Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Szerintem kimondottan rossz borítójuk nincs, ez sem az (nekem még pólóm is van ilyen).
Én inkább azt furcsállom, hogy míg Vormann rajzolhatott borítót, maga Lennon hiába ajánlkozott tíz évvel később, hogy megtervezi a Rock And Roll Music válogatás borítóját, elutasította a kiadó. Pedig rajzban, kollázsban is jó volt:
Szóval szerintem simán jobbat csinált volna, mint ami végül a borító lett:
Arról nem is beszélve, milyen különleges, személyes dolog lett volna (és lenne mai szemmel is) egy Beatle által készített Beatles-borító. Ahogy szerintem ugyanígy kuriózum a régi hamburgi barát, később egyenesen zenésztárs által rajzolt Revolver is.
Érdekesség,amit csak a restore után vettem észre,hogy Johnnak a filmbeli koncertet sérült ujjal kellett végigjátszania.
Ez tisztán látszik az If I Fell alatt.A bal keze kisujján ott "virít" a sebtapasz.Kis háztartási baleset,fúrt-faragott az otthonában?Valami olcsó lambériát,amit a britek nemes egyszerűséggel norwegian woodnak hívnak? ;)
Én örülök a Mind Games új kiadásának, mert a bónusz lemezeken kristálytisztán és effektek nélkül hallható Lennon éneke. Gyönyörű hangja volt önmagában, ezért a végleges verzióknál sokkal jobban szeretem az outtake-eit.
Hááát... egész egyszerűen Paul "A ZENÉSZ", aki nem tud nem szerezni dalokat és nem tud nem koncertezni...
És hát persze, hogy ő csinált saját magáról filmet is, hiszen már a hatvanas években is neki voltak filmötletei...
És Lennon meg Harrison volt az, aki nem szerette a koncertezést, már 66-tól kezdve, egy-egy fellángolásaik voltak, egy-egy nagyobb koncertet adogattak.
De milyen jó lenne most, ha lenne egy ilyen film, amelyben Lennon vagy Harrison szerepel...
Pl. Lennon, ha már tervezett egy "musicalt" a hatvanas évekről; ha már Harrison is kapcsolódott a filmekhez (Monty Python, Rutles) így-úgy...
"Kár, hogy Lennon és/vagy Harrison nem csinált ilyen filmet..."
Én azt sajnálom, hogy Lennon sosem turnézott szólóban, illetve, hogy öt (hatot is mondhatunk) éven át lemezeket sem csinált (pedig olvasni, hogy '75-re is tervezett albumot Between The Lines címmel, fekete zenészekkel. Yoko terhességének hírére azonnal ejtette a tervet - egyrészt értem, másrészt utólag nagy kár).
A turnék hiányát végülis nagyjából értem: az első lemeze túl személyes, túl megterhelő volt ahhoz, hogy estéről estére kiállhatott volna vele, az Imagine pont akkor jelent meg, amikor Amerikába költözött, gondolom inkább akklimatizálódott (illetve egy költözés még országon belül se egyszerű, nemhogy kontinensek között), aztán jött a harc a zöld kártyáért meg az elveszett hétvége, szóval újabb három lemez turné nélkül. (Bár úgy rémlik, 1972-ben felmerült egy roadshow jellegű turné a választás kapcsán, de erről az ügyvédei villámgyorsan lebeszélték, mondván, akkor aztán biztos nem lesz itt egyhamar zöld kártya.)
Szóval lényegében 75-ig bezárólag ezért-azért sose stimmelt neki magánéletileg a turnézás.
Harrison esetében ugyanígy sajnálom, hogy jóval több idő, közel 30 év (azért csak 'közel' mert a '97-es rákdiagnózis, aztán a '99-es merénylet után nem csoda, hogy eleve sem akart volna...) alatt két turnéja volt csak és hogy 1987 után saját lemeze életében már nem. (Persze legtöbb lemeze közepes, de gyöngyszem azért szinte mindegyiken akad.)
Szóval az, hogy az utókor szemében Paul a Beatles, már a hetvenes években kialakult, hiszen ő volt az egyedüli, aki folyamatosan turnézott és lemezeket adott ki. Egyszerűen ő volt a köztudatban folyamatosan. Ez csak hatványozódott az eltelt évtizedekben, pláne és sajnos 1980 és 2001 után.
Megnéztem - sok év után, még annó a magyar tévében volt, és felvettem VHS-re :) - Macca Broad street-jét.
Na ja, a sztori az nagyon vékonyka, de legalább van benne pár angolhumor-sziporka... kicsit olyan hosszúra nyúlt, kibővített videóklip-gyűjtemény.
