November 25. - Katalin-nap, kisfarsang idejének zárónapja. Az adventet megelőző utolsó bálozó, mulatozó nap, dologtiltó, időjárást jövendölő, s a régi időszámításban az első téli nap volt.
Ha a kacsa Katalin napján jégen van, Karácsonykor sárban lesz, Ha Katalin napján a kacsa sárban van, Akkor karácsonykor jégen lesz.
Ha Katalin szépen fénylik, a Karácsony vízben úszik. Ha Katalin vízben úszik, a Karácsony szépen fénylik.
Szent Katalin, aki hitéért mártírhalált halt, okos kislány volt, kinek látomásában Jézus megjelent, és őt eljegyezte. Védőszentje mindazoknak a lányoknak, kik házasságra vágynak. Okossága miatt diákok, tudósok, egyetemek védőszentje is. Az egyházi művészetben gyakran kerékkel ábrázolták, a vízimolnárok, kerékgyártók, kádárok védőszentjének is tekintik. A kerékkel dolgozók, vagyis a molnárok, a kerékgyártók nem dolgoztak Katalin napján, ellátogattak a templomba, hogy védőszentjükhöz imádkozzanak.
A legények, lányok jövendőt varázsoltak. Katalin-napkor orgonaágat helyeztek vízbe, amelyik lány ága karácsonyra kizöldült, az a következő évben férjhez mentek. A katalinágnak is nevezett hajtást a különböző vidékeken másként állították a lányok. Volt olyan tájegység, ahol kilenc különböző gallyat tettek vízbe, máshol pedig nem szabadott cserélni a vizet az ágon és meleg helyen kellett tartani.
A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.
A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak. - Hophó! Eltört a tengely! - hangzott az egyik utas szava. A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele. - Nagy baj - dörmögte fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk? - Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele. - Van is itt! Furcsa tartomány ez erre! - Nem nő itt meg fa, csak a nadragulya! - Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez? - Emelem én a szekeret - ajánlkozott az egyik -, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat. Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. - Ahol ni! - kiált fel egyikök. - Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen. Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál. - No, hát ne legyen ez az egy sem ... Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban - dörmögött a haragosabbik. Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának. Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak. - Jó lesz-e tengelydorongnak? - türelmetlenkedett a másik. - Jó biz az - szólt a fejszés atyafi kedvetlenül -, csakhogy baj van. - Már megint? - Hát izé ... fészek van rajta. - No és aztán? - Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak? - De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz? - Mi lesz? Hát mi lenne? - felelte a fejszés atyafi. - Majd tolom én még a szekeret egy darabon. Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körülnézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.
November 19. - " Szent Erzsébet napja, tél erejét szabja." - emlegették ilyenkor november derekán a 19-éhez kapcsolódó regulát a régi öregek.
Aztán, ha az Örzsébet a "hópendelyét" alaposabban megrázta, abból enyhe decemberre és lágy télidőre következtettek. Még inkább kívánták a késő ősz első kiadósabb havazását az úgynevezett iccés juhászok, mert nekik, a tavasszal megkötött egyezség szerint, addig kellett kint tartani az őrzésre, legeltetésre felvállalt falkát, amíg a birka hátát be nem lepte a hó.
Debrecenben úgy mondják: Erzsébet, Katalin havat szokott adni, A bitang marhákat jászolhoz kötözni.
*
Árpád-házi Szent Erzsébet - "Magyarország szép nemes csillaga"
https://m.youtube.com/watch?v=p4tufoXI7Eg
*
„Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint senki ne látná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elében az szegényeknek. És íme elöl találá az ő atyja, csodálkozván rajta ennen maga, mit járna és hová sietne. Megszólojtá őtet: »Fiam, Erzséböt, hova mégy, mit vissz?« Az nemes királ leánya, miért felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: »Ím, rózsát viszök.« Az ő atyja kedég mint eszös ember meggondolá, hogy nem volna rózsavirágzásnak ideje, hozjá híva, és meglátá kebelét, hát mint szép rózsavirág az aszjú apró portéka.”
