Első aggodalmas kérdés. Jól értjük? A készülő új alkotmány lehetővé teszi majd, hogy visszamenőleges hatállyal alkosson a törvényhozás törvényt?
Második aggodalmas kérdés. Következik-e a nép felhatalmazásából, hogy az Európai Unióból is kilépünk, ha az Unió nehezményezi a kormány terveit? Az elnökség idején?
Harmadik aggodalmas kérdés. Következik-e a nép által adott felhatalmazásból, hogy a kormány nem ismeri el a Strasbourg-i Bíróság jogát arra, hogy a magyar állampolgárok vs magyar állam ügyeiben ítélkezzék?
Negyedik aggodalmas kérdés. Amennyiben a jelenlegi alkotmány elavult, ez azt jelenti, hogy az alkotmányoknak szavatossági idejük van, és az Önök által alkotandó alkotmány is el fog avulni? Mennyi idő után? Rendelkezni fog az új alkotmány a saját elavulása esetén meglépendő lépésekről?
Ötödik aggodalmas kérdés. Jól értjük, hogy a "jogbiztonság" fogalmát az új alkotmány oly módon definiálja majd, hogy a népfelség nevében bármely jogszabály és demokratikus alapintézmény tetszőlegesen megváltoztatható, de csak a kormány által, mert a népszavazás intézménye nem vezethető le a népfelségből?
Hatodik aggodalmas kérdés. A népfelség újraértelmezése tartalmazni fogja-e azt a megszorítást, miszerint a nép akaratát minden esetben a Fidesz vagy Orbán Viktor jogosult képviselni, a 2010-es választási eredményből adódóan, 2014 után is, tekintettel arra, hogy 2010-ben teljesen új korszak nyílt a magyar történelemben?
Hetedik aggodalmas kérdés. Elképzelhető-e ezek után, hogy az új Alkotmány a parlamenti választások fogalmát oly módon értelmezi át, hogy mindig lehet majd 1 pártra szavazni?
Gerontkám, intravénásan adagolod magadnak Esztert? Te ettől a XXI. századi Jeanne d’Arctól totál padlót fogtál? Függő lettél? Gyógyíthatatlan Babarczy függő?
Esterházy Péter szerint Babarczy Eszter „sokfélesége” nem zavarbaejtő. Babarczy „farka” sem zavarbaejtő, „sokat bír” a farka, ám hogy a „bölcsessége honnét”, azt már Esterházy sem „tudja”, éspedig azért nem tudja, merthogy Babarczy sem tudja. Egyedül Almási Oszkár tudja, ő viszont nem mondja. Ilyen a polgári-liberális álarcosbál.
babarczyeszterválasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)
Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz. És, igazad van, rejtekező-bújkáló szöveg.
Előzmény:Lambrakisz (2640)
Babarczy alig-alig tud valamit, egyáltalán nem ért semmit, így hát ő a „mozgó” szellemvilág „rejtekező-bujkáló”, ám igen „megértő” esszéistája. Igekötővel. Főként Esterházynál: „Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle… Megértő: meg akarja érteni”.
Például a liberalizmust is meg akarja érteni. Nem érti, de akarja. Meg. Liberálisként hol azonosul a szolidaritással (vesd össze), hol pedig birtokos viszonyban áll vele, illetve Rorty „liberális szolidaritásá”-ról beszél példaszerű megértéssel.
Nem érti, mi a különbség az azonosulás és a birtoklás között, vagy tán’ érti, „csak” fogalmazásilag zokni, mindenesetre meg akarja érteni. Nem a liberalizmust persze, hanem az etnocentrizmust. Rorty etnocentrizmusát. Igen, pontosan az ragadt liberálbogáncsként Babarczy megértő és teherbíró farkára. Az etnocentrizmus. Kérem, most (elképzelhetetlenségből kifolyólag) szöveghamisítással leszek vádolható, ezért (internetes dokumentum híján) megint csak azt mondhatom, a szövegösszefüggést el lehet olvasni Babarczy könyvében. A szerző szerint Rorty „liberális szolidaritása büszkén vállalja az »etnocentrizmust« (ez szitokszónak számít a mai Amerikában), csakhogy…” És itt megállok, ti. egy slukkra ennyi is bőven elég.
Szóval, Péter, tudod-e, mit jelent „büszkén vállalni az etnocentrizmust”? Liberális büszkén? Azt jelenti, kérlek alássan, mintha te megértőn beszélnél az arisztokraták hortobágyi kitelepítéséről (ugyanis a Hortobágyra csak születni nem igazságtalanság, míg oda kitelepítődni vérlázító skandalum), mintha megértőn írnál emberek (zsidók, cigányok) módszeres kiirtásáról, továbbá empatikusan vallanál a megértő édesapák megértő spicliskedéseiről. Sőt. Még a fasizmus is sokkal inkább érthető, mint az etnocentrizmus, tudniillik: a nácizmus részint az etnocentrizmus, résszint a rasszizmus alapján lett emberirtó, fajirtó mozgalom. Magyarán: Auschwitzhoz még a fasizmusnak is kevesebb köze van, mint az etnocentrizmusnak. Tudod-e, Péter?
Az Übermensch nem etnocentrista, és még csak nem is egocentrista. A liberális etnocentrizmus fából vaskarika, esetleg Rorty „új szótárában” nem, ám amely szótárban a cipőtalp azt jelenti, hogy áztatott hónaljszőr; már persze momentán, mert holnaptól egészen mást jelent, ugyanis a „liberális etnocentrista”, Babarczyval szólván: „folyamatosan kételkedik a szótárában és saját józan eszében”.
„Rorty büszkén vállalja »etnocentrizmusát«”.
Babarczynál idézőjelben áll a szó, ám ez semmit nem jelent, ugyanis, amiről Babarczy már nem is reméli, hogy egyszer majd megérti, azt „ügyesen” idézőjelbe rakja. Ez a Babarczy-féle „rejtekezés-bujkálás” egyik bevett módja, s ami voltaképp olyan, mint Rortynál a „saját szókészletében” való „folyamatos kételkedés”.
A szó, a szótár, a nyelv eo ipso arra van, hogy megértessem (ergo nem föltétlenül arra, hogy elfogadtassam, hanem hogy megértessem) magam a többiekkel, s még kevésbé arra való, hogy félrevezessem vele a másik embert. Míg Babarczy furtonfurt megpróbálkozik az ellenkezőjével, ám a „folyamatos kételkedés” (értsd: „rejtekezés-bujkálás”) szükségképpen csap át folyamatos csalódottságba. (Szerintem e „kisdarab nő” is jobban járna, ha kevesebbet beszélne, értékes idejét inkább fitness-szalonokban, fodrásznál, kozmetikusnál töltené, tessék elhinni, hamarabb és teljesebb mértékben pattannának rá a magukat könyvkritikusoknak álcázó, nyálcsorgató vén jampecek! Vagy tanulmányozhatná a szakácskönyveket például – akár Rorty helyett is horribile dictu –, merthogy a másik bevált modell szerint „a férfit a hasán keresztül lehet megfogni”.)
Babarczy Eszter szerint az etnocentrizmus szitokszónak számít a mai Amerikában. Lehetséges. Amerikában. Mert nálunk valóban nem számít annak. Legalábbis a József Attila Kiadónál, az Élet és Irodalomnál, a Mozgó Világnál egészen biztosan nem. De legyünk megértők (hátha egyszer rólunk is Esterházy-recenzió jelenik meg az ÉS-ben), ráadásul az igazságtól sem járunk messze, ha büszkén kijelentjük: Magyarországon az etnocentrizmus nem annyira szitokszó, mint inkább kabarétéma. Magyarországon az etnocentrizmus azt jelenti, hogy Jézus Krisztus, hazafelé igyekezvén a zsidók általi üldöztetéséből, megállt Felcsúton egy kicsit megpihenni, szamarát megitatni, megetetni, tudni kell ugyanis: Jézus nem pannón, hanem hunniai, sőt még inkább erdélyi születésű bajuszos legény. Pannóniában, Rácegres-puszta környékén csak hígvelejű besenyők élnek. Szóval, haza igyekezvén, Jézus megpihent Felcsúton, s ott ajánlotta Magyarországot Orbán Viktor össznemzeti kegyelmébe. Így történt. Mert, ha a Föld Isten kalapja, akkor hazánk a büszke ethnosz rajta. Nem pedig szitokszó. Majd csak lesz szitokszó! Ha végleg eluralkodik itt Babarczy, Esterházy, Almási Miklós szellemisége. Csinyáld magad! Az elejét is, a végét is! Babarczyék az elején maguk terjesztik az etnocentrizmus ideáját, „nem tudni, honnan való bölcsességgel”, de roppant megértéssel, megérteni akarással, hordják-viszik, mint megannyi „őspatkány” a kolerát, majd ők varázsolják szitokszóvá is, ha szólít a szükség, merthogy így van ez rendjén.
Folytatom a Babarczy-bölcsesség idézését, mert nem tudni, honnan, de valahonnan van, ez egészen biztos, ti. ott áll a könyvben a bölcsesség expressis verbis: Rorty „liberális szolidaritása büszkén vállalja az »etnocentrizmust« (ez szitokszónak számít a mai Amerikában), csakhogy saját ethnoszát egyre táguló körönként képzeli el, lépésről lépésre bővülő szolidaritásként, amely új és új csoportokat foglalhat magába, valahányszor ironikus szívünkben megfogamzik egy »mi«, és valahányszor elevenen tartott érzékenységünk új szenvedésre bukkan” (192-193. oldal).
Érti ezt valaki? Hát, hacsak nem arról van szó, hogy az olvasó új szenvedésre bukkan sajátmagában, mikor Babarczy szavait olvassa: „ironikus szívünkben megfogamzik egy »mi«”. Megfogamzik. Ha a „belevaló magyar (vs. ámerikai) kanok” „holdórán” belelövellik ethnosz-ondójukat, bele, egyenesen a szívnek közepébe!
Egyébként pedig a mondatnak, ha van valami értelme, csakis az lehet, hogy Babarczyék szerint mégsem Magyarország a világ közepe (Jézus rossz nyomon járt), hanem Ámerika. Nem a magyar, hanem az ámerikai a fölsőbbrendű Ethnosz, ő hivatott a világ összes népségét megváltani a nyomortól, szenvedéstől s nem utolsó sorban: az ideológiai alacsonyabb rendűségtől. Vagyis – miként mások mondják – az „amerikai imperializmus”, az amerikai hatalmi terjeszkedés Rorty „egyre táguló köreiként” biztosítja a világ számára a kapitalista jólétet, illetve „lépésről lépésre bővülő szolidaritásként” terjeszti a liberalizmust, amely amúgy az etnocentrista szolidaritással azonos. Vagy nem azonos, de valamilyen kapcsolata biztosan van vele, hisz’ nélküle „ironikus szívünkben” nem „fogamzik meg egy »mi«”, és még akkor sem, ha „elevenen tartott érzékenységünk új szenvedésre bukkan”.