És hát Ringo van benne, (aki a szerep szerint a saját nejét fűzi), Linda (nem csinál semmit, csupa faarc), és megjelenik George Martin meg Geoff Emerick...
szóval azért jó, hogy van.
A Beatles két maradék tagja, negyvenegynéhány évesen...
Kár, hogy Lennon és/vagy Harrison nem csinált ilyen filmet...
Temesi Ferenc Nincs búcsú John c. (szerintem nagyon jó) írása 1980 decemberében jelent meg az ÉS-ben. A végén a Blackbird-ből idéz, sőt, egyenesen úgy szólítja meg Johnt, hogy "Te feketerigó", de a neten olvasható verzióban már a Strawberry Fields-re utal azon a helyen. Pedig a Blackbird annak ellenére, hogy nem Lennon dala és nem is róla szól, mint látjuk valami "mágikus, misztikus" módon mégiscsak nagyon passzolt. :)
Tudta-e a Blackbird szerzője, hogy a címbeli madár a Lennon név egyik jelentése? Valószínűleg maga John se tudta, különben nem a Hey Jude-ra gyanakodott volna, hogy hozzá szól. :)
Azt hiszem, az embernek egyszerűen meg kell békélnie azzal, hogy akár életkori, akár történelmi okokból egész egyszerűen lemarad.
Úgy értem, hiába lettem volna kortársuk, itt élve akkor se láthatnám őket, ha 1965-öt írnánk. Plusz ott van bennem az is, hogy ha 2003-ban magát McCartneyt kihagytam, 21 évre rá érjem be egy ilyen pótlékkal, pláne úgy, hogy ő maga napjainkban is koncertezik.
Illetve szerintem a könnyűzenéhez pont a Beatles óta hozzátartozik a személyesség, magyarán hogy azt látod-hallod, aki megírta az adott dalokat. Túl közel élünk ahhoz a korhoz, amikor még aktív zenekar volt a Beatles (egyrészt az 1970 óta eltelt idő történelmi távlatban semmi, másrészt több kortárs zenekar, illetve maga Paul és Ringo ma is fellép). Száz év múlva másképp gondolnám, ugyanúgy ahogy a komolyzenében - hacsak nem kortársat játszanak, de arra a közönségigény elenyésző - a zenekarok nem mások, mint nagyszabású tribute zenekarok. A könnyűzene még nem tart itt szerencsére. Vagy csak számomra nem, hiszen a különböző tribute események - és várhatóan ez is - nagyon népszerűek.
Ha nem az eredetit hallgatom, akkor zeneileg érdekel a produkció: pl. az Analogues élőben, koncertként előadta az egész Peppert, a White Albumot, az Abbey roadot - ez érdekel, szívesen nézem.
Andrew Lubman meg egyszemélyes zenekarként adott elő pár számot...
Ezek érdekelnek - de amikor inkább a külsőségekre mennek rá, az nem igazán... igazán nem.
Hogy idétlenség. Mint a hülyegyerekek. Ilyenkor megértem, miért hülyegyerekezték le az akkori öregek a Beatlest. Pedig 63-64-ben voltak a legjobbak, legátütőbbek. Utána már csak fáradt, fásult, nyomott hülye felnőttek voltak. Kiábrándító karrier.
Valóban könnyűsúlyúak, de kellemes hallgatnivók, fülbemászó dallamokkal és a hangszerelésük is bejön. Szerintem a Some Time in New York City kereskedelmi kudarca után kénytelen volt valami populárisabbal, simulékonyabbal előjönni.
Nagyjából így vagyok ezzel a London Town nagylemez dalaival is. A címadó szerzemény és a With a little luck is nagy kedvencem, és a Girlfriendet is kedvelem./ Ezt Michael Jackson is feldolgozta/ Habkönnyű dalok, de mégis...
A Walls and Bridges egy picit talán rockosabb az előzőnél, de azon is van egy-két kedvenc. Old dirt road, What you got, Going down on love, Surprise, surprise.
Viszont a az Elton John-nal énekelt duett dal szerintem elég gyenge. Pedig még a Jealous Guy-ból is felhasznált egy kis dallamrészletet. Whatever gets you thru the night - I was dreaming of the past
Lennon az örök kedvenc szerzőm, előadóm, mégis azt mondom, hogy a '72-'74 időszak volt a lapos korszaka. Gyenge lemezek ezek az ő mércéjével és pláne nincs bennük annyi, ami ilyen boxokat indokolna... (1980-ban megint jó formában volt, lehetett volna egy nagyon jó tisztán saját lemeze.
Persze összerakjuk magunknak, de azért az nem ugyanaz.)