Mátyás király egyik faluban, ahol meghált, korán reggel, ahogy felkel, megy az utcán végig, és arra lesz figyelmes, hogy egy ember nagyon vígan fütyül. Odaköszön neki: – Jó reggelt adjon isten, barátom! Magának valami nagyon jól mehet a sora, hogy ilyen korán reggel jólesik a fütyülés. – Hát hogy a sorom jól menne, azzal nem dicsekedhetem. – Hát akkor mire van a jókedve? – Hát arra, hogy most fütyülök egyet, az lesz a früstök. Délben fütyülök egy másikat, az lesz az ebéd, este fütyülök egy harmadikat, az lesz a vacsora. – Hát enni mikor eszik? – kérdi Mátyás király. – Hát majd ha lesz – azt mondja. Kérdezi Mátyás király: – Mondja, mit szokott ebben a kertben termelni? – Hát krumplit, kukoricát, tököt, zöldségeket. – Ide figyeljen, barátom! Mátyás király nagyon szereti a tököt. Őszkor a legszebb tököt, ami a kertjében terem, vigye el neki a budai várba. Hát az ember egész nyáron ápolgatja a tököt. Ősz felére az egyik tök egész hatalmasan megnő. Akkor leveszi, és elindul vele Budára, Mátyás királyhoz. Persze mikor a vár kapujába ér, az őrség megkérdezte, hogy mit akar. Azt mondja a szegény ember: – Ezt a tököt hoztam Mátyás királynak. Az őrök nagyot kacagtak, s el akarták kergetni, de Mátyás király valahogy észrevette, és megparancsolta, hogy engedjék be. Mikor beér, Mátyás király jól megtraktáltatja, ad neki ezer forintot a tökért, meg még külön útra való zsebpénzt is kapott, hogy az ezer forintot hiány nélkül hazavigye. Mátyás király a tököt a fogadóteremben helyeztette el. Mikor megy a szegény ember hazafele, útközben egy kis szíverősítőt is bebegyelt az útszéli kocsmákban. Ahogy beér a faluba, előveszi az ezer forintot, és lobogtatja, hogy mit kapott ő Mátyás királytól a tökért. A szegény ember szomszédjában egy zsíros nyakú paraszt lakott. Amikor meglátja az ezer forintot, amit a szomszédja a tökért kapott, majdnem megütötte a guta. De akkor a zsíros nyakú paraszt gondol egyet. Neki van egy hároméves, gyönyörű szép csikója. Olyan, hogy igazán ritkítja párját. Mennyit fog ő ezért kapni Mátyás királytól, ha egy tökért ezer forintot adott! Egyik reggel fogja a csikót, és elvezeti Budára Mátyás királyhoz. Mikor a kapuba ér, kérdezik, mit akar. – Mátyás király őfelségének hoztam ezt a csikót. Mátyás királynak jelentést tesznek róla. Akkor Mátyás király intézkedik, hogy eresszék ki a csikót a ménesbe, az embert pedig vezessék elébe. Mátyás megkérdezte a parasztot, hogy hova való. Amikor a paraszt megmondja, hogy honnan való, Mátyás király mindjárt rájött, hogy a tökös embernek a szomszédja. Azt már ottjártában megállapította, hogy nagyon gazdag paraszt. Intézkedik, hogy jó ebédet adjanak neki. Mikor az ebédnek vége volt, így szól Mátyás király: – Ide figyeljen, barátom! Látja ott a sarokban azt a tököt? – Látom, felséges királyom. – Hát az egy ezerforintos tök. Fogja, ezt adom én viszontajándékba a csikóért. Felveszi a paraszt a tököt, de alighogy a kapun kijött vele, földhöz puhintotta, és nagy zsörtölődéssel, káromkodással hazaballagott. Amikor hazaért, az első útja a szegény emberhez vezetett nagy adta-teremtettével. – Az ördögök szánkáztassák meg magát a neve napján a tökével együtt! Azt kaptam a csikóért! Mikor a faluban az esetnek híre futott, volt, aki a zsíros nyakú parasztot talán sajnálta, de a község nagy része ugyancsak örült rajta, hogy így kibánt vele Mátyás király.
„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét, A szokást nem mi kezdtük, s nem mi végezzük, Állataiknak annyi szaporodása legyen, Ahány ága-boga van a vesszőnek.”
Novemberben, Márton napján Liba gágog, ég a kályhán, Aki libát nem eszik Egész évben éhezik.
„Ködös Márton után Enyhe telet várhatsz, Havas Márton után Farkast soká láthatsz. Szent Erzsébet-napja Tél elejét szabja, Az András-napi hó A vetésnek nem jó.”
„Szent Marton, Isten szolgaia, Es ö néki áldot papia, Boldog lön ö kimulása, Mert menyben lön nyugovása.”
(ismeretlen XVII. századi szerző)
*
Magyarország védőszentje (Szűz Mária mellett), tiszteletére emelték a mai Pannonhalmán, a valamikori Szent Márton hegyén a Szentmártoni apátságot mai pannonhalmi apátságot.
*
Borfújtó Szent Márton napjára kiforr, lehiggad az újbor. A hordóba be lehet ütni a dugót, s lehet inni a borból. Szent Márton pohara, a Márton-napi áldomás, gyógyító célú borivások emlékét őrzi. A középkori hagyomány szerint Márton tours-i sírjától a kenyér és bor elfogyasztása után a lázbetegek és az ördöngösök gyógyultan távoztak.
*
"Ködös Márton után Enyhe telet várhatsz.
Havas Márton után, Farkast soká láthatsz..."
népköltés
Ahogy Márton napján az ereszcsatornák zúgnak, úgy zörögnek majd a prések jövőre. Ahány csepp eső hull a szőlőtőkére, olyan sok szőlő lesz rajta ősszel... Ha a szőlő levele Márton napján még zöld, akkor enyhe télre lehet számítani. Ha esik az eső, akkor a következő évben szűk termés és kevés bor lesz.
*
A néphagyomány szerint a boltokban ezen a napon gyújtják meg a gyertyát. Sokfelé rendeztek Márton napi bálokat, vásárokat.
LIBÁK
Harminchárman keltünk útra, Mikor mentünk világgá. Harmincan sem jöttünk vissza – Gági-gégém, húgom, hop! Gágá, gigágá!
Arra jött a limpes-lompos, Mikor mentünk világgá, Lúdgégére éhes farkas – Gági-gégém, húgom hop! Gágá, gigágá!
El is értünk egy nagy tóba, Mikor mentünk világgá, Egy nagy libaúsztatóba – Gági-gégém, húgom hop! Gágá, gigágá!
Tiszta vízben megmosdottunk, Mikor mentünk világgá, Mégis sáros lett a tollunk – Gági-gégém, húgom hop! Gágá, gigágá!
Jankovich Ferenc
*
Ősi kultusz nyomait őrzi, hogy előestéjén Márton-maskarák jártak családról családra, maszkírozott fiúk-, akik énekeltek és jó termést kívántak a háznak.
