A Gyurica úr glosszáláshoz való joga elvitathatatlan. Ha azt írod Te glosszálsz, nem írhatom, h szerintem meg elemzel, anélkül, h a fejemre ne venném annak a bizonyítását, h jobban tudom Nálad, h mit csinálsz. Ráadásul a két fogalom (glossza, elemzés) annyira közel áll egymáshoz, h akár egyénileg - a hibázás veszélye nélkül – értékelhetjük eltérően egyiknek v. másiknak a dolgokat, (ezzel nem állítom azt, hogy csereszabatosak lennének). Na most, én lényegileg – de általában a részletekben is – egyetértek Veled. B. szövegével kapcsolatban azt írtam „elemzésre sarkall”, de nem azért mert gyagya hanem mert irritálóan gyagya. A különbség nyilvánvalóvá válik ha összevetjük Csapó szövegével. Csapó szimplán gyagya, B. irritálóan. A meghatározó különbség kettőjük közt, hogy B. törekszik arra, h értelmesen fogalmazzon, de nem tud, nem képes rá, míg Csapó nem is törekszik erre. Ezért Csapó szövege nem is sarkall semmire [, legfeljebb arra, h minél előbb elfelejtsem]. Az elemzésnek, glosszának pedig az lenne a célja, hogy kimutassa, h hol bicsaklik meg B. értelmességi törekvése és válik az ő irritáló publicisztikai/irodalmi tragikomédiájává.
Gyurica úr 2010.10.13 10:22:16 (18551) Lehet. Például Marx korábban idézett tézise, amely „vitathatatlan” (helyesen: cáfolhatatlan) és elemezhető. @
Hűha! Ezzel óvatosan! Mert félő, h megjelenik itt Állományjavító és kioktat a Karl Popper elméletéből, amely a cáfolhatóságot teszi a tudományosság kritériumává.
Na, ez egy jó minőségű hsz. volt tőled. Nem tévedtél le mellékvágányokra, mint korábbi szövegeidben oly sokszor. Világosan látod a két író beszéd és gondolkodásmódja közötti különbségeket, nem fogadod el Esterházy játékos, köznyelv és irodalmi nyelv között lavírozgató, önmagát, mint írót mindenféle szerepekbe beleélő, beleképzelő beszédmódját. ( Amit kényelmes olvasás stiláris vagy nyelvi hibának láttathat.) Igen, az övön aluli kifejezés ide rossz volt. A grófság vonalat hagyjuk, Esterházynál nincs különösebb jelentősége.
Lehet. Például Marx korábban idézett tézise, amely „vitathatatlan” (helyesen: cáfolhatatlan) és elemezhető.
detkiLB szerint Babarczy írása attól jó, hogy nem jó, vagyis: részint „elemzésre sarkallja az embert”, részint „gyagya” a szöveg.
Szeretnék eloszlatni egy félreértést: a „gyagya” szöveg nem elemezhető. Lehet benne matatni, mint kuka a kakiban, lehet glosszázni, ha az embernek egyéb célja van a pamflettal, ám elemezni „gyagya”, zavaros, értelmetlen szöveget nem lehet. Én sem elemzem, hanem glosszázom az idézett mondatokat.
Vegyük ezt: „Rorty… a maga pedáns, az amerikai filozófiaoktatás igényeihez igazított, szabatos szövegével azért érthetetlen, mert oly nagyon világos, és annyira, szinte könyörgően didaktikus, hogy kénytelenek vagyunk megérteni, az pedig, amit mond, nagyon furcsa” (191).
Kérdezem: elemezhető ez a mondat? Nem elemezhető. Hülyeség. Miként Pelikán József sem elemezte Virág elvtárs „filozófiáját”: „az a gyanús, ami a nem gyanús”, így reagált rá: „Az atyaúristen, az se érti!”. Kész. Nincs ezen semmi elemeznivaló.
detkiLB: az a gyagya, ami nem gyagya.
Babarczy: az az érthetetlen, ami nem érthetetlen.
Hol itt a probléma?
Hacsak nem ott, ahol Esterházy vevő az olyan mondatokra, amelyeknek első felében a dolog „érthetetlen”, a másodikban pedig ugyanazon dolog „furcsa”. Babarczy szerint Rorty azért érthetetlen, mert teljességgel érthető – ámde furcsa.
A furcsaság nem szükségképpen érthetetlen. Ez Rorty nélkül is tudható. Míg, ami érthetetlen, semmiképpen sem lehet furcsa, már ti. éppen azért, mert érthetetlen. A furcsaság ugyanis viszony, mármost ahhoz, hogy valamely dolog különösségét, fonákságát, rendellenességét, a megszokottól való eltérését meg tudjuk állapítani, értenünk kell, hogy miről van szó. A furcsa dolog valaminek a más volta, fonákja, esetleg ellentéte. Ami viszont azt jelenti, hogy éppoly érthető, mint maga a dolog, hiszen ha nem volna az, nem tudnánk viszonyítani.
A blaszfémia nem értelmetlen, nem érthetetlen, hanem első blikkre furcsa, majd – végső soron – elfogadhatatlan. A kettő (az érthetetlen és az elfogadhatatlan) nem ugyanaz.
Tehát, ha Babarczy Eszter azt állítja, hogy Rorty szövegével nem ért egyet, egyébként pedig érti, „mert oly nagyon világos… hogy kénytelenek vagyunk megérteni”, szóval érti, de elveti, akkor a szövege épeszű szöveg. Nem abrakadabra. Igen, csakhogy, ha normálisan fogalmaz, kettős csapdába kerül. Egyrészt bizonyítási kényszert von árva fejére (ami alatt tutira összeroggyan), másrészt megsérti Esterházyék „liberális”, toleranciás (értsd: idióta) kánonját, mely szerint a publicista feladata nem az, hogy állítson, érveljen, bizonyítson, hanem hogy „sétáljon”, lökje a „gyagyát”, miközben folyvást hangsúlyozza: minden, ami érthetetlen, csupán „furcsa”. Legitim. Vagyis egy jól nevelt, jól idomított esterházysta semmire sem mondhatja ki világosan, egyértelműen, kategorikusan: ezzel nem értek egyet. Mert az efféle kijelentés a Liberális Isten ellen való megbocsáthatatlan vétek. Erről szól(na) Babarczy könyve is, Esterházy „kritikája” is: „megértő ez a nő… meg akarja érteni”.
Nota bene Babarczy nem csupán szól, hanem – lényegileg – elszólja magát. Rortyt egyáltalán nem akarja ő megérteni (merthogy a pasi „furcsa”), ellenben (valami miatt) muszáj megértenie: „kénytelenek vagyunk megérteni”.
Övön felülre kérdezem: Esterházy olvasta egyáltalán Babarczy könyvét, vagy csak recenzálta? Ha olvasta, akkor viszont mi van ilyenkor? Esterházy nem tudja, mi a különbség (alany-állítmányilag) az „akarás” és a „kénytelen”-ség fogalmai között? Ha nem tudja, akkor én most megmondom: az egyik törekvés épp az ellentettje a másiknak. Esterházy azt állítja, hogy Babarczy „meg akarja érteni”, miközben a szerző ezt írja: „kénytelenek vagyunk megérteni”. Magasan övön felülre kérdezem: Esterházy hazudik az ÉS olvasóinak, vagy egyszerűen csak hülye?
Hogy mindez szövegkiragadás a kontextusból? Lehet. Ugyanakkor lehet ellenőrizni is: i. m. 190-191. o., illetve ÉS, 1997 5. sz.
„Na, ez övön aluli ütés volt. Esterházyval szemben Moldovát hozni fel mint az írói mesterséget magasabb szinten művelőt. Most már tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy kezdd újra valahol az ÚR ÍR-nál az olvasás tanulását. Hangsúlyozom: ÍRÓI MESTERSÉG ügyéről beszélek.”
Nem „magasabb szintről”, nem „írói mesterségről”, hanem hitelességről beszéltem: „Ami Esterházynál a »nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban« szlogen, az a valóban hiteles írónál (Moldovánál) így hangzik (fejből idézem): nem az a magyar, aki grófi, nemesi kutyabőrökkel tapétázza ki a lakását, illetve aki nyolc ipszilonnal írja a nevét, hanem az, aki tudja, mi a különbség például az »ami« és az »amely« névmások között”.
Moldova is összeveti a magyarkodó ideologizálást a magyar nyelv primitív használatával, Esterházy is, csakhogy Moldova száz regényben, riportban, újságcikkben nem követ el annyi stiláris, nyelvhelyességi, logikai hibát, mint ahányat Esterházy egyetlen (itt tárgyalt) cikkében. És ez bizony tény.
Egyébként is tényekről beszélek. Megkerestem Moldova szövegét, szó szerint így hangzik: „Én azt hiszem, hogy valakit épp az tesz magyarrá, hogy ismeri a különbséget a »megint«, az »újra« és az »ismét« között, nem pedig a név végén terpeszkedő ipszilon vagy kutyabőr”.
Esterházyinál: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.
Tény: Moldova kommunista (értsd: kommunistának vallja magát), ugyanakkor tény: Moldova megengedően fogalmaz („én azt hiszem”), tény, hogy Moldova szövegében az állításon van a hangsúly („az tesz valakit magyarrá”), a tagadás másodlagos, míg a liberális Esterházynál a tagadás a döntő, sőt a formai tagadás tartalmilag tiltás, liberális tiltás: „nem népben-nemzetben”. A kommunista Moldova konkrét, világos, példaszerű, ezért érthető, a liberális Esterházy ködös: „a hazaszeretet minőség kérdése”. Milyen minőségé? Hát hiszen a „népben-nemzetben gondolkodók” is minőségről beszélnek: „emberi minőségről”. Továbbá: aki nem Esterházy-féle „minőség”, nem lehet hazaszerető? Nyilván nem lehet, ha a „hazaszeretet [meghatározatlan] minőség kérdése”. Ráadásul éppen Esterházy által vált fontos kérdéssé: milyen minőség Esterházy Péter? Azt állítja, hogy alanyban-állítmányban kell „gondolkodni”. Mekkora marhaság ez már megint?!
Alanyban-állítmányban gondolkodni nem több, nem helyénvalóbb, mint népben-nemzetben (vagy bármiben) gondolkodni. A gondolkodás nem „ban-ben” kérdése. Ezért ostobaság a „másként gondolkodás” kifejezés is. A gondolkodásnak megvannak a maga objektív szabályai, törvényei, melyek révén valaki eljuthat valahová, akár valamely „ban-ben”-ba is, de csakis akkor, ha nem a „ban-ben”-ből indul ki. Alanyban-állítmányban nem gondolkodunk, hanem fogalmazunk. Mármost a fogalmazás lehet a gondolkodás attribútuma, de nem azonos vele. Esterházy közelebb járna az igazsághoz, a „minőséghez”, ha csak ennyit mondana: „nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban”. Ennyi. Ige nélkül. Míg a „legteljesebb”, a legpontosabb akkor volna, ha úgy fogalmazna, ahogyan Moldova, esetleg úgy, ahogyan szerénységem teszi: ne népben-nemzetben, de ne is alanyban-állítmányban, hanem a logika szabályainak megfelelően gondolkodjunk, illetve szépen, szabatosan, differenciáltan fogalmazzunk, vagyis a szövegeinkkel ne szimplifikáljuk, hanem gazdagítsuk a nyelvet, ne ködösítsünk, hanem ellenkezőleg: élesen világítsuk meg a tárgyalt jelenséget. Általában. Tehát vonatkozik ez az íróra is, abban az esetben, ha az író gondolkodásban utazik: gondolati költészetet, gondolati írászatot művel. Magyarán: gondolkodni nem alanyban-állítmányban, hanem állításban-tagadásban, azonosításban-megkülönböztetésben, analízisben-szintézisben, absztrakcióban-konkretizációban, általánosításban-határolásban, meghatározásban, fölosztásban… vagyis logikai műveletek révén javallott. Még az írónak is.
Ismétlem: Moldova hiteles, Esterházy nem hiteles. Aztán, hogy melyik a Nagyobb Mester, melyik tud többet az „írói mesterség ügyéről”, engem nem érdekel.
Egy dolog érdekel: honnan tudod, hogy mi az „írói mesterség ügye”, ha még azt sem tudod, mit jelöl az „övön aluli ütés” metafora? Engem tudatlannak tartasz („kezdd újra… az olvasás tanulását”), márpedig, aki „övön alul üt”, nem tudatlan, hanem sportszerűtlen, alattomos; miközben nem tudod bebizonyítani, hogy én itt nem a szabályoknak megfelelő módon „öklözöm” veled. Vagyis éppoly kétségbeejtően kevered a „nívón aluli”-t az „övön aluli”-val (esetleg a „fájó ütés”-sel), mint Esterházy a „milyen”-t a „hogyan”-nal.
Ettől persze még lehettek mesterek mindketten, egy biztos: intellektuálisan, stilárisan Te sem vagy hiteles, Esterházy sem hiteles.
Ha az ember lázas, nem mehet ki az utcára biciklizni, nem trágyázhatja a kertet, kénytelen a házban maradni, ahol fórumozhat (, esetleg értheti magát) vagy extra perverzióként nézhet Babarczy videót.
A perverzió végállomása: celebek magyarázzák a világválságot!
A naiv lélek azt gondolja, hogy a Napkeltével és a Heti Hetessel, Mokkával [, stb.] már elértük azt a mélypontot, ahonnan tovább már nem tud süllyedni a média. De ez az ATV-s videó új dimenziókat nyit. Ezt nézve tényleg úgy érezheti a néző, h értelmi fogyatékosok csoportterápiás foglalkozását közvetítik neki és szinte várja, hogy mikor kerül elő a pöttyös labda vagy mikor nyökögik el a kis idióták a Nyuszi ül a fűben c. dalocskát.
