Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
… az a gondolkodó, aki a lényegesre figyel, legföljebb reprográfus lehet. Esetleg filozófiatörténész. Mert valódi filozófiát, különösen eredeti filozófiát csak „lényegtelen” (értsd: a mások által elmellőzött, mellékesnek gondolt, másod-, harmadrangúnak vélt) mozzanatokból lehet alkotni, s még így is fönnáll a veszély, hogy a tudós – emberi esendőség, óvatlanság okán – fölfedezi a langyos vizet. A csőben a lyukat.
Heller Ágnes írja a Filozófiám története című könyvében (A mindennapi élet című „filozófiai” alkotása kapcsán): az a „közvetítő szféra”, „amelyet magán- és magáértvaló szférának nevezek, többek között a munka világa, amennyiben intézményesedik, továbbá a politika, jog és vallás, mint intézmény világa. Érdekesnek tartom, hogy a munka fejezetben megkülönböztettem a munkát mint »labourt« a munkától mint »worktől« – elidegenedett, nem elidegenedett munka – bár akkor nem ismertem Hannah Arendt művét, lehet, hogy még meg sem jelent (87. oldal)”.
Heller A mindennapi élet című könyvét 1966-67-ben írta. Állítólag. Ő legalábbis így emlékszik rá. Fogadjuk el! A könyv megjelent: 1970-ben. A Filozófiám története pedig 2009-ben. Ezt viszont Heller fogadja el, ez ugyanis tény (a „tény’ szót én mindig a „tény” szó értelmében használom).
Tehát. (1) Nagyfokú tiszteletlenség az olvasóval szemben nem utánanézni annak, amiről beszél a nagyfokún antikommunista filozófus (írom könyv, ahogy jön), illetve (2) Hannah Arendt műve 1958-ban, tehát nem Krisztus, hanem Názáreti Heller (Szent-Péter-Ágnes) előtt 12 (illetve 51) esztendővel jelent meg (vesd össze). Például. Ilyesmikre gondolok, amikor azt mondom, hogy az originális Heller föltalálta a bölcseleti csőben az elidegenült lukat, miként tette azt a másik nagy (ámerikai) antikommunista filocunci (nevezett Hannah Arendt) is a „labour” és „work” fogalmak von Kitchen-work aus tudósi megkülönböztetésével.
Marx doktor írja: „Az áruban tartalmazott munka e kettős jellegét először én [kiemelés – Gy. úr] mutattam ki bírálólag”.
Na most, vagy megcáfolja Marxot cuncika filozofka, bebizonyítja, hogy nem a mocskospiszkos komonista Főgonosz, hanem ő mutatta ki először a „work” és a „labour” közötti különbséget (s „lehet, hogy Hannah Arendt művét” is megelőzve), vagy pediglen az a helyzet, hogy újfent röhejessé válik az okos cunkcika néni. Ismételten és nagyon! Mégpedig Hannah Arendt-nel, Ungvári Tamással, Kőbányai Jánossal, Faragó Vilmossal, Almási Miklóssal s a többi antikomenista liberáltovarissal együtt.
Faragó Vilmosnak külön: dicső dolog ám hatalmasat köpni visszafelé, illetve gyáván, szolgalélekkel fölnyalni mindazt, amit egy sokköpönyegű hatalmi tényező (főszerkesztő) kihörög magából, nem vitatom: férfias kiállás ez, ti. mi másért is öregedne meg az ember, minthogy nyüves pondróként lapuljon szét egy szerkesztőségi iroda padlószőnyegén, mindezt én híven respektálom, nem szólva arról, hogy Heller valóban „okosabb, mint mi ketten együttvéve”, miközben váltig állítom: olvasni sem szégyen! Ha pedig olvasna is Faragó Vilmos, nemcsak neofita szerkesztőasszonyok kihabzott nyálát nyalogatná boldog-engedelmesen, akkor – gondolom – el tudná magyarázni (mondjuk, akár itt is, ezen a fórumon), mi bizonyítja, hogy Marx téved, amikor (a „work” és „labour”, illetve az értéktöbblet és a profitráta közti különbséget boncolgatva) megállapítja: „X tőkés nemcsak a saját üzeme munkásainak termelékenységéből húz hasznot, hanem az idegen üzemek munkásaiéból is” (vö. Az értéktöbblet átváltozása profittá).
Egyszerű a képlet: vagy igaza van Marxnak, vagy nincs. Ha nincs igaza, bebizonyítandó: nincs igaza. Ez is egyszerű! Továbbá, bizonyítandó: nem Marx, hanem Heller „work-labour” angolnyelv-filozofikus elmélete ad megfelelő választ a fölvetődött filozófiai kérdésre. Illetve talán előtte Arendt. Vagy talán nem. Na most, ha (netán) igaza van Marxnak, akkor: vagy az bizonyítandó, hogy Heller (s talán előtte Arendt, talán nem) „work-labour” angolnyelv-filozofikus tézise bolgár törzsanyagát képezi A tőkének (sportnyelven szólva: Marx plagizált, Hellertől lopott), vagy az bizonyítandó, hogy nem Marx olvasta Hellert, hanem Heller olvasta Arendt-t (vagy nem), s hogy Hellerék ezért látnak Marxnál jóval távolabb történelemben, ezért hatolnak mélyebbre a „munka világának” mint „közvetítő szférának” megismerésében, leírásában.
Továbbá: bizonyításra szorul, hogy e „közvetítő szférásdi”, „work-labourosdi” nem Hegellel kezdődik a filozófiában, illetve hogy nem a marxi disztinkcióval folytatódik, s amely filozófiai különbségtétel nem egyéb, mint az „elidegenedés” (annak akár hegeli, akár egzisztencialista fölfogása), illetve az „eltárgyaisodás” fogalmainak bölcseleti megkülönböztetése. És mondottam én ezt ily nyakatekerten a pontosság okán. Vagyis arról van szó, hogy Marx nem véletlenül tesz különbséget (a „munka világát” elemezvén) az „elidegenedés” és az „eltárgyiasodás” fogalmak között.
Ha pedig Faragó Vilmos valódi értelmiségi, akkor nem lapít. Hanem bizonyít. Bebizonyítja, hogy amit Marx a Kommunista kiáltványban, a Grundrissében, A tőkében, A politikai gazdaságtan bírálatához című írásában (és még sok helyütt) megfogalmaz, az hamis, torz, téves, illetve hiányos, csak féligazságot, „relatív igazságot” tartalmaz – vagy még azt sem. Tessék bizonyítani: a problémát valójában Heller Ágnes („ez az okos nő”) oldja meg (és vagy Arendt nyomán vagy nem), mégpedig egy puszta közléssel: az angolban mást jelent(het) a „work”, mint a „labour”. Merthogy ilyen egyszerű a kérdés. Ráadásul Heller Ágnes jóval okosabb, mint Faragó Vilmos, Marx Károly és jómagam együttvéve. Hát igen, kedves Faragó elvtárs (exelvtárs), Marx mégiscsak közénk tartozik (Heller Ágnes okosságával szemben!), ugyanis a Grundrisse tanúsága szerint a tőkés gazdagság működését „az idegen munkaidő ellopása” garantálja, és amely „lopás” lényegileg „nyomorúságos alapzat”. Ráadásul nem (csak) morálisan nyomorúságos, hanem (elsősorban) logikailag. És amely tézist Marx ugye bizonyíthatja hosszan, kimerítőn (szerintem meggyőzően), nincs jelentősége, ugyanis Vajdáék, Hellerék, Faragóék szerint Marx tétele hamis. Hogy miért? Mert a tőke nem lopás! Nem és nem! Ennyi a válasz. Jó, ám, ha nem lopás, akkor micsoda? Hát mi volna egyéb, mint az, hogy Marx maga a történelmi „Gonosz” (Leninről már nem is szólva), Marx a „perverz ész” megtestesítője. Világos, de mi bizonyítja mindezt? Az bizonyítja, hogy a „labour” mást jelent, mint a „work”. Az egyik az „elidegenedett”, a másik a „nem elidegenedett munka”. (Okos néni.)
Marx szerint „Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, [úgy] a munkaidő többé nem mértéke, és szükségképp nem mértéke a gazdagságnak, és ezért a csereérték [sem] a használati értéknek”.
Kérdezem Faragó Vilmostól, s azért tőle, mert ő még P. Szűcs Juliannánál is elvhűbb „marxista” elvtárs volt annakidején (akkor persze, amikor még a markcizmusból jött a nagy bóni), kérdezem: mi tesz hozzá (Marxhoz) az okos Heller Ágnes, a filozófuszseni? Mit vesz el belőle? Heller: „Megkülönböztettem a munkát mint »labourt« a munkától mint »worktől« – elidegenedett, nem elidegenedett munka”.
Hadd kérdezzem meg: mit bizonyít ez a szöveg? Hogy Hegelnek van igaza (Marxszal szemben), hogy értelmetlenség az „eltárgyiasodás” fogalma? Ha ezt jelenti az idézett mondat, akkor miért nem erről beszél az „okos nő”? Netán az egzisztencialistáknak volna igazuk, szemben Hegellel is, Marxszal is? Például, ahogyan Camus fogalmaz: „a dialektika csak nihilisztikus lehet”. Jó. Akkor viszont – kérdem én Faragó (ex)elvtárstól – az „okos nő” vajon miért nem Camus-re, Sartre-ra, Beauvoire-ra hivatkozik, s mért’ inkább arra a nagy semmire (sem nem butaságra, sem nem okosságra), melyet vagy a saját, vagy a nem saját (arendt-i) kútfejéből bizergélt elő „nagyszerű antikommunista” tikmonyának kotlása közben? Ezt tessék nekem megmondani! Nem azt, hogy jaj, milyen „okos” „ez a nő” (ezt tudjuk, nagyon okos!), hanem hogy konkrétan miben áll az okossága!? Tárgyilag.
Heller Ágnes: „bár akkor nem ismertem Hannah Arendt művét, lehet, hogy még meg sem jelent”.
Almási Miklós: „Heller Ági győz a korszellem felett, mert mindig valami senki által nem gondolt probléma nyomába ered”.
Hát, nem tudom. Talán nem volna muszáj mindig ezt tennie. Olykor éppen elegendő volna mások (már létező) szövegeinek (de legalább azok keletkezési dátumainak) nyomába eredni. Igaz, Heller Ági akkor sem győzne a korszellem fölött, viszont Heller Áginak nem is a győzés a dolga. Hanem például, hogy néha próbáljon meg ne túl mosolyogtatóvá és szánalmassá válni a közéletben.
Kiss Endre: „Messzemenőkig elismeréssel adózva Heller Ágnes Nietzsche-elemzéseinek, a Parsifal konkrét kérdésében nem osztjuk szellemes és eredeti koncepciójának lényegét (a személyiségetika vonatkozásában azért, mert abban, amit a személyiségetika »szubsztantív« meghatározásának nevez, nem jelennek meg Nietzsche legmélyebb törekvései).”
Kiss Endre tehát nem osztja annak lényegét, ami szellemes és eredeti. És miért is nem?! Merthogy Kiss Endre már egészen hülye volna? Nem ismerem Kiss Endrét, ámde ismerem az embereket – általában. Ezért merem kijelenteni expressis verbis: Kiss Endre nem hülye. Hanem (ő is) nyálgép. Vagyis amit „messzemenőkig elismeréssel adózva” ír, Papp Zsolt megfogalmazásában így hangzik: „Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat. Ez tény. Eljárása Páris ítéletének paródiája. Ez tény. Eljárása szánakozó mosolyt vált ki. Ez tény”.
Mutatis mutandis: Heller originalitásában „nem jelennek meg Nietzsche legmélyebb törekvései”. Ami jelentheti azt is, hogy Heller Übernietzsche s jelentheti azt is, hogy Heller Unterblaustrumpf. Nos, melyik? Kiss Endre szerint eredeti a koncepciója. Almási szerint „originális” a „kilátói magassága”.
Persze Heller itt már valóban eredeti (senkinek nem jutna eszébe, hogy ilyesmire vetemedjék, talán még P. Szűcs Juliannának sem!), ámde csakis akkor lehetne az ötlet legitim módon botrányos, merész stb., ha legalább azt tudná a filozófus (s legalább a saját originális filozófiájáról), hogy mikor jelent meg Hannah Arendt-nek az a könyve, amely ilyenformán vagy „törzsanyag”, vagy nem. Yoko és Lennon dalai érvényesek. Ezért ők nem váltak szánalmasakká. Náluk a botrány nem öncél, nem planta, nem pótszer, míg Heller exhibicionizmusa, túl azon, hogy gusztustalan, túl azon, hogy originális törzsanyag, nem több, mint egy kóros önbecsüléshiányban szenvedő kisember szánalmas erőlködése. Megjegyzem (bár nem tartozik szorosan ide), nem férfi az, aki (bármi módon) részt vesz mások önmegalázásában.
Falus Róbert szerint Heller kitalál. Homéroszi fiúszerelmet. Kiss Endre szerint Heller Ágnes Nietzsche-kitalációja „szellemes és eredeti”, csak éppen nem „osztható koncepció”. És hogy miként lehet szellemes, amivel nem érthetünk egyet? Erre Kiss Endre erre nem ad választ. Nem baj, majd én megmondom: azért nem értünk egyet a „koncepcióval”, mert a „koncepció” nem koncepció. Heller szövegelésének nincs köze sem a reálvalósághoz, sem a fantáziavalósághoz. A primitív ésszel előgyötört primitív kitaláció nem válik szellemessé attól, hogy hol Homérosz, hol Shakespeare, hol Nietzsche szövegeit használva gerjeszt valami gyöngécske műbalhét a „filozófus”.
Azért nevezem Hellert primitívnek, mert pl. akkor is szellemesnek, eredetinek igyekezett mutatkozni a tévében, amikor így nyilatkozott: „Ha föl tudná mutatni mondjuk Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”. Tehát. Az adott színház igazgatója, intendánsa akár agresszív antiszemita ideológiát is terjeszthetne az előadásokon, ha… „föl tudná mutatni, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett”. Merthogy a nagyszerű rendezés „fölülírná” az antiszemita „ideológiát” is. Kérem, ez a helleri nyilatkozat egyáltalán nem szellemes! Hanem primitív. Istállószagú eredetieskedés. Illetve annyiban originális, hogy egészen idáig azért senki sem süllyed. A szintén „originális” Babarczy Eszter kivételével persze.
Visszatérve a „magasfilozófiához”: Heller valamely konfabulációja csak akkor volna valóban „szellemes, eredeti koncepció”, ha túlhaladna Nietzschén. Vagy Homéroszon. Vagy például a Grundrissén. A tőkén…
Tessék, korrekt ajánlat részemről, sőt ünnepélyes ígéret: ha valaki elmagyarázza – legalább közel értelmesen –, hogy Heller mennyiben haladja meg (esetleg cáfolja) A mindennapi élet, a Filozófiám története című (vagy bármelyik!) dolgozatában Marxot (vagy bárkit, bármit), akkor én abbahagyom Heller „szélsőbalos rugdosását”.
Hermann István, mint Hellertől tudjuk, „parvenü” volt. Mocskos-egy-szemét-komonista-karrierista-szemét. Mocskospiszkos szemétláda volt! Ráadásul besúgói levél megírására kényszerítette szegény-szegény Szent Péter nénit, vagyis maga Hermann nem spicli, csak a szent asszonyt kárhoztatta besúgásra. Az okos, harcos szüfrazsettet, a „szikrázó dinamót”. Hát hogyne. Hermann így fogalmaz (nem Heller levelében, hanem az egyik könyvében): Marx szerint „az olyan erők, mint például a tőke, a kizsákmányolás, az elnyomó államhatalmak stb. erői… emberi munka és alkotás teremtményei voltak eredetileg, majd szembekerültek az emberi munkával és alkotással”.
Tessék, lehet bizonyítani: vagy Hermann érti félre Marxot, vagy Marxnak nincs igaza, amennyiben „a tőke, a kizsákmányolás, az elnyomó államhatalmak stb. erői”, nem „az emberi munka és alkotás teremtményei voltak eredetileg”. Vagy: azok voltak, de nem „kerültek szembe [eltárgyiasulva] az emberi munkával és alkotással”. Hanem viszont a „work” került szembe a „labour”-rel. És mindez történt vagy Arendt nyomán, vagy nem. Attól függően, hogy melyik okos nő alkotta meg a „törzsanyagot” hamarabb. Mi persze tudjuk, melyik, csak az „okos nő” nem tudja. Még ama sem. Vagyis nemcsak buta az „okos nő” (miként a tök), nemcsak tudatlan (relatíve), de arcátlan is (abszolúte), arrogánsan ripők, még arra sem vette a fáradtságot könyvírás közben, hogy ráguglizzon Nagy Antikommunista Szellemi Elődjének életrajzi anyagára (négy másodperc az egész!).
Egyébként szükségtelen Heller Ágnest „szélsőbalosan rugdosni”, tökéletesen jellemzi őt okos, szellemes, originális csodálkozása: „Érdekesnek tartom, hogy a munka fejezetben megkülönböztettem a munkát mint »labourt« a munkától mint »worktől« […] bár akkor nem ismertem Hannah Arendt művét”.
Stilizáljuk! Az „okos nő” „érdekesnek tartja” sajátmagát. Tehát nemcsak okos a nő, hanem ügyes is! Érdekesnek tartja, hogy lám, ő milyen okos nő, merthogy „nem ismerte Hannah Arendt művét”, és mégis! Okosan „megkülönböztette a munkát mint »labourt« a munkától mint »worktől« – elidegenedett, nem elidegenedett munka”. Mi pediglen (Marxszal) rögvest összeszarjuk (mintegy eltárgyiasítjuk) magunkat minden okos nő iránt táplált, elidegenült ámulatunkban, merthogy ez a mi munkánk (confession), és nem is kevés!
De valójában nem is erről akartam beszélni, hanem a munkakultúra, a tömegkultúra és az elitkultúra viszonyáról, csak hát, az embernek bármi eszébe juthat fórumozás közben. Az emberi agy betörhetetlen vadló (Musztáng), szabadon nyargalászik, amerre kedvét leli, nincs karám, szemellenző, istráng, hámfa, gyeplő, korbács, s persze filozófiai zabostarisznyánk sincs. Hanem szabadság van! Aminek a valódi ízét a „liberális” Heller soha nem fogja megérezni. És nem Budai Gyula miatt! Miközben a szabadság egyik legfőbb garanciája az önfegyelem („légy fegyelmezett”, „ne légy szeles”), így én is fegyelmezetten visszatérek majd annak bizonyítására, hogy a helleri (ungvári, almási, faragói, Kertész Ákos-i stb.) peckeskedésekkel, üresfejű pökhendiskedésekkel szemben foganatosított „germózás” nem öncélú lelki tevékenység. Rosszmájúságnak persze nevezhető, és az az igazság, hogy ez engem egyáltalán érdekel, ugyanis én pontosan tudom, mit miért teszek. Ma reggel például, hogy belém ne fagyjon a szélsőbalos gondolat, fölszaladtam a hegyre, egészen Ságvári (lerombolt) emlékművéig, ti. ezt az emléktáblájától megfosztott bazaltépítményt választottam atlétikus zarándokhelyül, mégpedig azért, hogy leírhassam majd valahol szellemesen, originális botrányosan: az én „nemzeti mártírom” nem Mansfeld Péter (mint a szegény hülye György Péteré!!!), hanem viszont Ságvári Endre. És akkor ennek leírása ezúttal megtörtént. Szóval, a zarándoklati távolság horizontálisan cca. 12 km (oda-vissza), vertikálisan cca. 150 méter, hazafelé persze már jóval könnyebb. Csak hát jóval veszélyesebb is. A hegyoldalon alá (egy-egy meredekebb, csúszósabb ereszkedőn) olykor teljeséggel kontrolálatlan ütemben zajlik a futás, így magam is akkorákat zuhanok néha, mint Eric Liddell a Tűzszekerekben, csak engem nem löknek, hanem egyedül szoktam elesni, szinte minden különösebb ok nélkül, ámde annál vérfagyasztóbb módon. Ma például akkorát buktam (ráadásul éppen harmadjára), hogy azt már a közelben röfögő vaddisznócsorda sem bírta idegekkel, szemük elé kapták patájukat, visongva csörtettek vissza a bozótos rejtekbe. Na most, ami a lényeg: hazaérkezvén, megálltam a konyhában az ablaknak háttal, egy keresetlen mozdulattal lekaptam decens jambósapkámat, majd (tizenkét kilométernyi intenzív futás után a még fűtetlen helyiségben) magyarázni kezdtem, hogy miért lyukas megint a melegítőm, miért szivárog a térdemből a vér, amikor a nejem (szigorú tekintetét rám emelvén) hirtelen fölsikoltott: – Úristen, füstöl a fejed!!!
– Persze, hogy füstöl, mi mást tehetne, évek óta bizonygatom: lángész vagyok, íme, már magad is láthatod! – válaszoltam tettetett szerénységgel, mire a feleségem csak ennyit mondott (az asszonyokat jellemző pikírt hangsúlyozással persze): – Látni látom, ámde egyelőre csak a füstjét.
Mindegy, ebben maradtunk, illetve dehogyis! Az én lelkierőmet a rám zuhanó asszonyi irónia általában megsokszorozza; vagyis be fogom bizonyítani: vagyok akkora filozófuszseni, mint Heller Ágnes. Akinek még csak a feje sem füstöl. Hanem viszont az enyém füstöl a magánvalón makkoló (oversex-labour) vaddisznók magáértvaló ámulatára (marvel-work).
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári professzor az ATV-ben)
Olvasom, Professzor úr, olvasom én, folyamatosan, ne tessék aggódni, bennem megbízhat, én mindig mindennek a végére járok!
Tehát. Ott tartottunk, hogy a Nagyantikommunista Nagyasszony az ő „göcsörtösen, szószátyár módjára” megírt Nagydoktori Disszertációját (és egyéb Nagykönyveit) maga mögött hagyta. Majd – később – „rálépett” a „mögötte álló” „jól előkészített talajra”. Előtte persze még súlyt fektetett: „fő súlyt” „az arisztotelészi etikán belül”. Jelesül: a „középérték-elméletre” fektette a fő súlyt, s csak azután kezdte „írni az etikáját”. Illetve előtte még maga mögé állította a „jó élet” „három összetevőjét”, s persze ott volt „mindezeken kívül számtalan tanulmány, esszé, előadás, portré, amelyekben hirtelen vagy nem is olyan hirtelen, előbukkannak az etikához kapcsolódó új és eddig figyelemre nem méltatott mozzanatok” (175. oldal).
Minden ízében „állatorvosi ló”. Gondolatilag is, stilárisan is.
(2) Stilisztikai (ámde egyáltalán nem mellékes!) kérdés: hogyan lehet nem hirtelen előbukkanni? Folyamatosan? Miként „unikális gondolkodó” agyában a „fő súly”?
(3) Miért nem „méltatta figyelemre” a nagyasszony „az etikához kapcsolódó mozzanatokat”? Merthogy ő már kisasszonyként is nagyasszonynak számított?
Heller Ágnes valamit figyelemre méltatott, valamit nem. Vagy netán másról van szó? Elképzelhető, de miről? Hogy a „zseni” úgyszólván soha nem arra gondol, amit sikeredik néki megfogalmaznia? Nem tudja, mi a különbség pl. az „elsiklott a figyelmem fölötte”, illetve a „nem méltattam figyelemre” kifejezések között?
Tegyük föl, Heller pontosan fogalmaz! Ő (kis-nagyasszonyként) Arisztotelész, Platón, Szókratész, Kant etikájának bizonyos „mozzanatait” nem méltatja figyelemre, miközben a fő súlyt fekteti. Mint polihisztor a kisbabát. Tegyük föl, ez a valóság! Na de, könyörgöm, miféle óvodás attitűd ez?! Hofi mondta annakidején: „az érettségin megbuktam, de kit érdekel?, majd az egyetemen!, ott majd megmutatom!”. Falus Róbert: Heller mosolyogtatóan szánalmas; s jogos az opponensi észrevétel, ti. a „filozófus” Heller – filozófusi megvallása szerint – „nem méltat figyelemre” különféle filozófiai mozzanatokat.
A filozófia ott kezdődik (hangsúlyozom: csak kezdődik!), hogy a filozófus figyelme minden lényeges, de még inkább: minden lényegtelen mozzanatra kiterjed, és persze emlékszik is mindenre, amit olvasott (míg a zseni arra is „emlékszik”, amit nem olvasott). Miért a lényegtelen (mint mozzanat) hangsúlyosabb a filozofálásban? Mert az a gondolkodó, aki „csak” a lényegesre figyel, legföljebb reprográfus lehet. Esetleg filozófiatörténész. Míg valódi filozófiát, különösen eredeti filozófiát csak „lényegtelen” (értsd: a mások által elmellőzött, mellékesnek gondolt, másod-, harmadrangúnak vélt) mozzanatokból lehet alkotni. És még így is folytonos a veszély, még az igazi tudós is – emberi esendőség, óvatlanság okán – olykor fölfedezheti a langyos vizet. A csőben a lyukat. Illetve Heller Ágnes – miként több ízben utaltam rá – a lyukban a csövet. A tőgye közt a szarvát. A bikának. És hogy mennyire unikális (értsd: szokványos, mindennapos), illetve mennyire nem véletlen Heller szövegeiben a „nem tudom”-ság, jól mutatja (egyebek közt) az a mondat, amelyet néhány sorral lejjebb ír az Ungvári professzor által országosan megidézett könyvében: „az antinómiák feloldásának előfeltétele az ember metafizikus megkettőzése, s ezt én már eleve visszautasítottam. Igaz, közben rájöttem arra is (vagy újra felfedeztem, amit már egyszer láttam), hogy Kant is feladta a kérdés megválaszolását…”.
Ez is „állatorvosi ló”.
Heller nem tudja: fölfedezett-e valamit anno, vagy csak olvasta-e azt, amire „újra rájött”. Mármint a szellemi szaporaság. Szerintem fontos stiláris elem: a kékharisnyának nem eszébe jut, „amit már egyszer látott”, hanem: „fölfedezi” azt, bizony, ő „újra fölfedezi”! Hát hogyne. Kolumbusz elfelejtette, merre van Amerika, ezért aztán újra Indiába indult el, s így „újra fölfedezte” Amerikát. Na most, ezt nevezi a jámboran (értsd: nagyon hülyén) rajongó Almási professzor originális, unikális fölfedezésnek. Hát, igaz, ami igaz, Heller Ágnesből valóban csak egy van, legalábbis ekkora originalitás nincs másik a tudományos halpiacon. Heller ugyebár „eleve visszautasítja az ember metafizikus megkettőzését” (merthogy a filozófia lényege az eleve visszautasítás!), majd rögtön hozzáteszi: „Igaz, közben rájöttem… hogy Kant is feladta a kérdés megválaszolását…”.
Ő közben rájött. És? Akkor mi van? Megkettőzhető az ember metafizikusan, vagy nem? Heller nem tudja. Miért nem tudja? Merthogy Kant sem tudja, Kant is „feladta a megválaszolást” (kapitulált a kérdés előtt). Értem. Méltányolható magyarázat, ám pontosan ezért nem tudni: hol a helleri originalitás? Vagyis a „világhírű filozófus” saját kérdésére adott saját válaszában újra csak saját tudatlanságáról, intellektuális gyöngeségéről tesz nyilvános tanúvallomást. Tehát nem pusztán tanúságot, hanem kifejezett vallomást. És immáron (gyors egymásutánban) harmadszor: „Igaz, közben rájöttem arra is (vagy újra felfedeztem, amit már egyszer láttam), hogy Kant is feladta a kérdés megválaszolását, már A gyakorlati ész kritikájában is, s hogy az »ész ténye« alapján helyettesítheti (ha nem helyettesíti is) a transzcendentális dedukciót”.
Jó. De akkor most Kant helyettesíti, vagy nem helyettesíti (ha már egyszer „feladta”)? Heller nem tudja. De honnan is tudná, hiszen: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…”.
És A gyakorlati ész kritikáját sem. Merthogy abban is: Kant vagy helyettesíti, vagy csak helyettesítheti a transzcendentális dedukciót. Ezt a nagyasszony nem tudja. „Soha nem fogja igazán tudni”; s nem „az »ész ténye« alapján” értelemszerűen, hanem részint a tudatlanság, részint az értetlenség ténye alapján: nagyasszonyi értelemben vett tény alapján.
Még egy „állatorvosi ló” a könyv 177. oldaláról: „Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.
Vagyis itt Heller nem arról beszél, hogy hát milyen butácska is, milyen tudatlanka is volt ő hajdanán, ámdeviszont: fejlődött jókorát az idők folyamán meg minden a világon, hanem a mai tudását-viszonyulását minősíti a „joggal” határozóval: ő már akkor „joggal” hitt Kantnak, amikor a filozófiát hiszekegynek tekintette. És ami azt jelenti (semmivel sem többet), hogy: amennyiben ma is adekvát a helleri önítélet („joggal”), úgy a filozófiát a nagyasszony ma is vallásnak, míg a tudományos katedrát prédikátori szószéknek (pontosabban: hordónak) tekinti. Nem én állítom, ő írja magáról! (Tessék elolvasni, bele lehet kötni! Már abba persze, amit én mondok. Heller szövegeibe ugyanis nem lehet belekötni, mert Hellernél Kant vagy helyettesít, vagy nem helyettesít, s amiben a nagyasszonynak maradéktalanul van igaza.)
„Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.
Hanem például logikát lehet kitalálni. Elhiszem (joggal). De milyen logikát? Arisztotelészit? Nyilván nem, azt ugyanis Arisztotelész már egyszer kitalálta. Hegelit? Szerintem azt sem, mert szerintem a „formális logika” is, a „dialektikus logika” is ki van találva. Akkor hát milyet? Hellerit? Elvileg lehetséges, ám a konkrét helleriánizmus éppen nem logika, hanem viszont: logikátlanság. Tehát nem „posztlogika” (az „értelemnél tovább”-i tartományban), hanem szimpla zagyválás. Tudjuk: a líra is logika (az értelmen túli mezőn) de nem tudomány. Míg Heller se líra, se tudomány. Tehát József Attila is ki van már találva, sajnos, nem „etika”, nem „politikai filozófia”, de ki van találva. Lehet néha olvasni is, nem szégyen az, még egy nagyasszonynak sem kéne röstellnie, ha nem mindent maga talál ki, nem mindent egyedül „fedez föl” – „újra”! Papp Zsolt: „Huszár Tibor derűs és fanyar, Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan? Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat”.
Vagyishogy „éthoszt” ki lehet találni. Csak „etikát” nem. És hogy Kantnak ezt joggal elhihetjük. Mindannyian!
(Nagyon fontos: Papp Zsolt nem „szélsőbalos rugdosó”, Papp Zsolt Heller Ágnes decensen alélt rajongója, 1967-ben is, 1988-ban is!)
„Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.
A filozófia (egyik) közismert alapkérdése: miben áll a világ egysége? Válasz: „anyagiságában”. Másik válasz: „szellemiségében”. Nem etikai a kérdés, így nyilván a válaszok sem etikaiak, a filozófia „egyéb ágaihoz” tartoznak. Kérdezem: mit lehet rajtuk még „kitalálni”? Semmit. Esetleg: hogy a világ sem nem anyagiságában, sem nem szellemiségében, hanem viszont originálisan: helleriségében egységes. Ugyanez másként: hadrabamáli burcikamendő kokledál, és megint másként: „helyettesítheti (ha nem helyettesíti is)”, „hirtelen vagy nem is olyan hirtelen”, s harmadszor: „újra felfedeztem, amit már egyszer láttam”.
Ennek a topiknak egyik lényeges, nem filozófiai, különösen nem originálisan bölcseleti igényű, de fontos mondandója: az ember morális és intellektuális hitványsága – általában – egymást föltételezi, mégpedig úgy, hogy az intellektus (annak hiánya) determinálja az erkölcsiséget (erkölcstelenséget).
Moldova könyve (A gyávák bátorsága) szerint művész lehet valaki akkor is, ha morálisan nyomorult, ám valódi intellektus, rongyemberként, biztosan nem lehetsz. A másik, ami nagyon fontos: a rongyemberség nem azonos az esendőséggel. Vagyis: a moldovai „kimutatkozás” fogalma arról szól, amiről pl. Molnár Ferenc regénye: az árulót nem becsüli sem a „régi barát” (Boka), sem az „új barát” (Áts Feri). És semminő vonatkozásban. Tudniillik akiben van intellektuális tartás, nem válik árulóvá. Karrierista, kollaboráns, „parvenü” stb. lehet az intellektus, viszont spicli, áruló nem. Így azután Hellerből is csak Ungváriék (Vajda, Radnóti, Almási, Faragó, P. Szűcs…) nem „mutatkoztak ki”, s mindjárt szögezzük is le: ezek az emberek elsősorban nem azért tartják Hellert nagy filozófusnak, mert maguk is híven megjárták a mocsok útját, elkövettek életük során számos kisebb-nagyobb (Heller-féle) árulást, patkányságot (ez csak következmény!), hanem meghatározóan azért, mert Ungváriék is korlátoltak. Hellerben is önnönmagukkal azonosulnak. Sőt – paradoxmód – Heller ellenségei is: a Hankiss Ágnesek, Makovecz Imrék, Csintalan Sándorok, Vámos Györgyök, Bayer Zsoltok… gyakorlatilag mindenki.
A képlet így teljes: szellemi restség, korlátoltság + parvenü törekvés = moral insanity.
S hogy miért lényeges ez? Miért nem mindegy, hogy pl. Heller nagydoktori disszertációja (annak védése) valóságos szellemi teljesítménynek minősül-e, vagy csupán szokványos handabandának? Van-e ennek a problémának közéleti vonatkozása, gyakorlati jelentősége? Nem bújok el a kérdés elől, merthogy indokolt. Különösen ma, amikor tízezrek (talán százezrek) vegetálnak az éhhalál, fagyhalál küszöbén (Magyarországon is), embertömegek esnek egymásnak az utcán, a biológiai és mentális „éhséglázadás” szélén nyíltan zsidóznak jólöltözött, „jóarcú” ifjak és öregek, kukákat borogatnak, zászlókat égetnek, könyvek máglyára vetését, cigányok gettósítását helyezik kilátásba... Indokolt tehát a kérdés: van-e direkt történelemfilozófiai összefüggés (gyakorlati megfelelés) a mindenkori (1) közéleti történések, (2) az általános, politikai és tömegkultúra, illetve (3) az ún. „tudományos, kulturális elit” erkölcsi és intellektuális kondíciója, magatartása, megnyilvánulásai között?
… láttuk, miként védte az Akadémián tudós Lukács György az ő kis cuncikájának tudománytalanságát a „túl tudós” opponenssel szemben; szerintem arcátlanul védte, sztálinista személyeskedéssel. Hogy miként védte-ölelgette ugyanott nagydoktorandus kiscuncika az ő „saját igazságait”? Pazarul. Szikrázva, mint a dinamó. És bizony, az sem minden tanulság nélkül való védés – erről beszélek legközelebb.
Elérkezett hát a „legközelebb”; Papp Zsolt írja, 1988 júliusában, az Élet és Irodalom hasábjain: „Az ember tekintete a könyvespolcán Az arisztotelészi etikára téved, akkor jut eszébe a védés. A védés, a pazar-botrányos védés, amilyenfélét térségünk azóta sem produkált. 1967. november 21. Heller Ágnes parányi asztalkánál a Tudományos Akadémia nagytermében, komoly tömeg, szépszámú a fiatal; nagydoktori a védés, három tehát az opponens: Szemere Samu tradíciósan emelkedett, Huszár Tibor derűs és fanyar, Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan? Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat. Ez tény. Eljárása Páris ítéletének paródiája. Ez tény. Eljárása szánakozó mosolyt vált ki. Ez tény. Eljárása a nonkonformizmus igazolása. Ez tény. – Aztán elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz. Ahogy indul. Hogy indíthat egy filozófus? Tisztelt opponensem – így Falus felé –, a tény szót legalább tizenkétféle értelemben használta. Előrefutunk, ülünk az ablakmélyedésben.”
Nem szükséges futkosni, gyerekek (ablakmélyedésbe be, ablakmélyedésből ki), elegendő csak ezt a fórumrovatot olvasni szorgalmasan, világossá válik: éppen nem a filozófus „indít” úgy, „ahogyan” Heller indít. Hanem a demagóg. A kettő nem (egészen) ugyanaz.