A libát nemcsak finom húsa, hanem puha tolla miatt is szívesen tartottak a falusi házaknál. A tisztaszoba magasra párnázott ágyaiba nagyon sok toll kellett. Téli estéken a lányok és asszonyok fosztották a lúdtollát vidám hangulatban, míg a kezük járt, énekeltek, meséltek, beszélgettek.
Az adventi idő előtti utolsó ünnepi étkezés a Márton-napi lúd evése volt.
Ilyenkor vágták le a tömött libákat, úgy tartották: "aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik." A Márton-napi lúdlakomák másik oka, hogy ezidőtájt különösen jóízű és viszonylag olcsó volt a lúdhús. A csontos részekből húslevest főztek, az aprólékból apróléklevest vagy ludaskását készítettek, de a töltött libanyak, a ropogós libapecsenye, illetve a libamáj is kedvelt étel volt Márton nap táján.
*
Sok szent Márton napokat vígan elérhesd Napjaidat számlálni ne légyen terhes Az ég harmatja szívedet újítsa Áldások ára házad elborítsa
Tenéked minden öröm hótig adassék Amelyen semmi bánat ne barátkozzék Légyen éltednek virága mind kinyílt Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt
Míglen az egek várát nyilván szemlélhesd S ott aztán az életed jobban cserélhesd A szentek serge közébe fogadjon S az úr a boldog életben részt adjon, pénzt adjon.
Folyjon az úr áldása a te házadra Mint az ama betlehemi kútnak forrása Élj víg reménybe trombita-zengésben Vigyen fel az isten a fényes mennyekbe
Éljen hát szent Márton mindig jó reményben Életének napját töltse egészségben Végre az egekben örök dicsőségben Vigye fel az isten a fényes mennyekbe.
Kedvelt játék, Európa-szerte, egész magyar nyelvterületen játszák, de szeretik a sváb, erdélyi, szász és szlovák gyerekek is. A lejegyzésekben több mint ötven változat ismert. Jellegzetessége, hogy mindig ragadozó állatokat utánoz. A játék szereplői: egy anya (gazdasszony), egy (vagy több) farkas, libák. Az anya és a libák egymással szemben állnak, köztük, de tőlük oldalra van a farkas.
Az anya átkiált a libáknak: - Gyertek haza, ludaim! - Nem megyünk! - Miért. - Farkas van a híd alatt! - Mit csinál? - Mosdik! - Mibe törülközik? - Arany kiskendőbe! - Hova teszi az arany kiskendőt? - Arany kisládába! - Hova teszi az arany kisládát? - Arany nagyládába! - Hova teszi az arany nagyládát? - Tűz alá, víz alá, bokor alá! - Gyertek haza, ludaim!
Erre a libák az anyához szaladnak, közben a farkas megpróbálja megfogni őket. Akit elkap, az kiáll. A játék addig tart, míg van liba.
*
Játsszák úgy is, hogy a libákat egy pásztorlány hajtja ki. Ilyenkor ő szól az anyának:
- Anyám, anyám, ehetném! - Gyere be! - Nem merek. - Mitől félsz? - Fias farkas van az erdőben. - Mit eszik? - Kosfejet! - Mibe mosdik? - Aranycsészébe! - Mibe törülközik? - Loncos kutya farkába! - Gyere be tisztára, búzára!
Előfordul, hogy akit a farkas megfog, az nem áll ki, hanem szerepet cserél a farkassal, illetve ő is farkas lesz.
A moldvai Magyarfaluban egykor mind-e két napon, folyamatosan harangoztak.
"Kettesével húzták a harangokat, ettek, ittak, beszélgettek. Váltották egymást, mert két kötelet nem könnyű egyszerre húzni. Azok a kótból (zsákutca) onnét, azok a Tukánok mind jártak. Annyit húzták azokat a harangokat, hogy a kezeik felbesikáztak (felhólyagoztak). Vittek régen bátyiszták (zsebkendők) helyett olyan servétet s akkor csatolák fel a kezeikre, mert rágta az a kötel. Egész nap húzták, azokat a serveteket összeszaggatták darabokra." (Ghi. F.)
"Halottak napján főztek ételt az asszonyok, vittek a hótaknak, ki a temetőbe. Tettek vaj egy kettőt, vaj hármat harangozni s nekik is tettek ételt, vittek a szomszédoknak es, egy-egy zsák kenyeret, kalácsot, (fonott kenyér) is kivittek a temetőbe s osztották el a szegényeknek. Aztán aki akart mást is adott. S otthon kellett égetni a gyertyát, azt mondtuk az a hótaknak a gyertyája." (Ghi. F.)
