aha, rajöttem! Valószínüleg az "ezen" szavam vezetett Téged félre! Tehát az "ezen internet" alatt nem ezt a topikot értettem, hanem ezt a bizonyos internetet, ahol ismeretlenek fikáznak ismerteket.
Nem tudom, hogy milyen asztaltársaság zombisodott az idétlen idők alatt a Babarczy szerinti az Index legminőségibb nickjei -vé! Esetleg felhomályosíthatnál!
Kedves úr, félek félreértesz! Nem állt szándékomban a hozzászólásaidat rosszindulatúnak minősíteni és kritizálni. A magam pórias módján elképzeltem, hogy Babarczy mit reagálna rájuk, hogyan térne ki az érdemi vita elöl. Valamiért arra nem is gondoltam, hogy férfiasságodon kezd rugózni! De terelésnek ez sem rossz, kétségtelen! Inkább arra gondoltam, h az általános ismeretlen rosszindulatúak vs. közismert áldozatok irányba terel. Annál is inkább mert ennek van némi racionális alapja: az attitűd, hogy a negatívumot emeled ki, hogy a könyvből azokat mondatokat idézed ide, amiknek aztán - briliánsan és szórakoztatóan - bizonyítod értelmetlenségüket, esetleg minősíthető rosszindulatnak. Persze lehet, hogy nincsenek is más mondatok a könyvben, olyanok amikért dicséret járna, nem tudom, nem olvastam. De ilyeneket nem említettél.
Babaczy ident-nicksége egy meglehetős tudathasadásos helyzetet hoz létre. Ugyanis két véleménye van neki, az egyik a közszereplői véleménye, a másik a privát véleménye. Mivel mindkettőt Babarczy Eszter néven teszi, felmerül a kérdés, hogy a csudába lehet eldönteni, hogy épp melyiket olvassuk? Szerencsére Eszter a kétségbeesett olvasó segítségére siet: babarczyeszter 2010.08.16 22:43:57 (17734) Amikor tehát értékítéletet fogalmazok meg -- amit egyébként rendszeresen megteszek, függetlenül a kijózanodástól --, egy privát személy privát véleményét mondom más privát személyeknek, akiket valamiért izgalomban tart a közélet, és akik számára fontosak ezek az értékítéletek, az önbecsülésük, az identitásuk, a közösségi azonosulásaik, a személyes életstratégiáik és választásaik miatt. @
Oké! De ezt, hogy kell érteni? Értékítélet = privát + privát + privát + közélet? De eleve, hogy lehet a mondandó értékítéletnek való minősítésének a kritériumává tenni, hogy azt kinek mondja? Tehát amikor azt írja Döbrentei Kornélról idézem: „hülye f@sz”, akkor ez attól válna értékítéletté, hogy privát személynek írja v. sem? Abba már bele se merek gondolni, hogy Babarczy azt feltételezi, hogy vannak olyanok, akiknek az ő hasonló megállapításai lennének fontosak az önbecsülésükhöz!
Hogy mid? Ez most megint egy új kategória? Privát érzés != privát vélemény? Kérdésem: van valaki aki meg tudná mondani, hogy miként lehet megállapítani Babarczy tetszőleges írásáról, mondandójáról, hogy azt közszereplőként v. privát személyként tette? Illetve pl. egy tv interjúban jogosan tehetné-e fel a riporter kérdést ezek után, hogy mi jogosítja fel Babarczyt, h „hülye f@sznak” nevezzen másokat?
"Az utóbbi hetekben leírtam itt több mint 30 000 szót..."
Hát igen, ilyen a teljesítménykényszer szülte büszkeség. L. Ron Hubbardról, a szcientológia atyjáról is azt állítják, hogy sokmilliónyi szót írt le, oszt' mégis... :)
Némi kiegészítés a hozzászólásodhoz: (1) nem én jelentkeztem „ident-nicken” a „végtelen rosszindulatnak kitett internet” tárgyi fórumán (topikján), hanem Babarczy Eszter (senki nem kötelezte rá), (2) nem én jelentettem be, hogy elvállalnám az államfői posztot, ha jelölnének, dacára, hogy nem tudom, alkalmas vagyok-e rá, vagy sem, hanem Babarczy Eszter, (3) nem én válaszoltam „ident-nicken” tiszteletlenül a tisztelettudóan megfogalmazott kérdésre („miért vállalnád, ha nem tudod, hogy alkalmas vagy-e rá”), hanem Babarczy Eszter, (4) az alábbi szövegeket nem én nyomattam a „végtelen rosszindulatnak kitett internet” tárgyi fórumára (topikjára), méghozzá „ident-nicken”, hanem Babarczy Eszter:
babarczyeszterválasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)
Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel, ezért jobb híján arra fanyalodsz, hogy engem nézegess (lehalkított hanggal) és kárörvendj, hogy a mai nőket már megdugni se érdemes, mert túl intellektuálisak...
Előzmény:cigányok ideje (13350)
És mindezt egy olyan ironikus (nota bene: nem önironikus!), sőt utálkozó mondatból következtette ki Babarczy Eszter („ident-nicken”!!!), melyben súlyos sajnálkozásomnak adtam hangot, miszerint egykori imádottamat (Básti Julit) is rühellem már, mert ő is idióta média-celebként vesz részt idióta celeb- (pl. zabálós) műsorokban. Egyébként pedig, néhány kivételtől eltekintve, mindenkitől irtózom, aki ma megjelenik a tévében. Akár „feláll” még nekem, akár nem, akár érdemes „megdugni a mai nőket”, akár nem. Hogy ne legyen félreértés: nem a Fekete Pákóktól, nem a Babarczy Eszterektől, nem a Fásy Ádámoktól viszolygok tulajdonképpen, őket szívesen nézegetem (egy darabig, míg meg nem unom valamely produkciójukat), hanem az egykori idoljaimtól. Közülük talán csak Kern András az, aki olykor megjelenik ugyan, ám azt leplezetlen iróniával – és persze öniróniával! – teszi, vagyishogy ott van a tévében, de jelzi is egyszersmind: „tudom, hogy tudjátok: mocsokban veszünk részt, én szereplőként, ti nézőkként”. Kernt szívesen nézem, hallgatom, mert egyedül vele kapcsolatban nincs az az érzésem, hogy „na, már ez is”. Míg a Babarczy Esztereknek természetes (hal a vízben) létközegük a médiafertő, ők már ebbe születtek bele. És teljesen függetlenül attól, hogy elgurult-e a potemixem, vagy sem.
babarczyeszterválasz | 2009.03.20 18:30:56 (13368)
Kínos dolgokat csinálsz itt, olyan személyes dolgokat közölsz, mint hogy (bármilyen értelemben) felhangol-e téged, ha elképzeled, amint köténykében padlizsánkrémet keverek. Előzmény:cigányok ideje (13367)
Akkor most föláll, vagy nem áll föl?
Kérdezem: miért kell ilyesmit nyilvánosan, „ident-nicken” forszírozni!? Sőt nyilvánosan még „fikázó nicken” sem! Ehhez – mint tényhez – senkinek semmi köze, ilyesmit az ember csak stiláris megfontolással ír, ami azt jelenti, hogy a dolog vagy igaz, vagy nem! A személyesség nem a nyilvánosság elé való, csak akkor, ha valamely személyes mozzanatot (eseményt, emberi jellemzőt) úgy vagy képes megfogalmazni, hogy az egyszerre (egyazon vonatkozásában) hihető is (100 %-ig), illetve 100 %-ig hihetetlen. Mert csak így válhat a „személyesség” privátból „közérdekűvé” – vagyis valóban hitelessé.
Megfigyeltem: akik a nagynyilvánosság előtt roppant „bátrak”, akik „ident-nicken” domborítanak, kavarnak stb., azok egyrészt a nyilvánosság előtt is óvatosak valójában (ahogy mondani szokás: tudják, „meddig érdemes elmenni”), másrészt a személyes kapcsolataikból, a személyes közeledések elől, bizony, hanyatt-homlok menekülnek, ott ti. már bizonytalanoknak, kiszolgáltatottaknak érzik magukat. Az „ident föltárulkozás” (vagyis nem a szövegre koncentrálás, hanem a puszta személyesség előretolása) inkább sündisznóállást jelent az efféle embereknek. Éppen nem kiszolgáltatottságot, hanem valamifajta védelmet (lelki égiszt) nyújthat a „gátlástalan nyilvánosság” elé való „kitettség”.
Nem a nyilvánosság az igazán kockázatos, ti. egyáltalán nem nehéz a nyilvánosság előtt handabandázni (Babarczy Eszternek itt persze még ez sem megy), nehéz viszont személyesen belenézned valaki szemébe, s abban meglátnod, megismerned magad teljes meztelenségedben. Félreértés ne essék, nem tudom, Babarczy ilyen-e, nem tudok semmit róla (a személyes életéről), hanem általában mondom: az ember számára az igazi, tartalmas személyesség a személytelen nyilvánosságnál jóval félelmetesebb dolog. Sokan ezért menekülnek a nyilvánosságba, társaságba, „barátok” közé stb., ezért fecsegnek a nyilvánosság előtt, „ident-nicken”, ezért handabandáznak olykor pl. „személyességről” is. Általában. Hogy konkrétan Babarczy miért locsog, azt konkrétan nem tudom. Sejtéseim vannak.
Végül (5) Babarczy névvel állította, hogy „Tandori szent”. Esterházy névvel közölte, hogy Babarczy (mint „nő”) a „legteljesebb” esszéjében (vagyis: méltán!) minősíti Tandorit szentnek. Mire én (a te szavaid szerint) „gátlástalanul és névtelenül fikázva” leírtam, hogy sem Babarczy, sem Esterházy nem bizonyítják, amit állítanak, mármint hogy Tandori szentember volna.
Kérdezem: igazuk van Esterházyéknak vagy sincs? Ha nincs, akkor nem teljesen mindegy, hogy „ident” vagy álnéven ír hülyeséget Babarczy Eszter és Esterházy Péter?
Az utóbbi hetekben leírtam itt több mint 30 000 szót, ami egy átlagos mondatot tekintetbe véve cca. 3 000 mondat (cirka, mert a szövegszerkesztő a mondatokat nem számolja), így hát a kérdésem egyszerű: a cca. 3 000 mondatom közül melyik hibás, melyikben állítottam valami olyasmit, ami nem igaz? Ha van ilyen mondat (állítás), rá lehet mutatni. „Fikázó nicken” is, „ident-nicken” is. Ha viszont nincs hamis mondatom, akkor megint csak az alapkérdésnél vagyunk: nem teljesen mindegy, hogy a nickem ident vagy nem ident?!
Mit mondhatna mind erre Babarczy? Valószínűleg megpróbálná elkenni a dolgot. Talán előjönne azzal, hogy ő biza ident-nickel van jelen ezen a végtelen rosszindulatnak kitett interneten és így aztán nem csoda ha kap hideget-meleget, mert az internetező ember már csak olyan, hogy elveszti a gátlásait ha névtelenül fikázhat egy közismert embert. Hát ez tévedés...ellenpéldaként tudok olyan világklasszis zongoristát aki szintén ident-nicket használ és nem fikázzák, sőt! A különbség, hogy ő tényleg tud valamit, nevezetesen zongorázni. És napi 12-14 óra gyakorlás után, néha még válaszol is a kérdésekre. Vajon Babarczy mit tud? Az internetező ember is csak olyan mint a többi ember [szabályerősítő kivétel: az Index legminőségibb nickjei] tiszteli, elismeri a tudást és a teljesítményt akár ident-nickről van szó akár nem.
Esterházy Péter szerint Babarczy Eszter könyvének minden darabja teljes, míg „a kötet legteljesebb darabja a Tandori-elemzés”.
Nagyon fontos a tekintélyes (Kossuth-díjas stb. díjas) író megállapítása, érdemes komolyan vennünk! Egyébként is: mindent érdemes komolyan venni, még akkor is, ha jól tudjuk, komolytalan a szerző. Esterházy részint irodalmi, részint társadalmi piedesztálon komolytalankodik. Mindegy, elsősorban magunk miatt kell a leírt (kimondott) szót komolyan értelmeznünk. Kezdetben. Aztán vagy eldobjuk a szöveget, vagy nem.
Tehát. Esterházy az ÉS-ben „Tandori-elemzésről”, nem pedig Tandori verseinek, műveinek analíziséről beszél. Lényegi a különbség! Véletlen volna? Nyilván az (Esterházy általában kevéssé ura a szavainak, mondatainak), ám, ha véletlen, ha nem, mindenképp helyes a megfogalmazás, ugyanis Babarczy valóban Tandorival foglalkozik, nem a költészettel. Tandori szent. Ez a premissza s egyben a konklúzió. Ami önmagában véve nem volna baj, ha a szerző bizonyítaná is az állítást. (Külön a gyomorbeteg „állományjavítóknak”: tudom, hogy a „Tandori” nem csak személyt, hanem (olykor) költészetet is jelöl, vagyishogy itt részemről megint fricskázó elménckedésről van szó – s akkor ezzel el is kerültük a fölösleges „fórumozást”.)
Intellektusnak azt tekintjük, aki bizonyít. Minimum érvel. Ha ugyanis nem ezt teszi, nem intellektus. Amitől persze még lehet igaza (elvileg), pl. Babarczynak is lehet igaza abban, hogy Tandori szent, ám mivel nem bizonyítja az állítást, minden aggály nélkül kijelenthető: Babarczy nem intellektus.