Érthetetlen, h felnőtt ember, h süllyedhet addig, ameddig Csapó, aki az alábbit mondja (szó szerint) [a 2. részben 22. percnél /visszafele számol/]:
„Azzal együtt, hogy nem nagyon értek hozzá, de azért az ember úgy elolvas sok mindent, az utóbbi 30 v. 35 évben én mindig azt éreztem – mint közgazdaságtan – hogy valójában fél százalék embert lejjebb nyom és így működik tovább a gazdaság. És akkor most valójában előjött egy szituáció, hogy nem fél százalékot akar lejjebb nyomni a nyomorhoz maga a közgazdaságtan, hanem mondjuk másfél százalékot. Ami nekem nagyon-nagyon furcsa az egésszel kapcsolatban még az, hogy akármilyen közgazdász – mondjuk én két komoly cikket elolvastam, meg a könyvet is miután szóltál nekem, hogy jöjjek – egyszer csak elkezd a 6 milliárd, helyett 4 milliárdról beszélni. Hogy az honnan jön elő bennük? Ez egy amerikai közgazdász volt. Mi 6,5 milliárdan vagyunk, de aztán ő elkezd 4 milliárddal számolni. A praktikusság, hogy akkor volna prosperitása az egész közgazdaságtannak.”
Csapó állítólag jogász. Ha máshol nem, akkor legalább a jogi egyetemen meg kellett volna tanulnia annyira fogalmazni, h az alkalmas legyen emberi kommunikációra! Vagy az olimpiai és világbajnoki érmek mellé már automatikusan választható egy diploma is?
Hozzá képest Babarczy brillírozik. Konnektálva az idézet szöveg végéhez, ő évszámot és nevet megjelölve mondja, hogy volt olyan javaslat, hogy minden második ír parasztgyereket meg kell ölni, mert nem tudják majd őket eltartani [de szerencsére mégsem kellett, az illető tévedett]. Azt persze nem tudni, hogy B. csak blöffölt – nem néztem utána- v. abban a könyvben szerepelt ez, amit feltehetően előzőleg elolvastattak a meghívottakkal (amit Csapó is említ) v. ezt csuklóból kirázta. Nem is annyira fontos. De az igen, h B miért kapcsolódott a fenti agyrémhez? Egyszerűen csak azért, mert úgy gondolta, h attól beszélgetés a beszélgetés, h az egyik ember mond valamit és a másik meg reagál rá, és így tovább? Vagy felismerte, h a szituáció már vérciki, és magához véve a műsorvezető feladatát, ő próbálta menteni a helyzetet és Csapót az önmaga nyilvános megalázásától azzal, hogy értelmetlenségére válaszol valami érdekeset? Szeretném hinni, h az utóbbi! Az ilyen spontán támogató magatartás kissé túlmutat B. sokat emlegetett megértő és megbocsájtó attitűdjén, amiknek az alapja az az érdekszövetség, h soha nem szabad rámutatni a másik dilettantizmusára, amely szabály természetesen garantálja a saját biztonságot is. De h meg is menti a másikat önmagától, az elég pozitív szerintem! Hozzáteszem, ilyet nem láttam tőle máskor.
Itt van még ez a pofátlan ARCos, akinek hitványsága csak Csapó értelmetlenségével mérhető. Több okból is, de most arra az apróságra utalnék, h miután szponzorcsicskaként nem engedte kiállítani a plakátpályázatára érkezett alábbi mestermunkát, most képes volt véleményt artikulálni és kapcsolódni B-hez, a munka erkölcsiségét említeni a harmadik világbeli gyerekmunka és éhbérért való dolgoztatás kapcsán - mely morális és gazdasági kérdést a nálánál hivatottabbak egyébként már kellő alapossággal körbejártak. (pl. Michael Moore Kóla, sültkrumpli, puskapor c. filmjében fingatta emlékezetesen a Nike vezért)
Na, ez övön aluli ütés volt. Esterházyval szemben Moldovát hozni fel mint az írói mesterséget magasabb szinten művelőt. Most már tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy kezdd újra valahol az ÚR ÍR-nál az olvasás tanulását. Hangsúlyozom: ÍRÓI MESTERSÉG ügyéről beszélek.
Babarczy Eszternek „látomása” volt, már a kilencvenes években is folyékony női látomása. Eleinte persze őrizte-szorongatta magában a látomást, ám nem bírta sokáig tartani, így hát 1994-ben buzgón papírra vetette, majd esszékötetben kiadta azt a József Attila Kör.
Tudjuk, az ajkai iszapnak is látomása volt, az is elindult a maga jellegzetes útján. Sőt Morvai Krisztina is haladó lángoszlopként vágja a rezet a szebb jövő felé, míg Gyurcsány „rendszerváltást” hirdet a sajtóban, merthogy már csak ez hiányzik a szabadságot, demokráciát áhító magyarnak: párton belüli rendszerváltás a „nyolcvankilences alkotmányosság” jegyében. Egyharmad részt. Mert kétharmadában inkább Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatra vágyik a magyar…
Szóval, mindenkinek megvan a maga látomása, miért épp Babarczy Eszternek ne volna, illetve miért épp ő tartsa magában például az efféle folyékony víziót: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befelé, íróasztalaiknál ülő kollégáinak. A gesztus hevében – mert kifelé mutogat – néha maga is kitekint a folyósóra, a politikai filozófia tanszék irányába, s azon is túl, a folyosó vége felé, ahonnan az utca zajai szűrődnek be. A kép persze nem több látomásnál…” (188. o.).
Esterházy Péter pedig „vevő az ilyen mondatokra”. Bűvös piac: Babarczy az őstermelő, Esterházy a vásárló.
Ami Esterházynál a „nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban” szlogen, az a valóban hiteles írónál (Moldovánál) így hangzik (fejből idézem): nem az a magyar, aki grófi, nemesi kutyabőrökkel tapétázza ki a lakását, illetve aki nyolc ipszilonnal írja a nevét, hanem az, aki tudja, mi a különbség például az „ami” és az „amely” névmások között.
Esterházynak, mint ismeretes, duplikált kutyabőre van, mely patinás pergamen egyik oldala originálisan grófi lenyomatú, míg a másik modernista liberál-parvenü, ahogyan kell. Igen ám, csakhogy ha a történelemileg példásan ipszilonos (s így öntudatosan „kapitalista”) állampolgárok (Esterházy és Babarczy) híven egybelötybölik kevéske agyvelejüket, akkor sem tudják (pontosabban: nem érzik), mi a francos különbség lehet a „milyen” kérdő névmás, illetve a „hogyan” határozószó között. Vagyis a kérdéseikre, mely szerint „hogyan képzelem el Richard Rortyt (vs. Babarczy Esztert)”, van egzakt válasz: hülyén képzeled el, barátom (vs. barátnőm). Te is meg te is!
Spiró parafrázissal szólván: ipszilonok. Látomásőrző liberál-kutyabőrzők. Ezt írják: „a kép persze nem több látomásnál”. Mert nem tudják (nem érzik), hogy az irodalmi nyelvben (alanyban-állítmányban) a „látomás” szó többet jelent egy szimpla képzavarnál.
A szép magyar nyelvben van látomány: kép, képzet, képzelet, képzelés, képzelődés, képzelgés, fikció… lehet elképzelés is, elképzelhetünk valakit valamilyennek (s nem „valahogyan”-nak), illetve létezik látomás, vízió, ihleti képzet, ti. a szavaknak nem csupán pőre, szótári jelentésük, hanem hangulatuk is van az irodalmi (jellegű) beszédben, az igényesebben fogalmazó esszéisták szókészletében.
Továbbá: ha a Babarczy alkotta „kép nem több látomásnál” (értsd: képzavarnál), akkor bizony óhatatlanul adódik a kérdés: miért nem ír a szerző többet? A semminél. Legalább valamicskével többet. Netán nem képes rá?
Az idézett kisdarab női látomás szerint az ajtóban áll egy nagydarab férfi és „befelé magyaráz”. Miközben „kifelé mutogat”. Ne lássak többé Esterházy-recenziót, ha értem, miért teszi! A férfi a „gesztus hevében” mutogat kifelé. És „néha maga is kitekint a folyosóra”. Maga is. Jó, de ki még? Az „íróasztalaiknál ülő kollégák”? Akik nyilván nem tudják (mert nem olvasnak „legteljesebb” Babarczy-esszéket), hogy miféle tünemény a „gesztus heve”. Illetve, ha olvasnak, akkor sem tudják, csak azt tudják, hogy Magyarországon létezik ilyen jelenség: „gesztus heve”.
Csak azért tehát, hogy Esterházyék ma is tanuljanak valamit: a gesztus (itt kézmozdulat, taglejtés) valamely hév következménye, kísérő jelensége. Nem a mozdulatnak van heve, hanem annak, aki (hevesen gesztikulálva) magyaráz. Az igyekezet hevében ágálunk. Különösen nem lehet attól heve a gesztusnak, hogy a professzor „kifelé mutogat”, s még akkor sem, ha egy kutyabőrösen „okos nő”-i szerzőnél zeng így a látomás: „a gesztus hevében – mert kifelé mutogat – néha maga is…”. Ha volna heve a gesztusnak, volna a befelé mutogatástól is. Alanyban-állítmányban. Vagy nem a „kifelé”-n, hanem a mutogatáson van a látomásos hangsúly? Elképzelhető, akkor viszont úgy kell megfogalmazni. Hogy annak legyen valami értelme: hevesen gesztikulál, s néha kipillanta folyosóra (és nem „kitekint”).
Ám Babarczynál a professzor befelé magyaráz, kifelé mutogat. Dafke? Muszájból? Nem tudjuk. Talán azért, mert hátranőtt a keze. Ennek ellenére „néha” mégis arrafelé „tekint” a professzor, amerre mutogat. Közben mosolyog. Nyilván, merthogy olvasta, milyen látomás fogalmazódott meg róla a magyar könyvnyomtatásban. És ezt magyarázza a kollégáknak is. Miközben „mutogat”. A kezével mutogat. De vajon mit? És hogyan mutogat? A kezével fogja, amit mutogat? Lengeti, rázogatja? Melyik kezével? Mindenesetre jó messzire mutogat, „a folyosó vége felé, ahonnan az utca zajai szűrődnek be”. „Kitekint” a zajokra, és közben mosolyog. Gesztusok hevével. Mosolyog rendíthetetlenül, ti. Rorty professzor egy mosolygós férfi. Nagydarab, mosolygós férfi. És amire Esterházy Péternek már hamisítatlanul hímnős látomása horgad az Élet és Irodalom hasábjain: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert?” – kérdi költőien, s ő sem tehetségtelennek, dilettáns stilisztának képzeli Babarczy Esztert, hanem „Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban (Duchamp), és könnyedén nekidőlve az ajtófélfának. Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt. Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát”.
Tegyük hozzá: mindezt Esterházy legalább nem nevezi látomásnak. Csak Nagy Üvegnek nevezi az üvegajtót: „Duchamp”. Na de hát ő egy legendásan és viccesen Nagy Író, pelikáni Író (Bacsó), nála az is szellemes, ami nem szellemes, az ÉS-nél pedig épp elég, ha a Nagy Írónak eszébe van jutva (kap fogva van) valami vajszínűség nagyhirtelen.
Babarczy néni tehát egy jókora szivart képzel el mosolyogni a tanszéken, míg Esterházy szerint kisdarab nőt fixíroznak nagydarab szivarral Duchamp üvegajtajában. És a nő ezért mosolyog; a költővel szólván: miközben mosolyog a szivarra, növeszti bűbáj szőrzetét, vagyishogy látomásosan serken, zizzen, borzolódik a campus-ön a kedves „szőr”. Hát mit mondjak?! Csak a legmélyebb utálatomat bírom kifejezni! Pfuj! Munkahelyi pornográfia! De minimum „tiszta naturalizmus” (miként Tussinger elvtárs mondá Virág elvtársnak). Mert, ha teszem azt, ha „Virginia Woolf doboza” szivarbőrbe varrva... Az már igen! Az már művészet! Lám, van oly „írói vénám”, mint Virág elvtársnak! Magam sem tudom, miért nem írok jómagam is néha. Valami nagydarab látomásosat! Mosolyogva.
Merthogy mindenki mosolyog(jon!). És amíg Bástya elvtárs, Tussinger elvtárs eredeti, addig Esterházy őselvtárs Javított kiadásban, Babarczy néptársnő pedig többszörösen átírt (immáron turul-vajszínű) változatában mosolyog. Olykor pedig könnyedén, az ajtófélfának döntve.
A félreértések elkerülése végett, hadd jelentsem ki: nem vagyok purifikátor. Sem erkölcsi, sem esztétikai. Vagyis nem az a gondom, hogy Esterházy „túl gyorsnak tetsző” sétáról ír, amikor pedig arra gondol (szegénykém), hogy rövid néki a séta, „lenne hosszabb”. Nem az a gondom, hogy „elképzelése” módjáról, „hogyan”-járól beszél, noha az elképzelt személy milyenségére gondol. És így tovább. Nincs ezzel különösebb bajom, ércsük, miről mammog a grószfater stilárisan fogatlan szájával. Sőt tulajdonképpen azt se emlegetném, hogy Esterházy egy olyan „folyékony nőiség” barnásan lágy dikcióját ajánlgatja az olvasónak, amely beszédmodor a közgondolkodást is messzemenően fertőzi, legyen ez ízlés kérdése, megengedő vagyok e téren is. (Közel másfél évtizede tudom, Almási recenziójából értesültem arról, hogy létezik egy Babarczy-könyv, s eszem ágában sem volt a kezembe venni. Az „őspatkány-fertőzéssel” szembeni védekezésnek megvan az ilyetén, a magam számára hatásosan szuverén módja, nevezzük távoltartódásnak). A gond tehát (szerintem) ott kezdődik, ahol Esterházy gőgösen és hipokritán vicsorog. Merthogy a puszta vicsorgás sem üdvözítő (általában), a peckesen vicsorgás még kevésbé, míg az a mosolyosan vicsorgó száj, amelyből gyakorta a levicsorgott tárgyhoz fogható minőség bűzlik kifelé, na, az a száj már eléri a nevetségességhez való foghatóság határát. Erről beszélek (altruista megfontolással), senkinek nem árt időnként gondolni rá.