Egyszer volt hol nem volt, volt egy nagy görbe fűzfa Csenger meg Tótfalu közt a Szamos partján. Olyan nagyon görbe volt, annyira meg volt hajolva, hogy már csak egy arasz választotta el a pataktól. A patak partján jöttek, mentek az emberek, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a fa alighanem szomjas, azért van így lehajolva, de bizony nem ér el a vízig, jó volna hát megitati. Egyszer arra megy egy szegény ember, azt mondja: - Hej, de szomjas lehet ez a fűzfa! Visszamegy Csengerbe, a faluba, mondja a bírónak, hogy szedjen össze nyolc embert rajtuk kívül, hogy legyenek tízen, aztán menjenek el, vágják ki a fát, döntsék bele a Szamosba, hadd igya jól tele magát, aztán majd visszaállítják. Ki is megy tíz ember a bíró kíséretében a patakhoz, nekifognak, lefűrészelik a nagy fát, s amikor a fa belezuhan a vízbe, látják ám mindnyájan, hogy a kiszáradt fűzfa olyan odvas, olyan szuvas, hogy csak úgy issza be a vizet. Azt mondja az egyik ember, az amelyik az itatást indítványozta: - Látja, tekintetes bíró uram, milyen mohón iszik szegény fa, biztosan nagyon szomjas lehetett már. Na, hadd legyen itt vagy egy hétig, majd akkor kivesszük, most már menjünk haza. Azt mondja erre a bíró: - De előbb számoljuk meg, hogy megvagyunk-e mind a tízen, nem húzott-e be valakit a vízbe ez a nagy fa? Elkezd a bíró számolni, de amikor kilencig elszámol, magát elfelejti hozzávenni, s így csak kilencig jut. Megszámolja vagy ötször, de mindig csak kilenc! A fejéhez kapja a két kezét, és kétsébeesetten ordítani kezd: - Jaj, egy embert elvitt a víz! Jaj, mi lesz velem, mikor én vagyok a felelős mind a tízért! Nahát, most már haza sem mehetek, mert oda a becsület! Erre a többiek is elkezdenek számolni, de mindegyik csak kilenc embert számol. Azt mondja erre az az ember, aki a fűzfaitatást kitalálta: No, már én sem mehetek többé haza, mert én találtam ki a dolgot, én vagyok a felelős mindenért. Egyszer csak azt mondja az egyik ember: - Tudjátok mit? Simítsuk le az agyagot a patak partján jó alaposan, aztán hasaljunk neki, vágjuk bele az orrunkat mind a tízen, vagy ahányan itt vagyunk, aztán számoljuk meg, hány lyuk van a sárban. Úgy is tettek. Mikor lehasaltak, jól belevágták az orrukat a földbe. Megszámolják, hát tíz van. Hő! Elkezdenek örömükben ugrálni: - Megvan, megvan mind a tíz, megvan mind a tíz! Ezzel elmentek haza, és még most is otthon vannak, ha meg nem haltak.
Tájegységek és az állatfajtáktól függően Szent Mihály (szeptember 29.), Vendel (október 20.), Dömötör napja - október 26. is az állatbehajtás, állatvásárok, mulatságok jeles napja.
Dömötört törökűzőnek is nevezték, mivel a törökök a hideg beállta után, Dömötör napjától beszüntették a harcot.
Dömötörön van az idő,
Nincsen a tarlón mező.
Sírnak, rínak a bárányok,
Szomorkodnak a juhászok.
A juhászújév kezdetét, a juhászok elszámolását bezáró mulatságot sok néven nevezték, juhászbálnak, juhásztornak, juhtornak, juhdérmációnak, dömötörözésnek... Gyakran egy álló hétig tartott a mulatság, amit dömötörhétnek neveztek.
A „Dömötör juhászt táncoltat”, lehet mulatozni, de az elveszett jószág miatt „megtáncoltatott” juhászra is utal. A szólás azt is jelezte, hogy ilyenkor már nem lehet hosszan a szabadban lenni, mert kilel a hideg. A népi megfigyelés szerint, Dömötör-napi hideg szél (Hideg szél, hideg tél) kemény telet hoz.
*
A RÓKA MEG A FARKAS A LAKODALOMBAN
Egyszer lakodalom volt a faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopózni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba.
- Menjünk - azt mondja a farkas -, de attól félek, hogy megbánjuk.
- Ne félj semmit, csak gyere velem!
Bementek az udvarba. A vendégek mind bent ültek a szobában. Azt mondja a róka:
- Te csak húzódj meg itt, farkas koma, s szimatold ki, hogy hova menjünk.
A róka bement a tornácra. Gondolja magában: ,,Előbb bemegyek a kamrába!"
Megnyitja a kamraajtót, hát látja, hogy nincs ott senki, s ott a sok bor meg a sok pálinka, a
sok sütemény. Volt ott sok kürtőskalács, pánkó (más néven fánk), minden. Gondolja a róka:,,Ide jó lesz behúzódni!"
Hívja a farkas komáját is. Akkor veszi észre a róka, hogy van egy jó fazék töltött káposzta is.
Gondolja magában:,, Ezt lesz jó megkóstolni legelőbb!"
Nekiestek a káposztának, s eszik. Aztán ették a kalácsot, a kürtőst, a pánkót. Azt mondja a farkas:
- Hallod-e róka koma, jó lenne valamit inni is.
Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak. Hát mikor már sokat ittak, berúgtak, nekikezdtek dudorászni. Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, hogy ott ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut.
Benn a vendégek a levest megették. Megy a szakácsné, hogy tálalja a káposztát. Szinte meghalt ijedtében, mikor benyit a kamrába. Szalad be a vendégekhez, hogy milyen nagy baj van. Azok nem akartak neki hinni, de mégis egypáran kimentek. Mire kimentek, a róka már kibújt a lyukon, s elfutott, de a farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából.
A róka szaladt, szaladt, éppen a faluvégre, lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer arra ébred, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az. Hát a komája volt. De alig tudott menni, úgy helyben hagyták.
Könyörög a farkas a rókának, hogy vegye fel a hátára.
- Hogy vegyelek fel, mikor az én csontom, ládd, kívül lóg a bőrömön - azzal rámutatott a pozdorjára -, vegyél inkább te fel, s vigyél.
A bolond farkasnak csak ennyi esze volt, hogy felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka csak vigyorgott magában. Elkezdte mondogatni:
- Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.
Azt mondja a farkas:
- Mit pusmogsz te, róka koma?
- Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen viszen vertet, veretlen viszen vertet.
- Na, jól van, azt hittem, hogy egyebet beszélsz.
A róka megint csak elkezdi:
- Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.