„Amikor »szentségről« beszélek Tandori Dezsővel kapcsolatban… tudom világosan, milyen szerencsétlen szót választottam”.
Érdektelen. Nem arról kéne locsognia a női teljességek legteljesebbjében, hogy az ő fogalmazási készsége mennyire szerencsétlen (ezt tudjuk), hanem hogy mi bizonyítja az állítást: Tandori szent. Babarczy viszont így folytatja: „Ha nem a hitbuzgalmi irodalomra és a keresztény lelkiségre, s nem is az ézsaiási »szent, szent, szent« látomásos rettenetére utalunk vele, mintha nem jelentene semmit a »szentség«”.
„Mintha”. (Megszámoltam: az esszé cca. 7000 szót tartalmaz – nem sok –, ebből a bizonytalanságot, tudatlanságot kifejező, érzékeltető „mintha” tizenhatszor fordul elő – ez sok!).
A „szentség” Babarczynál „mintha nem jelentene semmit”. Fontos ez? Az olvasó kérdése így hangzik: mit jelent a „szentség”, konkrétan Tandorira vonatkoztatva, ha már egyszer vonatkoztatva lett rá?
Jogos kérdés, csakhogy a „művelt” szerző nem válaszol, helyette újfent ezoterikus olvasottságát fitogtatja: „Ha, mint Mircea Eliade mondja A szent és a profán-ban, a szent valamiféle egyházakon túli kulturális állandó, a radikális másság, egy másik hely, idő vagy hatalom, amelyet ugyanakkor valódibbnak és időtlenebbnek hiszünk, mint az ismerősséget, a mindennapokat, milyen helyet, milyen időt, milyen kontextust jelölhetne ez a »szent« éppen Tandori esetében, aki a saját mindennapjainak legapróbb mozzanataiból veszi szövegeinek témáit? És hát meglehetősen kétes vállalkozás az is, ha Tandorit mindjárt a szent őrültek kategóriájába utasítanánk: őrültségről, látomásos tébolyról nyilvánvalóan nincs szó nála”.
Tehát két Babarczy létezik. (A burzsujnak egy sohasem elég.) Az egyik Babarczy szerint Tandori szent, míg a másik szerint „szó nincs” arról, hogy Tandori szent volna. Tandori nem szent, sem az ézsaiási, sem a Mircea Eliade-i vonatkozásban, sem nietzschei, trakli, József Attila-i összevetésben.
„Hogy miért érdemes mégis bevezetni a szentség kategóriáját, arra Tandori egyik kritikusa ébresztett rá – írja az eszmélkedő Babarczy –, egészen pontosan Mezei Balázs, aki… költői levéllel fordul Tandorihoz. Mezei Balázs nem hiszi el, s ha mégis elhiszi, nem tudja elfogadni Tandorinak, hogy… nélkülünk (a közönség? az irodalmi világ? a világ? nélkül) is jól elvan és fütyül az elvárásainkra… hogy képzeli Tandori, hogy megengedheti magának, amit láthatólag megengedhet magának: hogy ne hozzánk beszéljen, hanem saját magához, a feleségéhez, a mackóihoz és a madaraihoz?”
Nos, egyszerű a kérdés. Oly szimplácska, mint egy „kisdarab nő”-i lélek az esszéirodalomban: megengedheti-e magának a költő, hogy ne értsék a verseit? A válasz éppily egyszerű: megengedheti. Vagy: nem engedheti meg. Vagy: megengedheti, de vessen magára, ha közben a közönség elismerésére is vágyik.
Ennyi.
Babarczy viszont képtelen egy viszonylag épkézláb gondolatot kicsiholni statikus nőségéből, ezért férfi-futtából, kapásból avatja szentté Tandori Dezsőt. És aki nyilván örül ennek, miként Gilmar művész úr is örült, amikor Farkas professzor „újjáavatta” őt egyik (1966-os) „nagy esszéjében”; tegyük hozzá, s csakis a „legteljesebb” teljeség kedvéért: Bene professzor „ötlete” nyomán (Esterházy érti, miről beszélek). Persze torz a hasonlat, mert Babarczy messze nem egy Farkas Jancsi (Bene még kevésbé), ugyanis így folytatja az avatószózatot: „A kérdésre nem könnyű a válasz – nem is törekszem többre, mint hogy elmagyarázzam, miért nem zavar engem mindaz, ami másokat… Tandoriban zavar, bosszant vagy elképeszt”.
Tehát Babarczynak „nem könnyű a válasz” (ki csodálkozik ezen?!), így hát (válasz helyett) „elmagyarázza”, hogy őt miért nem zavarja, ami másokat Tandoriban zavar.
Vagyis immár megállapíthatjuk, a teljes esszék „legteljesebbikében” bizonyítottá vált: Tandori szent, mégpedig azért szent, mert Babarczy Esztert nem zavarja Tandoriban az, ami másokat „zavar, bosszant vagy elképeszt”.
Miközben engem is elképeszt a „kisdarab nő” nagydarab butasága, mégsem tartom Babarczyt szentnek. Nem tudom, ez valahogy nem jutott még eszembe. Valószínűleg azért, mert noha elképeszt a szövege, zavarni nem zavar. Egyáltalán nem! Sőt még csak nem is bosszant.
Megvallom: magam is híven törekszem a teljességre, noha tudom, „legteljesebb” soha nem leszek már, ahhoz legminimum Esterházynak, de még inkább Babarczynak kellett volna születnem. Ez sajnos nem sikerült, de azért általában igyekszem tárgyilagosan ítélni, miként most sem hallgatom el: Babarczy nem csupán Tandori Dezső személyes őszentségességén ájuldozik a könyvben, hanem (imitt-amott) a tárggyal (a költő valamely versével) is elbíbelődik.
Idézem: „S nézzük végül a híres III. Koan-t…Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett? Hogyhogy mi helyett? – kérdezi az olvasó. Hiszen az imént olvashattuk: »a hang helyett«.”
Igen, olvashattuk, s egyebek közt éppen ezért nem kérdezi az olvasó, hogy „mi helyett”. Hanem: vagy leteszi a könyvet (vs. hajítja a picsába), vagy pedig szentté avatja Tandorit. Az épeszű olvasó. Babarczy viszont nem ezt teszi, hanem ő faggatni, kérdezgetni kezdi a szentember szövegét: „A »hang helyett« helyett »mi helyett«? A felelettől haladunk a kérdésig?”
Na, ezt már nem tudom. Ezért javaslom, Babarczy átszellemült kérdéseitől haladjunk inkább Ignotus felé, ő ugyanis egyszerűbben, értelmesebben fogalmaz, és nem mellékesen: hozzáértéssel. „A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre… Ady… értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. »Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora…« Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű”.
Ignotus tehát nem azt mondja, hogy Ady szentember (ezt a Kosztolányi által kárhoztatott „írástudatlanok” állítják), hanem részint azt mondja, hogy Ady „igazi költő”, részint hogy Babarczy „bolond kérdést” vetett föl, mert a tárgyalt mű tárgyi része érthetetlen ugyan, ámde (Adynál) a vers érvényes, „egész értelmű, teljes kicsengésű” műalkotás.
Hogyan lehet ez?
Úgy, hogy lópor van benne. József Attila ihletnek, „mana”-nak, varázserőnek, bűbájosságnak, vajákosságnak, boszorkaságnak nevezi a lóport (ami nem baj, nem mindenki fogalmazhat oly a elragadóan, mint én), de – és ez a nagyon fontos! – József Attila (ill. Ignotus) nem magáról a szent költőről, annak szent lelkéről, szent miegymásáról beszél, hanem valamely konkrét alkotásáról.
„A felelettől haladunk a kérdésig?” – kérdezi Babarczy Eszter, aki láthatóan nekiveselkedett a költeménynek, ám mivel nem gyün a válasz magától, a „kíváncsi nő” – jobb híján – tovább kérdez: „De miért van akkor ott az a »de«? Miért nem elégedhetünk meg a válasszal? Visszavonni, s nem állítani akarja magát a vers?” Majd e megvilágosítón kíváncsi kérdéssor után Babarczy tudatja, mi az, ami immár végre nyilvánvalóvá vált: „Nyilvánvaló, hogy a szöveg nem ad magyarázatot: a szöveg nem ábrázol, hanem működik”.
És ez még rendben is volna: „működik” a szöveg. Rendben volna, ha az „elemző” itt megállna, ha nem fontoskodna-értelmezgetne tovább. Esetleg közölhetné (személyesen, mint Lukács 1910-ben, vagy mint Ignotus 1908-ban): „akasszanak föl, ha értem, de nagyon falhoz vágott a vers; elolvastam s azóta ima helyett ezt mormolgatom, koitusz közben is ezt sikoltozom, a klotyón is ezt nyöszörgöm illatos magányomban, de még szárnyas betét helyett is ezt használom” (nota bene: a „szárnyas” jelző alkalmazása Tandorival kapcsolatban kifejezetten stílusos lehet)! Babarczy viszont nem ezt teszi. Hanem „bolondot” kérdez. Majd fakón, sápadtan okoskodik. Hosszabban idézem, de érdemes elolvasni, ti. tanulságos a szöveg, jól jellemzi az „esztétikában” utazó, üresfejű Almási-kreatúrák, Esterházy-sétapartnerek fontoskodását:
„Azt mondhatnánk, ezek a versek paradoxon-terápiák, ahogy a zen is terápiaként használja a paradoxont. A »mi helyett« kérdése örökösen kimutat a szövegből – elégedetlenséget mutat, de egyszersmind mintha egy valódibb dologra is utalna, ami helyett az írás van például, vagy a némaság. Mi az, ami »helyett« van még a némaság is? A némaság, ami pedig a maga wittgensteini pátoszával végállomásnak tűnhetnék: amiről nem lehet beszélni / amit nem lehet kimondani (az ént? a világ teljességét?), arról hallgassunk.
Csakhogy itt nem a kimondani vagy nem kimondani, beszélni vagy nem beszélni alternatívájáról van szó. Inkább a lenni vagy nem lenni-jéről... Márpedig ennek az első kötetnek a témája – ha beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán – a valakivé válás, az élet mint feladat. (...) Ha még a némaság is valami helyett van, az azt jelenti, hogy van a háttérben valami eltüntethetetlen feladat, amely túl van az író választásán: írni vagy elhallgatni.”
Tehát Tandori szent, mert a szövege „nem »szövegvilágként« működik”, míg Ignotus szerint Ady ugyan nem szent, csak épp a verse jó vers, és éppen azért jó, mert „teljes kicsengésű” „szövegvilágként” hat az olvasó „fülén át”.
A Tandori-mű miért „nem »szövegvilágként« működik”? Azért, mert „ezek a versek paradoxon-terápiák”.
Hát igen. Könnyen elképzelhető, hogy „paradoxon-terápiák”, ám a paradoxonok világa nyilvánvalóan „szövegvilág”. Mert mi más volna a vers, ha nem szöveg?! Van persze szöveg(világ) nélküli költemény is, zenének nevezzük.
Mint a fenti idézetből kiderül: Babarczy Eszter egy érthetetlen (értelmetlen?) Tandori-szövegtől eljut egészen Wittgensteinig: „amiről nem lehet beszélni / amit nem lehet kimondani (…), arról hallgassunk”.
Nos, pontosan ezt a filozófusi jó tanácsot kellett volna megfogadnia magamagától! Hozzátéve: mindenről hallgassunk, amiről nem tudunk értelmesen beszélni!
Míg Babarczy Wittgensteinen is túllendül: „Csakhogy itt nem a kimondani vagy nem kimondani, beszélni vagy nem beszélni alternatívájáról van szó. Inkább a lenni vagy nem lenni-jéről”.
Minek a „lenni vagy nem lenni-jéről”? Esterházykám, tudnál válaszolni a kérdésre a te Babarczykád helyett!? Csak úgy, liberálröptében: alanyállítmányilag, tudniillik a szövegből (objektíve) az derül ki, hogy a „beszélni vagy nem beszélni” viszony „lenni vagy nem lenni-jéről” van szó. Nálatok. Gyorslábú séta közben.
Ugyanakkor nem árt tudni: a „lenni vagy nem lenni alternatívája” nem a szent Tandoritól, hanem egy apokrif költőtől származott közhely. És ez még mind semmi! Ugyanis a Tandori-Babarczy tandem Wittgenstein után Shakespeare-en is túllendül, sőt az „író választásán” is túl, messze, messze túl, egy óperenciás banalitásig: „van a háttérben valami eltüntethetetlen feladat, amely túl van az író választásán: írni vagy elhallgatni”.
És ettől szent igazán Tandori Dezső! Hogy nem ő választ az „írás” és „elhallgatás” között. Meg attól, hogy a szent költő „hátterében” van „valami eltüntethetetlen”: „írni vagy elhallgatni” – ez a „feladat”. (Hadd kérdezzem meg: Babarczynak miért nincs ilyen „háttérfeladata”? Azt hiszem, én nagyon meg tudnám mondani, melyiket válassza.)