Örök tanulságul: Babarczy Eszter „ironikus szíve” 1994 és 1997 között frankón megtermékenyült a „nagydarab” Rorty professzor lompos etnocentrizmusa által, mely fogamzást nyilván liberálkoitusz előzte meg, s amely szolidar-kamatyhoz Almási Miklós esztétaprofesszor tartotta a retrospektív gyertyát. Továbbá Esterházy, Kovács Zoltán és P. Szűcs Julianna (egyem a pornográf gusztusukat), majd cca. tizenöt éves kihordás, vajúdás után a Babarczy-lélek megellett, kitolta „ironikus szívéből” az immár közismert HVG-s ivadékot: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésérevéleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én kezdődött a[z etnocentrikus] szebb jövő Magyarországon”.
Majd jön ez a TeniszKing gyerek, aki évek óta itt téblábol, itt teszi - veszi magát. Talán már sosem fog lepattanni Babarczyról. Na annak öröme lesz ebben a "vudu babában". Hogy itt ragad tőle még újabb 5 évre az is hótziher.
Az ELTE BTK magyar-művészettörténet szakán végzett, egy évvel később filozófiából is diplomát szerzett. Ezt követően ugyancsak az ELTE-n politikaelméletet hallgatott, majd 1997-től a New York University történelem szakán folytatott posztgraduális tanulmányokat. 1991-1994 között a Nappali ház szerkesztője; 1996-1997 között a Beszélő szerkesztője. Kutatási területe a magaskultúra és a demokrácia, a kultúrfilozófia és a politikai filozófia viszonya, a modern értelmiségi, író és művész szerepének kialakulása a XVIII-XX. századi Európában és Amerikában. 1989 óta publikál esszét, kritikát, publicisztikát és tárcát.
Közbevetőleg: Richard Rorty professzort nem tartom a magam részéről figyelemreméltó gondolkodónak. Beleolvastam a könyvébe, hát, olyasféle „gondolatokat”, miket a manus ír, kutyasétáltatás közben is százszámra kieszelek, illetve mindnek az ellenkezőjét is, ha kell, pedig a kutyám (ez a piszok) ugyancsak megköveteli, hogy kizárólag rá figyeljek, ha vele vagyok, most is itt bökdös a nyirkos orrával; nem könnyű nálunk a szellemi élet konkrét gyakorlása.
Rorty unalmas. Azt például, hogy „Kant megtette a kötelességét, Kant mehet”, én Shakespeare nélkül is a végtelenségig tudom variálni: Rorty, ha megtette a kötelességét, ha nem, tőlem mehet… és így tovább. Nincs ebben semmi meghökkentő. Miközben Babarczy Esztert intellektuálisan nullának tartom, míg hármójuk közül Babarczy Rortyja a leggyöngébb (szerintem), magyarán: Babarczy könyvében nem Rorty, még kevésbé Babarczy, a legkevésbé pedig Babarczy Rorty-elemzése az érdekes, ugyanis Babarczy Rortyjának a valódi Rortyhoz nem sok köze van.
Engem a mai magyarországi kritika intellektuális kondíciói érdekelnek, ezért foglalkozom a könyv szövegeivel (mint „kritikával”), illetve ezért foglalkozom paralel Esterházy és Almási „könyvkritikájával”.
Esterházy-mottó: „Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az… Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka... bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír”.
Sokat. Csakhogy nem „mászkálni” kéne ám, sokat bíró farokkal, amikor alkot „ez az ember”, hanem inkább fogalmazni illenék. Alanyban, állítmányban. Olykor emlékezve a korábbi mondatokra, vagyis logikailag konzekvensen, nem pedig bambán furcsálkodva.
Babarczy Eszter folyvást ámuldozik a könyvben. Szerinte Richard Rorty „jórészt nyitott kapukat dönget”, miközben van egy „furcsa kívánsága”, amely „kívánság” a többinél „sokkal különösebb, sokkal emészthetetlenebb, s ha valamiben, ebben áll Rorty botrányszagú nagysága”.
Babarczy Eszter tehát megszagolta folyékony nőiségével, vagy folyékony orrával?, ki tudja… talán mindegy is, a lényeg, hogy valamiként megszaglászta Rorty „kívánságát”, megszagolta a professzor „emészthetetlen” vágyát. A „botrányszagúan” nagyságos kívánság „azt jelenti” Babarczyéknál, hogy „töröljük el a filozófiát” (193-194).
Én pedig pontosan erre mondtam itt korábban, hogy a Nagy Polgári Szellemcsillagászok föltalálták Szerecsen seggében a fekete lyukat. Bizony, lényegében ez történt Kierkegaard-tól Beauvoire-on, Nietzschén át egészen Wittgensteinig, míg Babarczy Eszter Rorty professzor filozófiai „nagyságát” is megszagolgatta (hátul, másfél arasznyival a gatyakorca alatt), és „botrányszagúnak” találta.
Tudni kell: a „Szerecsen” Marx doktor beceneve volt annakidején, az ő graciőz rectumára céloztam az imént; „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Kelt: 1845-ben. Mire aztán jönnek, „sétálnak”, „mászkálnak”, korzóznak föl-alá Rorty-Babarczyék, Esterházyék, Almási Miklósék, és (kóros tájékozatlanságuk okán) „különösnek”, „furcsának”, „botrányszagúnak” vélik a közel 170 éves „nóvumot” (ilyen a burzsoá szellemi spét), mely szerint „töröljük el a filozófiát”.
De legalább ennen kútfejükből meríthetnének valamicskét, hiszen Babarczy maga közli: a „botrányszagú” Rorty még Wittgensteinhez képest sem mond újat az ő nagydarab furcsaságában. Sőt! „Wittgensteinnel ellentétben – írja Babarczy –, aki köztudomásúlag arra buzdította tanítványait, hogy a filozófiai álproblémákkal végezvén tanuljanak inkább valami tisztes kézműves szakmát, Rorty a filozófusok filozófiai beszédéből csak a középső elemet törölné, s megtartaná a filozófusokat és a beszédet” (194).
Botrány? Botrány. De nem azért, mert emészthetetlen, hanem mert amíg Marxnak igaza van, amíg Wittgensteinnek csak nincs igaza, addig annak, amin Babarczy furcsálkodik, a világon semmi értelme. Legyenek filozófusok, legyen beszéd, ámde „filozófiai beszéd” ne legyen. És miért is? Mert a filozófia azt jelenti Babarczyéknál, hogy a filozófusok „az irodalmi tevékenységhez közelednek”. Míg ugyanezt Beauvoire így fogalmazza meg a huszadik század derekán, csakhogy ő értelmesen, kategorikusan: „már nem filozófus vagyok, hanem író”. Miért? Mert az író ír (regényt, verset, novellát…), míg a filozófus filozofál. Ha pedig nem látja már értelmét a filozofálásnak, akkor vagy abbahagyja a filozofálást, vagy nem. Ha nem hagyja abba, akkor filozofál tovább, hiszen ebből él, ebből vásárol az asszonynak nercbundát, ha pedig abbahagyja, csinál valami mást. Vagy író lesz (mint Beauvoire), vagy kézműves (mint Wittgenstein), vagy tudós forradalmár, mint Marx… voltaképpen tehet bármit. Míg Babarczyék botrányszagúnak minősítik ennen posztmodern pukkantásukat (noha az egyszerűen csak bélszagú), ti. nemigen értik, hogy a filozófus akkor filozófus, ha filozofál. Így tehát az író is lehet filozófus (ha filozofál), csak éppen a Rorty-Babarczy-filozófus nem lehet filozófus, ha nem filozofál. Miként a szakács sem szakács, ha nem főz, hanem beáll téesztraktorosnak, vagy esetleg nem csinál semmit.
Nyilvánvaló: Rorty nem furcsább pl. Wittgensteinnél, hanem csak zagyvál… jó polgári szokás szerint: halandzsázik, handabandázik, ködösít, süketel… vagy ahogyan Babarczy fogalmazza: „nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befelé…”.
Magyaráz.
Míg Babarczy, Almási, Esterházy bukik rá, mint polgári pulyka a kvázi liberális takonyra.
Miért kvázi liberális e csillogó váladék? Azért, mert Babarczyék így határozzák meg a liberalizmus fogalmát: „a szolidaritás azt jelenti, hogy a nyilvános térben nem vagyunk kegyetlenek – Rorty így definiálja a liberálist…”. Folyékony nőiség legyek, ha nem igaz! B. Gogolák elvtársnő szerint az a liberális, ami nem liberális. Az a liberális, ami szolidáris. Polgári furvézerek. Még a „balliberalizmus” fogalmát sem ismerik, ugyanis, ha ismernék, tudnák, hogy a liberalizmusból hiányzik, méghozzá a dolog lényegét illetően hiányzik a szolidaritás. Vagyis a „szociálliberalizmus” szellemében a „liberális értékeket igyekszünk ötvözni a progresszív szocialista értékekkel” stb., van ilyen, míg aki azt állítja, hogy a liberalizmus a szolidaritással azonos, az, kérném tisztelettel, nem botrányszagú, hanem székletszagú filozófus. Még akkor is, ha tudósvalagának „középső” részéből „törölte” a „filozófiai” „elemet” (194).
(Na most, kétségtelen, ez a hozzászólás kissé nazálisra sikerült, de nem én tehetek róla, nem hamisítom Babarczy szövegét, mindez a könyvéből szagosodott elő autentikusan, lehet ellenőrizni: A ház, a kert, az utca, 192-194. oldal. Tökéletesen mutatja a könyv, mennyi esze van a „liberális, polgári-demokratikus intelligenciának”).
„Az ugyanis egész egyszerűen kívül van a normális társadalmi életen, hogy minden egyes emberke viszonyulását egy költőhöz kizárólag az adott költő alanyi bránerétől, annak nagyságától és egyéb jellemzőitől teszed függővé.”
Nem „minden egyes emberkéről” beszéltem, hanem konkrétan Valachi Annát idéztem, mégpedig szó szerint, ugyanis a hölgy a „József Attila körüli nők egyikeként” határozta meg magát, míg a szövegösszefüggésből világosan kiderül, mindezt amolyan szánalmasan nagyasszonyi nyáladzással, kínosan öregecskedő „erotikával” tette: „beleszeretett a Vágó Márta könyvében megrajzolt költőportréba”. Nem (csak) a versekbe, hanem a „költőportréba”. És ami már erősen az ízlésem ellen való „szerelem” – csupán ennek adtam hangot. Számomra általában is a kedves, szolíd, szerény csajok a rokonszenvesek, míg a hervadó, fonnyadó bájukat reménykedve riszáló, harsány luvnyákat fokozottan nem szívelem (hangsúlyozom: ez pusztán ízlés kérdése, melyből nékem – szubjektíve – ilyen adatott!), vagyis a „költőbráner” kifejezés nem egyéb, mint a Valachi-féle „költőportré” hiperbolája, semmivel sem több. Természetesen esztétikailag tartózkodom Babarczy Esztertől is az alábbi hozzászólása miatt:
babarczyeszterválasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)
Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...
Ennyi. Ha pedig eme viszolygásom, esztétikai tartózkodásom „kívül van a normális társadalmi életen”, vagyis ha Babarczy Eszter idézett hozzászólása, Valachi Anna nagydarab női nyáladzása van a „normális életen” belül, akkor én nem akarok normális lenni! Normális embereknek elegen vagytok ti, szívből ajánlom néktek egymás társaságát. Engem sokkal inkább Almási Miklós, Esterházy Péter és Babarczy Eszter intellektuális, „tárgyi kritikai” viszonya érdekel.
