Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Rövidebbek lettek a nappalok, a homály körbeölelte a viaszszín fákat és összezsugorodott minden. A néma madarak nyugat felé vitték az álmokat, át a folyón, lehulló falevelek, mint a függöny, opálfüggöny, sárga szőnyeg, sápadt őszi tükrök, amerre lát a szem. És az ablakból néztem az öreg utat, ami a lábad nyomát hordja és az ablakból néztem a ködöt, hosszú kabátod helyét, az ablakból néztem, és éjjel ott aludtam el. Rövidebbek lettek a napok és éreztem, hogyan nő a súlyos homály a kert ölén, az árok mélyében, a takarón, a pohárban és a csontomban, nőtt bennem a betegség éjszaka, csak nőtt és nőtt, nagyobb lett és gyöngébb lettem, mint a zörgő, süppedő avar kinn a föld hideg hasában. Csomókban hullottak a barna felhők, nehéz halmokba hordta őket szobámban a lobogó láz, mikor a fehérujjú halál feltűnt az úton. Néztem, hogy jön. Lassan lépett, míg estére a házhoz ért. Mikor átlépett a küszöb fölött, én az ablakban álltam és nem láttam mást, néztem az arcod, nyárvégi arcod, amikor átölelte száraz, odvas testem a hideg halál. Huszonhét hónap szállt el azóta, rövidebbek a nappalok, szél söpri az elfoszló időt a síkos avaron és várok rád egyedül a homályban. Hallgat az ablak, hosszú csöndben dermed a víz.
(Hahó! Hahó! December testvér! Takard be az utat! Zárd be az erdőt! Forgasd az időt! Forgasd az időt!)
Vonuló felhők nyíló versei örvénylenek, úsznak messzire tátogó árnyak maradnak csak a sebzett földnek barnán a barna, jegenyedal tudom, sár lesz a kar vagy tar gallyak végül hajlik a mélyekbe minden míg borzalmak közt bolyongsz szívembe bújsz csendben
(mért nem tudom én ezt egyszerűbben mondani vagy legalább hangosabban elhinni, hogy elhiszed de elviszed azt a részed ami gondol egy merészet néha és akarja, hogy valaki takarja be, hogy ne lássa az isten mikor rosszat akar, nincsen itt az a részed ami egészen merészen tűri hogy a másik belegyűri magába, mert ő is fél és tőled kér puha lelket csúf világban jaj
de azért itt vagy majdnem teljesen és beérem, mert jó nekem ha vagy)
A feledés néma tengerei felé pillantok hátam mögött felállnak a fenyők sugarasan zúg a daluk mélységes rétegeken át karjuk úszó felhők felé lendül és lengnek mind egyszerre lassan mint melegcsókú nyári széllel dőlnek boldogan aranyhajú búzamezők a föld szomorú szívére úgy zúg a daluk az én nyelvemen
leülök a partra, arcom a víz felé csendben ülök, nem mozdulok csak az idő szuszog bennem, tudom éneklő fenyves moraja mesehangod körbe-körbe ne félj, mondod te, én itt maradok vigyázz rám, gondolom én mikor kézenfog és magával visz szótalan, szép erővel a zivatarszagú, kékeskék északi szél néma tengerek felé
Nézd, aranyszínű árnyakon át hogy hullik mind elmerülő parázs levél piroslik már, holnapután magában jár a lélek, úgy kanyarog és táncol és száll körötted hosszú sálad, mint a levél, piros sálad, mint a levél.
Kék csillag forog szobám falán, ha alszol, míg jajgat kinn a hontalan éj, barangol, megy, fordul körbe mind, aki él a Földdel, úgy talál ránk az őszi homály, a reggel zúzmarát rejt szíved alá, zúzmarát rejt szívem alá.
Van Mosoly, Szereteté, És van csalárd Mosoly, S van a Mosolyok Mosolya, Miben e kettő egybefoly.