Összegezzük: Tandori Dezső egy valódi szent! Igaz, nem értjük, amit ír, nadeviszont: Wittgenstein! Sőt annál is több: Hamlet, sőt azon is túl, ahol a kurta farkú „háttérfeladat” túr: írni vagy nem írni. Az itt a kérdés. És igen, magára a „kisdarab nőre” vonatkozóan is ez a szent kérdés: akkor nemesb-e a lélek, ha tűri a hímollózás minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll a férfizsarnokság ellen, és söprűnyelet ragadva véget vet neki?
Esterházy Péter Babarczy Eszterrel „sétál” az élet (és irodalom) utcáin, házak és kertek között kóricálnak (Séta Babarczy Eszterrel, ÉS 1997. 5. sz.), szó szerint idézve pedig így: „A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja, ház, kert, utca. (Ritkán, de előfordul, hogy túl gyorsnak tetszik a séta, lenne hosszabb, kívánnánk, de nem úgy udvarolva, hogy még, még, a burzsujnak sohasem elég, hanem morogva, mogorvábban; ilyenkor séta helyett csupán mondva van: és még arra meg arra is elsétáltunk.)”.
A burzsujos jópofizás szellemtelen (óvodásan szellemeskedő), unalmas, tipikus esterházyáda – de ne legyünk kicsinyesek, ne buzeráljuk hosszan a „poént”, tekintsünk el tőle! Illetve még annyit: a „túl gyors séta”, alanyilag, állítmányilag, nem azt jelenti, hogy túl rövid a séta, hanem azt jelenti, hogy (vagy sokáig, vagy nem sokáig) Esterházyék igencsak szedik a lábukat: ők gyorsan sétálnak. Míg „elmenni” persze méltán lehet gyorsan, velem is megesett már, nem egyszer, nem kétszer, de sebtében sétálni? Aligha. „Előfordul, hogy túl rövidnek tetszik a séta”, és különösen, ha maga Esterházy is így kívánja odébb: „lenne hosszabb”.
Nem vagyok rasszista. Kultúr-rasszista sem vagyok, szemben pl. Heller Ágnessel (Bicikliző majom), Babarczy Eszterrel (vesd össze) illetve szögesen szemben Esterházy Péterrel. Nem vagyok rasszista, objektíven szemlélődöm (szanaszéjjel), ám még így sem ismerek oly arisztokrata ivadékot, aki nemhogy érezné, de legalább értené József Attila versét:
Ha nem bú, nem baj őneki, hogy oszladozó felhő ez édes nép, mert szétszedi az úri szél, a dörgő. Míg sorsunk rongy és alant szárnyal, tapogatódzó ökörnyállal!...
Ismétlem: én csak „ökörnyállal” tapogatódzó „dörgőket” ismerek. Nem vagyok rasszista, de nagyon úgy tűnik, az üres, arisztokrata dörgő ökör-gőg valahogy heted-, nyolcad-, század-, ezredíziglen determinál. Vagy volna tán’ kivétel? Andrássy Katinka? Gyanítom: nincs igazi kivétel, de ha van is, Esterházy biztosan nem tartozik közéjük. József Attila verse róla is szól:
Kóró a lelke, űl azon kis varasbéka ékül;
A legendás esterházyság hülye mítosz. Kis varasbéka. Jószerént blöff az egész.
Kedvelem Illyés verseit, Szabó Dezső pamfletjeit, Németh László regényeit, Cseh Tamás dalait, nem szólva – más elvi dimenzióban – Bartók, Sebő, Sebestyén népiségéről, míg József Attila parasztverseit egyszerűen imádom, a Dörmögőt éppúgy, mint az erdélyi ihletettségű Regős éneket, vagy a bartóki barbár (barbaro) szférákban szárnyaló-dübörgő Egy költőre című verset, s kiváltképp a hamisítatlanul paraszti Tiszazugot:
S mit ér a vén? A kanalat elejti, csöppent, etetik s ha ő etet, a malacok habos vödröstül fellökik.
És lágy a tanya, langy az ól. Csillagra akasztott homály! Kemény a menny. A gally alól bicegő cinke sírdogál.
Ezt én születetten szeretem, bennem ugyanis minden „fellökött”, „csöppentő vén”, minden „bicegő cinke” sajnálása valahogy a szeretetig sajog, ámde nagyjából ennyi. Vagyis nem vagyok híve semminő „belevaló magyar kan”-ságnak, így – elvileg – egyetértek az elhíresült bonmot-val: „nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban”. Szóval magával a megjegyzéssel igen, míg a szerzőjével nem, vele semmiképpen, ugyanis, ha valaki, akkor ezt épp Esterházy nem okíthatja (általában), és különösen nem akkora orcával, amekkorával ő teszi.
Állítom: jobbadán blöfföl a manus, vagyishogy az esterházyság valószínűleg azért alakult ki, mert Esterházy „hagyományos” „alany-állítmányi” módon nemigen képes fogalmazni. Szükségből „erény”. Miért gondolom így? Merthogy olykor azért igencsak igyekeznék a lelkem, ám – olykor – marhára nem sikerül néki, hiába a buzgalom. Sőt esetenként kifejezetten Babarczy a nívó (ezzel persze nem akarom vérig sérteni a Kossuth-díjas írót). Például: Esterházy szerint „A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja”.
Valóban? Ha te mondod, elhiszem, ám, ha szabad, csak megkérdezem: mi az, hogy a „legteljesebb”? „Esterházyság” volna? Kizárt. Még a legbirkább sznobok sem gondolhatják – figyelembe véve a szövegösszefüggést –, hogy e bundás alanyállítmánytalanság szándékoltan esterházys kifejezés. Nyilvánvaló: simán csak tapló a szerző, írom szavak, ahogy jön; talán érti, de semmiképpen sem érzi: miként nincs „legmaximálisabb” mérték, miként nincs „legtökéletesebb” esszéista, úgy „legteljesebb” esszé sincs, sőt még a „legátfogóbb” szó is piha, legalábbis alany-állítmányi kultúrkörökben.
Babarczy tárgyalt esszéje vagy teljes, vagy a legkiteljesültebb, legkoherensebb, legjobb, legérdekesebb… Lehet a legkomplexebb, de nem lehet a legkomplettebb.
Az egésznél nincs egészebb. Esetleg a költészetben, Esterházy viszont nem költő, hanem inkább svihák, amolyan zsigeri szélhámos. Az esterházyság jól be van nyalva kultúrtörténetileg. Kékharisnyásan széttett lábakkal van benyalva. Mondom ezt, hogy lássék: ha mindkét malteros kezemet a seggembe dugom, akkor is percenként száz esterházyádát durrantok elő (nem nagy ügy); vagyis kizárólag azért lehet az író elbűvölően esterházyas, mert a sok kicsi Eszter házias, értsd: pro forma szorbonka mucus, míg lényegileg von Kochlöffel aus. És persze terpeszben nyalánk. (Ugye?! Dől belőlem a magas irodalom, ha éppen úgy tetszik…)
Térjünk át tartalmi kérdésekre! Igazat állít-e Esterházy Péter? Tartalmi a válasz: igazat akkor állítana, ha Babarczy esszéje legalább egy kicsikét teljes volna, ha már nem is a „legteljesebb”. (Vagy netán a „legteljesebb” mégiscsak azt jelentené, hogy nem teljes, csupán relatíve, a többi tökéletlenséghez viszonyítva? Ki tudhatja ezt egy Esterházy Péternél? Kevéskének tűnik a férfiú, szellemileg maximum a legotrombább „belevaló kanok” pedellusi, vicegrófi nádpálcázására elég.)
Babarczy tárgyalt esszéje akkor volna teljes, ha minden mondata épkézláb mondatnak minősülne. Igen ám, csakhogy Babarczy írásának már az első megállapítása így hangzik: „Amikor »szentségről« beszélek Tandori Dezsővel kapcsolatban, esetleg »misztikáról«, mert ezt fogom tenni, tudom világosan, milyen szerencsétlen szót használtam” (41. o.).
Használok majd – alany-állítmányilag: jövőidőben! –, legalábbis akkor, ha „fogom tenni”, vagy pedig jelen időben (ha a „beszélek”-en van a fajsúly), de semmiképpen sem múlt időben, ámde ezen most billenjünk túl (jelen időben)!
Beszéljünk a „legteljesebb” esszé első (talán „legteljesebb”) mondatának logikai, tartalmi tökéletlenségéről! Egyszerűen muszáj beszélnünk róla, ha ugyanis azt állítja a „legteljesebb” szerző, hogy ő „szerencsétlen szót használ” az esszében, akkor e törekvés eo ipso indokolhatatlan, míg a „furcsa”, „különös”, „meglepő”, „mellbevágó”, „megdöbbentő” szavak alkalmazása indokolható. Babarczy persze meglepőnek tételezi stiliszta tenmagát (csak nem találja a megfelelő szót), ám meg sem kísérli az indoklást. Noha az olvasó várná a magyarázatot (minden tekintetben): ha a szerző tudja, hogy „szerencsétlen” a kifejezése, akkor vajon mi a túrós brindzáért használja? Azért, mert nem rossz, nem hibás (amit amúgy a „szerencsétlen” szó jelent), hanem furcsa, különös? Jó, de akkor is: mi a különösség oka? Nincs válasz.
Tandori eleve szent. Elhiszem. De vajon honnan tudja ezt éppen Babarczy Eszter? Éppen ő, aki a „legteljesebb” esszéista?, s aki szerint a „II. töredék egymást ravaszul kétségbe vonó metaforák sora.
Ó, ismétlődés: szívszorultod is mind csak való, mindig csak változat még. És készületlen bennünk, amiről hogy készen érhet minket – elhihetjük. Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni, s már nem magunkon át...
Az ismétlődés »szívszorulta« csak való – hogyhogy? Hiszen a »való«-hoz hagyományosan nem társulhat »csak«! Nem olyasminek kellene itt állnia: csak álom, csak irodalom?” (47. o.)
Nem olyasminek. Részint azért, mert a költészet nem „hagyományos” konyha-szövegelés (ti. ez a specifikuma, vö. „költői szabadság”), részint mert a „való”-hoz nyugodtan „társulhat” a „csak”, és ami a külön vicc: nem kizárólag a költészetben, hanem „hagyományosan” is.
Babarczy egy másik esszéjében azt állítja, hogy J. Beuys „valóságot teremt” (vesd össze). Nem érti: a „valóság” kategória (végső fogalom), míg a „való” nem az, tehát Babarczy rosszul használja a saját kifejezését (amott), miközben (emitt) Tandori sorai közt matat (mint tót a pinán), merthogy ő nagyon átlát ám a költői „ravaszságon”! Noha Tandori szóhasználata még „hagyományosan” is korrekt, míg a „kisdarab nő” nagydarabot ámul: „Nem olyasminek kellene itt állnia: csak álom, csak irodalom?”
Tényleg nem érted? Épp arról van szó (legalábbis a leírt szövegben), hogy csak „való” létezik, profán „ismétlődés”, otrombaság, durva, dudaorrú hétköznapiság – a monoton brutalitás különféle „változat”-ait éljük. Hangsúlyozom: a leírt szövegben. Vagyishogy mire gondol Tandori, ha gondol egyáltalán valamire, nem tudom, nem is érdekel – konkrét szövegről, illetve konkrét szövegértelmezésről beszélek: „Nem olyasminek kellene itt állnia: … csak irodalom?”.
Nem tudom, minek kén ott állnia, egy biztos: ha Tandori verse gondolati költészet, s ha az esszéista is „szent” gondolat után kapirgál benne, akkor Babarczy, bizony, Bőndörös elvtársat is megszégyenítő módon vulgármaterialista. Merthogy szerinte nem a minden-vasárnapian pörköltszagú, „szívszorult” vágyaiban is „zsír-szívű rém”-ként röfögő „való”, hanem a művészet, az „irodalom” illethető lekicsinylően a „csak” határozószóval.
Hát hogyne…
Jön a kocsi, fut a kocsi: Patkó-dobogás. Jön a vonat, fut a vonat: Zúgó robogás. Vajon hova fut a kocsi? Három falun át! Vajon hova fut a vonat? Völgyön, hegyen át!
Ez (szerintem) már nem gondolati költészet (túlfutott, túlrobogott rajta, mint a kocsi, mint a vonat), de költészet. Még ugyancsak!
Továbbá:
Ha a világ rigó lenne, Kötényemben ő fütyülne, Éjjel-nappal szépen szólna, Ha a világ rigó volna.
De ha a világ rigó lenne, Kötényembe nem is férne, Kötényem is honnan volna, Ha egész világ rigó volna.
Ez viszont gondolati költészet, oly annyira, hogy megjelenik benne József Attila művészetdefiníciója: „a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek”.
A világ nem fér el a kötényemben („nem szemléleti végső világegész”), de mert jó volna, ha elférne (ha a „világegész”-t a maga „végső” mivoltában is szemlélhetném, kezemben tarthatnám), művészetet, rigódalt teremtek a kötényembe, hiszen csak így vagyok képes, de így képes vagyok birtokolni a „végső világegész”-t.
A műalkotás nem azonos a világgal, hát hiszen „kötényem is honnan volna”, ha a kettő azonos volna, miközben igaza van József Attilának: „a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi »végtelen regresszus lehetetlenségének« elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk”.
A „közvetlen egyetemesség”, „határolt végtelenség” katartikus állapotát érzékeljük akkor, amikor a világ a kötényünkben dalol „szemlélhető” (hallgatható) „műegész”-ként, ihlet-rigóként.