A „tény szót” még Falus Róbert sem használhatja egynél többféleképpen. Sem tizenegy-, sem tizenkettő-, sem tizenháromféle értelemben. A „tény” ugyanis a magyar nyelvben nem a teljes valóságot jelenti, hanem a valóságnak egy – adekvát – mozzanatát. Tehát (lehet) tény, hogy az Iliászban nincs olyasmi, amit Heller beleolvasott, illetve kiolvasott belőle (attól függ, az ablakmélyedést merről közelítjük), így (lehet) tény az is, hogy a doktorandus fabulál, ezáltal (lehet) tény az is, hogy a zagyváló Lukács-tanítvány „eljárásán” valóban „szánakozva mosolyog” a klasszikafilológus, merthogy a literatúra (különösen az antik irodalom) a szakmájához tartozik, s ebből következően igencsak ismeri az adott tárgyat. Vagyis: az egyik tény következik a másikból (illetve a másik az egyikből, a harmadik a másikból…), ám ami messze nem azt jelenti, hogy a „tény szó tizenkétféle értelemben” volna „használva”. Papp Zsolt-Falus: „Eljárása a nonkonformizmus igazolása. Ez tény”.
Igen, ez is lehet tény. Mégpedig a „tény szó”-nak a „tény szó” értelmében. Már abban az esetben persze, ha az opponens tárgyszerűen bizonyította: a doktorandus „eljárása a nonkonformizmus igazolása”.
A kulcsszó tehát a bizonyítás.
A bizonyítottság tényértékű állapot. Így természetesen még a helleri szarvasmarha szégyenérzete is lehet tény, ha annak léte be van bizonyítva.
Mindez persze a filozófusi nagyasszonynak kínai, ti. Heller nem bizonyít semmit (ez tény), nem is akar bizonyítani semmit (ez föltételezés, szerintem tény), Heller szerint a filozófia nem több, mint „saját igazságok” ellése, majd „ölelgetése” (ez tény), továbbá szégyentelen tény: a filozófia nagyasszonya nyilvánosan ölelgeti „saját igazságait”, mint valami kültelki, repedtsarkú, harmadosztályú pornószínésznő.
Ölelgeti magát, mint a dinamó. És közben szikrázik.
Szögezzük le: a jó stiliszta metaforája akkor is (lehet) telitalálat, ha az tényszerűen van elbaszva. Például Papp Zsolt szerint Heller úgy szikrázik, mint a dinamó. A „Heller-féle” dinamó. Vagyis itt a szerző (nyilván emberi elragadtatottságában – hiszen nem ismerhette Heller mocskos előéletét, spicli-múltját) két ötvenes évekbeli „szovjet” importmasinát kever egymással: a dinamót és lokomotívot. Volt (van) Moszkvai Lokomotív (magyarul: DVSC, illetve máig hatóan: „Loki”), volt Moszkvai, Kijevi Dinamó (magyarul: Dózsa – a pécsi, újpesti D-betű ugyanaz, mint a szovjet), ám a két tárgyalt mechanikai szerkezetnek teljesen más a funkciója. Így a szikrázása is más. Metaforikusan is más!
Papp Zsolt Heller Ágnes elméjét az öblös vaskéményéből szikrákat hányó (vö. József Attila: Téli éjszaka), föltartóztathatatlanul robogó mozdonyhoz, lokomotívhoz, esetleg a villogó-szikrázó kardpengéhez, a gondolkodást lángra lobbantó szellemi kovakőhöz, tűzkőhöz akarta hasonlítani, ám mivel Heller nem lokomotív, nem tűzkő, az agya nem toledói-filozófiai penge, Papp Zsolt ahhoz hasonította őt a cikkében, amihez lehetett. A dinamóhoz. Ihleti „gondolta a fene” alapon. Merthogy milyen is a szikrázó dinamó? Impotens a szikrázó dinamó. Műszakilag. Tökéletlen. Rossz. Nagydoktorilag díszfunkcionális. Alkalmatlan. Hasznavehetetlen. Ez tény.
Kérem, a dinamónak nem az a dolga, hogy szikrázzék. Sőt, épp ellenkezőleg. Valójában (stilárisan) nem is a dinamó szikrázik, hanem annak valamely kopott, beégett, zárlatos stb. alkatrésze, a forgórész, a szénkefe, ilyesmi. A „dinamó” akkor szikrázik, amikor gyakorlatilag működésképtelen: nem fejleszt (kellő mennyiségű) áramot, (szellemi) energiát. József Attila írja: „a fémkeblü dinamókat szopják / a sivalkodó transzformátorok”. Melyek nyilván azért sivalkodnak, mert szopás közben a dinamók szikrái csipkedik-szurkálják az orrukat-fülüket.
Igen, akarva-akaratlan telitalálat, pontosan így pattog a dinamó-szikrázás hellerileg: „Tisztelt opponensem, a tény szót legalább tizenkétféle értelemben használta” (lásd, mint fent).
Pengeszikrázás, kovakőszikrázás akkor lett volna a védés, ha a doktorandus lehengerlőn sorolja Falussal szemben az ellen-tényeket, szellem-szikrákat szórva cáfolja az opponens észrevételeit, kifogásait, érveit, mondván: a „fiúszerelem” nem kitaláció, ez tény, mert… stb. stb. Tűzkőszikrázás akkor lett volna a válasz, ha Hellernek nem a disszertációja, hanem a védése vált ki „szánakozó mosolyt” – éspedig nem a „túl tudós”, hanem épp ellenkezőleg: az untergelehrt opponens rovására!
Papp Zsolt: „elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz”.
Ez semmit nem jelent. Dumálni (majdnem) mindenki tud. Kipróbáltam. Tök vagyok az arisztotelészi etikához, az antik irodalomhoz, mégis 4 óra 23 percet beszéltem róla egyfolytában (tudtam volna többet is, csak letiltottak!), a nejem közben kétszer elszundított egy-egy félórácskára, kipihente magát, majd hallgatta tovább. Így történt. Papp Zsolt: „elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz”. S erről a nagyasszony maga így vall a Filozófiám története című könyvben: „ha interjút készítenek velem [ha disszertációt védek – Gy. úr], menthetetlenül elkezdek fecsegni”, „írásban is fecsegek”.
Miként a szikrázó dinamó.
Illetve a szószátyár dinamó. Tudniillik Heller így fogalmaz ugyanott: „Mikor etikámat elkezdtem írni [a nyolcvanas-kilencvenes években – Gy. úr], jól előkészített talajra léptem. Mögöttem álltak [vagyishogy Heller a mögötte álló talajra lépett – Gy. úr] az 1957-es előadások (A szándéktól a következményig), egy könyv [s amelyről ezt írja 1959-ben a Központi Bizottságnak: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”; például, értsd: ha kell, bármelyiket – Gy. úr], melyben, ha göcsörtösen és szószátyár módjára is, de végigpásztázom az etika hagyományos fogalmait. Mögöttem állt az Arisztotelész-könyv [a nagydoktori disszertáció], melyben áttekintettem az egész antik etikát…” (175. oldal).
Ungvári Tamás: „Heller Ági… írt negyven könyvet”. Például az etikáról. Mely negyven könyvnek egy (nem tudni, mekkora) része Heller bevallása szerint is csak „göcsörtös, szószátyár” „talaj-előkészítés”. Sőt ismételjük: „például” az egyik könyv megtagadását („önbírálatát”) már 1959-ben fölajánlotta a politikai hatalomnak. Az persze igaz, hogy sem az egyetemi jegyzetében, sem a nagydoktori disszertációjában nem írja, hogy „hopp, vigyázz, nyájas olvasó, ez itt csak talaj-előkészítés, nem etika!”, de hát, mint tudjuk, semmi sem tökéletes. Még a szikrázón szószátyár, göcsörtös dinamó sem tökéletes. Hát hiszen épp azért „szikrázik” (szátyárkodik) a dinamó (szénkeféje). Göcsörtösen.
Egyébiránt nemcsak Pap Zsolt Heller jellemzése („szikrázó dinamó”), hanem Heller Ágnes önjellemzése is telitalálat: göcsörtösen szószátyár. Tessék megnézni a tévében! Ha beszélni kezd, megállíthatatlanul fosódik belőle a szó (ilyeténképpen: szátyár), miközben a lazaságnak, könnyedségnek, emelkedettségnek halovány nyoma nem látszik rajta. Korábban írtamnéhány mondatot a nagyasszony göcsörtös gesztusairól: Hellernek nemcsak az 1959-es levele, hanem a metakommunikációja is árulkodik méltóságtudatának minőségéről, pl. a tévében: Heller nem beszél, hanem indignáltan ágál, rikácsol, tessék megfigyelni: a kezével szinte folyamatosan fejmagasságban (sokszor afölött) hadonászik, mint aki nem csupán érzi, de pontosan tudja: valami olyasmit kell megmagyaráznia, elhitetnie a nézővel, ami megmagyarázhatatlan. Például, hogy ő „csak kicsit hazudott” 1959-ben. Ugyanez Heller megfogalmazásában: „Mikor etikámat elkezdtem írni… Mögöttem álltak az 1957-es előadások (…), egy könyv, melyben, ha göcsörtösen és szószátyár módjára is, de végigpásztázom az etika hagyományos fogalmait”.
Nem győzöm hangsúlyozni (merthogy ekkora skandalum nincs): Heller azután „kezdte” írni az etikáját (az Ő Etikáját!!!), miután már egy rakás marhaságot egybeszátyárkodott etika címén, félrevezetve ezzel az olvasót, olyannyira, hogy még utólag sem veszi észre, mekkora gazemberséget művelt. Vagyis: a könyvének (nagydoktori disszertációjának) nem Etikatörténeti tanulmánykísérletek, esetleg: Párbajtőr-pengés szófiai törzsanyag az alcíme, hanem Heller a „talaj-előkészítés” során is önálló etika megfogalmazásának igényével lép föl; szó szerint így: „Mögöttem állt az Arisztotelész-könyv, melyben áttekintettem az egész antik etikát, s az arisztotelészi etikán belül a középérték-elméletre fektettem a fő súlyt”.
Magyarán: Heller nagydoktori dolgozata nem arról szól tényszerűen, hogy Arisztotelész erre meg erre fektette etikájában a fő súlyt, hanem arról szól, hogy a göcsörtösen szószátyár doktoranduska mit tekint fő súlynak Arisztotelésznél s mit nem. Vagyis: doktoranduska lefekteti a fő súlyt. Arisztotelésznél. Merthogy a fő súly Arisztotelésznél nem jó helyen fekszik. Ő lefekteti, s utána kezdi el írni a maga etikáját. Miután az Arisztotelészét már lefektette. Akkor jön az övé. Ti. a Központi Bizottság nem kérte, hogy keltse föl a talaj-előkészítést, s fektesse máshová. Számomra pedig teljességgel fölfoghatatlan, hogy a roppant szellemes, elmés Hermann István hogyan tudott együtt élni egy ilyen üresfejű, fontoskodó kékharisnyával, akár csak három napig is! Kérem, ennél a „filozófusnál” még Babarczy Eszter is tisztességesebb „filozófus”:
Az emberi elme azért csodálatos eszköz, mert gondolkodás révén modellezünk helyzeteket (persze tökéletlenül), mielőtt "élesben" kipróbálnánk. Ebből egy érdekes filozófiai vita születhetne, de most elmegyek lefektetni a gyereket :-)
Ugye?! Ő legalább a gyereket fekteti le filozofálás helyett, nem Arisztotelész fő súlyát. Tegyük hozzá: az „érdekes filozófiai vita” valójában Heller Ágnes és Heller Ágnes között zajlik (pl. a Filozófiám története c. könyvben), csak szegénykém nem veszi észre, hogy önnönmagával „vitázik” egyazon bekezdésen, sőt sokszor ugyanazon mondatán belül. Ráadásul Babarczy álmos kis gyermekétől teljesen függetlenül. Például: „Mögöttem volt a »jó ember« felfedezése… S mögöttem volt (több könyvemben) a sztoikus-, epikureus etika modernizált változatának vállalása… Mögöttem állt a két erkölcsi autoritás (a »szégyen« és a »lelkiismeret«) [2011. április 21-e óta tudjuk: valójában a szégyentelenség és a lelkiismeretlenség – Gy. úr] történeti kalandozásainak bemutatása [ezt Hankiss Ágnes mutatta be – Gy. úr] és az igazságosságon túlmutató »jó élet« három összetevője” (175. oldal).
Vagyis Heller már réges-rég „vállalta” (nem csupán leírta) „a sztoikus-, epikureus etika modernizált változatát”, Heller már rég „túlmutatott” „a »jó élet« három összetevőjén”, majd csak utána (20-25 évvel később) „kezdte” el írni az „etikáját”. Ügyes.
Na most, ezekre a nagyszerű művekre mondotta Hermann, hogy: „hülyeség”. Falus Róbert: „mosolyogtatón szánalmas”, Eörsi pedig azt, hogy a szövegek egy „liberális tökfej”-ből pudváztak elő. Míg Ungvári professzorék, Almási professzorék, Faragó professzorék azt mondják e művekre, hogy okos, unikális, originális, zseniálisan nagyszerű antikommunista alkotások. Könyvek. Negyven van belőlük. Ungvári: „például itt van Az én filozófiám története [sic!], tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.
Jól van, öreg, kötök én, bele (hogy kibuggyan e zseniális mű bele – polietilén műbele), csak várd ki a végét! (Előzetesen annyit: a könyv címe: Filozófiám története – „tessék azt elolvasni” – legalább azt! Majd utána tessék pökhendiskedni! Ellenkező esetben maradunk Falus Róbert klasszikafilológus klasszikaterminológiájánál: a szikrázó Ungvári professzor is szánalmas, megmosolyogtató professzor. Olyan, mint a fényesre kopott szénkefe.)
Almási professzor írja a Mozgó Világban: „Nekem már Derrida későbbi műveitől is feláll a szőr a hátamon, biztos bennem van a hiba, nem vagyok fogékony erre a homályt keverő nyelvre, a rejtőztetés rejtőztetésére, meg hasonló poszt-heideggeri fogásokra. Igaz, én nem merném e tényálladékot kimondani. Babarczy viszont meri és ezzel nyer: mindent nevén nevez”.
Tehát rögzítsük: a professzornak a „rejtőzetés rejtőztetésétől” áll föl a szőr a hátán. „Babarczy viszont” nem rejtőzteti a rejtőztetést. A könyvében. Amikor pl. Richard Rortyról ír. Nem rejtőztet, hanem ellenkezőleg: „nevén nevez” és „mosolyog”. Legalábbis Almási professzor dörcenő hátszőre szerint: Babarczy Eszter „mosolyog. Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem”.
Na most (az opponens Falussal szólva) tény: maga Babarczy a recenzált könyvben megjelent esszéit így minősíti az Index fórumán:
Tehát Babarczy Eszter az ő „sok régi esszéit” könyvbe (A ház, a kert, az utcába) bujkáltatta össze, ám az efféle „rejtekezés-bujkálástól” a kritikusi tudósháton még nem áll föl a professzori szőr. Csak a „rejtőztetés rejtőztetésétől”. Disztinkcionális hátszőr. S egyszer talán azt is megtudjuk, mi a különbség a kettő (a „rejtőztetés rejtőztetése”, illetve a „rejtekezés-bujkálás”) között. Hátszőrileg. Illetve már tudjuk: az a különbség, hogy amíg Derrida csupán Derrida (s ez az, amit nem bír el a szőr!), addig Babarczy „leiskolázza” Rortyt. És Susan Sontagot. Nos, ettől már lapul a szőr! A hímprofesszori hátmuff. Igen ám, csakhogy Babarczy Susan Sontagról ennyit ír a recenzált műben: „Ami igazán botrányos benne [ti. Paglia könyvében], az nem az ősmocsár-elmélet, hanem az, amiben Pagliának majdnem [a szerző kiemelése] igaza van. Amikor dühödten kifakad, hogy Susan Sontag kelet-európai regényírónak képzeli magát, ahelyett, hogy élne a maga intellektuális lehetőségeivel”.
Ennyi. Ez volt a „leiskolázás”. Egyetlen betűvel sem több. Hogy Pagliának majdnem igaza van. Abban, hogy Susan Sontag nem él „a maga intellektuális lehetőségeivel”. Ebben van igaza. Pagliának. Majdnem. És dühödten kifakadva. Nem majdnem. Mert az az „igazán” botrányos, ami „majdnem” van úgy (ahogyan egyébként nincsen).
És én értem is, tökéletesen értem, csakhogy ez nem leiskolázás, gyerekek, miként a Rortyról írottak sem leiskolázás: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befelé…”.
Ez egy tipikusan női esszé esszenciája. Ismert a mondás: ábrándos malacka nagydarab makkal álmodik. S ez pontosan így van, respektálhatjuk emberileg, ám szellemi leiskolázásnak akkor sem tekinthető.
Rorty valódi leiskolázását Eörsi István vitte végbe (ráadásul a Mozgó Világban, nyugodtan el lehetett volna olvasni tudós borzolódás előtt), a probléma csak az, hogy Eörsi ugyanazon cikkében Rorty professzort, Almási professzort, Heller professzort, Vajda professzort, P. Szűcs professzort, Faragó professzort, Babarczy professzort, Vitányi professzort… név nélkül ugyan, de par excellence tökfejnek nevezi. A saját lapjukban. Mert a szerencsétlenek még azt sem olvassák el, amit maguk tesznek közzé boldogan, például Eörsitől: „Az »osztálytársadalom« szó helyett mondhatnám, hogy »korunkban« vagy »a globalizáció korában« stb. De mivel sok konzervatív és liberális tökfej azt szeretné hinni, hogy a szovjet típusú társadalmak bukása az osztályok fogalmát is megbuktatta, kitartok provokatív terminológiám mellett, annál is inkább, mert eléggé pontos” (Mozgó Világ, 1997 október, 117. oldal).
Eörsi azt mondta nekem annakidején, hogy ő szívesen ad interjút, ám jó, ha tudom: a Mozgó Világban biztosan nem jelenik meg. – Miért? – kérdeztem. – Mert a főszerkesztő kijelentette: tőlem [ti. Eörsitől] semmilyen szöveget nem közöl, soha. – Na, de miért? – kérdeztem újra éles elmével, mire Eörsi válasza (szó szerint idézem): „nem tudom, senki sem tudja”.
Én persze azóta már tudom. Ha Eörsi élne, neki is megmondanám: P. Szűcs – neofita-liberális főszerkesztőként – egyszerűen nem vette észre, hogy mi jelent meg a lapjában, így azután halálosan megsértődött. Eörsire. Engem pedig harsány büszkeséggel tölt el: P. Szűcs nyilván Eörsit is „szélsőbalos rugdosónak” minősítette. Sub rosa persze, ti. nekem se a szemembe mondta. Mert ezek ilyen bátor emberek. Nem tökfejek, hanem bátrak. Liberálisak.
Heller is liberális. „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
Almási professzornak Hellertől nem áll föl. A szőr a hátán. Csak Derridától és Rortytól meredez. Noha Heller ugyanazt állítja, amit pl. Rorty, csak viszont: (1) kevésbé értelmesen (nota bene értelmetlenül) teszi, (2) Heller nagydarab, mosolygós Kierkegaard-ra hivatkozik, illetve (3) s ez a legfontosabb: Heller Ágnes még ama Lukács-akolból valóan originális és unikális filozófus, magyarán: haver. Hasonszőrű birkaként bégető akolnő. Akolné. Ezért aztán Hellertől nem zizzen a szőr a professzori háton. Derrida, Rorty homályos, míg az a Heller-állítás, mely szerint a posztmodern is modern, már amennyiben „reflektáltan posztmodern”, nem homályos. Csicsikál tőle a Lukács-iskola teljes szőrállománya.
Tegnapelőtt idéztem Papp Zsoltot: Görgényi Ferenc szerint „nem kizárt, hogy [Lukács] összemosta a Verdinglihungot, az objektivizálódó intézményesülést a fetisizmussal, ami végzetes! Ez az 1923-as Lukács! Aki Max Webert beleoltotta Marxba! Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?”.
Már, hogy miként kapcsolódik Hellerhez, Babarczyhoz és Almásihoz Norman Geras? Megmondom: John Gray által. Ő konfrontálja (a maga sajátos módján) a zimbabwei-angol ideológust Rortyval: „Geras itt azzal érvel, hogy ha nincs igazság, akkor nincs igazságosság, és ami talán még fontosabb, nincs igazságtalanság sem. A könyv [ti. a Richard Rorty és a posztmodern irónia] ismételten bírálja Rorty posztmodern beállítottságát, és azt sugallja, hogy a posztmodern hozzáállás nehezen – vagy egyáltalán nem – kapcsolódhat össze a liberális politika ügyével, amely mellett Rorty – Gerashoz hasonlóan – elkötelezte magát. Valójában az egész könyv mondanivalója, tulajdonképpeni üzenete az az állítás, hogy Rorty posztmodern nézete, miszerint nincs tárgyi igazság, az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett.”
Az etikában. A politikában.
És a logikában?
Ha jól belegondolunk (s tán’ nem is muszáj túlzottan megerőltetnünk magunkat a gondolkodással), világossá válik: az összes modernista, posztmodernista, reflektáltan posztmodernül modernokostudós valójában azon a „savanyúalmán” rágódik, csámcsog cca. másfél évszázada, amelyet Engels kolléga már 1878-ban manifeszt kiköpött. Először beleharapott, majd kiköpte: „egy évig tartott, míg rászántam magam, hogy egyéb munkáimat elhanyagolva, beleharapjak ebbe a savanyú almába” (Anti-Dühring).
Engels arról beszél, hogy nincsenek örök, megfellebbezhetetlen igazságok, s különösen nincsenek az erkölcs területén. Léteznek örök igazságok, ámde azon nagyharcos tudósoknak, akik ilyesmire „vadásznak”, a „legrosszabb fajtájú banalitásokkal és közhelyekkel” kell beérniük, írja Engels kolléga, sőt: „Fentebb megemlíthettük volna még azokat a tudományokat is [ti. a természettudományokon túl – Gy. úr], amelyek az emberi gondolkodás törvényeit vizsgálják, vagyis a logikát és a dialektikát. De itt sem állunk jobban az örök igazságokkal”.
Engels az igazságot az „emberi megismerésre” vonatkoztatja, s ami nem zárja ki az egyszerű igazságok létét, horribile dictu a közhelyeket sem, ti. azok is alkotó részei az „emberi megismerésnek”. Vagyis én itt – kiváló tisztelettel – a logikát és az erkölcsöt nem mosnám össze.
„Tehát mégis vannak örök, megfellebbezhetetlenül végleges igazságok? Persze, hogy vannak” – állítja Engels, csak azok az esetek többségében terméketlenek.
Biztos, hogy így van?
Biztos, hogy nem így van.
Az a helyzet ugyanis, hogy a tekintélyes, „originális gondolkodók”, „filozófuszsenik”, „nagyasszonyok” (és nagy férfiak) bőszen keverik a logikai értelemben vett ítélet (állítás), illetve a filozófiai, erkölcsi stb. kinyilatkoztatás fogalmait. És ez tükröződik John Gray megállapításában is: „Rorty posztmodern nézete, miszerint nincs tárgyi igazság, az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett”.
Aláássa. És akkor mi van? Egyébiránt „az univerzalista politikai erkölcsiséget” nem Rorty ássa alá, hanem a történelem. Például a „ne ölj” parancsolata már akkor sem volt abszolút érvényű, amikor megfogalmazódott. Minden etológus tudja: az állatoknál is létezik a „ne ölj” parancsolata, pl., ha a farkas mintegy fölkínálja a torkát a másik farkasnak átharapás céljából, akkor ez a gesztus egyszerűen meggátolja az ellenfelet az ösztönös ölésben, ám ami messze nem jelenti, hogy a farkas nem öl, ne volna ragadozó állat. Az ember esetében is – mutatis mutandis – erről van szó. A lopás, az ölés, a kínzás, a hazudás… fogalmak tartalmai változnak, sőt a paráználkodásról, mint olyanról (vagyis a decens disznólkodásról, a jó kis perverzióról) hic et nunc (és merőben) másként gondolkodik például a nejem, mint pl. jómagam. Sajnos.
Vagyis nincs abszolút erkölcsi igazság, mivel az erkölcs kinyilatkoztatások, dogmák gyűjteménye, akaratok, szándékok, törekvések oktrojálása illetve tiltása. (S ami a hitvesi perverzió tekintetében: szemérmes húzódozás.)
Más a helyzet a logikai ítélettel, mellyel kapcsolatban már csak azért sem bagatellizálnám el az „abszolút igazság” fogalmát, mert valamely – esetenként nagyon kártékony – baromság, „savanyúalma” cáfolata is igazság. És amely „terméketlen banalitás” volna? Például Engels Anti-Dühringje? Hát éppen nem!
Szükség van az „abszolút igazság” fogalmára, de nem abban az értelemben, ahogyan azt Geras és Gray gondolja: ha „nincs tárgyi igazság”, akkor az „az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett”.
Tarthatatlan álláspont, ti. a „program” is csak kinyilatkoztatás. Nem pedig állítás. Természetesen helye van a gondolkodásban, de nem vindikálhatja magának az igazság piedesztálját.
Igazság az, ami cáfolhatatlan (ilyen értelemben minden igazság abszolút igazság), míg a „program” eo ipso cáfolható. Attól program. És amennyiben a „felvilágosodás” igazság, annyiban szimpla banalitás, miként például az az örök igazság, mely szerint – Engels kolléga paradigmájánál maradva – az ember éhen hal, ha nem eszik. Abban tehát Geras kollégának (is) igaza van, hogy ostobaság a „tárgyi igazság” létének tagadása, ámde nem azért ostobaság, mert ezáltal „az etikában szükségszerűen aláássuk az univerzalista politikai erkölcsiséget”, hanem azért ostobaság, mert részint: abszolút igazságok vannak, részint: abszolút igazságok kellenek. A gondolkodáshoz, a megismeréshez. Minden bizonyítás, cáfolás nem egyéb, mint közelítés az abszolút igazsághoz. A bevégzett bizonyítás/cáfolás pedig maga az abszolút igazság.
De térjünk vissza az alapvető kérdésedhez: „mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus?”
Nem bizonyítja semmi. Mert ez annyira nyilvánvaló, hogy nem kell bizonyítani. Biztosan van Ági néninek néhány diplomája, amit előkaphatna, de szerintem ez teljesen felesleges.
Ugyanez a szánalmasan pökhendiskedő sivárság jelenik meg Görgényi professzor idézett kérdésében is: Lukács „Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?”
Az „olvasás” önmagában éppúgy nem ér semmit, mint a diploma. Olvasnunk kéne Norman Geras „vonatkozó tanulmányát”? Minek? Nemhogy több volna, messze nincs benne annyi, mint például Lenin kolléga „vonatkozó tanulmányában”. Lenin írja a maga Heller Ágneseit (Bazarovot, Bogdanovovot, Lunacsarszkijt, Bermant…) egyengető tanulmányában (Materializmus és empiriokriticizmus): „A természettudománynak az az állítása, hogy a Föld az emberiség előtt létezett, objektív [tárgyi] igazság”.
Kérdezem: mi köze ennek az „univerzalista politikai erkölcsiséghez”?
Létezik objektív igazság? Létezik. Ennyi. Semmi jelentősége annak, hogy ki kihez hasonlóan és mi iránt kötelezte el magát eszmeileg, politikailag, morálisan. John Gray és Norman Geras, e két sokdiplomás, sok mindent olvasott professzor, föltalálta a lukban a csövet. Merthogy valóban sok mindent olvastak, csak éppen Lenint nem, ezért állítja Gray, hogy „a posztmodern hozzáállás nehezen – vagy egyáltalán nem – kapcsolódhat össze a liberális politika ügyével, amely mellett Rorty – Gerashoz hasonlóan – elkötelezte magát”.
Vagyis Gray kolléga szerint az objektív igazságot nem azért kell elismernünk, mert létezik, hanem azért, hogy ne lehessen aláásni az aktuális „politikai erkölcsiséget”, illetve, hogy a „hozzáállást” össze lehessen kapcsolni „a liberális politika ügyével”.
Persze (mint fentebb írtam) kellenek abszolút tárgyi igazságok, de nem erre.
Valamely „univerzalista politikai erkölcsiség” valamely tétele nem igazság, hanem dogma; ezúttal a szó semleges értelmében: hitvallás. Nyilván szükség van dogmákra is, de nem az igazságok helyett, így a tárgyi igazság létének elismerésére sem azért van szükség, hogy azzal dogmákat legitimáljunk. A hitvallás (liberalizmus, „univerzalista politikai erkölcsiség” stb.) létezik igazság nélkül is. Sőt! John Gray így veti föl a kérdést: „Mi az irónia lehetőségének igazságfeltétele? A kérdés Richard Rorty minden olvasója számára természetes”.
Nekik természetes. Én viszont nem vagyok Rorty olvasója, ezért nem természetese számomra a halandzsa. Mit jelent az, hogy „az irónia lehetőségének igazságfeltétele”? Nincs irónia igazság nélkül? Nincs igazság irónia nélkül? Mi értelmük van ezeknek a kérdéseknek? Amelyek egyébként mind-mind egy-egy elolvasandó „vonatkozó tanulmányban” jelennek meg.
Ezúttal Lenin stiláris kritikájára hivatkozom, a neves orosz kolléga így fogalmaz: „Ebből a két idézetből elég világosan látható, hogy Bogdanov nem cáfolja meg Engelst, hanem csak szaval [kiemelés – Lenin]. Ha nem állíthatod, hogy ez a tétel: »Napóleon 1821. május 5-én halt meg«, hibás vagy pontatlan, akkor igaznak ismered el. Ha nem állítod, hogy ez a tétel a jövőben megcáfolható, akkor elismered, hogy örök igazság. Ha ellenvetésnek lehetne nevezni az olyan frázisokat, mint az, hogy az igazság »a tapasztalat eleven szervező formája« [vagy: az „irónia lehetőségének” van „igazságfeltétele”, melynek hiánya „szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget” stb. – Gy. úr], akkor a filozófia csak üres szóhalmaz volna [kiemelés – Lenin]”.
Papp Zsolt Görgényijének válaszolva tehát: nem kell minden szóhalmazt elolvasni! Némi túlzással: éppen elegendő csak a zseniket ismernünk (megfelelő mélységig persze), ti. a tökéletes alkotásokban gyakorlatilag minden benne van. Az áporodott spongya-aggyal fölszívott tengernyi „entellektüel” handabandától nem leszünk műveltek, ugyanis a halandzsázás révén menthetetlenül butul az olvasó, márpedig – sajnos – az értés adja a valódi műveltséget, vagyis amely nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Ez a különbség a szimpla olvasottság és a műveltség között, itt ugyanis a mennyiség nem „csap át” minőségbe, és különösen nem automatikusan.
Azt tapasztalom, hogy az emberiség szellemi hordaléka olyan, mint a gőzmozdony energiája, alacsony hatásfokkal érvényesül, a befektetett „entellektüel” erőfeszítés óriási hányada (99,99 %-a) az „értelmiség” önmozgásához szükséges. Különösen a társadalomtudományi produktum döntő többsége selejt; a hasznos termék, „energia” elenyésző mennyiségű. Ráadásul, amit viszont kéne, nem olvassák el az emberek (illetve igyekeznek elfelejteni), mégpedig azért, mert nem illeszkedik valamely elő- vagy éppen neofita utóföltevésükhöz, dogmájukhoz, „univerzalista politikai erkölcsiségükhöz”.
Sőt még ennél is riasztóbb a helyzet!
Mert például Heller Ágnes szerint „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg… az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.
Igaz ez az állítás? Nem igaz.
Ha tehát azt mondom, hogy: nem igaz Heller Ágnes tétele, abszolút igazságot állítok. Fölöslegesen? Annyiban persze fölöslegesen, hogy Heller egyetlen szót nem ért az egészből. Ha Lukács most is filozófia-etológiai szimpoziont hivatna össze, a nagyasszonynak akkor is szent meggyőződése maradna: „a háziállat tud szégyenkezni”. Ám Hellert nemcsak Heller, nemcsak az ő hátszőrös birka-haverjai olvashatják, hanem azok az emberek is (esetleg), akik – talmi tekintélyelv alapján – még azt is könnyen elhiszik egy „világhírű filozófuszseninek”, hogy „a háziállat tud szégyenkezni”. Baj, hogy valaki ezt elhiszi? Látszólag nem baj, közvetlenül nem származik belőle kár, viszont a kvázi ártalmatlan egyedi butítások végeredménye: az általános, totális elbutulás. József Attila kollégám a fent idézett (Heller-féle) szellemi koleraterjesztést így fogalmazza meg:
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres leveséthörpöli.
Ha a butaság az iszonyatból fakad, akkor fordítva is érvényes a tétel: az indokolatlan iszonyodás (például: az antiszemitizmus) a butaságból szivárog elő. Mint filozófuszsenik fényes orcáján a gyülekezeti HIT-nyál. Nagyon fontos: az antiszemitizmus alapvetően nem a konkrét zsidóra vetített konkrét butaságból, hanem alapvetően a Hellerek, Almásik, Ungvárik, Rortyk, Babarczyk, Esterházyk, Kornisok, Konrádok, Faragók, P. Szűcsök… konkrét „őspatkány”-szőrein (meg nem gondolt gondolatain) terjedő általános korlátoltságból fakad. Hogy egészen világos legyen: ha Heller azt állítja – erkölcspolitikailag semlegesen –, hogy a ruca időnként szégyelli magát a baromfiudvaron (gondolom, a von Hühnerstall aus művelt libával szemben), akkor lényegileg nem aktuálisan kártékony butaságot terjeszt, hanem általában vett korlátoltságot, szellemi kórt (mint őspatkány a kolerát), s amely általában vett ostobaság később konkrétan az antiszemitizmus, sőt a kemény nácizmus terjedésében köszön vissza. És nemcsak neki, mindenkinek! Ez a nagy veszélye a szalondebilség (értsd: értelmiségi butaság) kultuszának, vesd össze: „Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?”
Nekem is van olyanom, amit még talán előkaphatnék, de minek?! Már csak röhögni lehetne rajta. Tehát szerintem Heller se a diplomáit kapdossa (elő), hanem bizonyítsa, amit állít. Például itt.
Szükségünk van abszolút igazságokra. Olykor azt is bizonyítanunk kell (hangozzék bármily groteszkmód), hogy a szocializált fehéregér nem szégyenlős, mert így egyszersmind bizonyítjuk: az a „filozófus”, aki szerint szendén szégyenkezik a hízósertés (gondolom, a telt idomai miatt), hülye filozófus. Hermann-nal szólva. „Nevetséges”, „szánalmas” doktorandus – Falus Róberttal szólva. „Agyalágyult”, „tökfej liberális” – Eörsivel szólva. Legyen amúgy a filozófusnak százezer valagnyi diplomája, Széchenyi-díja, Goethe-emlékérme, Jürgen Habermas által újraglancolt morális presztízse...
A „tökfej” persze minősítés, ám abszolút igazságon alapuló minősítés, ugyanis Eörsinek igaza van abban, hogy: az „»osztálytársadalom« szó” „pontosabb”, mint a nyálasan neofita „korunkban”, illetve „a globalizáció korában” kifejezések.
Vagy talán nem? Ha nem, akkor tessék, lehet bizonyítani, kapjátok elő az érveket, bizonyítsátok be, hogy a „globalizáció” pontosabb, tudományosabb, adekvátabb terminus technicus a tőkelogikára, a kapitalizmus (horizontális és vertikális) terjedésére vonatkozóan, mint a marxi tőkecentralizáción, tőkekoncentráción alapuló tőke-eszkaláció fogalma! Be lehet bizonyítani, hogy a kapitalizmus által determinált világban nem egymástól mindjobban elszakadó társadalmi osztályok vészes polarizálódása, hanem ellenkezőleg: boldog, liberálisan ironikus „középosztályosodás” zajlik. Persze, ha sikerülne is Eörsit cáfolni, még az sem jelentené, hogy nincs abszolút, tárgyi igazság, csupán azt jelentené, hogy az adott tézisben Eörsinek nincs igaza. Elvileg. Gyakorlatilag ugyanis igaza van. Bizonyítottan. És tárgyilag. Függetlenül attól, hogy én itt „szélsőbalosan”, abszolút objektivitással „rugdosom”-e szegény „liberális”, diplomásan originális Heller Ági nénit, avagy sem.
