Szintén zenész... pontosabban nagy kiránduló volt az öreg, amíg a bencések szentmártoni lankáiról végleg el nem ment... sok versében téma az idő és az út... ezért szeretem és olvasgatom néha.
Üveglegenda Mécs László (1930)
Sem sivatagban, sem őserdőben nem lakott,
emberi örömök alá máglyákat nem rakott,
ruhája rendes volt s nem csupa folt
- mégis, mégis, mégis remete volt.
Haját megfésülte, fehérneműt váltott,
kalapjához tűzőtt jószagú virágot,
nem hervasztá orcáját, mint az őszi hold
- és mégis, mégis, mégis remete volt.
Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz
járt mennyegzőbe, temetésre, tengeri-hántókhoz,
ragyogott szeme, ha harmonika szólt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.
Nem volt rejtély, titok: mindenki megnézte,
mindenki szerette, mindenki becézte,
meleg, virágos ág volt, nem suta holt
-és mégis, mégis, mégis remete volt.
Nézte, szagolta ízlelte, tapogatta
a százszínű, százízű, százhangú világot, s hallgatta
tudta, mit árul ezer emberi szív, ezer emberi bolt
- és mégis, mégis, mégis remete volt.
Lakott Berlinben, Budapesten, gazdagban, páriában,
lakott Erdélyben, erdőben, Pálban, Gyulában, Máriában,
ezerhúrú hárfája ezreknek szólt
-és mégis, mégis, mégis remete volt.
Ölelni akarta ezer édes inda,
de üvegbura védte, üveglegenda,
átlátszó magánya mindig ráhajolt
- és azért mindég, mindég, mindég remete volt.
Tudom!
Ez Ariel éneke, de hogy miből azt nem árulom el. Nem akaraom RCS feladványát elrontani... Csak, ha szabad a gazda:))
Egyébként Babits Mihály fordítása, de nagyon szép!
Daniel,
aki az osztályunkba jár,
a vacsorát Sóderpartinak hívja.
"Sódert esztek vacsorára?"
kérdeztem egyszer
(mert szerintem ez a
Sóderparti
olyan lükén hangzik).
"Frászt" mondta Daniel,
"húst eszünk,
és mindenki nyomhatja a sódert,
és senki se mondja,
hogy fogd be a szád,
és mindig kipakolhatod,
ami a szívedet nyomja"
mondta Daniel, és nevetett.
Mégiscsak lükén hangzik, hogy Sóderparti.
De Ami a Szívedet Nyomja, az már igen!
Málunk csak olyan közönséges Vacsora van.
************************
nagyon stílusosan ezt dedikáltam bele anyámnak a szakdolimba... hüpp-hüpp...
ps. nem találjátok ki, miért fogott meg ez a vers.. :)))
Éppen olvasgattam, amikor eszembe jutott, hogy az alábbi néhány sort érdemes lenne begépelnem, hát íme.
A hozzáfűzésképpen még Csavargók IV. parancsolatát idézném be, előszóként és egyben mentségként… :))
"Kedvesebb legyen a különös, mint a tiszteletre méltó"
J.R.R Tolkien A szilmarilok (részlet)(anno 1917)
Quenta silmarillion
(I.)
"Nézzétek a szeretett Földet, amely a (…) és az emberek lakhelye lesz! (…) De az embereknek újfajta ajándékot adott."
Ezért megparancsolta, hogy az emberek szíve ne találjon nyugalmat a világ határain belül; hanem hogy maguk alakítsák a sorsukat a világ erői és véletlenei közepette, túl az ainuk muzsikáján, amely minden más dolognak a sorsa; és cselekedeteik által teljesedjék ki a világ a legapróbb részletekig.
Ám Ilúvatar tudta, hogy a világ hadakozó erői között élő emberek gyakran el fognak tévelyedni, s nem fogják egyetértésben használni a tőle kapott ajándékokat, és azt mondta:"A maguk idejében ők is meg fogják tudni, hogy minden amit tesznek, végül az én munkám dicsőségét fogja öregbíteni"(…)
A szabadság ajándékával együtt jár, hogy az emberek gyermekei csupán rövid időt töltenek elevenen a világon, s nincsenek a világ köreihez kötve, és hamarosan eltávoznak belőle, de hogy hová, azt a tündék nem tudják. (…) Ám az emberek valóban meghalnak, és elhagyják a világot; ezért nevezik őket vendégeknek vagy idegeneknek. A halál a sorsuk, Ilúvatar ajándéka, amelyet az idők múltával még a hatalmasok is megirigyelnek
(X.)
Ám a békességről meg a boldog életről – míg véget nem ér – nem sokat lehet mondani; a szép és csodás dolgok pedig – amíg fennállnak és szemmel láthatók – önmaguk emlékei, s csupán akkor szól róluk ének, ha örökre elpusztulnak.
Az en szobamban a legkondi nem bir a meleggel (keleti fekves ezerrel suti a nap az uveget)de igy delutanra mar lemegy a homerseklet picivel harminc fok ala is:)
Palyazatra nevezek (eselytelenul mint mindig:)
nem elarulni amig nem szolok!!!
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni vágyaiddal.
Nem érdekel hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...
Van két versem, most kaptam egy barátomtól, aki végre már írhatna is ide. Olvasni szokott, azt tudom.
Most csak az egyiket, maradjon holnapra is. :)
Juhász Gyula: Mindig...
Mindig reménytelen volt a szerelmem
Mindig hívtak a nagy kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett a szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.
Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam, és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet.
Az élet elment én is tovább mentem,
Mindig daloltam, és mindig feledtem.
Sötétedik. -- Az esti napfény távozó tüzét
Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.
Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú
Szüretet,
S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.
De jo hogy ennyi olvaso van! Tessek neha irni is! Topicgazdi te is! :)
Az en aktualis lelkiiallapotomat mostanaban leginkabb ez a vers irja le
Mar nagyon regen be akartam irni de most meg is teszem! Meg kulonben is a golya az egyik kedvenc madaram
Csak egy reszlet mert kicsit hosszu
Arany János
A RAB GÓLYA (Részlet)
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
[…]
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
[…]
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Illendő dolog kommentárt fűzni vershez, vagy sem, annyit hozzáteszek, hogy a _nekem_most_éppen_ valahogy összességében benne van a mostani hangulatom (sokat dolgozom és keveset alszom már egy ideje - ez nem panasz, csak tény), de valahol benne van a K100 (egyik) miért-je is, a somlyóvári zivatar; na, ennyit belőlem, jöjjön a vers:
*******************************
Radnóti Miklós: Második ecloga
REPÜLŐ
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa ...
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak ujra mind!
Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska -
a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Irsz rólam?