Karl Popper „elméletének” nem vagyok hű meghallója, sőt, tulajdonképpen csak annyit tudok róla, mint bármely újságolvasó.
Szerintem annyit sem. A "bármely úságolvasó" halmazába tartozó úgynevezett művelt középosztálybeliek illetve ezek közül a nem teljesen dezorientált és szétesett fejűek bizonyára egyrészt többet tudnak nálad Karl Popper munkásságának szóbanforgó vonatkozásairól, másrészt meg kontrollmechanizmusaik észbekapnak, mielőtt ekkora és ennyire nyilvánvalóan hibás hülyeségeket írnának le, mint te itt: "hogy a bizonyíthatóság nem pozitíve, hanem negatíve, mondhatnám úgy is (ha azt akarnám, hogy Popper engem igazoljon), glosszisztikusan bizonyítható"....
Mert hogyan is "bizonyítható a bizonyíthatóság"? Popper hivatkozott tételének nem a bizonyíthatóság bizonyítása a tárgya, hanem feltételezések, állítások vagy elméletek tudományos elméletekként való elfogadhatóságának egyik feltétele, azaz az, hogy cáfolható alakban vannak megfogalmazva.
S természetesen a primitív ökörségek és félművelt félreértések nem menthetők azzal, hogy te valamiféle szabódezsői pre-gonzó glosszában írod le őket, nem menthetők az én általad vélelmezett gyomorbajommal, meg hogy "csak tréfáltál", semmivel. Egyszerűen rossz mondatok avittan agresszív formában, rossz, foghíjas, töredezett gondolatok és egy értékelhető teljesítményre képtelen személyiség tükreként.
De nézzük tovább: "Vagyis Poppernél a „cáfolhatóság” tulajdonképpen logikai határvonal, módszertani mezsgye, azt jelenti, hogy: nem igaz, ami cáfolható." Szamárság, dehogy. Azt jelenti, hogy a tudományos igazságkritérium alkalmazásának előfeltétele az, hogy egy állítás (elmélet, feltételezés) cáfolható formában legyen megfogalmazva. Primitívebben fogalmazva, hogy esetleg megértsd: ami nem cáfolható, lehet igaz, csak nem tudjuk eldönteni róla, hogy igaz-e vagy sem, s ami cáfolható, az is lehet igaz vagy nem igaz.
"Ebből logikusan következik, hogy az igaz, ami cáfolhatatlan, csak épp – Popper szerint – nincs cáfolhatatlanság, mert bármikor akadhat olyan „közönséges egyedi kijelentés”, amely cáfolja az adott tételt." Mint láttuk, nem igaz az előfeltevés sem, s ez a mondat részben így derivált hülyeség, részben meg saját jogán az.
Ami cáfolhatatlan, annak az igazságtartalmáról nem tudunk dönteni, hiszen pont azért nevezzük cáfolhatatlannak, mert nincs olyan igazságértékkel rendelkező állítás, amely cáfolhatná, következésképpen a cáfolat lehetősége híján igazságértékéről sem mondhatunk semmit.
És én ezzel nem is akarok vitázni (se Állományjavítóval, sem senkivel), mert nem érdekel a dolog.
Hogy mi érdekel téged, az teljesen hidegen hagy. A fenti ökörségeidet leírtad egy nyilvános fórumban, következésképpen a te általam leszart érdeklődésedtől vagyí annak hiányától teljesen függetlenül közlöm a vele kapcsolatban általam elmondani szükségesnek látottakat. Az állítássorod pedig nem alkalmas megvitatásra, csak helyreigazításra, tekintettel arra, hogy a popperi életmű szóbanforgó mozzanatainak tartalma nem vitakérdés, hanem tudás vagy nemtudás kérdése.
Ezért nem tudományosságról, nem elméletekről, nem hipotézisekről, nem absztrakciókról, hanem – ez esetben – konkrét ítéletekről beszélek.
A cáfolhatósági kritérium Poppernál természetesen konkrét ítéletekre is vonatkozik, így ez a másodjára előhozott elhatárolásod az eddigiekkel egyazon istállóba való ökörség.
Karl Marx konkrétan állítja: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.
Lehet cáfolni. A világhálón vagyunk, bárki hozzászólhat, Popper is, ha él valahol reinkarnálódva, vagyis: ha „a cáfolhatóság a tudományosság kritériuma”, akkor lehet tudományosan igazolni, hogy Marxnak nincs igaza, lehet cáfolni az állítását.
Mi cáfolható? Hogy a filozófusok a világot csak különféleképpen értelmezték, vagy az, hogy a megváltoztatás a feladat? Esetleg mindkettő?
A megítélésem szerint ez a jól ismert marxi mondat üres blikkfang, sejtető semmi, a benne foglalt ellentét hamis, értelemzavaró. Azzal, hogy a világot a filozófusok különféleképpen értelmezték, értelmesen nem állítható ellentétbe az, hogy egyébként valakik mit éreznek feladatuknak, míg mások mást éreznek annak. Miért ne lehetne a filozófusok helyesen felfogott feladata az értelmezés, másoké meg a megváltoztatás. Nem beszélve arról, hogy a világ értelmezése és ez értelmezés közzététele úgyszintén a világ megváltoztatása.
A mondat első eleme egyébként cáfolható, a szónak formális értelmében is, meg akként is, hogy könnyű megcáfolni, amennyiben a "csak" és a szembeállító forma azt jelenti, hogy "a filozófusok nem változtatták meg a világot azáltal, hogy különféleképpen magyarázták azt". Dehogynem, szamárság, legalábbis a "megváltoztatás" minden releváns köznyelvi értelmében. A második mondatelem pedig valójában, tartalma szerint nem cáfolható formájú, hiszen hogy ő mit érez a maga s a mások feladatának, az nem trtozik az objektíve és tőle függetlenül megítélhető tények körébe.
Persze érteni vélhetem azt, amit ezzel Marx mondani akart, azt is banálisnak és hibásnak tartom, már amennyiben ennek a blikkfangos bon mot-nak a helyes tartalmi megfejtésében egyetértésre lehet jutni, de erről talán máskor.
Látom, neked az is elég apropó egy újabb adag szövegkása idebüfizéséhez, ha valaki beír ide egy X-et. Hát, ez legyen a te problémád.
A fixációd azonban egész egyszerűen elképesztő. Ezért is írok. Szerintem menj vele orvoshoz, ha csak lehet, mielőbb. Az ugyanis egész egyszerűen kívül van a normális társadalmi életen, hogy minden egyes emberke viszonyulását egy költőhöz kizárólag az adott költő alanyi bránerétől, annak nagyságától és egyéb jellemzőitől teszed függővé. Ez kabaré.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ha valaki csak azért olvas egy költőt, mert annak az ágyában akar kikötni, annak nem érdek nélkül tetszik a vers, hanem kifejezetten érdekből. Az ilyenek véleménye esztétikai kérdésekben egész egyszerűen irreleváns. Még annyit sem számít, mint annak a véleménye, aki egy szerző kiadójaként azért helyez el az adott szerző legújabb opusát elemző és népszerűsítő recenziót egy lapban (jellemzően PR-cikként, azaz rejtett reklámként és természetesen pénzért), hogy növelje az eladott példányok számát.
Ezt a fixációdat, már megbocsáss, ki kéne kezeltetni. Talán Petrarca is csak azért tetszhet valakinek, mert le akar vele feküdni? Azzal, ami maradt belőle, hááát... Persze, ha valaki eléggé rágörcsölt erre a te rögeszmédre, az belemagyarázza akár a nekrofíliát is. Ha meg valakinek vele azonos nemű szerző műve tetszik, akkor az per definitionem homoszexuális, mi? A te világodban biztosan.
Szerencsére rajtad kívül gyakorlatilag nincs senki más, aki ebben a te világodban élne vagy ott akarna élni. Ez persze semmi komolyabbat nem jelent, legalábbis rájuk nézve. Rád nézve azonban...
No, a többit konzultáld meg inkább orvosoddal, gyógyszerészeddel.
„Egyértelmű, hogy én vagyok a hülye, amiért megpróbáltam átrágni magamat ezen a poshadt szövegkásán. Bocsánat, hogy benéztem, már itt sem vagyok. Pá.”
Pá.
A szövegkását megelőző fölvetés ez volt: a cáfolhatóság a tudományosság kritériuma. Erre válaszoltam.
Mármost ezek után benézel ide (nem is köszönsz, amikor jössz, csak amikor mész!), lazán lehülyézed magad, s azt hiszed, ezáltal lettél tudományos fórumozó. Pedig nem cáfol téged senki, úgy tűnik, valóban hülye vagy; egyébként ezt te tudhatod a legjobban. Igen ám, csakhogy, ha „egyértelműen hülye” vagy (mivel az állítás nem cáfolható), akkor te egyértelműen nem vagy hülye, mert az állításod (mely szerint hülye vagy) nem tudományos állítás, hisz’ rögvest „jön Állományjavító”, és „kioktat Karl Popper elméletéből, amely a cáfolhatóságot teszi a tudományosság kritériumává”.
Tehát szerintem neked kéne cáfolnod magad, már amennyiben igényt tartasz a „tudományos”, egyszersmind a „hülye” epitheton ornansra! Mondom, ez csakis a te feladatod, ti. Babarczy Eszter már messze túl van a problémán, ő teljességgel tudományos, neki ugyanis minden állítása cáfolható. Némelyik többszörösen is. Például. Babarczy szerint Richard Rorty „felmutat… egy alternatívát, azaz… egy másik nyelven kezd el beszélni. Ez a másik nyelv – Rorty kifejezésével: új szótár – egyszerre eszköze és célja Rorty filozofálásának, és éppen ez a legfurcsább benne. Az új szótár három fő eleme a címben előzékenyen feltüntetett három fogalom: esetlegesség, irónia, szolidaritás”. Írja Babarczy Eszter furcsálkodva, majd nem furcsálkodva definiálja az „új szótár” régi fogalmait.
Az „esetlegesség” Rorty-Babarczy szerint „nem relativizmus”, hanem annál „sokkal energikusabb, ha tetszik, sokkal őrültebb, nietzscheibb gondolat”; míg az „irónia” már személyesen Nietzschét jelenti. Helyenként idézőjelben: „legyen »ironikus« (mint Nietzsche)” (190), helyenként telibe: az „irónia azt jelenti, hogy folyamatosan kételkedünk saját szótárunkban – és saját józan eszünkben – … éppen ezért saját filozofálásunkat az irodalmi tevékenységhez közelítjük… s akkor saját bensőnkben szabadon és gátlástalanul garázdálkodhatunk, érezhetjük magunkat Übermenschnek vagy Nietzschének akár” (192).
Tehát: ironikus az, aki őrült, illetve: őrült az, aki „folyamatosan kételkedik a saját szótárában és saját józan eszében” (ez egyébként logikus), illetve: aki ezt teszi (vagyishogy kételkedik a józan eszében), az „az irodalmi tevékenységhez közeledik”. Mint például Esterházy Péter.
Jó, rendben van, bevallottan idióták, „őrültek”, s ami Esterházyn olykor látszik is (főként, ha recenziót közöl az Élet és Irodalomban), rendben van, de mi köze mindehhez az iróniának?
