terméke.
Lehet. De én arra is gondoltam, hogy abban az intézetben lett elmebeteg, ahová bezárták. Mert ha a környezete valakire folyamatosan azt sulykolja, hogy elmebeteg, akkor óhatatlanul is megjelenhetnek ennek a tünetei az emberen, pláne egy kamaszon.
Egyébként az első részben még ott sírt a srác, szinte meglepetten és traumatizáltan, hogy Kate meghalt, nincs többé. Lehet hogy nem akarta megölni, vagyis nem tudta, hogy a tettének milyen következményei lesznek/lehetnek?
Szerintem egyértelműen látszott a 3. részben, hogy full pszichopata/érzelemmentes a srác, a szülők nem tehettek volna semmit, hacsaknem olyasmit, amit Dexter apukája tett a kis Dexterrel. Nem véletlenül kérdezgette a pszichomókus, hogy "de érted, mi az, hogy halál? / érted, hogy Kate nincs többé?" stb.
Mellesleg a 2. részben feldobott szálak (Incel-ezés, a másik srác szerepe, stb), meg a motiváció nem nagyon lett kibontva a végére, de azért elég kerek a történet így is, a megvalósítás meg annyira profi, hogy ilyet a Csernobilnál láttam kb utoljára.
a végén a kissé didaktikus "mit kellett volna csinálnunk" lelkizés lehúzza egy picit.
Miért húzza le? Abban a helyzetben mi lett volna a helyzetre adott helyes válaszreakció a szülők részéről, ha nem az, hogy felteszik maguknak a sorsrontásra vonatkozó kardinális kérdést, hogy mit kellett volna csinálniuk, nyilván másképp.
Nyilván elmehettek volna a moziba, eljátszhatták volna lelkizés nélkül, hogy az élet megy tovább, de akkor meg fatuskó érzékenységűnek lennének titulálva és emelkedett volna a filmvégi hangulat?
Mondasz valamit, bár nekem mind a négy rész tetszett, ha nem is egyformán, leheletnyi különbségekkel, de hát stílusában, hangulatában sem volt egy homogén a sorozat, inkább amolyan hullámvasút-jellegű. Szóval az 1. és a 3. epizód emelkedett ki számomra leginkább. Sőt, mi több, a 3. akkora filmművészeti csúcsteljesítmény minden szempontból, hogy kicsit rá is paráztam, ezt csak elkúrni lehet a végére, de szerencsére egy másik utat választottak, és nem akartak még nyomasztóbb, idegtépősebb, pláne nem patetikusabb-heroikusabb irányba menni. Persze ha a 3. rész lett volna a finálé, szerintem akkor is kerek egész, de jó ez így, ahogy van, a maga - ahogy mondtad - enyhén didaktikus, hogy azt ne mondjam, szentimentálisabb lezárásával. Azt hiszem, a héten újra nézem, kíváncsi vagyok, másodjára mit fog adni.