A farkas most már megértette, hogy mit mond a róka, de már akkor jó messzire elvitte. Megharagudott, ledobta a hátáról. A róka nekiiramodott s hazaszaladt. Ha a róka el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
1989. október 23. óta kettős nemzeti ünnep Magyarországon. Az 1956-os forradalom kitörésének napja. A forradalom leverését követő évtizedekben tilos volt erről az időszakról beszélni. 1989 október 23.- án a déli harangszó hangja adta hírül a Magyar Köztársaság kikiáltásának nemzeti ünnepét is.
*
Dúsabban jön s korábban az erdőszelek éke: fagyallomb bíborában iszalag szőkesége.
Áprily Lajos - Üzen az ősz
*
"Évek suhannak, Századok szállnak… tovatűnt tegnap üzen a mának. Előttünk jártak, rég célhoz értek hitvalló ősök emléke ébred..."
Túrmezei Erzsébet
*
"...Penészedik, panaszkodik, pihe-puha Úr, Hogy a világ szomorodik, s rendbe bele túr.
De amikor bekopog a nyomor a falon, Gondjaiba tekeredik süketen, vakon...
A nyomorod nem állhatom, ha túl közel kapom-om-om-om..."
Szarka Tamás - Mária - 1. Jelenet
*
"...Még ha rongyba szülve, újra nőne, úgy szeretne, megnyugodna a világ. Nem látod, nem hallod: élet vagy halál..."
Szarka Tamás - Mária - 9. Jelenet
*
"... Most eljött számunkra Az emlékezés napja, Mikor szárba szökkent Hősök áldozatja...
És hála a kegyelem Örök Istenének, Hogy e fénylő gyertyák Már szabadon égnek."
Túrmezei Erzsébet
*
"...Mi immár tanúságot tettünk, senki nem ítélhet felettünk, életünk adtuk a hazánkért, s igen, a világszabadságért, s ha lesz valaha örök béke, annak mi lettünk előképe."
Tóth Bálint - Örök béke
*
"Üdv néked ifjúság!
Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!..."
Mérgelődött, morgolódott az Északi Szél. - Te szelek szégyene! - korholta a Déli Szelet. - Te pipogya puhány! Nem is érdemled meg, hogy szélnek nevezzenek! Vacak szellőcske vagy csak, lenge fuvallat! Még hogy kényeztetni a világot, fákat cicomázni, füveket ébresztgetni, erdőt ringatni, ki hallott ilyet!? Vedd tudomásul, hogy egy igazi szél süvölt, örvénylik, zúzmarát hoz, dérrel és jéggel ver, fákat csavar ki, özönvizet áraszt, tetőket tép le, kazlakkal labdázik, zúg-búg, vicsorog, megfagyaszt! - De hiszen - védekezett ijedten a Déli Szél -, nem láttál te még olyat, amikor vörös sivataghomokkal árasztom el Európát? Amikor kiszárítom a folyókat, a földeket, amikor egyetlen forró fuvintásommal elfonnyasztom a leveleket? - Lári-fári, tavaszt hozol és meleget - legyintett az Északi Szél. - Tulajdonképpen nekem kellene fújnom valamennyiőtök helyett - morgolódott. Ebből látszik, hogy a Keleti meg a Nyugati Szelet sem tartotta valami sokra, de legjobban mégiscsak a Déli Szél volt a bögyében. Ezért aztán - mert ugyanaz a szél mégsem fújhat négyfelől, sőt kétfelől sem - így szólt: - Majd én megmutatom neked! Mától fogva én fújok délről, te meg északról. Majd meglátod, hogy a Déli Szél is lehet igazi férfi. Faggyal, zúzmarával, hóval és jégveréssel! Mit tehetett a Déli Szél, fogta magát, elhúzódott északra, nagy, hóval borított fenyvesek mélyén didergett, jégmezőkön fagyoskodott, és közben langyos tengeröblök, meg virágzó gyümölcsfák után vágyakozott. Az Északi Szél meg nagy dérrel-dúrral hozzákezdett. Nekirontott a világnak a trópusok tájékáról, fújt, süvöltött, rikoltozott. De döbbenten látta, hogy boldogan nyújtózkodnak alatta a földek, a fák örömtáncot járnak, riszálják a derekukat a bokrok. - Dermedjetek meg! - rikoltotta. Na, de rikoltozhatott, ahogy akart. Életet hozott, meleget; áldották még a lába nyomát is. Magába roskadt az Északi Szél, ajaj, gondolta, úgy látszik, délről fújni nem olyan egyszerű, mint hittem. S ezen annyira elmélázott, hogy csendesebb, simogatóbb, selymesebb lett, mint az elődje. Az meg - a Déli Szél -, amikor eljött az ideje, dermedten kikászálódott a jéghegyek közül, és szelíden végigsuhant a tájon. - Ne féljetek, én a Déli Szél vagyok - fuvolázta kedvesen. De ettől a fuvolázástól fagyottan peregtek le a fák levelei, az erdei állatok fázósan egymáshoz bújtak, a fűszálak - megannyi ezüst tű - deresen csillogtak.
- Nem értitek, hogy én vagyok a Déli Szél, hé! - rikoltott mérgesen az Északról jött Déli, de mondhatott, amit akart. - Beszélj csak, bolond, beszélj - gondolták magukban a mezők, és összehúzódzkodtak. Megdühödött a szél, fölzengett, recsegtette, ropogtatta a világot, vitte a nádfödeleket. Úgy dühöngött, ahogy elődje soha. Reszketett a világ. Szégyellte magát a Déli Szél, hogy északról fújván milyen vadember lett. Az Északi még jobban szégyenkezett, hogy délire válván, micsoda pipogya puhány lett. Nem is mernek azóta egymás színe elé kerülni. S azóta úgy van - bár ezt senki sem akarja elhinni nekem -, hogy a Déli Szél fúj északról, az Északi meg délről.