Ha pedig Tandori idézett töredékét gondolati költészetként fogjuk föl, akkor az csak József Attila-utánérzet lehet (mint még annyi minden), de nem fogok Tandori-elemzésbe bonyolódni (nem értek és nem is akarok érteni hozzá), Babarczy szövegéről van szó („ontopik”), vagyis az ország apraja-nagyja által betéve tudott költeményből kizárólag azért idézek (három sort), mert a vers, ha nem is általános, de középiskolai tananyag:
Nem való ez, nem is álom, ugy nevezik, szublimálom ösztönöm...
A József Attila-i lenge „álom” (egészen pontosan az „eszmélet”) a görcsös-göcsörtös „való” alternatívája (s minden vonatkozásban helyesen!!!), Tandorit pedig a „való” szorítja (ha a verse gondolati költemény), míg József Attila túl van valón is, álmon is. A Tandori-féle „már nem magunkon át” történő „kizuhanás” valami eszmélési, „ösztön-szublimálási” igényt sejtet? Maradjon ez kérdés, nem kívánom összekutyulni a két verset, és már csak azért sem, mert könnyen előfordulhat, hogy Tandori töredéke egyszerűen nem költészet (horribile dictu).
A „való” és az „álom” „dialektikája” így hangzik gondolatilag, onto-logikusan:
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
Bergsonnál az „eszmélés” akkor „üti föl fejét”, ha a „cselekvés” akadályoztatva van (valami okból), míg József Attilánál az eszmélet végső soron cselekvő mozzanat, az ihlet alkotó párjaként a „világhiánnyal” birkózik. Tandorinál nemigen tudjuk, mi az ábra: „Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni, / s már nem magunkon át...”, esetleg sejtjük (ha akarjuk, bár szerintem ne nagyon akarjuk!), s ami persze jelentheti azt is, hogy nem vagyunk eléggé érzékenyek, fogékonyak, de jelentheti azt is, hogy Tandori blöfföl.
Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem. Ha megbolondulok, ne bántsatok. Erős karokkal fogjatok le szépen;
ha majd egész valómmal kancsitok – ne mutassatok öklöt, úgy se látom. A semmiből vissza ne rántsatok.
Ami nyilvánvaló: Tandori csak magáról beszél (esetleg az emberről), míg József Attilánál az „egész valónkkal” kancsítás a „világegész” kancsalsága is egyben, vagyishogy a „világhiány” voltaképp a valóság és az ember(iség) paranoiás viszonya. Ennek egyik metaforája a „méla tót”, aki/amely nem „zuhan” (mint Tandorinál a valaki), hanem „száll”. Mélán, némán, kozmikusan kancsítva lebeg. Tandori is ezt forszírozná? Mindenesetre tény: az emberiség az űrben kihűlve leng („száll alá”), nem csak Madáchnál, József Attilánál is:
Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől –
Tandori is erről beszél? Azt javaslom, ne rezeljünk be, mondjuk ki kereken: nem tudjuk, miről beszél. De nem azért, mert Tandori „paradoxonokat” faragó „szent” költő (nyilván nem az), hanem mert vagy mi vagyunk érzéketlenek, vagy Tandori blöfföl. Részemről nem tudni.
Egy biztos: Esterházy Babarczyja megint a „legteljesebben” találta el ennen tőgye közt a szerencsétlenül szentséges tandori „paradoxont”: „Amikor »szentségről« beszélek… tudom világosan, milyen szerencsétlen szót használtam”.
A „szentség” szó sem nem szerencsétlen, sem nem meglepő, hanem viszont (Babarczynál) érdektelen. Föl nem foghatom, hogyan engedték át ezt a „kisdarab nőt” az első irodalomvizsgán. Almási válaszolna a kérdésre? Vagy ő csak az esztétikáért felelős? Merthogy valaki felelős, az biztos, nem tudom, ki, Esterházy mindenesetre nem lehet, ő ugyanis beszámíthatatlan intellektuálisan, szellemi felelősségét tekintve a „legteljesebben” korlátozott. Amitől persze még sétálhat az utcán Babarczy Eszterrel. Akár gyorsan is andaloghatnak ők ketten, gyorsan csak gyorsan, fürgén, mint a gyík, mint kettő gyík – merthogy egy „a burzsujnak sohasem elég”.
Amikor Varga Lajos Márton megkérdezte, mondanék-e valamit a “köztársaság állapotáról”, elôször nagyon meglepôdtem. Nem lévén sem szociológus, sem politológus, sem közíró, legfeljebb a Moszkva téri metróállomás koldusairól tudnék dickensi látképet festeni, azaz még róluk sem, mert, mint szemérmes és ideges bölcsész, sosem mertem megkérdezni ôket, hogy miért ezt a formáját választják a megélhetésnek, s vajon valóban nincs-e más választásuk. De ha nem is tudok semmi újat mondani a Magyar Köztársaság koldusairól, vagy akár tüntetôirôl, maffiózójairól, bankvezéreirôl és kevésbé feltűnô polgárairól, tudok talán mondani valamit magának a “köztársaság” szónak az állapotáról - mert ezen keresztül is eljuthatunk a köztársaság egyfajta - morális - állapotához.
A “köztársaság” szó a mai magyar nyilvánosságban nem sokat szerepel, ha mégis, legfeljebb közjogi értelemben, s ez a közjogi értelem is meglehetôsen tartalmatlan címke: csak annyit jelent, hogy Magyarország államformája nem alkotmányos monarchia. Az alkotmányos monarchia azonban amúgy se igen jöhetne szóba, és ha szóba jönne, sem jelentene különösebb politikai változást a mindennapokban, hiszen a mai európai alkotmányos monarchiákat csak az különbözteti meg a mai európai köztársaságoktól és szövetségi köztársaságoktól, hogy a monarcha általában valamivel gyengébb politikai szereplô, mint a leggyengébb köztársasági elnök, valamint hogy jobban lehet pletykálni róla és családjáról. Hogy a köztársaság és a monarchia közti szimbolikus különbséget mennyire nem érzékelték még a politikai szereplôk sem a rendszerváltás során, jól mutatja a Magyar Köztársaság címerének sorsa: a körötte folyó vitákban elsôsorban a vállalandó és megjelenítendô hagyományról volt szó (Kossuth és az 1956-os forradalom versus “ezeréves magyar államiság”), s nem számított döntô érvnek, hogy ha komolyan vesszük a köztársaságot, annak szimbolikus ékei között nem szerepelhet a magyar korona. Nem is vette komolyan senki: a “köztársaság” a megbélyegzett, gyalázatos és rendkívül homályos jelentésű “népköztársaság” egyetlen szóba jöhetô alternatívája volt, semmi több.
Ha úgy tetszik, rendben is van ez így; van elég baja a magyar népességnek, minek foglalkozna az államforma szimbolikus jelentôségével. Most azonban, ha már alkalmam adatott rá, szeretném mégis felvillantani a köztársaság szó mögött álló republikánus politikafilozófiai hagyományt, nem pusztán azért, mert még egy olyan művelt és jeles politikai elemzô, mint Bozóki András, sem tud vele mit kezdeni azon túl, hogy Pat Buchanan és mindenféle csúnya dolog jut róla eszébe, hanem azért is, mert a “köztársaság” szó jelenlegi állapota és a republikánus hagyomány hiánya mond valamit arról a morális elbizonytalanodásról, amely sok magát liberálisnak tekintô értelmiségit gyötör.
Megkockáztatva, hogy senki sem ismer majd magára, megpróbálom összefoglalni e gyötrelmek tartalmát. Vajon valóban a cinizmusba könnyen átbillenô pragmatizmus-e az egyetlen üdvözítô hit? Vajon része-e a bürokratikus kényszer, a korrupció, a szociális érzéketlenség, a demagógia, a hazudozás, a klientúrák és az egyéb kisstílű játékok elfogadása ennek a pragmatizmusnak? Ha nem, hol lehet a pragmatizmuson belül meghúzni a határt? Vajon el kell-e fogadnia a politika iránt érdeklôdô állampolgárnak a professzionális politikus-réteg és a technokrácia fensôbbségét, vagyis azt, hogy csak a szakértôk és a politikusok tudnak releváns véleményt mondani “a politikáról” - hogy a politikáról csak a pártok és a szakértôk nyelvén lehet beszélni? Vajon mi a helye a morális értékeknek és kötôdéseknek a politikai nyelvben? Vajon valóban a modernizáció és a liberalizmus értéksemleges nyelve-e az egyetlen, amely semlegesíteni tudja a nemzeti elkötelezettség és a magyarság-mítosz veszélyes ideológiai tölteteit? És egyáltalán: hagyjuk-e rá a politikai ideológiákat a politikai elitre, vagy szálljunk harcba a politikai ideológiák, értékek és nyelvek kisajátítása ellen?
Amikor ezeket a kérdéseket megfogalmaztam, úgy tettem, mintha léteznék a mai Magyarországon pártoktól független értelmiség, amely szeretne a maga fejével gondolkodni, anélkül, hogy ezt a fejet mindjárt az egyik vagy a másik párt rendelkezésére bocsátaná. Ez meglehetôsen merész feltételezés. Én azonban most nem kizárólag az elit-értelmiségre gondolok, akik többsége akarva-akaratlan valamelyik párt holdudvarában köt ki, és a fô dilemmát azt jelenti számára, hogy pártjának apológiája az ízlésével ellenkezne, pártjának kritikája pedig az érdekeivel, hanem mindazokra, akik szeretnének politikáról gondolkodni.
A politikáról való gondolkodás nem azonos az érdekeinkrôl való gondolkodással - ez utóbbi a demokrácia alapja, s nincs is vele semmi baj, hacsak az nem, hogy mivel nem lehet tudni, hogy a pártok ténylegesen mit csinálnak majd, ha hatalomra kerülnek, s az hogyan érinti az érdekeinket - a programjukat ritkán szokták végrehajtani, sôt az óvatosabbja már a programot is úgy fogalmazza meg, hogy semmi se derüljön ki belôle -, s azt sem igen lehet tudni, hogy mi volna “a közérdek”, ezért az ember fôként csak az érzelmei meg a klientúrák szerint szavazhat. A politikáról való gondolkodás azzal sem azonos, amit “politizálásnak” szoktunk hívni, tudniillik hogy társaságban a pártok és jeles személyiségeik viselt ügyeit firtatjuk és rezignáltan szidalmazzuk az egész politikai elitet. Továbbá nem azonos a politológusok szakszerű vagy tárgyszerű -- vagy annak szánt -- elemzéseivel és a közírók indulataival sem. A politikáról való gondolkodás azzal kezdôdik, hogy elképzeljük, meglehetôsen elvontan, a politikai közösséget, amelyben élünk, s elképzeljük, hogy mit jelent, mit tehet a politika ebben a közösségben. A “köztársaság” szó ezt a politikai közösséget jelöli, s ennyiben a “nép”, a “nemzet” és a “honpolgárok” riválisa és alternatívája: éppolyan érzelemtelített, morális jelentésekkel színezett szó, mint a másik három - csak éppen a magyar politikai gondolkodásból hiányzik az a hagyomány, amely érzelemmel, moralitással, értelemmel töltené fel.
A republikánus hagyomány olyan liberális hagyomány, amely inkább az aktív, mint a passzív szabadságot hangsúlyozza: a politikai részvételt és a politikai közösség megélését az állami beavatkozástól való mentességgel és a privatizált lét jogával szemben. A republikánus hagyományban a civil társadalom is a politika része: a politizálás mintája e hagyomány szerint voltaképpen nem is annyira az, amit a kormányok vagy a pártok művelnek, mint inkább ez a személyes részvétel a közösség ügyeiben. A nagy republikánusok azt hitték, hogy ez a politika-felfogás képes kiváltani a liberalizmus, a demokrácia és a profi politika hármasát - és ebben alaposan tévedtek. Egyetlen demokrácia - még a republikánusok örökös hivatkozási alapjául szolgáló antik demokrácia - sem volt képes örökösen az önzetlen lelkesültség és az aktív szabadság állapotában tartani polgárait; minden társadalmat érdekkonfliktusok szabdalnak keresztbe-kasul, és minden társadalomban elkülönül a passzív népesség és az aktív politikai elit. A republikanizmusban nem is a politikai utópia az érdekes, hanem az, ahogyan a politika nyelvét, a politikai nyilvánosságot és a közéletet elképzeli.
A kérdés az, hogy mi közük van a politikához azoknak, akik nem csinálják - hogy megfogalmazhatnak-e morális elvárásokat és morális véleményeket, hiszen “szakértô” véleményt aligha tudnak, és hogy szükség van-e ilyen morális gondolkodásra, szükség van-e arra, hogy a polgár elképzelje, megélje a saját politikai közösségét, vagy elég, sôt esetleg jobb is, ha egyszerűen csak tisztában van a saját jogaival és érdekeivel és szavaz, különben pedig politikamentes életet él. A republikánus hagyomány szerint szükség van erre, a liberális hagyomány nálunk meghonosodott formája szerint nincs. Bárhogyan válaszoljuk is meg persze ezt a kérdést a magunk számára, mindenképpen bágyadt óhaj marad, mert a polgárok politikai tudatát szerencsére még súlyos indoktrinációval sem könnyű megváltoztatni, nemhogy egy leheletnyi morális fiattal. Mégis úgy gondolom, hogy a válasznak meglepôen súlyos hozadéka van. Így is megfogalmazhatjuk ugyanis a kérdést: tudjuk-e, hogy miben hiszünk, mihez képest és minek a nevében bírálunk mit? Tudjuk-e, mit jelent a liberalizmus, a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, ha nem az SZDSZ motyogását, nem az FGKP, a Fidesz meg a többi puffogó frázisait, nem az MSZP sunyítását jelenti?
