EZ A BLOG EGY VICCLAP. A TÉMAVÁLASZTÁST NEM BIZTOS, HOGY MINDENKI ÍZLÉSESNEK TALÁLJA, BÍZOM BENNE, HOGY A TÖBBSÉG MEGÉRTI, MINDEZ PUSZTÁN AZ ÉLCELŐDÉS EGYIK, KISSÉ SZOKATLAN MÓDJA, RÁADÁSUL AZ ÚN. "MINIMÁL HUMOR", A REJTETT POÉNOK VILÁGA IS KÖZEL ÁLL HOZZÁNK, A T. OLVASÓK NE SZÁMÍTSANAK TÉRDCSAPKODÓS SAS-KABARÉRA.
A 165 éve elhunyt kis gyufaáruslányra (†11?) emlékeztek a budapesti Gresham-palotában. A megemlékezés fővédnöke Stig Töfting, a Budapesti Dán Nagykövetség kulturális attaséja.
Babarczy Eszter, a Magyar Feminista Genderkutató Nőszervezet Ifjúságvédelmi Workhshop Vezetője nyitotta meg a rendezvényt.
Azt gondolom, az lenne a dolgod, hogy a Bauer-vitában elfoglalt álláspontodat és a szebbjövős cikkedet - amelyek egyébként az én személyes értékítéletem szerint morális és intellektuális öngyilkossággal érnek fel - vesd nagyon alapos argumentációs-logikai elemzés alá...
Túl azon, hogy egy „intellektuális öngyilkos” eo ipso nem képes „érvelő-logikai elemzésre”, a fölvetés alapvető szemantikai balfogással terhelt. Vagyis nagyon úgy tűnik, a lüke Babarczy-mítosz könyörtelenül tartja magát, és valószínűleg így lesz ez, amíg világ a világ. Ugyanis a „Bauer-vita” kifejezés nonszensz. Mindenekelőtt szögezzük le: Hofi klasszikus visszakérdezése erre az esetre is érvényes: „Hogyan lehet egy Badari kontra Papp?! Papp László háromszoros olimpiai bajnok” stb. Mutatis mutandis: milyen alapon állíthatja bárki, hogy egy Babarczy vitázik Bauer Tamással? Mondom, már elve (Hofi szellemiségéből fakadóan) röhejes a kép: Babarczy-Bauer-vita, miközben, aki látta a műsort, emlékezhet a történtekre. Babarczy Eszter azt állította, hogy kétharmaddal nem lehet alkotmányt módosítani, mire Bauer azt mondta, hogy lehet, mire Babarczy azt mondta, hogy de neeem, akkó se leheeeet! (ez volt „a Bauer-vitában elfoglalt álláspontja”, nem túlzok, pontosan így történt), mire Bauer azt mondta: jó, akkor beszéljünk másról. Mert, aki nem ismeri a törvényt, az nem ismeri a törvényt. Babarczy Eszternek lehet nagybecsű „álláspontja” (nagyjából mindenről), ámde nem minden tényszerűség nagybecsű „álláspont” kérdése. Ugyanis ott, ahol nem vélekedni, hanem tudni kell, Babarczy nem vitaképes. Ez derült ki a Bauer-„vitából” is. Akik pedig nem értik, mi a vélekedés, illetve a tudás, miben áll a vita, illetve az oktalan, tudatlan hepciáskodás közötti különbség, azoknak majd Lázár János egy új, turul-bullás alkotmánnyal veri a fejükbe: Babarczy Eszternél szimplább, érdektelenebb tovaris kevés motoszkál a politikai térben. (Előfordulhat persze, hogy olykor leszavazzák, vagy úgy tesznek, mintha leszavaznák a frakcióvezetőt, ám ami a „Babarczy-Bauer-vita” farfekvésén semmit nem változtat.)
Én személy szerint a fékezhetetlen agyvelejű hölgyet azóta rugdosom több-kevesebb lelkesedéssel, mikor kipattant a színpad közepére az írószövetség botrányakor és megpróbálta érdemdús ennenmagát egy szintre hozni Szabó Magdával.Mit mondjak, nem jött össze neki igazán.Aztán folytatódott az egész ebben a kedves kis topicban - eleinte némi Gespents-beszűrődéssel -, de valahogy itt se sikerült eladnia magát teljesen független és abszolút középen álló véleményformálónak. Inkább az jött le, egyre nagyobb léptékben, hogy Eszter mindenkinek meg akar felelni, mindenhol jókislány akar lenni és nagyon csodálkozik azon, hogy némelyek képesek számon kérni tőle bizonyos elveket és nem pusztán a zsidókat tartják felelősnek az antiszemitizmusért például.
