Egy népszerű műfaj a tusrajzokhoz mellékelt vers (haiku vagy waka) - majd keresek neked ilyet. Én nem igazán szeretem ezt a műfajt, ezek a versek általában tájleírók, és szerintem a természet szépségének leírása nem "menti át" a szépséget a versbe.
Nem erről van szó. Arról, hogy tényleg érdekel, mennyire eresztették be az emberalkotta tárgyakat. Meg arról, hogy engem csak azok érintenek meg igazán, amelyekben a természet jelen van. Ugyanis a filozófiai mélységét eredetileg a természeti szimbólumok és azok filozófiai megfelelői adták meg. Ha nem találom benne, nincs a hai elolvasása után bennem az a csönd, amiért olvasom. Ettől persze lehet mást írni. Nem véltelen, hogy nem a kép és haiku rovatba biggyesztettem be ezt a hozzászólást. Mint ahogy az sem, hogy ti sem technokrata-fantasy haikukat publikáltok itt, hanem ott.
Nem beszélve arról, hogy mi nem vagyunk japánok, és a nyelv sem japán, amelyen írunk. Ennek következtében már eleve sem írhatunk teljesen szabályszerü haikut. akkor pedig fölösleges aprólékos pontossággal követni az eredeti szigorú szabályokat. Amivel nem akarom azt mondani, hogy egyáltalán ne is törödjünk vele.
A fölvetés jogos, magam is kíváncsi vagyok, mit, hogyan műveltek a régiek és hogy vajh, ha a minőség okán nem is, de a szabályok-lehetőségek révén, beférünk-e az ősi keretek közé... Úgyhogy várom, mi okosat mond B.Zoli, vagy más hivatott, ez ügyben.:)
Ugyanakkor csak csendben lenne pár megjegyzésem:
Egyrészt meglehet, hogy a haiku, meg a képvers vagy képes haiku külön műfaj... Külön életet él... Nem kéne az egyik kötöttségeivel, mint egyedül mérvadókkal fordulni a másikhoz... Ahogy az anyám húslevesétől se várom, várhatom el, hogy olyan legyen, mint az Újházi tyúkhúsleves, és fordítva. Mindkettő megfelel a húsleves minőségi követelményeinek, mégis, más-más minőség... No, nem is akármilyen.;)
Másrészt, alighanem senkinek se ártunk, ha egy művészeti alkotásra, netán nem épp természeti képet ábrázoló műre reagálunk... Afféle örömzene... Annak, aki eljátszódik vele, meg tán még néhány embernek, aki elmélázik fölötte... Akkor meg, máris, mégiscsak megéri...
Valamiért egyébként az a benyomásom, nem a tárgy az elsődleges, amire reagál egy haiku(nak nevezett szöveg) kiötlője, hanem az elmélázás megléte, menete és mikéntje. Megfoghatatlan, nem is tudom, hogy fogalmazzam, talán a szöveg levegője, az illata, a hangulata... Amíg nincs rossz szag egy haiku-szerű szöveg körül, addig... addig inkább tartsunk össze, mi, vadludak...:)
Őszből nyárba az
úton együtt szálljatok,
ne csak egyfelé!
Zoli, tudsz olyan klasszikus haikura példát, ami egy művészi alkotáson keresztül reflektál a természetre, vagy ez nem igazán divat, csak ha a művészeti alkotáson természeti és / vagy mitológiai alakok vannak? (Pl. a tükrös ilyen volt, de csak egy épület, ami nem hajazhat annyira a természetre, de például a szobrászati elemkről el tudom képzelni, vagy természetet ábrázoló festményről.) A képes rovatban egy csomó olyan fotó van, ami szerintem nem tudna megfelelni témaválasztása kapcsán haikunak, el kezdtem gondolkozni, hogy mi az a legtávolabbi határ, ameddig egy haiku elmehet, úgy, hogy nem lesz 5-7-5.
"Sajnálom, hogy szeretve jöttél utánam, kis lepke"
Issa stílusának jellegzetessége, hogy az állatokhoz beszél. Ez egyrészt a "sabi", a magány kifejezésének eszköze, másrészt azzal függ össze, hogy Buddha az állatokat is megváltja szenvedésüktől, nem csak az embereket.
A haiku egyik lehetséges értelmezése, hogy a lepke a házba is követte a költőt, ahol aztán elpusztult. De én inkább úgy képzelem, hogy az őszi úton Issa észreveszi, hogy egy lepke követi, és úgy tűnik számára, mintha a nyárból az őszbe követte volna.
Még áttételesebben: az őszben értelmetlenül elpusztuló lepkét látva Issa egy pillanatig bűntudatot érez: hátha azért kell a lepkének az őszt és a halált megtapasztalnia, mert véletlenül őt követte, aki szintén az őszbe és a halálba tart?
"Mikor Jouwa (Dzsóva, Buson egy barátja) egy kis kunyhóban lakott, minden este kopogtatott valaki az ajtón. De ha kinyitotta az ajtót, hogy megnézze ki az, nem látott senkit. Ahogy esténként ismétlődött a dolog, Jouwa szorongása egyre fokozódott. Az egyik este félve várta a kopogtatás, mikor egy férfi kereste föl, és elmondta, hogy egy öreg nyestkutyát találtak a környéken, és agyonütötték. Attól kezdve megszűnt a kopogtatás, és az esti szorongás is elmúlt, átadva helyét egyfajta szomorűságnak/hiányérzetnek. Végül Jouwa felkeresett egy (buddhista) papot, és imát mondatott vele a nyestkutyáért."
aki no kure hotoke ni bakeru tanuki kana "Őszi alkony; a nyestkutya buddhává lesz."
hito wa nani ni bakeru kamoshiraji aki no kure "mi emberek, vajon mivé leszünk? - Őszi alkony."
emlékeztek még arra az öreg nyestkutya jelmezes haikura? régebben volt a "nagy" topikon, de nem találom. (valahogy ismerôs volt emez hangulata, és beugrott a nyestkutyás.)
on