Gyurica úr 2010.10.10 09:51:21 (18542) Fontos kérdés: te érted is, amiről beszélsz, vagy csak fórumozol? @
Ezt nem az én tisztem megállapítani. Azonban hogy ha ez a Gyurica uram részéről mint kérdés merül fel, akkor az jelentős mértékben hitelteleníti későbbi ítéletét felőlem: erősen hasonlítasz Babarczyra és Esterházyra, hisz Magassága nem kevés energiát fektetett már eddig is abba, hogy róluk viszont kimondja és igazolja is állítását mely szerint ők nem értik amit beszélnek (írnak). De miért és kinek fontos? Gyakorolhatnék önkritikát is éppen (vagy nem értem mit vársz tőlem) de nem ez a lényeg. Lehetek akármilyen műveletlen, ostoba, írástudatlan – ami csak tetszik -, ezekkel együtt is meg tudom állapítani, hogy Babarczy babarcista, és ennek okán alkalmatlan Köztársasági Elnöknek v. paradoxonként: érdemtelen rá, h róla beszéljünk.
B. szövege elemezhető, sőt akár tudományos kutatás is végezhető rajta. Mert ez nem hat vissza a szövegre, nem mond ellent a vitathatatlanságának, nem jelenti azt, hogy tudományos jelentőséggel bírna amit ír, mert ez a jelző ez elemzés (kutatás) módszerére vonatkozik és nem a tárgyára. Minden további nélkül lehet a szöveg egyszerre vitathatatlan és elemezhető.
Amúgy az idézett kérdést feltetted már Babarczynak is? És ha igen, mit válaszolt rá? Bedurcult?
„Babarczy gyagya bekezdésében benne van szinte az egész babarcizmus… azért gyagya a szöveg, mert… nem éri el az ellentmondhatóság szintjét. A tévedés még vitatható lenne, de B. szövege vitathatatlan, mégis annyira irritáló, hogy elemzésre sarkalja az embert.”
Ha komororrú, trágyatúró paraszt volnék (nemcsak majdnem, mint ahogyan most, hanem a magam „legteljességében”), és ha te az annyukom volnál (ebbéli minőségemben lehetnél is), akkor így szólnék hozzád: Netene! Hóhahó! Állj meg, asszony! A nevemet hordod, ne tedd azt közröhej trágyává!
Fontos kérdés: te érted is, amiről beszélsz, vagy csak fórumozol?
Azt állítod, hogy Babarczy szövege „gyagya” szöveg, nem éri el a vitathatóság szintjét, mégpedig azért nem, mert a szöveg vitathatatlan. És mert vitathatatlan a gyagya szöveg, „elemzésre sarkalja az embert”, vagyishogy a „vitathatóság szintjét” nem, míg az elemezhetőség szintjét eléri a gyagyaság.
Mint köztudott, Babarczy Eszter példaképe Esterházy Péter. Amikor Babarczy Ámerikába látogatott, vitte magával a „hazáját” is, konkrétan egy Esterházy-kötetet, hogy ne legyen őnéki Ámerikába honvágya, ti. Babarczy a hazáját Esterházyval azonosítja (ha jól rémlik, ez is az ÉS-ben jelent meg).
Erősen hasonlítasz rájuk!
Esterházy: „Kíváncsi nő ez, megspektálja innét is, onnét is a dolgokat… Másképp: B. mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság…”.
Ugye?! Esterházy sem tudja eldönteni, hogy most akkor mi is az ő igazsága, maga sem tudja, mi az igazság fogalmáról alkotott entellektüel véleménye – de azért beszél. Esterházy öblös szájában úgy úszkál az „alany” és „állítmány”, mint az Esterházy-tyúkhúslevesben a tokaszalonna. Ugyanez Babarczynál a könyv 190. oldalán: „Milyen ne legyen a filozófia? Ne képzelje, hogy akár metafizikus, akár analitikus úton megoldhatja az igazság problémáját, az igazságot ugyanis nem találjuk, hanem csináljuk… [a filozófia] Ne próbálja megcáfolni vagy bebizonyítani más filozófiák (vagy bármilyen elmélet) helyességét”.
Ezt persze Babarczy nem egyedül ötlötte ki, hanem egy Richard Rorty nevű „nagydarab mosolygós férfi” (188. o.) segítségével, s ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a jónagydarab Esterházy stiláris alapzata Babarczy Eszter, magyarán: a „nagydarab mosolygós férfi”-ből lett a „kisdarab mosolygós nő” Esterházynál (hogy egyem az író úr Kossuth-díjasan eredeti fantáziáját).
Mindegy. Írják, írjanak, amit akarnak! Babarczy „képzelje” „nagydarab mosolygós férfinak” filozófus-kritikája tárgyát (sőt a kisdarabját is képzelje nagydarabnak – az átlagos női irányultság Paglia nélkül is már csak ilyen, miként az átlagférfi par excellence pinára orientált), míg Esterházy „képzelje kisdarab nőnek” Babarczyt, esküszöm, nem bánom! Csakhogy: a hülye attól még hülye marad. Lehet originálisan is (Richard Rorty), illetve lehet Babarczyval súlyosbítottan: „Milyen ne legyen a filozófia? Ne képzelje, hogy akár metafizikus, akár analitikus úton megoldhatja az igazság problémáját, az igazságot ugyanis nem találjuk, hanem csináljuk…”.
A metafizika nem alternatívája az analitikának. A metafizika (ebben az értelmében) a dialektika alternatívája. Tessék elhinni: a metafizikusan gondolkodó emberfő is végez analízist, illetve az analízis is, a metafizikus gondolkodás is cselekvés, tehát: egyik sem alternatívája a „csinálásnak”. Sem az analizáló, sem a metafizikus nem „találja”, de nem is „csinálja" az igazságot, hanem következtet az igazságra.
Amit pedig Rorty és Babarczy (e két, tehén segge mellől szalajtott stiliszta) „csinálásnak” nevez, az József Attilánál „alkotás”, s amely pontosan így hangzik:
„A dolognak három lényege van: a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse (ihleti szellemiség), b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisíthesse (szemléleti szellemiség), c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisíti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) – a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.”
Vagyis Rorty és Babarczy föltalálták tarka-tehenük tőgye közt a bölcseletet, ti. az, amit ők „filozófiának” („nem találás”-nak, hanem „csinálás”-nak) neveznek, nem egyéb, mint az „ihleti szellemiség” révén megismerhető „alkotó lényeg”, s ami nem más, mint a művészet, illetve a nyelv (mint nemzeti-közös ihlet) sajátos terméke.
Míg a filozófus (és nem a „filozófia”!) dolga, feladata a „dolog mögötti vagy igazlényeg” föltárása, vagyis az igazság logikai megfogalmazása. Nyilván nem a „megtalálása” (ezt egyébként Babarczyékon kívül soha senki nem állította, így a két megmondó-ember fantommal hadakozik), de nem is a „megcsinálása”.
Babarczy Eszter a tévében büszkén vallotta, hogy ő már a komonizmus méhében is, ő már mennyire, de mennyire ugyebár… olyan ellenzéki volt, hogy csak na, politikai ellenállása egészen odáig serkent, hogy az egyetemen direkte kettesre vizsgázott marxizmusból. Dicsőség néki!
Tudatlan ember az, aki nem tud, míg az ostoba ember büszke is a tudatlanságára. Babarczy a komonizmusban kettes volt marxizmusból, a demokráciában pedig fölfedezte Rorty mester szellemi sonkái közt az „esszencialista” lukat, ti. így fogalmaz a könyvében Rorty professzor nyomán: „azigazságot… nem találjuk, hanem csináljuk”, míg az eredeti, jól ismert Rorty-definíció így hangzik: „Egykoron, amikor többet gondolkodtunk az örökkévalóságon és kevesebbet a jövőn... az igazság szolgáiként határoztuk meg magunkat. Az utóbbi időben viszont kevesebbet beszélünk az igazságról és többet az igazmondásról, arról, hogy a hatalmat becsületességre kell szorítani”.
Ha pedig eltekintünk a „hatalmat becsületességre szorítani” című marhaságtól, akkor bölcseletileg Marxnál vagyunk, és ezt tudhatná Babarczy Eszter is, mint ahogyan tudja mindenki, aki legalább a fartőbüdösi pártbizottság foximaxi tanfolyamának alsó tagozatát kijárta annakidején. Vagyis: ami a Rorty-Babarczy-féle primitív stilisztáknál „csinálás”, „igazmondás”, az Marxnál „gyakorlat”, illetve „megváltoztatás” (József Attilánál „alkotás”). Ugyanis a Feuerbach-tézisek alapszemináriumi tananyag (volt). Idézek a 2-es szakaszból: „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés”. Míg a leghíresebb a 11-es tézis, s amelyet már valóban minden Bőndörös elvtárs ismer (ami pedig azt jelenti, hogy Babarczyék mélyen a bőndörösi nívó alatt csipákolnak); „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk” (Marx kiemelésével).
Vessük ezt össze a Rorty-Babarczy-féle meghatározással: „az igazságot nem találjuk, hanem csináljuk” (190. o.), illetve a Babarczy-mentes Rorty szöveggel: „mi, filozófusok a[…] szabadság szolgáiként, a demokrácia szolgáiként fogjuk magunkat meghatározni”.
Figyeljük csak, Marx mennyivel konkrétabb, szabatosabb, világosabb, stílusosabb, irodalmibb, tartalmasabb! Vagyishogy a Rorty-Babarczy-féle „csinálás”-t, a dagályosan értelmetlen „szolgává” válást Marxnál a „megváltoztatás” fogalma tartalmazza. A világot meg kell változtatni (a puszta értelmezés helyett), ami, Marxék szerint, nem a filozófus, hanem az ember feladata, a filozófus dolga marad a filozofálás, logikai műveletek végzése (már amennyiben szükség van filozófiára).
Nos, nagyjából erre mondom, hogy a „mi kapitalizmusunk” nagyralátó „filozófusai” föltalálták Marxék valagában az akcidentális lukat, anélkül, hogy belekukkantottak volna, ha nem is mélyen, de legalább valamennyire, ha nem is hármasra, de legalább kétharmadra tudván azt, amit bárki tudhatott a szörnyű komonizmusban. Egyébként pedig pontosan úgy lehet nevetségessé válni, ahogyan Babarczyék teszik.
Na most, ha én nem egy fölső-trágyatúrói bunkóparaszt volnék (mint amilyen amúgy vagyok), hanem viszont nemet váltanék, s egy alsó-görénybátori parasztbulaként, Esterházy volna az autentikus férjuram, akkor, bizony, sodrófával zavarnám el a tehénistálló mellől, hogy legalább a szerencsétlen állatok agyát ne zilálja szét ÉS-beli kritikájával: „B… nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság…”.
Igen, csakhogy Babarczy éppen ezt teszi a könyvben. Sőt Babarczy nem is egyszerűen csak az „igazság birtokosának hangján”, hanem már kifejezett imperatívuszokban, tiltásokban fogalmaz, például: „a filozófia… Ne próbálja megcáfolni vagy bebizonyítani más filozófiák (vagy bármilyen elmélet) helyességét”.
Ne próbálja. Jó, de akkor mi a szart csináljon?!
Ráadásul agyilag ennél lejjebb már nincs, merthogy kérdezem: valamely filozófia miért akarná bizonyítani „más filozófiák” helyességét? Babarczy azt gondolja, hogy a filozófiák is olyan buták, mint ő? (Esterházy pedig „vevő az ilyen mondatokra”.) Újfent kérdezem: az elitista bornírtságnak egyáltalán nincs határa? Vajon mire valók az Esterházy-féle emberek? Mire jók? Túl azon, hogy vegetálnak ők is, zabálnak és trágyázzák a földet. Mit tudnak még, mihez értenek a pöffeszkedésen, az üresfejű „alanyállítmányozáson”, a még náluk is prosztóbbak hergelésén kívül?
Esterházy azt sem tudja eldönteni (egyazon mondatán belül), hogy szerinte van-e igazság, vagy szerinte nem-e van igazság. Mint ahogy te sem tudod eldönteni, hogy szerinted Babarczy „gyagya szövege” méltó-e a vitatásra, vagy sem.
Pedig egyszerű a kérdés, amely így hangzik: van abszolút igazság?
Ha van, akkor ez a válasz a kérdésre: „van”. Ha nincs, akkor ez a válasz: „nincs abszolút igazság”.
Mármost, akik azt állítják, hogy létezik abszolút igazság, azok be tudják bizonyítani, amit állítanak, nota bene nem „becsinálják” (Babarczy) az állításukat, hanem bebizonyítják. Míg, akik szerint nincs abszolút igazság, azok semmit nem tudnak bebizonyítani. Állítanak minimum egy abszolút igazságnak szánt (ám abszolúte hamis) ítéletet: „nincs abszolút igazság”, s nem veszik észre, hogy saját magukból „csinálnak” bohócot. Sőt olykor még annál is bohócabbat. Mint amilyen pl. Esterházy Péter, aki szerint van is igazság meg nincs is. Na, ez a liberál-bravúr! Nem csoda, ha ezek az emberek vevők egymás mondataira, illetve csak egymás mondataira vevők. Ezért arisztokrata-kretének: szellemi kékvérharisnyák. Ami ráadásul nem is ideológiailag determinált állapot, hiszen ha a besenyőoldalon „hülyefaszok” vicsorognak (miként pl. Babarczy állítja Döbrenteiről), akkor a burkusoldalon „faszhülyék” pukkadnak értelemszerűen, ugyanis egymás pandanjai ők, ami azt jelenti, hogy a gyűlöletük ellentett irányú, míg agyilag (vagyis tartalmilag) abszolúte kvadrálnak egymással. Mindahányan „csinálják” az igazságot. Nem „találják”, merthogy ők, óahh, ők ennek már messze fölötte állnak, szóval nem „találják”, hanem „csinálják”, és persze – talán már mondottam – „vevők” egymás folyékony csinálmányaira.