Frajd Zsigáné. Ő személyiséget elemez. Mert ő pontosan tudja, hogy „Eszter” ki mindenkinek akar megfelelni. „Eszter mindenkinek meg akar felelni”. „Jókislány akar lenni”.
Kérem, ha „jókislány” akarna lenni, akkor az volna. Nem nagy ügy. Aki kedves (de legalább kedveskedő), bájos (de legalább behízelgő), udvarias (de legalább stb.), szóval aki kellemes jelenség, vagy ahogyan itt írták (tévesen), „helyénvaló és jókedvben teremtett”, az valóban mindenkinek megfelel, azt „mindenki szereti”, „mindenkinek a barátja” (ismerjük a típust), és éppen attól felel meg mindenkinek, hogy ilyen.
Babarczy viszont nem ilyen. Nem akar mindenkinek megfelelni, sőt ellenkezőleg: voltaképpen senkinek sem akar megfelelni!!! Paradox módon még Almási Miklósnak sem!!! Legalábbis nem személyesen.
Babarczy Eszter ikonnak képzeli magát. Olyan ikonnak (Jézusnak, Jeanne d’Arc-nak… talán még Ságvári Endrének is), amelyet/akit alapvetően a két nagy piktor pacsmagolt „vajszínűre” („originálisra”, „unikálisra”) annakidején (erről már írtam), míg Babarczy közéleti jellegének kialakításában lényegi felelősség terheli a kispiktorokat is.
… azóta rugdosom több-kevesebb lelkesedéssel, mikor kipattant a színpad közepére az írószövetség botrányakor és megpróbálta érdemdús ennenmagát egy szintre hozni Szabó Magdával.
Két árulkodó mozzanat: az egyik a „rugdosom” kifejezés, a másik pedig az, amelyből az egyik következik, vagyishogy csak akkor kezdtek el rúgkapálni (némelyek), amikor már bekövetkezett a baj.
Banális egészségügyi hasonlattal élek, hogy Pixy is értse: az az orvos, aki nem veszi észre a kórt kezdeti stádiumában (nem látja, nem tudja, hogy egy injekcióval meggyógyíthatná a beteg lábát), nyilván akkor kezdi el „orvosolni” a végtagot, amikor az már menthetetlen. Pixy doktor pedig dühvel, baltával amputál, merthogy: „ez meg mér’ büdösíti itt az egészséges környezetet az üszkösödő lábával?!”.
Pixy ezért „rugdos”, illetve azért, mert amíg félreértette Babarczyt, amíg azt hitte, velük van ő totális szívvel és mindörökre, addig nagyon örült a dolognak, hát hiszen az a jó, ha sokan vagyunk, mennyiségileg vagyunk erősek ugyebár.
Igaz, egy szimpla Pixy nemigen értheti, mekkora marhaságokat írt Babarczy Eszter már akkor, amikor még abszolúte a „mi kutyánk kölykének” számított, ám egy Almási professzornak, egy Esterházy Péternek azért illenék annyira értenie a saját szakmáját, hogy észrevegye: Babarczy könyvében nem „unikális, originális műveltség” tükröződik, hanem épp ellenkezőleg, olyasmik vannak ott összezagyválva, melyekből szükségképpen következik majd, akár a legocsmányabb baromság is! Ha pedig a tekintélyes „kritikusok” elvtelen (vs. ostoba) dicsérgetéseikkel még rá is lapátolnak a liberálisan kisnői lélekfejlődésre, úgy a nagyfokú züllés elkerülhetetlen.