A politikai közösség megélését, a politika szimbolikus és érzelmi oldalát, a morális értékek politikai jelentôségét ma Magyarországon elsôsorban a jobboldal és a szélsôjobboldal hangsúlyozza - középen és a baloldalon találhatunk ugyan “szociális érzékenységet”, de ennek morális vonatkozását, a szolidaritás elvét kevesen képviselik. A nagyobbik kormánypárt “modernizációról”, “szakértelemrôl”, “realitásról és kényszerrôl” beszél, a kisebbik pedig, amióta az emberi jogokat elhagyta a szótárából, igen zavarosan és semmitmondóan kommunikál. Ez annyit jelent, hogy nyilvános politikai filozófiája csak a jobboldalnak van - ôk tudják, legalábbis úgy tesznek, mintha tudnák, hogy miben hisznek, még ha az ember reménykedik is benne, hogy azért mégsem hiszik el teljesen azokat a hittételeket, amelyeket jóindulattal öncsalásnak, rosszabb indulattal pedig gyűlölködô mételynek lehet tekinteni. De tudja-e a liberális vagy a szociáldemokrata értelmiségi, hogy miben hisz? Vagy akár a nemzeti és keresztény alapon álló konzervatív?
Szinte hallom, ahogy Önök, kedves olvasók, felmordulnak, és azt mondják: minden szép eszmény jegyében el lehet követni rémes dolgokat, akkor már jobb, ha a pártok a realitásokkal vannak elfoglalva, és nyílt kártyákkal játszanak ahelyett, hogy ideológiai maszlaggal etetnének minket. Erre én azt felelhetem, hogy a pártok sosem játszanak nyílt kártyákkal, de egyébként sem a pártokról van szó.
A köztársasági eszme annyit jelent, hogy a politikát az emberi együttélés felôl, morális alapjai felôl próbáljuk elgondolni, vagyis megalkotunk egy politikai filozófiát, annak technikai részletei nélkül, és anélkül, hogy szégyenkeznünk kéne, ha nem ismerjük a külkereskedelmi mérleg aktuális állását vagy a rendôrség felépítését és belsô problémáit. Ennél persze többet is jelent, elkötelezettséget a szabadság aktív művelése és védelme iránt, amely sokféle formában megnyilvánulhat, a civil szférában való tevékenykedéstôl a közírói tevékenységig, de a mai körülmények között mindenekelôtt azt jelenti, hogy a politikai közéletet, a nyilvánosságot és a politikai nyelvet megpróbáljuk megvédeni a pártoktól, a pártok bombasztikus retorikájától és ideológiai sallangjaitól, sôt megpróbáljuk megvédeni a szakértôk tudálékosságától és zsargonjától is.
Persze attól még, hogy valaki el tudja képzelni a saját politikai közösségét, és nagyjából tudja, miben hisz, nem fog érteni a politikához - sem úgy, ahogy a politikusok értenek hozzá, sem úgy, ahogy a politológusok és egyéb szakértôk értenek hozzá. Nem fogja tudni megmondani, mi a teendô, és nem fogja tudni megítélni a kormány munkájának szakmai részleteit - viszont tudni fogja, mit jelent és mennyit ér számára a szabadság, az igazságosság, a jólét, a szolidaritás, a hagyomány, a nemzeti kultúra és az emberi jogok, és így tovább, és tudni fogja, hogy melyek azok a pontok, mert sajnos mindig vannak ilyen pontok, ahol dédelgetett értékei ütközhetnek egymással. A morális elvek tudatosítása, a nyilvánosság öntudatos használata és a tájékozódás igénye általában jót tesz a politikai közéletnek és növeli az elkötelezettséget a demokrácia és a politikai részvétel iránt. És ha valaki el tudja képzelni a saját politikai közösségét, és nagyjából tudja, hogy miben hisz, az nem kiszolgáltatott többé a politikai pártok retorikájával szemben, nem érzi magát inkompetensnek, rezignáltnak, ijedtnek vagy másodrendű állampolgárnak és tudja, hogy mikor lehet és mikor kell morális nyelvet használnia. Ez pedig már önmagában sem megvetendô. A köztársasági eszme tehát - az én talán kissé eretnek értelmezésemben - azt jelenti, hogy nem kell elfogadni a kényszerű választást a cinizmusba hajló pragmatizmus és a durva elôrecsomagolt ideológiák között, hogy, ha szerény mértékben is, az állampolgár már azáltal is aktív részese a szabadságnak, ha gondolkodik.
Babarczy Eszter nem csak a politikai publicisztika nagyosszonya, hanem van becsületes foglalkozása is.
Bizony, BE mindig is kiváló esztéta hírében állt, és amint visszatér a kaptafához újra igazi önmaga lesz/lehet. (Mellette, de nem helyette még pol.publizhat is, úgy a káposzta is megmarad és a kecske sem marad éhen, sőtt: talán még jól is lakhat.)
Létezik olyan terület, ahol a politika és az esztétika kéz a kézben járnak. (A téma a neten hever, csak ki kell azokat Googlezni.)
“A katasztrófa, hasonlóan a műalkotáshoz, váratlan, szinte felesleges jelenségként jelenik meg életünkben, utólag belegondolva mégis az elkerülhetetlenség maszkját ölti magára. Hogy aztán ezt az alkotó géniuszával, Istennel, végzettel vagy társadalmi törvényszerűségekkel magyarázzuk-e, az voltaképpen részletkérdés”, mondja David A. Klinsky egy tanulmányában. De igazat adhatunk-e neki? És ha igen, hogyan értelmezhetjük 9/11 katasztrófáját?"
Ez lehetne az a határterület, ahol BE kedvére kaszálhatna (és még vetnie sem kellene). A médiák percenként kínálják a frissebbnél is frissebb eseményt.
A babarczymus egyik pregnán lenyomata: "hacsak nincs még egy-két trükk a kalapban".
A kalapban nem trükk van, drága Megbocsátó néni (és Szerkesztő bácsi), hanem nyúl van a kalapban. A trükk az, amikor Rodolfó bácsi előhúzza a nyulat a kalapból. Teccik tudni?! Von Haus aus.
A nagy esszéista az, aki sajátmagának bocsát meg mindent.
Persze lehet, hogy közben 1x-2x rossz lóra tett, de az vesse rá az első követ, aki még soha életében nem tántorodott meg.
Igen, valamikor még én is bíztam a "kis hölgyben", de amit mostanába művel... az már igazán nem nevezhető 1-2 megtántorodásnak, az már folyamatos tántorgás.
Nekem különben semmi bajom ezzel az esztétikusan törékeny "kis hölgyel", de illene végre megállapodnia és legalább néhány garast tennie a nyerő paripára, mert ha folyton csak a futottak még kategóriákat sulykolja, akkor arra rámehet még az alsóneműje is.
Babarczy: „A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk” (197. o.)
Mindent?
Gyakorlatilag semmit. Babarczy még azt sem „bocsátja meg” a „nagy esszéistának”, amit egy valóban jelentős alkotónak (művésznek, szórakozott tudósnak) reflexszerűen nézünk el: bakit, elírást, jelentéktelen hibát. Mert Babarczy nem alkuszik! Nem bocsát meg. Igaz, „ügyesen” a „nagy esszéista” könyvének szerkesztőjét támadja, na de hát, tudjuk, hogyan megy ez…
Babarczy pitiáner módon kukacoskodik. Illetve fennhéjáz. Idézem [szögletes zárójelek közt Gyurica úr megjegyzéseivel]: „a betűhibákat még elnézném, a helyesírási hibákat és a szerző szertelen zsenialitásából fakadó ténybeli tévedéseket már kevésbé – egy szerkesztőnek tudnia kell, ha ilyen szerzővel van dolga, hogy [és itt szárnyal az égig Babarczy fennhéja!] a Partizan Review nem lehet Partizan revü, hogy Warnhol nem a Cambdell, hanem a Campbell levesmárkát tette híressé [hoppá: Konyhamuci autentikus kritikája!], hogy Allan Kaprow nevét nem C-vel írják, s végül, hogy Ruskin pontosan Marx kortársa volt, azaz nem lehetett az előzménye – de a legkevésbé azt bocsátom meg neki, hogy eszébe sem jutott kijavítani a »hólapátoló« szó perneczkyzmusát a helyes magyar »hólapát«-ra” (197-198. o.).
Ugye?! A „megértő (megbocsátó) nő” éppen azt nem bocsátja meg, amit egy szertelen zseninek (és szerkesztőjének) simán megbocsát gyakorlatilag mindenki (persze a tudósan konyhaszakértő és megbocsátón kisdarab nőn kívül), nevezetesen, hogy a levesmárkában betűhibát követett el a „zseni”. Meg a „hólapátoló”-t sem bocsátja meg, egyem a stilárisan finnyás meg nem bocsátását, őnéki a „perneczkyzmussal” szemben van magasan fejlett stílusérzéke!
Szögezzük le: Babarczy könyve rogyadozik a „babarczyádáktól”, mármost a „babarczyizmus” úgy viszonyul a „perneczkyzmushoz”, mint tanyasi liba a falusi kondáshoz.
Hány babarczyádát mutassak még?!
Vegyünk egyet mindjárt a fent idézett Nagy Meg Nem Bocsátás szövegéből: „Ruskin pontosan Marx kortársa volt, azaz nem lehetett az előzménye”. (Ez volna Babarczy szerint „a szerző szertelen zsenialitásából fakadó ténybeli tévedés”.)
Igen ám, csak attól, hogy Ruskin kortársa volt Marxnak, még nyugodtan lehetett az előzménye. Darwin is kortársa, egyszersmind „előzménye” Marxnak, Marx pedig Engelsnek, miként L. H. Morgan „előzménye” mindkettőjüknek. Marx 1818-tól 1883-ig élt, Morgan 1818-tól 1881-ig, ám Morgan nem azért „előzménye” Marxnak, mert két évvel korábban halt meg, hanem azért, mert Marx olvasta az amerikai őstörténész munkáját, s annak alapján írta pl. a Lewis H. Morgan „Az ősi társadalom” című könyvének konspektusa c. dolgozatot. Ami pedig a legviccesebb ebben az egészben (persze leszámítva, hogy E. örömmel vevő a megértő B. megbocsátó mondataira): Maxim Kovalevszkij több mint harminc évvel volt fiatalabb Marxnál, illetve A család, a magántulajdon és az állam eredete című dolgozatot fogalmazó Engelsnél.
Lelkes amatőrként olvasgatom Marxot, és persze „tetszősségtanilag” sem vagyok szertelenül zseniális lángész, ez tény. Vagyis én Marxnál nem találkoztam Ruske nevével, de ami messze nem jelenti, hogy Marx ne hivatkozhatott volna Ruske valamely megállapítására, művére, ám ha nem hivatkozott (ez is lehetséges), akkor nem azért nem hivatkozott, mert Ruske „Marx kortársa volt”. Ez egészen biztos. Tehát nem tudom, igaza van-e Perneczky Gézának, azt viszont tudom, hogy Megbocsátó néninek nincs igaza. Vagyis a nagyhangon kritizáló (amúgy nyilván nagyon „megértő és megbocsátó”) Babarczy Eszter marhaságot beszél. Na, ez az, ami meglehetősen „égő”! Mert mindenkinek jogában áll nem tudni valamit, ámde jogában áll hallgatni is, ha dilettáns (pl. az esszéíráshoz). Miközben elképzelhető, hogy a levesmárka neve stimmel Babarcynál; sajnos, minként a Marx-Ruske-viszonyt, ezt sem tudom ellenőrizmi, konyhailag kevésbé vagyok fölkészült, de semmiképpen sem annyira, mint a mindent összevissza keverő-kavaró fakanálvirtuóz esszéista, sőt nékem már a habverés sem megy úgy, mint régen.
Még egy tipikus babarczyáda (s csak azért, hogy Alanyállítmány Péter is tanuljon valamit): „a legkevésbé azt bocsátom meg neki, hogy eszébe sem jutott kijavítani a »hólapátoló« szó perneczkyzmusát a helyes magyar »hólapát«-ra” (198. o.).