Azért idézem Papp Zsoltot, mert Almási professzor közepesen gyönge intellektus. Ungvári professzor szimpla pojáca, míg Kornis Mihály (nekem) imbecillisnektűnik, Faragó Vilmost és P. Szűcs Juliannát nem minősítem, mert ők már minősítettek engem: „szélsőbalos rugdosó”, s ami igaz is, ám éppen erről van szó: rugdosó vagyok, de nem visszarugdosó, ezért csupán megemlítem, merthogy a tárgyhoz tartozik: Heller Ágnes mindkettőjük szerint „okos nő”. Az a Heller Ágnes, akit Bánó „világhírű filozófusnak”, Rónai Egon „a filozófia nagyasszonyának” nevezett a tévében, noha nyilvánvaló: nem olvastak tőle egyetlen filozófiai sort sem. Faragó sem. A szintén helleriánus Németh (Köpködő) Sándor pedig unterschleim szellemiség plusz vidám lelkész, ő végképp nem partner, vagyis a fent nevezetekkel való „polémia” emberi-lelki örömet okozhat (és nem is kicsit), ámde ne tagadjuk, mindennek a szellemi sportértéke csekély. Miközben Papp Zsolt – aki szintén rajongott Heller Ágnesért – az általam ismert legokosabb, legbölcsebb, legszellemesebb gondolkodók közé tartozik, ráadásul a legragyogóbb stiliszták (esszéisták) egyike; ezen a fórumon többször említettem Ancsel Évával, Hermann Istvánnal egy lapon. Már, hogy ez ízlés kérdése? Elfogadom. Egyszersmind ajánlom: zsírozzunk! Fent nevezett professzorok írjanak ide – közös erővel – egy legalább gyöngeközepes (értsd: nem kifejezetten idióta) Heller-mondatot, én rakok rá száz kifejezetten szellemes, pengés Papp Zsolt-mondatot (Faragó Vilmos is beszállhat, nem szégyen az!), majd tovább: minden viszonylag épkézláb, közel értelmes Hellerre hozok száz elmés Papp Zsoltot, mindegyikre százat. Hogy ennyi kevés? Jó, akkor legyen ötszáz! Ki bírja tovább?!
Vagyis kollektív zsírzás híján individuálisan idézem Gombár Csabát: Papp Zsoltnak „Volt füle, amivel hallott, szeme, amivel látott. Tudott tehát a rútról, a hiányosról, a betegről. Megszenvedte a tavalyi és az idei trogloditák tökéletlenségeit. De nem szenvedhette a színvonaltalanságukat – és a kritikájuk, kritikusaik sem érdekelték. A jövőtől – főleg a sajátjától, míg élt – semmi jót nem várt. De bizonyos értelemben mégis a derűlátó szemléletet tágította azzal, hogy következetesen a nehezebb utat választva, mindig a jóról, az épről, a szépről, az átfogóról, a boltozatosról írt. Ömlengés nélkül és érdekesen írni minderről – nos, ez majdnem a lehetetlenség megkísértése. Neki sikerült”.
Nekem pedig módosíthatnékom támadt. Illetve pontosíthatnékom, ugyanis Gombár a „bizonyos értelemben” szintagmát használja, miközben nem mondja meg, melyik az a „bizonyos értelem”, amelyre hivatkozik. Ám ami egyáltalán nem baj, merthogy itt vagyok én! Majd én megmondom! Szerintem Gombár Csaba jellemzése így helytálló: Papp Zsolt a borúlátó szemléletet tágította azzal, hogy mindig a jóról, az épről, a szépről, az átfogóról, a boltozatosról írt – mert az igazság „formáló alakja” nem egyéb, mint a tartalmilag borúlátó kvázi derűlátás, vagyis a szkepszis. Finomabban fogalmazva: a maga körül épséget, szépséget, kellemet, jóságot, tisztaságot, fényt, derűt, bizakodást, megértést, szeretetet árasztó ember általában olyan, mint a segg. Legalábbis az én derűs popsim kifejezetten optimista. És boltozatos.
Tehát. Úgy sportszerű a játék, ha Papp Zsoltot is idézem Heller kapcsán. Az alábbi szöveg 1988 nyarán jelent meg, ha jól emlékszem, az Élet és Irodalomban.
„Az ember tekintete a könyvespolcán Az arisztotelészi etikára téved, akkor jut eszébe a védés. A védés, a pazar-botrányos védés, amilyenfélét térségünk azóta sem produkált. 1967. november 21. Heller Ágnes parányi asztalkánál a Tudományos Akadémia nagytermében, komoly tömeg, szépszámú a fiatal; nagydoktori a védés, három tehát az opponens: Szemere Samu tradíciósan emelkedett, Huszár Tibor derűs és fanyar, Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan? S az elnöklő bizottság! Szigeti József az elnök. Márkus György a „kisinas” titkár. Aztán Mátrai László, Tőkei Ferenc, Vajda Mihály, Vilmos József s egy nyelvész. Nem semmi a csapat. Hanem a diskurzus. Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat. Ez tény. Eljárása Páris ítéletének paródiája. Ez tény. Eljárása szánakozó mosolyt vált ki. Ez tény. Eljárása a nonkonformizmus igazolása. Ez tény. – Aztán elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz. Ahogy indul. Hogy indíthat egy filozófus? Tisztelt opponensem – így Falus felé –, a tény szót legalább tizenkétféle értelemben használta. Előrefutunk, ülünk az ablakmélyedésben. Az első hozzászólók közül Lukács György. Javasolja, hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont. Aztán előveszi a korábbi recenziót, ahol Falus elismerőbben nyilatkozott Heller könyvéről. Kérem – mondja Lukács –, nekem volt egy barátom, jó ötven évvel ezelőtt. Megáll a levegő, szisszenünk. A barátomat úgy hívták, hogy Max Weber – folytatja a kicsi ember. A hang fennakad. Kezében vastag cigaretta vagy szivar, lelógó ajkak, táskás szemek, nagy ősz haj. No és – így Lukács – ez a Max Weber nem fogott kezet azzal, aki a véleményét megváltoztatta. Érezzük, vége. Mehetünk haza. Áll a levegő, néhány hozzászólás. Ez súlyos volt, mondjuk, immár a Lánchídon. A Tabáni Kakasban fehér traminit, a Pest-Budában, a Várban vörös burgundit mérnek.”
Ez volt tehát „súlyos” 1967 őszén. Míg az 1988-as Papp Zsolt-i Heller-imádat (két hónappal vagyunk az MSZMP májusi Pártértekezlete után!) 2011 tavaszára – mondjuk ki a szót, bárhogy is fájjon ez gombári szívünknek (most kilenc hónappal vagyunk a nagyasszony spicli-múltjának leleplezése után), szóval, hogy a fent idézett s már-már az ömlengés határát súroló Papp Zsolt-i tiráda, mondjuk ki kereken: nevetségessé vált az idők folyamán. És pontosan ezért kell az égre jegyeznünk örök tanulságul: tilos az infantilis rajongás! Bírálni (elítélni is, imádni is) csak tárgyszerűen, szövegszerűen szabad! Nem tárgyilagosan! Tárgyszerűen, tanulmányszerűen (vö. József Attila: Az istenek halnak, az ember él, Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről)!
Kezdem azzal, hogy Papp Zsolt a tanárom volt. Nem több és nem kevesebb. Ismertem őt. Mintegy tárgyszerűen. Nekem tehát nyugodtan el lehet hinni: Papp Zsolt feje valóban enciklopédikus. Minden vonatkozásban. Pontosan, odaillőn, találón (valós kontextusába ágyazottan) idézte Marxot, Koncz Zsuzsát, a fiatal Horkheimert, az öreg Cseh Tamást, Talcott Parsons-t, Durkheim-t, Nemes Nagy Ágnest, Görgényit, Pécsi Sándort, Max Webert, a Nők Lapja családi-pszichológusát (nem jegyeztem meg a nevét, Papp Zsolt persze ma is tudná!), Hayeket, Bódy Gábort, Karl Poppert, Mezey Máriát, továbbá kiváló tisztelettel és szeretettel: Gombár Csabát, vele összefüggésben Helmuth Schönt (különös tekintettel a Netzer vs. Overath problémára), idézte Breitner korszakos nyilatkozatát, a Marxot „weberizáló” Lukácsot, utalt Inke Lászlóra, Zsillére, Beauvoire-ra, a vízivárosi csehók bentlakóinak rókabőrös bölcseletire… s mindezt egyszerre, szinte egyazon levegővétellel, és persze csakis koherens, interferenciális logikai összefüggésben. Szóval, Papp Zsolt általában (és konkrétan) ismert mindent, mindenkit, tudott mindenről minden lényegit. De nemcsak úgy, átabotában, „társalgási szinten”, hanem pontosan, mindig a jelenség, a „dinamikus cselekvési zóna” adekvát mélyéig hatóan (ezt így mondaná most, ha élne, finom, lényeglátó öniróniával, mígnem én totális meggyőződéssel vallom) – s hogy mért mondom mindezt? Azért mondom, mert ha Papp Zsolt a fent idézett módon írta le Heller Ágnes „pazar-botrányos védését”, akkor az úgy is történt. Méghozzá pontosan az történt, amit leírt, és pontosan úgy történt, ahogyan leírta. Papp Zsolt feje-memóriája nem csal. A szíve csalhatott, hisz’ nem pusztán elismeréssel, hanem már-már émelyítő rajongással beszél Hellerről, Lukácsról, ámde az agya nem „hódolt”. Látni fogjuk. (Egyébiránt az értelmes agyvelő egyik alapjellemzője éppen a spontán, öntudatlan szuverenitás. Nevezhetjük „ihleti szellemiségnek” is.)
Kezdjük Lukáccsal! Papp Zsolt így fogalmaz: „Az első hozzászólók közül Lukács György. Javasolja, hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont. Aztán előveszi a korábbi recenziót, ahol Falus elismerőbben nyilatkozott Heller könyvéről. Kérem – mondja Lukács –, nekem volt egy barátom, jó ötven évvel ezelőtt. Megáll a levegő, szisszenünk. A barátomat úgy hívták, hogy Max Weber – folytatja a kicsi ember. A hang fennakad”.
És gyakorlatilag ugyanaz a „hang” (Almási, Vajda, Ungvári, Radnóti… hangja) most ugyebár nemigen „akad fönn”. Sőt inkább azon „akad fönn”, hogy a másoké „fönnakad”. Heller fatális lebukásán. Papp Zsolt szövegének, illetve a nemrég megismert tényeknek összevetéséből kiderül: Lukács György nemcsak intellektuálisan, de morálisan is meggyalázta az Akadémia épületét. És itt most nem is az a döntő, hogy Lukács kb. annyiszor változtatta meg a „véleményét” (értsd: manifeszt álláspontját), ahányszor levegőt vett (illetve ahányszor csak kellett), hanem arról van szó, hogy Lukács György Hellert szimpla moralizálással „védte” az Akadémián egy tudós (klasszikafilológus) tárgyi bírálatával szemben. Lukács a rigorózus Max Weberre hivatkozott, miközben pontosan tudta, hogy védence egy szaros kis spicli. Harmadosztályú besúgó. Legalábbis Heller szerint tudta: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.
Heller tehát 1959-ben „bőgött” Lukács Györgynél, majd nyolc év múltán Lukács a tárgyszerű (Papp Zsolt szerint „túl tudós”) opponensi szakvéleménnyel szemben, morális nyomást gyakorolva (értsd: primitív módon személyeskedve), a szigorú Max Weberrel hozakodik elő. Ócska sztálinista trükk. Lukács cinikus, mint minden aktívan pravoszláv-óhitű tovaris, ez teljesen nyilvánvaló, hiszen tény: az Akadémia nagytermében sem szakadt le arcáról a tekintélyes filozófusbőr.
Lukács sunyi inszinuációja szerint Falus Róbert valójában nem a „véleményét” változtatta meg Heller könyvéről, merthogy a „véleménye” maradt, hanem – a lukácsi rágalom szerint – Falus kinyilvánított álláspontja változott meg. És mi bizonyítja, ki bizonyítja a lukácsi inszinuációt? Hát Papp Zsolt biztosan nem! Ugyanis éppen Papp Zsolt az, aki „túl tudós”-nak minősíti az oppozíciót. Más szóval: Falus Róbertnak igaza volt. Legalábbis abban, amit tényszerűen, tárgyszerűen állított: „Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”. Tudniillik nemcsak arról van szó, hogy Papp Zsolt memóriájáért tűzbe teszem az enyémet, hanem arról van szó, hogy Heller minden könyvéből, cikkéből, nyilatkozatából, sőt – nem túlzás – minden mondatából pontosan ez derül ki: „vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”. Maga Heller így vall erről: „írásban is fecsegek”.
Kérdezem: hogyan jön ide (mármint az opponenssel szemben) Max Weber sólyomi parolája (illetve parolátlansága), mint tudományos ultima ratio? Hogyan? Lovagiasan? Értem én. Ismert a jámbor hím-geront-rajongás, s különösen egy tipikusan aranyoska student-frisshús kék harisnyájára emlékezvén, mert hát ne feledjük, Heller a „védésen” cca. 37 esztendős, vagyis már kissé „öregecskedő” husi, ráadásul maga közli a Filozófiám történetében: az ősz Mesterrel nem történt de facto közösülés, morális alapon sírdogált nála, Zsuzsánnai ketymety szóba se került – írja a nagyasszony híres önanalízisében. Szóval, készséggel elfogadom: már egy kis pityergésért is nagyon lehet szeretni az elolvadó nőtanítványt, ugyanakkor marad a kérdés: mi köze a személyességnek (a nyilvánvaló hím-geront-rajongásnak) a filozófiához, mi köze a hétköznapi lovagiasságnak a tudományos (nagydoktori) méltóság odaítéléséhez?
Papp Zsolt emlékezete szerint Lukács „Javasolja, hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont. Aztán előveszi a korábbi recenziót, ahol Falus elismerőbben nyilatkozott Heller könyvéről. Kérem – mondja Lukács –, nekem volt egy barátom, jó ötven évvel ezelőtt. Megáll a levegő, szisszenünk.”
És én nem is kárhoztatom a szisszenőket, nem tudták, nem tudhatták, mire szisszennek valójában. Nem okosabb vagyok náluk (ebben a vonatkozásban, mert amúgy persze okosabb vagyok, gyakorlatilag mindenkinél, főként azért, mert én soha nem „szisszentem” – senki ellen, senki mellett), hanem viszont öregebb vagyok. Esztendeje magam sem tudtam, amit kilenc hónapja tudok: Heller Ágnes hitvány besúgó (a szó Martin Ritt-i értelmében mindenképp). Ugye?! Ezt a hatvanas évek „szisszenői” honnan tudták volna? Viszont. Nem is igazán az a kérdés, hogy minő morális alapon támadja az opponenst Lukács György (s épp egy picsogó spicli védelmében), hanem hogy milyen intellektuális alapon teszi? Ha ugyanis Papp Zsolt azt írja, hogy Lukács a „vélemény” szót használta az Akadémián, akkor mérget vehetünk rá: Lukács 1967. október 21-én a „vélemény” szót használta az Akadémián.
Kérdezem ezek után (akár Max Webertől is): miért ne változhatna meg valaki véleménye bárkiről, bármiről? Szerintem Papp Zsolt véleménye is megváltozna Hellerről Hankiss Ágnes szíves tudósításának sötétlő fényében. Például. Miközben a gondolkodás nem egyéb, mint permanens véleményváltozás, változtatás. Megalkotok egy fogalmat, s mire leírom, már nem ugyanaz. És olyannyira nem, hogy éppen Papp Zsolt cikkében olvashattuk 1988 őszén: Görgényi Ferenc filozófus szerint „Verdinglihung, reifikáció és fetisizmus végül is különböző dolgok. Lukácsról én belülről szólok. De nem kizárt, hogy összemosta a Verdinglihungot, az objektivizálódó intézményesülést a fetisizmussal, ami végzetes! Ez az 1923-as Lukács! Aki Max Webert beleoltotta Marxba! Nem olvasta Norman Geras vonatkozó tanulmányát?” – kérdi Görgényi Papp Zsolt cikkében.
És ha olvasta? Akkor mi van? Megmondom. Akkor Max Weber nem fogott vele kezet, hiszen azért kell elolvasnia Lukácsnak Gerast (Görgényi-Papp Zsolt szerint), hogy megváltozzék a véleménye. Egyébiránt még Max Webert sem lehet Marxba oltani véleményváltozás nélkül, ugyanis az embernek két szeme van nominálisan, ez igaz, ám még a kettővel sem tud egyszerre két könyvet olvasni: Maxot és Marxot. Csakis úgy, hogy előbb az egyiket, így alakul ki benne a vélemény, majd abba beleoltandó a másikat, s az lesz a megváltozott vélemény. „No és – így Lukács – ez a Max Weber nem fogott kezet azzal, aki a véleményét megváltoztatta”. És különösen akkor, ha még Marxba is bele akarta őt oltani.
Tehát. Papp Zsolt memóriájára támaszkodva merem kijelenteni: nemcsak Falus Róbert, de Lukács György szerint is csupán hitvány kisdolgozat a nagyasszony nagydoktori nagydisszertációja. Hermann annakidején így minősítette: „hülyeség”, Falus szerint „szánakozó mosolyt vált ki”. És Lukács szerint is. Mert kérdezem: Lukács vajon miért javasolta, hogy „hívjanak össze a téma kapcsán egy filológus-filozófus szimpoziont”? Minek kellett az neki? Ha ugyanis Heller nem „vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”, akkor azt a világegyetem egyik legnagyobb filozófusa (esztétája!!!) helyben kimondhatja. Már ott, az Akadémia nagytermében. Hiszen a védés arra való. Jöhet a riposzt, a parádriposzt. Lukács is elolvasta Homéroszt, az Iliászt, nyilván maga is tudja, mi áll benne Pariszról, Menelaoszról, Hektórról… művészien is, tényszerűen is, s amely tény persze értelmezhető így is meg úgy is meg amúgy is, ámde nem ez a döntő kérdés. Hanem az a döntő kérdés, hogy vajon mi újat mondhat a dologról egy Lukács Györgynek egy valaki (akárki?) filozófus/filológus egy valami, akármi szinpoziumon? Mit? Vagyis a Mesternek valójában nem az volt a gondja, hogy Falus téved (esetleg torzít), ti. Lukács (hallgatólagosan) elismerte Falus tárgyi igazságát, így azután az opponens egy korábbi „recenziójára”, „elismerőbb nyilatkozatára” hivatkozott, s valami egészen döbbenetes alattomossággal, arroganciával személyeskedve. (Ne feledjük: Papp Zsolt memóriája archimédeszi pont!)
Mi történhetett?
Nem voltam jelen az Akadémián, nem olvastam a hivatkozott recenziót (egyébként utána néztem a dolognak: 1967. október 21-én éppen műhelygyakorlaton voltunk, a békaszáj-szelvény zsaluzatának összeállítását tanultuk Gyebrovszki Jani bácsitól), ugyanakkor számomra is teljesen nyilvánvaló, mi történhetett. Heller könyve, Az aristotelési etika és az antik ethos (s amelyről a Filozófiám történetében nem esik érdemi szó, mintha a könyv (tartalma) nem volna része a „történet”-nek) 1966-ban jelent meg. Ekkor ír Falus Róbert a dolgozatról egy szokványrecenziót. Föltételezhetően udvariasat, kedveset, mint ahogyan az emberek általában kedvesek, udvariasak egymással, különösen, ha a tekintélyes Lukács tanár úr egyik kedves kis (volt) cuncikájának munkájáról közölnek obligát bírálatot. És pontosan ezért jelenthető ki: ilyen esetben a kedves-kritikus klasszikafilológus nem szükségképpen hazug, ti. az történik, hogy a recenzens nem arról ír, ami nem tetszik neki a könyvben, hanem arról ír, ami tetszik. Mondjuk így: mérsékelten tetszik. Rá lehet fogni. Hogy miért? Mert nem lőnek vele nyulat. Ez a szokás. Ha nem muszáj, nem bántjuk a másikat, elhallgatjuk, lenyeljük averzióinkat, mondunk egymásnak langyosan kedveseket, legyen tőle boldog minden könyvecske minden szerzőcskéje! Nem szólva arról, hogy adott esetben visszakaphatjuk a „pozitív véleményt”. Olyan ez, mint mikor azt mondjuk a másiknak: jó napot kívánok! Majd egy hét múltán: a rák egye ki a beledet! Na, de miért?! Tegnap azt mondtad, jó napot kívánsz nekem!
Mutatis mutandis. Időközben kiderült: Heller szokványkönyve nagydoktori disszertációvá érlelődött. Igen?! Hogy akkor most így áll a dolog?! Jó, ha így áll a dolog, akkor mi immáron gondosabban átolvassuk cuncika könyvecskéjét – mondotta magában a klasszikafilológus, mígnem a figyelmesebb tanulmányozás során menthetetlenül kiderült: Lukács professzor úr kedves cuncikája megint egy rakás marhaságot hordott össze Pariszról, éthoszról, fiúszerelemről, minden egyébről. 56 km-es női úszásról. Patroklosz tiszteletére. Plusz a „keserves birkózás”: „Péleidész harmadszor tűzött most ki jutalmat, / és a keserves birkózás díját bemutatta”. Mégpedig az akadémia nagytermében (huszonharmadik ének), legalábbis a nagydisszertáció védése során. Mert az 1959 m-es női-férfi vegyes levélírás (a Kőszpóntosz Bíszotszágosz tiszteletére), mint entellektüel szakág, már a nagyon-nagydoktori előföltétele.
„Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat.” És fiúmaszturbációt is, szintén a huszonharmadik énekből: „Íphikloszt, bármily kitűnő volt, fürge futásban / győztem le, s Phűleuszt, Polüdóroszt dárdaverésben”. Na most, a nagyon-nagyon-nagydoktoriban a fiúszerelem kombinálva van a férfionániával: „s Zeusz fia, Phoibosz Apollón, még vértjét is eloldta. / Elkábult szive, lent ragyogó szép teste elernyedt: / állt hüledezve; s a válla között megdobta közelből / egy dardán harcos, hátulról, érckelevézzel, / Panthoidész Euphorbosz, a kortársak közül első / dárdaverésben”.
Ugye?! Ez már valóban csak egy filo-filo szinpoziumon értelmezhető autentikusan!
Almási Miklós: „nagyon fontos esztétikai tétel”, miszerint „a mű értéke, ami miatt becsüljük, ami miatt száz év múlva is érdemes rá visszatérni… a többértelműség”.
Ahányat csak akarsz, öreg!
Szerintem Falus Róbert ezt gondolhatta magában 1967 őszén: „kérem, az opponens nem recenzens, s én amúgy sem vagyok mindenre rákenhető orrváladék, mint valamely ókortörténész bármely politikai mens (sana in corpore sano) doktori konzulenseként” – Falus gondolhatta ezt is. Horribile dictu. Merthogy még a kisdoktori dolgozat sem játék (esetleg óbalkáni törzsanyag lehet Bukarestben) – gondolhatta Falus –, miért épp a nagydoktori védésének kéne „pazar-botrányos védés”-nek lennie a budapesti Akadémián? Helyette inkább hasogassuk a tudományos szőrszálat! És ami nem göndör szál, gyerekek, azt ugyanis a Lukács professzor hasogatta, némelyek szerint, s amit persze Heller kategorikusan cáfol: ez „világszerte” elterjedt alaptalan „pletyka” – olvasható a Filozófiám története című nagyszerű antikommunista könyvben. Tessék, bele lehet kötni!
Papp Zsolt: „Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan?”. Kérdőjellel (Papp Zsolt minden írásjele archimédeszi pont!), vagyis a kérdőjel azt jelenti, hogy: vagy „politikusan”, vagy nem. De akár így, akár úgy, határozottan állítom: minden további nélkül lehet az opponens „túl tudós”. Sőt! Merthogy mi más lehetne? MOA-tanácstag? Persze nem tudom bizonyítani sem ezt, sem azt, így Papp Zsolt kérdőjelére hagyatkozom, illetve azon Papp Zsolt ítéletére, aki nemhogy nem ellenségesen (szélsőbalos rugdosással), de már-már túlbuggyanó rajongással beszél Heller Ágnesről az Élet és Irodalomban: „A védés, a pazar-botrányos védés, amilyenfélét térségünk azóta sem produkált”.
Hát nem! Produkált viszont másmilyenfélét, s ha nem is mindjárt klasszikus védést, hanem csak amolyan nyivákoló védekezést, magyarázkodást (vesd össze), ámde produkált. Papp Zsolt persze erről sem tudhat (húsz éve halt meg), míg viszont azt, hogy egy tudományos, nagydoktori disszertáció akadémiai védésén mely oppozíció lehet kevéssé tudós, melyik lehet megfelelően tudós, illetve melyik lehet „túl tudós” (úgy általában), nos, ezt már sajnos nem tudhatom, erről ugyanis Gyebrovszki Jani bácsi nem beszélt nékünk az ácsműhelyben, esküszöm, egyetlen szót sem szólt róla! Emlékeznék rá! Ezért csupán vélelmezhetem a dolgot – a magam kis hülye agyával –, vagyishogy szerintem a könyv lehet (nem lehet persze, de a játék kedvéért most engedjük meg: lehet) olyan, amilyenre sikeredett. Ha kiadták, hát kiadták. Nincs mit tenni! Viszont. A tudós klasszikafilológus szerint a nagydoktori értekezés – gondolom én, a magam, Gyebrovszki Jani bácsi bölcseletén pallérozódott gyönge agyával – ne legyen már olyan, ahogy épp sikeredett (szellemi ütre-püffre), hanem viszont legyen precíz, pontos, szabályos, legyen: tudományos. Lehet akár túlzottan is tudományos! Horribile dictu. Ha már egyszer tudományos a dolgozat, tudományos a védés. És nem csupán „pazar-botrányos”. Mert az is jó persze, kell a pazar, kell a botrány, ám a tudós krumplileves mégiscsak legyen krumplileves, mert éppen attól tudós, és nem politikus, hogy krumplileves a krumplileves (Iannikosz Kadarosz).
Tehát láttuk, miként védte meg az Akadémián a tudós Lukács György az ő kis cuncikájának tudománytalanságát a „túl tudós” opponenssel szemben. Szerintem arcátlanul védte, sztálinista személyeskedéssel. Hogy miként védte-ölelgette ugyanott nagydoktorandus kiscuncika az ő „saját igazságait”? Hát pazarul. Szikrázva, mint a dinamó. És bizony, az sem minden tanulság nélkül való védés – erről írok legközelebb.
Mottó: „Heller Ági írt 40 könyvet” (Ungvári professzor az ATV-ben)
Genetikusan rabszolgák
A filozófia nagyasszonya, mint tudjuk, a filozófia kisférfijára hivatkozik: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”. Majd „ugyanaz” a nagyasszony írja ordózott „40 könyve” közül az egyikben: „A Biblia második alaptörténete a felszabadulás, megszabadulás története, az Egyiptomból való kivonulás története. »Let my people go« – énekelték a felszabadulásra vágyó fekete rabszolgák Amerikában magukat Izraellel azonosítva. Friedrich Nietzschének igaza volt a »Morál genealógiájában« [sic!]: hogy enélkül a történet nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”.
Ehhez csupán néhány megjegyzés.
Ha a „filozófia nagyasszonya” azt állítja, hogy „Friedrich Nietzschének igaza volt”, akkor nem lehet igaza a filozófia nagyasszonyának abban, hogy „nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”. A nagyasszony ugyanis minimum két szubjektum igazságáról beszél (Nietzschéjéről és az övéről), s ami azt jelenti értelemszerűen, hogy horribile dictu még Hellernél is abszolutizálódik az igazság. Azért mondom így, hogy „abszolutizálódik” (s nem abszolúttá válik), mert a „filozófus” állítása nem igazság, vagyis annyiban abszolút, amennyiben abszolúte hamis.
Az sem segítene természetesen, ha a nagyasszony „szerényebben” fogalmazna, például így: „szerintem Friedrich Nietzschének igaza volt”, vagy: „a magamhoz ölelt saját igazságom szerint Nietzschének igaza volt” stb., ugyanis a filozófia attribútuma nem a szerénység (vs. szerénytelenség), hanem a gondolatiság. A logika. Valamely hamis ítélet megfogalmazható rokonszenvesen, ellenszenvesen, őszintén, hazugmód, jellemtelenül stb., ám mindez az adott ítélet tartalmát, érvényét nem érinti. Tehát nem az a kérdés, hogy a filozófus mit ölelget magához, mit nem, hanem az a kérdés, hogy bizonyítható-e pl. ez az állítás: „Nietzschének igaza volt”. Ha igen, mivel bizonyítható? Magyarán: csak akkor érdekes filozófiailag, hogy „Nietzschének igaza volt”-e vagy sem, ha a szerző Nietzsche állításának bizonyítására törekszik. Ha nem ez a cél, vagyis ha a filozófus pusztán hivatkozik a másik filozófusra, akkor ugyebár így fogalmaz: „miként Nietzsche írja” stb. Ha viszont a „filozófia nagyasszonya” (aki amúgy egy szellemi vakarcs), mint tanító néni, leosztályozza Nietzschét (mintegy megállapítja: „igaza volt”), akkor a nagyasszony részint nevetséges, részint szánalmas nagyasszonnyá válik.
Miért mondom, hogy Heller szánalmas? Mert jól látható, kívülről is pontosan érzékelhető: Heller Ágnesben a lelke mélyén rejtőző hitványságtudat gerjeszti azt a gyűlöletérzetet, melynek nyűge alatt egy életen keresztül tipródott. Vagyis mindig szerette volna magát „jó”-nak tudni, méghozzá a szó nietzschei értelmében, és pontosan ebből (a nietzschei involváltságból) fakad a nagyasszony egyik kedvenc kislózungja, mely (szerintem) Heller komplett nagyasszonyiságának lényegét fejezi ki: „ők gyűlölnek bennünket, mi megvetjük őket”.
Hogy miért mondom ezt?
Azért, mert e tipikusan helleri sekélyesség a nietzschei Jó (Erős) iránt táplált mély vonzalom egyik (érzelmi) megnyilvánulási formája. Egyszerűbben fogalmazva: a nagyasszony arra ácsingózik, hogy ő is Übermensch lehessen. Csakhogy nagyon nem megy néki a dolog, s pontosan ezért a puszta manír: ha már nem vagyok, nem lehetek erős, legalább igyekszem peckesnek mutatkozni! Heller két véglet között csapong. Egyfelől: még Nietzschének (Marxnak, Kantnak…) is kiosztja, megállapítja az „igazságát”, „tévedését”, miközben: még harmadosztályú politikusokkal is csak egyenrangú vitára képes, úgynevezett „valódi vitára”: „Boldog vagyok, hogy a Fidesz néhány képviselője is itt van, mert én valódi vitát szeretnék”. Vagyis Heller „valódi” vitapartnere a „fideszes képviselő”, illetve maga Morvai Krisztina. És őket nem is „oktatja” (mint pl. Marxot), hanem vitázik velük: „valódi vitát” folytat. Merthogy ez a nagyasszony „valódi” intellektuális közege. Nem én mondom, ő maga jelentette ki az Európai Parlamentben (soha nem tudom meg, ha nem linkelik ide!).
Hellernél a filozófia csak álca. Illyés Gyula mesélte: valamikor régen, Tihanyban, az egyik sétahajó kapitányától kapott ajándékba egy sildes tengerészsapkát, s aztán mindig azt vette föl, ha későéjszaka a néptelen utcán egyedül kaptatott hazafelé, mondván: „ebben a sapkában rendőrnek vagy valami hasonló hivatalos személynek nézek ki, így még a sötétben sem mernek megtámadni”. Vagyis Hellernél a filozófiának az a funkciója, mint Illyésnél a tengerészkapitányi tökfödőnek. Füttyögés az erdőben:
„Nietzschének igaza volt”. Nagyasszonyi kisfüttyögés a liberálisan sötét filozófiai rengetegben.
Nietzsche bölcseletének lényege-eredetisége nem a Jó és a Rossz (mint Gonosz) hagyományosan moralizáló szembeállításában rejlik (értelemszerűen, hiszen akkor Nietzsche nem volna originális), hanem a Jó és a Rossz (mint hitvány) ellentétében. Vagyis Nietzschénél alapvetően nem a Gonosz a rossz, hanem Nietzschénél alapvetően az a rossz, ami silány, hibás, gyönge, selejtes.
József Attila szerint nincs szép vs. csúnya, nincs erkölcsös vs. erkölcstelen vers, csak jó, illetve rossz költemény létezik.
Döntő kérdés: ki állapítja meg, hogy valamely alkotás jó-e vagy sem, „A műalkotás” vagy „nem A műalkotás”?
A válasz „egyszerű”: én állapítom meg. Egyedül én. Már persze, ami a dolog lényegét illeti. Vagyis az lehet szabad ember, aki az „Én” szót a világra (részint, mint tárgyra, részint, mint istenségre) vonatkoztatva képes elgondolni, sőt kimondani, tragikus bátran, s nem csak sunnyogva mögötte, mint valamely, a maga kis „saját igazságait” ölelgető nagyasszony. Aki aztán épp ezért hőzöng, peckeskedik, pökhendiskedik időnként, originálisan állapítja meg a géniuszok igazságát vs. tévedését.
„Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Ami azt jelenti – sajnos –, hogy az ember csak istenként lehet szabad (vesd össze), és aminek természetesen súlyos ára van. Na most, pontosan azért tartom a „liberális” Heller Ágnest nevetségesnek is, szánalmasnak is, merthogy a szabadság árat (jól láthatóan) nem tudja, de, ha tudná, akkor se akarná megfizetni. Így azután a fortélyos nagyasszony ügyesen „megfelezi” Nietzschét, majd a német filozófus azon felének, mely szerint a Gonosz a Jó alternatívája, Heller fensőbbségesen megveregeti a vállát, megsimogatja a filozófus zseniálisan kis buksiját (jól van, Fricike, te is ügyes vagy, megint „igazad volt”), míg a másik, a relevánsabb fél-Nietzschét, aki szerint a hitvány a Jó alternatívája, Heller Kierkegaard-ral helyettesíti be magának. Pontosabban Kierkegaard meghamisításával, vagyis azzal a (Nietzsche által kárhoztatatott hitvány, kvázi liberális) pöffenettel, mely szerint csak szubjektív abszolút igazság létezik. Illetve még az sem. Vajdáék, Almásiék, Hellerék… szerint az igazság relatív, s ebből fakadnak a filozófus „abszolút gesztusai”, melyek során valamely nagyasszony „saját igazságait” ölelgeti magához. Abszolút érvénnyel. Hát persze, ahogy azt Móricka néni elképzeli. Miközben fél marék egyiptomi homokért tilinkózik, mint originális (made in Hungary) walesi bárd. Vegyünk rá egy eklatáns példát az idézett könyvből: „Friedrich Nietzschének igaza volt a »Morál genealógiájában«: hogy enélkül a történet [ti. a kivonulás bibliai története] nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg. Ahelyett, hogy az istenektől származtatta volna, egy nép a rabszolgáktól származtatta magát”.