Egyáltalán nem azért, mert Babarczy „megpróbálta érdemdús ennenmagát egy szintre hozni Szabó Magdával”, hiszen ez akkor történt meg először, amikor Babarczy jelentkezett az írószövetségbe. Hanem viszont akkor kezdtek el némelyek hisztérikusan rugdalózni, amikor Babarczy demonstratíve nem lépett ki a szövetségből, mondván, hogy ő aztán igazán jól elvan ott a szintén „fékezhetetlen agyvelejű” Döbrentei Kornéllal. Pixynél itt borult ki a pixis. Nem Szabó Magdánál, hanem Döbrentei Kornélnál. Miként Nádas Péter sem akkor lépett ki az írószövetségből, amikor megtudta, hogy még egy Babarczy Eszter is minden további nélkül tagja lehet a szervezetnek, hanem amikor Döbrentei már a nyílt utcán zsidózott, újjal mutogatva Nádas Péterre is: „szakállas bácsi!”, és ami nyilvánvaló rágalom, ti. a jeles író naponta kétszer borotválkozik, ha másért nem, azért, mert különben seggbe rúgná az asszony. Nádas kilépett. Babarczy nem lépett ki. Világos, csakhogy nem ez a probléma. És még csak nem is az, hogy Babarczy belépett, hiszen persze, hogy belépett, ha egyszer többre nem képes. Ha írni nem tud, legalább formálisan legyen tagja az írószövetségnek. Igen ám, csakhogy én most nagyon megkérdezném (fórumozásilag), milyen alapon vették föl Babarczy Esztert az írószövetségbe? Ha őt fölvették, engem miért nem? Mert nem jelentkeztem? Hát már az is akadály?
Tény: Babarczy Eszter 1991 és 1995 között kirotyogtatott magából egy rakásnyi baromságot. Jókora szamárságait először esszéformában tette közzé különféle „balliberális” orgánumokon (gondolom, a Holmiban, a Beszélőben, a Mozgó Világban…), az idióta szerkesztők pedig haptákban közölték a még náluk is idiótább szövegeket, merthogy a szerző nagyon egy „balliberális” szerző. Volt, még akkor. És aki később tárgyi badarságait kötetbe gyűjtötte, könyvformájában is kiadta.
Ez történt. Kérdezem: ettől lett Babarczy író? Lehetséges, hogy már ettől, míg (szerintem) igen valószínű: kellett hozzá az is, hogy Esterházyék nagydarab férfinyálukkal íróvá kenjék föl a „kisdarab nőt”. Hogy miként tették? Már jó ideje erről szól ez a topik. Most csak egyetlen konkrétum: Pixy ugyebár elolvasta Babarczy könyvének (A ház, a kert, az utca) 192-193. oldalát, s ha elolvasta, értette is, mi van ott leírva. Értette, ámde nem „rugdosta” meg érte a szerzőt (szerkesztőt, lektort, kiadót), hisz’ ugye mindahányan a „mi kutyánk kölykei”. Amiben persze van szociálpszichológiai bóni (nem vitatom), viszont a történelmi összefüggés is logikus ilyen értelemben, merthogy például Pixyék, Almásiék, Esterházyék, Kovács Zoltánék szerint gond nélkül közölhető például ez a mondat: Rorty „liberális szolidaritása büszkén vállalja az »etnocentrizmust« (ez szitokszónak számít a mai Amerikában), csakhogy saját ethnoszát egyre táguló körönként képzeli el, lépésről lépésre bővülő szolidaritásként, amely új és új csoportokat foglalhat magába, valahányszor ironikus szívünkben megfogamzik egy »mi«, és valahányszor elevenen tartott érzékenységünk új szenvedésre bukkan” (192-193. oldal).
Ismétlem: a liberális Pixy anno (1994-ben) nem bírálta csöndesen (ámde határozottan) a „liberális etnocentrizmust” büszkén vállaló Babarczy Esztert (és szerkesztőjét), hanem tíz év múltán kezdte eszelősen rugdosni „a fékezhetetlen agyvelejű hölgyet”, 2004-ben, vagyis akkor, amikor Babarczy már egy Pixy eszével is fölfogható ízléstelenséget művelt az írószövetség illusztris tagjaként. Az „egy Pixy” kifejezés alatt persze mindenki értendő (kedves jómagam kivételével), de különösen Esterházy Péter, aki szerint példamutató a Babarczy Eszter-i attitűd: a „kíváncsi nő” „meg akarja érteni” az etnocentristákat is. Míg Almási professzor szerint Babarczy „unikális jelenség”, merthogy büszkén vállalja az etnocentrizmust. Jó, de mennyiben unikális ez, professzor uram, hisz’ például a hitleri Németországban annyi büszke Babarczy és babarczyság volt büszkén vállalva a nemzet által (oda-vissza), hogy később a fél világot el lehetett árasztani velük. Mi ebben az egyedi? Vagy az volna unikális, hogy a szerző liberálisan etnocentrista? Rendben van, az ilyesmi valóban furcsaság, ám, ha én azt mondom, sőt le is írom, hogy légypöszörő világlik Miskolcnál a dorombok jegében, akkor én bizony vagy hülye vagyok, vagy Kassák Lajos, de semmiképpen sem unikális.
