Én komolyzenének tartom amit hallgatni szoktam: progresszív rock, prog. heavy, és keményebb stílusok. Szinfonikus, gothic rock, heavy stb. Épp ezért érdekelne egy igazi komolyzene kedvelő (esetleg művelő) véleménye az ilyen zenékről.
Meglepetéssel tapasztalom, hogy kötekedő kedvemben vagyok; legalábbis ilyen hírbe hoztak ;-)
A zene és zene között a határ természetesen számomra sem a komoly~ és a könnyű~ között húzódik. Ahogy a könnyű~ben is van színvonalas, közepes és gyenge, hát bizony, a komolynak nevezett zenében is van, ami akár el is maradhatott volna. Nem szretnék neveket mondani, mert nem szívesen bántanék meg senkit sem az alkotók közül, sem a közönség soraiból, de azért remélem, az operette senki sem sorolja a komolyzene kategóriájába?
És akkor még nem volt szó arról, hogy hova teszed a dzesszt, a népdalt sok egyéb, esetleg csak később megszülető kategóriát?
A határ természetesen a jó zene és a rossze zene között van, és ez a határ közel merőleges a másikra. Talán nem is átjárhatatlan, és persze mindenki magának húzza meg.
Csak hát aki még életében nem fürdött, az máshol húzza a határt a tiszta és a piszkos között. Hadd ne soroljam tovább, megint megrágalmaznak, hogy harapok (akit már tényleg megharaptam, az egész máshol húzza a határt a harapás és a csiklandozás között).
Szóval minden relatív. De azért van valamiféle vezérlő elv, csak nehéz megtalálni.
apunk: "Tulajdonképpen csak egy halvány hajszállal jobb, hogy nem lagzi lajcsit, hanem mondjuk Jacques Loussiert szeretem."
???
Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Remélem, hogy nem. Bár az csakugyan elgondolkoztató, hogy egy jazz-zenész csaknem teljes életművét Bach-jazz-átiratok képezik, ennek ellenére még viccből sem jutna eszembe lagzi-umca-umca-lajcsit egy lapon említeni vele.
"Az igazi különbség ott lenne, ha Mozartot szívesebben hallgatnám Pat Methenynél."
Egyáltalán nem lenne különbség, sőt...
Bár nem kedvelem Metheny bágyadt stílusát, Mozartot sokkal kiszámíthatóbbnak, populárisabbnak tartom. Műveinek nagyrésze tipikus "mintha-komolyzene". (A sznobok preferálják leginkább az ilyen stílusokat, hiszen különösebb megerőltetés nélkül képesek végigülni-végighallgatni ezeket.)
Nyugodtan mondhatjuk, Mozart a sznobok lagzilajcsija.
(Legalább ne Mozartot említetted volna!...)
Újlaki barátunk igencsak provokatív kedvében van. Szerencsére kevesen veszik magukra, és így az se fog megharagudni, aki pedig megszólíttatott.
A kultúra fárasztó, időnként kényelmetlen. Tényleg nem zabálhatok akkor és ott azonnal, ahol éhes vagyok, (az inverzéről nem is beszélve).
Meg kell tanulni legalább köszönni, és kést villát használni, még akkor is, ha kétmarokra gyorsabb volna.
Lehet hogy a "Hippolit" effektus mégiscsak hasznos volt. Schneider úr - ha egyszer arisztokratává szeretne válni (annak minden kellemes következményével), bizony kénytelen tisztességesen felöltözni vacsorához, és időnként illik operába menni.
Viszont az elsajátított - először kényelmetlennek tűnő - kötöttségek meg tudják kedveltetni magukat. Aki nem hiszi, gondoljon a nem is olyan nagyon régen még felesleges luxusként kezelt higiéniára.
A komolyzene ellehetetlenülése a szülők bűne (is). Jó, az meg az ő szüleiké, heted(hét) íziglen...
Képzeljétek el, hogy a gyerekeket úgy nevelnék, hogy kézzel egyenek, a csontot a földre dobják. Koszosan járjanak, ne mosakodjanak, ha szólnak hozzájuk, akkor "namivanmábazmeg"-gel válaszoljanak. A dolgukat a szobában végezzék, ordítsanak, köpködjenek, káromkodjanak.