Egy nép, amely nem az istenektől, hanem a rabszolgáktól származtatta magát. Aminek persze a Bibliában nyoma nincs, s általában véve is, ez egy akkora (abszolút női gesztussal ölelgetett) baromság, hogy érdemtelen a cáfolatra; von Untergärtner aus filozófia: a párianépek genetikusan alatt-rabszolga-valók. Vagyis csupán azt jegyzem meg, hogy annak a nagyasszonyin abszolút, saját (vagy ahogy Almási professzor mondja: originális) igazságnak, mely szerint a kivonulás-történet nélkül „a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”, kb. annyi az intellektuális értéke, mintha ezt mondaná a nagyasszony: az őshüllők megjelenése nélkül nem volna most nagyszerű antimarxista, unikális, zseniális filozófia. A gondolat ti. agyi termék (még a „szocializmus gondolata” is!), s az emberi agyvelő, a központi idegrendszer (annak minden megnyilvánulás módja) éppúgy az őstengerből származik (biológiailag kétéltű kimászások révén), mint például a csincsillaszőrű házinyúl szégyenkezése. Vagy bármi. Tehát a „szocializmus gondolata” (mely szintagma így, ebben a nagyasszonyi-filozófusi formájában nem jelent semmit) bármiből, pl. a Koránból is leszármaztatható. Vagy például a Prométheusz-legendából. Mondom, bármiből. A konfucianizmusból is, a taoizmusból is. Sőt még az elnyomás apoteózisaiból is! Az ókori rabszolgatartás gyakorlata (és ideológiái) nélkül „a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”. Már persze amennyiben Spartacus afroamerikai zsidó volt („Izraellel azonosítva magát”), s aki így énekelt néger-trák rabszolgatársaival (s a szintén egyiptomi Yoko Onóval) együtt, méghozzá dögvészek, békainváziók, sáskajárások közepette, a Nílussá vérzett Mississippi-parti bányaültetvényeken dalolva: „Let my people go”, illetve: „Tizenhat tonnát raksz, és mennyi a bér?”.
Ismét a teljes idézet, memorizáljuk, ez ugyanis nem egyéb, mint szellemi emberárulás: „A Biblia második alaptörténete a felszabadulás, megszabadulás története, az Egyiptomból való kivonulás története. »Let my people go« – énekelték a felszabadulásra vágyó fekete rabszolgák Amerikában magukat Izraellel azonosítva. Friedrich Nietzschének igaza volt a »Morál genealógiájában« [sic!]: hogy enélkül a történet nélkül nincs modern demokrácia, és a szocializmus gondolata sem születhetett volna meg”.
Aki legalább elemi szinten ismeri a történelmet, pontosan tudja: az Ószövetségből (benne a kivonulás-történetből) származott az Újszövetség. Illetve a Biblia. Na most, az Újszövetség terjedése révén kialakult kereszténységből, katolicizmusból, protestantizmusból, illetve a katolikus erkölcs, a protestáns etika által motivált konkvisztádori kincskeresésből, kincsképzésből (eredeti tőkefölhalmozásból), a hódítások, gyarmatosítások során és nyomán végbement emberrablásokból, újkori (polgári-liberális) rabszolgatartásból származik az idézett néger spirituálé, vagyis igaza van a nagyasszonynak, „az Egyiptomból való kivonulás története” és a „Let my people go” között lelkileg lehet direkt a kapcsolat (csupán egy jó misszionárius kérdése az egész), miközben e viszony (mint teljesség)történelmileg releváns. Történelmileg van determinálva. Így a liberalizmus, a liberális burzsoázia dicsősége is csak viszonylagos lehet. Felettébb relatív. Marx így írja: „A burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi szerepe volt… ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította”.
Elvileg és általában. Mert a gyakorlatban (konkrétan) az történt, hogy a zsidó-keresztény-katolikus-protestáns burzsoázia szétzúzta pl. az archaikus amerikai kultúrákat, s a helyükbe részint a direkt emberkereskedelmet (Afrika és Amerika között), a rabszolgatartást, részint a közvetett (bér)rabszolgaság máig ható rendszerét állította. Ezzel együtt persze Marx elismeri a burzsoázia „felettébb forradalmi szerepét”, csak nem oly nagyon hülyén, mint ahogyan teszi azt az antikommunista filozófia antimarxista nagyasszonya.
„A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét”.
Megjegyezendő: itt igencsak gyöngécske (tautologikus) a fordítás, ti. Marx szövegének, a „Lohnarbeiter” kontextusának logikájából az következik, hogy vagy „bérmunkásává”, vagy „megfizetett jobbágyává”, de maradjunk a helleri Ószövetségnél: „fizetett rabszolgájává” változtatta a „tudomány emberét”, sőt még a „filozófia nagyasszonyát” is! Mígnem aztán Budai Gyula szabad páriává messianizálta a „balliberális filozófiát”. Illetve egészen pontosan az történik, hogy Kellerék-Hellerék vs. Budaiék-Hankissék ciklikusan (négyévenként) egymást váltogatva fújják a híres rabszolgadalt: „Let my people go for theback”. Tudniillik nem csak Heller, hanem Budai is, Hankiss is, Bayer is burzsoá, ún. „nemzeti” burzsoá, így azután a kölcsönös oda-vissza-lenyúlgatásaik liturgiája konvergens tényező, egy sajátosan (jobb-nemzeti-bal-liberálisan) kondicionált össztársadalmi (össznemzeti) elitjáték. Vagyis: általában akkor vonulnak az emberek (a people) az utcára tüntetni a rencer, illetve a Cohn-Bendit-i háborúskodás ellen (a béke mellett) több százezren, több millióan (a belügyminiszter szerint több félmillióan), ha éppen nem esik a hó. És nem szarik a ló. Míg a többiek a tévét nézik. Ámulva-bámulva, fanyalogva-drukkolva, esetleg, olykor (valamely fórumon) megállapítva: ez a tudós helleri zsenialitás veleje-lényege: „Let my people go in the liberation: prize money”, nagyjából ennyit ér a filozófia „okos”, „zseniális”, „originális”, „unikális” „nagyasszonyának” „világhírű” bölcselete.
Itt nem Heller "Homo sapiens"-ségéről van szó, hanem viszont ez volt a konkrét állítás: Heller nem filozófus. És ennek a bizonyítása zajlik. Vagyis a „Homo sapiens” szintagma itt semmit nem jelent; hogy magam is úgy mondjam: hülyeség.
Az elnyomás csapatban károg, élő szívre mint dögre száll – s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál.
A nyomorból, a fizikai, gazdasági, lelki nyomorból pedig a hülyeség szivárog, méghozzá mindenhová, nincs olyan hely, nincs az a fórumrovat, ahová ne szivárogna be valahogyan; mindez persze engem egyáltalán nem frusztrál, félreértés ne essék, csupán megjegyeztem. Nincs szükségem cset-hülyeségekre, azok nélkül is tudok írni (Heller könyvéről is, más egyébről is), ám, ha már ideragacsolódott egy a sok hülyeség közül, szólok róla néhány szót.
Mindenekelőtt két állítás a 176-os hozzászólásban csatolt anyagból. Az egyik: „Kaslik Péter fordításában most egy kicsit nagyobb tér nyílik meg olvasóink előtt, hiszen Heller Ágnes »vendégeskedése« másfél órájának leirata jól mutatja, micsoda »filozófusi magasságokban« is lebeg az az asszony, akit szégyen lenne és nem is szabad magyarnak tartani.”
Majd rögtön utána Kaslik Péter mondata: „Az itt olvasható hosszabb szöveg a fenti »Vita« angolul, és magyar nyelvű hanganyagának átiratát tartalmazza”.
Hellert tehát „nem is szabad magyarnak tartani”.
Elhiszem, viszont ilyen a magyarban nincs. Hellert vagy magyarnak tartja valaki, vagy nem. Hellert vagy megfosztják magyarságától, értsd: állampolgárságától (pl. mert hazaáruló), vagy nem fosztják meg. Az viszont, hogy „nem szabad tartani” – maradva a fenti minősítésnél – hülyeség.
Illyés szerint magyar az, aki magyarnak vallja magát. Még akkor is, ha mondjuk hazaáruló. Hogy ez szofista föltevés? Gyakorlatilag igen, elvileg nem föltétlenül, ugyanis elképzelhető olyan hazaáruló (itt értsd: államáruló), aki egyszersmind magyarnak vallja magát, vagyis az illyési maxima szerint: magyar.
Nagyon fontos: nem hivatkozom Illyésre, csak használom az általánossá vált tételét; számomra Illyés sem orákulum, és már csak azért sem, mert a szintén tőle származó „magyar az, akinek fáj Trianon” – maradva a fenti minősítésnél – úgyszintén hülyeség. Ti. lehet magyar, akinek „fáj Trianon”, miként lehet magyar az is, akinek nem „fáj Trianon”. Továbbá: nem szükségképpen magyar az, akinek „fáj Trianon”, például Leninnek „fájt”, ám mivel nem vallotta magát magyarnak (illyésileg), Lenin nem volt magyar.
Mármost ennél „szigorúbb” az a meghatározás, amely József Attila bölcseletének logikájából következik: magyar az, aki egy közös (nemzeti) ihlet révén alkotja a nyelvet. Nem töri-zúzza, mocskolja, ragyázza, ótvarozza, hanem: alkotja!
Kérdezem tehát, minő magyarságra vall ez a mondat: „Az itt olvasható hosszabb szöveg a fenti »Vita« angolul, és magyar nyelvű hanganyagának átiratát tartalmazza”?
Ugye?! Pontosan ettől dicsőül meg Esterházy Péter! Minimum alanyban. Nota bene az idézet nem élőbeszéd „átirata”, hanem egy igaz magyar ember írásos (visszaolvasott, korrigált) megfogalmazása.
Nem szólva arról, hogy az „átirat” a magyar nyelvben átfogalmazást jelent, vagyis e Nagy Magyar Entellektüel azt próbálta, szegénykém, kibugyborékolni magából (magyarul), hogy a hanganyagot a fordítás során nem „betűhíven” tette át írásos formába. S ami már eleve kizárja, hogy a hivatkozott fordítás perdöntő legyen Heller hazug (ergo nem magyar) voltának bizonyítására. Ugyanis, ha valakit a magyarságától akarunk megfosztani, akkor azt kell leírnunk, amit mondott az illető, méghozzá szó szerint, s azon a nyelven, amelyen mondta, illetve tehetünk mellé egy teljesen semleges, ugyanakkor szakszerű, hiteles nyersfordítást, majd mindezt részint elemezzük, részint vitára bocsátjuk. Vagyis a fenti (egyébként bátran anonim) „linkben” nem történik egyéb, minthogy a Hellert vádló „ügyész” fordítja le a vádlott szövegét, azt a saját ízlése szerint „átírja”, majd maga alkotja meg az ítéletet is: Hellert nem szabad magyarnak tartani.
Így hát – javaslom - maradjunk a fent megadott minősítésnél: hülyeség.
Ezek után nézzük a bevezető szöveget: „A hazai médiumok szántak ugyan néhány sort és képkockát annak a vitanapnak, melyet a közelmúltban folytattak az Európai Parlamentben azzal a Heller Ágnessel, aki nagyon sok ismert hazai liberális »gondolkodó« példaképe mind a mai napig. Lelkük rajta, hogy mi az, ami miatt hasra kell esni egy ilyen nyíltan is hazugságon kapott, magát filozófusnak tartó vénasszony előtt”.
Itt az (anonim) vádló gyakorlatilag nem közöl semmit, csak azt, hogy szerinte Heller hazug. És ezért nem filozófus. Mármost ez akkor is hülyeség, ha egy anonim blogger írja, és akkor is, ha – ugyanezt!!! – maga Heller Ágnes állítja: „Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen”.
A jellemtelenségnek és a hazugságnak a filozófiához annyi köze van, mint pl. az agysebészethez vagy a pl. autószereléshez vagy pl. bármihez (vesd össze).
Azt állítja Anonim Blogger, hogy ő Hellert „hazugságon kapta”. És most tekintsünk is el attól, hogy mindezt egy „átirat” (értsd: sunyi interpretáció) alapján teszi, voltaképpen nincs jelentősége, ugyanis az inkriminált Heller-szöveg így kezdődik: „Boldog vagyok, hogy a Fidesz néhány képviselője is itt van, mert én valódi vitát szeretnék, mint mindig. Nem vagyok politikai előadó, és nyilván nem vagyok politikus, még politikai szakértő sem vagyok, én egy szegény filozófus vagyok. Ezek szerint, amit mondok, azt, mint értelmiségi mondom, és hangsúlyozom, mint liberális értelmiségi. Hangsúlyoznom kell, hogy liberális értelmiségi, mert az utóbbi időben a liberalizmus szó a magyar sajtóban, a magyar jobboldali sajtóban a devilish ördögi, csaló, ellenség, nem nemzeti, különös, és valami nagyon idegen, szitokszó lett. Ezért én nyíltan mondom, hogy liberális személy vagyok, liberális filozófus vagyok, aki számára a bírálat fontos, akinek nem lehet megmondani, hogy valamit el kell fogadnia, hanem mindig meg kell nézni, amit ajánlanak a számodra, és magadnak kell eldönteni, hogy az helyes, vagy helytelen. És, ha azt gondolod, hogy valami téves, azt meg kell mondani, meg kell mondani nyíltan, nem csak a lakásodban kell megmondani, nem csak a barátaidnak, hanem a nyilvánosság számára („for the public” a helyes kifejezés itt: „in public”, vagy „publically)”.
Itt ugyebár az „átíró”-fordító Hellert angolra oktatja, noha a nyelvtudás sem nem etikai (Heller hazug), sem nem diszciplináris (Heller nem filozófus) probléma. Ami pedig a lényeg: Heller világosan közli: ő „liberális értelmiséginek” tartja magát, s így minden, amit mond, egy „liberális értelmiségi” szemszögéből (Heller kifejezését használva: „szempontja” szerint) értelmezendő. Heller az ő véleményét szívesen vitára bocsátja, s ezért örült nagyon, hogy vannak a teremben fideszesek is (a fideszseknek örül, hogy egyem a gusztusát). Vagyis a helleri bevezető eleve zárja ki a hazugságot, ti. aki véleményt mond, nem hazudik. Sem de jure, sem de facto. Vagyis még akkor sem, ha tényt is közöl, mert azt például, hogy 2006-ban Budapesten „meglőttek”-e, „lelőttek”-e embereket, az Európai Parlament nem Heller Ágnestől tudja meg. És különösen nem 2011-ben. Vagyishogy az „átíró”-fordító egyik sajátos közbeszúrása meglehetősen szánalmaska igyekvésre vall, s az eredmény – maradva az obligát minősítésnél – megint csak hülyeség. Így hangzik: „(»Noone was shot« angol jelentése kettős lehet: »Senkit sem lőttek meg«, vagy »Senkit sem lőttek le.« Ismeretes az angol mondás: »He shot himself in the foot« Lábon lőtte magát – maga ellen érvelt, a maga kárára beszélt)”.
Ja. Amivel pedig a magyar „átíró”-fordító lőtte magyar tökön magyar magát (he shot himselfin the cod). Ha ugyanis a jelentés „kettős”, akkor vajon mi bizonyítja, hogy (az angolul amúgy is rosszul beszélő) Heller hazudik? Vagyis: Heller részint azért nem magyar, mert gyöngén beszél angolul (vö. a magyar „nemzet közös [angolszász] ihlet”), részint azért, mert amit mondott, még angolul is igaz. Csak a fordító „átiratában” hazugság.
Na most, valójában az történt az Európai Parlamentben (tessék elolvasni a csatolt anyagot!), hogy két magyar csahos (a feministáknak mondom: két nőségesen humanizáló asszonyság e mocskosmacsó társadalomban) angolul esett egymás torkának (tehát még több nőt a parlamentekbe, százat és ezeret!), a „nemzeti” csahos ezt vicsorogta a másikra: „shoot at” (az „átíró” „fordításában”: a Gyúcsányi lövetett), míg a „liberális” hölgy visszacsaholása szerint: „Noone was shot” (az „átíró” „fordításában”: Heller azt hazudta, hogy a Gyúcsányék gumival se lövettek).
Nemzeti kontra liberális értelmiség az Európaházban…
Anonim Blogger szerint Heller nem filozófus, hanem csak egy „magát filozófusnak tartó vénasszony”. Jó. A kérdés viszont így hangzik: mi bizonyítja, hogy Heller nem filozófus?
Anonim Blogger válasza: „Heller annak a Lukács Györgynek (Löwinger György Bernát) a tanítványa, aki az 1919-es patkánylázadás idején a terror alkalmazásának egyik legelszántabb képviselője, a Vörös Hadsereg politikai biztosaként többszörös gyilkos, akinek az értékrendjében az erőszak általános érvényű volt. Úgy látszik a tanítvány tökéletesen elsajátította mesterének filozófiáját.”
Vagyis, ha Lukácsnak van filozófiája, akkor Lukács filozófus. Ha pedig Heller „elsajátította” Lukács filozófiáját, akkor Heller is filozófus. Már, hogy Lukács-Heller „filozófiája” Anonim Bloggernek nem tetszik? És hogy joggal nem testszik? Lényegtelen, ettől ugyanis még Heller lehet filozófus, ti. az, hogy egy névtelen ember mit minősít „patkánylázadásnak”, mit nem, teljességgel érdektelen a tárgy vonatkozásában. Miként az sem igaz, hogy az „értékrend” a filozófia létét (s nem „csupán” a jellegét) határozza meg. Hangsúlyozom: maga Anonim Blogger nevezi a „többszörös gyilkos”, „patkánylázadó” Lukácsot (s általa Hellert!) filozófusnak, miközben azt állítja, hogy Heller nem filozófus. Mert „Neki a Budapesten 2006. október 23-án történtek nem jelentenek semmit, főként nem erőszakot”.
Erre pedig már nem azt mondjuk, hogy „nem igaz”. Hanem azt mondjuk (ismételten), hogy hülyeség. Nyilvánvaló ugyanis: Heller szerint „Budapesten 2006. október 23-án” történt erőszak. És történt ellenerőszak is (a rendőrség részéről).
Anonim Blogger szerint „Heller jó [Lukács] tanítványnak bizonyult... A sokak által oly nagyra tartott Heller Ágnes most ország-világ előtt bemutatkozott, és lejáratta magát, eszmerendszerét, filozófiáját”.
Mégpedig azzal, hogy „a »Noone was shot« angol jelentése kettős”. Hát persze…
Heller lejáratta magát.
Hadd kérdezzem meg: miért fáj ez a „nemzeti oldalnak”? Miért nem az fáj, hogy Heller a „nemzetet járatta le” (már amennyiben bizonyítható, hogy lejáratta)?
Anonim Blogger szerint „az euró-atlanti liberalizmus és demokrácia már lényegében megbukott, miközben vendégük szájából fröcsögött a magyarellenesség és a magyargyűlölet”.
Ha „lényegében megbukott”, akkor mi a gond? A lényegtelenség volna a Nagy Magyar Probléma? Vagy netán épp az a baj, hogy lényegében nem buktak meg a „libsik”?
Anonim Blogger szerint: „Heller Ágnes »vendégeskedése« másfél órájának leirata [a fordító szerint: „átirata” – Gy. úr] jól mutatja, micsoda »filozófusi magasságokban« is lebeg az az asszony, akit szégyen lenne és nem is szabad magyarnak tartani”.
Nos? Micsoda filozófusi magasságokban lebeg? Vagy nem lebeg. Konkrétan. Erről szó nem esik, míg annál több a fröcsögés arról, hogy Heller „szájából fröcsög a magyarellenesség és a magyargyűlölet”.
Elolvastam a szöveget. Nem bizonyítható, hogy Heller szájából a magyarellenesség, a magyargyűlölet fröcsögött volna. Sőt én fröcsögést se nagyon érzékeltem, Heller szövegeléseire jobb kifejezés: a rikácsolás. Például: „Mutass egy tényt. (»Show me a fact.«) Senkit sem lőttek meg, senkit sem kínoztak. Mutass egy tényt, hogy bárkit meglőttek volna, bárkit kínoztak volna. Kedvesem, nekem egy tényre van szükségem, mert senki sem, még a Fidesz sem állítja, hogy bárkit lelőttek (meglőttek) volna, amit állítanak az nem ez. Valami mást állítanak az igen problematikus, de soha sem állítják, hogy bárkit lelőttek (meglőttek) volna, és soha sem állítják, hogy bárkit kínoztak volna. Elnézést kérek”.
Ez inkább rikácsolás („mutass egy tényt”, „kedvesem”, „elnézést kérek”), a fröcsögés – stilárisan – mást jelent.
Tegyük hozzá: az ügyeskedő „átíró”-fordító ember két ízben módosítja a „lelőttek” szót „meglőttek”-re, mégpedig anélkül, hogy egyértelműen jelezné, a „meglőttek” kinek a kifejezése. Lehetséges pl. egy ilyen variáció: „bárkit lelőttek [meglőttek – K. P.] volna”. Nem így történt, és ami pontosan azt jelenti, hogy nem Heller fröcsög, hanem épp ellenkezőleg: Hellerre fröcsögnek. Vagyis a fent idézett (és elemzett) szöveg nem egyéb, mint álnemzeti (értsd: kódoltan antiszemita) fröcsögés. Hogy miért? Mert ma már gyakorlatilag mindenki tudja: a „patkánylázadó” Lukács (a szöveg tartalmát illetően irreleváns) eredeti nevének odafröccsentése: kódolt antiszemitizmus. Zsidógyűlölettől nyálzó primitív fröcsögés. Megítélésem szerint nem üti meg Heller „belinkelt” szövegének intellektuális és morális nívóját.
A 176-os hozzászóláshoz csatolt anyag azt jelzi, hogy bizonyos közéleti szereplők (Bayer, Csintalan, Hankiss, Vámos…) agyilag alacsonyabb rendű lényeknek tartják magukat Hellernél, szellemileg, intellektuálisan félnek tőle. Bayerék simán lenyelik, magukénak tekintik a „ballibsik” (Almási, Ungvári, Czeizel, Kornis, Radnóti, Konrád, Bánó, Rónai…) által vallott, terjesztett mítoszt, mely szerint: Heller Ágnes „a filozófia nagyasszonya”. Sőt von Haus aus zseni. És Bayerék éppen ezért nyüszítenek, ezért tartják skandalumnak, hogy Heller a „hazugságaival lejáratja önmagát” (értsd: a hazát). Egyszerűen nem veszi észre a sok birka, hogy az infantilis fröcsögéssel, hörgéssel Heller Ágnest maguk is piedesztálra emelik, illetve piedesztálon tartják. Különben miért volna érdekes, hogy Heller mit mond, mit nem mond, „miket hazudozik az Európai Parlamentben”?
Tegyük föl, Heller hazudik! És? Mi múlik ezen? Mi múlik azon, hogy Heller von Kochlöffel aus szóhasználatában a „noone was shot” jelentheti azt is, hogy „meglőtték” a nénit az utcán, jelentheti azt is, hogy „lelőtték” a nénit az utcán?
A „nemzeti oldal” nem veszi észre, hogy miközben Hellert démonizálni igyekszik, valójában heroizálja a „filozófuszsenit” (Csintalan), mintegy szupergéniusszá emeli ezt az „okos embert” (Hankiss). Hellert legyőzni, lebirkózni szeretnék mindegyre, miközben intellektuálisan nyüszítenek alatta. Hát, szépen vagyunk, még egy nyamvadt kis Hellerrel szemben is csak nyivákolni tudnak!
„Heller pláne nem, ő egy gép. Ha nem lenne paranoiás és nem hinné azt, hogy… bármikor levihetik a Duna partjára…”
Ha ezt az állításodat be tudod bizonyítani, akkor én (ünnepélyesen kijelentem) holnap kimegyek a Hősök terére, ahová Bukfenc Sándor is kimegy majd (gondolom), most persze a legújabb elvbarátaival (vagyis nem azért, amiért 1994-ben hengergőzött a flaszteren, hanem egészen másért), szóval, magam is kimegyek a térre, ott illőn megállok a Békemenet előtt, vetek négy-öt obligát csintalanbukfencet, miközben háromszor rikkantom el, mint Péter apostol kendermagos kakasa: Heller filozófuszseni és paranoiás; Heller filozófuszseni és paranoiás; s aztán harmadszor is, még hangosabban: Heller filozófuszseni és paranoiás!
Esküszöm, megteszem, ha csak egyetlen mondattal is bizonyítod azt, amit állítasz!
Nem ismerem Heller szövegeit, egyetlen könyvét olvastam el viszonylag figyelmesebben, s azt is csak azért, mert Ungvári professzor a szokottnál is pökhendibb arroganciával, korlátoltsággal, s persze a jól ismert Ungvári professzori felületességgel jelentette ki: Heller Ágnesbe szellemileg, intellektuálisan nem lehet belekötni. Esetleg a múltjába lehet belekötni. Illetve igazából abba se – mondotta Ungvári professzor –, mert a múltban mindenki pontosan olyan ember volt, mint amilyen Heller Ágnes volt – mondotta Ungvári professzor –, sőt még olyanabb: a múltban mindenki párttag volt – mondotta Ungvári professzor –, egyedül Ungvári professzor nem volt párttag – mondotta a tévében Ungvári professzor –, merthogy ő ugyebár – így mondotta – „elfelejtett belépni” a pártba. És én ekkor gondoltam először: ha valaki ekkora marha (professzor), akkor én miért ne lehetnék tízszer ekkora marha (nem professzor), vagyis miért ne olvashatnám el Heller Ágnes proponált dolgozatát?!
Ez a hiteles történet. Tehát annyit tudok Hellerről, amennyit a Filozófiám története című könyvében olvastam róla. Illetve még egy-két tévényilatkozatát ismerem, s ezen gyér tudásanyag alapján jelentem ki: ha bármivel alátámasztod az állításodat, mely szerint Heller „paranoiája” abban mutatkozik meg, hogy fél, nos, akkor én – fönti ígéretemhez híven – először körbebukfencezem a Hősök terét, majd végigbukfencezem a Duna-part azon frekventált szakaszát, amelyen Heller Ágnes szokott mostanában félni.
Heller tudja: nincs mitől tartania. Ugyanis a Duna-partra (főként a Vizafogó környékére) én magam hurcoltam ki a csajokat annakidején, ti. volt egy 600-as Trabant limuzinom, s amelyben messzemenően lehetett dugni, ha nem is túl kényelmesen, de lehetett. Tehát Hellernek több okból sincs mitől félnie. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal az Újpesti rakparton (nem messze a KISZ KB székházától) a lábaim teljesen összegabalyodtak, ráadásul beszorultak a műszerfal alá, ettől aztán görcsbe rándult a derekam (s mindez történt effektív közösülés közben), azt hittem, menten ott pusztulok el. Igen ám, csakhogy mindettől a velem éppen szexuális aktust folytató kiszes aktivistának gyakorlatilag semmi félnivalója nem lehetett, az ő lábai ugyanis szakszerűen, mondhatni: hagyományos módon voltak szétrakva, s amely pőre lábakra vonatkozóan – értelemszerűen – tekeredés, gubancolódás veszélye nem állt fönn, olyannyira nem, hogy az adott szituációban a KISZ Központi Bizottságának hajadon munkatársa könnyesre kacagta magát. Rajtam.
Na most, Hellernek ettől (mármint hogy én bárkit is leviszek a Duna-partra) nem kell félnie. Részint azért, mert már eladtam a Trabantot (méghozzá elég régen), részint pedig azért, mert – mint tudjuk – Heller egyszerűen nem „elég idős és bölcs”, míg Babarczy Eszter „túl fiatal” az ilyesmihez. Ráadásul Babarczy még csak KISZ-tag sem volt, nemhogy vezető funkcionárius, s ami pedig, már ami az elvszerű szexelést illeti, nem csekély hátrány.
Miközben te nyilván arra gondolsz, hogy a filozófus nagyasszony nem a meglövetéstől, hanem a lelövetéstől fél.
Ismétlem: nem ismerem Hellert, nem tudom, mitől fél, mitől nem fél, ám hogy nem a lelövetéstől (ha fél egyáltalán valamitől), azt kategorikusan merem kijelenteni. Sőt még azt is, hogy Heller másokat sem félt a Dunába lövéstől.
Hogy egészen világos legyen: Hellernek meggyőződése: sokan vannak (legalábbis viszonylag sokan), akik őt szívesen megkínoznák, talán még meg is ölnék. Ha tehetnék. Miközben Hellernek az is meggyőződése, hogy nem tehetik, sőt az is meggyőződése, hogy tudják (már akiket illet), hogy nem tehetik, pontosan tudják, hogy meddig mehetnek el. Úgy nagyjából az acsargásig, a piromániás nagyfülűzésig, nagyorrúzásig, ám egy tapodtat sem tovább. Ezt tudja mindenki.
Lehetséges, hogy a humánumba, az ember magasabbrendűségébe vetett hit iránti mély megvetésem, vagy fogalmazzunk finomabban: szkepszisem (vö. József Attila: Világosítsd föl!, illetve Radnóti: Majális) mondatja ezt velem, ám határozott meggyőződésem: a rációt, az emberiességet alig-alig valaki, míg a nyers erőt a legvadabb, legelvakultabb nácik is respektálják. Idehaza is, másutt is. Orbán Viktor ezt a minap így fogalmazta meg (mutatis mutandis persze): „ebben az esetben az erő előtt hajlunk meg, nem pedig az érvek előtt”.
Míg a tárgyalt „esetben” (a „Duna-part” metaforikus viszonylatában) részint Amerika, részint Izrael állami (nácivadász) léte jelenti ama bizonyos erőt, garantálja – történjék bármi fejre állás a világban – a zsidók fizikai biztonságát. Mondom, ezt tudják azok is, akikre az „erő” irányul. Sőt azt is tudják, hogy ezt mások is tudják. Olyannyira, hogy még Heller is tudja. Nem ismerem Hellert (személyesen), de biztos vagyok benne: ennyit még ő is tud.
Heller Ágnes gyűlöli az antiszemitizmust is, gyűlöli az antiszemitákat is. Nem fél tőlük, hanem rühelli őket. És miért gyűlöli őket, ha nem fél tőlük? Egyszerű. Azért, mert „Auschwitz után” Heller szerint sem volna szabad „verset írni”, illetve ha szabadna is (mert „versírás” nélkül cca. elpusztul az ember, s akkor a Júdai Megváltás is értelmét veszíti stb.), de legalább olyasmit legyen tilos írni, beszélni, amit manapság egyre többen és egyre hangosabban, illetve egyre sunyibban „cinkos némaságok” közepette „költenek” különféle magánemberek, továbbá hivatalos, félhivatalos, „parahivatalos” tényezők, melyek fölpofozását a kormány egyelőre még valami okból halogatja.
Heller téged is gyűlöl. Joggal. Hogy miért? Mert az idézett túlzás (Duna-part stb.) indokolhatatlan, stilárisan hamis, ízléstelenül igazságtalan, vagyishogy az idétlen hiperboláddal a (már nem teljesen) „néma cinkosok”, illetve a par excellence vétkesek közé kevered magad.
Én itt nem arról beszélek, hogy Heller paranoiás. Hanem arról, hogy Heller intellektuálisan gyönge. Ezért emlegetem – viszonylag gyakran – a hölgy „von Küche aus” műveltségét, tudását, ti. Heller semmivel sem több intellektuálisan, mint bármely filozófiai-politikai zsargonban hablatyoló pesti háziasszony. Ha a hókuszpókuszokat leolvasztjuk a szövegeiről, kiderül: néhány dögletes közhelyen kívül semmit nem tud mondani, sőt a legtöbb esetben a banalitásai is tévesek, hamisak. Míg szerinted „Heller… egy gép. Ha nem lenne paranoiás… azt sem tudnánk, hogy kicsoda. Heller itthon hírhedt és nem híres. A ballibsi médiának ez a Heller ért valamit”.
Kezdjük azzal, hogy a „ballibsi médiának” Heller nem ér(t) semmit. A „ballibsi médiának” egy Vicsek Ferenc ér valamit, egy Bolgár György, Avar János, Róna Péter, Békesi László, Petschnig Mária Zita, Magyar György… (esetleg Kálmán Olga), míg Heller Ágnes egyáltalán nem. De nem azért, mert mintha hírhedten, paranoiásan félne, hanem azért, mert gyöngécske, mégpedig olyannyira, hogy a szövegein gyakorta a totális szellemi korlátoltság jelei ütköznek ki. (Erről szól ez a topik.) Míg az ún. „nemzeti oldalon” (s ez a másik megjegyzésem) mindennek épp az ellenkezőjét állítják. Például a HírTV-ben „filozófuszseninek” nevezték Hellert, miközben Hankiss Ágnes „okos embernek” minősítette a Magyar Hírlapban. Az Echo tévé pedig térden csúszkál előtte (Vámos György személyében), hogy jaj, hogy méltassa már egyszer őket is vitára, míg viszont Heller nem áll velük szóba.
Szerinted Heller Ágnes „hírhedt és nem híres”, ha nem volna paranoiás, „azt sem tudnánk, hogy kicsoda”. Nyilván nem tudnátok, ám ez önmagában véve semmit nem jelent. Ugyanis például: ha József Attila nem lett volna „bolond” (idegbeteg), róla sem tudnátok, hogy kicsoda. Egyébként a névsort a végtelenségig folytathatnám.
Van talán nem? Ha nem, akkor tegyünk egy próbát! Vegyük pl. Marx idézett szavait: „a szabadsághoz nemcsak az tartozik, amivel, hanem az is, ahogyan élek, nemcsak az, hogy élek a szabadsággal, hanem az is, hogy azt szabadon teszem”.
Kérdésem: hogyan kapcsolható Marx állításhoz Heller Biblia-fölfogása, illetve József Attila művészetbölcselete? Logikailag, filozófiailag melyek a kritikus érintkezési pontok? Ha válaszolsz a kérdésre, akkor hitelesen állíthatod, hogy Heller „nem híres, hanem hírhedt” (magyarul: méltatlan a hírnevére), ha viszont nem válaszolsz (nota bene a tárgyi kérdésre és érdemben), akkor bizony semmivel sem vagy több Heller Ágnesnél.
Babarczy szvsz. nem vitapartnered, nincs azon a szinten, Heller pláne nem, ő egy gép. Ha nem lenne paranoiás és nem hinné azt, hogy bármely kormány akik nem volt komcsikból és ÁVH-sok gyerekeiből áll (ezekhez kötődik, mert ezek etették) bármikor levihetik a Duna partjára azt sem tudnánk, hogy kicsoda. Heller itthon hirhedt és nem híres. A ballibsi médiának ez a Heller ért valamit.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Heller komonistát hívatott
A szövegösszefüggés itt olvasható, s itt hagytam abba a „belekötést” különféle (szellemi és politikai) elkalandozások okán.
Tehát. Így folytatódik Heller Ágnes híres „én”-filozófiájának megejtő története: „Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”.
Nem belekötök, csupán kérdezem: ez mit jelent?
A filozófus Kant etikáját tartja a modern etika csúcsteljesítményének, ámde csakis filozófiai szempontból. Nem pedig más szempontból. Mert nyilván van más szempont is. A filozófus számára. Amely más szempont, értelemszerűen, a nem filozófiai szempont. Jó. Akkor viszont ez a kérdés: mitől filozófus a filozófus? Nem attól, hogy filozofál? Nem attól, hogy filozófiai válaszokat keres a fölvetődött kérdésekre? Sőt a filozófus, egy szinten túl, maga fogalmazza meg a kérdést is. Például: mi a szégyen? Válasz: az igazi szégyen az, amikor a politika közelében élő „szocializált” háziállat („mindenekelőtt a filozófus”) már egy csöppet sem szégyelli magát.
Mi az ember?
Erre a kérdésre válaszolhat biológus, teológus, antropológus, etológus, szociológus, pszichológus, pedagógus, politikus… sőt válaszolhat agronómus is, vagy bármely téeszalkalmazott, és persze válaszolhat a kérdésre a filozófus is. Ami viszont nem azt jelenti, hogy van „filozófiai szempont”, van sertésgondozói szempont stb., hanem azt jelenti, hogy a filozófus a fölvetődött kérdésekre igyekszik a legáltalánosabb, legátfogóbb válaszokat megfogalmazni.
Vagyis a Filozófiám története című könyvben sem történik egyéb, mint annak demonstrálása, hogy a „filozófus” nem tudja, mi a filozófia. Heller az absztrakt/konkrét, teoretikus/gyakorlati fogalmait keveri a filozófia fogalmával. Melynek alternatívája a tisztességes életélvezet. Heller megkülönbözteti a filozófiai, illetve a nem filozófiai szempontot, s amely tudományos differenciálás arra utal, hogy szerző a filozófiát az ún. „filózás”-sal azonosítja. Von Küche aus. Originálisan. Mint bármely „gyakorlatias” háziasszony. Vagyis itt sem „csak” terminológiai lapszusnak, hanem itt is egy kövér freudi elszólásnak lehetünk ámuló szemtanúi: a „filozófuszseni” öntudatlanul, de szükségképpen használja a „filozófiai módszer” helyett a „filozófiai szempont” kifejezést, a filozofálást – originálisan – a „tisztességes ember” „életélvezetével” állítja szembe.