Semmi.
Új szótárt akkor alkotunk, ha új szótárt alkotunk, s nem akkor, ha a régi szótár néhány fogalmának jelentését önkényesen (ráadásul zagyván) megváltoztatjuk. Picasso, Braque, nyomukban a Babarczy által is emlegetett Duchamp „új plasztikai nyelvet” teremtettek, de nem úgy, hogy hagyományosan empirikus képeket festettek, mondván, hogy a klasszikus, perspektivista ecsetvonásokat, képszerkesztéseket ezentúl tessék másként (absztrakt módon) szemlélni, értelmezni, hanem viszont a vásznakon jelent meg az absztrakció. A nyelvi „kubizmusnak” pedig éppúgy megvannak a konzekvenciái, mint Picassóék stílusának. Kassáknak igaza van, amikor azt állítja, hogy „fejünk fölött elrepült a nikkel szamovár” (Ungvári Tamás szerint azért, mert a képet a vers „így írta be a nemzet emlékezetébe” – egyébként nem ezért, de nem térek ki rá, most más a vita tárgya), szóval, a „szókubista” Kassáknak igaza van, míg Rorty professzornak nincs igaza. Főként abban, hogy az irónia a „nietzschei őrülettel” volna azonos.
Az irónia iróniát jelent. Nem őrültséget. Akinél ugyanis őrültséget jelent az irónia, az egyszerűen le van kakilva. Nem haragszunk rá, mondván, hogy „modern”, „absztrakt”, „posztmodern”, „zavaros”, „érthetetlen” meg ilyesmi… hanem viszont leszarjuk és kész. Miért? Mert az az ember, aki az irónia fogalma alatt ma azt érti, hogy „folyamatosan kételkedünk a saját szótárunkban és saját józan eszünkben”, holnap majd – értelemszerűen – valami egészen mást ért az irónián, például hogy „a két deci boci geci ezentúl nem négy deci cici muci, hanem öt röfi duci puci” és így tovább, variálható a végtelenségig – „folyamatosan”. Vagyishogy követhetetlen a dolog. Nem „érthetetlen”, „magasröptű”, „egzisztencialista szent” meg mit tudom én, micsoda, hanem egyszerűen csak követhetetlen. Cseréptörés… Ami idáig ezt jelentette, most azt jelenti, holnap meg amazt, majd megint mást! Hogy ez a posztmodern? Legyen az! Ki nem szarja le?
Például Esterházy Péter. Ő „vevő az ilyen mondatokra”. Míg Almási professzor par excellence műveltnek tartja a merész esszéistát, aki így definiálja merészen az irónia fogalmát: „Le kell tiltanunk magunkban a hatalomvágy nyilvános vagy politikai megnyilvánulását – azon magasröptű formájában is, amely a »helyes« vagy »helyesebb« nézeteket megfogalmazó filozófusokat jellemzi –, s akkor saját bensőnkben szabadon és gátlástalanul garázdálkodhatunk, érezhetjük magunkat Übermenschnek vagy Nietzschének akár” (192).
Ez tehát a nietzschei irónia (a merész Babarczynál és Almási akadémikusnál, a filozófiatudományok doktoránál).
Miközben filozófiai alapközhely (nálam), hogy az Übermensch (Nietzschénél) nem a politizáló, hanem a „szolgaember” alternatívája. Az Übermensch nem szubjektív Rorty-zagyvalék, hanem történelmi kategória. Az Übermensch a valódi, eredeti, az erkölcs, a kultúra által még meg nem rontott, egészséges, értékteremtő ember. A Wille zur Macht (a hatalomra törekvő akarat) nem azt jelenti, hogy az Übermensch a „saját bensőjében garázdálkodik”, ti. az Übermensch nem ön-nőgyógyász. Tudjuk, Czeizel Endre sem a saját, hanem más „bensőjében garázdálkodik”, noha az is igaz, Czeizel részint sajátmagát, részint – a géntérképek Monspart Saroltájaként – a zsidót tartja (pontosabban számos zsidó személyt tart) „intellektuális” Übermenschnek. Liberális patkány legyek Krausz Tamás veres hombárjában, ha nem igaz! Czeizel a tévében mondta Lakat Karcsynak: létezik egy „kritikus nagyságú tömeget” kitevő „zsidó származású populáció”, amely népesség „kiváló személyiségekből összetett embercsoportot alkot”, s mindez „genetikailag is igazolható”. Ezt mondta Czeizel, Esterházy tanúsíthatná, ám ő sajnos akkor éppen nem volt a stúdióban, nyilván valahol Csillaghegyen fodbalozott, hogy legyen aktuális élménye a fodbalról, melyet majd megoszthat mindenkivel, de főként a Lakat Karcsyval charme-osan (vö. Sándorgöröcsalberttichyfenyvesi).
Nietzsche szerint „az emberek a fényre törnek, de nem azért, hogy jobban lássanak, hanem hogy hatásosabban tündökölhessenek”.
Na, ez az, amit Babarczy nem ért, ezért tartja, nem Nietzschét, hanem a nietzschei gondolatot „őrültnek”. Babarczy a „fényre tör”, ámde „rejtekezve”, vagyis nem látni és láttatni, hanem szimplán tündökölni akar. A „rejtekezés” azt jelenti nála, hogy „elrejtem” a semmit, titkolom, hogy nem rendelkezem semmivel, így csak a nevem, a „személyiségem” villog a „fényben”:
babarczyeszterválasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)
Kedves Kísértet!
Szívesen helyt állok minden szövegemért -- válaszolok bármilyen kérdésre vagy kifogásra. Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz. És, igazad van, rejtekező-bújkáló szöveg.
Előzmény:Lambrakisz (2640)
Tekinthető az ilyen „rejtekező-bujkáló” ember az „új szótárú” Rorty mester autentikus követőjének, tekinthető „kisdarab nőnek”, tekinthető „Lukács nevével merészen érintkező”, „tehetséges”, „művelt” esszéistának, olyan kritikusnak, aki „folyamatosan kételkedik a saját józan eszében”, tekinthető bárminek, csak éppen nietzscheinek nem, még kevésbé tekinthető ironikusnak. Tudniillik: Rorty százszor összenyögheti magát „új szótárának” roppant súlya alatt, az irónia akkor sem rejtekezést, hanem elrejtést jelent. Méghozzá – paradox módon – nyílt rejtést, vagyis az irónia lényege éppen abban áll, hogy az írástudó ember pontosan értse: nem arra van gondolva a szövegben, amit a leírt (dicsérő) szó formálisan jelent, hanem épp ellenkezőleg: az irónia világos, egyértelmű gúny – magyarán: annak, aki nem érti, nem „fogja”, az irónia nem jelent semmit.
Míg a „rejtekezés-bujkálás” egészen más műfaj. Kisdarab női műfaj. Babarczy-műfaj.
Esterházy pedig egyenesen így fogalmaz: „Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az. »Titokban persze azt reméli, hogy ez a békés sodródás igazi út, valahonnét valahová vezető…« Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka... bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír”.
Hát, mi tagadás, még Nietzschét is elbírta az ő kisdarab női farka. Ugye?! Ha szegény József Attiláé csak tizedennyit bírt volna, nem itt tartana, ez egészen biztos! Valachi Anna írja: „A József Attila körüli nők egyike én vagyok”. Elhiszem néked, nyuszikám, csakhogy te sem tudod ám, mire vállalkoztál! Ugyanis a legintellektuálisabban intellektuális luvnyák számára is az a döntő szempont végső soron, hogy mennyire lompos a közéleti költő alanyi bránere (vesdössze), vagy amiként ezen a topikon fogalmazzák Babarczy pártfogói, meghatározó momentum: jól tudott-e volt „a kis Attila baszni”… És erre a kérdésre, bizony, minden „körüli nő”-nek előbb-utóbb választ kell adnia.
Dr. Nemes Lívia szerint „Az önmagában feladott reményt támasztja fel bennünk verseivel [ti. József Attila], ezért próbáljuk halála után ötven évvel is megmenteni, megmutatni, hogy jobb anyái lennénk, mint a mama és Jolán, jobb pártfogói, mint kortársai voltak, jobb analitikusai és pszichiáterei, mint az ötven évvel ezelőttiek”.
És persze jobb szeretői, Valachi Annával szólva: jobb „körüli nők”. Na ja. Kisdarab nők nagydarab vibrátorral. Merthogy ilyen a természet, a kicsi is, a nagy is, sőt még a legkékebb harisnyájú entellektüel bulák sem a proletárköltő Favágójával, hanem sokkal inkább Lady Chatterley favágójával szeretn(én)ek fűrészelni, nagyokat baltázni: „Ha odasujtsz körül a sorshoz, / az úri asszonyság sikoltoz” – és ami, tessék elhinni, még talán a József Attila Társaság társelnökének esetében sincs másként (legalábbis így gondolom).
Esterházy szerint Babarczy „titokban reméli, hogy az… út, valahonnét valahová vezet”, Almási szerint Babarczy „reméli, hogy mások nevében is beszél”.
Rorty-modell: az „irónia azt jelenti, hogy folyamatosan kételkedünk saját józan eszünkben… éppen ezért saját filozofálásunkat az irodalmi tevékenységhez közelítjük…”.
Nos, ez gyakorlatilag megtörtént az ÉS-ben és a Mozgó Világban: a filozófus odaközelítette sajátlag megkételkedett józan eszét az író „irodalmi tevékenységéhez”, hisz’ mindkettőjük szerint: Babarczy „reméli”.
Ilyen a magyarországi recenziós irodalom.
Ej, ha ezt a kritika-kultúrát az én galambocskám, József Áronovics Attila megérhette volna (vö. Az Istenek írnak, Babarczy él).
Hűha! Ezzel óvatosan! Mert félő, h megjelenik itt Állományjavító és kioktat a Karl Popper elméletéből, amely a cáfolhatóságot teszi a tudományosság kritériumává.
Előzmény:Gyurica úr (18551)
Semmi sem félő. Még az sem – horribile dictu –, hogy „megjelenik itt Állományjavító”. Hogy „kioktat”? Az sem félő, esetleg taszító, legalábbis számomra. Igyekszem vitázni (érvelni valami mellett, valamivel szemben) a tőlem telhető legegzaktabb módon, legpontosabb érvekkel, míg a kioktatástól tartózkodom; illetve szívesen „oktatgatom”, mondjuk, lukácsi filozófiából a Lukács-tanítvány akadémikus filozófiaprofesszort (különösen, ha széles a fiziognómiája, pl. az operautáló taxissal szemben stb.), ám ami nem szokvány-oktatgatás, hanem csak amolyan publicisztikus bájolgás részemről. Szóval, nem kenyerem a kioktatás, miközben egyáltalán nem tartom „félőnek”, ha ugyanis érdekes szöveggel bír valamely kioktatás, szívesen olvasom, míg ha érdektelen, unalmas, akkor nem olvasom el. Ilyen egyszerű. Ne vedd kioktatásnak!
Karl Popper „elméletének” nem vagyok hű meghallója, sőt, tulajdonképpen csak annyit tudok róla, mint bármely újságolvasó.