S van Szigor, Gyűlöleté, S van a Dölyfnek is Szigora, És a Szigorok Szigorát Nem tudod feledni soha, Mert a Szív Közepébe tapad S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt Csak egy van oly Mosoly, Mire Bölcsőd és a Gödör közt Csak egyszer nyílhat a szád; De ha egyszer nyílik, örökre Megszűnik a Nyomoruság.
Ó, lélek, vesd le szivárványzekéd, Való rögök közt hajtsd nehéz ekéd...
*
Te érted, mondd, te érted? Gyenge, zöld Vállával a kövek közé feszül A zsenge fű, s mint egy smaragd sohaj A napba reszket és...
*
Mint ezüst húron vont könnyű vonó Szédítni tud, ha nézed: fel-le sétál...
*
Ó, szomorúság minden hegedűi...
*
Ma délután: séta a temetőben - Ültem estig aztán egy padon - És az este feketén, vakon - A világ egy roppant ravatal - És a nap, mely messze leesik - Mint egy nagy véres göröngy - Melyet egy roppant koporsóra vetnek -
*
Ó, asszonyom, ma, hallga, A trubadur, a balga... ...karja kitárván rózsaszín szivárvány
*
Életem emlékedtől fűszeres, Mint ha alkony arany fáklyái égnek, Bús illatoktól a setétedő lég...
*
Ti mind ilyenek vagytok: kecsesek és mosolygók, Gyönyörű kezetek, édes, simogató, .................. a bánatot eloldók.....
*
Szemeidet nem értem: oly fénylők és mosolygók, Mélyükbe mégis titkon bánat temetkezett, S becézni leng alá halk és keskeny kezed, S mégis velük szivemben...
*
Dalol a patak a néma füzeknek, Néma szívemnek dalol a világ, De örök dala... S ők mozdulatlan búval állanak...
*
Ó, múló, múló, züllő életem, Ó, csillogó és pengő nyári percek Mint édes szopránt búgó, méla tercek, Merengésem bánatosan kisér. Hajam szála közt már akad fehér...
*
A balkonrácsra könyökölve, én Jöttödre vártam, enyhe égi fény, Felettem borús, jégkristály szinek... Folyt át a magas égnek messzi mélye, Halkan nyújtózva csillant fel a tó, Olvadt gyöngyök vagy tán a felhők könnye?...
*
Fényes szemét, mely égi csillagok Testvére volt, izzó vassal kitolták... ................ egy vérszínű mén És nyargal véle már négy hosszú éve ...................... sistereg, És elhagyták őt minden istenek.
*
Már kettőzted az ifjui évek csengetyü-számát, Fődön az őszi ezüst hordta arany koszorúd... S hordta a gyászt is, a bús feketét, a fekete tenger, Tükrözvén alakod, mély tükör és szomorú... S este ha szállt és szálltak a tájra csendben az árnyak, Mint alsó galyakon reszket az árva levél...
*
Mint a nyugodt láng sárga karéja, ha nyitva az ablak, Reszket a hűs levegőn, s kék szinü lesz, halavány...
A kormos égből lágy fehérség szitálja le üres porát. Didergve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégsem hallható, mert zsongva, súgva, és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat egy hófehér, szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mit angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul, halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csendes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Álmodó hold... Éjbe lengő néma lámpa, alvajárók, bús bolondok, tolvajok barátja. Vaksi fényed újra éled, mint gyermekkoromban, hogy a hanton - síri fantom - százszor elbolyongtam. Napsütésbe, déli tűzben ábránd-lepkét sosem űztem. Te voltál barátom, álmodóknak éji napja, gyöngy-naszád, bús karcsu sajka, céltalan, vak álom.
Most vezess te... és hogy útam meg ne lássák, vesd rám gyötrő szerelmemnek fekete palástját. Lengj előttem, fönn a ködben, hisz te elvezethetsz, szent delejtű, fecske lelkű ifjú kedvesemhez, ő a holdsugár kisasszony,
Jó éjt! :)
Szép estét! :))
Jó reggelt! :))