Fölfoghatatlan, mit kajált ezen a primitívke nőcikén Lukács György (hát, hacsak azt nem, amire most gondolok); Heller szerint ugyanis a bölcseletben létezik „filozófiai szempont” s létezik a „gyakorlati életvitel” szempontja, s amely szembeállítás már csak azért is hamis, mert az „életvitel” (mint a „gyakorlat”) nem „szempont”, hanem szempontokösszessége.
A filozófuszseni „gyakorlati életvitelről” beszél, anélkül, hogy legalább megkísérelné leírni: miféle tünemény lehet az elméleti életvitel, mert, ha van gyakorlati életvitel, akkor van elméleti is. Ámde nem az „originális filozófus” unikalitásában, mely egyediség szerint a gyakorlatnak nem ez elmélet, hanem a „szempont” az alternatívája. Miként az életvitelnek is. Így a „gyakorlati életvitelnek” a „filozófiai szempont”. Almási professzor szerint pedig ez az originális filozófia. És persze az is, amit Babarczy Eszter alkotott. Babarczy is originálisan, unikálisan bölcs gondolkodó (Mozgó Világ, 1997 június, 106. oldal), viszont – s ezt tessék nagyon jól megjegyezni! – Babarczy nem esztéta.
Nem esztéta vagyok, hanem, ha már ez a kérdés, képzettségem szerint művészettörténész-eszmetörténész-filozófus-politológus-kommunikációkutató (ilyen diplomáim vannak)…
Vagyis az a filozófus, akinek diplomája van. Arról, hogy ő már kész filozófus. Persze csakis a „képzettsége szerint”, merthogy a diploma adja a képzettséget. Főként a doktori diploma. Míg Ungvári professzor szerint az a filozófus, aki írt legalább „40 könyvet”. Mindegy, milyet, a fontos, hogy minimum negyven antikommunista törzsanyag legyen benne! Míg Heller nagyasszony szerint már az a négyesztendős leánygyermek is filozófus, akinek a papája fölolvasta A walesi bárdokat. A kicsike attól lett nagy bölcselő. A többi már dicső „visszatérés” a filozófus huszonnégy (20 + 4) éves „önmagához”. „És mindig másképpen” (erről bővebben alább).
Vagyis teljesen mindegy, mihez ért, mihez nem ért az entellektüel, a lényeg, hogy a filozófus ne nevezze magát filozófusnak. Merthogy még „túl fiatal” hozzá. Filozófiai „képzettsége” (diplomája) van elég, ám még annyi sem tud a dologról (amennyi egyébként alapfokú foximaxival is tudható), hogy a filozófust nem a kora teszi, hanem részint a tudása, részint a bölcselet iránti fogékonysága, érzékenysége.
Babarczy „túl fiatal”. Míg Heller nem túl fiatal (szerintem), ugyanakkor ő sem eléggé idős: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni” (Filozófiám története 69. oldal).
Tehát. A már nem túl fiatal, de még nem is eléggé idős (80 éves) filozófus szerint a filozófus önmaga számára ír bölcsességet („végsőt”), méghozzá Shakespeare-ről. Nem az olvasó számára, hanem önmaga számára. Ez is originális filozófiai álláspont.
Egyébként Shakespeare 35-36 éves volt, amikor a Hamletet írta, ezért a költő-filozófus (helleri értelemben) nem tudhatott önmaga számára végsőt írni. Csupán mások számára. Ami viszont, valljuk meg, nem egy nagy vasziszdasz.
Az élettapasztalat hozzásegíthet a bölcsességhez, de csakis akkor, ha van hozzá intellektuális alapzat. A buta ember soha nem lesz bölcs. Heller élhet még húsz évet, akár harmincat is, már most mondom: nem fog „végsőt írni”. Sem Shakespeare-ről, sem másról. Legföljebb Názáreti Jézus Krisztusról valamely vidámkarácsonyi professzor számára valamit: „már régen akartam írni valamit Jézusról, de nem adódott rá alkalom” (272. o.), s ami tökéletesen érthető, ugyanis Jézus nem Shakespeare. Jézusra nem a filozófusi életkor vonatkozik, hanem az „alakalom”. Ami vagy van, vagy nincs.
Tessék nekem elhinni: nem vagyok filozófus! Nyilván ezért lehetséges, hogy akkor írok „valamit” Jézusról (vagy bárkiről), amikor éppen akarok. Vagyis magam determinálom magamnak az alkalmat, s nem az „alkalom” determinál engem. Nem vagyok filozófus, azt viszont tudom: a valódi filozófus számára az „alkalom” se több, se kevesebb, mint: papír és ceruza. És persze ihlet. Ami viszont nem azonos a von Kochlöffel aus akarással.
Tegyük hozzá: Babarczy filozófus sem lesz már fiatalabb. Originálisabb lehet, de fiatalabb nem. Miközben őt egyáltalán nem zavarja a dolog (sőt!!!), nála voltaképpen minden mindegy, legalábbis a filozófusi önjellemzése így folytatódik:
… rá szoktam hagyni a médiára, hogy milyen foglalkozást keres nekem. Mindegy, mert nem ez az érdekes, hanem az, hogy mit mondok, és milyen alapon, és vajon van-e jó érvem, és van-e bizonyítékom...
És? Van? Nincs. Se érve, se bizonyítéka. Állításai vannak, bizonyítatlan (a könyvében ködös) állításai, s pontosan ezért írja róla (a könyve alapján) Almási professzor, hogy originális bölcselő: „koros guru”. De nem ám olyan, mint Shakespeare, merthogy a költő, mint tudjuk, fiatalon alkotott, hanem viszont: koros. Guru. Aki ezt állítja a HVG-ben, részint korosan, részint gurusan: „véleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én [a Jobbik politikai térnyerésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.
Hát hogyne. Ami azután zászlóégetéssel, nagyorrozással, nagyfülezéssel folytatódott. És ki tudja, hol a vége? A szebb jövőnek. Már persze az originális Babarczy Eszter jó érve,bizonyított „véleménye szerint”.
Ez is tipikusan helleri hablaty. Hiszen, mint tudjuk, a még „nem elég idős” filozófiai nagyasszony így fogalmaz híres életrajzi interjújában: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.
Na most, Babarczy filozófusnak nincsen vonója. Legalábbis nem túl méretes, márpedig akkorkával (amekkora van néki) nem lehet nagyot hazudni. Se véletlenül, se szándékosan, se tautologikusan. Egyébiránt a hazudásnak a filozófiához éppúgy nincs köze, miként az igazmondásnak az igazsághoz. Attól, hogy Heller egy negyedosztályú filozófiai spicli, még írhatna érvényes gondolatokat az anyag és a szellem viszonyáról. Például. Sőt még etikai művet is alkothatna. A filozófus ugyanis nem politikus, nem pedagógus. Az értelmiségi-palánta nem a morális, hanem az intellektuális hitelessége révén válhat filozófussá. Az tehát, hogy valamely gyöngécske, tehetségtelen, ámde annál törekvőbb-tolakvóbb homunkulusz óhatatlanul rohad besúgóvá, intrikussá, ilyesmivé, már egy egészen más kérdés. Eörsi írja, hogy Déry Tibor – klausztrofóbiás lévén – igyekezett volna mihamarabb kiszabadulni a börtönből, ezért megpróbálta rávenni magát a szellemi-művészi kollaborációra. Megígérték neki, hogy hamarosan szabadulhat (s innen szó szerint idézem Eörsit), „csak meg kell bélyegeznie a forradalmat. Déry kötélnek állt, és napokig törte magát, hogy ilyen célzatú irodalmi művet hozzon létre, de egyetlen olyan mondatot sem bírt kiizzadni magából, amely kielégíthette volna stiláris igényeit… Amióta ezt tudom, a korrumpálhatatlan íróság példaképének tartom: leborulni egy őrmester előtt, átkulcsolni a lábát, sírva könyörögni neki, azt igen, de hazug, rossz mondatokat írni, azt már nem: ennél még a klausztrofóbia is vállalhatóbb”.
Itt tehát Eörsi – ha lehet – még Hellernél is nagyobbat téved. A „hazug mondatoknak”, illetve a „rossz mondatoknak” nincs közük egymáshoz. A hazug (vs. igaz) mondat etikai, a rút (vs. szép) mondat esztétikai, a rossz (vs. jó) mondat ihleti meghatározottságú dolog (vö. József Attila: Babits-pamflet).
Déry nem azért nem „bélyegezte meg a forradalmat”, mert nem tudta, hanem azért, mert nem akarta megtenni. Illetve akarta volna, de valójában mégsem akarta. Azt állította persze, hogy „stilárisan” volt a kollaborációra képtelen, ám ez – ki merem jelenteni – csak szimpla seggriszálás. Nem szólva arról, hogy ha Eörsinek igaza van, akkor Déry nem „példakép”, hanem prototípus, ámde Eörsinek (ebben) nincs igaza, sőt Eörsit éppen maga Déry (némelyek szerint híres, mások szerint hírhedt döntése) cáfolja. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiváról lehet „A műalkotás”, lehet „nem A műalkotás”, függetlenül attól, hogy az író hazudik-e benne, vagy sem. Szörényiék, Bródyék szerint Déry hazudik, míg Presser és Adamis (illetve Both Béla, Pós Sándor, Várkonyi, Marton, Kern, Kútvölgyi, Almási, Koltai, Lukács, Tahi Tóth, Koncz, Ernyei, Szikora… és mindenekelőtt: Aczél György) szerint nem hazudik. Vagyis: ganz egal, hogy hazudik-e az író, vagy sem.
Nem előre kéne látni, hanem hátra. Nem azt kell tudni, hogy mi lesz, hanem azt kell előre látni, hogy mi volt, s akkor nem válik a bölcselő kacagtatóvá.
Heller és Babarczy. Két filozófus. Az egyik nagyasszony, a másik tanárnő. Az egyik „túl fiatal”, a másik „nem elég idős”. Mindketten úgy várják a bölcsességet, mint fogyatékos gyermek a nyári Mikulást. Tavasszal. Mert ez bennük az originalitás. Babarczy egy kicsike Heller, Heller egy duzzadt Babarczy.
Esterházy: „hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom”.
Elhiszem. Senki sem tudja. Csak az Almási professzor tudja. Ő viszont nem mondja. Már persze azt, hogy honnan tudja.
Kádár pedig papot hívatott a halálos ágyához. Állítólag. Én ellenben ki merem jelenteni: Németh Miklós hazudik. Igaz, bizonyítani nem tudom, ám a politikus sem tudja bizonyítani a maga állítását, amely ettől persze még lehet hiteles filozófiailag, ti. Németh Miklósnak már Kádár (gazdaságpolitikai) helyetteseként (az MSZMP KB titkáraként) sem hazudott a vonója. Soha.
Kádár papot hívatott.
Ami egyszerűen hülyeség, függetlenül attól, hogy Németh hazudott-e vagy sem. Az ugyanis elképzelhető, hogy Kádár felesége fantáziált, fabulált (valahol valakinek) valamit az ura „megtéréséről”, sőt elvileg az is elképzelhető, hogy nem teljesen alaptalanul (Kádár zagyválhatott valamit a túlvilágról a kórházi ágyon), ám amiből – éppen a beszámíthatatlanság okán – nem vonható le semminő értelmes, érdemi következtetés, sem pró, sem kontra. Különösen nem a túlvilág létére vonatkozóan. Csámcsogni persze lehet rajta, miként teszi azt az egyik fő-főcsámcsogó, bizonyos Kornis Mihály pszichiáteríró és Krisztus-szakértő (s aki tipikus Kádár-huszárként volt a „gyilkos, bolsevista” rezsim szócsövének, a Magyar Rádiónak belső munkatársa), noha még ő is így fogalmaz: Kádár utolsó beszéde „zilált, szenvedő lélekkel rögtönzött beszéd”. És ez egy olyan entellektüel megállapítása, aki jól láthatóan nem tudja: a „szenvedő lélek” (vagyis a lélek szenvedése) egy fizikailag egészséges ember tiszta tudatát föltételezi. József Attila 1937-ben is írt jó verseket, ám azokat – a hozzáértő szakemberek egybehangzó állítása szerint – csakis az ún. „lucidum intervallumaiban” alkothatta, egyedül Beney Zsuzsa tüdőgyógyász állítja ennek az ellenkezőjét (én viszont a hozzáértőkre hivatkozom), s persze Kornis is „ügyesen” keveri a pszichét az idegrendszerrel, a lélekgyógyászatot az ideggyógyászattal stb. Mindegy. A kérdés itt így hangzik: Heller Ágnes milyen lélekkel írta egyik utolsó „beszédét”, a Filozófiám történetét? Azt a könyvet, amelyben „komonistát hívatott magához”. Ő is „zilált lélekkel” tette? Egy biztos: öntudatlanul. Mert Heller minden szövege („filozófiája”, személyes vallomása) arról tanúskodik, hogy soha semmit sem csinált tudatosan, minden megnyilvánulása megfontolatlan, „meg nem gondolt gondolat”. A szerző maga erről így vall: „ha interjút készítenek velem, menthetetlenül elkezdek fecsegni”, sőt „írásban is fecsegek” (Filozófiám története), és pontosan ez nála az ún. „megszemélyesített” „filozofálás”. „Utolsó etikának szentelt könyvemben, a Személyiségetikában a [filozófiai és a nem filozófiai] kettősséget meg is személyesítem, mivel az egyiket – ahogy a másikat is és egy harmadikat – különböző személyek képviselik. Így tértem vissza mindig huszonnégy éves önmagamhoz, és mindig másképpen”.
Hát igen. Nagyjából ez a személyiségzavar. Ha nem is mindjárt kádárian „zilált lélek”-re, de mindenképp züllött gondolkodásra vall.
A filozófiához nincs köze.
A filozófus nem „önmagához tér vissza”, hanem – adott esetben – valamely gondolatához, téziséhez, már persze akkor, ha a tételt bizonyítottnak véli.
Létezik konzekvens gondolkodás (sőt a logika csak következetes lehet!), miközben minden gondolkodás egyetlen személy cselekvése. Individuális tevékenység. Ilyen értelemben nincs „kollektív gondolkodás” (hanem összeadott gondolatok lehetnek), végső soron mindenki egyedül gondolkodik, mint ahogy mindenki egyedül áll a halállal szemben. Vagyis létezhet egyazon lélekben (valamely filozófus „huszonnégy éves önmagában”) számos „Dr. Jekyll és Mr. Hyde”, ám ennek a gondolkodáshoz, a logikához, a filozófiához nincs köze.
Miért mondom, hogy Heller „komonistát hívatott”? Mert ez olvasható a Filozófiám története 35. oldalán: „Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”.
Míg a Marx így fogalmaz: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.
Nos, ide sikeredett „visszatérnie” a nyolcvanéves „antimarxista filozófusnak”, vagyis újra a „huszonnégy éves” komonista „önmagamhoz”. Tehát a lényeget fejezi ki a szótorzítás: Heller nem kommunistát, hanem komonistát hívatott, ti. Marxot (mint kommunistát) elemi szinten sem értette soha. Marx szövegének ugyanis van értelme. Lehet az állításával egyetérteni, lehet azt vitatni. Míg Heller Ágnessel nem lehet egyetérteni. Ámde oly módon, hogy egyet nem érteni sem lehet vele. Miként pl. egy ilyen filozófia tartalmú szöveggel: abraka dőbülé mári billenga törébe…
Miért? Mert Marx szerint a „világ megváltoztatása” éppúgy filozófiai „szempontból” történik, amiként politikai „szempontból” is, szaktudományos „szempontból” is. Marx nem azt mondja, hogy a filozófusok a 11-es Feuerbach-tézistől kezdődőenne definiáljanak többé, hanem arról beszél, hogy a filozófusok ezentúl már nem pusztán csak értelmeznek. Marx nem azt mondja, hogy a filozófusok ne absztraháljanak, ne teoretizáljanak többé, nem arról beszél, hogy a gyakorlat elválik a filozófiától, hanem azt állítja, hogy a filozófia gyakorlattá válik, mégpedig azért, mert a kapitalizmus (a burzsoázia) totális térhódításával a ráció mintegy rázuhan az emberi lélekre, így azután szükségképpen irányul a bölcselet a világ céltudatos, célracionális megváltoztatására. Miközben (vagyis a 27 évesen írt tézis dacára) Marx élete végéig filozófus maradt. Ötvenéves korában nem „visszatért” 27 éves önmagához, hanem pl. A tőke logikája a Feuerbach-tézisek 11-es pontjának logikájából egyenesen következik. A tőke (mint filozófiai műalkotás) a világ megváltoztatására irányul. És pontosan ebben áll a filozófiai konzekvencia, illetve a kékharisnyás „önmagunkhoz” való „vissza-visszatéregetés” közti különbség lényege.
A marxi filozófia (mint minden hegeliánus, mondjuk így: poszthegeli bölcselet) alapkérdése: mi van az „értelemnél tovább”? Egyáltalán: van-e valami, lehetséges-e valami a ráción (Nietzschével szólva: a jó és rossz szembeállításán) túl?
Marxnál, József Attilánál az „értelem” a kapitalizmus, a polgári liberalizmus, a polgári társadalmi-berendezkedési mód metaforája. A marxi alapkérdés (Fukuya elhíresült szintagmáját használva) így hangzik: van-e élet a „történelem vége” után?
Vagy vegyünk egy másik filozófiai alapkérdést: miben áll a szabadság és a rend dialektikája? Aki olvassa József Attilát, pontosan tudja (már amennyiben érti a költőt), a szabadság fogalma nem azonos azzal a primitív: kovásztalan, keletlen, csirizes sületlenséggel, melyet a péklapátos liberálisok dagasztanak ki magukból hétszámra: a szabaccság a Jó. A nem szabaccság meg maga a Gonosz.
A marxi, József Attila-i bölcselet arra az elméleti, egyszersmind gyakorlati kérdésre igyekszik válaszolni, amelyet többek közt Petőfi is fölvetett annakidején: a szabadság filozófiai mibenléte „a kutyák dalában”, vagy „a farkasok dalában” csendül-e föl autentikusan?
Mi a szabadság?
Erre a kérdésre (az „originális” „filozófuszseni” szerint) a filozófus válaszolhat „filozófiai szempontból” és nem filozófiai szempontból. Márpedig a valódi kérdésfölvetés egyetemes, „szempontok” nélküli, olyannyira, hogy Petőfi mellé a „fiatal Lukács” szellemét is ideidézhetjük: miben áll a szabadság lényege? Az életben, az életben maradás szükségszerűségének fölismerésében („a kutyák dalá”-ban), vagy pedig a tragikum szükségszerűségének fölismerésében („a farkasok dalá”-ban)? Heller ezt írja: „ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”. Igen, csakhogy ez a helleri „szempont” Petőfinél így hangzik: „S harag multán urunk / Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan [helleri „életélvezettel”] / Kegyelmes lábait!”.
Petőfinél így hangzik a Budai Gyula által a „liberális filozófusok” ellen indított „koncepciós eljárás” lényege (mutatis mutandis persze): „S gondunk ételre sincs. / Ha gazdánk jóllakék, / Marad még asztalán, / S mienk a maradék”, illetve: a „fülkeforradalom” után a „liberálisoknak” már coki, nincsen (állami) maradék. Vagy legalábbis jóval kevesebb a korábbinál. Petőfinél maradva: az új, a kétharmados „gazda” a „libsi” „kutyák” orrá csapott egy nagyot.
Csúnya dolog? Európaiatlan? Antiszemitizmus? „Undor és émely”?
Mielőtt erre válaszolnánk, nézzük még egyszer az „üldözött filozófus” (nevezett Heller Ágnes) originális, mindeddig államilag dotált tézisét: „ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”.
Miért írja ezt Heller? Mert nem ismeri Marxot. Nem arról van szó, hogy nem ért vele egyet, hanem egyszerűen nem ismeri. Az „antimarxista” úgy cáfolja Marxot, hogy nem tudja, mit cáfol. Az ilyesmit nevezzük elemi ismerethiánynak (vesd össze), vagyis az történik tulajdonképpen, hogy az „antimarxista”, a „nagyszerű antikommunista” Heller Ágnes valójában nem cáfolja, hanem „föltalálja” Marxot, de nem mint csőben a lukat, hanem mint lukban a csövet. Eltalálja szarva közt a tőgyét. A bikának. Illetve annak a tehénnek, amely művészileg ökörré változott Bánhidi színművész és Szinetár filmrendező Móricz-értelmezésében (vö. Hofi: Rúzsa Sőndör). Aki nem hiszi, olvassa el! Marx így fogalmaz: „a szabadsághoz nemcsak az tartozik, amivel, hanem az is, ahogyan élek, nemcsak az, hogy élek a szabadsággal, hanem az is, hogy azt szabadon teszem. Különben az építőmestert a hódtól csak az különböztetné meg, hogy a hód prémes építőmester, az építőmester pedig prém nélküli hód”.
Miben különbözik a puszta „élek a szabadsággal” attól, hogy „azt szabadon teszem”? Mennyiben teljesebb cselekvés az utóbbi az előbbinél?
Erre válaszolok legközelebb.
Egyébként lehet itt vitázni is – nincs megtiltva (egyelőre) –, hozzászólhat bárki, különös tekintettel a „pengeeszű” helleriánusokra: Ungvári professzorra, Kornisra, Almásira, Radnótira…
Mert kétségtelen: dicső dolog a nagyzolás, a messiáskodás, a pökhendiskedés (akár „genetikusan” is, miként Kertész Ákos teszi), dicső dolog az „üldözött” filozófusi vinnyogás, s nyilván nagyszerű érzés kussolni utána, hallgatni fenséges-mélyen, mint lapu a fűben, de – tessék nekem elhinni! – az sem volna szégyen, ha mégiscsak érkezne valaki (álnéven természetesen), s bebizonyítaná (kb. úgy, mintha entellektüel volna), hogy Heller Ágnes szövegeiből (s nem a származásából) következik értelemszerűen: ő egy nagyszerű, antikommunista, originális, unikális, okos, zseniális, össztársadalmilag eltartandó, anyagilag támogatandó filozófus.
Ha van, akkor tessék, lehet érvelni, bizonyítani! Erre találták ki a fórumot, az olyan orgánumot, amelyen előzetes „szerkesztés” (cenzúra) nélkül jelenhetnek meg az érvek és ellenérvek. Itt tessenek vitézkedni!
Azt írtam róla a múltkor, hogy: „tehetséggyanús”; s ami azt jelenti, hogy lehet tehetséges, lehet tehetségtelen, illetve azt jelenti: majd elválik, tehetséges-e vagy sem.
Egy biztos: Kálmán Olga a tegnap esti interjút nagyon elcseszte, na most vagy azért, mert tehetségtelen az újságíró, vagy azért, mert a tehetséges ember is hibázhat – s mi ilyenkor azt mondjuk: nem baj, akkor van gond, ha nem okul a hibáiból.
A műsorvezetőnek nem az a dolga, hogy vitatkozzék az interjúalannyal. Még kevésbé dolga, hogy ő védelmezze, magyarázza az Európai Bizottság, a Valutaalap, a Fejlett Nyugat, a Londoni, Berlini, Párizsi, Washingtoni Tekintélyes Orgánumok, vagyis az ún. „Kamion” politikai álláspontját. Még kevésbé dolga a műsorvezetőnek, hogy folyamatos replikázásai közepette szörnyülködjék az interjúalany „értetlenségén”, nem dolga, hogy jogos elképedésében mélyeket sóhajtozzék, demonstratíve ingassa riporteri fejét, sőt „mosolyogjon” is csinált csodálkozással, olykor gúnyosan („finom iróniával”), nem ez a dolga. Ráadásul Kálmán Olga – tegnap – szellemileg is rendesen lepadlózott a kormány előtt, pl. nem tudta, hogy a prognózis kinek az előrejelzése, a „Trabanté”-e vagy a „Kamioné”. Márpedig ez nem elvi kérdés. Ténykérdés. Nem megvitatni kellett volna, hanem: tudni!
Tehát. A műsorvezetőnek (már úgy értem, a tehetséges műsorvezetőnek) az a dolga, hogy: kérdezzen.
Egyszerűen „csak” kérdezzen. Viszont Kálmán Olgának tegnap egyetlen adekvát kérdést sem sikerült megfogalmaznia a közel félórás interjú során. Ráadásul az a vicc, hogy a tárgyalt vonatkozásban csak egyetlen értelmes kérdés létezik, s a műsorvezetőnek épp az az egy nem jutott eszébe. Ti. Giró-Szász András szóvivőként közölte: a kormány addig nem lép, nem tesz semmit, amíg a partnerek nem „konkretizálják”, jogilag nem pontosítják a kritikájukat. „Konkrétan mi a kifogásuk például a jegybanktörvénnyel kapcsolatban?” – hangzott el a „költői” kérdés többször is a kormány részéről. Mire Kálmán Olga szinte percről percre indignáltabbam ágálva magyarázta: eléggé konkrétak a kifogások, és hogy mi azokban a nem eléggé konkrét, meg hogy miért nem konkrét az, ami nagyon is konkrét és így tovább. Noha a néző messze nem arra volt kíváncsi, hogy Kálmán Olga szerint konkrét-e, ami a szóvivő szerint nem konkrét (egyébként konkrétan egyikük sem mondta meg, hogy konkrétan mi az, ami konkrét vagy nem konkrét), hanem a következőt szerette volna tudni a néző (meggyőződésem, nem csak én!!!): mit tesz a kormány abban az esetben, ha a „Kamion” úgy dönt, hogy nem konkretizálja tovább a kifogásait, legalábbis nem oly részletességig menően, ahogyan azt a mi „Trabant”-Kormányunk joggal várja el Európától, sőt az egész világtól? Akkor mi lesz? Mit tesz a kormány? Ezt szerette volna tudni a néző. És hogy miért pont ezt? Mert elvileg előfordulhat: Barroso vagy Ollie Rehn nem vágja magát haptákba Giró-Szász András előtt, talán még Orbán Viktor előtt sem. Ez egyáltalán nincs kizárva. És akkor? Mi történik? Honnan lesz lóvé? Nos, Kálmán Olga „csak” ezt nem kérdezte meg a kormány szóvivőjétől.
Ezért hát a tegnap esti „dolgozatára” én nem adok kettes alát, őszintén szólva még egykettedet sem, elsősorban a műsorvezető szörnyű „metakommunikációja”: szokványos, unalmasan infantilis, hisztikézős gesztusai miatt. Elégtelen.
Ungvári Tamás (foglalkozását tekintve professzor, s hogy milyen?, teljesen mindegy, professzor, vagyis bármiről nyilatkozatképes, különösen az ATV-ben, ahol) ezt mondta korábban: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Nem kívánok Ungvári professzorba belekötni (főként azért, mert Heller Ágnesre van mandátumom, és éppen Ungvári professzortól), a tény viszont tény: Ungvári professzor nem ért a filozófiához, s különösen nem ismeri Heller „filozófiáját”, Heller könyveit, olyannyira, hogy az olvasásra, „belekötésre” ajánlott kötetnek még a címét sem ismeri, ám azért bőszen beszél róla. A tévében. Merthogy ő professzor. Sőt Ungvári professzor!
Ungvári professzor nem ért a Bibliához, különösen nem ismeri János evangéliumát, ám azért beszél róla. Merthogy ő egy stb. stb.
Ungvári professzor nem ért a politikához. Arról is beszél. A tévében. Két okból. Mindenekelőtt azért, mert ő is azt hiszi, a műsor szerkesztője is azt hiszi, hogy Ungvári professzor ért a politikához, ugyanis a politikához mindenki ért (vs. a politikához nem kell különösebben érteni), vagyis éppen elegendő Ungvári professzornak (értsd: egy sármos-svádás, képernyőképes nyálverőnek) lenni ahhoz, hogy valaki a tévében autentikus véleménymondó, sőt „megmondó ember” lehessen.
A tegnap esti politikai vitaműsor (A Tét) tökéletesen jellemezte az ország szellemi-erkölcsi kondícióját, az ún. „politikai, közéleti kultúra” jelenlegi (és jövőbeni) állapotát.
Adott a disszertáció-botrány. Amiről ugyebár senkinek nincs korrekt ismerete, de azért beszéljünk róla! S ami önmagában véve nem is volna baj, ti. értelmes, intelligens emberek képesek kondicionálisan is fogalmazni, alternatívákat elemezni: ha így történt, akkor ez van meg az van, ha pedig úgy történt, akkor amaz van meg emez van stb. Igen, csakhogy ilyesmire Bánó vendégei nem nagyon képesek, és különösen nem kapható rá Ungvári professzor. Bánó nyilván megpróbálta kipréselni a szakemberekből a politikai véleményt: Schmidt Pál monnyon le!, akik viszont ezt, így, expressis verbis nemigen akarták kijelenteni. Persze azért mindenkinek volt mondandója (ti. valójában az a tét a televízióban, hogy a „politológus” el tud-e hadarni valamifajta véleményt, vagy csak hallgat, mint a csuka), mígnem Bánó Ungvári professzorhoz fordult, mondván, hogy: kinél másnál lehetne most ott a Bölcsek Köve, ha nem a professzor úrnál: „te sok disszertációt írtál”. Mire a professzor: „nem írtam sokat, de sokat olvastam, mert doktorképző egyetemen tanítok”.
Nos, én pedig innentől Ungvári professzort már alig-alig láttam. Ugyanis hasra esve néztem a tévét, a csigolyáim pedig sajnos kissé meszesednek már, s tessék elhinni, nem kellemes dolog alulról fölfelé meredő nyakkal nézni a televíziót! De hát mit tegyünk, egy doktorképző professzor szövege csak ebből a perspektívából szemlélhető illőképpen! Szóval, hasra esett helyzetemben nem nagyon láttam Ungvári professzort, ám hallani kitűnően halottam, és ez a lényeg! Tudniillik Ungvári professzor érdemben a következőt mondotta: nem az az érdekes most, hogy történt-e plágium, történt-e bűncselekmény, mert ezt, s innen szó szerint idézem: „a független bíróság majd eldönti”.
Kész. Majd eldönti.
Na most, hogy Ungvári professzor tudatlan, tájékozatlan, ámde locsog (mindenről!!!), mint ama helleri Kierkegaard „fecsegő vénasszonya”, ezt tudjuk. Régóta. Nem meglepő. Igen ám, csakhogy a tévéstúdióban jelen volt még négy fő büszke társadalomtudományos szakértő (közülük az egyik – nevezett Bánó szakértő – Kálmán Olga közvetlen munkatársa!), és akik nagyot bólintottak a professzori kioktatásra. Miközben a fél ország (ha nem az egész) rajtuk röhögött.
Miért említem itt (megint) Kálmán Olgát? Megmondom. Nem azért, mert tetszik az exhibicionizmusa, a még mindig kissé túlspilázott „rámenőssége”, még kevésbé a beszédstílusa (nekem túlzottan poénkodó, szellemeskedő), hanem azért, mert tetszik a csajszinak a szakmája, hivatása iránti alázata. Márpedig hosszútávon ez a meghatározó, nem az önmagával szembeni alázat (azt kinőheti), és én pontosan ezért minősítettem itt korábban Kálmán Olgát tehetséggyanúsnak. Tehát, Ungvári professzor erősen mondotta a képernyőn a véleményét Bánó Andrásnak, noha alig félórával korábban a tárgyszerű Kálmán Olga érdeklődését is fölcsigázta Schmidt (Simlis) Pál esete a kisdoktorisággal, ámde: itt jön a döntő különbség. Kálmán Olga nem véleményt hangoztatott az Egyenes beszédben, Kálmán Olga nem (csak) véleményt mondatott (másokkal), hanem – amennyire a szituáció engedte – igyekezett tárgyszerűen tájékozódni. És tájékoztatni. Telefonon fölhívott egy jogász szakembert (Kolláth Györgyöt), s aki világosan elmondta, mi mostan itt a konkrét jogállás. Például, hogy Schmidt Pál disszertáció-ügyét a bűnvádi hatóság nem fogja vizsgálni, a bíróság nem fogja megítélni. (És ezt, nemhogy Ungvári professzor, de még Bánó András sem tudta, szakmájának, az ATV kollektívájának legnagyobb dicsőségére.) Mert ugyan a magánokirat-hamisítás már az – esetleges – elkövetés napján is bűncselekmény számított (a BTK „üldözi, büntetni rendelte”), ám a kiróható maximális büntetés okán az államelnök – esetleges – BTK-büntethetősége régen elévült. Mondotta Kolláth György. Majd eltelt cca. 25-30 röpke perc, s ugyanott (az ATV stúdiójában) öt fő „elitértelmiségi” (köztük Ungvári professzor és Bánó professzor) konszenzusra jutott azon nagyprofesszori megállapításban, mely szerint a „független bíróság majd eldönti”, hogy mi a kép. És anélkül mondták ezt „természetesen”, hogy Kolláth állítását cáfolták (vagy legalább vitatták) volna.
Mint a faszom (férfi nemi szervem). Olyanok.
Végül pedig csupán azért, hogy Bánó András ma is tanuljon valamit (tegnap ugyanis nem tanult a kollégájától semmit), elmondom: Kálmán Olga megkérdezte fent nevezett jogászprofesszortól: mikor, hogyan lehet (illetve kell) a köztársasági elnököt leváltani. A professzor sorolta az eshetőségeket, s Kálmán Olga közbekérdezett: „ehhez is kétharmad szükséges?”. Mire a válasz, szó szerint idézem, mert szeretném, ha mindenki megjegyezné: „igen… pillanat, nézem [és nézte – a jogszabályt]… igen, ehhez is kétharmad kell”.
Merthogy ilyen is van Magyarországon. Tízmillió közül egy. Illetve kettő. Kálmán Olga a másik. Ő tudniillik olyan embert kérdezett, aki ért ahhoz, amiről beszél, illetve Kálmán Olga arról kérdezte a szakembert, amihez ért a szakember (nem pedig minden egyébről), s aki, ha hirtelen nem tud valamire válaszolni – mert hát az ő feje sem káptalan –, akkor megnézi. Kolláth nem röstellte, hogy nem tud minden kérdésre kapásból felelni, mégpedig annyira nem szégyellte a dolgot, hogy be is mondta a telefonba: nem tudja. Noha simán eltitkolhatta volna, hiszen nem látszott a képernyőn. Nem tudja, de megnézi!
Van ilyen is.
Tehát összegészében véve elmondható: a magyarországi sajtóban szerepeltetett „értelmiségi elit” szellemi nívója pontosan olyan, mint az ország államelnökének doktori cafrangja. Gagyi.
Az egyik legkártékonyabb „ős patkány” pedig Ungvári professzor, pontosabban: a professzornak gyakorlatilag bármely megnyilvánulása, „meg nem gondolt gondolata”.
Ez a véleményem. Anélkül persze, hogy megnéztem volna.
A Kritika című „társadalomelméleti és kulturális lap”-ban írja Hernádi Miklós „MTA aspiráns”, tudományos kandidátus: „Révai 1945–49 és Rákosi 1948–49 és 1951–55 közötti beszédeit, cikkeit áttanulmányozva egyetlen egy utalást találtam a magyarországi holokausztra, de az is csak Mindszentynek és híveinek a kipellengérezését szolgálja, a zsidóság említése nélkül, és más háborús emberveszteségekkel egy sorban: »Most fenyegetnek kiátkozással, de amikor az országot németek és a nyilasok rabolták, amikor a büntetőszázadokban, muszokban és egyéb mozgó vesztőhelyeken százezrével gyilkolták az embereket, amikor tízezrével hajtották el a leventegyerekeket, akkor ezek az urak helyeseltek vagy meglapultak.«
A kor vezető kommunista ideológusainak tulajdonított, és állítólag éppen a magyarságnak a holokausztért viselt felelősségét verbalizáló »bűnös nemzet« kifejezés helyett én rendre a »Hitler utolsó csatlósa« országjellemzéssel találkoztam; ez utóbbi kifejezés azonban biztosan nem a holokausztra vonatkozik, hanem csupán arra, hogy az úri Magyarország a gaz Hitler oldalán az utolsó pillanatokig hadban állt a dicső Szovjetunióval.