"...A jó gazda többször kiment a hegyre, hogy „megsaccolja", mikor lesz esedékes a szüret. Az érett szőlő puha szemű, édes, füstössárga, eszi a darázs, a méh, a seregély (Kémer). A szőlő akkor volt szedésre alkalmas, amikor marokban szorítva a belőle kicsepegő létől „összeragadtak a gazda ujjai" (Kárásztelek, Nagyfalu). Balián akkor találták a szőlőt érettnek, amikor a szőlőszemek nap felőli oldala kissé kormos volt, amikor a szőlő héja megvékonyodott, amikor a „legzamatosabb a szőlő"..."
Major Miklós
*
Szüreti imádság: Hiszek a csutorában,
A borpincék atyjában,
A borok erjesztőjében.
Karóhoz feszítették,
S hála leszüretelték.
Alá szálla a pincében,
Megforrt rá egy hétre,
Az emberek számára,
Asszonyok bánatára.
Hiszek bajaink felfedésében,
Kedvünk feltámadásában
És az örök borivásban.
Ámen.
*
Kitárult a hegy kapuja,
kezdődhet a szüret!
*
Piros szőlő, bakator,
Pista bácsi nagy lator.
A szőlőnek nincsen párja.
Édes mustot ittam rája.
Gyuri, Mari, tajiga,
Feri bácsi taszítja.
Körüljárom ezt a kádat,
Megcsókolom én a szádat.
*
Heje-huja lakodalom
Szüret van a hegyoldalon.
Muzsikálnak a cigányok,
Táncolnak a szedőlányok.
*
Szervusz Bacchus pajtás, légy te ma mivelünk, Mikéntjó borgazdát, aképpen tisztelünk.A te hő kulcsárod "hinkai mézes"Mondja, hogy pincédben van jó bor és édes. Töltesd kulcsároddal teli poharunkat,És hő szolgáidnak ajánljuk magunkat. Szervusz Bacchus pajtás!
*
"Adatik tudtára
kicsiknek és nagyoknak
Kinek van még füle,
kikiáltom annak
Szóljunk gyorsan
sógornak, komának
Eljött az ideje a szüreti bálnak
Itt mulat a falu apraja és nagyja
Búját és bánatát mind otthon hagyja!..."
*
"...Azért van ma oly nagy ünnep,
mindenhol megvolt a szüret. Hordókban forr már az újbor,
Békát fogott a holló, csőrébe kapta, s felrepült vele egy háztetőre. Amint zsákmányával letelepedett a tető szélén, a béka hangosan kuncogni kezdett. - Mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte a holló. - Semmi, semmi, kedves Holló nővér - válaszolta a béka -, szóra sem érdemes, csak azon nevettem, hogy milyen szerencsém van. Az apám ugyanis itt lakik, éppen ezen a tetőn. Rendkívül erős, roppant haragos természetű ember. Bizonyosan bosszút állna azon, aki bántani merészelne engem. A holló bizony nem nagyon örült e szavaknak, s jobbnak látta, ha biztonságosabb helyen fogyasztja el zsákmányát. Átröppent hát a tető másik oldalára, az esőcsatorna mellé. Itt pihent pár pillanatig, s már éppen neki akart kezdeni a lakomának, amikor észrevette, hogy a béka megint jóízűen kuncog. - Hát most mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte. - Semmi, semmi, kedves Holló nővér, szóra sem érdemes – válaszolt a béka. - csak eszembe jutott, hogy a nagybácsim, aki az apámnál is erősebb, éppen ezen a helyen éldegél. Aligha vinné el szárazon, aki engem bántani merne. A holló most már nagyon megijedt, s elhatározta, hogy elrepül a tetőről. Így is tett. Csőrébe kapta zsákmányát, s a közeli kút kávájára szállt, s ott letette. Már éppen neki akart kezdeni az evésnek, amikor a béka meg szólalt: - Amint látom, kedves Holló nővér, nagyon tompa a csőröd. Nem kellene megélesítened, mielőtt enni kezdesz? Nézd csak ott azt a követ! Pompásan megfenhetnéd rajta! A holló megfogadta tanácsot, a kőhöz reppent, fenni kezdte a csőtét. Amint egy pillanatra hátat fordított a kútnak, a béka nagyot ugrott, s eltűnt a mély vízben. A holló csak akkor vette észre, hogy a béka eltűnt, mikor már jól megfente a csőrét. Visszareppent a kútkávára, ide nézett, oda nézett, jobbra-balra forgatta a fejét, de a békát csak nem látta sehol. Végül megsejtette, hogy alighanem a kútban van, s kiáltozni kezdett: - Béka öcsém, kedves Béka öcsém, már megijedtem, hogy elvesztél! Jó éles a csőröm, gyere ki, hadd egyelek meg! - Ó, de sajnálom, kedves Holló nővér - válaszolta a béka-, képzeld csak, nem tudok felmászni a kút oldalán. Gyere le értem, ha meg akarsz enni! - szólt, majd lemerült a mély víz fenekére.