Két dolog biztos: (1) te azt állítod, hogy K. Popper a „cáfolhatóságot teszi a tudományosság kritériumává”, illetve (2) nekem – mivel nem vagyok Popper-filológus, gőzöm nincs, honnan vetted ezt a nagyívű kijelentést, így azután nem tudom összevetni az eredeti szöveggel. Viszont, hogy valamit erősen félreértettél, illetve leegyszerűsítettél, az nagyon valószínű. És különösen nincs köze mindennek ahhoz, amiről én beszélek.
K. Popper – már amennyire értesülve vagyok róla – tudományról, tudományosságról, elméletekről, teoretikus tézisekről ír, míg én valamely tételről, mint konkrét ítéletről, állításról beszéltem. Ez az egyik. A másik pedig, s ez a lényegesebb: Popper nem azt állítja, hogy az az igazság, ami cáfolható, hanem azt állítja – már, ha jól értelmezem azt a keveset, amit tudok erről –, hogy a bizonyíthatóság nem pozitíve, hanem negatíve, mondhatnám úgy is (ha azt akarnám, hogy Popper engem igazoljon), glosszisztikusan bizonyítható. Vagyis valamely állítás (Poppernél elmélet, tudományos tétel stb.) igazolására nincs kimeríthető érvkészlet (ti. érvelni a végtelenségig lehet), míg valamit akár egyetlen érvvel, ténnyel (Popperral szólva: a „legközönségesebb egyedi kijelentéssel”) is megcáfolhatunk. Vagyis Poppernél a „cáfolhatóság” tulajdonképpen logikai határvonal, módszertani mezsgye, azt jelenti, hogy: nem igaz, ami cáfolható. Ebből logikusan következik, hogy az igaz, ami cáfolhatatlan, csak épp – Popper szerint – nincs cáfolhatatlanság, mert bármikor akadhat olyan „közönséges egyedi kijelentés”, amely cáfolja az adott tételt.
És én ezzel nem is akarok vitázni (se Állományjavítóval, sem senkivel), mert nem érdekel a dolog. Én azt mondtam, hogy vannak abszolút, cáfolhatatlan igazságok, léteznek banális és kevésbé banális, sőt egészen bonyolult ítéletek, amelyek cáfolhatatlanok. Gyakorlatilag. Míg elvileg az is cáfolható, hogy Karl Popper 1994. szeptember 17-én, Londonban szenderült örök nyugalomra, ti. – elvileg – kiderülhet, hogy nem is szenderült örök nyugalomra, hanem mondjuk egy tejfölös bajszú sziámi macska testében, vagy éppen Állományjavító korpuszában oktatgat embereket a világhálón logikára stb. Szóval – elvileg – ez elképzelhető, engem viszont nem érdekel. Ezért nem tudományosságról, nem elméletekről, nem hipotézisekről, nem absztrakciókról, hanem – ez esetben – konkrét ítéletekről beszélek.
Karl Marx konkrétan állítja: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.
Lehet cáfolni. A világhálón vagyunk, bárki hozzászólhat, Popper is, ha él valahol reinkarnálódva, vagyis: ha „a cáfolhatóság a tudományosság kritériuma”, akkor lehet tudományosan igazolni, hogy Marxnak nincs igaza, lehet cáfolni az állítását.
Mi cáfolható? Hogy a filozófusok a világot csak különféleképpen értelmezték, vagy az, hogy a megváltoztatás a feladat? Esetleg mindkettő?
Vagyis a félreértésed abból adódik – szerintem –, hogy nemigen érzed, mi a különbség a „cáfolható tétel” illetve a popperi „cáfolhatóság” (mint demarkációs kritérium, ság-ség) között. Ismétlem: nem vagyok Popper-kurkász, mégis – látatlanban – meggyőződéssel állítom, hogy Popper szerint nem az a helyes, igaz ítélet, amely megcáfolható, hanem a „cáfolhatóság” (mint olyan) nem egyéb, mint megismerési lehetőség, vagyis – ha élére állítom a kérdést – bízvást kijelenthető: voltaképpen csak a vitának, a cáfolásnak van értelme. Szemben azok filozófiájával, akik „örömben” utaznak (vö. Esterházy), akik igyekeznek mindenben találni valami örülnivalót, valami „pozitívat”, olyasmit, amivel „egyet lehet érteni” stb. A popperi logika szerint – már amennyit én erről tudok – a valódi élet nem az egyetértésről, nem a harmóniáról, szeretetről, empátiáról, anyám kegyelmes kínjáról, hanem épp ellenkezőleg: a folytonos vitáról, cáfolatról, kontracáfolatról, vagyis: a diszharmóniáról szól.
Madách drámájában Lucifer az egyetlen épeszű „közszereplő”, s nem véletlenül fogalmaz így:
Megúntam ott a második helyet, Az egyhangú, szabályos életet, Éretlen gyermek-hangu égi kart, Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart. Küzdést kivánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet.
Almási Miklós és az ő merész Babarczykája pedig ott értik félre a dolgot, hogy a madáchi-luciferi küzdés, diszharmónia nem kisvakarcskodó hepciáskodást jelent (pl. Perneczky Géza betűhibáival, vagy pl. a „fáradt relativizmussal” szemben), hanem nietzschei „új erőt” (Macht), marxi „új világot”, olyan, az eddigi értelmen (Marxnál: „értelmezésen”) túli, „további” emberi tartományt jelent, ahol a József Attila-i „lélek magában nagy lehet”.
(Írhatsz bármit, én bármit összefüggésbe hozok bármivel! Még Babarczykámékkal is!)
Almási professzor szerint „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt nem igehirdetőként mondja el [ti. Babarczy Eszter], hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél. Szóval: merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a »miről szól« is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.
Bűnnek az számít, amikor valamely kétszeres József Attila-díjas akadémikus-professzor nem tudja, esztétaként nem érzi, mi a különbség az „idézni” és a „fölidézni” fogalmak között. Tudniillik: a Lukács „nevével való érintkezés” nem Lukács idézése, hanem Lukács fölidézése. Egészen más a kettő. Jó tudni: Babarczy lényegileg, tartalmilag nem idézi, még csak nem is megidézi, hanem pusztán fölidézi Lukácsot, és pontosan erre „vevő” az itt már sokszor (szó szerint) idézett Esterházy Péter: „»Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…« – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra…”.
Továbbá bűn az, ha valaki, kétszeres József Attila-díjas „elitértelmiségi” létére, összekeveri a „merészség” fogalmát és szinonimáit (a bátorságot, elszántságot, vakmerőséget, hősiességet, vitézséget, kurázsit, a vérbő pucát, illetve a vérszegény pucit…) a „hülyeség” fogalmával s annak szinonimáival (ökörség, marhaság, fontoskodó oktondiság és így tovább). Mert ilyen könyörtelen a magyar nyelv. Főként esztétikailag.
Babarczy: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…” (16. o.).
Almási: „volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni…)”.
Babarczy az egyetlen. Az „egyedülálló anyuka”. Bátor és merész. „Érintkezik”. Ami azt jelenti, hogy Babarczynak a „bűnös” Lukácshoz nincs köze. Babarczy csak annyira merészel személyessé válni a „mi kapitalizmusunkban”, miként az 1910-es Lukács, s ami kb. annyira kockázatos gesztus, mint azt állítani a HVG-ben, hogy „nem a Jobbikra szavaztam”.
Csakhogy. Minden vakmerő kisnőci pontosan itt fázhat rá a merész sompolygásra, ugyanis akadhat gyáva olvasó (fórumozó), aki nem csak fölidézi, hanem idézi is Lukács személyességét. Tudniillik: az 1910-es Lukács szerint a Babarczy-szerű kékharisnyás merészség, bizony, csak amolyan cédamerészség. „Lehet-e egy asszony magában, nem pedig élete férfiához való viszonyában tragikus? Lehet-e asszony életében a szabadság igazi érték?”
Nem lehet – válaszolja az 1910-es Lukács (személyesen), asszony életében igazi érték kizárólag a merészség lehet, ám az is csak a Mozgó Világban. Legalábbis az 1910-es Lukács szerint. Merthogy ilyen a lényegi idézés, szemben a puszta fölidézéssel.
Almási szerint Babarczy merész, mert Lukács „nevével még érintkezni is bűnnek számít”.
Na, ezt magyarázza el valaki! Mi az, hogy „bűnnek számit”? Hol? Mikor? Milyen vonatkozásban?
Szeretném, ha Esterházy Péter vevő volna a mondataimra, ezért most magam is így kezdem: ha beszélhetek olyan személyesen, ahogy Babarczy tette (volna, ha valóban személyes lett volna) 1997-ben. Lukács „nevével még érintkezni is bűnnek számít”, ami azt jelenti (magyarán), hogy Almási fosik. Jó, de mitől? Kitől? Nos, itt jön magyarázatul a személyes mozzanat. Almási egyik kenyéradó gazdája, gazdasszonya, nevezett P. Szűcs Julianna vérbe nyihhant szemmel rikácsolta anno, mondták nekem később, szóval hogy így fogalmazott a főszerkesztő asszony toporzékolva: ennek az embernek [már ti. kedves jómagamnak] nem közlöm a szövegeit, mert ez az ember „szélsőbaloldali” (így mondták nekem)! És amire a másik hernyó, nevezett Faragó Vilmos (szintén többszörös elvtárs, talán még Almásinál is almásibb) hevesen rábólintott: igen ez egy „szélsőbaloldali” ember (közben pedig nem sült le a bőr az ábrázatáról). Ráadásul egyikőjük se a szemembe mondta a dolgot, hanem viszont a hátam mögött (obligát neofita-merészséggel), és mindezt azért, mert bátorkodtam kijelenteni, hovatovább szövegelemzéssel bizonyítani, hogy Marx tudós, míg az „antimarxista” Heller csak tudóskodó, szimpla politikai aktivista, legújabban: elvhű liberáltovaris. Mondom, konkrét szövegekről beszéltem, „izmus”, „oldaliság”, ilyesmi szóba sem került. Mindegy, úgy „rúgtak ki” (a maguk szóhasználata szerint), hogy amúgy ott sem voltam (és már csak azért sem, mert ilyen helyekre nem járok – csupán kéziratot küldtem a szerkesztőségbe), szóval „kirúgtak” úgymond, ez tény, na de mi ebben a „bűn”-jelleg? Az, hogy a Faragó Vilmosok undorodnak tőlem, én pedig undorodom a Faragó Vilmosoktól? Ez nem bűn. Sőt azt állítom, senki, de senki ne érezze magát bűnösnek emiatt, tökéletesen elég, ha csupán viszolygunk, decensen irtózunk egymástól. Ami viszont szükséges dolog, ezt halál komolyan mondom!
Tehát. Almási Miklós, amikor bűnről beszél, arra gondol, hogy számos (meglehetősen korlátolt) fazon szemében feketeseggűnek számít az, aki „Lukács nevével érintkezik”, ám amitől Almási a Mozgó Világba még nyugodtan írhat, ott ugyanis ő (Lukáccsal) még nem feketeseggű. Az 1910-es Lukáccsal persze. Marxszal viszont már az volna, már úgy értem, a valódi Marxszal. Azzal a Marxszal, aki a „marxista” Heller Ágneseket, a „marxista” Almási Miklósokat, a „marxista” P. Szűcs Juliannákat „szamarak bandájának”, par excellence „korlátolt állatoknak” nevezte, s aztán hogy a „megtért”, a tőkének, a „mi kapitalizmusunknak” melegcsontig bemosolygó P. Szűcs Juliannákról mit mondott, talán jobb nem idézni, mert az már valóban bűnnek számítana.