Ha egyszer „perneczkyzmus”-ról beszélünk, akkor eo ipso nem kérhetjük számon (sem a szerzőn, sem a szerkesztőn) a „helyes magyar”-ságot. Ellenben javasolhatjuk (ha arra termettnek érezzük magunkat) a teljes „perneczkyzmus” likvidálását. Magyarán: vagy elfogadom a „perneczkyzmus” legitim létét (ami pedig lényegileg való eltérés a „helyes magyar”-tól), vagy nem fogadom el. A „perneczkyádák” közti turkálás, válogatás ostoba fölfuvalkodottságra utal, finomabban: stílustörés, mert – ismétlem – a „perneczkyzmus”-nak épp a „helyes magyar”-tól való szándékos eltérés a lényege. A „perneczkyzmus” polgárpukkasztás. Ha viszont nem így van, ha Babarczy „perneczkyzmus” alatt hanyagságot ért (könyvének 207. oldalán „hanyag esztétának” minősíti megbocsátásának tárgyát), akkor ezt rosszul teszi, ti. az „izmus” nem hanyagságot, hanem szándékosságot föltételez, illetve Babarczy kritikája ütközik Babarczy azon állításával, mely szerint Perneczky Géza annyira „szuverén ura” a magyar „nyelvnek”, hogy egyedül Nádas Péter űzheti viszonylag közelebbről az ő zseniális nyomdokát. Jó, de akkor most a „perneczkyzmus” pejoratív vagy nem pejoratív fogalom? Ha Perneczky Géza Nádast is lebíróan „ura” a magyar nyelvnek, akkor vajon mire a kiscunci rikácsolás, mely szerint ki kellett volna javítani Perneczky Gézát, „szuverén” szavát „helyes magyar” kifejezésre cserélvén?
Esterházy: „Én vevő vagyok az ilyen mondatokra…”.
Mire vagy te vevő, von Haus aus Örömlő Péter, áruld már el?!
Esterházy szerint „Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle... Az ellenkezés konfliktus is. Erről a Perneczkyről szóló esszében kaphatunk képet (ő az a nagy esszéista, akin a nagy esszéista definícióját B. bemutatja)”.
1) A „definícióját” valóban bemutatja, csak épp a megbocsátást nem, hanem viszont annak épp az ellenkezőjét mutatja. (Egyébként pedig egy ízben magam is bemutattam a definíciómat – az asszony simán kinevezett érte.)
2) Nem csak a „vizsgálat tárgya” idegen Babarczytól, hanem minden, ami valamiképp összefügg az értelemmel, a tudással.
3) A „Perneczkyről szóló esszében” nem arról „kapunk képet”, hogy „az ellenkezés konfliktus is”, hanem részint semmiről nem kapunk képet, részint Babarczy Eszter tehetségtelenségéről és mosogatólé színű-illatú Nagy Egójáról nyerünk plasztikus képet, vagyis arról, hogy Babarczy Eszter voltaképpen egy tudálékos liba (von Haus aus). A lexikonban ügyesen megtalálta Ruskin születésének, halálának dátumát, majd e Nagy Tudás peckes birtoklójaként jó nagyot gágogott a levegőbe. Esterházy pedig vevő a megbocsátó libára, mint ama Döbrögi recenzens életünk és irodalmunk hetivásárán (vö. Fazekas Mihállyal, aki viszont ilyen értelemben sem nem kortársa, sem nem előzménye se B.-nek, se E.-nek).
Babarczy: "az MSZP még mindig a régi gárdával halad"
Halad?/
Babarczy Eszter: Mi lesz ebből?
Kentaurbeszéd
A Fidesz elringatózik még a választási győzelem hullámain. Ringatózhat kedvére, mert az ellenzék egyetlen pártja sem képes egyetlen értelmes ellenvetéssel sem élni. A kormánypárt nem ígért sokat, már ami tényleges közpolitikai tervnek lenne nevezhető, de az a néhány ígéret is olvadozik, kivéve persze a szimbolikus ügyeket, amelyekkel mindig ki lehet húzni egy fél évig – mondjuk az önkormányzati választásokon aratott teljes győzelemig.
Babarczy Eszter| Népszabadság| 2010. szeptember 5. |
Amit nem ígértek, csak csöndben elterveztek, az teljes mértékben teljesült: minden hatalom koncentrálódott és minden hatalmi ág közvetlenül Orbán Viktor befolyása alá került.
Az önkormányzatok learatása a Fidesz számára viszont csak nagyon rövid távon lesz ok az örömre – hacsak nincs még egy-két trükk a kalapban. A devizahitelesek nyomorúsága egyének problémája, és egy-két év is eltelhet, míg a kormány elleni haraggá érik, különösen, hogy eddig nem sikerült erős érdek-képviseleti szervezetbe tömörülniük. Az önkormányzati szektor azonban szintén súlyosan el van adósodva. A jelzálogosok sírhatnak egyedül, de ha egy kisvárosban tovább kell csökkenteni a szolgáltatások színvonalát, újabb iskolákat kell becsukni – vagy átadni az egyháznak –, újabb kórházi kapacitások süllyednek az elfekvők szintjére, akkor kisvárosok fognak sírni.
Könnyen lehet, hogy némi államosítással le lehet venni terheket az önkormányzatok válláról. Úgyis benne vagyunk már, miért ne államosítanánk kórházakat és iskolákat? Persze akárhová pakolja a kormány ezeket a költségeket, valahol valaki majd fizet értük. Nem a kisvállalkozások – nekik már megígértük az adócsökkentést. Nem a lakosság – nekik megígértük, hogy senki nem jár rosszul az egykulcsos adóval. Nem privatizációs bevételekből fizetünk – elvégre nem privatizálunk, legfeljebb titokban. Mi marad? Államkötvények – vagy az EU és az IMF. Rendben, Lázár János felvetette az energiaszektor megadóztatását is. Nyilván olcsóbb lesz a gáz és az áram ezek után.
Őszintén várom, milyen kommunikációs trükkel veszünk majd fel úgy kedvezményes hitelt, hogy igazából fel sem vesszük, pláne nem a hitelezők által diktált feltételek szerint. De ha Orbán nagyon belefeledkezett az Ugocsa non coronat mámorba, ki tudja, mi lesz itt a költségvetésben.
Bogarásztam egy kicsit a közelmúlt sajtójában. A Magyar Nemzet 2009-ben megfújta az apokalipszis harsonáit, amiért a forint (akkor éppen lefelé tartó ágban) súlyosan veszélyezteti az önkormányzatok finanszírozását. Ez persze, kétség ne férjen hozzá, újabb elem volt az előző kormány bűnlistáján. A napilap idei online változatában két cikk foglalkozott a devizaadósság kérdésével. Az egyik (augusztus 28.) a spekulánsok sajtókapcsolatait firtatta. Konkrétan: a Bloomberg tudósítóját vádolják hazaárulással, amiért az „államcsőd”-kommunikációt és az „IMF-tárgyalást” a nemzetközi spekulatív tőke bérenceként (vagy valaki más fizeti szerencsétlen tudósítót?) nem úgy tálalta, ahogy az mno.hu szerint kellett volna. Ez is bizonyítja, hogy a belső ellenség dolgozik a forint gyengítésén.
Ezután elővettem Szapáry György – még MNB-alelnökként tartott – előadását is 2004-ből, amelyben megfogalmazza az MNB feladatait, és megindokolja, miért kellett feladni az árfolyamsávot. A devizaadósság rosszat tesz egy államnak, főleg, ha elszáll a valutája. Államkötvényekkel biztonságosabban lehet kezelni az ilyesmit. A kormány láthatólag ezt a tanácsot követi (bár persze kevésbé figyel a jegybank függetlenségének feltétlen megőrzésére, s Szapáry egyéb intéseire az inflációval és a költségvetési egyensúllyal kapcsolatban).
Lázár János például, amikor az ország finanszírozásáról nyilatkozott, lényegében ezt a receptet vette át. Amíg a kötvények kelendőek, ezzel nincs is baj. De ha néhány gonosz hitelminősítő netán leosztályoz minket, az államkötvények is többe fájnak majd. Persze lesznek belső árulók, akik életfogytiglani börtönt érdemelnek, amiért pénzügyi információkat szolgáltattak a nemzetközi hitelminősítőknek, de ez aligha segít az országon.
A kormányzás abban a pillanatban kezdődik majd, amikor ezekkel a dilemmákkal kell szembesülni. A Fidesz híres arról, hogy minden szavazatot számon tart: itt ötszázezer, amott egymillió, de még kétszázezerért is érdemes lehajolni, ha nagy a verseny. 1,5 millió devizahiteles túlságosan is nagy falat. Ezt tetézik most meg 3500 önkormányzattal, amelyek közül több száz súlyosan el van adósodva. A legszebb retorika sem mentheti, ha az állampolgárnak kevesebb lesz a számláján, elmarad a rég várt csatornázás, és a forintárfolyam rettegéssel tölt el kétmillió családot.
Ha nagy a verseny, ötszázezer szavazat is döntő lehet. Ha van verseny, másfél millió szavazat mindent eldönthet. Jelenleg azonban nincs verseny. A Fidesz azzal számol, hogy nincs alternatívája – és, ha a jelenlegi ellenzéket nézzük, ez a legrealistább feltevés, ami valaha megfordult a fejükben az elmúlt hónapokban. Nem tetszik valami? A kiábrándult szavazók majd nem mennek el szavazni. Amíg nincs kire, amíg az MSZP még mindig a régi gárdával halad, amíg az LMP meg sem tud szólalni egyetlen releváns témában sem, addig nincs verseny.
Nem kell a Fidesznek felszámolnia a demokráciát – ezt a szívességet az ellenzéki pártok megteszik helyette
Megmondom, miért jöttem vissza az Indexre…
Előzmény:33nev (17692)babarczyeszterválasz |.08.12 22:18:46 (17486)
Kösz mindenkinek, aki beszóltide. Egy időre most megint lelépek.
babarczyeszterválasz | 2010.08.12 21:59:05 (17482)
Örülök, hogy itt vagy, Pixy.
Előzmény:Pixy (17473)babarczyeszterválasz | 2010.08.12 10:10:04 (17468)
Benéztem, mert egy másik topikban segítséget kértem teljesen más ügy okán.
Előzmény:Gondoljátok meg (17456)
Többször leírtam: én a magam részéről a fórumon nem „jövök-megyek”, „vagyok”, „benézek”, „elhagyom”, „visszajövök”, „lelépek” stb., hanem írok, fogalmazok. Pihenésül, szórakozásdiból. Még csak nem is „fórumozok” (ahogy mondani szokás), pl. már el sem olvasok minden hozzászólást, csak azt, amelyről gondolom, talán érdekes lehet valamiért. Ha olykor „lelépek” valami miatt (gyakorta előfordul), nem jelentem be, nem szólok róla, arról pedig, hogy miért „lépek le”, miért „jövök vissza”, még annyira sem beszélek, ugyanis érdektelen, ráadásul senkinek semmi köze hozzá. Egyedül Babarczy hiszi rendíthetetlenül, hogy az ő jövése-menése, megjelenése, távozása, „lelépése”, „visszatérése” többeket fölizgat. Persze lehet, hogy igaza van, időnkénti hiánya átjár mindenkit, mint huzat a házon, elképzelhető, ám az egészen biztos: nékem teljesen mindegy, „itt van”-e Babarczy Eszter, vagy sincs.
Többször leírtam: Babarczy „szétszerelésében” számomra nincs különösebb élvezet, tehát sokkal inkább Verebes, Almási, Esterházy „babraczysmusán” csodálkozom nyilvánosan, illetve a Verebesén, az Esterházyén nem is annyira, jókora kanzsákok ők egy kisdarab mosolygós-női folton...
Babarczy Eszterhez nem szóltam, nem szólok, nem vitázom, nem „kommunikálok” vele. Valamikor (jó régen már) küldtem néki egy nyílt levelet, amelyben fölajánlottam, hogy intellektuálisan a lányommá fogadom (ha akarja), megtanítom írni, fogalmazni (ha akarja). Babarczy nem válaszolt a levélre. Ennyi történt. Vagyis nincs Babarczy Eszterrel személyes kontaktusom, nincs vele kapcsolatosan „szét- és összeszerelési” vágyam stb., ám ha mégis támadna bennem ilyesmi, azt személyesen foganatosítanám, mert a személyes probléma személyesen kezelendő.
Hogy miért éppen itt szórakoztatom magam (Babarczy Eszter ürügyén) Almási Miklós esztétaprofesszor és von Haus ausbáró Suvernyák macerálásával? Erről is beszéltem már. Merthogy történelmileg alakult így.
Végül egy „szakmai” megjegyzés: az általad idézett nick-szöveg-hamisítás kutyaütő tevékenység, abszolúte nívón aluli stilárisan, vagy amiként Töröcsik Mari fogalmazza a Szamárköhögésben: gyöngemáz.
Tegyünk egy próbát! Az itt megszólaló nickek mindegyike rühell engem ugyebár, illetve azoknak 99 %-a kifejezetten gyűlöl, a pokolba, a halálba, a halálnak is a kékeres martjára kíván, vagyishogy senki sem elfogult mellettem. Kérdés: akad-e, akár egyetlenegy nick is, aki elhiszi néked, hogy az általad idebuzerált szöveget én írtam?
Lássuk!
Babarczy v. Esterházy helyében én (is) tutira beregisztrálkodnék a Tűsarokra, meg az Index fórumaira - meg a jó ég tudja még hova - valami jó kis "sörösperec" és/vagy "tántinéni" néven/neveken, aztán meg jókat provokáznék ottan, oszt már kész is a publiaimhoz a téma.
Az Indexen darabokra szedtem Babarczy Esztert vagy 3x, aztán megolajoztam, majd újra össszeraktam, és kivittem az ócskapiacra eladni. A tavasszal + a nyáron ¤vöröscsontú¤, illetve ¤vaslábas¤ nicken destruáltam ott. Ujjgyakorlatos játék volt neokantista moll-hangsorban. Sok idõm van.