Tehát. Szólni kell (idejében), nem pedig rugdosni! Szólni, szépen, a szájunkkal, esetleg az értelmünk révén. Akkor, amikor még (talán) nem késő, amikor még nem muszáj ütni, vágni, rúgni, hadonászni. Igen, csakhogy akkor viszont mi lesz a dolguk azoknak, akik nemigen tudnak egyebet, csak rugdosódni. Nyalni, hízelegni, majd rugdosni. Majd megint elölről.
… az jött le, egyre nagyobb léptékben… hogy nagyon csodálkozik azon, hogy némelyek képesek számon kérni tőle bizonyos elveket és nem pusztán a zsidókat tartják felelősnek az antiszemitizmusért például.
Tanulság: nem kell megvárni az „egyre nagyobb léptéket”, ti. már az „etnocentrizmus büszke vállalásából” észrevehető, hogy később szükségképpen lesznek „pusztán a zsidók felelőssé téve”, például a Döbrentei-ügyben.
Észrevenni. Na, ehhez kell(ene) ész, értelem, érzékenység, és ehhez nem elegendő a „bizonyos elvek” által vasalt patacipővel történő késői rugdosás. (Tessék elhinni: rugdosni mindenki tud!)
Kedves Eszter… az lenne a dolgod, hogy a Bauer-vitában elfoglalt álláspontodat és a szebbjövős cikkedet - amelyek egyébként az én személyes értékítéletem szerint morális és intellektuális öngyilkossággal érnek fel...
Én személy szerint a fékezhetetlen agyvelejű hölgyet azóta rugdosom több-kevesebb lelkesedéssel, mikor kipattant a színpad közepére az írószövetség botrányakor és megpróbálta érdemdús ennenmagát egy szintre hozni Szabó Magdával.… Teszi mindezt művelten, angol szavak és kifejezések dús használatával, és egy marylou intelligenciájával.
A „rugdosás” nem „értelmes társalgás”, kétségtelen, de amihez – ismétlem – semmi közöm, az idézett nickeket nem én bujtottam föl Babarczy lebarmolására, részleges ignorálására. Sőt ellenkezőleg, ti. a dolog így kezdődött:
Bájos vagy és kedves és helyénvaló és jókedvben teremtett, de szerintem ehhez a bomlott értelmetlenséghez, ehhez a gespensti szerencsétlenséghez nincsenek eszközeid…
Nyilvánvaló: Babarczy Eszter itt abszolúte padlót fogott, ám ami nem zárja ki, hogy Almási Miklós, P. Szűcs Julianna, Esterházy Péter vagy Kovács Zoltán egyszer csak mégis gondol egy szürkeállományosan merészet, és megpróbálja elmagyarázni, milyen logikai, szakmai, intellektuális alapon írta, közölte anno Babarczy Eszterről azt a sok-sok szépet és jót, amelyet az ÉS-ben, a Mozgó Világban olvashattunk kritika címén. Márpedig, ha ez bekövetkeznék, minden további nélkül kialakulhatna „értelmes társalgás”. Nem Babarczy Eszterrel természetesen, hanem azokkal, akikben még (talán) pislákol az értelem zsarátja.
De volna itt azért tradicionálisan is némi (konkrét, érdemi) társalognivaló:
… minden ellentét mellett nem egy kérdésben kezet foghatnának egymással… Babarczy javára szól, hogy ő legalább hajlandó morális értelemben disztingválni, míg Ein Gespenst ugyanazt a tüzet okádja mindenkire. Így jutnak el az azonos végeredményig.