Engedtessék meg még egy Rorty-idézet (nem bosszantásul, csak azért, hogy világos legyen, honnan merít intellektuálisan Esterházy, Babarczy, Almási, Heller… vagyis ez az egész primitíven nagyképű társaság): „Az igazság örökkévaló és tartós, csakhogy nehéz megbizonyosodnunk arról, mikor birtokoljuk. Az igazmondás, akár a szabadság, időbeli, esetleges és törékeny”.
A nagy ámerikai esszencialista professzor bőndörösi bájjal keveri az „igazság”, illetve az „igazmondás” kategóriáit. Keveri-kavarja, egymásba kutyulja, így azután a világon semmi értelme annak, amit állít. Vitathatatlan az ítélete, merthogy nincs mit vitatni rajta: hülyeség.
Mi az, hogy „örökkévaló és tartós”? Ami örökké tart, az még nem eléggé tartós? Mi az, hogy „nehéz meggyőződni”? Mi a nehéz abbéli meggyőződésünkben, hogy „örökkévaló” igazság birtokában vagyunk, mikor úgy véljük például, hogy egyszer Orbán Viktor is meg fog halni (horribile dictu). Igaz, Orbán most még jár a vízen (ha kell, az iszapos vízen is jár), ám egyszer ő is meghal, ez egészen biztos. Vitathatatlan (abszolút) igazság. És van ilyenből kismillió, sőt ennél bonyolultabb (kevésbé banális, s éppoly hasznos, jelentős) abszolút igazságból is van kismillió. Minden ember halandó. Abszolút igazság, aminek mi mindannyian birtokában vagyunk, ugyanis figyelmesen meghallgattuk Gyurica urat Sánta regényében, és nagyjából ennyi. A többi álintellektuális süketelés a „metafizika és analitika” alternativitásáról, de főként a kisdarab női sparhelton be-„csinált” „örökkévaló és tartós igazságokról”.
József Attila bonyolult, lényegi, fontos igazságot, méghozzá abszolút igazságot fogalmaz meg a Két hexameterben. (Ugyanezt állítja Gyurica úr Az ötödik pecsétben.) Hiszen hát itt a konkrét példa. Esterházy Péter nagy valószínűséggel nem jelentős ember, s csak a példa kedvéért tegyük föl: egyáltalán nem az! Vagyis Esterházy azért él (viszonylag) jól, mert gátlástalan fazon (kihasználja, hogy mások elhiszik róla: okos, szórakoztató stb.), illetve azért, mert szerencséje van. Míg pl. nékem robotolnom kell, hogy viszonylag jól ellegyek. Miközben itt, az interneten én ragyogok, és Esterházyék azok, akik mukkanni sem képesek. Így van? Így van. És? Az életnek akár ezt, akár azt a mozzanatát vesszük, a végső helyzet mégiscsak az, hogy mindahányan (Esterházyék is, én is) millió évmilliárdokig, a totális végtelenbe vesző időn át leszünk totális semmik. Erről beszél József Attila is, Gyurica úr is, és amely állítást (kiterítenek így is, kiterítenek úgy is), nem tudja megcáfolni senki. Aztán hogy mire megyünk ezzel az igazsággal? Szekunder kérdés. Mert, tegyük föl, sokra megyünk vele, tegyük föl, semmire nem megyünk vele, az állítás akkor is abszolút igazság.
Marx abszolút igazságot fogalmazott meg a 11-es Feuerbach-tézisben, bonyolult, lényegi, „tartós” igazságot. Hogy „az igazság birtokosának hangján” tette? Elképzelhető, de inkább az képzelhető el, hogy nem. Semmi jelentősége! Mert annak van jelentősége (ha van), hogy Marx adott (konkrét) ítélete objektív és abszolút igazság. És nem azért, mert, lám, Babarczyék is, akik ugye az ő nagy demokratikus „igazságuk birtokában” anno „kettesre vizsgáztak” dialektikából, most, ha más, ha hülye szavakkal is, de Marxnál (Marx abszolút igazságánál) lyukadtak ki, egyáltalán nem ezért. Ez még nem bizonyít semmit, és már csak azért sem, mert jól látható: Babarczyéknak fogalmuk nincs arról, hogy – ami a dolog lényegét illeti – (marxi) igazságot tételeznek. Hanem azért igazság Marx állítása, mert cáfolhatatlan az a tétel, mely szerint az emberiség elpusztul, ha nem az ember uralkodik a viszonyain, hanem a viszonyai (jelesül és konkrétan a tőkeviszonyok, ama istenített „láthatatlan kezek”) uralkodnak rajta. Marx nem azt állítja, hogy az ember képes a világ megváltoztatására, hanem azt mondja, hogy (a puszta értelmezés, szemlélődés helyett) meg kell változtatnia a világot, ha életben akar maradni. Ellenkező esetben: Auschwitz. Illetve Csernobil, Kolontár… mely ha „mennyiségében” nem is, de minőségében fölér egy Auschwitz-cal. Miért? Mert mindhárom végső soron (az ember által kontrollálatlan) tőkeviszony „hozadéka” (Csernobil is!). Miként a globális fölmelegedés. És ami még ennél is döntőbb: Isonzó, Auschwitz, Hirosima, Vietnám, Csernobil, Oklahoma, december 11-e, Kolontár… mind-mind olyan „gátrepedés” az emberi lelkeken, amelyet „kívülről” semminő „katasztrófavédelem” nem képes betapasztgatni, megszüntetni, elhárítani. De még a nagyon buta Sólyom László sem képes rá, pedig ő váltig hiszi, Amerikában attól költözik majd vissza az emberi lelkekbe a teljes biztonság nyújtotta nyugalom, hogy ő nem hajlandó betenni a lábát New York-ba. Persze, ahogy azt Bazsarózsa bácsi elképzeli.
Ezért van igaza Marxnak. Ha pedig igaza van, akkor igazságot fogalmaz meg (nem „találja”, nem „csinálja”, hanem megfogalmazza!), s ha cáfolhatatlan Marx állítása, akkor az bizony abszolút igazság. Tetszik? Nem tetszik? Nincs jelentősége.
Plusz a József Attila-i bölcselet a létet determináló semmiről.
Magyarán: Babarczynak és Esterházynak az nyújthat értelmes és valóságos vigaszt (itteni nagy Krisztusmártíromságukban, Véres Keresztre-feszítettségükben), hogy bizony közel az idő, amikor mindhármunk testét és lelkét (!!!) elvileg egyazon kukacok fogják fölzabálni, s amely kis kukacok (elvileg) Marx és Rorty maradványait is mély filozófiai bölcsességgel kajálták meg a megfelelő igazságpillanatban. És ami nem csak elvi-filozófiai igazság, hanem gyakorlati igazságtétel is a boldogtalan ember számára: oly egyforma és oly hosszú ideig leszünk semmik, hogy attól a pillanatnyi boldogság- vs. boldogtalanságidő jelentéktelenné enyészik.
Ezt állítja József Attila a Két hexameterben, amely a „jóság”, egyszersmind a „gonoszság” apoteózisa:
Mért legyek én szerethető? Kiterítenek úgy is!
Mért ne legyek szerethető! Kiterítenek úgy is.
Aki tudja, cáfolja meg. Talán boldogabb lesz tőle. Egy kurta pillanatig.
„vérbe mártott tollal feszíted keresztre Esztert”
Őszinte leszek: nem mártok én tollat semmibe. Öreg vagyok már az ilyesmihez, vérbe pedig különösen nem mártok semmit, és főként „folyékony nőiséget” nem feszítek keresztbe, se hosszába, esetleg kasul (ezt ugyanis nem tudom, mit jelent). Sőt ellenkezőleg: megértek mindent és mindenkit. Meg akarok érteni. Így nyilván Esterházy Pétert is megértem, aki szerint „Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle, egyébként persze nem kunszt megértőnek lenni, amit a Camille Pagliáról szóló írása mutat a leggazdagabban...
Megértő: meg akarja érteni”.
Esterházy szövege itt legalább nyelvtanilag nem zavaros, miközben semmi nem érthető belőle, azt leszámítva, hogy a szerző be akarta valahogyan fejezni a nagy semmijét, melyet recenzió címén művelt a nyilvánosság előtt (intellektuális szeméremsértés). Esterházy szerint Babarczy „Pagliáról szóló írása” mutatja „leggazdagabban” a „nem kunszt”-ot. Na most nincs ember, aki megmondhatná, hogy „nem kunszt”-ot miként lehet „mutatni”, ráadásul „leggazdagabban”.
Mint ismeretes, Esterházy „alanyra, állítmányra” inti „holdórán” a „belevaló magyar kanokat”, miközben ő is egy jókora kan (na persze nem a besenyő-, hanem a burkusfalka egyik bundás kanja), ki merem én ezt jelenteni, hiszen maga Esterházy állítja, hogy Babarczy példás toleranciáját nem a Pagliához fűződő viszonya, hanem a „Pagliáról szóló írása mutatja”. Márpedig a kettő nem ugyanaz! Miért? Mert az írásban Babarczy nem csak Pagliáról, hanem Rousseau-ról is beszél: „az apollói szem, szövetségben a kereszténység enervált agapéjával és Rousseau kegyes hazugságával az emberi természet eredendő jóságáról, saját győzelmét és uralmát ünnepli”.
Kérdezem: hol itt a megértés? Hol itt a megérteni akarás? Sehol. Ez ugyanis tipikusan hepciáskodó „megmondás”, kisnői odavetése a Nagynői Igazságnak. A szerző a hím Rousseau-t kegyesen vállon veregeti, mondván, hazudik ugyan a jámbor, de a hazugsága „kegyes hazugság”. Persze veregethet Babarczy bárkit (vállon), jogában áll, ám aminek nincs köze sem az értéshez, sem a megértéshez.
Rousseau kegyesen hazudik. Jó, de ki állítja ezt valójában? Paglia? Babarczy? Mindketten? Lehet így is, lehet úgy is, nem kunszt, csakhogy a valóság nem derül ki a szövegből, míg Babarczy egyéb „filozófiai” tudálékoskodásaiból arra következtethetünk, hogy Rousseau folyékony-női leminősítése igencsak az ő kedves szája íze szerint való (itt például Bergyajevet és a liberálisokat oktatgatja, veregeti (vállon) szánalmas kis kacska kezével, idézem: „Bergyajev az igazságában inkább csak hisz, mintsem bizonyítaná -- de legalább hisz benne. Az is sokat jelent, ha valaki hitet talál fundamentumul, méghozzá a vallásos hitet, ha már hitet keres, miközben a liberálisok okoskodnak és kételkednek”).
Egyébként Paglia könyvét nem olvastam, és immár nem is fogom elolvasni, ti. szilárdan kanságos meg nem értéssel tartózkodom minden primitívségtől, így a szexizmustól is, legyen az hímsoviniszta vagy nősoviniszta indíttatású, teljesen mindegy. Ráadásul Paglia nélkül is tudom, hogy egy épkézláb recenzióban a kritikus nem pusztán tudatja, hogy „Paglia szerint” Rousseau hazudott, már, ha egyáltalán ez áll a könyvben (ismétlem: nem tudni, mi áll a könyvben), hanem tárgyszerűen közli a kritikus: a szerző hibát követett el. Különben mindezt Babarczy is tudja, hiszen Perneczky Géza tárgyi tévedéseit tárgyilag korrigálta, már azt az egyet ugyebár, amely a levespor márkáját illeti, miközben a tévedéseknek vélt szövegeket, az ő megértőn női buzgalmában, meglehetősen elkorrigálta (vö. „elkúrtuk, nem kicsit, nagyon”).
Ha nem volna egészen biztos, hogy Esterházy felületesen, rosszul olvas (illetve olykor kissé hülyén fogalmaz), akkor bátran kijelenteném: nem véletlenül „nem kunszt” Paglia „megértése” Babarczy részéről, magyarán: Babarczy és Paglia Esterházy szerint is egyazon férfi-kemény követ fújja Rousseau-ügyben, s nyilván mindketten tele tüdőből, ámde folyékony nőiséggel fújva.
Míg a szintén folyékony Esterházy szerint nem fúj ez a nő, hanem „Megértő ez a nő… meg akarja érteni”.