Alföldi kezekben született fazekasmunka, emberi formába, mesteri alkotásba sűrített s továbbörökített ősi motívumok, virágok közt tekergőző kígyók, jelzésszerű, egyszerű ábrázolásmód. Eleink, ünnepek idején gyakran elővették, s telt borral, szívesen helyezték az asztalra. Fényponttá vált a lakodalmak, keresztelők, családi események boldog, vidám óráiban, a temetések, halotti torok szomorú, gond és bánatűző pillanataiban. A falusi emberek úgy tartják, hogy mindenki addig él, amíg beszélnek róla. A kancsót díszítő elemek ősi időkből maradtak fönn, mint éber emlékeztető. Zsinóros, huszáros ruhája, csákója, hegyesre pödört bajusza, hetykeséget, de markáns magyar virtust, bátorságot, vitézséget, magyarságot közvetít. A mitikus, vedléssel megújulni képes kígyó örökkévalóságból merített üzenete, a folytonos, örök... újjászületés és örök életbe vetett hit.
"Szent Mihály arkangyal! Védelmezz minket a küzdelemben! A Sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük, parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a Sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére. Amen."
(XIII. Leó pápa)
Szent Mihály napjával indul az év utolsó negyede, a Nap megkezdi a mi Földféltekénken a sötétedés, és az elcsöndesedés időszakát. Földünk Nap körüli keringése és a hozzá való viszonya, valamint a földtengely ferdesége okozza az évszakok változását. A természetben, az időjárásban is változás áll be, Szent Mihály napja az ősi napéjegyenlőség tájára esik, mintegy ott áll a tél kapujában.
Néphagyományainkban sok szép történet kapcsolódik Szent Mihályhoz. Például a Margit-szigeten, a kápolna ajtaja fölött ő tartja a mérleget a kezében, amellyel a Hazakészülő lelket „megméri”. A legenda szerint, Árpád-házi Szent Margit mögött mindig ott állt Szent Mihály, hogy a folyamatos démonikus támadásoktól védje tiszta fényű tűzkardjával.
A dolgos hétköznapokban kezdődött a kukoricatörés, a szüret, s országszerte híresek voltak a Mihály-napi vásárok. Ekkorra már megforrt a déli szőlőhegyek - az évi átlagnál korábban szüretelt - szőlője, lehetett szűrni a borát. Borszűrő Mihály napjától, Katalin napjáig Kisfarsangoltak, s ekkortól kezdődhettek a lakodalmak.
A gazdálkodóknak a számadás napját jelezte, a pásztorok, juhászok hazahajtották az állatokat és télire gazdáik gondviselésére bízták a jószágot. Megkapták bérüket, és a többi cselédhez hasonlóan vagy újból elszegődtek a régi gazdához, vagy új gazda után néztek. A szegődtetés, a "váltakozás" napjává vált Szent Mihály napja.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnás táskája.Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta.Csigapapa kiadta a jelszót:
— Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! — és elindultak libasorban sétálni.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa.Mindennap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.Lassan mászik csigabiga,táskájában eleség,mászik véle lánya, fia,csigabiga feleség.Lefelé gyorsan csúsztak:Gyorsan csúszik csigabiga,kéne már az eleség,éhes lett a lánya, fia,csigabiga feleség.A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek.
Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra:
— Mennyi finom saláta,
megenném egy falásra!
A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát.Tovább eszegettek.
Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára:
— Mindjárt vígabb lennék,
ha egy kicsit ennék!
A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot.Megint tovább eszegettek.
Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató:
— Reggel óta szaladok,
adjatok egy falatot!
A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját.Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:
Elfáradt a csigabiga,
elfogyott az eleség,
elfáradt a lánya, fia,
csigabiga feleség.
A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek:
— Búgócsiga! Búgócsiga!
— Elhallgassatok! — röstelkedtek a csigaszülők.
— Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot!Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót.
— Búgócsiga! Búgócsiga!
Brrrr! Brrrr!Megelégelte a csúfolódást a forgószél:
— Majd adok én nektek búgócsigát!
Egyszer voltam nálatok,
elviszem a házatok! — azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket.
— Egyszer voltam nálatok,
forgatom a házatok! — Úgy játszott velük, mintha labdázna.Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt:—
Ugye jó tréfa volt?!
— Mi az a tréfa?... — szepegte a legkisebb csiga.Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnás táskákat.
— Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! — jelentette ki csigapapa.
— És minden rendbe jön! — tette hozzá csigamama.
— Igen mama, igen papa! Jó éjszakát mama, jó éjszakát papa! — válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba.
- Aludj te is, kicsim! — simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták.Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül:
— Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm!Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába.
— Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl.
— Mit segítsünk, legkisebb csiga?
— Keressétek meg az ajtómat!
— Az ajtódat? De hiszen ott van!... — kezdte a nyúl.
— A házadnak a... — folytatta a madárka.
— Tetején! — fejezte be a tücsök.
— Ó, jaj! — jajgatott a legkisebb csiga. — A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat!
— Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! — s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkolt, míg a házat visszafordította a talpára.
— Tessék, legkisebb csiga: az ajtó!— Fáradj be rajta!— Nyugodalmas jó éjszakát!
— Köszönöm, barátaim! — ásította kimerülten a legkisebb csiga. — Jó éjszakát, világ! — és úgy aludt reggelig, mint a bunda.Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten.
— Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! — kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet.Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített:
— Megvan már az eleség,
indulhatunk, feleség!
— és elindultak a Virágos-domb felé.Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!
FŐZÖTT GYURMA - ruhából kimosható, szőnyegről száradás után fölporszívózható, hűtőben sokáig tárolható.