Nem írunk a Mozgó Világba. És?! Akkor mi van? Illetve mi nincs? Nem írunk az Index fórumára sem (ha kitiltanak). És?! Akkor mi van? A világon semmi. Az ilyesmi annak „bűn” (értsd: annak probléma), aki pl. Babarczy Eszter könyvéről sem képes többet állítani, minthogy a szerző merész, merthogy egy jó nagyot merészelt érintkezni Lukács nevével. Hát hogyne.
Bájos nejem pedig örökösen pöröl velem, hogy: jaj, hogy miért csinálod ezt folyton, mindig mindenkivel összeveszel, meghogy miért kell ezt csinálni mindig meghogy miért, és hogy már megint miért?… (a nők már csak ilyenek), míg én újra és újra fölteszem a kérdést: akkor milyen legyek? Olyasmit írjak, mint amilyet Almási ír a Mozgó Világban? Annyira merészet?! Ti. egyebet nemigen lehet közzétenni. Legyek én is „merész”? Babarczy-merész? Almási-merész? Amott Bayer-merész, Vámos György-merész?
A dolognak nem ez a lényege, gyerekek. Nem azért írunk, hogy megjelenjünk (legalábbis nem mindenáron), hanem alapvetően azért írunk, hogy írjunk. Igazságot írjunk. Tökéletes, abszolút, tiszta igazságot. „Bűnös” igazságot.
Például. Babarczy ugye azt állítja, hogy a relativizmus „afféle fáradt bölcsesség”. Mire Almási azt állítja, hogy Babarczy azt állítja, hogy relativizmus „van is, nincs is”.
Én pedig azt állítom, hogy ebben a kérdésben (is) Leninnek van igaza, aki pedig Engels igazát bizonyítja (Szikra 1954, 14. köt. 130. o.), mégpedig éppen a relativistákkal szemben. Lenin szerint ugyanis léteznek örök, abszolút, ép ésszel soha meg nem cáfolható igazságok. És ha léteznek ilyenek, akkor van abszolút igazság. És ha van, akkor a relativizmus nem „fáradt bölcsesség”, hanem téves ideológia.
Lenint mondtam az imént! Nem a nevével érintkeztem, hanem az állításával azonosultam. Lenint mondtam, nemhogy Lukácsot, nemhogy Marxot, egyenesen Lenint! És? Akkor most leszakadt az ég? Akkor én most „bűnös” volnék? Nemigen, pedig, mondom, nem csak érintkezem Lenin nevével, hanem expressis verbis állítom: Babarczyval, Almásival szemben Leninnek van igaza. Hogy miért? Mert Lenin bizonyítja is, amit állít, míg Almásiék csak handabandáznak a relativizmusról.
V. I. Lenin. Mi ebben a „bűn”? Nota bene nem a bűntudat (mert az nálam eleve szóba sem jön), hanem a „bűn”. Magyarán: ki nem szarja le a bűnösöző Mozgó Világot? Almási, nyilván, meg azok még, nyilván, akiktől Almási fosik. Szerintem külön szégyen, hogy Almási vén fejjel reszket a félelemtől. Mire kapar még? Miért fél a bűnösözőktől? Hiszen kiterítenek így is, kiterítenek úgy is. Akkor már nem esztétikusabb, ha az esztétaprofesszor nagyjából egyenes gerinccel terítődik ki?
Megannyi kérdés. És érkezik majd rájuk Almásiék merész válasza: a Két hexameter szerzője „sajnos nem tudott baszni”.
Ezért jó dolog a fórumozás!
Babarczy Esztert nem tartom merésznek. Tudja ő, nagyon jól tudja, hogy „védett vad”, pontosan tudja, hol a „karám” határa, azt már nem lépi át. Ugyanakkor Almási professzort gyávánk tartom. És nem azért, mert „megtért” a „mi kapitalizmusunk” „damaszkuszi útján”, hisz’ az is elképzelhető, hogy patyolatlélekkel tért meg (nem látok a lelkébe, nem is akarok), hanem azért gyáva a tisztelt professzor úr, mert értéknek tartja Lukácsot, mégsem beszél, mégsem ír róla. Hanem inkább mások merész klitoriszával veri a bűnösöző csalánt, ahelyett, hogy a saját kiérdemesült, Széchenyi-díjas farkával csapkodná, és még akkor is ezt kéne tennie, ha neaggyisten kiröhögné a csalán. Nem egy vasziszdasz! Almási Miklós jóval idősebb nálam, ez igaz, ám azért én is tudom, mit jelent kiröhögve lenni, tehát tanúsíthatom: túlélhető a dolog. De, ha mégse, ha megalázó az efféle kudarcélmény, akkor viszont kussoljunk, már úgy értve, hősködésileg! Magyarán: nem muszáj hősnek lenni (ha nem lehet), ámde publikálni se (volna) muszáj. Tanúsíthatom: ha „bűnnel” élsz a lelkedben (pl. Lukács vagy éppen Marx „bűnével”), nincs gond, jól ellehetetsz a Mozgó Világ nélkül, sőt! Mert nem is igazi „férfibánat” az, amelyet fizetett moralisták, hétpróbás igazodók moderálnak („szerkesztenek”) erkölcsileg s főként intellektuálisan. Külön hangsúlyozom (ha netán nem derült volna ki az eddigiekből): nem vagyok túlzottan hanyatt vetődve Almási Miklós eszétől, ám az mégis csak morbid szituáció, melyben egy Almási Miklóst egy P. Szűcs Julianna állít haptákba: határozza meg számára, mi „bűn” és mi nem „bűn”.
Almási szerint „talán Babarczy az egyetlen”, aki „érintkezik” Lukács nevével.
És ami pontosan azért van így, mert (mondom, személyes tapasztalat) éppen az Almási Miklósok által körbelihegett P. Szűcs Juliannák nyilvánítják „bűnösöknek”, „szélsőségeseknek” azokat, akik a mindenkori politikai és pénztőke által szárnyametszett gondolatoknál (értsd: fásult baromságoknál) többre tekintenek. Almási viszont a P. Szűcs Juliannákhoz igazodik, így már attól is heroikusan morális erekciója támad a jámbornak, ha valaki (valahol) leírja a „Lukács tette 1910-ben” merész szóösszetételt.
Lukács György állítólag azzal magyarázta többszöri életben maradását (a Szovjetunióban és másutt), hogy néki nem volt olyan lakása, amelyet bárki elirigyelt, kiszemelt volna magának. Ami pedig vagy igaz, vagy nem, mindenesetre tény: Lukácsot nem akasztották föl (egyszer sem), ugyanakkor az is tény, hogy Lukács nem volt annyira pipogya, mint az ő egyik legjobb magyar tanítványa, aki ugye férfiember létére nőcikéket biztatgat a Mozgó Világ hasábjain: szaladj hamarjában, Eszterke, légy merész helyettem is, merthogy Lukács nevével még érintkeznem is bűnnek számít!
Annyit végezetül: gyávának neveztem a professzor urat, mégpedig azért, mert én is „udvariasan” vagyok „pimasz”. Ha nem volnék ennyire udvarias, más kifejezést használtam volna.
Almási Miklós írja Babarczy Eszter könyvéről a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „A kert annak álneve, hogy milyen nehéz manapság fogalmi keretet, kulturális archimédeszi pontot találni. Nem lehet, mondja Babarczy Eszter, de nekem van és innen nézek, ebből beszélek. Ez a szemtelenül autonóm hang azonnal megragadja az olvasót, és megéri megragadni, mert a továbbiakban is ez az udvariasan pimasz egyéniség beszél”.
Nos, talán én is pimaszul vagyok udvarias, amikor azt mondom: voltaképpen itt lett Babarczy Eszter mentálisan elkúrva. Nem kicsit, nagyon!
Ha Babarczy életrajzírója volnék, ezt a címet adnám a könyvnek: A szemtelenül autonóm hangtól a jó ismerősök megrökönyödéséig.
Szerintem Almási Miklós idézett mondataival kezdődött az a pálya, amely az itt már többször tárgyalt HVG-s Babarczy-mondatban kulminált (illetve rekulminált, a mélypontjára hágott): „Sok jó ismerősöm megrökönyödésérevéleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.
Ilyet ugyanis ép érzékű ember nem ír le (de még csak sub rosa sem mond), és még akkor sem, ha a szöveg így folytatódik: „Aki ennek alapján úgy véli, hogy a Jobbikra adtam a szavazatom, téved”.
Teljesen mindegy, kire szavazott a „kisdarab nő”, bornírtság ez mindenféleképpen. Részint azért, mert a szerző kijelentése azt sugallja, hogy bizony ő is a mindenkori nyertesekhez, erősekhez, hatalmasokhoz húzó gyönge lélek (egyébként az ilyenek alkotják a fasizmus mentális bázisát), mert noha nem a Jobbikra szavazott, ám mivel győzött a Jobbik, erősnek, „belevaló magyar kanok” sivalkodó csordájának bizonyult, hát, rakom is szét rögvest nékik kisnői lábaimat. Ami persze lehet magánügy is bizonyos vonatkozásban, ám mégsem az, mert ilyesmit egyszerűen nem írunk le!
Nem szabad ilyet mondani? Jó, de akkor milyet, micsodát írjak – kérdi Babarczy (joggal csodálkozva) –, mit írjak, ha egyszer a professzorom (1997-ben) fölvázolta, előrajzolta azt a pályaívet, amelyen haladnom érdemes?!
Babarczy Eszternek egy életre a lelkébe égették: a szellemi érvényesülés egyetlen módja, az intellektuális autonómia egyetlen attribútuma a „szemtelenség”, a „pimaszság”, az erőltetett blaszfémia. Rökönyítés a rökönyítésért. Ez folyik most.
És bizony, az efféle idióta egyéniségkovácsolásnál volt fújtatósegéd Esterházy Péter az Élet és Irodalomban. Közös a felelősség.
Beszélj csak, mucuskám, beszélj nyugodtan, mondjál bármit, írjál jókora pimaszságokat, merthogy ez az üdvözítő attitűd! Noha szólhattak volna így is: gyere, bogaram, üljünk le szépen, ide a hokedli mellé, s együtt megtanulunk írni! Merthogy egyikünk sem tud, az egészen biztos.
Almási szerint „a kert annak álneve, hogy milyen nehéz manapság fogalmi keretet, kulturális archimédeszi pontot találni”.
Nehéz. Annak, akinek nehéz. Egyébként mindig is nehéz volt „fogalmi keretet találni” annak, aki nem tud fogalmazni. Ez ilyen egyszerű. Most. És hogy régen még egyszerűbb volt? Na ja, ám régen épp azért volt egyszerű, mert nem „találni” kellett a „fogalmi keretet”, hanem elsajátítani. Például a Karolina úti pártiskolán (vö. Angi Vera), mégpedig azt az aktuális fogalmi keretet, amelyet a mindig aktuális Révai Józsefek, Aczél Györgyök, Óvári Miklósok, Pál Lénárdok… sőt Lakatos Ernők határoztak meg központilag. Na most innen nézve valóban nem egyszerű a zokni-stiliszták helyzete, hiszen két dologról van szó: (1) részint ma már inkább autonómiára, önállóságra vannak kényszerülve, nincs egyetlen, centrálisan tukmált „fogalmi keret”, melyhez vagy helótaként, vagy lázadóként, de egyértelműen viszonyulhatnak (Almásiék, Esterházyék számára szokatlan állapot), (2) részint épp ellenkezőleg: ma is vannak tukmált fogalmi keretek. Minimum kettő. Nem sorolom, mindenki ismeri, a „libsiké” az egyik, a besenyő „kanoké” a másik.