Konkrét kérdéseim: mi bizonyítja, hogy „Ein Gespenst” a „szebb jövőig” jutott (ráadásul Babarczy Eszterrel „kézen fogva”), illetve mi bizonyítja, hogy Babarczy a nyilas jelszóig „morális disztingválás” útján jutott el?
Költői kérdések. Vagyis ez esetben akkor történik „értelmes társalgás” Triste részéről, ha tovább hallgat (mint a csuka), illetve igyekszik (magában) megérteni: semmilyen „tüzet” nem „okádtam” senkire. Azt állítottam, hogy az ideológiai frontvonal mindkét oldalán hörögnek buta emberek, de legalábbis stilárisan kevéssé érzékenyek, olyanok például, akik nem olvasták ki Babarczy szövegeiből annakidején, hogy hírneves barátjuk egészen a náci szarig képes leküzdeni magát. Ezért állítja Triste is (ti. az idézett szövegét nem vonta vissza), hogy Babarczy „hajlandó morálisan disztingválni”.
Pontosan erről beszéltem. Méghozzá értelmesen. Hogy társalogva? Nem társalogva? Ennek nincs jelentősége. Sem írott, sem íratlan szabály nem tiltja a fórumos monológot. Ugyanakkor bárkivel szívesen társalgok, de csakis értelmesen! Mármost azt, hogy melyik szöveg értelmes, melyik nem, nyilván én döntöm el akkor, ha nekem kell döntenem abban is, hogy társalogjak-e valakivel, avagy sem.
Könyörgöm mindenre, ami szent! ( Konkrétan Lionel Messire gondoltam) Világosítson már fel valaki mailben, hogy hol nézhetnék utána Gyurica úr egyéb hozzászólásainak, szövegeinek, mert ezt a Gyurica urat nyilván csak e hely számára jegyezte be. Néhány hozzászólásból arra következtetek, hogy itt többen is ismerik. Nincs semmi szándékom vele, csak már szokásommá vált, hogy egy-egy érdekesebb nicknek utánanézek. Mások őrültségeiben könnyebben ráismerünk a magunkéra.
Csak a szövegüket változtattam meg teljes mértékben. Mivel többen kérték, hogy továbbküldhessék, belepakoltam a blogba. Nincs nagy jelentősége -- kivéve, ha válaszolnak :-)
Ha az ebben a topicban fellelheto szofosas mennyiseget at lehetne valahogy konvertalni rendes tragyava, nem lenne gond a Kertmagyarorszag koncepcioval es idejarnanak okulni hozzank a dan es holland gazdak.
Gyurica úr, kedves. Inkább levelezzünk megint. Nem válaszoltam volna kimerítő mélységben valamely emailedre? Igazán sajnálom, ez naponta előfordul velem, mert az email-forgalmam meghaladja a napi kétszáz levelet.
Ha nem lehet itt értelmes társalgást folytatni, kérlek, hagyd ezt a topikot meghalni -- eddig se hozott rád sok jót, a végén megint mindent törölni fognak, és egy újabb fejfával gazdagodik életműved. Mennyivel jobban járnál, ha blogban írnád mindezt: nem forogna fenn a moderaharag veszélye.
Almási Miklós szerint Babarczy Eszter „azért unikális jelenség, mert nem a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg, hanem szép csendben felrajzolja a jelen nagy kérdőjeleit. Azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik” (Mozgó Világ, 1997 június, 105-106. oldal).
Merthogy nem Almási professzor a bunkó, de nem ám, hanem a sok-sok taxisofőr a bunkó! Ezért most nézzük a bunkóságot számszakilag! Ha tehát veszünk, vizsgálati mintának, mondjuk, tíz fő budapesti taxist, megállapíthatjuk: közülük csupán négyen tudják, mi a manó különbség van az „ami” és az „amely” vonatkozó névmások között, s ezbunkóságilag 60 %. Igen ám, csakhogy paralel az is tényszerűen kimutatható, hogy az egy fő Almási professzorból egyetlen fő sem igazodik el a nyelvhelyesség ijesztő ősdzsungelében, s ami ugye pontosan 100 %-os professzori bunkóságnak felel meg. Merthogy Almási Miklós (aki ének-zeneileg a dedós kivagyiságig kvalifikált, akadémikus nyárspolgár) operaházibalettpatkányoktól tanulja a lingvisztikát.