Sajnos pár ballibsi moderának nem tetszett, hogy okkal-joggal hazugnak (is) neveztem a farizeus Frizu Nénit, és kitiltottak moderatoramente. Vitatkozni nem tudtak, így természetesen a letiltás a legjobb ilyen esetben. Most is ott vagyok pertye a szokásos stílusommal,ami felismerhetõ, csak most más nicken. De ott legalább van egyfajta nívó, amíg ez a zokniszagú brancs itt egy 1961-es makkoshotykai KISZ-leányklub színvonalán izzad. Ahol a pattanásos kis pubilányokat stoppolni és bundáskenyeret sütni tanították anno. Õszintén szólva röhögni járok ide. Meg elfilózni arról, hogy milyen mélyre zakkanhat az egyébként is igénytelen némbernép, ha boldogtalan az élete, nem kell már önmagának sem,... és megtalálja közben a hasonló rozzanéletü lepruttyantakat.
Azt hiszem nem is jövök ide gyakran ezután. A sok nevetéstõl ugyanis cserepes lesz a száj. Ez a hely lefelé nivellál, ha mondhatom így.
/Ajakbiggyesztõs és orrfintorgatós szmájli. Broáfffff!/"
Ez nem vita, ez csak amolyan csetelős tucat-hepciáskodás.
Ha nem csupán ajánlgatsz, hanem azt is leírod, hogy miért javaslod, amit proponálsz, akkor legalább az igyekezeted méltányolható. Ha pedig érdekeset, jót írsz a dologról, frappánsan érvelsz, úgy vonzó lehet a tárgy is, amit ajánlasz.
Hogyan jön ide éppen Umberto Eco könyve? Mi köze ahhoz, amit a fluxus és nem fluxus viszonyáról írtam?
Ha erre is válaszolsz (értelmesen), úgy nem csupán csöppnyi buzgalmad, hanem a szöveged is komolyan vehető (elvi lehetőség).
Igen, de akkor már – egy füst alatt – írd le azt is, hogy miért hamisítod meg a másik szövegét? Melyben a szerző a „mondjuk” szó, ill. a „stb.” névmást helyettesítő három pont(ok) alkalmazásával véletlenszerűen sorol paradigmatikus neveket (minden logika nélkül, összevissza, ahogy eszébe jut). Például: semmiképpen sem lehet névjegyzék, amelyben ez áll: „Beethoven, Bach…”, hiszen Bach már meghalt, amikor Beethoven született, névsor szerint sem követik egymást stb.). Szóval a konkrét kérdés: az amorf névhalmaz elemeit miért szerkeszted formába, pontokkal jelölt, függőlegesített kvázi lajstromba? Miért teszed ezt? Miért csalsz, miért hamisítasz? A szintén mondathamisító Esterházy mamelukja volnál?
Nos, amíg ezekre a kérdésekre nem válaszolsz, addig egy unalmas kis csetelőcske maradsz.
Persze mindez csak amolyan szokvány-kioktatásféleség részemről, nem érdekel a potenciális válaszod, nem akarok szót váltani az esztétikai leltár fogalmáról, a „felsorolás” és a „lista” fogalmak közti különbségről, nota bene semmiről sem akarok vitázni, ami esztétika, „tetszősségtan” (ebben a rovatban különösen nem). Csupán egyetlen megjegyzés: közel negyven éves műszaki pályafutásom során több (eszköz-, anyag-, szerszám- stb.) leltárt készítettem, mint ahány klaviatúra-gombocskát sikerült néked leütnöd két pici ujjacskáddal csetelgetős életecskéd során, úgyhogy te nékem az enumerációról nem tudsz újat mondani (ajánlani). Ecótól sem! Tegyük hozzá: nemhogy az enumerációról, de még a numerációról sem. Sőt arról lassan már régit is csak – Babarczy Eszterrel szólván – „alig-alig”.
Mottó: „Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve…” (E. P.)
A vigyorgóban lehet a legjobban, legzavartalanabbul örülni. Sőt vigyorogni sem föltétlen muszáj, mosolyogni is szabad szépen, Babarczy módján, ilyen értelemben ott sincs megkötés. (Szegény József Attilának persze ez sem sikerült, ő az idegszanatóriumban is folyton sírt.)
Fogalmazzunk meg lényegi kérdést! Ezúttal Esterházy Péter tekintetes mellének szögezve, és szíves örömmel: Milyen nő ez a Babarczy Eszter? Túl azon, hogy nő. Hogy nő, hogy nő… nő… nő… a „kritika” legelejétől a legvégéig! Babarczy öt ízben van „nő”-ként aposztrofálva a rövid szövegben, én pedig elképzelni nem tudom, mi köze az esszéista mondataihoz az esszéista nemének!? Vagyis az ÉS „kritikusa” – rémlik, említettem már – egy szexista tapló. Báró Suvernyák. Akkora furkó, hogy az ember gondolni sem meri, vagy amiként a mondabeli zsiráfra való tekintés történik: ilyen állat nincs! És különösen nincs Esterházyban, aki ugye Steinmann is egyben (történelmileg), mitikus pedigréje csillog a Polgári Demokrácia fényözönében, fejből fölmondja a Liberál-Humán Nagykánont, ami belefér, miközben „nő”-zik, „nő”-zik, mint ama zsidózó mutatis mutandis, ama „belevaló magyar kan”. Föl nem foghatom, a feministák miért csak a majdhogynem ártalmatlan durungok kocsmapultnak döntött, „két deci fröccsel becsült” nőgyűlöletére sziszegnek (mint félelmező ludak a tocsogó partján), mikor az igazi „őspatkányok” voltaképp az Esterházy-féle „mérvadó személyiségek” meg nem gondolt (zsigeri-szexista) „gondolatai”. Például: a Nagy Író így „terjeszt kórt miköztünk”: „Jut eszembe: Thomka Beáta, Mikola Gyöngyi, Babarczy Eszter. Volna egy (elméleti) (kritikai) női vonal? Vagy ez most férfihülyeség?”
Ez most nem férfihülyeség. Nő is mondhat ekkora hülyeséget. Sőt mi az hogy! A nő olykor még Esterházynál is eltökéltebben forszírozza a „női vonal”-ból fölbuzgó emberi örömöt, s amiként a hülyeség „pártsemleges” (így mondják), akként a hülyeség koedukált is. Ismétlem: nem „férfihülyeség”, hanem a szokvány-liberál-baromság sajátos hímvariánsa, s amely változat így terjeng tovább az ÉS hasábjain: „… férfihülyeség? Értsd: bátran intellektuális férfi-projekció (p.186). Láthatóan nem tudom, fiú vagyok-e vagy lány”.
Nem mindegy?! Koegzisztenciálisan vagy hülye! Hermafroditán ragyavert nőnézegető: az elejed tehén, a hátuljad ökör; vö. részint Babarczy önminősítésével, részint Hofi-Bánhidi értékelésével: nevi-gyéé-tekkel-azta-kéét-tehhe-neet, meddőő-aza-kétt-te-héén! És amely két herélt tehén (illetve meddő ökör) egyikének (Esterházynak) hirtelen eszébe jut valami; neki legalább valami, illetve az is egy jókora semmi, amolyan hermafro heréltség: „Jut eszembe: nézve az ún., nagyon ún. konzervatív sajtót: lassan a buzi lesz az, ami a zsidó rendesen. Igazuk van, kevésbé macerás.”
Szerintem is igazuk van, míg a „nő”-zés (főleg kritika örvén) még macerátlanabb.
Szóval milyen ez a nő?
Válasz: „Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle... Az ellenkezés konfliktus is. Erről a Perneczkyről szóló esszében kaphatunk képet (ő az a nagy esszéista, akin a nagy esszéista definícióját B. bemutatja).
Megértő: meg akarja érteni.”
Igen, csakhogy az Örülő Kritikus itt konyhafaun (habverős hím) módján keveri-kavarja (össze) a „megértő”, illetve a „megbocsátó” fogalmakat. Babarczy szerint ugyanis nem az a „nagy esszéista”, akit megértünk, hanem az, akinek megbocsátunk. Elenyészetlen a különbség! Esterházy pedig éppen e kiemelt mondatra kiemelten vevő, merthogy valójában ő se nagyon tudja már, minek is örüljön örültetve, kritikusi holdórán.
Továbbá: nem megérteni kell akarni, örömdús kritikusom, hanem érteni kéne akarni a női esszéistának!
Érteni. Akarni, mintegy realistán: én ugye meg akarnám dugni Demi Moore művésznőt. Sikerülne? Hát persze, éppúgy sikerülne (ha akarnám), mint Babarczynak érteni bármit is (ha akarná). De ő még csak nem is akarja. Nem érteni, hanem „megérteni” akar. Igaz Babarczy valójában nem is megérteni, hanem megbocsátani óhajt (expressis verbis), ámde mégiscsak megérteni, merthogy ez az instrukció. Guru-instrukció. Buta a butáról recenzál, buta a butának instruál. Kékharis-nyákban.
Babarczy toleranciás megértő. Megvan tehát a kulcsszó: „megértő”! Nem „elnéző”, hálistennek, merthogy úgy bekerülnénk Woody Allen filmjébe, ti. ott is „megvan a kulcsszó: elnéző, hogy kapná[tok] be az összes faszomat” (elnézést, Woody Allen beszél ily csúnyán Oscar-díjas műalkotásában).
Mit ért Babarczy ennen szövegéből?
Közbevetőleg hadd kérdezzem meg – és csak úgy filozofice –, lehet-e „megérteni” értés nélkül? Nem lehet. Még esterházylag sem lehet megértés az esszéista örömlő szívében, ha nincs egy minimális értés az agyvelejében (már, ha van olyanja egyáltalán); legföljebb „elnéző” lehet az esszéista, „megbocsátó”, miként Fellini mester Woody Allen népszerű filmjében.
Szóval mit ért Babarczy a saját szövegéből?
Semmit (éppen ebben hajaz Esterházyira, őszhajaz immár, mert bizony, telik az idő, múlik a szomorú idő).
Hozok egy jellemző példát a hajazásra (mint ősz igére), szorosan egymást követő mondatok Babarczy könyvéből: „Nem kívánok a balos utópiák gyenge pontjaira rámutatni, ettől zeng a magyar tömegkommunikáció. Mindenesetre nem érdemes rájuk művészetet építeni. Beuys sem attól jó. Beuys művészi tevékenységének problémája nem a politikai utópizmus, kétséges érteke ellenére sem, hanem az avantgarde művészeti utópiája, divatos szóval élve: a modernizmus” (134. o.).
Nos, ez az a jó, amelynek (egyelőre, sajnos) nincs össznemzetileg örülve. Már elnézést a kifejezésrét, de én Babarczynál megértőbb nőt valóban nem láttam. Aztán, hogy Esterházy miért használja a „megértő” szót a butácska szinonimájaként, az ő dolga. Egyedül az övé, én a liberál-guruk örömforrásaiba nem mártom magam a kelleténél mélyebben.
Ha tehát Woody Allen pénisző szótárát föllapoztuk (az imént), üssük föl hamar Nagy Feróét is: „eszem, faszom megáll”: Babarczy azt állítja, hogy Beuys helytelenül cselekszik, amikor művészetét „balos” politikai utópiákra építi („Beuys sem attól jó”), majd a rákövetkező mondatban, és szintén kategorikusan, szintén az abszolút igazság hírmondójának szerepében riszálva női megértését, mosolyogva kotkodácsolja: „Beuys művészi tevékenységének problémája nem a politikai utópizmus”! És nem is a „balosság” értelemszerűen, ugyanis a valódi probléma „az avantgarde művészeti utópiája” – igen, a „modernizmus” a probléma.
Akkor tehát konkrétan mitől nem jó, mi az, amitől „nem attól jó” Beuys művészete? A „balos politikai utópizmustól” vagy a „művészeti utópiától”? Ugyanis mindkettőt a „megértő nő” állítja. Megértéssel.
Újfent kérdezem: mit ért meg e „megértő nő” abból, amit ír? Végül is mi a baj Beuys művészetével? Mije fáj a betegnek?
Babarczy mindent megért. Példamutatóan mosolyos megértéssel, és nincs is ezzel semmi gond. Hanem viszont. A két, egymást követő, mosolygón vízfejű mondata az, amely nem érti egymást. Amiért nyilván nem a „megértő nő” felelős, és már csak azért sem, mert „ez a nő” rendíthetetlenül mosolyog. Csakis a mondatai morcosak: nem értik egymást! És ha nem értik, hát nem értik, attól Esterházy még örülhet. Mint mosolyos majom a női megértésnek.
Babarczy: „balos utópiák… Beuys sem attól jó. Beuys művészi tevékenységének problémája nem a politikai utópizmus, kétséges érteke ellenére sem…”.
Érti ezt valaki? Vagy legalább megérti?
Beuys művészete nem attól jó, amitől nem jó, merthogy annak, ami nem jó, értéke van, amely érték viszont kétséges, ámde nem a kétség ellenére jó az, ami nem jó, hanem az érték ellenére nem jó az, ami nem jó. Gálvölgyi tévéjelenetei közben kiírják a képernyő alján: „ez nem a valóság, hanem paródia”, így én is közlöm most net-inzert gyanánt: amit írtam, nem paródia, hanem a teljes valóság. Babarczy-megértés. Női megértés. Hímnős (fiú-lány) örömmel körbegilisztázva.