25 dkg liszt 2 evőkanál só 2 evőkanál olaj 1 kávéskanál citromsav vagy borkősav (hogy ne penészedjen meg) 3 dl víz Ételfesték
Melegítjük a vizet, közben színezzük tetszés szerint ételfestékkel vagy temperával. Hozzáadjuk a többi belevalót, folytonos kavarás közben kb.15 percig főzzük. Az állaga eleinte ragacsos, darabos, a végén nehezebb kavarni és összeáll, ekkor már jó, s elkészült. Hűlni hagyjuk.
KUKORICAGYURMA
100 g folyékony vinil ragasztó - Tipp: nagy tételben olcsóbb 50 g kukoricakeményítő 2 teáskanál folyékony vazelin, amit patikában lehet beszerezni, helyettesíthető babaolajjal. 1 teáskanál kézkrém 1 teáskanál citromlé
A ragasztót, a babaolajat és a citromlevet jól elkeverjük, hozzáadjuk a keményítőt és csomómentesre keverjük. Teflon edényben, alacsony hőfokon főzzük, folyamatosan keverjük, közben eleinte csomósodik, majd összeáll, s ha leválik az edény faláról azonnal vegyük le a tűzről. Az előkészített kb.30 cm hosszú folpackra kikavarjuk a masszát, jó alaposan bekrémezzük vagy beolajozzuk a kezünket, majd szépen leválasztjuk a fóliáról és simára gyúrjuk (ehhez használhatunk babaolajat is, teljesen mindegy – amelyik kényelmesebb). Amikor már nincs benne csomó, készen van a gyurmánk. Folpackban és hermetikusan zárható edénykében vagy zacskóban akár egy hónapig is eláll.
Kevés akrillal színezhető (egy csöpp, egy 3cm gombóchoz), pasztell színhez előbb egy kevés titánfehérrel(erősen fedő festék, hobbi vagy művész boltban beszerezhető) fessük meg a gombócot.
Mintázásnál folyamatosan krémezzük a kezünket, több darabot vinilragasztóval illeszthetünk össze. Teljes száradás forgatva, két napig tart.
Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy Ceruza.
Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a ceruza engedelmesen lerajzolt mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy Egérke mászott az asztalra. Meglátta a Ceruzát, felkapta és vonszolni kezdte az egérlyuk felé.
- Engedj el, kérlek! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok: nem lehet engem megenni! - Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton rágcsálnom kell valamit. Így ni! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé. - Jaj! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy, amit akarsz. - No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát! Utána úgyis apró darabokra ráglak! Nagyot sóhajtott a ceruza, és rajzolt egy kört. - Ez sajt? - kérdezte az Egérke. - Lehet sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt. - Hát persze, hogy sajt! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke. - Lehetnek lyukak is- egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt. - Ez alma! kiáltott fel az Egérke. - Lehet alma is - mondta a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt. - Már tudom! Ez itten a kifli, ezek meg a kenyerek! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. - No fejezd be gyorsan, mert már nagyon bizseregnek a fogaim! - Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott: - Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább! A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt. - Igen, ez egy igazi macska! - cincogta a megrémült Egérke. - Segítség! És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett. Te is próbálj a ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!
Szutyejev
*
A TEVE MEG AZ EGÉR
Egyszer egy teve mit gondolt, mit nem magában, faképnél hagyta a gazdáját, s elindult világgá. Kötőfék volt a fejében, s a kötőfék hosszú szára vonszolódott a földön utána. Meglátja ezt egy kis egerecske, s - hopp! - szájacskájával megfogja a kötőfék szárnak a végét, hirtelen elébe iramodik a tevének, s megy előtte, mintha ő vezetné.
- Na lám - cincogott a kis egér -, micsoda egy erős egér vagyok én! A teve nem szólott semmit, csak mosolygott magában, s szép csendesen mendegélt a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább: Szép, szép, ó de szép, én vezetem a tevét! Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre csak torkán akadt a nóta. Az ám, egy nagy folyó partjára értek: nosza, egerecske, vezesd át ezen a tevét! - Előre, előre! Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér! - szólalt meg a teve. Felelte az egerecske: Van eszem, hogy nem teszem, mély ez a víz énnekem! - No, mindjárt megmutatom, hogy nem mély - mondotta a teve, s azzal bement a folyóba, megállott a közepén. Látod-e, te kis egér, a folyó csak térdig ér! - Az ám, neked, de nekem! - válaszolt a kis egér. Ami neked térdig ér, megfúl abban az egér. Így cincogott, aztán könyörgésre fogta: Gyere vissza, végy hátadra, vígy által a túlsó partra! - Jól van - mondotta a teve -, általviszlek, de előbb fogadd meg, hogy nem hencegsz többet. Azt cincogta, nyöszörögte a kis egér: Esküszóval fogadom, magam többre nem adom, mint amennyit ér, egy kicsi egér. - Úgy legyen - mondotta a teve, s átvitte a folyón az egerecskét.
Benedek Elek
*
AZ OROSZLÁN ÉS AZ EGÉR
Aludt az oroszlán. Egy egér végigszaladt a testén. Felserkent és megragadta. Az egér kérlelni kezdte, hogy engedje el; így könyörgött neki:
- Ha te eleresztesz, jót cselekszem veled.
Nagyot nevetett az oroszlán ezen az ígéreten; hogy mondhat olyant az egér, hogy jót cselekszik vele s elengedte.
Nemsokára vadászok fogták el az oroszlánt és fához kötözték. Az egér meghallotta az oroszlán ordítását, odafutott, elrágta a kötelet és így szólt:
- Emlékszel, nevettél - nem hitted, hogy jót is tudok cselekedni veled, de most már láthatod: tehet jót egy kis egér is.
Czentyéné Zolnai Irén
Dr. Bertha Zoltán - Életfa I.
Czentyéné Zolnai Irén