Voltaképpen nem is maga a bunkóság a kacagtató (vs. elszomorító) szerintem, sőt még csak nem is a bölcsészprofesszor bunkósága (valahol mindannyian bugrisak vagyunk), hanem a másokat gőgösen bunkózó „középosztálybeli” tahóság az igazán megmosolyogató jelenség. Nevezhetjük akár röhejesnek is. Például a nyelvtani mozzanat alapján, ugyanakkor stilisztikailag is érdemes elképzelnünk az Almási professzor által szép csendben fölrajzolt „tanácstalanságot”, amint az éppen „settenkedik” valahol. És hol settenkedik konkrétan a tanácstalanság? Hát hol másutt settenkednék, mint „a nagyszájúak íráskunsztjai mögött”. A tanácstalanság. Aztán, hogy miért épp az íráskunsztok mögött? Bunkótalan bölcsészprofesszor a katedrán, aki ennek tudós, operaházi megmondhatója (s aki nem én vagyok nyilván és nem is a taxisofőr). Mert, ha esetleg fordítva gondolná a Mozgó Világban példásan szerény, ám a Népszabadságban annál „nagyszájúbb” magiszter, vagyis ha a fokozott ambíció settenkednék, óvakodnék nála (valahol), hát, mit mondjak, akkor sem tűnne túlzottan értelmesnek a szöveg, de legalább nem volna ekkora baromság. Merthogy miért gagyi a kép? Több okból. Részint azért, mert a „nagyszájú posztmodernek” nem szükségképpen tanácstalanok. Közülük többek határozott meggyőződése, hogy a világ nem fejlődik, nem halad valahonnan valahová, hanem „körben forog” (olykor egészen úgy, mint veszett kutya a farka körül), másrészt az arisztotelészi (Aquinói Tamás-i, hegeli, heideggeri) teleológia-gondolat abszolút érvényét nem csak Kant (és nyilván Marx), hanem Darwin is cáfolja, amikor kimutatja az élővilág fejlődésében a relatív célszerűséget. Wittgenstein szerint a világ „tényekből áll össze”, ugyanakkor „tényekké esik szét”. A József Attila-i bölcselet (ami van, széthull darabokra; akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, s amely ugye leng, nem suhan…) pedig a Két hexameterbe torkollik. A madáchi mű gyönge pontja nem a jégvilág, állítják mérvadó kritikusok, hanem épp ellenkezőleg: az Úr egészen gyermeteg, illetve zsdánovi, sőt már-már Almási Miklós-i nívójú intelme. „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni” – sóhajtják ironikusan Madách „posztmodern” hívei.
Én pedig a jeges végtelenségig, a „posztmodern” Hamlettől a még posztabb Kafkáig sorolhatnám a példákat, de minek, merthogy a lényeg a következő: csak a primitíven határozott, primitíven optimista Almási professzorok (és Bőndörös elvtársaik, mint például a fődbuta Vágó Márta) hiszik, hogy tanácstalanság (Vágó Mártánál: „tragikus pesszimizmus”) setteng ott, ahol az övékétől eltérő (de még inkább: számukra „furcsa”, érthetetlen, fölfoghatatlan) bölcselet „nagyszájúskodik”. Már, hogy Almási Miklós szerint Shakespeare, Madách, Kafka, József Attila… nem posztmodern? Megengedem, nem az, na de honnan tudhatnám biztosan, ugyanis nem én (s nem a taxis!), hanem a bunkótalan Almási professzor használja a „settenkedő tanácstalanság” kifejezést a Mozgó Világban, abban a folyóiratban, amely már aczélosan kiszes nevével is tagadja a világegészt „lengedező szösz-sötétként” leíró József Attila bölcseletét (például).
A negyvenes évek végén, az ötvenes évek legelején a Heller Ágnesek, az Almási Miklósok (Révaiék, Horváth Mártonék „entellektüel” kiscsahosaiként) egyenesen a „nép ellenségeinek” bélyegezték azokat (is), akikre most „csak” a „tanácstalanok” stigmáját sütik.