Említettem, hogy azoknak a túlélőknek, akik a kommunista ideológiát választották, fel kellett számolniuk zsidó identitásukat és kapcsolataikat. Azok a túlélők pedig, akik írói tehetséggel is meg voltak áldva, és nemcsak személyükben, de írókként is csatlakoztak a kommunista ideológiához, ettől kezdve már a saját, személyesen átélt közelmúltjukat is csak a fent jelzett goromba szűkítésekkel és torzításokkal ábrázolhatták. Két jelentős író túlélő, Szép Ernő és Zsolt Béla akadt csak, aki emlékező prózájában nem vállalta el a holokauszt és a zsidó involváltság letagadását (Emberszag,1945, Kilenc koffer, 1946) – egyik sem volt vagy lett kommunista.
Hosszú azoknak a kommunistává lett túlélő íróknak vagy/és publicistáknak, kritikusoknak, esetenként költőknek a sora, akik zokszó nélkül beálltak a vezető ideológusok által összerótt múltszemléleti kalodába. Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc, Háy Gyula, Németh Andor, Méray Tibor, Tardos Tibor, Bacsó Péter, Szász Péter, Keszi Imre, Lukács György, Szabolcsi Miklós, Nagy Péter, Pándi Pál, Rényi Péter, Illés Béla, Devecseri Gábor, Enczi Endre, Vészi Endre, Hegedűs Géza, Fehér Klára, Gádor Béla, Tabi László, Goda Gábor, Boldizsár Iván, Nemes György, Somlyó György, Eörsi István, Benjámin László, Aczél Tamás és még nagyon sokan mások azzal, hogy kommunista írókká lettek, megszűntek zsidó személyek lenni. Ettől kezdve még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni, mint jelentéktelen, »partikuláris«, talán soha-nem-is-volt közjátéknak a fasizmus és a kommunizmus erőinek világméretű, a kommunizmus győzelmével végződő összecsapásában.
A múltszemléleti kaloda nem volt áthatolhatatlan.”
Mármint a fölsorolt írók számára. Mert Hernádi Miklós számára agyilag teljességgel áthatolhatatlan a dolog. Vagyis a „kulturális lap” szerzője valójában „áthatolhatatlan”-t (értsd: „nem áthatolható”-t) akarna mondani, szegénykém, már abban az esetben persze, ha legalább azt tudná, hogy mi a kaloda funkciója (metaforikusan). De nem tudja, ezért állítja, hogy a kalodán áthatolnak (azok az írók, akik maguk zárják magukat bele), s nem megszabadulnak onnan. Hatványozott agyrém. És pontosan ezért nem lehet a Kritika szerzőjével vitázni. Esetleg ironizálni rajta, glosszázni a stiláris és intellektuális kalodából előszabadult szövegét.
Érdemben nem lehet vizázni az ilyen emberrel, például azért, mert vígan használja a „kommunista” szót, miközben nincs rá definíciója (semmilyen), hol ezt érti a fogalom alatt, hol azt. Hol meg amazt. Ugyanis még az olyan emberrel is nehéz vitatkozni (elvileg persze, mert gyakorlatilag vele is lehetetlen), akinek valamely kulcsfogalomról torz képe van, de amely „őrület” legalább koherens („van benne rendszer”), míg azt az „művészeti írót”, aki összevissza dobálódzik a fogalmakkal (olykor, nagyon úgy tűnik, szándékosan csúsztatgatja a különféle értelmezéseket egymásba, illetve egymástól el), lehetetlenség komolyan venni. Például Hernádi író a kommunizmust hol azonosítja a sztálinizmussal, hol megkülönbözteti azt „a kommunizmus sztálini-rákosista [sic!] változatától”, hol pediglen megint mást „ért” a szó alatt. Sőt van olyan mondat is, amelyben a kommunizmust, mint egészt azonosítja a kommunizmus egy „változatával”: „Sokan közülük [ti. a fölsorolt írók közül] már 1953-tól szembefordultak a kommunizmus sztálini-rákosista változatával, vagyis korábbi kommunista önmagukkal” (kiemelés – Gy. úr).
Tehát a Kritika szerint a kommunizmus (mint egész) különbözik is a sztálinizmustól, és azonos is vele (mint egésszel).
Kérdezem: lehet-e egy ilyen állítást komolyan venni? Mert nem baj, ha valaki „művészeti író”, ám ha nem művészetet alkot „művészeti szabadsággal”, hanem publicisztikát ír, akkor üdvös dolog (akár még egy „művészeti írónak” is) a publicisztika (horribile dictu a logika) szabályrendszeréhez igazodnia.
A sztálinizmus (mint történelmi képződmény) a kommunizmushoz (mint eszmei képződményhez) négyféleképpen viszonyulhat: (1) lehet a sztálinizmus a kommunizmus szerves része, (2) lehet annak egyik megnyilvánulási formája (ami nem egészen azonos azzal, hogy: szerves része), (3) lehet fejlődési fokozata („gyermekbetegsége” stb.), illetve (4) lehet a sztálinizmus a kommunizmus totális tagadása.
Hogy melyik? Ezúttal nem ez az érdekes, ezúttal ugyanis egy „művészeti író”-nak, egy neves „kulturális lap” szerzőjének irodalmi stílusát jellemzem. Mint cseppben a tengert. Nota bene a Kritika stílusát is, ti. a folyóiratban a bornírt komonista-gyűlölet (neofita öngyűlölet?) immár a legbűzösebb, legundorítóbb pöcegödörből kandikál kifelé, mégpedig egy P. Szűcs Juliannát is megszégyenítőn rotyogó kipárolgással.
Olvassuk el újra: „A kor vezető kommunista ideológusainak tulajdonított, és állítólag éppen a magyarságnak a holokausztért viselt felelősségét verbalizáló »bűnös nemzet« kifejezés helyett én rendre a »Hitler utolsó csatlósa« országjellemzéssel találkoztam; ez utóbbi kifejezés azonban biztosan nem a holokausztra vonatkozik, hanem csupán arra, hogy az úri Magyarország a gaz Hitler oldalán az utolsó pillanatokig hadban állt a dicső Szovjetunióval”!
Stiláris „nyalánkság”. Tudniillik nincs az a „művészeti” szabadság, amely megengedné, hogy egyazon mondaton belül, egyazon vonatkozásban az egyik jelző pejoratívan legyen ironikus, a másik pedig nem. Vagyis: ha a Szovjetunió valójában nem dicső, akkor Hitler sem gaz értelemszerűen (legalábbis ugyanabban a mondatban nem). Tehát jól látható: a Kritika szerkesztőiben (főszerkesztőjében, rovatvezetőjében, olvasószerkesztőjében) már akkora a komonista-gyűlölet (stréber öngyűlölet?), hogy még Hitler gazemberségét is „relativizálják” a komonisták (vagyis a Szovjetunió dicsőségét hangoztató egykori önmaguk) rovására. Igen, a halk, decens hányásig undorító emberek ezek. Minden vonatkozásban. Stilárisan is, intellektuálisan is, morálisan is.
A Kritika (mint társadalomelméleti folyóirat) szerint (azért mondom így, azért hangsúlyozom a szerkesztőség felelősségét is, mert egyáltalán nem muszáj, sőt adott esetben nem is – volna – szabad minden szart közzétenni, szóval, a Kritika szerint) „azoknak a túlélőknek, akik a kommunista ideológiát választották, fel kellett számolniuk zsidó identitásukat és kapcsolataikat. Azok a túlélők pedig, akik írói tehetséggel is meg voltak áldva, és nemcsak személyükben, de írókként is csatlakoztak a kommunista ideológiához, ettől kezdve már a saját, személyesen átélt közelmúltjukat is csak a fent jelzett goromba szűkítésekkel és torzításokkal ábrázolhatták. Két jelentős író túlélő, Szép Ernő és Zsolt Béla akadt csak, aki emlékező prózájában nem vállalta el a holokauszt és a zsidó involváltság letagadását (Emberszag, 1945, Kilenc koffer, 1946) – egyik sem volt vagy lett kommunista”.
Itt a „kommunista” alatt párttagot ért a szerző (vagy a bánat tudja, mit), ugyanis teljesen nyilvánvaló: aki kommunista lesz (már amennyiben nem karrierizmusból, hanem tiszta meggyőződéssel válik kommunistává), nem a „holokausztról”, a „zsidóság involváltságáról” meg ilyesmiről beszél majd elsősorban. Hanem a kommunizmusról (illetve a kapitalizmusról). Elsősorban. Ha már egyszer kommunista. Na most, ha a kommunista ideológiát a marxi logikából származtatjuk (és miért ne tehetnénk?!), akkor mért kéne csodálkoznunk azon, hogy a zsidó származású művészek, bölcsészek a kommunista (értsd: marxista) gondolkodásmódjukat nem valamifajta (hellerien, ungvárisan miszticizáló) „zsidó involváltságból”, hanem pl. Marxnak A zsidókérdéshez című dolgozatából, annak szellemiségéből vezetik le, illetve építik föl. Horribile dictu. Marx tudniillik – eléggé el nem ítélhető módon – nem a zsidót, hanem az embert állítja a progresszió centrumába. Persze sokan értik félre Marx említett művét s tekintik a filozófust antiszemitának; nyilván Hernádi Miklós is annak tekinti (már amennyiben ellát odáig a maga „kalodájából”), a Kritika szerint Marx de facto antiszemita, Eörsiékkel, Lukács Györgyékkel, Hegedüs Gézáékkel együtt. A „de facto” itt azt jelenti, hogy az orgánum (szerzője) nem mondja ki expressis verbis, hogy ezek antiszemiták, ámdeviszont, jaj, de nagyon szeretné ezt kimondani! Csak gyáva hozzá. Szabolcsi Miklós antiszemita. Vagy ha nem, akkor is mindenképp egy zsidó Tamás bátya (a Kritika sunyin fölvállalt álláspontja szerint), merthogy Szabolcsi jobbára József Attila-kutatással foglalkozott, s nem a „holokausztról”, a „zsidó identitásról” ömlengett éjt nappallá téve.
Hernádi („művészeti író”) egyszerűen nem érti: a kommunistának (ha az valóban kommunista) nem „zsidó identitása” van. Hanem humanista identitása van. Vagyis a Hernádi-Kritika gyalázni igyekszik a cikkben fölsorolt írókat, miközben voltaképpen „heroizálja” őket. Azért az idézőjel, mert nem szükségképpen hős az, aki igyekszik annak látszani, ami, illetve a valóságban is az, aminek látszik. Ha kommunistának látszik, akkor kommunista. Legbelül is. És nem zsidó alapvetően. Hanem „csak” zsidó származású.
A kommunista (értsd: marxista) számára a „holokauszt” (helyesen: zsidógenocídium) valóban nem Holokauszt (Égő Áldozat), hanem egy történelmi esemény, amelyet persze a kommunista is jelzősíthet (szörnyű, elképesztő, fölfoghatatlan stb.), ám a kommunista számára nem a jelző, nem a szörnyűségen való permanens rágódás a fontos, hanem a történelmi logika megfejtése. És ami nem azt jelenti, hogy a döntően zsidó identitású ember rossz ember, merthogy számára a „holokauszt” a központi probléma (s amiért a zsidót a Bayer Zsolt-féle eszelős/alattomos antiszemiták naponta megugatják a maguk óljában), tudniillik attól is lehet valaki tisztességes, hogy zsidó származású éselsősorban „kommunista identitású” (értsd: marxista világnézetű) ember. Sőt.
Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni.
A történelem szerint: lehet.
A Kritika „művészeti író”-sága szerint Auschwitz után a zsidó nem lehet kommunista, esetleg úgy, ha elsősorban zsidó.
Míg viszont Eörsi István művészi, tudományos tevékenysége (Moldováé is) azt bizonyítja, hogy Auschwitz után is lehet a zsidóról mint emberről beszélni; s nem a zsidóról, mint valamifajta emberistenségről, a világot megáldó messiás-áldozat-nemzetségről, szemben Hellerék, Ungváriék álláspontjával. Az Utasok a senkiföldjén című Eörsi-könyvből, A Szent Imre-indulóból (illetve A gyávák bátorságából), sőt – tessék csak gondosan elolvasni! – a Sorstalanságból is az derül ki, hogy a zsidó Auschwitz előtt is, Auschwitz után is „csak” ember. És nem isten. Ezért használok világi fogalmat, ezért beszélek genocídiumról (vagy metaforikusan: Auschwitzról), s nem a vallásos-misztikus „holokauszt” szót használom. Noha Eörsi is, Moldova is holokausztról beszél, de ők sem a szó eredeti, még kevésbé annak mai, émelygősen soviniszta értelmében, hanem azért (paradox módon), mert a „holokauszt” fogalma „szekularizálódott”, köznapi kifejezéssé vált az elmúlt évtizedek során. Egyedül én vagyok radikális szemantikai ellenálló (egyéb vonatkozásokban is), hangsúlyozom: egyedül én, ti. az antiszemiták (pl. Lovas István) nem stiláris finnyásságuk (nincs nekik olyan), hanem profán antiszemitizmusuk okán vonnák meg az általuk gyűlölt zsidóktól a „holokausztot”, mint ünnepi-hősi fogalmat, s ami egyébiránt nem más, mint a Heller-féle, Ungvári-féle, Hernádi-féle eszelősség kiegészítő párdarabja. Egymás nélkül nem léteznének.
Azért mondom, hogy Hernádi Miklós is eszelős, mert ép érzékű ember ilyet nem ír (még a Kritikában sem!): „nagyon sokan… azzal, hogy kommunista írókká lettek, megszűntek zsidó személyek lenni”.
Tessék, akkor ez most mit jelent? „Művészeti íróul”. Magyarul ugyanis azt jelenti, hogy a „zsidó személyek” nem Auschwitzban szűntek meg zsidó személyek lenni, hanem a kommunizmusban.
Nézzük inkább a szövegösszefüggést, hátha abból kisül valami: Eörsiék úgy szűntek meg „személyek lenni”, hogy „még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni, mint jelentéktelen, »partikuláris«, talán soha-nem-is-volt közjátéknak a fasizmus és a kommunizmus erőinek világméretű, a kommunizmus győzelmével végződő összecsapásában. A múltszemléleti kaloda nem volt áthatolhatatlan”.
A bornírt gyűlölködés kalodája az, amely „áthatolhatatlan”. A primitív gyűlölet generálja a nyilvánvaló hazugságot (vs. az elképesztő ostobaságot), ugyanis az a szörnyű a valóság, hogy: senki nem tekintette „»partikuláris«” közjátéknak” a zsidó-népirtást, még kevésbé tekintették „jelentéktelen” eseménynek.
Történelmi eseménynek tekintették. A történelmet pedig nem vallásos, nem misztikus, hanem világi jelenségnek tartották a materialisták. Továbbá senki nem tekintette (még Sztálin sem!) a világháborút „a fasizmus és a kommunizmus összecsapásának”. Két okból. Mindenekelőtt azért, mert a Hernádi „művészeti író” által inkriminált intellektusok a kommunizmust a kapitalizmussal állították szembe (vö. Déry, Lukács, Eörsi műveivel stb.), illetve azért, mert pontosan tudták, hogy az olasz, a japán és a náci fasizmust a polgári demokratikus országok s a Szovjetunió (és nem a kommunizmus!) katonai szövetsége győzte le. Ez egyébként mindenki számára közhely, mindenki így tudta, Örkénytől Fehér Kláráig, csak a Kritika „művészeti író”-ja előtt nem világos. Még ma sem. Ezért tartom eszelősnek a fazont. És nem azért, mert utálom. Hanem fordítva, azért utálom, mert egy jókora fasz. Szebben kifejezve: férfi nemi szerv (éljen Kálmán Olga!!!), vagy mondjuk ugyanezt még elegánsabban: társadalomtudományos kandidátus. Aki „talán soha-nem-is-volt közjáték”-ról értékezik egy társadalomelméleti folyóiratban, ezt írja: „még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni”.
Még a sajátjukét sem. Másokét sem. A kandidátus szerint. Tehát nem azt állíja a kandidátus, hogy nem tartották szükségesnek az üldöztetést folyamatosan láttatni (tegyük föl, tévesen), hanem azt írja a kandidátus, hogy Örkényék nem tudtáklátni a dolgot– csak „jelentéktelen, »partikuláris«, talán soha-nem-is-volt közjátéknak”.
Mi az, hogy: „talán”? Ugyanis, ha másokat inkriminálok, halott (védekezésképtelen) embereket mocskolgatok valamely „kulturális lap”-ban (mert gyakorlatilag erről van szó), akkor vajon miért nem fogalmazok úgy, mintha férfi volnék? Tudniillik a „talán”, a „mintha” fogalmaival a semmi emberek operálnak. A Heller Ágnesek. Az Ungvári Tamások. Vagy amiként Nagy Tanítójuktól tanulták annakidején: mi, bölcsész értelmiségiek, „művészeti írók” különös szarból vagyunk gyúrva!
Talán.
Hadd Kérdezzem meg: Karinthy Ferenc (Máriássy Félix) szerint „soha-nem-is-volt közjáték” a zsidóság gettósítása és legyilkolása, vagy sem? Ha igen, akkor azt tessék kimondani kategorikusan, férfiasan: „Karinthy Ferenc szerint a holokauszt egy soha-nem-is-volt közjáték”! Mert lehet ám úgy is fogalmazni, mintha egyenes, jellemes, tisztességes emberek volnánk. Nem pedig dögevő hiénák. Talán. Illetve mintha.
A következő a helyzet: a tárgyalt vonatkozásban kétféle ember létezik. Ismerünk olyanokat, akik egyszerűen nem beszélnek a maródiságukról (főként akkor, ha az halálos és/vagy ún. „csúnya betegség”), nem fecserésznek róla, szemérmesek ilyen értelemben, még az orvosnak se szívesen mondják el a bajukat, esetleg akkor, ha már nagyon muszáj. És vannak olyan emberek is, akik szinte kéjjel mutogatják, vakargatják nyilvánosan a legundorítóbban fekélyes testrészeiket is, nem törődve azzal, hogy kéretlen exhibicionizmusuk mennyire feszélyezi a környezetüket, mennyire nem. Vannak emberek, aki azért rühellik, ha mások a betegségeikkel traktálják őket, mert – adott esetben – maguk is súlyosan betegek, miközben egyedül szeretnének meggyógyulni; ha pedig gyógyíthatatlanok, elfelejteni igyekeznek (még arra a kis időre) a kórságot, nem pedig folyton dumálni róla, mindegyre föltépve, szétvakarva a gennyedző sebeket.
Mindez nyilván ízlés dolga. Vagyis nem kárhoztatom a manifeszt hipohondert (csak utálom, amikor éppen engem pécéz ki, az én fülembe fröcsköli bele patologikus nyálát), csupán azt mondom, attól pl. Moldova György nyugodtan lehet tisztességes ember, sőt akár még zsidó-érzelmei is lehetnek, hogy nem ír minden héten újabb és újabb Szent Imre-indulót a „holokausztról”.
Az akadémikus, kandidátus, „társadalomelméleti és kulturális” hiénák szerint „Hosszú azoknak a kommunistává lett túlélő íróknak vagy/és publicistáknak, kritikusoknak, esetenként költőknek a sora, akik zokszó nélkül beálltak a vezető ideológusok által összerótt múltszemléleti kalodába”.
„Zokszó nélkül beálltak”. Vagyishogy szemétládák. Akik nem a hitük, meggyőződésük szerint cselekedtek (esetleg: tévesen), hanem mindahányan szimpla karrierista rohadékok. Egyikük sem értett egyet (pl. a zsidókérdésben) Marx idézett művével, sőt Marxot Rényi Péterék, Illés Béláék, Eörsi Istvánék, Lukács Györgyék is antiszemitának tartották, mégis „zokszó nélkül beálltak” a „múltszemléleti kalodát” tákoló „sztálini-rákosisták” közé. Jó. Elhiszem. Viszont Hernádi Miklós, mint tudjuk, „művészeti író”. Közel hetven (68) esztendős kandidátus. Vagyis: (1) ideje volt, (2) művészeti hajlama is volt (van, hiszen ezért „művészeti író”), s akkor én most megkérdem kedves-konkrétan: a „művészeti író” úr vajon miért nem írta meg a magyar zsidóság Holokausztjának Nagy Eposzát, mondjuk így: ő maga? Miért? Mert – miként Eörsiéknek – néki is megtiltották a mocskospiszkosok? Jó. Ezt is elhiszem. Megtiltották. És azt is megtiltották, hogy Hernádi legalább az „íróasztalfióknak” megírja a hézagpótló művet? Mondjuk méltó pátosszal: az utókor számára. Miért nem tette? Azért, mert a zsidókálváriát Dérynek, Örkénynek, Karinthynak, Devecserinek, Eörsinek, Benjámin Lászlónak… kellett volna megénekelnie? Értem, de miért? Merthogy ők tehetségesek, míg Hernádi csak „művészeti író”? Hernádi nem tehetséges? És én még ezt is elhiszem, vagyishogy a legvégére már csak egyetlen kérdésem maradt: vajon milyen alapon kér számon egy tehetségtelen vakarék bármit is a tehetséges embereken? Ezt tessék nekem megmondani! A hitvány intellektus (és művész) nem képes megfelelő, méltó művet alkotni (hát hiszen ezért hitvány), eddig világos, na de miért éppen ő magyarázza el (a Kritikában), hogy az igazi művészeknek, intellektusoknak mit kellet volna, mit nem kellett volna tenniük, s hogy miként kellett volna írniuk, alkotniuk?
Megfigyeltem: mennél tehetségtelenebb valaki, annál szégyentelenebb, sőt arcátlanabb. Pedig hát, Hernádi kandidátus, Balogh főszerkesztő, Kovács rovatvezető, de még tán’ Mátyás Győző is, bizony, röstellhetné magát egy kissé. Szerintem. Ha nem is mindjárt annyira, mint a házinyúl (elsősorban a kutya), de legalább valamennyire. Nem tudom, kérdeztem-e már: muszáj minden baromságot leközölni?
Nem tudom, mondtam-e már: a neofita buzgalmár (legyen az szerző, szerkesztő) az emberi nem legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik. Talán.
Mottó: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van…” (Almási professzor).
Ugrik a bankár
Itt olvasható a katartikus szövegösszefüggés, melynek immáron a végét idézem: „Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül. De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen. Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik. Mert a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel. Nem okvetlenül mindig a test a ludas ebben. A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében. Miért teszi ezt? Mert nem felelt meg a bankár-lét elvárásainak, mikor megbukott. Ő is csak egy beteg, púpos emberré vált, aki már elbújni sem tud. S mikor a gyerek nem megy haza, mert megbukott a vizsgán? Ő is púpos, azaz félbemaradt, sikerületlen embernek érzi magát szülei előtt.”
Almási professzor fejében annyi maradt meg a szövegből, hogy annak jókora katartikus szerepe van. Hát, mit mondjak, nem nehéz katarzisba lendíteni a professzor urat. Míg az én konok fejemben nehezebben marad meg a katarzis, s épp ezért kérem, magyarázza már el a professzor úr: hogyan jön ide az „elvárás” (mint katartikusan filozófiai kategória)!? Miként várható el például a 160 cm magas férfitől, hogy „normál” (175 cm) magasságú legyen? Vagy a langalétától, hogy az meg jóval rövidebb legyen. Hogyan, milyen eséllyel?
Ha a filozófia nagyasszonya azt akarja mondani, hogy a „társadalmi megítélés” egy gigantikus Prokrusztész-ágy, akkor annak még lehet valami értelme, már amennyiben értelmes cselekménynek tekinthető, ha bizonyíthatatlan tételt igyekszünk bizonyítani, míg annak viszont, amit Heller ír, semmi értelme. Semmilyen vonatkozásban.
Az etikai, szociálpszichológiai Prokrusztész-ágy csak egészen absztrakt metaforaként használható értelmesen, úgy viszont dögletes közhely.
Heller: „De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen”.
Kik várják el a „szokásos méretet” (illetve az annak való „megfelelést”)? Kicsoda? Mindenki? Egyöntetűen?
Hol várják el? A városban? Falun? Az utcában? A munkahelyen? Az iskolában, az osztályban? A klubban?
Továbbá, tegyük föl, a „szokásos méret” egy „normál, tólig határ” (mondjuk, a férfiaknál 170 és 185 cm közötti), akkor ugyebár Heller szerint azt várják el a férfitől a toleráns („tólig”) társadalomban, hogy nőjön legalább 170 centisre, ámde egy milliméterrel se nagyobbra 185 centinél. Értem. De vajon hogyan „intézményesülhet” az efféle elvárás? Mindenkitől elvárják az egyöntetű elvárást? Adott egy 160 cm-es csaj. Mondjuk így: átlagos. Akinek viszont valami okból a derék (190 centi körüli) pasik tetszenek, nem pedig a 170 centis „szokásos” porba fingók. Ez esetben megszégyenül a férfi is, a nő is? Ha viszont a nőnek a szép kicsi emberkék tetszenek (nem pedig a lóbaszó barmok), akkor mi van?! Akkor is jön a megszégyenülés?
Szóval, ennek az állításnak még lehetne valami értelme: a nőtől elvárják, hogy minimum olyan magas férfit válasszon, mint amekkora ő, különben kigúnyolják; s ami persze nem igaz, mert ez is kultúra- és korfüggő „szokás”, de legalább annyiban nem ostobaság, hogy itt az „elvárás” fogalmának van valaminő tartalma. Csak Heller hiszi, hogy Az Etika (amelyet ugye ő fogalmazott meg „saját igazságaként”, s amelyet nem kellett „átírnia” az elvtársak elvtársi bírálatát figyelembe véve) örök és változhatatlan. Tehát: a szuverén döntéssel, választással kapcsolatban beszélhetünk elvárásról, míg viszont a testi növés (vs. „kicsinyülés”) objektív dolog. Ezt szerintem a leghülyébb gúnyolódó is érti, csak a filozófus nem érti.
Mint tudjuk, Zalatnay Sarolta sem azért „tért el a szokásos mérettől”, hogy megszégyenüljön, hanem épp ellenkezőleg. Aztán persze gúnyolták (már akik gúnyolták), de nem a keblének mérete, hanem annak anyaga miatt.
Heller: „Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik. Mert a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel”.
Nem csupán Heller esetében, hanem általában is haszontalan minden olyan állítás, amely nem demonstrálható, nem érzékeltethető legalább egy, de inkább több konkrét példával. Vegyük ezért, totális paradigmaként, Vitray Tamást! Aki, mint ismeretes, „eltér” valamelyest „a szokásos mérettől”. Sőt Heller állítása szerint – vagyis a „mert” okhatározó értelmében – Vitray szembe halad a várakozással, amennyiben nem hajlandó kinyújtani a testét legalább 172 centiméterre, vagyis nem akar „megfelelni” a „várakozásnak”, s ami – a filozófiazseni szerint – Vitray „bukását”, „sikertelenségét”, „vereségét” jelenti.
Idézzük föl tehát Vitray Tamás egyik legendás történetét: pályája kezdetén tévériportot készített a Népstadionban egy amerikai díszkoszvetővel, kinek nyilván a derekáig sem ért testmagasságilag, mire Vitray odacipelt a hatalmas néger mellé egy zsámolyt, fölállt rá, s így azután kellemesen elbeszélgetett a híres atlétával. Vagyis jogos a kérdés: hogyan bukott meg a riporter, ha (állítólag) mindenkinek tetszett az interjú? Hogyan szégyenült meg? Tudniillik megszégyenült, ha egyszer a nagyasszony azt írja „aktuális”, „általános” érvényű „katartikus” dolgozatában! Vitray nyilván azért mesélte el többször is a történetet (én először a könyvében olvastam), merthogy teljesen hülye a manus, fejjel rohan a megszégyenülésbe.
Egyébiránt Vitray messze nem egy szégyenkezős típus, míg Heller szerint „a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel. Nem okvetlenül mindig a test a ludas ebben. A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében”.
Hogy Vitray nem egy bankár, az kétségtelen. Mint tudjuk, olykor egyszerűen képtelen megállapítani, hol húzódnak a fizikai (nem a testi, hanem az idegrendszeri, pszichés) határai. Ezért vállalta el a pekingi kajak-kenu döntők közvetítését is – tévémonitoron keresztül. Így aztán, Vajda futamánál, sikerült is elnéznie a célvonalat, s ami miatt később Fiala János erősen azon igyekezett a rádióban, hogy megszégyenítse az öreg Mestert, és hát, tegyük a szívünkre a kezünket, némiképp joggal. Azért mondom, hogy joggal, mert Vitray gyakorlatilag felnőtt ember (szakember), ergo tudnia kellett volna: csak monitorról közvetíteni más műfaj, speciális tudást, képességet, rutint igényel. Vitray mégis elvállalta a munkát, majd egy hatalmasat hibázott, s ami még önmagában véve nem volna szégyen, ugyanis majd’ minden hiba korrigálható. Valami módon. Például, ha Vitrayban lett volna annyi férfiasság, hogy ezt mondja: „na, akkor most én is egy jó nagy marha vagyok, kedves nézőim, elrontottam a szórakozásukat, kétszer közvetítettem – élőben! – Vajda olimpiai győzelmét, és amiért nem is igen tudom kárpótolni önöket, esetleg úgy, hogy vigasztalásul elmesélek egy kedves anekdotát: A tanár és a pap bemegy a Keresztény Stúdióvendéghez címzett csehóba.
– Hát maguk meg miért vigyorognak? – kérdi a csapos.
– Mert vidám a vasárnapunk.
– Miféle vasárnapról beszélnek? Ma szombat van!
– Nálunk a szombat is vasárnap – mondja büszkén a tanár.
– Értem. És? Mit parancsolnak az urak? – kérdi a csapos.
– Szentelt vizet.
– Szentelt vizet nem tartunk.
– Nem baj, én mégis megáldom kegyedet – feleli a pap, és leköpi a kocsmárost.
– Én pedig genetikusan vagyok büszke az ősi oroszlánomra – kurjantja a tanár –, így hát megáldom az egész világot! – majd paradigmatikusan lecsulázza a tévékamerát”.
Például. Elmondhatta volna ezt is a riporter. Kárpótlásul. Vagy valami mást. Ha már egyszer a közvetítést jól elcseszte. A néző meg derült volna az anekdotán, vigyorgott volna, mint Hack Péter a vidámvasárnapon. Igen ám, csakhogy Vitray nem így reagált, hanem nekirombolt a szakkommentátornak (Ámbrahám Attilának), mondván: „te is csak ülsz itt, Attila, nem szóltál egy szót se”. Tudniillik a szakkommentátor a hibás, „az a hülye akác”, ahogy Hofi mondotta, „ki kéne rúgni”. Vagyis (szerintem) sokkal inkább ezért illenék szégyellnie magát a híresen kulturált, rutinos médiaszakembernek. Ám mivel Vitray nem egy szégyenkezős típus, később Fialának is erősen nekirohant, már hogy a Fiala ilyen geci meg olyan geci, merthogy a Fiala megkérdezte tőle a rádióban: mi a faszér vállal el olyasmit, amit (már) nem képes teljesíteni.
A filozófuszseni katartikus filozófiája szerint pedig „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet”.
Hogyne. Vitray és Fiala afférja a legjobb bizonyíték rá: a szégyenérzet döntően szubjektív meghatározottságú. A „Mások tekintetének” alig van köze hozzá. Magyarán: ha valakiben nincs (vagy csekély) a szégyenérzet, akkor az lehet egészen pöttöm testalkatú, követhet el bármekkora hibát, bukhat bármily nagyot szakmailag, nemhogy nem röstelli magát utána, nemhogy nem semmisül meg „Mások tekintete” előtt, hanem még neki áll följebb.
Míg a filozófia nagyasszonyának katarzisa szerint „Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát”.
Aki pedig nem hiszi, nézzen utána: tegnap a tévében Monspart Sarolta valami egészen elbűvölő keresetlenséggel jelentette ki: „sánta öregasszony vagyok”, s ami persze nem olyan egyszerű, mint ahogyan elhangzott, ti. valódi jellemnek kell lenni hozzá.
Kérem, Monspart Sarolta kb. húsz évvel idősebb pl. Babarczy Eszternél, és kb. húsz évvel látszik nála fiatalabbnak (legalábbis a képernyőn keresztül). „Sánta öregasszonyként”. Hogy ez „alkati kérdés”? Az. Mert minden alkati kérdés végső soron. A filozófiai nagyasszonykodás is. Csak ez utóbbi nem túlzottan rokonszenves. Nekem.
Monspart Sarolta példája bizonyítja: nem pusztán arról van szó, hogy „a sport önfegyelemre nevel”, hanem fordítva is érvényes a tétel: sportolni csak fegyelmezett ember képes, továbbá: a gondolkodás is sport! Lényegileg. Nem versenysport természetesen (mert ott ugye dopping van s más egyéb csalárdságok), a sport nem harc (miként a filozófia sem harc), hanem a szó legnemesebb értelmében vett amatőr-, szabadidő-tevékenység. Ezért a gondolkodáshoz, az abszolút igazságok megfogalmazásához, miként a rendszeres, intenzív testmozgáshoz, alapvetően fegyelemre van szükség, gyümölcsöző önfegyelemre. És ez bárki számára világossá válhat, ha csupán öt percig nézi-hallgatja Monspart Saroltát. A „sánta öregasszonyt”.
Ne légy szeles. Bár a dumádon más keres – fogalmazni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.
Mely parafrázis-tétel szögesen áll szemben a vértehetségtelen, ám annál katartikusabban kékrarisnyás nagyasszonyok, nagyférfiak liberális nagyigazságával, mely szerint: mindenkinek lehet „saját igazsága”. Csak locsognia kell szaporán! Arról, ami épp eszébe jut.
Nem vitás, magam is sokszor buzgón, örömmel mondanék olyasmit, amiről fogalmam nincs, ti. az én lelkemből is ellenállhatatlanul tolul elő a „vélemény”, csakhogy én a szám szélénél (illetve az ujjam begyénél) mindig leállítom a megfontolatlan tolulást. Ez az intellektuális önfegyelem lényege. Ráadásul szigorú önmérsékletre szinte csak a kezdetek kezdetén van szükségünk, a többi már úgyszólván megy magától. Ungvári professzor szerint Heller Ágnes, hosszú élete során, „írt negyven könyvet”. Jó. Én pedig ezen a fórumon írtam (kb. másfél év alatt) cca. kilencven Heller-könyvi karaktermennyiséget (már amennyiben jól számol a szövegszerkesztőm). És?! Vagyishogy itt nem a számok az érdekesek, hanem a következő: Heller Ágnesnek gyakorlatilag bármely „saját igazságát” megcáfolom (nem vitatom, hanem cáfolom!), s aminek az ellenpróbája is megtörténhet: bárki, csak egyetlen állításomat cáfolja meg! Objektíve. Itt.
Jó előre szólok: meddő kísérletezés volna, bárki részéről!
Lehetséges abszolút igazságokat fogalmazni (amennyi kell) – kb. tízszázaléknyi tudás, értelem s kb. kilencven százalék önfegyelem szükséges hozzá.
Nem szólva arról, hogy jómagam is elbűvölően szép vagyok. Monspart Sarolta is szép. Nem véletlenül. Itt lényegi összefüggések rejlenek.
Ha nem volna már egy Monspart Saroltám, Feledy Péter retteghetne, ti. elcsábítanám tőle az övét. De mondom, ez csupán elvi alternatíva, hiszen magam is benne vagyok már a korban, vagyis – amiként a Hofi mondotta – a „mángorló se olyan már”, hogy két Monspart Saroltával is adekvátmód elbirkózhatnék (vö. Építem a csatornámat), esetleg: tán’ még kissé „elszöszmötölgetnék”, „amúgy ímmel-ámmal”, csakhogy akkor viszont szégyellném magam. Mint „az ember közelében élő háziállat (elsősorban a kutya)”, aki ugyebár maximum próbálkozni képes.
Heller Ágnes szerint „A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében”. És miért ugrik az a letargikusan fürge bankár? „Mert nem felelt meg a bankár-lét elvárásainak, mikor megbukott”.
Hát, igaz, ami igaz, Vitray nem bankár. Vesd össze!
Mindezzel persze nem a Vitrayt kívánom itt pécézni, buzerálni, és még csak nem is a Hellert, hanem elsősorban Almási professzort, illetve még inkább: a primitív, korlátolt akadémikusi bunkóságot, pökhendiséget (mint olyat).