Ha valóban meg akarná érteni, például Rousseau-t, akkor mindenekelőtt érteni igyekezne a filozófus szövegét. Ami pedig a következőképpen történne (ha úgy történne): a meg akarni érteni akaró kisdarab nő kiteríti maga elé Rousseau szövegeit, majd elkezdi azokat olvasni horribile dictu, olvassa, olvassa, az ujjacskáját tolja előre, betűről betűre, miközben megpróbálja érteni is, amit olvas (valahogyan, hátha sikerül), és ha sikerül (netán), ha érti a „kisdarab nő”, miről beszél Rousseau a könyvében, akkor azt vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja, úgy eo ipso (az értés által) van megértve Rousseau, ha viszont nem fogadja el a 18. századi gondolkodó valamely nézetét, akkor azt vagy teljesen elveti (így megértésről nyilván nem lehet szó), vagy pedig igyekszik megérteni Rousseau-t, mint szellemtörténeti jelenséget. Megpróbálja megérteni, hogy Rousseau honnan vette a (téves) nézetét, miért vette, miért onnan vette, s mindebből mire következtethetünk. Illetve „fölfelé” is: ki merít Rousseau-ból (Fichte például, Robespiere például), miért tőle merít, mi lesz Rousseau-ból később, mi miért nem következik belőle és így tovább. Merthogy ekként működik a filozófia részben, míg a filozófiatörténelem teljes egészében („legteljesebben”). Márpedig Babarczy állítólag filozófiatörténész, sőt némelyek egyenesen azt állítják, hogy filozófus. Nos, elképzelhető, hogy az (nem értek hozzá), csakhogy egy komoly kritikus még idézet gyanánt sem írja le minden kritikai megjegyzés nélkül, hogy Rousseau-nak volt egy „kegyes hazugsága”. Ezt a marhaságot komoly ember nem veti papírra, mondom, még akkor sem, ha szó szerint idéz valakitől, merthogy minek? A „Paglia-történet” szempontjából nincs jelentősége, ti. azt, hogy Paglia rühelli a feministákat + érzékileg bukik az izmos Svarcinégerre (vagy hogy hívják a manust), meg lehet fogalmazni Rousseau vállon veregetése nélkül is, szépen, intelligensen. Mondjuk, valahogy úgy, ahogyan én csinálom, ugyanis Babarczy könyvében sincs többről szó, minthogy Paglia egy unalmas, feministapukkasztó, setéten habzó női folyékonyság (177-178. o.). Ennyi. Illetve arról van szó, hogy a kritikus „meg akarja érteni”. Azt is, amit kunszt, és azt is, amit „nem kunszt” megérteni. Míg én azt szeretném megérteni (vérbe mártott epémmel), hogy miért nem akkor publikál Babarczy Eszter, amikor már sikerült valamit megértenie, és miért akkor, amikor még csak meg akarja érteni (amit egyébként nagy valószínűséggel soha nem fog megérteni). Merthogy Esterházy sem érti igazán: az értéshez elsősorban nagydarab értelem szükségeltetik, s csak másodsorban kisdarab női folyékonyság.
Végül egy személyes (jellegű) megjegyzés: ha Babarczy Eszter azt hiszi (nem állítom, hogy azt hiszi, ám ha mégis azt hiszi), hogy azáltal válik ő érdekessé, vonzóvá, ha folyékony nőkrisztusként vérkeresztre feszítve tünteti föl magát mindegyre, akkor nagyot téved. Méghozzá tragikusan nagyot.
Szögezzük le a tényt: Babarczy nem tud írni. Viszont. Ha tudna, akkor sem attól volna vonzó, hogy ő már egy „irodalmi, közéleti Nagyasszony” (vagy nem tudom, minek gondolja magát). A valóban vonzó (és megtartó) emberi tulajdonságokra itt tegnap (vagy tegnapelőtt) utaltam; az olyan ember iránt vonzódunk (nemtől függetlenül, mintegy „csereszabatosan”), aki érzékeny, kedves, figyelmes, gyöngéd, odaadó, intelligens. Nota bene az okos és a szép nincs közöttük! Egyáltalán nincs!
És akkor most írjunk történelmet: megalkotom az intelligensen odaadó szóösszetételt, melyben az odaadás nem jobbággyá, rabszolgává hanyatlást jelent értelemszerűen, hiszen voltaképp mindenki tudja, hogy a rabszolga, a jobbágy potenciális lázadó, a lakáj-alávetettség a fölülkerekedés, a vezérkedés vágyát rejti magában. Az igazi odaadás a társad pillantásában érzékelhető. Egyszerűen nincs is szükség egyéb gesztusokra (szerintem), vagyis aki nem képes odaadóan pillantani, lehet bármily áldozatkész feleség, vásárolhat naponta nercbundát a nejének, lelkileg elveszett ember.
Konkrétan: ha Babarczy Eszter érzékeny, kedves, odaadó asszonyi teremtés (nem tudom, milyen, de ha ilyen), akkor nincs mitől tartania, merthogy le sem rázhatja magáról a jobbnál jobb pasikat. Ragadnak rá, mint mézre a darazsak (a fullánkosak s a fullánkjaiktól szublimáltak egyaránt), szeretik, imádják őt, a gonoszok „feszítsék” százszor is, ezerszer is „keresztre” a véres interneten, egyszerűen nincs jelentősége. Ám ha nem ilyen ember Babarczy Eszter, hanem csak amolyan megmondó vérvarnyú álkrisztusnő (mint lehet bármely obligát morvai krisztinő a közéletben), bizony, fúvódhat akármekkora médiasztárrá („celebbé”), igazi párra nem talál, ez egészen biztos. Úgy lehet elhinni, ahogyan én mondom.
Szögezzük le újra: Babarczy nem tud írni. Babarczy Eszter idült publicista. Nem grafomán, az mást jelent. Babarczynak nem a mondatok a fontosak, hanem a Neve, a mondatait a „Személyiségének” rendeli alá. És most képzeljük el a Babarczy-személyiség alatti mondatokat! Hát olyanok. Amilyeneket olvashatunk tőle. Grafomán én vagyok, ti. a grafomán írni szeret (jobbnál jobb mondatokat hegyire-hátára, minden „cél” nélkül, örömből), míg az idült publicistának úgy kell a puszta nyilvánosság (a puszta megjelenés, a talmi csillogás-villogás, a „celebkedés” stb.), mint az alkoholistának a huszadik feles. És innen már, azt hiszem, nyilvánvaló a megoldás (ha van megoldás), nem írom le, mert nem akarok rusnya közhelyeket variálgatni. Csak annyit: elvileg elképzelhető nyilvánosságelvonó „Nagyfa” is.
Azért van olyan férfi, aki inkább elintéztet, hisz ez épp hogy férfiúi kiteljesedésének következő fázisa. Amikor már pénze, hatalma is van, ami nem elvesz, hanem hozzátesz férfiúi önbecsüléséhez.
Mi ez a finom jelzés varázsfészek nemére? Csak nem egy visszautasított nőre utal?
Mi készül itt????!!!!!
Ja, a sörözésen esküszöm nem hozom szóba Babarczi Esztert, akit én régebben kedvtelve olvasgattam, újabban nem fér be az időkeretembe, de - mivel olyan kevés ember van, akinek írásában le lelnék valami szerethetőt, nem hinném, hogy közben átcsúszott volna ebbe a kategóriába.
A pesti bicajozás amúgy síma ügy, egy trükkje van, menni kell a hullámmal. Beállsz egy megbízható női vezető mögé, kézcsókom fejbiccentés, a tekintetedben látsszon, hogy tetszik neked a frizurája, aztán végigpörgetsz vele a zöld hullámon.
Valaki azt írta rólad a topikban, hogy vérbe mártott tollal feszíted keresztre Esztert, vagy valami ilyesmi lehetett - régebben olvasgattam a hozzászólásokat, de már nem emlékszem pontosan. Most mit mondjak, igaza volt? Amit itt művelsz, az parádés. Szivesen olvasnék tőled többször és sokat.
Drága, Jó Gyurica Uram! Vigyázzon azon a bicajon, az útra és forgalomra figyeljen inkább, úgysem életbiztosítás Pesten kerékpárral közlekedni! Nekem elhiheti, engem már a zebrán is ütöttek el! Sajnálattal kell kiábrándítanom, Babarczy Budáról osztja az észt a pórnépnek. De a könyv már régi, lehet akkor még kerttelen pösti volt. A címe után magam is a kezembe venném a könyvet. De ha csak annyi lenne a cím, h A ház, a kert, bizony azt gondolnám, hogy praktikus tanácsok gyűjteménye konyhakertészeknek, háziasszonyoknak. Az utcától válik érdekessé. Babarczy gyagya bekezdésében benne van szinte az egész babarcizmus. Vagy amit én annak gondolok. Nem azért gyagya a szöveg, mert valami nyilvánvaló dologban téved, hanem mert ugyan az ember látja és el tudja olvasni a szavakat, mondatrészeket egymás után, de az ezek közti kapcsolódási pontokat már vagy egyáltalán nem, vagy olyan gyengének találja, hogy az nem éri el az ellentmondhatóság szintjét. A tévedés még vitatható lenne, de B. szövege vitathatatlan, mégis annyira irritáló, hogy elemzésre sarkalja az embert. pl. hogy lehet ellentétes oldalra állítani korunk amerikai kultúráját és az amerikai rock-kultúrát és a hollywoodi sztárvilágot? Az utóbbi talán nem része az előbbinek? A pogányság felszínre törése filmiparban és -művészetben, ill. a rock-kultúrában, annyiban helytálló megfogalmazás, hogy utal ezek tendenciózus keresztényellenességére és -gyűlöletére. De nem akarom ezzel borzolni a kedélyeket, amikor kifejtettem ezzel kapcsolatos nézeteim Babarczynak, akkor átment terminátorba :-Z
Gyurica úr 2010.10.07 11:14:44 (18532) Egyébként Kerntől, ha jól odafigyelsz, megtudhatod, miként vált a Bosch-látomás legendás verőcei ihletté; vagyis a Nagy Mítosszal ellentétben a Fehérlófiának kevés köze van a dologhoz (Szörényi zenéje inkább délszláv, semmint angolszász-magyari eredetű stb.). @
Valószínűleg nem sikerült jól odafigyelnem, pedig próbálom, eskü, mert ebből egy kukkot sem értek! Attól tartok, az úr tévesen vél tájékozottnak engem bizonyos dolgokban!
„Az a kérdés, hogy aki Esterházyt olvassa, az ténylegesen vevő lesz-e Babarczy könyvére? Nem tudok szabadulni a gondolattól, h miután Esterhazy körbesétafikálta a környéki lápokat, még mindig úgy érzi nem sikerült rávenni a fukar olvasóit, hogy támogassák Babarczyt”.
Engem sikerült rávennie. Persze csak részben. Konkrétan ugyanis a következő a helyzet: biciklivel közlekedem télen-nyáron. Különféle okok miatt rendszeresen járok Budapesten is, részint ahogyan szokás: kerékpárúton, úttesten, járdán, járda mellett, részint pedig tekerek szögesen szembe a forgalommal, olykor rendőrautók elől menekülve (még soha nem kaptak el!), megyek én, mint megannyi állat, spriccelnek szét előttem autósok, gyalogosok, kacsák, libák, kutyák macskák… a múltkor Sződligeten elütöttem egy disznót. A kocsmából jött ki részegen, pont elém lépett, épphogy megúsztuk élve. Száguldozom a pesti utcákon, mintha már fiatal volnék, miközben jobbára a házakat figyelem. Nem a kerteket, hanem a házakat: homlokzatokat, tetőket, ablakokat, kapualjakat… s nem utolsósorban az épületek falain elhelyezett emléktáblákat, szerintem minden emléktáblát ismerek Budapesten. (Egyébiránt nem ajánlom senkinek az efféle közlekedési stílust, még egy magamfajta biciklista-zseni számára is életveszélyes, és akkor igen finoman fogalmaztunk.)
A lényegre térve: egyik szokványosan vérfagyasztó (kerékpározás közbeni) szemlélődésem során tudtam meg, egész véletlenül, mégpedig az idén nyáron, úgy augusztus tájékán egy különös kapualj lakó-névtáblájáról, hogy az a publicista, akinek szövegeivel közel hat éve foglalkozom, voltaképp egy híres pesti utcának valamely sajátságos házában lakik (vö. misztikum). Elárulom, mert egyrészt nem közlök vele „IRL adatot”, másrészt pedig, hogy valami egészen elképesztő dolog (számomra): Babarczy Eszter utcájában Babarczy Eszter házától (lakásától) néhány lépésnyire található az a ház, amelyben Bálint György lakott, illetve onnan néhány lépésnyire az a hely, ahol Radnóti született, továbbá azon a környéken volt a Bosch kultúrterme, az Illés genezisének egyik szimbóluma (persze a Bercsényi és Nógrádverőce mellett), távolabb lakott Aczél György + Szörényi Levente… és hát, talán ez a legfontosabb: Babarczy Eszter utcájának végén fordult a villamos. Illetve elvileg most is ott fordul, csak gyakorlatilag nem, a 3-as és 15-ös járatról van szó (ha jól emlékszem). Vagyis karakteres szellemi aurája van Babarczy Eszter utcájának, benne a háznak (lakásnak), így hát egyáltalán nem csodálkoztam magamon, amikor elsiettem a megyei könyvtárba, hogy kikölcsönözzem Babarczy könyvét: A ház, a kert, az utca. Gondoltam, „kert” ide, „kert” oda, csak lesz benne valami, ami érdekel, vagyis ami a Házról, de főként az Utcáról szól.
Nem húzom-halasztom, kimondom kereken: úgy vettem kezembe a könyvet, mint ahogyan – máskor – Kern András lemezét hallgatom. Egyébként Kerntől, ha jól odafigyelsz, megtudhatod, miként vált a Bosch-látomás legendás verőcei ihletté; vagyis a Nagy Mítosszal ellentétben a Fehérlófiának kevés köze van a dologhoz (Szörényi zenéje inkább délszláv, semmint angolszász-magyari eredetű stb.).
Szóval, még ott, a könyvtárban mohón („egy ültő helyemben”) olvastam bele a könyvbe, ám már a harmadik mondat után pontosan tudtam: Babarczy Eszterben csak a saját glosszáim érdekelnek igazán, a könyvét azért szereztem meg, merthogy a Géniusz Lóci csókolt homlokon (biciklizés közben, s ami – nem győzöm hangsúlyozni – világraszólón nyaktörő mutatvány).