Egyébként pedig szerénységem nagybecsű véleménye szerint: az egyik kutya, másik eb. A Rorty-féle posztmodernek éppoly dogmatikusak, mint amilyeneknek a rájuk vicsorgó (Almási-féle) posztsztálinisták látszanak. És ezt nem azért mondom, merthogy nékem is stigmázni szottyant volna kedvem, hanem azért, mert mindez konkrét szövegek alapján kimutatható tény. A liberalizmus is dogma. Csak a neofita-liberálisok nem igazi dogmatikusok, azoknak ugyanis nem meggyőződésük, hanem spontán, ámde annál harcosabb helyezkedési, nyalási ingerük, eltökéltségük van.
Marxék a fejlődésben fontos szerepet tulajdonítanak a véletlennek, ám egyáltalán nem azért, mert mintha tanácstalanok volnának, míg mások kifejezetten jól, sőt biztonságosan érzik magukat abbéli erős („tanácsos”) tudatukban, mely szerint semmi sem végérvényes, a világ még elvileg sem definitív, minden esetleges, így bármikor bármi (jó is!) megtörténhet. Miközben az is igaz, hogy a zagyválás, süketelés, handabandázás, hadoválás, ködösítés, ködkavarás mögött jobbára ambiciózus tudatlanság, tájékozatlanság, oktondiság, intellektuális esetlenség, tanácstalanság lappang (és nem settenkedik!), ámde: az olykor már-már eszelősnek tűnő dicsvágy és oktondiság éppen Babarczy Esztert jellemzi elsősorban. Hetek óta (immár tucatszám) idézem azokat a mondatokat Babarczy könyvéből, amelyek (és nem amik!) e „kisdarab nő” nagydarab bizonytalanságára, szellemi, észbeli tanácstalanságára utalnak.
Két tipikus Babarczy-hadova a Rorty-fejezet legvégéről, amúgy ezek volnának hivatottak bizonyítani Rorty „bukását”, polgárian pórias „hazavágásának” indokoltságát: „Némi erőszakkal azt is mondhatnánk, éppen ezt csinálja a filozófia: egy absztraháló állványzat segítségével revideálhatóvá, megszemlélhetővé teszi »vélekedéseinket«, mint a görögök mondták, szótárainkat, kultúránkat és így tovább. Hogy ezt a »végső igazság« nevében teszi, amelytől Rorty annyira borzad, az, bármilyen furcsa is, mellékes kérdés, mulandó filozófiai álláspontok kérdése (se nem vonzó, se nem divatos álláspont egyébként), s mint ilyen, igenestül és nemestül a filozófiához tartozik” (195-196. oldal).
Hadd kérdezzem meg: Almási professzor el tudná-e mesélni itt „szép csöndben”, hogy hát akkor vajon mi a macipunciról is szól ez a két mondat? Miről? Be kell vallanom töredelmesen, a hetvenes évek közepén magam is viszonylag hosszú ideig taxiztam (maszekba’ mentem a Kockánál), ám annyira azért nem vagyok bunkó, hogy ne érteném meg az értelmes, türelmes, pedagógusi szövegmagyarázatot; melynek (eddigi) híján kénytelen vagyok föltételezni, Almási éppen az idézett két mondatra gondol, amikor azt állítja kritikájában, hogy Babarczy „mer pórias lenni”. Az idézett két mondat ugyanis sem nem szakszerű, sem nem fennkölt, hanem viszont a kivakaródzni igyekvő szellemi pórnép szánalmas erőlködését tükrözi, mezopóriasan fogalmazva: tehénen a gatya.
Hadd kérdezzem meg: Almási elvtárs ismeri Filozófia elvtársat? Nagyon valószínű, nyilván emlékszik rá, hisz’ az ötvenes évek elején igen közel álltak egymáshoz, így hát manapság is akkor alél el igazán az ő eminens tanítványától, mikor az a filozófiát, mint cselekvő alanyt lökdösi az olvasó elé, igaz, „némi erőszakkal”, ámde példásan pórias esztétizmussal buzdítva igyekvő tenmagát is: „Némi erőszakkal azt is mondhatnánk, éppen ezt csinálja a filozófia”.
Mit csinál a filozófia?
Csinál egyáltalán valamit?
A filozófia filozofál vagy a filozófus?