Heller szerint a bukott bankár „is csak egy beteg, púpos emberré vált, aki már elbújni sem tud [mint pl. Vitray az Eurosport monitorja elé – Gy. úr]. S mikor a gyerek nem megy haza, mert megbukott a vizsgán? Ő is púpos, azaz félbemaradt, sikerületlen embernek érzi magát szülei előtt”.
Nos, ennél nagyobb baromságot még Hellernél is ritkán olvashatunk (ami persze azt jelenti a gyakorlatban, hogy sűrűn olvashatunk).
A vizsgán megbukni nem dicső dolog. Vagyis, ha azért bukott meg a gyerek, mert nem készült föl a vizsgára, egész héten focizott a többi rohadt kölökkel a téren, akkor ahhoz a púpnak (mint „analógiának”) semmi köze. Ha viszont azért bukott meg a gyerek, mert „fogyatékos”, „nehezen fog a feje”, „butácska szegény” stb., nos, azt a gyereket – speciális esetben – érintheti a szégyen mozzanata, ám amihez meg a vizsgának nincs köze. József Attilát bolondnak, „futóbolondnak” tartották, de messze nem azért, mert megbukott az iskolai vizsgán, és már csak azért sem, merthogy átment a vizsgán.
Le vagyok győzve, (győzelem ha van) de nincs, akinek megadjam magam. Úgy leszakadtam minden más világról, ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, irnak is nékem, én hát olvasok. S „dolgozom”, imhol e papírhalom – a működésben van a nyugalom.
Én állat volnék és szégyentelen, nélkületek, kik játszotok velem – Köztetek lettem bolond, én a véges. Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
Most akkor mondjuk azt, hogy Heller valami ilyesmit akart elhabogni? Nem mondhatjuk, ugyanis Hellernek gőze nincs arról, hogy mit akart elhabogni. Tehát messze nem arról van szó, hogy a nagyasszony föltalálta József Attila költői szégyencsövében a katartikus lukat, ugyanis nem találta föl. Heller nem azért nem hivatkozik József Attilára, mert nem ismeri a verset (ámde ő is rájött „originálisan” arra, amire korábban a költő), hanem arról van szó tulajdonképpen, hogy ha ismerné, Heller akkor sem értené az idézett költeményt. Gyönge hozzá morálisan is, intellektuálisan is. És pontosan ezért (részint tárgyi ismeret, részint értés híján) beszél folyvást marhaságokat.
Almási professzor szerint Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van…”.
Ismert a mondás: olyan csúnya, hogy az már szép.
Heller annyira ostoba, hogy az már maga a katarzis. Hofi ezt logaritmusnak nevezte, szó szerint idézem: „hát ez már tiszta logaritmus, rendőr embert így még nem vert meg [8:3]” (Építem a csatornámat); de rendben van, legyen igaza Almási professzornak (Hofival szemben), mondjuk ezentúl Széchenyi-díjas akadémikusan: „ez már tiszta katarzis, ember filozófiát így még nem mocskolt meg”.
Végül rögzítsük a katartikus dolgozat címét: A szégyen – öt megközelítésben.
Na most Hellertől (szerintem) egyetlen „megközelítés” is sok. Az öt tehát már valóban maga a logaritmikus katarzis.
Kornis Mihály író azt mondta tegnap a tévében, hogy Heller Ágnesnek „pengeéles az esze”. Ami elvileg lehetséges (s hogy gyakorlatilag is így van-e, mindjárt elválik), ám ami már most nagyon valószínű: Heller Ágnesnek a füle nem pengeéles. Ezt abból gondolom, hogy még én is hallottam Rónai műsorvezető kérdését. De mielőtt a lényegre térnénk, mindenképp meg kell jegyeznünk: Rónai Egon intellektualitásban, tudásban, tisztességben (értsd: szakmai igényességben, az interjúra való fölkészülés készségében) pl. Veiszer Alindához vagy Kálmán Olgához úgy viszonyul, mint egérszar-kankupac a női Himalájához. Ne legyen félreértés: nem vagyok feminista, a tényeket közlöm: Veiszer, Kálmán – ez jól látható – mindig gondosan, lelkiismeretesen fölkészülnek az interjúikra, míg Rónai egyáltalán nem.
Rónai Egon annyit tud Heller Ágnesről, amennyit elmondott róla a műsor elején: Heller a „filozófia nagyasszonya”. A „legnagyobb filozófus” (még csak nem is a legnagyobb élő filozófus), miközben a riporter – ez egészen nyilvánvaló – e legnagyobb filozófusi nagyon nagyasszonynak egyetlen könyvét sem olvasta el. Egyébként Heller munkáit Ungvári sem olvassa, Hellert senki nem olvassa, talán ha Sziklai (esetleg Almási) az, aki valamikor bele-belelapozott valamely dolgozatába. Hellernek csak a politikai nyilatkozatait olvassák, illetve azok közül is csak egyet. Vagy kettőt. Miközben az előzőt már elfelejtették. Miként Heller is elfelejtette. Idézem a két politikai megnyilvánulást (szó szerint): (1) „Orbán nagyon tehetséges politikus”, illetve (2) tegnap ezt mondta: „Orbán rossz politikus”. Mire Rónai levonta a műsorvezetői következtetést: Heller minden idők legnagyobb filozófusa.
Csak hát, úgy tűnik, egy kissé, mintha nagyot hallana. Noha az is lehetséges, hogy tökéletes a hallása, csak momentán nem hitt a fülének. Heller ugyanis sok marhával találkozott már életében (sorsának lényege: a hülyékkel való permanens érintkezés), ámde akkorát még nem látott, mint ez a Rónai műsorvezető. Mert mit kérdezett az ATV Veiszer Alindája az ATV filozófiai nagyasszonyától heveny „filozofálásuk” közepette? Azt kérdezte hirtelen (vagyis minden indok, minden értelmes átmenet nélkül) a könnyed, emberközeli (értsd: fölkészületlen) műsorvezető, hogy: „milyen anya volt?”.
Kezdjük azzal, hogy ez a világ legócskább, legostobább kérdése. Minden vonatkozásban. Noha, elismerem, Heller Ágnes hozzá van szokva a hülyeséghez, azt viszont – láthatóan – már ő sem értette, mire fut ki a furcsa riporteri érdeklődés, így aztán hosszas fejtegetésbe kezdett a filozófiáról, mint olyanról. Két oka lehet ennek. Az egyik: az embernek ugyebár, a korban idősödvén, már nem egészen úgy szuperál valamely (bármely) testrésze, ahogy annak működnie kéne, például a füle sem olyan már, mint a fiatal hiúzé (hacsak be nem szőrösödik kissé, mert akkor valóban lehet olyan), míg a másik lehetséges ok: ha az embert nem a Muci-Mami nevű családi lap matinéjára hívják édelegni babákról, mamákról, pici gyermekekről, unokákról, nagypapákról, nagymamákról, hanem az ATV politikai műsorában mutatják be, mint a filozófia nagyasszonyát, akkor az illető filozófus (mondom, filozofálás közben) óhatatlanul hallja az „anya” szót „anyag”-nak, így nyilvánvalóan a filozófiájáról (mint anyagról) folytatja a megkezdett önismertetést. A néző pedig olthatatlan érdeklődéssel lesi a képernyő előtt, mikor bukik ki végre a filozófia fortélyos nagyasszonyának bölcseleti fejtegetéséből a par excellence anyára vonatkoztatott szellemes asszociáció. Ámde Hellernél most sem bukott ki. Egyáltalán nem. Így azután még a kellemes küllemű, elbűvölő (értsd: nyálas) modorú Rónai riporter is egy ponton türelmét veszítette, s emberközeli riporterből tántoríthatatlanul, könyörtelenül „rákérdező”, igazi „húzós” műsorvezetővé változott, vagyis Rónai Kálmán Olgát megszégyenítő buldog-következetességgel (ám még ekkor is a szimpla pöcsökre jellemző idiotisztikus kedélyeskedéssel) közölte: „de nem ússza ám meg a választ a kérdésemre: milyen anya volt!?”. Heller Ágnest viszont még ezzel sem lehetett kizökkenteni saját logikájából, rendíthetetlenül beszélt tovább a filozófiájáról (mint anyagról). Végül sikerült nagy nehezen kicibálni a nagyasszonyból a perdöntő információt: néki már dédunokája is van. Bizony! Így hát Rónai Egon tévés műalkotását nem a szemétbe hajította az ATV szerkesztősége (noha odavaló, a szerkesztőkkel együtt), hanem viszont leadták. Önmagukkal elégedetten. Nézze a néző is! Merthogy ez egy igen jól sikerült interjú, hiszen a műsorvezetőnek végül mégiscsak sikerült emberközelbe hoznia a filozófia nagyasszonyát. Mit mondjak, „ez” valóban „húzós lett”.
Hasonlóan „húzós” interjút én csak egyetlen egyet láttam életemben, úgy nagyjából száz évvel ezelőtt, amikor Szegvári Katalin gügyögte ámuldozva (a Stúdió című tévémagazinban) Cserépfalvi Imrének: „Imre bácsi, még ma is milyen tökéletes szellemi-fizikai állapotban van!”, mire Cserépfalvi szó szerint így reflektált: „Heee?!”. Merthogy a neves könyvkiadó valóban tökéletes fizikai állapotban volt (a nyolcvanas évek derekán), csak hát akkoriban már nemigen hallott minden szót teljesen tisztán. De ne legyen félreértés, nem gúnyolódom, ti. magam is bájosan süketülök már, különösen a nők beszédét nem hallom elég jól. A feleségem szerint persze ezt direkt csinálom, szerinte szándékosan süketülök szexista irányultsággal, illetve plusz hivatkozási alapként, vagyishogy amikor szólnak, ne kelljen kivinnem a szemetet. Ámde ez egyáltalán nem igaz! Egyértelmű bizonyíték rá, hogy a végén úgyis mindig én viszem ki a szemetet.
Mindegy, a lényeg, hogy Heller Ágnesnek „pengeéles esze van”. Mondotta Kornis Mihály. Akinek pedig vagy minimum annyira éles az esze, mint a Helleré, vagy: a manus olyan buta, mint a jeruzsálemi tök. Persze ezt még Faragó Vilmos sem érti, mármint hogy csak az ítélheti meg hitelesen a másik okosságát (vs. butaságát), aki a másiknál jóval okosabb. Nem csupán annyira okos, merthogy az még csupán „necces” a megítélési hatékonyságot illetően, hanem sokkal okosabb. Miként a riporternek is sokkal többet kell tudnia annál, mint amennyi belőle a képernyőn látszik, és nem fordítva, nem többnek kell látszania annál, mint amennyit szellemileg ér.
Teljesen logikus: a buta ember nem tudhatja, hogy a másik ember okos-e vagy sem (legföljebb elhiheti egy harmadiknak), ha ugyanis nem értek valamit, akkor nem tudhatom, hogy a másik érti-e, jól érti-e, hát hiszen éppen erről van szó: nem értem pl. a kendermagos tyúkok kanti etikáját, míg viszont a filozófia nagyasszonya érti: a kendermagos tyúkok szégyellik magukat (már amennyiben azok „az ember közelében élő háziállatok”).
De legyen, elfogadom: Kornis Mihály okos ember, pengeeszű férfi, ilyeténképp adekvátmód képes megítélni a másik intellektuális kvalitásait. Jó, akkor nézzük is mindjárt, mit mondott az okos Kornis Mihály karácsonykor Ungvári professzornak és Turházó lelkésznek az akkor éppen hevesen ünnepelt Jézus Krisztusról. Ezt mondta (egy ún. bejátszásban): „Olyan közvetlenséggel kell megközelíteni az abszolútumot, mint az édesapánkat, és olyan feltétlen engedelmességgel kell hinni a végső győzelemben, mint Jézus”.
Na most. Ez egy író ugyebár. Magyar író. Zsidó író. Magyar zsidóíró. Zsidó magyaríró. Amit akarsz. S én szívesen elhiszem (bárkinek), hogy Kornis Mihály Jézust nem azonosítja Hitlerrel, csak hát momentán nem találta a helyes kifejezést; talán nem túlzás: egyáltalán nem találta. Ámde azért mondta. Jó hangosan. Merthogy mondani kell. Ha értjük azt, amiről beszélünk, ha nem. Dumálni kell (necesse)! Nyilvánosan! Akkor is, ha ráhibázunk a megfelelő szavakra fecsegés közben, akkor is, ha nem. Egyébként teljesen mindegy, mert az ATV így is, úgy is leadja karácsonykor: Jézus hitt a végső győzelemben. Sőt még Ungvári professzor is nyugtázta mindezt nagyokat bólogatva. Miközben mindahányan megáldják a világot. Noha kétségtelen: a Júda oroszlánjára oly „büszke” „zsidó nemzet” egyik pengeeszű sarja (nevezett Kornis író) nem azt mondotta a tévében, hogy Jézus a „végső megoldásban” hitt, egyáltalán nem ezt mondta, hanem azt mondta, hogy Jézus a végső győzelemben hitt. Tanúsíthatom.
Ismerjük el: egyikünk sem tökéletes. Még tán’ a zsidó nemzet valamely büszke ivadéka sem. „Csak” az eszük olyan éles, mint a beretva. Vagy nem. Tudniillik vagy fölfoghatatlanul okosnak, vagy elképzelhetetlenül ostobának kell lennünk ahhoz, hogy ezt állítsuk: Jézus hitt a győzelemben. Vagy akármiben.
Tessék! Sok itt a büszke zsidóember (nyilván messze nem annyi, mint a normális, ám a szánalmasság szintjét jóval meghaladóan sok), akkor hát, tessék, jöjjön közülük bárki (Landeszman, Heller, Ungvári, Turházó, Ruff mester, Kertész Ákos, Kornis Mihály… bárki), és bizonyítsa be: Jézus hitt. Például abban, hogy ő az út, az igazság és az élet. Ebben hitt. Plusz a végső győzelemben. Vagy ha nem, akkor: hitt, amiben hitt.
Nos, ezt kéne bebizonyítani.
Miben hisz az isten? Abban, hogy ő az isten? Nem biztos benne? Csak hiszi?
Ez itt a kérdés. Már persze nem az Adolf Hitler nevű istenre gondolok momentán, hanem úgy általában. Az istenre.
Jézus mondá: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek”.
És persze azok is boldogok (a puha langy tócsában), akik azthiszik, hogy nékik genetikusan éles az eszük, olyan, mint a borotvapenge. A többi meg alattvaló.
Tamás látá Jézust, és hitt. Míg Jézus beletekinte az ő borotválkozó-tükrébe, és látá Jézus abban önnönmagát (plusz a beretváját), s ezáltal az Jézus is hitt. A végső győzelemben.
Míg Jómagam csak Tamás volnék, a „Kettős”, sőt a Hármas, én ugyanis nem hiszem, hogy létezik a földkerekségen még egy akkora nagy marha csoportosulás, mint ez az Ungvári, Heller, Turházó, Kornis, Kertész, Rónai összetételű szellemi egyveleg az ATV-ben. Akár „anyag”-nak hallják az „anya” szót interjú közben, akár nem. Hogy miért mondom ezt? Mert Heller fülének ahhoz már semmi köze, amit a szájával mondott a tévében, ezt is szó szerint idézem: „a filozófusok mindig harcoltak az igazság körül”.
Ugye?! Totálisan vannak belepistulva az ihrer Kampfba, a végső győzelembe meg a többi hasonló, harcolós-paterolós (hitlerista, sztálinista, orbánista, matolcsysta) baromságba. Kérem, nem kell gyöngén közepes filozófiatörténésznek lennünk (elegendő elvégezni egy alapfokú foximaxit) ahhoz, hogy az ember tudja: a görög „sophia” kifejezés tudást, ismeretet, horribile dictu bölcsességet jelent. Így a „philoszophia” szó magyar megfelelője a bölcselkedés, s amitől persze a filozófus harcolhat nyugodtan, már amennyiben Pallasz Athé néni dinamittal töltött harcikukacokat dugott az ő szelíd női sonkái közé e mocskos macsó férfitársadalomban, ám akkor sem a harc a filozófia lényege; az igazságnak (mint logikai, filozófiai fogalomnak) pedig még annál is kevesebb köze van a harchoz. A helleri „saját igazság” nem azonos a logikai terminus technicusszal (szerény megítélésem szerint: nem azonos semmivel).
A filozófusok nem harcolnak egymással, hanem mindenekelőtt tanulnak egymástól. Majd: gondolkodnak azon, amit tanultak. Végül persze előfordulhat, hogy pl. valamely hegeliánus filozófus elkanyarodik némiképp a Mester bölcseletétől, esetleg nem kanyarodik el, hanem pl. „a talpáról a fejetetejére álltja” a dolgot, ami viszont megint csak nem harc. Olyannyira nem, hogy a harchoz a világon semmi köze. Sőt akadt filozófus, aki „tökéletesen” azonosult híres mesterével, de legalábbis igencsak rajta volt az igyekvés, miközben maga Hegel írja: „Egy tanítványom volt, aki megértett, de az is félreértett”.
Ismétlem: mindennek a harchoz nincs köze.
Heller Ágnes írja Filozófiám története című könyvében (ne feledjük, a nagy semmire pökhendi Ungvári professzor instrukciója szerint cselekszünk, amikor idézzük a szöveget, és „belekötünk”): „Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.
Világos. Ám így is marad a kérdés: akkor most Heller mi tett valójában? „Elhitte Kantnak (joggal)”, vagy pedig harcolt Kanttal „az igazság körül”? Netán hithű híveként harcolt ellene? Joggal?
Heller: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…”.
Kérdés: Heller a filozófussal küzdött („az igazság körül”), vagy a filozófiájával? Mert nem mindegy. Tegyük föl, a filozófussal. Jó, ám úgy könnyű küzdeni, gyerekek, úgy könnyű harcolni Kanttal, Hegellel, Marxszal, Leninnel… hogy általában sem értünk a filozófiai szövegekből gyakorlatilag semmit.
Heller azt mondta a tévében, hogy őt „négyévesen” csókolta tomporon a filozófia múzsája, s „tizennyolc évesen” már kész filozófus volt; és ami már a könyvéből derül ki: filozófussá válása után kezdett küszködni Kanttal és Hegellel.
Hát persze. Ez már csak így megy.
Ungvári professzor szerint Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője [volt] New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története [sic.], tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Bele. És mibe? Kibe?
Egyébiránt a rossz műsor is lehet jó. Úgy értem: érdekes. Például Rónai műsorvezető bornírt kérdésére válaszul Heller – mint fentebb utaltam rá – tudatta: pontosan „tizennyolc évesen lett filozófus”, s azóta egy jottányit „nem változott”, csak „elfelejtette”, hogy mit írt korábban (esküszöm, ezt mondta!). Sőt – mint fentebb utaltam rá – Heller jóval hamarabb lett filozófus, már négyévesen kialakult benne a bölcselői hajlam, ő már óvodás korában a filozófia nagyasszonya volt, mégpedig azért, mert az édesapja „minden este fölolvasta” néki Awalesi bárdokat. Arany János balladájából értette meg Heller kisnagyasszony (egy hosszú életre szólóan), hogy a filozófus dolga nem a gondolkodás, bölcselkedés, a pontos fogalmazás, hanem a lángsírba menés, mégpedig walesi bárdolva, esetleg liberál-bárdolatlanul, ez már részletkérdés. A lényeg: Heller négyéves korában határozta el, ő aztán soha nem fogja mondani, hogy éljen Eduárd. És valóban. Heller soha nem mondta. Soha életében. Egyszer sem mondta, hogy: éljen Eduárd. Csupán azt mondta, éljen Rákosi, éljen Sztálin, éljen a Párt (tapsolt is közben, zúgón, ütemesen tapsolt), mert mint tudjuk (nem kell pengeagyú nagyasszonynak lenni hozzá), sem Rákosi, sem Sztálin, sem a Párt neve nem volt Eduárd, miközben mindannyiunk életében lehetnek elvi, eszmei, erkölcsi pauzák. Egyikünk sem tökéletes.
Mármost a szánalmas „Heller-jelenség” pontosan itt érhető tetten: az apakomplexus által determinált mártírkomplexus terén. Heller Ágnes gyermekkorában kiforrott hajlandósága, majd talmi hősködései, mártír-manírjai okán vált egy szaros kis spiclivé.
Sajátos paradoxon: Ágika már négyévesen, az apuka lelki-szellemi befolyása alatt határozta el: ő aztán nem fogja éltetni a királyt. Csakis az apukát! Hiszen Apuka az igazi király. És Heller pontosan ezért tapsolta, éljenezte, éltette Rákosi apát, ti. hogy ezt már Lukács apuska hitette el véle: az igaz Apa mégiscsak Sztálin, Rákosi és a Párt (vö. Apa, Fiú, Szentlélek). Na most, ez tükröződik vissza Hellernek a Központi Bizottsághoz (mint Apához) írt ödipuszi levelében is, mely korszakos dokumentumban Heller az eredeti, antik Oidipusz királyt megszégyenítő eltökéltséggel döfte hátba korábbi szellemi apját, szó szerint így: „Lukács személyéhez [kiemelés Gy. úr] való ragaszkodásom, munkássága iránt érzett tiszteletem hosszu ideig megakadályozott abban, hogy ezeket a hibákat észrevegyem”.
Mi másból fakad az efféle, „személyhez” való „ragaszkodás”, ha nem apakomplexusból?
Ne feledjük, ekkor (30 évesen) Heller már régóta (tizenkét éve) kiforrott filozófus! Melyre bizonyságul idézek még néhány sort e harcos nagyasszonynak a Központi Bizottsághoz (mint Apához) intézett leveléből; egész pontosan a levél utolsó sorairól van szó, azokról a mondatokról, amelyeket még Heller vallomása szerint is ő maga fogalmazott, egyedül, s nem az Apa-férj „nyomására” tette, miként – állítólag – az „ellenforradalomról” szóló bekezdést: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot - nap napi pártmunkámon kivül - elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”.
Tehát. Egyáltalán nem kell pszichiáternek lennünk ahhoz, hogy föltáruljon szemünk előtt a részint infantilis („Kérem az elvtársakat, hogy segitsenek”), részint hipokrita lélek, mégpedig a maga teljes filozófusi-harcosi vértezetében.
Miért? Merthogy nyilvánvaló: Heller még nem tudja, meg kell-e majd tagadnia a filozófiáját (kiharcolt igazságát), nem tudja, mit kell majd benne megtagadnia, már amennyiben meg kell tagadnia valamit, tehát azt sem tudja, hogy egyáltalán óhajtják-e a megtagadást a Hatalom emberei, csak egyet tud, ám azt nagyon: ha a Hatolom akarja, akkor ő megtagadja az Etikáját. Filozofikusan, harcosan. Mint a walesi bárdok. Sőt, ha akarják az elvtársak, a megtagadást is megtagadja (ez ugye már egyenesen a hegeli tagadás tagadása), persze a mocskospiszkosok mindezt nem nagyon akarták (ti. a Központi Bizottság úgy vélte: helleri etikából egy is untig elég), ezért hát a hősi-walesi bárd-filozófus maga figyelmezteti a Hatalmat: ha viszont mégis akarnák (naaa, de tényleg, akarják már egy kicsit!), akkor ő szívesen megtagadja. Hogy mit? Hogy miként? Nem lényeges. Csak szóljanak. Ő bármikor, bármit és bárkitszívesen megtagad. Mint a walesi bárdok. Lángsírba menve. Nem én mondom (a szegény filozófusokat üldöző mocskos pofámmal), hanem a pengeeszű Heller Ágnes közli: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.
Érti ezt valaki? A politikai testület döntse el, hogy a harcos filozófus átírja-e az „etikai jegyzetét”, vagy inkább ne írja át. Mert az okos filozófus nem a Központi Bizottsággal harcol walesi bárdként, hanem a másik filozófussal. Ja, a Szülőapám révén filozófiai lángsírba születtem, de hülye azért nem vagyok!
Azt hiszem, minden túlzás nélkül leszögezhető: ezen hős walesi „antikommunista” világhazudozóhoz, világsunnyogóhoz képest a furfangos Orbán miniszterelnök úr („ne azt nézzék, amit mondok”) csupán egy nyeretlen kétéves, a maga isteni végső győzelmében hívő Jézusért rajongó első áldozós fiúcska.
Ceterum censeo: Almási, Babarczy (László és Eszter), Heller, Kertész (Ákos), Esterházy, Kornis, Radnóti, Ungvári, P. Szűcs, Faragó, Czeizel, Hajas Henrik, Tojás Gáspár Miklós, Turházó Sándor, Ormos-tupíros Mária, Konrád, Gerő… vajon miből következtetnek arra minduntalan, hogy nem ők a bunkók? Hanem a „taxis” a bunkó. Miből? Egyetlenegy mondatot írjanak ide!
Konrád például azt mondta tegnap a tévében, hogy „Orbán rossz ember”. Mert nyilván Konrád a jó ember. Aki annakidején megkérte sógorát, segítsen neki elrejteni valami illegális szarságot, s a rokon segített is (nem csekély kockázatot vállalva), mire Konrád szaladt az elhárításhoz, és simán beköpte segítő embertársát. Beköpte, mint jó ember, mint liberálisan humanista döglégy. Ma pedig ő osztja a morált. Nem azt állítja, hogy Orbán téved, merthogy tudatlan, tehetségtelen, ostoba stb., hanem hogy „Orbán rossz ember”. És nyilván azért, mert nem Júdeában született, vagyishogy nincs mire büszkének lennie.
Hát nem tudom. Ha Konrád (Heller, Ungvári, Ormos, Kertész, Turházó pap stb.) az alternatíva, akkor inkább maradjanak az Orbánék! Egyébként pedig: teljesen mindegy.
Vagyis amiben még reménykedhetünk: Rónai Egon egyszer talán Konrád Györgytől is megkérdezi a tévében: és egyébként milyen sógor volt ön, mélységesen tisztelt Konrád úr?
Így jár az ember, ha belehabarodik Kálmán Olgába. Mert akkor ugyebár jön a másodszor is, jön a harmadszor is… szinte szükségképpen. Jönnie kell, ráadásul ezt a topikot nem médiafigyelésre nyitottam, na de hát mindegy, ha egyszer megtörtént a baj, azon végig kell haladnunk, a baj bajjal jár.
Tegnap este Kálmán Olga Deutsch Tamással birkózott az Egyenes beszédben, s nagyjából jól csinálta szerintem, sőt úgyszólván tehetségesen.
Először arról beszélek, ami jó volt a műsorban, majd arról, ami rossz, végül pedig arról, ami miatt már-már a tehetség édes-lágy szellője lengte be az ATV stúdióját.
Jó volt (a műsorvezetésben) az, hogy Kálmán Olga már nemcsak relatíve (egykori önmagához képest) viselkedett visszafogottan; ráadásul (egy erősen hírhedett politikussal szemben ülve) olyan „problémát” firtatott (Deutsch modorát, beszédstílusát egyelte), amely kifejezetten csábított a riporteri fölháborodásra, hepciáskodásra, izmozásra. Kálmán Olga viszont végig szelíd maradt, úgyszólván kedves (miközben nem hagyta lesöpörni magát, s miközben ő sem igyekezett az interjúalanyt lesöpörni), és pontosan ezáltal kerekedett az agresszíven nyomuló, sőt olykor a műsorvezetőt is sértegető politikus fölé.
Visszafogottság, tárgyszerűség.
Ez eddig közhely. Vagyis csak azért említem, mert Kálmán Olga esetében ez nem volt mindig ennyire evidens, ám úgy tűnik, lassan nála is rutinná válik. Helyesen. Több okból is. A fő okról bővebben alább. De előtte még arról, ami rossz volt. Tegnap is. Tudniillik Kálmán Olga ősi rossz szokása, hogy ő aztán „veszi” ám „a lapot”, nem ijed meg a saját árnyékától. Sőt sokszor maga kezdeményez „pajzánkodást”, ráadásul úgy, hogy nem ismer mértéket, ti. egy nőnél a mérték (ebben a vonatkozásban) a nullával azonos. A nő ne „pajzánkodjék”, és különösen ne úgy, ahogyan azt Kálmán Olga teszi. Mert az a vicc a dologban, hogy amíg Kálmán Olga Deutsch Tamást az ő nyilvános trágársága miatt gyomrozza (kedvesen, finoman), a hölgy maga is trágár. Relatíve.
Deutsch: „Ki a fasz az a Thomas Melia?”
Kálmán Olga: „Ki a férfi nemi szerv az a Thomas Melia?”
Mi a különbség? Szívesen mondanám, hogy semmi, de sajnos nem mondhatom. Merthogy Kálmán Olga jóval trágárabb ilyen értelemben, mint Deutsch Tamás. Mindketten ugyanazt a fogalmat használják, Deutsch brutálisan, Kálmán Olga hipokrita módon, s ez esetben a brutalitás inkább megbocsátható.
A fogalom ugyanaz: „fasz”, így a képzet (a tévénéző agyában) ugyanaz: „fasz”. Itt tehát mindkét kifejezési forma trágár, hiszen mindkettő a pőre faszra utal, s ami a nő szájából (és nem -ban) különösen viszolyogtató.
Megkockáztatom: a „férfi nemi szerv” szintagma a legízléstelenebb, legundorítóbb kifejezés a világon. Mert vagy „nemi szervet” mondok (tárgyszerűen), illetve „péniszt” mondok (szakszerűen, pl. orvosi lexikonban), vagy pedig „faszt” (bránert, brokit, répát, lompost, káricsot, karót, bögyörőt, pöszörőt, nudlikát, dudlikát…) – stílszerűen, ízlés és kontextus szerint.
Sokan így írják: „f…”. Kérdezem: mitől kellemesebb, intelligensebb a „f…” formula, mint a „fasz” alakzat? Ugyanez vonatkozik a verbális megjelenítésre is, Kálmán Olgától többször hallottam: „ki az ef pont pont pont az a Thomas Melia? – írta Deutsch Tamás a Twitteren”. Hipokrita, infantilis megnyilvánulási mód, ráadásul jóval csúnyább, mint a par excellence „fasz”.
Moldova írja: használhatunk trágár kifejezéseket, de csak akkor, ha azok stilárisan indokoltak. Én pedig (ha szabad itt magam segédorákulummá növesztenem Moldova mellé) imperatívusszal mondanám ugyanezt: használjunk trágár szavakat, ha azok a szövegben irodalmilag meg vannak alapozva!
Eörsi így fogalmaz a börtönemlékeiről írt könyvében: „Horváthnéban nem kellett csalódniuk [a nyomozóknak, kihallgató tiszteknek]. Csak egyetlen témakörben makacsolta meg magát, mint erről a rabomobil éjszakájában értesültem. »Kérdezték, hogy kivel basztam a Péterfy Sándor utcaiak közül, hogy ezzel is, meg azzal is, de én megmondtam nekik, hogy a picsámhoz semmi közük, mert az az én saját nevelésem.« – Így igaz, Horváthné – válaszolta a barátom [Angyal István]”. (Lektorok: Alföldy Jenő és Berkes Erzsébet.)
Hát, mi tagadás, elég tömény. Mégsem írható le másként egy börtönmemoárban, ugyanis a rabomobilban kb. így beszélnek a „kurvák”. S nem a „prostituáltak”. Képzeljük el ezt Kálmán Olgá-san stilizálva: Kérdezték, hogy kivel közösültem a Péterfy Sándor utcaiak közül, hogy ezzel is, meg azzal is, de én megmondtam nekik, hogy a női nemi szervemhez (vs. a p…-hoz) semmi közük, mert az az én saját testrészem.
Ugye?! Valójában így volna undorító.
Sőt. Például Babarczy Eszter egyáltalán nem artikulálta a fogalmat, ő, mint tudjuk, így írta le: „fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel”.
Nincs benne csúnya szó. És mégis, az ilyen nővel (hangsúlyozom: különösen nővel) nem létesítünk lelki kapcsolatot, sem nyilvánosan, sem személyesen. Ne legyen félreértés, mindezt nem valamiféle „keresztény konzervativizmus” mondatja velem, sőt épp ellenkezőleg! Merthogy tessék tudomásul venni: a pina szent dolog, így a fogalom is szent. Vagyis aki profanizálja/eufemizálja a pinát, szentségtörést követ el. Hogy egészen világos legyen: ha Deutsch Tamás (mint hímegyed) a „fasz” szóval trágárkodik, akkor az – a maga kontextusában lehet ronda, nem ronda – nem szükségképpen szentségtörés. Míg, ha Kálmán Olga a „férfi nem szerv”-ről beszél, gyakorlatilag, közvetve a pinát (mint olyat) profanizálja, szentségteleníti. Bűnt követ el. És nyilván az is, aki „női nem szervet” emleget. Míg Esterházy kifejezetten gyalázza a pinát, így Esterházy ebbéli vonatkozásában is a legvisszataszítóbb emberpéldányok egyike.
Nota bene mindez nem „ízlés kérdése”, hanem hamisítatlanul irodalmi probléma.
Kálmán Olga az interjú végén megkérdezte Deutsch Tamástól: „Ha most hazamegy, bekapcsolja a számítógépet, akkor, ugye, nem fogja a Twitteren az anyámat szidni?”.
És ez már telitalálat. Vitéz nyomuló-Nyomuló Deutsch Tamás benne az agyagban. Jól beledöngölve. Csak nyüszíteni volt képes, halkan, keservesen, ezt nyögdécselte ki magából: „Nem, egyáltalán nem áll szándékomban, nagyon régi jó személyes viszony fűz minket egymáshoz”.
Alapkérdés: bele kell-e döngölni az agyagba az interjúalanyt (illetve általában a másik embert)? A válasz kettőzötten kategorikus: (1) általában nem, (2) Deutsch Tamást igen.
Mármost csupán azért, hogy tartsam a szokást: Kálmán Olga elrontotta a legvégét, túlbeszélte a slusszpoént, ugyanis elég lett volna ennyit mondani Deutsch „megnyugtató” válasza után: „köszönöm”. Vagy, ha pluszban még egy jókorát óhajtok ütni a delikvensen, akkor ezt mondom: „Köszönöm önnek, képviselő úr, hogy legalább az én anyámat nem fogja szidni a Twitteren!”.
Még valami, hátha sikerül elkiabálnom: az ATV egyes politikai műsorvezetői mintha ráéreztek volna: manapság, sajátos módon (egyébként valami egészen groteszk fintora ez a történelemnek) az atévések monopol hatalmi helyzetbe kerültek, s amely szituáció (már ti., hogy mostanság csak őket érdemes nézni, hallgatni) fokozott felelősséggel terheli a csatornát. Mutatis mutandis úgy, mint Aczél Györgyöt a „proletárdiktatúra”. Ma már közhely: a mocskospiszkosban minden megjelenhetett, ami minőségnek számított. Börtönviselt emberek lehettek kitüntetetett kulturális hetilapok, folyóiratok szerkesztői, főszerkesztői (Fekete, Gyurkó stb.), sőt Aczél még Eörsinek is ígért lapot, azzal a föltétellel persze, hogy nem politizál. Eörsi nem fogadta el az ajánlatot, a politika számára fontosabb volt, mint a minőségi irodalom megjelenítése, terjesztése. Míg szerintem (ha szabad itt közbekotyognom) ebben Aczélnak volt igaza, legalábbis ma már teljesen világos: az irodalom, a művészet messze többet ér, mint a politika. Tehát Aczél számára a szakmai, művészi minőség volt a döntő, olyannyira, hogy a Népszabadsághoz is a legkiválóbb embereket (belső munkatársakat, külsős szerzőket) igyekeztek „begyűjteni”, különösen Komlós időszakában. Tehát a Kádár-rezsimben (kulturális téren) nem negatív, hanem pozitív „diszkrimináció”, szelekció zajlott.
Azért mondom el mindezt, mert ma az ATV a „proletárdiktatúra” letéteményese. Ezért nem engedheti meg magának a gagyit, s ezért örömteli dolog (szerintem), hogy immár nem csak Kálmán Olga, de Bánó András is rendesen visszavett az indignáltságból, az obligát politikai harcosságból. Mintha rájött volna: a kamerák előtt nem háborogni, harcolni kell (a kormány ellen), sőt ma már nem is „harcoltatni” (pl. A Tét vendégeit), hanem – ma már – analizálniuk kéne a jelenségeket, méghozzá szakszerűségre, tárgyszerűségre (s nem tárgyilagosságra!) törekedve. És nem pusztán azért, mert az „oroszlán” már gyakorlatilag meg van dögölve (ergo részint illetlenség, részint értelmetlenség erőteljesen rugdosni), hanem azért elsősorban, mert – paradox módon – a „kormányoldal” helyett is – ma – az ATV-nek kell minőséget produkálnia.