Föl nem foghatom, miként lehet abban az utcában, amelyben Bálint György lakott, ahol Radnóti született, s ahol „fordul a villamos”, efféle mondatokat írni: „A nyugati hagyomány Paglia szerint kettős hagyomány: egyrészt a tárgyiasító »apollói szem« hagyománya, a hideg és férfias intellektualizmusé, másrészt a dionüszoszi folyékony nőiségé, az ősmocsáré, a pogány természeté. S míg az apollói szem, szövetségben a kereszténység enervált agapéjával és Rousseau kegyes hazugságával az emberi természet eredendő jóságáról, saját győzelmét és uralmát ünnepli korunk európai (és amerikai) kultúrájában, az elnyomni vágyott feneketlen dionüszoszi mocsár a maga félelmetes és fékezhetetlen erejével tovább dolgozik, dekadenciával fertőzi meg az európai kultúra nagyjait, és eredeti pogány elevenségével tör felszínre az amerikai rock-kultúrában és Hollywood sztárvilágában” (177-178. o.).
Ugye?! Összegészében is, részleteiben is egy merő gyagya a szöveg. Esterházy pedig „vevő az ilyen mondatokra”.
Egészében arról szól a bekezdés (hozzávetőlegesen), amely közhelymítoszt Illyés a Ditirambus a nőkhöz című versében fogalmazza meg:
Nem a kövek és nem a fémek. Nem amik állják az időt! Hanem a gyékény, a nád, a kéreg. Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek. Hanem a törékenyek s engedők: a fű, a lősz, a sás lett tiltakozás.
(Eörsi István: Esterházy Péter diadala. Élet és Irodalom, 2002. június 21.)
Kedves Pista,
a napokban fellendült ügynökforgalom okán szeretnék néhány szóban reagálni az ÉS június 21-i számában közölt cikkedre, amelyben egy generációs alapú ügynökvédelmi elmélet kidolgozását veted a szememre. (Esterházy diadala)
A helyzet az, hogy te meg én - amennyire látom nézeteidet - valóban radikálisan nem értünk egyet, de nem azért, mert én generációs alapon állapítok meg morális normákat. Az írásodból úgy tunik ki, mintha fő ügynökügyi elméletem az volna, hogy az 1966-os évjárat szempontjából nézve a Kádár-rendszer titkosügynökének lenni morálisan nem kifogásolható, amit te azzal kontrázol, hogy a magad részéről univerzálisan érvényes értékekben gondolkodsz. Ne bonyolódjuk bele a filozófiai oldalába a dolognak, de ennyire még én se vagyok relativista.
Kísérletet teszek néhány gondolat tisztázására.
Az ügynökügyek szempontjából a korosztály annyiban lényeges, hogy nem mindenkinek az életéhez tartozott hozzá a megfigyelve lenni keserédes élménye vagy a kooperálni vagy nem kooperálni dilemmája.
De ez nem csak nemzedéki választóvonal. A helyzet az, hogy a magyar népesség azon része számára, amelyet se beszervezni, se titkosmegfigyelni nem akartak - hogy ez a rész a ma élőmagyarok közt mekkora, azt megfelelő történeti alapkutatások hiányában nehéz megmondani -, az ügynökügyek, hogy úgy mondjam, nem élményszerűek. Ez eddig nem elmélet, csak empirikus megállapítás.
Ezért úgy gondolom, hogy pusztán azzal, ha ügynökökről beszélünk, aligha tárjuk fel a Kádár-korszak világát és morális dilemmáit. Esterházy Péter könyve első olvasatban azért okozott nekem csalódást, mert - érthető okokból persze - olybá tűnik belőle, mintha az "ügynök - nem ügynök" kérdés volna számára a korszak legfontosabb kérdése: hirtelen úgy néz ki, mintha a Harmonia caelestisben megjelenő apa azért volna pozitív hős vagy egyáltalán valamilyen ember, mert nem kooperál a hatalommal. Amikor EP számára kiderül, hogy kooperált, akkor ez mintegy teljesen átírja az előző regényt és az apafigurát, akiről most meg kell írnia, hogy mégse volt pozitív hős. A Javított kiadás ennél összetettebb könyv persze, de az alapüzenet - amelyre a megírás műfaja és formája utal - mégis mintha az volna: egyetlen tényen múlik egy emberi élet mivolta. Szemét vagy nem szemét.
Leszögezem, hogy egyáltalán nem óhajtok beleszólni abba, hogy ki szerint ki szemét és ki nem szemét, és mivel nem ismertem Esterházy Mátyást, nem tudom megállapítani, hogy "szemét" volt-e.
De igen félrevezetőnek tartom a kérdésfelvetést, mint ahogy már Tar Sándor ügyében is félrevezetőnek tartottam, és ahogy félrevezetőnek tartom Medgyessy Péter ügyében is.
Nem azért, mert egy spicli nem spicli, vagy mert úgy általában mindegy, hogy valaki spicli vagy nem az. Hanem azért, mert 1. kételkedem benne, hogy a Kádár-rendszer demoralizáló hatalmi viszonyait és dilemmáit meg tudjuk érteni pusztán annak alapján, hogy ki volt a III/akárhány nyilvántartott ügynöke; 2. kételkedem benne, hogy a spiclivé válás vagy nem válás volt az egyetlen lényeges morális dilemma a cucilizmus idején, amelyről ma beszélnünk kellene; 3. kételkedem benne, hogy minden spicli egyforma és egyformán bűnös, tekintet nélkül arra, hogy miért, hogyan, mit és mikor; és végül - itt jön az elmélet - 4. úgy gondolom, hogy a moralitás nem a politikai hatalomhoz való viszonyunk kérdése, hanem más emberekhez való viszonyunk kérdése, illetve - egy tágabb értelmezésben - a saját magunkhoz való viszonyunk kérdése.
A morális kérdés szerintem nem fogalmazható meg úgy, hogy egy akármilyen véres hatalomhoz való viszonyról szóljon, amelynek véres vétke minden viszonylatban ragad, ha nem kapálózunk ellene (azt mondtad, ugyebár, hogy a demokratikus ellenzék választása morális volt).
A morális kérdés szerintem csak úgy fogalmazható meg, hogy más emberekről szóljon: milyen hatással van más emberekre az, ahogyan én a rendelkezésemre álló időt, képességeket, hatalmat, lehetőségeket használom. Fontos-e számomra, hogy jó hatással legyen? Hogy tegyek valamit másokért? Valamit, ami nekik jó és nem nekem, és szerintük jó és nem szerintem?
Persze megfogalmazhatjuk a morális kérdést úgy is, hogy teszek-e valamit azért, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen - erre mondtam én azt, hogy a demokratikus ellenzék bizonyos értelemben a saját lelki üdvével volt elfoglalva. Ez rendben van - de kinek-kinek a lelki üdve a magánügye, ami még szintén magánügy lenne, ha az egyetlen magyar liberális párt nem kapcsolódott volna össze a lelki üdv körül kialakult gondolkodásmóddal. Így viszont sajnálatos eredményei vannak a lelki üdvvel való foglalatosságnak: a magyar népesség a liberálisokat vagy hülyének nézi, vagy tudni véli róluk, hogy igazából zsidók vagy melegek, azért beszélnek folyton jogokról meg kisebbségrol.
A spicliügyek a tudathasadásos liberalizmus ügyei, abban a sajátos magyar változatban, ahogyan azt az SZDSZ muködésében megfigyelhetjük: hétfőn utálja a fasisztákat, szerdán nagyon pragmatikus és kormányozni akar, pénteken nagyon elvi alapokon áll, és jogokat véd, minden más napon fogalma sincs, mit is mondjon.
A spicliügyek moralista abszolutizálása, az én szememben, ahhoz vezet, hogy mélységesen félreértjük a saját történelmünket, a politikához való viszonyunkat és a moralitáshoz való viszonyunkat is. A spicliügyek moralista abszolutizálása szolgál az én szememben arra manapság, hogy a megfontolható mondandó hiányát - ne csak elfedjük, de észre se vegyük.
Nevetségesnek tartom azt a moralizálást vagy a félmúlt olyan értelmezését, aminek logikus konklúziója az, hogy Tar Sándor, Esterházy Mátyás és Medgyessy Péter egyformán szemetek, bár Medgyessy Péter talán egy kicsit kevésbé szemét, mert ő nem III/III-as ügynök volt, hanem III/II-es.
Furcsának tartom, ha a politikai közbeszédben fontosabbnak tűnhet, hogy valaki ügynök volt-e vagy sem, mint az, hogy a jelen pillanatban mit csinál (például kit nevez ki hová, vagy kit rúg ki honnan, vagy mit költ el mire, vagy miben egyezik meg kivel).
Ijesztőnek tartom, ha olyan szinten keverjük a politizálást és a moralizálást, hogy a kettő közt a végén nincs semmi különbség sem: így aztán ki-ki fasza gyereknek gondolhatja magát (morális értelemben rendes embernek), ha nem szavazott x pártra, vagy nem volt x párt tagja, netán elítél x nézeteket.
Ha moralizálni akarunk, akkor célszerű előbb átgondolni, hogy milyen morális értékek léteznek, amelyek fontosak számunkra, s amelyeket ebben a mostani világban képviselni kellene. Úgy érzem, hogy a jelentős izgalmakat kínáló spiclizés ez elől a gondolkodás elől szívja el csekély agyi energiáinkat.
A magyar társadalom ingerküszöbe egyre nő, a jelek szerint nem túlságosan zavarja a magyar társadalmat, hogy miniszterelnöke III/II-es ügynök volt. Ez tökéletesen érthető. Ha valaki hol politikailag manipulált moralizálást - amely még az 56-os halálraítélteket se egyformán méri -, hol a saját személyes életében irreleváns, de abszolút formában tálalt morális mércéket kap az arcába (ez utóbbiba sorolnám a te ügynökügyi ténykedésedet), akkor belefárad a dologba. Különösen belefárad, ha mindezt egy meglehetősen korrupt világban hallgatja, ahol politikai lojalitások mentén csorog a pénz meg a munka, s amelyben politikai szabadságával úgy tud élni, hogy egyre kevesebb párt közül választhat, amelyek egyszersmind egyre rémesebbek is. Ebben a világban szinte minden van, ami a Kádár-rendszerben volt, csak önkéntes rendőr és spicli nincs. Ez nekem nagy örömömre szolgál, mármint hogy ilyenek nincsenek. Van az emberi szemétségnek olyan műfaja, amelyet csak elnyomó rezsimek tudnak fenntartani. De ennek nyomán az jut eszembe, hogy ha egyszer nincs, akkor örüljünk - és a további politikai manipulációk megelőzése végett teregessük ki, amit és ahogy (személyiségi jogok stb.) lehet -, majd pedig beszéljünk arról, ami viszont van.
„mit jelent az „ilyen mondatok” kifejezés. Konkrétan meg kell mondani, hogy mik azok a jellemzők amik mentén egyformának tart mondatokat. Nem elég az, hogy felsorol másfél vagy két [vagy akármennyi] mondatot amik ilyenek v. olyanok. Sőt, pont ez – a közös jellemzők megjelölésének a hiánya”
Ha téged a „közös jellemzők” érdekelnek, tanácsolom, ne foglalkozz Esterházyval, őt ugyanis nem az eszéért szeretjük, hanem viszont – ajánlom – olvasd inkább az én hozzászólásaimat, azokból megtudhatod, melyek Babarczy Eszter szövegeinek stiláris jellemzői, illetve az általában vett babarczyság sajátosságai.
(A babarczyság egyik alfaja az esterházyság, a másik az almásiság. A harmadik a morvaiság.)
Én csak azt mondtam, hogy alanyi Alany-állítmányi Péter konkrét mondatában nem találom az alanyt és a tárgyat. Ami nem jelenti, hogy nincs ott, ha viszont nincs ott, nem jelenti, hogy hiányzik, csak azt mondtam, én nem találom; és még azt is hozzátettem: mindez „lehet az én hibám”. Nem egészen értem, miért kell ennyire haragudni érte. (De, ha már mindenképp muszáj mérgelődni miattam, vegyük úgy, hogy egy szót sem szóltam, nékem igazán nem hiányzik Esterházy alanya, sőt még a tárgya sem.)
Illetve még annyit mondtam, hogy ha Esterházy Péter „vevő” a „folyékony nőiségre”, akkor részint az arisztotelészi logika vastörvényeinek figyelembevételével, részint stilárisan „vevő” a szilárd nőiségre is (mert miért volna a „folyékony” vonzóbb a „szilárd”-nál?), noha – elismerem – lehet mindez pusztán ízlés kérdése. Ha pedig – tegyük fel – mindkettőre vevő gróf alanyi Alanyi Kifinomult Péter, s ha „vevő”-ként megvásárolta mindkét jelzős szerkezetet, akkor azokat – értelemszerűen – vagy befőzi, elrakja télire, s csak disznóvágáskor veszi elő, vagy elfogyasztja azonnal. Ámde nem is ez a döntő kérdés szerintem, mert az a döntő kérdés (szerintem), hogy Esterházy Péter a „folyékony nőiséget” egymaga issza-e meg (azonnal vs. később), a szilárd nőiséget egyedül falja-e föl önző mohósággal, vagy juttat belőle a József Attila Kör könyvkiadónak, az Élet és Irodalom szerkesztőségének is?
Míg ha ellenben, tegyük fel, Esterházy Péter a „folyékony nőiségre” már nem vevő (meg a szilárd nőiségre sem), csak a sötéten habzó mocsaras nőiségre vevő (a mocsár sem nem szilárd, sem nem folyékony), nos, akkor sincs baj, nem jövünk zavarba, mert akkor a világosan habzó folyékonyat majd megissza valaki más. Ez a recenzió alapvető szerepe az irodalmi életben, szerintem kár rajta ennyire mérgelődni…
Gyurica úr 2010.10.01 10:06:42 (18519) Kérdezem tehát: miért nem Esterházy idéz olyan mondatokat a könyvből, amelyekért „dicséret járna” @
Erre a kérdésre autentikus választ természetesen Esterházytól kaphatnál, én legfeljebb csak találgathatok! Lehet, hogy Esterházy nem akar könyvajánló helyett könyvkóstolót írni?
Esterházy: „'A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.' 'Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…' – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról.”