Nehéz az eligazodás. Azoknak, akiknek nehéz.
Korábban jeleztem: Moldovának van autonóm, világos, egyértelmű, ráadásul tudományosan is védhető (herderi), illetve Ady Endre-i, József Attila-i „fogalmi kerete”. Van ilyen. Főként az „arisztokratikusan” hablatyoló Esterházyval szemben. Moldova: „Én azt hiszem, hogy valakit épp az tesz magyarrá, hogy ismeri a különbséget a »megint«, az »újra« és az »ismét« között, nem pedig a név végén terpeszkedő ipszilon vagy kutyabőr”.
Tipikusan herderi szellemi-fogalmi keret. Megkérdeztem hát, mi indokolja Esterházy hülye kijelentését, mely szerint „a hazaszeretet minőség kérdése”?
Jött is a válasz: Moldova „kölcsönvett nevű” és „kopasz”. Így történt. Ami pedig nem azt jelenti, hogy nincs „fogalmi keret”, nincs „archimédeszi pont”, hanem azt jelenti, hogy Almásiéknak nincs. Nem ugyanaz.
Azt állítottam korábban, hogy Marx 11-es Feuerbach-tézise „archimédeszi pont”, s hozzátettem: Marx egyetlen zseniális mondatában van benne, amit Kierkegaard, Sartre, Nietzsche, Wittgenstein (és hát Rorty, mutatis mutandis Fukuyama) hosszasan variál: vége a filozófiának. Túl kell lépni az értelmezésen, sőt magán az értelmen is: „tovább”.
Mire jött a válasz: „József Attila nem tudott baszni”. Egyébként ezt nem először, nem másodszor írják le ezen a topikon, s ami már önmagában is cáfolja Almásit, mert, lám, van, még nékik is van „archimédeszi pontjuk”: József Attila lompos proli-bránere. Azon himbálóznak.
Sőt van itt egy másik „archimédeszi pont” is:
babarczyeszterválasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)
kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...
Előzmény:cigányok ideje (13350)
Mozgóvilágos fogalmi keret: föláll vagy nem áll fel?
A mozgóvilágos Almási szerint „A kert annak álneve, hogy milyen nehéz manapság fogalmi keretet, kulturális archimédeszi pontot találni. Nem lehet, mondja Babarczy Eszter, de nekem van és innen nézek, ebből beszélek”.
Mintha maga a Nagy Tüdőgyógyász írná, ti. ez sem paradoxon, hanem ez is szimpla marhaság. Ha általában nincs „archimédeszi pont”, úgy még Babarczy Eszternek is csak akkor lehet „archimédeszi pontja”, ha be tudja bizonyítani, hogy van. Míg a fent idézett, 13353-as hozzászólás inkább arra bizonyíték, hogy az esszéistának csupán G-pontja van, ami egyáltalán nem baj, ám aminek a fogalmisághoz, az intellektualitáshoz nincs túl sok köze.
Határozottan állítom: a 11-es Feuerbach-tézis bárkié lehet, aki belelapoz a könyvbe: MEM 3. köt. 10. o. Nyilván nem kötelező belelapozni, ami viszont nem azt jelenti, hogy „nem lehet találni archimédeszi pontot”. Olvasni nem szégyen.
Egyébként a József Attiláé is érvényes fogalmi keret. És nem azért, mert nekem tetszik, hanem azért, mert József Attila bizonyíthatóan autentikus, és addig érvényes is lesz, amíg Almásiék, Esterházyék, Babarczyék… nem képesek egyebet fölhozni a József Attila-i „fogalmi kerettel” szemben, csak azt, hogy a költő „nem tudott baszni”.
A marxi „fogalmi keret” alapkategóriái (a tőke, az elidegenülés) hatályosak, soha ennyire nem voltak aktuálisak, mint manapság. Sőt: a forradalom fogalma is az! Ha az emberiség és a természet, illetve az emberiség és a „világegész” viszonyában (melyet most a tőkelogika determinál) nem következik be minőségi, forradalmi változás, akkor az emberi civilizáció elpusztul. A tőkeviszony olyan pusztító-építő-pusztító logikán szerveződik, melynek végső kifutását, a pusztulást a „Marxon kívüli” halandó csak akkor érzékeli (valamelyest), amikor átszakad valahol a zagytározó támfala. Ilyenkor a válság-kormánybiztos döntése csak egy lehet: azonnal újraindítani a termelést. Miért? Merthogy égető szükség volna a kozmetikumokra, melyek alapanyagát az adott vállalat termeli? Szó sincs róla! Én pl. nagyon jól megvagyok az ezerféle pempők, dezodorok nélkül, a nejem szerint időnként túl jól is, ám a nejemnek ebben abszolúte nincs igaza, a férfinak ugyanis az a dolga, hogy könyörtelenül biciklizzék, erősen izzadjon és velőtrázóan legyen büdös! (Ezt innen is üzenem!) Hanem viszont akkor miért kell az iszapgyár? Azért, hogy legyen munka, növekedjék a GDP, hogy azután még több munka legyen, még inkább növekedjék a GDP, nőjön az energiafölhasználás, hogy attól tovább növekedjék az energiafölhasználás és így tovább a francos végtelenségig. Tegnap halottam a tévében: Vértes András magyarázta Kálmán Olgának, hogy a Fidesz dézsmaadóztatása „hosszútávon tarthatatlan”, mert a „telekommunikációs cégek visszafogják majd a beruházásaikat”, és hogy az nem jó nekünk. És miért nem jó? Azért – mondta Vértes András, ma ugyanezt mondta Bauer Tamás Bánónak –, mert „lemaradunk a világpiacon”. Derrida legyek Almási Miklós kínzókamrájában, ha nem igaz! Vértes (és Bauer) szerint azért legyen minden embernek három mobilja a mostani kettő helyett (majd négy…), mert ha nem lesz három (majd négy…), akkor lemaradunk a világversenyben. És ami nem egyéb, mint a tőkés „fogalmi keret” radikális kritikája, csak mutatis mutandis, liberális köpönyegben szavalva. Tehát. Még Vértes-Bauer közgazdasági óva intése is azt bizonyítja, hogy a tőkelogika nem humánus, nem racionális, hanem immanens logika: termelés a termelésért. (A teljesség kedvéért: ha nem kulturális, nem történelemfilozófiai „archimédeszi pontot” keresünk, hanem pusztán nemzeti dimenzióban gondolkodunk, akkor Vérteséknek nyilván igazuk van. Furcsán hangzik, de tény: a valós nemzeti érdeket éppen nem Orbánék, még kevésbé Morvaiék, hanem épp a „multiknak behódoló” Bauerék képviselik, ám ebbe nem akarok mélyebben belemenni, mert a (gazdaság)politikai dimenzió nem igazán érdekel.)
Almásiék, Hellerék, Vajdáék Marxból sztálinizmust csináltak anno, majd abból kiábrándultak, a sztálinizmusból „lukácsizmust” kreáltak, abból is kiábrándultak, ám ekkora már en bloc az egészet megutálták, így – nagy Vajdájuk vezérletével – lettek hű meghallói a kapitalizmusnak, így lettek olyan antimarxisták, akik soha nem voltak valódi marxisták. Megtértek a kapitalizmushoz, amely megtérés lehet tragikus, lehet komikus (nézőpont kérdése), egy biztos: Almásiék neofita buzgalma nem bizonyíték arra, hogy ne létezne koherens „kulturális fogalmi keret”, hogy Marxnak ne volna minden lényegi kérdésre érvényes válasza. Még az élet és halál konkrét problémájára is van (MEM 40. köt. 21-22. o.); tulajdonképpen ezen az epikureus-marxi fölfogáson alapul Nietzschének, József Attilának a „túl”-ra, a „tovább”-ra vonatkozó lírai bölcselete, s ha nem is föltétlen filozófiatörténetileg, de logikailag mindenképp.
Ismétlem: Marx koherens „fogalmi keret”, még akkor is, ha azt az emberek nem fogadják el, ha nem Marx nyelvét beszélik. A Relativitáselmélet direkt „szótárát” sem használjuk, attól Einstein még érvényes és kozmikusan hat. Félreértés ne essék, nem agitálni akarok Marx mellett (nem volna semmi értelme), nem akarom, hogy Almási tata ifjú forradalmárrá infantilizálódjék, és már csak azért sem, mert a Krausz Tamásoknál, Tamás Gáspár Miklósoknál nemigen vannak szánalmasabb figurái a közéletnek, ez jól látható. Vagyis csupán azt állítom, hogy a gondolkodó embernek gondolkodnia kell, mielőtt beszél, ergo határozottan állítom: nincs igaza annak, aki szerint nem létezik „kulturális archimédeszi pont”, s hogy „nehéz manapság fogalmi keretet találni”. „Nem lehet, mondja Babarczy Eszter, de nekem van és innen nézek, ebből beszélek.”
Igen, csakhogy – horribile dictu – Babarczy is azok közé tartozik, akiknek nincs autonóm fogalmi keretük. A tárgyalt könyv ezt mutatja. A szerző hosszan sorjázza (a nagy Esterházy Péter nagy ámulatára), hogy kiket olvasott, miket olvasott már össze kis női szemével, ám a gazdagon pertraktált olvasottságból nem bontakozik ki semminő koherencia. Ha Esterházy minősítését a fonákjáról a „színére” fordítjuk, akkor nagyjából helyes a jellemzés: „Megértő ez a nő… Meg akarja érteni”. Ugyanez a „színén”: nem érti, csak akarja. (Szerintem nem is akarja.)
A neves író-kritikus így fogalmaz: a könyvet „Szinte egy ültő helyemben olvastam végig”. Elhiszem, ám e megejtő férfivallomás nem egyéb, mint az „átfutottam a könyvet” szintagma eufemizált megfelelője. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy Almási még csak át sem lapozta a könyvet igazán, ennyire hülyén ugyanis nem lehet olvasni! Mert, ha legalább átfutja a szöveget, már nem állítja, hogy a „kert annak álneve, hogy milyen nehéz manapság fogalmi keretet, kulturális archimédeszi pontot találni”. Babarczy szó szerint ezt írja: „A kert: valami bejárható és változó élmények előre rögzítetlen folyamata, hagyományosan az álmodozás és az önfeledt élvezet helyszíne, egy olyan időélmény helye, amely kiszakítja az embert a napi rutin kijelölte rendből”.