Tegnap A Tétben Bánó nem háborgott, nem hadonászott, nem harcoskodott (nekem úgy tűnt, igyekszik fékezni politikai indulatait), egész odáig menően, hogy a bunkó Gerő Andrást kétszer is lebaszta, sőt másodjára akkorát vágott az orrára, hogy nem hittem a fülemnek. Gerő ugyanis nem érti: Mráz Ágoston Sámuelt több okból sem hülyézzük le. Mindenekelőtt azért, mert a „proletárdiktatúrában” egyáltalán nem hülyézünk (hanem igyekszünk úgy viselkedni, ahogyan pl. Kálmán Olga, leszámítva a „férfi nemi szerv” szintagmáját, illetve ahogyan Bánó, Vicsek, Grétzy), továbbá azért sem, mert ha a műsorban öt ember szerepel, s az ötből négy fő „balliberális”, s csak egy, aki „kormánypárti”, akkor egyikünk se gyalázza az egy szem embert, már amennyiben legalább csöppnyi jóérzés szorult belénk. És még akkor sem (újabb paradoxon), ha Mráz Ágoston Sámuel amúgy egy meglehetősen agresszív („kétharmados”) hatalom intézkedéseit igyekszik magyarázni, mentegetni a műsorban. Szögezzük le: Bánóba szorult jóérzés, ezt mondta tegnap a nagybunkó Gerőnek: „légy szíves, fogd vissza magad!”. Esküszöm, szó szerint ezt mondta, soha nem gondoltam volna, hogy egészen idáig eljutunk!
Na most, akkor itt szépen abba is hagyom a dicsérgetést (nem az én műfajom, egyáltalán nem áll jól nekem az ilyesmi), hanem viszont szabad legyen végezetül egy élesen elítélő megjegyzést tennem!
Történt, hogy vasárnap este négy fő kanbarom (nevezett Hajas Henrik, Váncsa István, Murányi Marcell és Németh Alajos zenész) simán belefojtották a szót (kollektíven fojtották bele a szót!) a műsor egyetlen női szereplőjébe, nevezett Rangos Katalinba. Miért? Azért, mert a csajszi szerette volna elmondani: attól, hogy Gyurcsányt a Hajas, Váncsa, Murányi és Németh nevű orbitális barmok orbitálisan gyűlölik (valami miatt, egyébiránt nem tudták megmondani, minek okán), még messze nem jelenti, hogy Gyurcsány illegitim politikus volna. Különösen akkor, ha viszont többen (sokan?, „csak” viszonylag sokan?) nem gyűlölik Gyurcsányt. Hanem tisztelik horribile dictu. Támogatják horribile dictu. Szavaz(ná)nak reá horribile dictu. Váncsa viszont azt mondta, hogy a demokráciában ne szavazzanak azok az emberek, akik a Gyurcsányra szeretnének szavazni. Hanem a Gyurcsány vonuljon vissza. Mert Váncsa szerint ez a demokrácia. Csak arra lehessen szavazni, akit ő nem gyűlöl eszelősen. Akit gyűlöl, az ne létezzék politikailag. Talán fizikailag se nagyon. Mármost ezt a fődbugrisságot igyekezett volna opponálni Rangos Katalin (racionális érvekkel), mire a négy fődbugris hímbarom par excellence beléfojtotta a szót. A végén már-már üvöltve-hörögve.
Így hát én azt mondom most fórumozós felelősségem teljes tudatában: a jelenlegi politikai-médiahelyzetben Hajas Henrik műsorvezető az ATV-ből kirúgandó. Páros lábbal. A büdös picsába; illetve, hogy Kálmán Olga szemében is szalonképes legyek: a négynapos bugyi szagú női nemi szervbe.
Tehát még egyszer, ez büffent ki a két önámult elitértelmiségi elméjéből a televízió karácsonyi műsorában: „János úgy mutatja be a Messiást, mint Dávid gyökerét, mint Júda oroszlánát, egyértelműen a nemzeti elkötelezettségét, nemzeti identitását hangsúlyozza. Názáreti Jézus Krisztus esetében az egyetemes, tiszta emberi értékek, tökéletes emberi természet plusz isteni természet egy zsidó emberben megjelent, és zsidó fog maradni, és mégis mindenkinek a messiása lesz… a zsidók büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”.
Az állítás a torkától az aranyeréig vérzik, gennyesen. Persze egy paptól nem is igen várunk többet (egyiktől sem, ökonomikusan hitvány intellektusok a papok), vagyis amin inkább csodálkozunk (illetve már azon se valójában), hogy a von Neulipotstadt-haus aus művelt, veretes elitértelmiségi (nevezett Ungvári tanár) vidám izgalommal csóválva vidám farkát asszisztált a tévében az idézett szellemi gennyedzéshez.
A pap tagadja Jézus istenvoltát, s ezzel egyedül áll az üdvtörténetben. Természetesen vannak, akik Jézus emberi szerepét hangsúlyozzák, ti. azt tartják fontosabbnak (például Eörsi István), sőt Jézust az isten fölé emelik, tekintve, hogy Jézus rendelkezik azzal a lényegi tulajdonsággal, amely az embert jellemezheti, míg az istent nem (erről bővebben alább). Ám, amennyire én tudom, senki nem állítja (Turházó papon kívül), hogy Jézus nem isten, hanem csak „isteni természettel” bíró „zsidó ember”.
Ungváriék tehát hadoválnak összevissza, a pap hivatkozik Jánosra (hamisan vs. hamiskodva), s ahol cáfolnia kéne Jánost (mármint a saját „logikája” okán), nem hivatkozik rá. Ügyesen elmellőzi. Mintha ez az evangélium nem is létezne. Egyébként pedig e nyállal-köpettel, potenciális orrváladékkal „gyógyító” pap teljes egészében tagadja János apostolt, különösen a számomra legkedvesebb versét: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is”.
Tehát Ungvári farka-professzor nem ismeri sem Jánost, sem Jézust (míg az „Atyát” eo ipso nem ismerheti). Akkor hát kit ismer? (Bánó Andráson kívül.) Ungvári mit ismer? Semmit. Nem ismeri az isten bibiliai vélekedéseit, cselekedeteit (tekintve, hogy Jézust nem tartja istennek), csak azt tudja, hogy az Úr bölcsen döntött, helyénvalóan rendelkezett. Ungvári professzor (Bánó Andráson kívül) Turházó papot ismeri, mint fentebb céloztam rá: karácsony ünnepén a lelkész összes verbálisan nyúlós, szellemileg bacilusos köpetét fölnyalta a tévéstúdióban.
Tehát. Elvileg a következő az alternatíva valamely (bármely) entellektüel (értsd: gondolkodó ember) számára. Vagy cáfolom Jánost, bebizonyítom, hogy téved az apostol, Jézusnak nincs isteni attribútuma, Jézus nem abszolútum, nem az út, az igazság és az élet, vagy azt bizonyítom, hogy igaza van Jánosnak, Jézus (istenként) az igazsághoz vezető egyetlen út megtestesülése, vagy pedig bebizonyítom: Jézus (zsidóként) annyiban isten, amennyiben a zsidó az isten. Mint olyan. „Megáldja a világot”. Az ugyanis nem értelmiségi alternatíva, hogy nem bizonyítunk semmit, csak pofázunk orrba-szájba, majd von Untergras aus lapítunk (studiert Hundedreck).
Szép dolog ez? Dicső dolog? Ezt tetszettek tanulni a júdai oroszlántól? Hadd kérdezzem meg: helyileg honnan tetszenek megáldani a világot? A béka tompora alól? Debatter fűben kussolva? Cipőre-ragadósan-szagosan?
Az ateista Eörsi Jungra hivatkozik, amikor azt állítja, hogy Jób és Jézus e „két gyönyörű ember az isten fölé nő, mégpedig azon képessége – a szenvedés – révén, amellyel a Világ Ura nem rendelkezik”, miközben a marxista Ancsel Éva az emberi szenvedést történetesen nem a Világ Urával, hanem a pogány istenekkel állítja szembe (lényegileg ugyanaz): „Dionüszoszt lehetett csodálni, mámorosan rajongani érte, Apollont félni és tisztelni – de szeretni csak a megkínzott korpuszát fölmutató Jézust lehetett, aki éppen szenvedésében vált emberszerűvé, a testéig érő, s már csak ezért is vitathatatlan szenvedésben, sőt az istent szólító végső elhagyatottságban”.
Vagyis, ha Eörsit összeszorozzuk Ancsel Évával, illetve Junggal (megtehetjük, egyik sem tiltakozhat ellene), akkor kiderül: Jézus „emberszerűségében” kerekedik „az isten (az istenek) fölé”. Míg Turházó pap szerint (és professzor Pöcs szerint) létezik külön „tökéletes emberi természet”, illetve „plusz”-ként (tehát külön) „isteni természet”, s amely, ha „egy zsidó emberben jelenik meg”, akkor „a zsidók” méltán „büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”. Azzal a Názáreti Jézussal, akinek az identitása és elkötelezettsége „egyértelműen” nemzeti. Jézus természete: emberi „plusz” isteni, míg az elkötelezettsége egyértelműen zsidó. És értem én ezt, csak azt nem értem, hogy akkor miért tetszenek csodálkozni, ha sokan (szerintem már a nehezen tűrhetőnél is jóval többen) a bankárt (politikust, médiamogult stb.) „természetében” embernek, olykor egyenesen istennek, sőt annál is többnek: magyarnak tartják, csak épp „elkötelezettségében” tekintik izraelinek. Vagy ahogy még mondani szokás: hazátlan brüsszelinek, Tel Aviv-Párizs-New York-tengelyi hazaárulónak. Miért tetszenek csodálkozni azon, hogy terjed, mélyül az antiszemitizmus, mikor éppen veretes kegyedéknek sikerül még karácsony napján is tápot adni a zsidógyűlölet dagadásához, eszkalálódásához?
Kőműves művezetőként nagyon sok cigánnyal (volt idő, amikor csak cigányokkal) dolgoztam, így tapasztalatból tudom: a cigánynak nincs „a vérében a lopás”. Találkoztam persze olyan cigánnyal is, aki erősen csóringelt (cementet, furikot, vésőt, kalapácsot, kombináltfogót, colstokot, ezt-azt), miközben a nem cigányok is loptak. És miközben – szerény tapasztalatom szerint!!! – a cigányok többsége nem lopott, különösen a hatvanas-hetvenes években, de még a nyolcvanas években is viszonylag ritkán ragadt a kezükhöz valami. Ma nem állok közvetlen, személyes, munkakapcsolatban cigányokkal, így hát óvatosabban fogalmazok: manapság állítólag több cigány lop. Muszáj lopnia, különben éhen halna. Kissé leegyszerűsítve: a „cigánybűnözés”, a „megélhetési bűnözés” óhatatlanul fordítja át az előítéletet „utóítéletté”, a cigány (is) szegényedig, a cigány (is) lop, így az is érthető, ha nőttön-nő az uborkás emberek (és mások) cigányellenéssége, sőt sokak cigánygyűlölete. Ami nagyon nem jó (szerintem), de ez legalább magyarázható: a cigány szegény.
És a zsidó? Ő is szegény? Azért beszél egyre nagyobb baromságokat, ezáltal erősítve az antiszemita előítéletet, merthogy szegény? Vagy azért, mert gazdag? Von Haus aus értelmiségi? Jó. Akkor tessék nekem elmagyarázni, hogy Ungvári professzor és Turházó pap idézett szavai miként értelmezendők!? Almási Miklós (szintén professzor) mondotta az egyetemi katedrán: „nagyon fontos esztétikai tétel”, miszerint „a mű értéke, ami miatt becsüljük, ami miatt száz év múlva is érdemes rá visszatérni… a többértelműség”. Kérdezem ezért: Ungvári professzor és Turházó pap szövegének a „több” közül melyik „értelme” az, amely értékké emeli az idézett tévés műalkotást? Mert az világos, egyetlen pillanatig se vitatom: az én értelmezésem csak egy a „több” közül, az én értelmezésem szerint az idézett szöveg annyiban érték, amennyiben a ganéj is érték, ha szakszerűen (trágyaként) használjuk föl, ám ami nem a ló érdeme-értéke (ti. az állat spontán szarik), hanem a fölhasználó földművesé. Szóval, ez teljesen világos, vagyis azt szeretném tudni konkrétan: mely „értelme” teszi értékké az idézett értelmetlenséget? Ez a kérdésem.
Tehát József Attila nem „több”-ről, hanem „kettősség”-ről és nem „értelem”-ről, hanem „tetszősség”-ről beszél. Akkor viszont mi a helyzet az „értelem”-mel? Az a helyzet, hogy értelme nem a műnek van, hanem a professzornak – sincs. Csak kéne hogy legyen. Akkor mije van a műnek? „Indítékai”, „mozzanatai” vannak. Tessék, lehet olvasni: „az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között”.
Tehát ezért merészeltem állítani a múltkoriban, hogy a műnek egyetlen értelme van. Mélységről (vs. magasságról) beszéltem, vagyis a karakter-limitáltság okán nem szóltam az embert (az alkotót s a „befogadót”) a mélységgel-magassággal összekötő szerpentinútról („szallagut”-ról). Ismételjük József Attilát: „Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk”.
Tehát a katarzis nem misztikus tünemény. Ott keletkezik katarzis, ahol már „fönn” vagyunk az „ormon”. Méghozzá egyedül. Továbbá: miként orgazmusból is csak egy van (úgy értem, jó, ha legalább egy van belőle), s melynek lehetnek (elvben) különféle elő-, utó-, közép- meg nem tudom még, milyen „játékai” (nem nagyon értek hozzá), úgy katarzisból is csak egy van, miként a katarzishoz (az „oromra”), az orgazmushoz (a „csúcsra”) vezető „szalagútból” (lihegésből, nyögésből, nyivákolásból) is csak egy. Már, ha egyáltalán. Mert olykor még annyi sincs. Na most, én is öreg vagyok már, baszki, de én legalább még (valamennyire) emlékszem rá!
József Attila szerint „Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között”.
Eltűnt. S pontosan ezen csodálkozott Csehov is Sztanyiszlavszkij rendezése után, ám ami nem azt jelenti, hogy a Csehov-műnek több értelme van (ha így volna, nem volna a dolog „A műalkotás”), nem azt jelenti, hogy Sztanyiszlavszkij mást látott a maga „Csehov-ormán”, tudniillik ugyanazt látta. Másként. Vagyis ami nem egyéb végső soron, mint az „egy” és a „más”, illetve az egyetlen (értelmű) alkotás s a egyetlen alkotó-befogadó több-mineműségének dialektikája: „ki-ki annyit lát, amennyi szeme van”.
Almási professzornak egy sincs. Ungvári professzornak pedig még annyi sincs. Mozaikbunkók. Képtelenek fölfogni: nemcsak Eörsi szorozható Ancsel Évával, de János-Jézus is József Attilával: én vagyok a szalagút, az igazság és az élet. Egyedül én, és egyetlen értelmem szerint! Egyetlen igazság van (egyazon vonatkozásban), s amely igazsághoz egyetlen (szalag)út vezet. Hamis banalitás, hogy: „sok igazság van”, még hamisabb közhely, hogy „az igazsághoz több úton is el lehet jutni”.
Ez az igazság.
A többi primitív zsidózás. Önzsidózás. Kontraproduktív önistenítés, mely szó szerint így hangzott a tévében: „a zsidók büszkék arra, hogy Názáreti Jézussal megajándékozták és megáldották a világot”.
Büszkék vagytok rá? Akkor áldjátok meg! Egymást. Önkezetekkel. Nekünk viszont szabad legyen az efféle kioktató karácsonyi fontoskodást, tudóskodást továbbra is csak szánalmaska szellemi rejszolásnak nevezni! Olyan kollektív, sőt művészi négykezes klaviatúra(kiseszköz)veregetésnek, melynek a végén gyakorlatilag nem jön ki semmi. Csak egy kevéske pállott, büdös levegő.
Szó szerint ezt mondta az ATV karácsonyünnepi műsorában Ungvári tanár-professzor tudósbólogatásaitól kísérve: „Isten azt akarta, hogy minden nemzet számára megismertesse az evangéliumot”.
Nos, pontosan ezt nevezik a görög elvtársak hübrisznek. Én pedig az ostoba emberek vészesen barbár, önpusztító (már úgy értem, intellektuálisan rohasztó) gőgjének, elbizakodottságának nevezem, tekintve, hogy jómagam még nem vagyok görög. Egyelőre. Csak elvtárs vagyok.
Az ateista az mondja intelligensen: nem létezik teremtő szellem. A világ öröktől való, végtelen, annak ontológiai lényege az anyag önmozgásában áll, illetve mondhatunk a probléma kapcsán szinte bármit, ámde semmiképpen sem gyalázzuk, sértegetjük mások hitét, vallásos érzékenységét. Vagyis Németh Sándor (a HIT Gyülekezete vezető lelkészeként) nem ateista, nem hívő (nyilvánvalóan), hanem egy boldogtalan barom. Ungvári tanár-professzor (valláskutató kultúratörténész) pedig dettó. Boldogtalanok, a szó jézusi értelmében. Ők ugyebár elmagyarázzák minden földi halandónak, hogy az isten mit akart és mit nem. Merthogy ők ezt is tudják. Talán még jobban is az istennél, míg annyira, mint az isten, biztosan tudják. Miért e hübrisz? Mert Ungváriék egyszerűen nem értik – noha nyilván olvasták Jób könyvét, olvasták a János evangélium 20. fejezetének 24-31. verseit –, hogy a hit és a ráció (jézusi értelemben) két merőben különböző minőség. Szerintem érdemes átfutnunk János idevonatkozó sorait: „Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, a kit Kettősnek hívtak, nem vala ő velök, a mikor eljött vala Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem. És nyolcz nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek. Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, a melyek nincsenek megírva ebben a könyvben; Ezek pedig azért irattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében” (kiemelés: Károli Gáspár).
Vagyis ezért neveztem föntebb boldogtalan barmoknak Ungvárit és Turházó lelkészt, ti. ők – szögesen szemben a krisztusi intelemmel – nem hisznek. Hanem „látnak”. „Tudnak”. Azért az idézőjelek, mert valójában nem tudnak ők semmit (a Bibliát sem ismerik), és nyilván nem is hisznek, illetve azt hiszik, hogy: tudnak. Tudják, mit akar az isten, és hogy azt miként akarja. Mármost, hogy ez mennyire nem csupán egy intellektuálisan vétlen verbális lapszus, bizonyság rá Turházó lelkész karácsonyi prédikációjának folytatása: „Isten azt akarta, hogy minden nemzet számára megismertesse az evangéliumot, Istennek a szeretetét, Isten üdvözítő fő akaratát, és pontosan ezért vezette be ezt a kétezer esztendős hitkorszakot, hogy az embereknek legyen idejük arra, hogy válasszanak: felkészülnek-e az Úr dicsőségében való megjelenésére, vagy az életük során figyelmen kívül hagyják”.
Ezt akarta az isten. Ezért vezette be a liberalizmust. Hogy az emberek eldönthessék, mi legyen velük. Magukhoz öleljék-e „saját igazságaikat”, ezúttal mint Jézus akaratát, vagy sem. S én ezt értem is, tökéletesen értem, csak azt nem értem, hogy minek kell mindehhez megváltó, messiás, egyáltalán mire van a mindenható isten? Minek? Ha az ember az, aki választ. Méghozzá nem jézusilag „boldogan” (értsd: föltétel nélküli hittel, odaadással), hanem empirikusan, racionálisan, tamási „kettős” kétkedéssel, hovatovább: szent liberálisan.
Persze kiváló dolog a liberalizmus, nem tagadom, miközben az, amit Ungváriéknak volt kegyességük elővezetni a tévében, nem hitgyakorlás, nem jézusi igehirdetés, hanem részint hohmecolás, parasztvakítás (már, hogy gyűljön a gyülekezetbe az idióta gazdagok jó sok pénze stb.), részint egy halott ideológiának hipokritaszagú szájjal való csókolgatása, élesztgetése. Azért halott a liberalizmus, mert – miként az Turházó lelkész szavaiból, Korlátolt professzor bólogatásaiból is kiderül – a liberálisok a liberalizmust a világi történelem céljának tekintik, vagy ahogyan e két csináltan vidám médiaburgonyasugallta a tévében: a liberalizmus a bölcs isten értelmes akaratából, egyszersmind az ember isteni racionalitásából eredően létezik a Földön is, a Mennyeknek Országában is. Noha ma már mindenki látja, aki nem vak: a kapitalizmus, a liberalizmus (mint világteremtő szellem) megbukott. Persze az ideológusok még nyüszítenek egy kicsit, például Bayer Zsolték, mondván, a jóságos kapitalizmus nem azonos a gonosz globalizmussal, a még gonoszabb Amerikával, a leggonoszabb Izraellel. Miközben nem múlik el nap, hogy az ATV-ben ne riogatnák a világot a komonistákkal (ezt egyébként megteszik Bayer Zsolték is, csak ők a zsidó-komonistákra hörögnek), nem múlik el nap, hogy az ATV-ben ne ijesztgetnék a nézőt Észak-Korea atombombájával.
A „Gonosz birodalma” széthullott, Reagan elnök és Soros (Szent) György elűzték a Főgonoszt végre, eltaposták a komonista kígyót (előtte persze demokratikus dárdával ledöfték, mint Gyurcsány-zsandár a Szent Forradalom Kerényi-Angyalát, s tették mindezt Hannah Arendt és Heller Ágnes filozófiai útmutatása szerint), majd kiderült: a Gonosz nélkül is mély válságba zuhanhat a kapitalizmus. Miközben az emberiség az atomháború szélére sodródik. Így azután kész az új válasz: az Echo TV szerint a zsidó-globalizmus, az ATV szerint Észak-Korea (és Kuba) nyomja a szegény jó kapitalista Krahácsot. Nos, pontosan ezt neveztük az átkos komonizmusban megideologizálásnak. Ami szánalmas volt akkor is, szánalmas ma is.
A Három Nagy Bé: Bayer, Bogár és Boros (Imre) azzal búcsúztatták a 2011-es évet, hogy bejelentették: vége a komonizmusnak is, vége a globalizmusnak is, tehát: a nemzet, a nemzeteszme fogja újra egybekovászolni a világot. Igen, csakhogy a monarchiák fölbomlása, a nemzetállamok kialakulása, illetve a kapitalizmus térhódítása egyazon folyamat (két mozzanata), miközben a kapitalizmus (a tőkekoncentráció, tőkecentralizáció során) szükségképpen válik globálissá. Magyarán: „globalizmus” (mint izmus) nincs. Csak a turulmórickák hiszik, hogy van, s ezért kapitalizmus („globalizmus”) nélküli „nemzeteszme” sem létezik. Csak a mesében. Illetve eszme (mint mese) lehet, csak az nem válik világkohézióvá. A tőkelogika a világmozgás eszenciája, melynek objektív törvényszerűségei vannak. Csak a hübrisszel terhelt emberi elme hiszi, hogy a tőke megzabolázható. Saint-Simon (vagy Fourier, már nem emlékszem, melyik) azt képzelete, hogy a tigrisek, a leopárdok, a pumák, de főként a gepárdok befoghatóak lesznek (az utópista társadalomban) a szekerek, a konflisok elé, s így lehet majd a közlekedési sebességben is a határ a csillagos ég. Míg Ungváriék, Hellerék, Hack Péterék, Bokrosék, Gyurcsányék... szerint a kapitalizmus jó dolog, csak azt a „Gonosz” (Hannah Arendt nyomán: a fasizmus és kommunizmus) csúnyán megmocskolja; tehát: ki kell iktatni mindkettőt, s azután a világ teljesen frankó lesz. Na most, Tőkéczkyék, Bogárék, Csurkáék… szerint is jó dolog a kapitalizmus, csak azt szerintük nem is annyira a gój-komonista, mint inkább a globalista, judeobolsevista, zsidó-komonista, zsidó-bankár ármány mocskolja meg. Ki kell iktatni a zsidószellemnek ezt a részét (nem Auschwitzban természetesen, hanem… másként… mondjuk úgy, hogy Fekete Jánossal nem fogunk kezet), be kell vezetni a Nemzetet (mint olyat), fülkeforradalommal megteremteni a kis Kert-Magyarországot, a világnak újra példát mutató banánkoncentrikus Nemzet-Magyarországot, amely a Miniszter úr közép-európai szuverén kis banánjára lesz hasonlatos, s akkor válik majd itt minden frankóvá.
Ráadásul – s ez az Ideológiai Mindenható gúnyos fintora – Ungváriék is a nemzetet jelölték meg világmegváltó szubsztanciaként, méghozzá napra pontosan akkor, amikor Bayerék a másik csatornán. Ungváriék persze a zsidó nemzetet favorizálják. Szerintük Jézus zsidó „nemzeti elkötelezettségű”, így a „zsidóság büszke arra, hogy ő adta a világnak a megváltót” stb. Sőt Turházó lelkész egészen odáig csörtetett agyilag (Ungvári tanár vidám szellemi farkcsóválásainak kíséretében), hogy erősen kárhoztatta az iráni atomkísérleteket, ámde csakis azért, merthogy az sietteti a végpusztulást. Márpedig a Messiás eljövetelét (s melyet ugye a világvége előz meg) „nem szabad siettetni”. Ezt mondták Ungváriék a tévében. És hogy igaza van Koltai Lajosnak, Bródy Jánosnak, akik szintén megszólaltak a műsorban, ún. bejátszásában mondták el Jézusról a véleményüket (röviden), miközben minden kendőzés nélkül tudatták: a világnak immáron kampec. A válság totális és fatális, a folyamat visszafordíthatatlan. Ungváriék pedig bólintottak rá: Koltaiéknak igazuk van, majd hozzátették: a válság pozitív dolog, tisztítótűz, ugyanis írva vagyon: a világ pusztulása után érkezik a Messiás, csak hát ezt „nem szabad siettetni”! Így hát abcúg Irán! Főként. És persze abcúg Észak-Korea! Míg az ellenoldali marhák szerint a messiás nem egyéb, mint a zsidóbankár-mentes Nemzeti Eszme. Merthogy az fogik majd itten minket megváltani. Teljesen. És jobbára a megtérten exliberális Bayer Zsolt szellemi ösztönzése szerint. Ez volt a tévében. Karácsonykor. Ősnemzeti kumisszal fényezett pajesz pöndörödjön a tökömre, ha nem igaz!
Tehát – mint utaltam rá – Ungváriék elismerően vállon veregették Teremtőjüket és Mindenhatójukat, mondván: „nagyon bölcsen cselekedett Isten, hogy először szenvedő és meghaló és föltámadó Krisztust mutatott be, és utána kivonta a világból és elrejtette ezt a világ elől, és az igazságot újra láthatatlan szférába helyezte”.
Kérdezem, hogyan jön össze a két állítás: „Isten bölcsen cselekedett”, illetve hogy az isten „az igazságot újra láthatatlan szférába helyezte”? Ha az igazság „láthatatlan szférában” van, akkor Turházó lelkész honnan tudja, hogy mi az abszolút igazság, mit gondolt, mit akart, mit s mért cselekedett az isten? Ezt még Jézus sem tudta. Most kivételesen nem János, hanem Márk evangéliumából idézek: „Mikor pedig hat óra lőn, sötétség támada az egész földön kilencz óráig. És kilencz órakor fennszóval kiálta Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? a mi megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (kiemelés: Károli Gáspár).
Mert hát a báva Jézus sem tudta, kihez kell fordulnia kozmikus árvaságában, elhagyatottságában; ha ugyanis nem az Urat, hanem Turházó lelkészt kérdezi, az bizony megmondta volna: „nagyon bölcsen cselekedett Isten”, amikor „elhagyá” Jézust, mégpedig azért, hogy az ember a néki megadatott kétezer évnyi liberalizmusban választhasson. Hogy mit válasszon elsősorban? A Hitgyüli spórkasszáját válassza. Hogy abba jó sok lóvét lehessen belegyülizni. Ez az adekvát válasz a keresztfán szenvedőnek.
Karácsonykor kiderült: Ungváriék János evangéliumát (miként a többit is) egyszerűen figyelmen kívül hagyják, Jánosból Ungváriékat csak annyi érdekli, amennyiben meg tudják hamisítani az apostol mondandóját, már, hogy ti. Ungváriék ezt hazudták a tévében: „János úgy mutatja be a Messiást, mint Dávid gyökerét, mint Júda oroszlánát [sic.], egyértelműen a nemzeti elkötelezettségét, nemzeti identitását hangsúlyozza”.
Hiéna-hazugság. Nemrég idéztem Jánost, kinek szövegéből világosan kiderül: „nemzeti elkötelezettségről” szó nincs, „nemzeti identitásról” még kevésbé. János arról beszél (tárgyszerűen), hogy „sokan” bizonyosak voltak a Próféta személyében, „mások” szerint Betlehemből érkezik a messiás (tekintve, hogy az „Írás” „mondja” így), míg „némelyek” egyszerűen „csak” várták a megváltót. Akárhonnan jöjjön. Olvassuk el újra, mert ebbéli vonatkozásában is tanulságos a szöveg: „Sokan ezért a sokaság közül, amint hallák e beszédet, ezt mondják vala: Bizonnyal ez ama Próféta. Némelyek mondának: Ez a Krisztus. Mások pedig mondának: Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-é, hogy Dávid magvából, és Betlehemből, ama városból jön el e Krisztus, a hol Dávid vala? Hasonlás lőn ezért ő miatta a sokaságban. Némelyek pedig közülük akarják vala őt megfogni, de senki sem veté reá a kezét.”
Hol van itt szó „nemzeti elkötelezettségről”, „nemzeti identitásról”? Tessék már megmondani! Nem lapítani, uraim, mint disznószar a goláni síkon, hanem nyíltan kiállni a kimondott szavainkért, mintha férfiak volnánk, s nem nyálas kis Matolcsy-eszközök!
Az ember nyelvére könnyen siklik ilyenkor a markáns ítélet: Turházó Sándor hazug. Cinikus rohadék. Becsapja a híveit, a tévénézőt (már azokat persze, akik nem ismerik a Bibliát), átver elevent, holtat, mindenkit. Szerintem viszont nem ilyen egyszerű a helyzet. Nem vagyok egy Frajd Zsiga, mégis ki merem mondani: ez a sunyi alak nemcsak elhiteti, el is hiszi magáról: ő minimum a jóisten. Nemhogy Jánosnál, de magánál Jézusnál is jobban tudja, mit miért cselekszik bölcsen az Úr. Tehát a Magyarországon (a magyar vallási liberalizmusban) elhíresült turházó-jelenség részint az isten-szindrómával, részint a Napóleon-szindrómával, részint a Csicsikov-szindrómával magyarázható. Németh Sándorra jól illik Gogol jellemzése: „A csézában egy úr ült, nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány… nem beszélt hangosan, de túl halkan sem, hanem éppen úgy, ahogy illik… minden tárgykörben otthonos volt, és tapasztalt, világlátott embernek bizonyult.”
Vagyis annyiban sántít (egy picit) a párhuzam, hogy amíg Csicsikov valóban „minden tárgykörben otthonos”, addig Turházó lelkész csak annak látszik, egészen pontosan: a hozzá nem értők szemében nagy bibliatudósnak tűnik, illetve: „bizonyul” (ahogyan Gogol mondja). Mert hát ebből él a prédikátor. Amiből bármely „holt lelkeket” gyüjtögető-gyüliző szélhámos: az emberi butaságból. Miközben a prédikátor igencsak eszelősnek mutatkozik; ti. éppen az eszelősség (vagy annak látszata) az, amely delejezi a jámbor (szellemileg holt) lelkeket, a Ruff Tiborokat, Gera Zoltánokat, Hack Pétereket, vonzza őket magához, mint molylepkéket a fényesen kormos (kormosan fényes) petróleumlámpa.
Gogol ezt írja Csicsikovról a rá jellemző sármos iróniával: „Hogy nem tökéletesség és erény hőse, az nyilvánvaló. Ki és mi hát? Gazember? Miért volna gazember? Miért ítélnénk meg másokat olyan szigorúan? Gazemberek manapság nincsenek nálunk; csak jószándékú, kellemes emberek vannak… Leghelyesebb, ha Csicsikovot jó gazdának, vagyonszerzőnek nevezzük; a szerzési szenvedély az oka mindennek, amiatt történnek olyan dolgok, amelyekre azt szokták mondani, hogy nem nagyon tiszták. Igaz, hogy az ilyen jellemben már van valami visszataszító…”.
Nos, ez valóban igaz.
Benedek István írta annakidején, ha jól rémlik, a Hunniában, s igen „szellemesen” „kódolva” zsidógyűlöletét: „A mi Bibliánk nem az Ószövetség, hanem az Újszövetség”. Na most, Ungvári tanár és Turházó lelkész műsorából a benedeki „logika” pandanja sugárzik elő, ha nem is oly polihisztori brutálissal, ámde teljesen nyilvánvaló: e két svihák egészen arcátlanul hamisítja meg az Újszövetség betűjét is, szellemét is. Miközben az Ószövetséget illetően is zokni mindkettő.
Erről is írok majd még néhány sort.
Azért foglalkozom intenzívebben az ATV-vel, mert a média lekaszálása után egyedül ez a csatorna maradt még úgy ahogy nézhető. Már ami a politikai műsorok egy részét illeti. Mert a vallást, Amerikát, Izraelt, továbbá a Fásy-mulatást, Sasjózsit, Baginacsát és többi gagyit reklámozó műsoraikat nem nézem. Azok is biztosan jók, csak én, mondjuk így: nem nézem. Illetve a politikai műsorok sem jók, hanem viszonylag elviselhetők; még pontosabban: azoknak egy kisebb hányada. A Híradó, az Újságíróklub, Vicsek és újabban, amióta Kálmán Olga mintha igyekeznék önmérséklődni valamelyest, vagyis amióta már nem képzeli magát egy Mester Ákosba ojtott Hofi Gézának (nekem úgy tűnik, újabban kevéssé izmozik, kevéssé humorkodik), az Egyenes beszéd is viszonylag nézhető. Itt hadd jegyezzem meg: Kálmán Olgának nem áll jól sem a harciasság, sem a poénkodás. Amikor figyel az interjúalanyára, illetve amikor nem önmagára, hanem a beszélgetőtársára figyel, sajátos módon: fiziognómiailag is megszépül, ráadásul a kérdései, megjegyzései is értelmesebbek, olykor már-már az okosság határát súrolják. Ám amihez egy „okos férfit” (pl. egy Békesi Lászlót) kell hallgatnia némi odaadással. Megfigyeltem: amikor Kálmán Olga értelmes embert, értelmes beszédet hallgat, kifejezetten vonzó az arca, majd amikor megszólal, amikor ő is mondani, kérdezni akar valami fontosat, lényegeset, hirtelen mélyülni, sötétülni kezdenek a vonásai. Ami óhatatlan nyilván, a gondolkodás lényegében erőlködés, s egyebek közt ezért kell a műsorvezetőnek visszafognia magát. Gondolok itt csak Kálmán Olgára természetesen, mert a Rónai, a Bánó, a Havas, a Juszt tőlem lehet ronda (és egyre rondább), nem érdekel, nem vagyok homokos. Vesd össze! Mindegy, a lényeg, hogy a politikai ATV viszonylag nézhető; és akkor most jön a szörnyű paradoxon: éppen ez a baj. Mert ama híres József Attila-i „ős patkány” ott fertőz a leghatékonyabban, ahol a jónak is, az értelemnek is érzékelhető valami csekélyke módosulása. Ugyanis (ebből adódóan) odafigyelnek rá az emberek, s – óhatatlanul – a szarról is azt hiszik, hogy az lekvár. Személyes tapasztalat: sokan Ungvári professzort is kóser lekvárnak képzelik (nem pedig fütyülősbarc-lekvárnak), s pontosan ezért lesz a karácsonyi műsorával kapcsolatosan még egy bűbájos hozzászólásom (már amennyiben rajtam múlik).