Almási professzornak mondom (hogy ma is tanuljon valamit az „értelmes középosztály”): bizony, a filozófusok filozofálnak! Az egyik így, a másik úgy, míg a harmadik amúgy. Az egyik szerint a világ anyagiságában, a másik szerint szellemiségében egységes, míg a harmadik szerint mindennek semmi jelentősége. Sokféle gondolat van. Egy a biztos: Filozófia elvtárs éppúgy nem létezik, mint Nép elvtárs, Munkásosztály elvtárs, Magyarság elvtárs, Választópolgárok elvtárs, Emberek elvtárs és így tovább, míg, aki elvont fogalmat cselekvő személyként emleget, voltaképpen maga buktatja le magát, teszi teljesen nyilvánvalóvá: nincs érdemi mondandója a tárgyról, sőt még a semmit sem képes viszonylag normálisan megfogalmazni, vagyishogy még hadoválni sem tud rendesen.
Miről szól az idézett két mondat?
Rorty álláspontja logikailag tarthatatlan. Jó. De miért? Mi bizonyítja ezt? Hogy „a filozófia egy absztraháló állványzat segítségével revideálhatóvá, megszemlélhetővé teszi »vélekedéseinket«”? Milyen az „absztraháló állványzat”? Mit takar ez a jelzős szerkezet?
Kétségtelen: létezik filozófiai bikkfanyelv (legyünk jól neveltek, mondjunk szakzsargont!), számos bölcselő filozófiai nyelven beszél, na de mi bizonyítja, hogy szépirodalommal nem fogalmazható meg autentikus bölcselet? Nietzsche filozófus vagy költő? Goethe költő vagy filozófus? Herder? Croce? Vörösmarty? Madách? Hevesi Sándor szerint Az ember tragédiája tökéletes Hegel-adaptáció, mások szerint Bergson és Nietzsche éppoly hitelesen jelenik meg benne, mint Schopenhauer. Noha az is igaz, Rorty nem köteles ismerni Madáchot, hiszen ő, Babarczy nagy ámulatára, „büszkén vállalja” ámerikai „etnocentrizmusát”. Ancsel Éva filozófus vagy irodalmár-esztéta? Míg a legeklatánsabb példa (szerintem) József Attila; döntő kérdés: az Eszmélet költemény vagy grandiózus filozófiai mű? A Világosítsd föl! költészet vagy bölcsészet?
Az ötödik pecsét szépirodalmi vagy filozófiai alkotás?
Rorty nem azon „bukik meg”, hogy a pórias Babarczy szerint Filozófia elvtárs a „végső igazság nevében revideálja vélekedéseinket”, mégpedig „absztraháló állványzaton csinálva” (ti. ez szimpla marhaság: Babarczy-tanácstalanság), hanem azon, hogy „irodalmi-filozófiai” nyelvet, „szótárt” óhajt kreálni, noha (1) amennyiben Rorty képes volna rá, már régen szépirodalmi bölcseletet alkotna (ennek ugyanis nincs elvi akadálya), illetve (2) az „irodalmi-filozófiai szótár” gyakorlatilag készen áll, Dantétól Goethén, Nietzschén át József Attiláig. Sőt! Marx – mint tudjuk – A tőkét művészi alkotásnak szánta, az is lett, s amire Eisenstein – mint tudjuk – tökéletesen rárezonált.
Babarczy Eszter könyvében megalkotja a „profi filozófia” (s így értelemszerűen az amatőr filozófia) fogalmát, és ezzel immár visszavonhatatlanul teszi röhejessé egykori tanárait, mai rajongó-kritikusait.
Almási professzor szerint a taxis a bunkó, mert nyilván a taxisok fogalmaznak így a Mozgó Világban: Babarczy „felrajzolja… azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik. A világnézeti vagy – mondjuk enyhébben – az orientációs válságot. Hogy nem merjük bevallani, de elveszett az iránytű vagy az a torony, ami mutatta, hogy merre lehet menni”.
Na kérem szépen: ez ám a jókora és mindenoldalú bunkóság! Tartalmilag is bunkóság! Már-már Babarczy-nívó. Joggal pályázhatna minden idők leghülyébb recenzensi megállapítására. Hogy miért, mennyiben? Erről legközelebb.
Segítek, de csak kicsit.