Én (sajnos) nem vagyok a komolyzene avatott szakértője, csupán egy amatőr komolyzene-kedvelő.
Csak egy kérdésem van a komolyzenét nálam jobban ismerők irányába.
Van egy könyv, amely részben a topic-cím kérdéskörével foglalkozik.
Thomas Mann Dr. Faustusáról van szó, és annak hőséről, a zeneszerző Adrian Leverkühn-ről.
Kérdésem pedig az, hogy szakmai szemmel mennyire tarthatók Th.Mann (illetve a szereplőinek) komolyzenével kapcsolatos elmélkedései.
Dehogy sértődtem meg. Különben meg mitől? Bár ha a nevemet továbbra is kisbetűvel írod, akkor lehet hogy morcos leszek. :-))
De akkor inkább te értettél félre. Tényleg elgondolkoztam. Az utolsó egy-két bekezdésen.
Na szervusztok, és persze nem felejtem el, el fogom mesélni, amit akartam.
Sysygy
bocs sysygy, ha sértődésre adtam okot, de elég felületesen olvasgattam itt, és leírhatnád a hangversenyélményeidet
egyébként azt a templomos dolgot másképp értettem, (hű de lassú a felfogásom), de időnként Szegeden is nagyszerű orgona-koncertsorozatokat rendeztek a város más-más templomjában és, ingyenesen
lehet, hogy félreértettelek (mondjuk dauerni válaszai alapján) az általad említett zeneszerzőket a rockzenés Malmsteen kivételével nem ismerem és bizony a John Williams-re kíváncsi is lettem
A Koyaanitsqatsi (Glass), meg mp3-ban is van vagy 40 Mega, azt, hogy lehet elküldeni ?
Láttátok az Amadindát a napokban a Duna TV-n?csúcs volt
Musszorgszkij vibrafonon
És már elfelejtettem a nevét, de kortárs zeneszerzőtől "Madarak"c. mű
üdv - apunk
Szervusz Thomas!
Még te kérded, milyen koncertet ajánlunk, amikor személyesen Fischer Anniet hallhattad?
(igaz, az már régebben lehetett)
Ha éppen rádió szól, benne valamelyik kereskedelmi, elég hamar eljutok odáig (első reklám), hogy áttekerjek Bartókra, vagy Petőfire.
Mellesleg van egy kedvenc rádióm, de nem magyar. Műholdas rádió, a neve: Klassik Radio. Gondolom ez mindent elárul. Igaz, ebben is vannak reklámok, de egyrészt németül vannak, és azt én nem értem :-)), másrészt főleg komolyzenei CD hirdetések, esetleg komolyzenei kísérettel rendelkező egyéb reklám. Szóval ilyen értelemben moderált, és szerintem nagyon jó a kínálata.
Mindenkinek csak ajánlani tudom. A VOX mellett jön. Régebben a DunaTV-s műholdon is jött, most ott már nem -> áttekertük a műholdat az Astrára.
Sajnos csak otthon tudom hallgatni, itt így javarészt nem hallgatok rádiót, illetve ha már van számgép, hát mp3 szól.
Mivel topicnyitó tasztaltársunk még azóta nem szólt hozzá, remélem nem baj, ha kicsit kitágítjuk a topic kereteit. Csúnya szóval mondhatnám, offtopicolunk.
Hali,
Mar az jo, hogy van ilyen topic es akarva akaratlanul is egyesekben felmerulhet a kerdes mikozben egyesz massal foglalkoznak, hogy mi a szar az a komolyzene...
Nos, en speci orommel olvasnek ajanlatot, hogy milyen koncertre erdemes elmenni, stb.
Nekem nagy elmeny volt, hogy azt a "lemezt" Mozart d-moll zongoraverseny, amit vagy15 even keresztul hallgattam, alkalmam volt Sopronban eloben hallani, latni. Szoval aLiszt Ferenc kamarazenekar, Rollaval no es a szolista: FISCHER ANNI. Konnyeim voltak, pedig mar a katonasag utan voltam joval. Pedig nem neveltek a komolyzenere a furulyat is egy verekdesben tortem el egy srac fejen, abba is maradt a dolog.(igaz en zongorazni akartam volna, de az dragabb...) Most a fiam akar majd szaxofonozni, most meg klarinetot tanul...(csak ne verekedjen...)