Visszautalok egy korábbi fejtegetésre: ugyanis nem derül ki, h mit jelent az „ilyen mondatok” kifejezés. Konkrétan meg kell mondani, hogy mik azok a jellemzők amik mentén egyformának tart mondatokat. Nem elég az, hogy felsorol másfél vagy két [vagy akármennyi] mondatot amik ilyenek v. olyanok. Sőt, pont ez – a közös jellemzők megjelölésének a hiánya - sejteti, hogy Eszterházynak tulajdonképp fingja nincs, hogy mi az ami tetszik neki B. ezen mondataiban, lehet h semmi, az értelem helyett az „ilyen” (milyen?) feeling-et teszi vevőségének indokává. Az „ilyenről” igazából egy dolog tudható, h a „sötéten habzó női mocsár”-ral nem részhalmazai egymásnak. Az utóbbiról pedig még az, hogy nem igényel bővebb kifejtést, közérthető dologról van szó, továbbá létezik valamiféle nyilvánvaló logikai kapcsolat - a vevőségen kívül- az előbbivel (nem beszélve). Öszintén szólva, számomra egyáltalan nem érthető, h mit is takar ez sötét női mocsár dolog és így természetesen a logikai kapcsolata sem nyilvánvaló az „iilyen" mondatokkal.
Az a kérdés, hogy aki Esterházyt olvassa, az ténylegesen vevő lesz-e Babarczy könyvére? Nem tudok szabadulni a gondolattól, h miután Esterhazy körbesétafikálta a környéki lápokat, még mindig úgy érzi nem sikerült rávenni a fukar olvasóit, hogy támogassák Babarczyt. De hát mégsem adhatja utasításba az ő hőn szeretett olvasóinak, akik isszák a szavait, hogy húzzanak a könyvesboltba megvenni a könyvet! Ezért írja inkább, h ő vevő lenne, na nem a könyvre természetesen, hanem a könyvben lévő mondatokra. Így mindjárt más!
Esterházy Péter írja Babarczy Eszterről: „Kíváncsi nő ez, megspektálja innét is, onnét is a dolgokat. Megint a sétálás mint olyan. Másképp: B. mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság, nem sikong, hogy vége a világnak, Európának, ennek a kultúrának, miközben valóban…, hagyjuk, ne szólj szám, nem fáj fejem, hogy a menyem is értsen belőle, nyugodtsága stílus és elhatározás, nem pedig öncsalás. B. elmond nekünk ezt-azt, régi szóval: diskurál.
Nyugodtság, bölcsesség, diskura: mintha egy koravén. Nem.
Nemrégiben kicsit, tényleg kicsit, és nem is azért említem, hanem mert igaz, a szememre lobbantották, hogy az efféle írásaim »néha mellé beszélnek tárgyuknak«…”.
Esterházy nem csak a „tárgynak beszél mellé”, hanem a saját ítéletének is (Babarczy „diskurál”), behabarja szövegébe menyét-vejét, ángya kínját, majd’ mindenét, mintha fáradt gőze sem volna a „diskurál” szó jelentéséről. Esterházy arról dadog, ami József Attilánál a „kecsesen okos csevegés”, csak hát képtelen megfelelő módon fogalmazni, így azután szavat újít: „diskura”. Hogy a menyem is (ne) értsen belőle.
Miért nem tudja kifejezni magát Esterházy Péter? Két oka van ennek (szerintem). Először is (ahogy mondani szokás) „gyárilag” kevéske hozzá, illetve: tán’ maga is érzi, hogy Babarczy szövege messze nem „diskura”.
Egyébként pedig sem Babarczyt, sem Esterházyt nem láttam (nem hallottam) még diskurálni. Soha. Az ugyanis nem „diskura”, hogy bepöffeszkedem pl. a Napkeltébe, ahol aztán leereszkedőn, kretén-arisztokratizmussal tűröm-élvezem, hogy egy félidióta Fradi-ivadék fölnyalja Nagy Íróságom Lábai előtt a stúdió padlatát, nyáladzón lihegje teli ordósított füleimet (hogy még a fülszőrök is belezizzenjenek), s hozzá az obligát (izzadtan igyekvő) hadarás: sándorgöröcsalberttichyfenyvesi! S amire aztán mindig a Nagy Én „válaszol” valami Magas-Művészien sejtelmeset. A jó nevű fradistának pedig belegöndörül ijedtében ama pár szál haja is, melyet így hiába zselézett rá fénylőn pusztuló fejetetejére. Mondom, ijedtében göndörül a maradék szőr, hisz’ a rajongó műsorvezető éppúgy nem ért az egészből semmit, miként a néző, nem ismeri föl a blöfföt, csak bámul hülyén néhány másodpercig, majd „kapcsol”, úgy tesz, mintha mégiscsak értené, s hízeleg tovább, tovább, nyúlós-nyálasan hevülve. Merthogy őt „a stúdióvendég iránti tisztelet”, a mélyen aláborulós, a Nagy Szent Fenekekbe beléomolni vágyós alázat vezérli (nagyjából ez a riporteri sármja, meg persze a sándorgöröcsalberttichyfernyvesi). Na most, nincs ezzel semmi gond (ráadásul félig-meddig el is múlt a dolog), csak viszont tény, hogy ez nem „diskura”.
Diskurálni pl. az olyan (Ungvári Tamás-szerű) fazonok képesek, akikből részint ömlik a szó, részint teli a fejük különféle értékes és kevésbé értékes, de mindenképpen érdekes szellemi limlommal, s ami a legfontosabb: bármiről bármire mondanak valami bájos baromságot vs. okosságot, nota bene mindegy, hogy baromságot-e vagy okosságot, a „diskuránál” ugyanis a bájosságon van a hangsúly.
Vénember lévén, én még hallottam diskurálni a tévében Ungvári Tamást és Elbert Jánost (például), sőt talán nem túlzok, ha azt mondom, Komlós és Abody híres „pengeváltásai” is inkább „diskurák” voltak, nem annyira viták. Merthogy bájosak voltak mindahányan. Kecsesen bölcsek, szellemesek. Miközben Esterházy, Babarczy minden báj nélkül való furvézerek. Határozott meggyőződésem: két percig sem bírnának diskurálódni, nemhogy mások elbűvölésére, de még egymás szórakoztatására sem.
Legyen konkrét a kérdés: bájos-e Babarczy Eszter konkrét szövege? Ha ugyanis bájos (kellemdús, bűvös, igézetes…), akkor nevezhető „diskurának”, ha viszont bájatlan a szöveg, nem „diskura”.
Esterházy szerint Babarczy könyvének „legteljesebb darabja a Tandori-elemzés”. Jó, akkor nézzünk a diskuráns teljesség mélyére:
„III. Az egzisztencialista szentMiért fontos ez az egész? Ha még egyszer válaszolhatok arra a kérdésre, minek a dadogó misztikusa Tandori az első kötetében, akkor összefoglalólag azt mondanám: ennek a feladatnak a dadogó misztikusa. A misztikája immanens: arról szól, amiről az élet – egy konkrét élet, egy »sajátélet«, hogy Radnóti Sándor szavával éljek – szól, s annyiban szól valamiről, amennyiben ez (és bármilyen) élet egyáltalán szólhat valamiről. Akkor hát Tandori egy egzisztencialista szent.”
„Diskura”? Már hogyan volna „diskura”? Az a szöveg, melyben a „Tandori misztikája immanens” szóösszetétel szerepel, ab ovo nem bájos, nem lehet „diskura”. A nyögvenyelős okoskodás nem „diskura”, s amire több szót már nemigen érdemes vesztegetni. Nézzük inkább a „legteljesebb darab” idézett szövegrészének velejét, melyben logikai indukció tapintható ki, Babarczy ezúttal a szöveg végén állapítja meg, hogy „Tandori egy egzisztencialista szent”. Értem, de miből következik, hogy „Tandori egzisztencialista szent”? Abból következik, hogy Tandori egy „feladat” „dadogó misztikusa”. Illetve, hogy a „misztikája immanens”. Ez utóbbival nemigen érdemes foglalkoznunk, mert Babarczy arról nem beszél, hogy miben áll Tandori „misztikája”, hát hacsak nem abban, hogy nem érti a költőt sem Babarczy Eszter, sem Mezei Balázs… Netán senki sem? Elképzelhető, de, ha így is van, ez akkor sem bizonyíték a misztikára.
Babarczy szerint „A misztikus talán nem is az, aki valami túlira szegzi a tekintetét – talán az is misztikus, akit az értelem-kérdés kísért, s ezzel kerül kívül a reflektálatlan világon”.
Mi a különbség a „túli” és „kívül” fogalmak között? Ráadásul itt megint a tipikusan babarczys „talán” a döntő „érv” (egy mondaton belül kétszer is). Vagy ez volna a „diskura”? Biztos, hogy nem. Aki „talán”-okban (talányosan) fogalmaz, nem diskurál, hanem süketel. A talányoskodó emberrel se vitázni, se beszélgetni nem lehet, mert a „talán” gyakorlatilag nem jelent semmit.
Tehát: vagy misztikus költő az, „akit az értelem-kérdés kísért, s ezzel kerül kívül a reflektálatlan világon”, vagy nem misztikus költő.
Melyik igaz? Babarczy így felel a kérdésre: „talán”. Míg szerintem: nem misztikus az a költő, aki az „értelem-kérdés kísértése” révén „kerül kívül a reflektálatlan világon”.
József Attila: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!”.
József Attila misztikus? Sokan, sőt gyakorlatilag (Szabolcsitól Tverdotáig) mindenki annak tartja (noha nem mindenki nevezi misztikusnak), mert senki nem tudja, mi van az értelemnél „tovább”.
Akkor én most megmondom: nem csak Tandori van az értelemnél tovább (ha ott van egyáltalán), hanem mindenki, aki művész, minden, ami művészet. Jordán Tamás például. Vagy Berek Kati. Vagy Sánta Ferenc. Vagy… akár Esterházy is – akkor, ha ihlet révén művészetet alkot. Mert, amikor kritikát ír, bizony, az értelemnél nem „tovább”, hanem az értelem alatt van (underbrains).
Marad tehát a „feladat”, amely Babarczy szerint azt jelenti, hogy a költőnek el kell döntenie: „írni vagy elhallgatni”. Illetve (Babarczy szerint) ezt sem a költő dönti el, merthogy ez „már túl van az író választásán”. Hanem viszont, mit tudom én, valahogy úgy eldöntődik a kérdés a költővel.
Jó, eldöntődik, ám aminek semmi köze a misztikumhoz, ti. itt (is) arról van szó, hogy Babarczynak fogalma nincs, hogy miről van szó.
Ismert a shakespeare-i közhely: „lenni vagy nem lenni”; Babarczy innen töltekezik, mikor a „talán”-okból már kifogyott. Világos, csakhogy ebben sincs misztikum. Az én teremtő apám (Sánta Ferenc) világosan elmagyarázza, képileg vetíti elénk: a hamleti kérdésre nincs végső, generális válasz; mindig a konkrét helyzet adja a megoldás kulcsát.
1944-ben négy embert állított az élet véres döntés elé: vagy megütöd a szenvedő „homunkuluszt”, vagy megdöglesz. Mind a négy embernek volt jó oka „lenni” még, volt oka, hogy tovább éljen. Az egyik kollégámnak tisztes szakmája, mestersége, odaadó felesége volt, a másiknak jól menő kocsmája, a harmadiknak szelíd, megértő neje plusz tüzes szeretője (sőt még borjúszegyet is képes volt szerezni a legínségesebb időkben), mégis, adott helyzetben, a halált választották.
Mert mérlegeltek?
Ha a „lenni”-t választják, gyakorlatilag összeomlik minden (erkölcsi rend, morális tartás stb.), vagyis hármuk számára nyilvánvaló volt: a halál a megoldás. Míg ugyanabban a szituációban Gyurica úr (kedves jómagam) szükségképpen döntött úgy, hogy sokkal inkább akkor „nemesb” a lélek, ha eltűri, részint a megaláztatást, részint a másik megalázásának, meggyalázásának kényszerét. Valamit valamiért. Ilyen egyszerű a válasz Hamlet kérdésére, nincs ebben semmi misztikum. Aztán persze, hogy a gyakorlati megvalósításhoz szükség van-e Gyurica úr híres „gonoszságára”?, már más kérdés, ám ez a döntő kérdés!
Babarczy Eszter semmire nem válaszol, helyette misztikusan diskurálva kérdezget: „Mi ad választ a »mi a világ értelme« kérdésre a világban? Tandori mindenképpen az utóbbi értelemben misztikus – a korai Wittgensteinnel rokon, s nem is csoda, hogy az utóbbi években rátalált a maga »Witti«-jére”.
Tandori „korai Wittgensteinje” arra a következtetésre jut, hogy az ember (főként a filozófus) felelősséget visel a világban, a filozófus „fő műve” a helyes élet megvalósítása, vagy ahogyan a fönti idézetben írja Babarczy (Radnóti Sándornak tulajdonítva a kifejezést), a „sajátélet” lényeggé emelése. Igen, csakhogy a „korai Wittgenstein” nem sokkal a Tractatus befejezése után igencsak morózusan fogalmaz: „Volt egy feladatom, nem teljesítettem, és most tönkremegyek. Életemet a jóra kellett volna fordítanom, csillaggá kellett volna válnom. Itt ragadtam azonban a földön, és most lassanként elpusztulok. Életem tulajdonképpen értelmetlenné vált, és ezért immár csak fölösleges epizódokból áll”.
Nagyralátó vagyok? Legyek az, kijelentem: Wittgenstein vallomása nem egyéb, mint annak szöveges lenyomata, mely szerint a filozófiai fölvetések, ötletek, elméletek már nem adnak adekvát válaszokat a végső kérdésekre. Marxékkal objektíve véget ért a filozófia (vö. A német ideológia), ami pedig Wittgensteinnel szubjektíve be is ismerődött. Nem a művészetnek van vége (miként Dantóék gondolják), hanem épp ellenkezőleg: a puszta bölcselet az, amelynek nincs már világmozgató hatálya: „csillaggá kellett volna válnom. Itt ragadtam azonban a földön...”.