Mindez természetesen (már babarczylag természetesen) nem jelent semmit, túl azon, hogy a kertbe kimegyünk néha pihengetni, hallgatni a madárcsicsergést, kicsit sütkérezünk a nyugágyban, olykor hunyunk is hozzá egy keveset, álmodozunk, révedezünk… és csakis akkor természetesen, ha nem esik az eső. Ennyi. És még ez is gyalázatosan fogalmazva, tudniillik a kert nem „folyamat” (semminek sem a folyamata), folyamat sokkal inkább az utca lehetne. Továbbá: a kert már csak azért sem lehet a „fogalmi keret” hiányának „álneve”, mert a „kert” és a „keret” rokonfogalmak. A kert olyan terület, amely kerítéssel van körbekerítve. Ezért kert. Vagyis csak nagyon recegős, csorba tollból szivároghat ki olyan állítás, mely szerint a „kert” a „keret” hiányának „álneve”.
De tegyük föl, nem az utca (esetleg a tér), hanem a kert jelöli, hogy nincs „fogalmi keret”, fogadjuk el, ám Babarczy akkor sem erről beszél. Hanem arról, hogy az ember a ház „napi rutin kijelölte rendjéből” egy más keretbe, „az álmodozás és az önfeledt élvezet helyszínére” kerül, amikor kisétál a kertbe.
Mi köze ennek az archimédeszi ponthoz? Annyi köze lehet, hogy a házban a rutin, míg a kertben az álmodozás az archimédeszi pont. És ami a legviccesebb: mindehhez éppen a „fogalmi keretnek” nincs köze. A „fogalmi keret” nem „anonimizálható” sem az utcával, sem a kerttel, sem a házzal.
Fogalmi keretet az olvasottság biztosít, ám ami messze nem elég, ebben igaza van Esterházynak, a fogalmi keret kialakulásához műveltség kell („több mint tájékozottság”) és nem utolsó sorban értelem, okosság.
Babarczy Eszter bizonyos fokú, jellegű olvasottságára utal az a rengeteg név (Arnoldtól Elioton, Kazinon, Hartmanon át Lukácsig), melyekkel bőszen hadonászik a könyvben, ám hogy a (föltételezett) olvasottság, értelem, okosság híján, nem válik Babarczynál műveltséggé, az gyakorlatilag minden mondatából kiderül, vagyis éppen Babarczynál nem alakul a (föltételezett) olvasottság „fogalmi keretté”, „archimédeszi ponttá”. Voltaképpen nem beszél semmiről. És ezt a nagy semmit nevezi Almási professzor „szemtelenül autonóm hang”-nak, s amely hang (Almási professzor szerint) „azonnal megragadja az olvasót, és megéri megragadni, mert a továbbiakban is ez az udvariasan pimasz egyéniség beszél”.
Ez sem paradoxon (csak akkor, ha Almási művészneve: Beney Zsuzsa), vagyis a neves akadémikusnak pontosan három szóban sikerült összesűrítenie stiláris dilettantizmusát: „udvariasan pimasz egyéniség”.
Almási Miklós (esztétaprofesszor) nem tudja (nem érzi), mi a különbség a pimasz (ripők, arcátlan, pofátlan, tenyérbe mászó, szélsőségesen szemtelen), illetve a hetyke (provokatív, merész, kihívó, frivol) fogalmak között. Almási Miklós Babarczy Eszter tanára, mestere, vagyis a kis növendéknek volt kitől tanulnia stilisztikát.
Tessék elhinni: az „udvariasan pimasz” szóösszetétel még az akadémián, még az esztétikatanszéken sem paradoxon! Hanem antinómia. Önellentmondás. Udvariasan fogalmazva: baromság.
Almási Miklós szerint Babarczy Eszter egyéniség. Igen? És honnan tudja ezt éppen Almási Miklós, aki életében egyetlen eredeti mondatot le nem írt (tudomásom szerint), aki Lukácsot képzelte eredetinek (Marxhoz képest), illetve Babarczyt képzeli egyéniségnek, merthogy Almási is „vevő” az eredeti Babarczy azon eredeti mondatára, mely szerint: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben, azt kell mondanom, hogy számomra mindkét hagyomány [ti. a műalkotás „értelmezése”, illetve a műalkotás „műértése”] egyformán fontos, de a legfontosabb talán a korai arnoldi szintézis, hogy minden meglegyen, a ház, a kert és az utca, együtt” (16).
Kérem, ebben a világon semmi eredeti nincs, ez egy jókora zagyvalék, és már csak azért is, mert itt a kert „álneve” (a mondatszerkesztésből ez derül ki) nem a „fogalmi keret” megtalálásának nehézsége (miként Almási véli a Mozgó Világban), hanem az „arnoldi szintézis”-ben való „műértés” (vesd össze).
Vagyis nem történt egyéb, minthogy Babarczy női bájjal összevissza irkált mindenfélét a sajtóban, mire Almási Miklós úgy tett, mintha értené a dolgot, s így kölcsönösen tartják ők egymást egyéniségnek. Esterházy pedig minderre „vevő”. Amúgy ő bármire vevő, csak lehessen örülni má’ végre a „frigid irodalomban”.
Volt idő, amikor még Babarczy Eszter szerint is normális volt ez az ország?/
Babarczy Eszter: Sétaló filozófia
A Karolinától az Ajtósi Dürerig
Itthon vagyok.
"Hasam a hasadra, tököm a lyukadba" - szól a rádió, es a taxis kicsit elpirul, amikor beszállok, es elmagyarázza, hogy nem mind ilyen szexuálisak, viszont jópofák, csak most ez véletlenül.Elegánsan kinézek az ablakon. De két perc múlva már kénytelen vagyok megkérdezni, mert megkörnyékez az ellenállhatatlan gyanú, hogy nem a Tilost hallgatja-e. De igen. Mindig a Tilost hallgatja. Amióta csak először betiltották. Fel-alá járt a Rákóczi úton, hogy elkapja az adást. Ez adta vissza a hitet az életben. Nem egészen így mondta. A hitet a miben? - hogy van itt még valami értelmes, amikor pedig már azt lehetett hinni, hogy a fiatalok mind elsüllyednek a technóban és a drogban. És akkor rátalált a Tilos Rádióra. Mégsem mindenki degenerált. Mondd szexisen, hogy a "biztosítási ügynök". A taxis értékeli a teljesítményeket,nagyokat röhög, na nem, ez nem az igazi. Zsuzsának pedig nincs igaza, Zsuzsa betelefonált, mert nők is szoktak itt műsorozni, van egy jó kis műsor például szombat reggel, azt két klassz csaj csinálja. Meg múltkor volt a fociügy. Ül itt egy gyökérfejű az autóban, hallgatja, szidják a kapitányt, na, hát megmondják a magukét, azt mondja, hát ettől ilyen az ország, ezeket kéne betiltani, ezek rontják itt a levegőt meg a közvéleményt. Miért, kérdezem én a faszitól, hát a jugoszlávok nyertek, vagy a magyarok? Ha bekapott a magyar csapat 12 gólt három hét alatt, azt aztán lehet kozmetikázni. Hát, uram, ezen nem segít, ha betiltják a Tilos Rádiót. Hát, ha úgy van, ahogy van, azt aztán lehet magyarázni. Ezt mondja a gyökérfejűnek. Meg hogy van itt hely mindenféle véleménynek.
Ez ki? Ez a Para-Kovács. Meg még valaki. A Csejdy is szokott lenni, meg a Nádori. Nem akarok felvágni vele, hogy en ilyen embereket ismerek, érzem, úgyse hiszi el. De azért felvágok, mégis. A Narancsot olvassa-e. Nem, a Narancsot nem olvassa már négy éve, mert az a Fidesz lapja. Rám sandít. Felméri a politikai különbségeket, amelyek megosztanak. A taxis a napi tolerancia bajnoka. Elfogadjuk, hogy meggyőződésünk relatív és korlátozott érvényű, de kitartunk mellette. Ezt különben Schum Péter mondta. Nem a Fidesz lapja? Hat akkor mi ez a narancsozás? Be kéne perelni a Fideszt.Négy éve nem olvassa a Narancsot, amióta a Fidesz naranccsal kampányolt. Különben a politika nem érdekli. A Fidesz meg bekattant ezzel a polgári párttal, hát polgárosodni azt minek a fiatalnak, ráér ötvenévesen is. A fiatal legyen kreatív, meg próbálkozzon, meg legyen szabad, hát azért vagyunk fiatalok. Szemügyre vételezem, harminc-egynéhány, velem egykorú, de mennyire hogy fiatalok vagyunk. Próbálkozunk a szabadsággal. A múltkor is betelefonáltak, mondja, valami rádióműsorban, és mondták, hogy ők csak a fiatalokra akarnak szavazni, ja, volt egy nő, az azt mondta, ő a szocikra akar, a fiatalokra a szocikban.
A Tilos az utolsó tíz percet rúgja.
Hát ezt elszúrták, nem tudom, ki fog rájuk szavazni, a Fideszre, pedig lehettek volna a fiataloké, most hogy ezt minek csinálták. Nem emlékeztetem a közvélemény-kutatásokra. Csinálhattak volna valamit, az azért valami lett volna, ha megmaradnák a fiatalok pártjának. Most meg már reménytelen. Fiatal itt nem rúg labdába.A politikában. De a politika különben nem érdekel. Jól elvagyok. A Tilos visszaadta a hitem az életben. Nem így mondta. Szeretnék emlékezni rá, hogy, hogy mondta.
Kockás taxi, mindig azt hívom. Rákanyarodunk a Dózsa György útra. Süt a nap.
Úgy érzem, megmelegedtünk egymás iránt. Tegeződünk. Feltegyem-e a kérdést? Méltat-e bizalmára? Kitart-e relatív meggyőződése mellett az én meggyőződésem ismeretének hiányéban?Pártpreferenciákról beszélgetni kockázatos dolog. Nem is nagyon érdekes, mégis kockázatos. Most, hogy így megmelegedtünk, megkockáztassuk-e az elhidegülést?
Befordulunk az Ajtósi Dürer sorra. Belevágok. Tudja-e, hogy ő kire fog szavazni. Magam is elrémülök ezen a nyíltságon. A szexuális szokásait előbb merném firtatni. De azok kevésbé érdekelnek most, így, választások előtt. Az össznépi demokratikus izgalom engem is elragadott. És látom, hogy őt is elragadta. A francba is, szavazunk, aztán lesz valami. Olyan nagyon más nem lesz, de azért. Van az embernek véleménye. Lehet az embernek véleménye, és ér is valamit. Annyit, amennyit. De azért van.
Tudja, ja nagyjából, megvan az elképzelése. Tapintatosan hallgatok. Hát ő az MSZP-re fog. Ez kicsit kínos, lehet, hogy csak nekem kínos, de mindketten érezzük, a Tilos elhal a háttérben, ő pedig kivágja magát. Mert a fiam, az vonatozik ott fent, a hegyen. Na, hát van neki minden mütyürje, imádja. Uniformisa is van, azt is imádja. Szereti a kölyök nagyon. Hát ezért. Tizenkét éves.
Fiam, az nekem is van. Vonatozzon az a gyerek. Az enyém négyéves, mondom békítőleg, és kiszállni készülök. Végigmér oldalról. Na, te is jó hamar belenyúltál a lecsóba. Süt a nap. Boldog vagyok. Mégis normális ez az ország. Engem még huszonötnek néztek.Vagy huszonkettőnek?
Mária Szive! babarczyeszter vudu babának álcázva hódít a neten
