Szeretnénk egy helyre gyűjteni a már szép számmal megjelent irodalmi jellegű írásokat (versek, saját versek, fontosabb sorozatok) hogy könnyen visszakereshetőek legyenek.
Egyedül maradtam, s a percek peregtek, súlyos csöndben földhöz szögeztek. Majd a csöndben egy édes, mágikus dallam kezdett rezegni, bátortalan, halkan. Oly szépen, mit mindig így akartam, s hangulatom szárnyalt, árnyaim tova, el, éreztem, ahogy a Mindenség átölel... Majd fülembe súgott gyönyörű titkokat, megszünt az Idő, megszünt a pillanat, s tétova játékától lelkemben átszakadt A sosemvolt ősi gát... Pontosan láttam, hogy káprázat a világ. Folytatom hát ezt az ősi imát, melyben más értelmet nyer a külvilág. A szeretetlen csöndből így lesz új világ, melyben Isteni valónkban mormolunk imát. Szívemben a Fény, mint gyertyaláng lobog, Istenem...én hű gyermeked vagyok! S ha szárnyat adtál, hát repülnöm kellene! Angyalként élni...Félelem? Ég vele! Arcomat simítja a koraesti szél, ujjadként cirógat, ő is Rólad mesél, végtelen erőd átjár, szótlanul, tudatomra lassú létezés borul. Elborít, átjár a végtelen Szeretet... Régi önvalóm: ég veled...ég veled! Mert elbukik lassan minden régi minta, a Lét örvénye már mind magába itta annak minden tápját, éltető vizét. Nem kell a világnak öncélú szentbeszéd, csak Teremtő Ember, Szerető Értelem, s a homlokán nyíló, mosolygó Végtelen...
A tarka nyárban, az aranyban úszó tájban gyönyörködve, langy melegtől kábán, még azt se bántam, ha por lepte a lábam. S csak álltam, bambán, tűnődve életem kalandján.
Régi érzés, régi vágy, mely éget és fáj, ha szívemre néha rátalál... S ha senkit nem talál, időnként hozzám visszajár, kósza felhők közt a fénylő napsugár...
Szívem mosolyaMélykék érzés hatol belém, az égbolt tükrére szórva szívem kacatjait, mit mágnesként gyűjtöttem össze, botorkálva keresve a Fényt, s az elmúló pillanat lesz szívem mosolya.
Hanyatt maradt pillanat, fűszálat rágcsáló varázs... Csak lenni az égbolt alatt, s néha zümmögő darázs feszíti rám a Létet... Érted...? Foszló vattafelhők alatt vakító, fényes pillanat Örökre enyém marad.
Perelem magam letünt percekért Vádalkut köt bennem a magány Legkedvesebb tanyám talán Hol szárnyaló gondolat Gondot tompít bennem Bár leszülettem Semmi vagyok Angyalok Vagyok Én Kemény Félek én Talán hamut Őrzök szüntelen Gyáván és fénytelen Tüzet hordok lelkemen De csak vár ez a tűz bennem Talán arra.....hogy átöleljem Vagy egy jelre...angyaltapsra vár?