Ha pedig a filozófia kipurcant, márpedig kipurcant (tárgyi mineműségében), akkor a József Attila-i „tovább” nyilván nem bölcseleti, hanem művészi meghatározottságú, vagyis nem a művészetnek van „vége”, hanem a filozófiának.
Sánta Ferenc egyetlen képben többet mond el az élet-problémáról, mint száz filozófus együttvéve.
Wittgenstein a „sajátéletét” tette föl a filozófia rulettasztalán, míg Sánta arról beszél, hogy nincs modellé emelhető helyes élet, így a „sajátélet” gyakorlatilag nem egyéb, mint privát egzisztencia, egy a sok közül. Miért? Mert nem pusztán arról van szó, hogy Gyurica úr egy magasztosabb motívum okán dönt a haldokló fölpofozása mellett, ennél ugyanis jóval bonyolultabb a kérdés.
Nincs filozófiailag meghatározható „helyes élet”.
Gyurica úr paradigmája (Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról) Fekete Sándor szerint olyan absztrakció, melyben a „választási lehetőség irreális”. Fekete szerint ez az absztrakció „a valóságban nem létező emberi személyiségeket és szerepeket tételez fel. Olyan emberek, mint amilyenek a példázatban szerepelnek, nem léteznek”. Ami pedig Wittgenstein problémájára is egzakt válasz. Wittgenstein filozofikusan borong: „életem tulajdonképpen értelmetlenné vált”. Míg Fekete Sándor így értékel: „absztrakt etikai rendszert ne próbáljunk alkotni – sugallja Sánta Ferenc –, hanem inkább arra törekedjünk, hogy egyedül szubjektumunk erkölcsi parancsolatának, lelkiismeretünknek engedelmeskedjünk döntéseink meghozatalakor”.
Tehát az iránytű a lelkiismeret. Ami viszont nem emelhető filozófiai modellé.
Ugyanakkor Fekete egyrészről Király úr, Béla kolléga és Kovács úr, másrészről Gyurica úr döntése közt tesz lényegi különbséget. Hosszabban idézem, de érdemes elolvasni: „Gyurica azért fordul szembe az etikusnak, tehát jónak elfogadott magatartással – konkrétan azzal az elvvel, hogy a lázadót nem szabad megütni –, mert ha nem pofozná meg őt, sorsára hagyná a gyermekeket (akikért pedig ő vállalta a felelősséget). Nem gerinctelenség hajtja ebbe az elhatározásba, és nem is az, hogy nem ismeri fel a helyes magatartást, hanem az a tudat, hogy az általa nevelt gyermekek élete függ tőle. Gyurica lényegében sokkal többet áldoz fel, mint a barátai: tisztában van vele, hogy aljasság megütnie a tehetetlen, félholtra vert ellenállót, és nem is tenné, ha nem köteleznék a gyermekek az életre. Két teljesen ellentétes lehetőség, két rossz alternatíva közül kell kiválasztania a kevésbé rosszat. A két döntés között feloldhatatlan ellentmondás rejlik: el kell döntenie, melyik az »erősebb«, illetve melyik jár kevésbé súlyos következményekkel. Dönt is, de választása a körülmények következtében nem lehet tökéletes. Gyurica ezért lelkében nagyon szenved, és vezekel: széttárja karját hazafelé tartva. Nagyon rokon ez a kép Dosztojevszkijjel, akit az egzisztencialista filozófia előfutárának tekintenek, és akinek gondolatvilágában a szenvedés, a bűn és a vezeklés problémája kulcsszerepet kap”.
Tehát Fekete Sándor szerint Gyurica úr döntése abszolúte tudatos: „el kell döntenie, melyik az »erősebb«, illetve melyik jár kevésbé súlyos következményekkel”. Szerintem viszont kizárt, hogy Gyurica úr csak ezért választ(hat)ja a helyes alternatívát. Szerintem Fekete Sándor téved, ugyanis tény: négyük közül Kovács úr indulel elsőként, hogy megüsse a vérző „Krisztust”, már a kezét is fölemeli, amikor lelkileg és fizikailag összeomlik. És ez akkor is tény, ha Fekete Sándor nem veszi figyelembe: a mélyen hívő, keresztény Kovács úr morálisan dönt a bűn mellett (hajtja az életösztön, nyomja a vágy, hogy lássa még a feleségét stb.), „csak” képtelen a bűnt végrehajtani. Ismétlem: Kovács úr nyilvánvalóan elszánta magát arra, hogy „Tomoceuszkakatiti sorsát válassza”, s ami egyszersmind azt jelenti, hogy Kovács úr akkor is összeomlik, ha történetesen nála bujkálnak az üldözött gyermekek. Hiszen „emberből vagyunk”, ki ilyenből, ki olyanból, kinek teherbíróbbak a zsigerei, kinek kevésbé.
Döntő kérdés: véletlen-e, hogy csak a „gonosz” Gyurica úr képes megtenni azt, aminek egyébként a jámbor Kovács úr is nekiveselkedik?
Egyáltalán nem véletlen! – zengem a „gonoszság” apoteózisát, s teszem ezt már csak azért is, mert nagyon sok jámboran jóságos, örömlelkű, örömtukmáló, „tiszta” embert láttam már totál szarrá menni (intellektuálisan is, morálisan is), és csak azért, mert az adott pillanatban nem volt meg benne a helyes döntés meghozatalához, végrehajtásához szükséges „gonoszság”, a „kevésbé rossz” választásához szükséges diabolikus hajlandóság.
Fekete Sándornak igaza van: nincs tiszta Gyugyu, nincs tiszta Tomoceuszkakatiti. És pontosan ezért nincs igaza Fekete Sándornak, vagyis Gyurica úr csakis azért lehet lényegileg Gyugyu, mert lényegileg Tomoceuszkakatiti.
Míg a „lobbantó” Esterházy Gyugyunak véli magát, és az is: Keszei-Gyugyu! Az irodalom „szemére lobbantja”, hogy az irodalom nem „örül” eléggé a „jó”-nak. Tudjuk, Révai József pedig Majorék szemére lobbantotta, hogy Az ember tragédiája sem „örül” kellőképpen a fejlődő cucinlista ottimista jónak. És persze József Attila sem. Az is „frigid” volt. Esterházy tehát csak annyiban különbözik Horváth Mártontól, hogy nem a Szabad Népben publikál. Hanem az Élet és irodalomban: „Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve… azt lobbantom az irodalmunk szemére, évi rendes lobbantás, hogy nem tud, akar örülni”.
Vagyis azért „lobbant” az író, hogy örüljön az olvasó. A „jó”-nak örüljön. Babarczy „legteljesebb darabjának”, melyben a „kisdarab nő” szentté avatja Tandorit. Azt a Tandorit, aki ugyebár nem az örömirodalom letéteményese, és akkor még igen finoman fogalmaztunk. Babarczy lebassza Mezeit, Farkas Zsoltot, mivelhogy azok nem örülnek Tandorinak, miközben Tandori nem örül semminek, így aztán Esterházy generálisan baszik le mindenkit, merthogy úgy általában sem vagyunk örülve a jónak. Sem annak, hogy a jó Tandori nem örül a jónak, sem pediglen annak, hogy senki nem örül Tantorinak mint Szent Jónak. Esetleg Babarczynak örülünk, mint Szent Jobb(ik)nak, ámde néki se egyöntetűen.
Hogyan van ez? Tandori kerub-része volna az irodalomnak? Ő az egyetlen, akinek jogában áll nem örülve lenni? Vagy akad még más is?
Tehát nem csak arról van szó, hogy nincs filozófiai modell („helyes élet”), hanem morális modell sincs, öröm-modell sincs. Emberek vannak. Ilyenek, olyanok. Az egyikben a szuverén jó az objektív gonosz által realizálódik (pl. Keszei fényképész esetében), a másiknál a szubjektív „gonoszság” jóvá objektiválódik (Gyurica úr esetében). Vagyishogy gonoszság nélkül nincsen jó, miközben a gonoszság nem jó.
És pontosan ez az a paradox valami, amely a József Attila-i „értelemnél” „tovább” van! Szerintem ezt Sánta Ferenc (mint művész) kitűnően láttatja, míg Wittgenstein (mint filozófus) teljes kiszolgáltatottságban áll a probléma előtt („lassanként elpusztulok”). Azt állítja Wittgenstein, hogy vannak dolgok, melyekre nincsen szó. Valóban nincs (bár József Attilánál szó is van), ám művészi kép, műalkotás mindenre adódik.
Lópor kell hozzá. Valami olyasmi, amellyel Sánta Ferenc (is) rendelkezett. Sánta nem „szent” (mint Tandori), „csak” tehetséges (Fábri is, Őze is…), és amivel nem azt akarom mondani, hogy Tandori nem tehetséges (nem tudom, nem ismerem annyira a költészetét), ellenben határozottan állítom: ha nem tudjuk megállapítani valakiről, hogy tehetséges-e, vagy sem, nem az a megoldás, hogy frankón szentté avatjuk, mintha teljesen idióták volnánk, hanem az a megoldás, hogy vagy hallgatunk (arról, amit nem tudunk), vagy tanulunk, tájékozódunk, már amennyiben van honnan, van kitől tanulnunk.
Ha ez így van (márpedig, ha te mondod, biztos így van), akkor javaslom: ne a „gyenge” BE-vel, ne az értelmetlen, unintelligens csekélységemmel foglalkozz, hanem társalogj a „rendkívül értelmes, intelligens” EG-vel! Hidd el, jobban megéri!
„Inkább arra gondoltam, h az általános ismeretlen rosszindulatúak vs. közismert áldozatok irányba terel. Annál is inkább mert ennek van némi racionális alapja: az attitűd, hogy a negatívumot emeled ki, hogy a könyvből azokat mondatokat idézed ide, amiknek aztán - briliánsan és szórakoztatóan - bizonyítod értelmetlenségüket, esetleg minősíthető rosszindulatnak. Persze lehet, hogy nincsenek is más mondatok a könyvben, olyanok amikért dicséret járna, nem tudom, nem olvastam. De ilyeneket nem említettél.”
Ez éppoly tévedés, mint pl. Tverdota tévedése József Attila pamfletjével kapcsolatban. Tverdota szerint József Attilának „igaza lehetett[mintha csak Babarczyt hallanám; helyesen: igaza van] a részletekben, de nem volt igaza a lényegben: Babits megítélésében”.
Igen, csakhogy a „lényeg” nem Babits, hanem a műalkotás (részleteinek) megítélése (a lényeg a részletekben lakik), József Attila épp ezt magyarázza, vagyishogy Tverdota professzor „csak” a lényeget nem érti. József Attila nem Babitsról ír, hanem Babits kritikusairól (illetve a művészetről általában).
Tverdota megemlít négy jó verset a kötetből, négy olyan költeményt, amely Szabolcsi Miklósnak tetszik (nyilván ezért jó a négy vers, mert Szabolcsinak tetszik), majd így fogalmaz: „Ha csak ezek a darabok bekerültek volna a mérleg másik serpenyőjébe… a kritika kiegyensúlyozottabb lett volna”.
Az öreg Tverdota, most már, amíg él, nem fogja megérteni, hogy a költő nem „kiegyensúlyozott kritikára” törekedett, hanem tárgyi műelemzést végzett. Nem Babitsról írt, hanem a versekről.
Én pedig azért nem említek „olyan mondatokat” Babarczy könyvéből, „amelyekért dicséret is járna”, mert részint nem könyvkritikát írok (még kevésbé törekszem a tverdotai „lényegre”: Babarczy „megítélésére”), részint pedig, mert nem találtam olyan mondatot, amely nekem tetszene. Esterházy viszont talált. Kettőt is. Illetve másfelet, ti. az egyik mondat másik fele már (nyilván) Esterházy szerint is agyrém. Vagy pedig nem tudni, miért nem végig idézte a kritikus azt a mondatot, amelyre ő ugye „vevő”.
Röviden: Esterházy láthatóan szereti Babarczyt, elképzelte valamilyennek („kisdarab nőnek”), így aztán szereti. Imádja a könyvét is („szinte egy ültő helyében olvasta végig”), különösen a „Tandori-elemzést” tartja „legteljesebbnek”. Kérdezem tehát: miért nem Esterházy idéz olyan mondatokat a könyvből, amelyekért „dicséret járna”?
„félek félreértesz!”
Nincs okod a félelemre. Így kezdtem a szöveget: „kiegészítésa hozzászólásodhoz”. Márpedig az én szótáramban a kiegészítés azt jelenti, hogy kiegészítés. És nem azt, amit a hipokritáknál jelent; akik ugye finomak, cizelláltak, „kulturáltak”, jobbára így jelzik a vitaszándékot: „alapvetően egyetértek, de volna azért néhány kiegészíteném…” – majd lényegi pontokon igyekeznek cáfolni a szöveget.
Írtál valamit, én kiegészítettem, ennyi történt.
Egyébként pedig, ha „szándékodban” áll „a hozzászólásaimat rosszindulatúnak minősíteni és kritizálni”, akkor nyugodtan tedd, nincs jelentősége. Már úgy értem, a szándéknak nincs jelentősége. Ha ellenségesen („rosszindulatúnak minősítve, kritizálva”) írsz érdekeset, akkor érdekelnek majd a szövegeid, ha jóindulatúan, egyetértéssel, baráti hangon írsz unalmasat, akkor unni fogom a szövegeidet. Egy darabig. Atán már el sem ovasom.
(A magam részéről pedig: Babarczyval, Esterházyval szemben nem vagyok rosszindulatú. És jóindulatú sem.)