Mottó: Én vevő vagyok az ilyen mondatokra… (E. P.)
Például az ilyenekre: „Ez az új valóságot, vagy tartalmasabb szóval élve: alternatív valóságot előállító művészet [ti. J. Beuys művészete] persze nem az élet dekoratív kiegészítéseként, egy irreális térre való kiszögelléseként felfogott műtárgy iránti tiszteletet igényli, hanem azt a tiszteletet, amellyel elhisszük az érthetetlenről, hogy valóban értelmesebb, mint saját értelmünk. Azaz az útmutatók és próféták iránti tiszteletet igényli, a már-mindig-valamilyen létezés asszociációs kínálatában, egyszerűbben szólva, a józan észben alig-alig megalapozható megértés megtámogatását a kierkegaard-i elfogadással” (134-135. o.).
Erre vevő az ÉS „kritikusa” országló örömmel. No meg a Mozgó Világ kritikusa: Almási Miklós.
Én viszont kevésbé vagyok vevő az ilyesmire, mert túl azon, hogy nyakatekert a szöveg, a szerző egészen arcátlanul nem állít benne (gyakorlatilag) semmit. Szerintem Esterházy „kisdarab” esszéistája tudatában van annak, hogy üresek a mondatai, vagyis szándékosan nyakateker, hisz’ amikor a szellemi színvonalának megfelelő témát választ, képes egyszerűen, érthetően fogalmazni; például: „A magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én [a Jobbuk politikai térnyerésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon” (HVG).
Világos, de vajon mit akar mondani Babarczy Eszter a könyvéből idézett szövegben? Hogy a művészek nem próféták (általában), csak Joseph Beuys a próféta? Igen? Ehhez kellett akkora idétlenséget papírra vetni, mely szerint az érthetetlen értelmesebb, mint a saját értelmünk?
Először is: hogyan lehet az „érthetetlen” értelmesebb bárki „értelménél”? Valamely műalkotás lehet érthetőbb a másiknál, az egyik művész lehet értelmesebb a másiknál, de egyrészt még a művész sem az „értelemnél” értelmesebb, másrészt a művésznek nem az értelem, hanem az ihlet az alapjellemzője. Nagy É-vel mért Értelemről (mint valamely „művészet” „princípiumáról”) jobbára az értelmetlen esztéták gügyögnek.
Továbbá: nem a tisztelet révén hiszünk a prófétának, hanem azért, mert hajlamosak vagyunk hinni az isteni akaratban, kinyilatkoztatásban, próféciában, ergo a prófétában is. A prófétának vakon hiszünk, vakon bízunk a szavában, míg a tisztelet kritikailag meghatározott viszony.
A művész nem próféta. Beuys sem próféta. A művész „táltos”, „varázsló”, „vajákos”, „bűbájos”, „boszorka”. Nem „értelme”, „üzenete”, „mondandója”, hanem „csak” ihlete van. És persze alkotása, mármost a műalkotásra rezonáló ember (műértő, műélvező) éppannyira birtokosává válhat a művészi ihletnek, mint maga a művész (vö. Lukács katarzis-elemzéseivel).
A filozófus kérdez, azt kérdezi: mi a világ lényege? A művész nem kérdezi, hanem mondja, pontosabban mutatja (alkotása révén): ez a lényege a világnak. Méghozzá művészeti ágtól, műfajtól, eltökéltségtől, „értelemtől”, miegymástól függetlenül. Majd azután a néző, hallgató, olvasó vagy ráérez a műre, vagy nem. Vagy „érti” a műalkotást, vagy nem. Vagy van ihlete-katarzisa, vagy nincs.
Babarczy szerint Beuys művészete „új valóságot, vagy tartalmasabb szóval élve: alternatív valóságot előállító művészet”.
1) A művészet nem állít elő semmit. A művész állít elő, és ő sem valóságot, hanem műalkotást. A valóság filozófiai kategória (végső fogalom), melyet nem lehet „előállítani”, az eredendően létezik.
2) A műalkotás nem pusztán tükrözi a valóságot, hanem a valóság (a világ, a „világegész”) lényegét mutatja föl, ezáltal (ti. a katarzis által) szünteti meg (adott pillanatban), illetve csillapítja (általában) a „világhiányt” (a teljes valóság megismerhetetlenségéből fakadó hiányérzetet).
3) Babarczy megkülönböztet „új valóságot, vagy tartalmasabb szóval élve: alternatív valóságot…”.
Az „alternatív” az „új”-nál nem tartalmasabb szó.
Olyan ez, mintha azt írná a „kisdarab nő”, hogy az egyik új melltartója tartalmasabb a másik új melltartójánál. Pedig még a régieknél sem tartalmasabb. Hanem újabb.
4) Mi az értelme az „alternatív valóság” kifejezésnek? (E kérdésre akár Almási Miklós is válaszolhatna, Esterházynak nem muszáj, ő, elég, ha örül.)
A valóságnak egyetlen alternatívája van: a semmi. A filozófiai Semmi (Heideggertől József Attiláig). Míg köznapi értelemben véve: a valóság alternatívája a valótlanság.
Kérdezem: Beuys semmit „állít elő”, vagy valótlanságot?
A „világ” szónak használjuk szűkített, az emberi léttel, gondolkodási, viszonyulási móddal azonosított változatait is („személyes világ” stb.), ám akkor azt kell mondani! Szűkített világ van, szűkített valóság nincs. Nota bene illenék bizonyítani: Beuys lényegileg más művészi világot, illetve a művészete által lényegileg más világot teremt, mondjuk, Homérosz, Szophoklész, Dante, Shakespeare, Goethe, Dosztojevszkij, József Attila, Marquez… Michelangelo, Leonardo, Rembrandt, Rodin, Picasso, Sagal, Csontváry, Moore, Dali, Vasarely… Beethoven, Bach, Bartók, Sztravinszkij… művei által kialakított világokhoz képest.
Lényegi világ-alternatívát jelenít meg Beuys művészete? Kizárt. Beuys személyes világa csupán más. Eltérő. Miként Meštrović is alternatíva, akár Michelangelóhoz, akár Henry Moore-hoz képest. És amely állításomat, nemhogy Babarczy Eszter, de senki nem tudná bizonyító erővel cáfolni. (Esterházynak nem is kell, ő, elég, ha örül.)
Babarczy szerint Beuys művészete „új valóságot… alternatív valóságot előállító művészet”, ami pedig „Almási-Babarczy-esztétából” értelmes magyarra fordítva azt jelenti, hogy: szokatlan. Az általában vett művész (Kígyós, Csutoros stb.) ritkán keni össze magát mézzel, nem locsoltat a fejére kanna vizet, esetleg otthon, miután jól berúgott (ilyet konkrétan láttam is, nevet nem mondok, mert már meghalt az illető szobrász – annyit elárulhatok, hogy nem Beuys volt).
Babarczy szerint Beuys művészete „az útmutatók és próféták iránti tiszteletet igényli, a már-mindig-valamilyen létezés asszociációs kínálatában…”. Az olvasó pedig arra gondol, hogy akkor most… Most jött el az idő: most kell szépen, szelíden tökön szúrnia magát. Ámde hirtelen fölcsillan a fény a Babarczy-esztétaság alagútján, ti. így folytatódik a mondat: „egyszerűbbenszólva…”. Az olvasó pedig (a marhája) hisz a „kisdarab nőnek”, leteszi a tompán hegyezett karót (amellyel már megcélozta ennen herezacskóját), vagyishogy nem hajítja messzire, csak félrerakja, hogy a keze ügyében maradjon, ugyanis az olvasó nem csak hisz Babarczynak, de valamelyest kételkedik is a szavában. Ráadásul prófétai előrelátással, mert a „mosolygós nőnél” az „egyszerűbben szólva” így hangzik: „a józan észben alig-alig megalapozható megértés megtámogatását a kierkegaard-i elfogadással”.
Így már igen, így valóban egyszerűbb! Nyilván Esterházy is ezért mondja (egy ültő helyében), hogy „vevő vagyok az ilyen mondatokra”. És ezért örül és örültet.
Dacára annak, hogy az „alig-alig megalapozható” kifejezés nem azt jelenti a magyar nyelvben, hogy megalapozhatatlan (Babarczy erre gondol), hanem azt jelenti, hogy megalapozható. Csak nehezen, éppen csak, éppen hogy: „alig-alig”.
Az persze nem derül ki a fogalmazásból, hogy a Babarczy-féle megalapozhatatlanság megalapozható-e a „megértés”-nek a „kierkegaard-i elfogadással” való „megtámogatása” nélkül is, vagy sem, de nem is kell kiderülnie, mert az a lényeg, hogy Esterházy vevő legyen az „ilyen mondatokra”. És örüljön.
Esterházy „egy ültő helyében olvasta végig” a könyvet, pedig, ha másutt nem, az „alig-alig”-nál mindenképp föl kellett volna pattannia egy ültő helyéből, már ha a szöveget nem gonosz glosszázás, hanem pozitív örömszerzés, örömtukmálás céljából olvasta. Esterházy rutinos róka (még nálam is öregebb), tudhatná: aki az „alig-alig”-féle maszatolásokkal operál, szövegének tárgyáról nem tud semmit. Erről, az „alig-alig”-okról ismerszik meg a simlis esszéista.
Almási Miklós „tehetséges”, „művelt” tanítványa szerint J. Beuys művészete „nem az élet dekoratív kiegészítéseként, egy irreális térre való kiszögelléseként felfogott műtárgy iránti tiszteletet igényli, hanem azt a tiszteletet, amellyel elhisszük az érthetetlenről, hogy valóban értelmesebb, mint saját értelmünk”.
Ez is egy kategorikus állítás, Babarczy-féle „abszolút igazság”. Mellyel a „sokdiplomás” esztéta voltaképpen azt állítja, hogy például egy Rodin, Degas, Noguchi, Moore, Meštrović, Tot csupán az „élet dekoratív kiegészítése”, egy Borsos Miklós csupán az élettér valamely „kiszögellésébe” állított díszlet. Mert Babarczy „abszolút igazsága” szerint egyedül Beuys az, akinek „alternatív valóságot” teremtő alkotása nem csupán „egy irreális térre való kiszögelléseként felfogott műtárgy”; ti. ez lehet az „alternatív valóság” szóösszetétel egyetlen magyarázata. Igen, csakhogy marad a kérdés: ha Medgyessy, Pátzay, Somogyi, horribile dictu Varga Imre is több „tiszteletet igényel”, mint „amellyel elhisszük az érthetetlenről, hogy valóban értelmesebb, mint saját értelmünk”, akkor miben áll Beuys különössége, alternatív jellege?
Vagyis Babarczy akarja, nem akarja (az „élet dekoratív kiegészítése” pejoráló kifejezéssel), gyakorlatilag összemossa a sznob kontra műértő, illetve a „tradicionális művészet” kontra Beuys-fluxus viszonyt. Ez utóbbi nyilván nem létező ellentét, ugyanis Beuys művészetét éppúgy élvezheti a műértő is, „élvezheti” a parvenü is, miként mondjuk Modigliani, Picasso, Kovács Margit szobrait, kisplasztikáit.
Joseph Beuys vagy művész, vagy nem. Ha művész, akkor „bűbájos” (nem próféta), s innentől a konkrét művei érdekesek (nem a „megvallása”, „üzenete”, „ars poeticája”, „művészi filozófiája” stb.). Ha viszont nem művész, akkor teljesen mindegy, micsoda, lehet kókler, sarlatán, álpróféta, illetve lehet jó szándékú, jámbor, alternatív minimókus, nincs jelentősége.
Csak a konkrét műnek van jelentősége!
Összegezve a sok-sok okosságot, mellyel kegyeskedtem megajándékozni rajongó olvasóimat: „prófécia”, „útmutatás”, „értelem” a művész „lelkében” honol, ám ami érdektelen, nem ér semmit, a művész „lelkével” (próféciájával, ilyesmijével) csak a „lélektanos ökrök” fogalakoznak, olyanok, akik kizárólag az esszékotyvasztáshoz értenek (s ahhoz se nagyon). Míg „boszorkaság” csak műalkotásban lelhető föl, vagyis ami – paradox módon – éppen a boszorka-művészben nincs, ti. belőle jött ki. Tehát: az ihlet a műalkotás létrejöttével meg is szűnt. A Mama című vers éppen arról szól, hogy az anya nem azonos a gyermekével. Miután megszülte. József Attila-i parafrázissal: a műalkotás is, a művész is akkor válik „megletté”, ha „szívében” nincs se „anyja”, „apja”, ha teljesen és véglegesen elszakadnak egymástól. Ami persze roppant tragikus; ám amint a születés is tragédia, úgy az igazi („meglett”) művészet is tragédia.
A Mama című verset Szántó Judit memoárja nem értelmezi, hanem csak igazolja (vesd össze). Mert aki nem érti a verset (mint pl. Tverdota, Latinovits…), az az életrajzi tények, események ismeretében sem érti, sőt, ha lehet, még nagyobb marhaságokat beszél a költeményről (mint pl. Tverdota), míg aki a versből érti a verset, az Szántó Judit, József Jolán könyvének elolvasása után bólint (okos fejével biccent): igen, így tudtuk.
Létezik olyan terület, ahol a politika és az esztétika kéz a kézben járnak. (A téma a neten hever, csak ki kell azokat Googlezni.)