Apropo, mit tudtok arrol a mendemondarol(regi) , hogy Szilvasi Lajos Apassionata c. konyveben a zongorista holgy a fenti muveszno lett volna?
Mostanaban egyre tobbet hallgatom este 8 utan a Bartokot, mert az altalam foghato foldi TV adok nezhetetlenek...
Egyeb irant szerintem a "polgarosodas" ill. a remenybeli jolet novekedesevel egyre jobban lesz igeny a komolyzenei elvezetekre, melyhez minden jot kivanok.
Nagyon rég jártam itt, és tudom is, hogy nem vagyok idevaló. De egy biztos. Leporoltam egy csomó ritkánhallgatott bakelitemet és újra hallgatni kezdtem őket. Bizony előtte nem is zenét hallgattam, meg mostanság se azt igazán.
Daunerninek a "folytatásos" esszéje(?) nagyon jó, és valóban rádöbbenti az embert arra, hogy tényleg mi is a zene. És arra is, hogy amit hallgatok-szeretetek nem is az valójában.
A Sysygy által említett "mintha-komolyzenék" szerintem meg operettek, nem érnek annyit, mint egy jó blues, jazz vagy punk.
Egyébként az ember ezek, a "nemigazán-zene" műfajok hallgatásakor is érezhet olyan "dolgokat", amelyekről Újlaki írt.
Azért, mert az életforma és a kulturális(?)(inkább szub) gyökerek miatt valóban könnyebb egy urbánus folk-zenét hallgatni-szeretni, mint a valódi zenét.
Tulajdonképpen csak egy halvány hajszállal jobb, hogy nem lagzi lajcsit, hanem mondjuk Jacques Loussiert szeretem. Az igazi különbség ott lenne, ha Mozartot szívesebben hallgatnám Pat Methenynél.
Nyilván ezt nem így érzem, de így gondolom, mert így is van.
Alapjában véve írigyellek Titeket, komoly-zene szeretőket.
Dauerni azt írta egyszer a komolyzenéről, hogy közönségtelen. Nem tudom, hogy szándékosan tetted-e, de jó szójátékra ad lehetőséget (vagy így is szántad) a könnyűzene bizony közönséges.
Mégis figyelemreméltó, hogy sokan vannak itt - legutóbb Endi és végül is én is- akik inkább a közönséges zenét hallgatják gyakrabban, szereteik jobban. Kár. Jobb lenne, ha valódi zeneszeretőkkel lenne teli ez Levlista.
De nehogy megszűnjön!
A Prelúdium természetesen egy gyönyörűséges előjáték.
A Chaconne egy csodálatos, lebegő, megállíthatatlan tánc.
És akkor jön a Fúga. Már kicsit megnyugodva, oda lehet figyelni önmagunkra is és a másikra is. Az egymásba csavarodó szólamok az állnadó újrakezdés élményével lassan, de feltartóztathatatlanul vezetnek a nagy beteljesülés felé.
Kedves komolyzene kedvelők és zenészek!
Én nem nagyon ismerem a komolyzenét, mert más stílust kedvelek. Azonban szeretnék beszélgetni egy olyan valakivek a zenéről, aki ért a komolyzenéhez, esetleg zenész is.
Igazából MAHLERIG élvezem századunk zenéjét,de épp
most kellene zenetöri vizsgára készülnöm,s ha az ember
sokat hallgatna Schönberget,,stb.még a végén megkedvelné.(?)Sosztakovics ok
Nem is mondtam, hogy komolyzene, csak azt, hogy kortárs. Ez pedig kétségtelen. És a filmzene kategória eleve magában hordozza a populárisságot. Azért kiváncsi lennék mely műveivel ismerkedtél meg. Pl. a Schindler listája zenéjét mindenképp ajánlom neked.
Egyébként tényleg érdekes, hogy a kortárs zenékbe mit veszünk be. (Mert ugye önmagában az, hogy valaki szimfonikus zenekarra ír művet, még nem biztos, hogy az komolyzene, meg a nem szimfonikusokra írt zene is lehet komolyzene.) De ha már itt tartok, hadd ajánljak még egy meghallgatásra érdemes zeneművet. Yngwie Malmsteen (rockzenész) Concerto Suite for Electric Guitar and Orchestra in E flat minor, Opus 1.
Komolyan kiváncsi vagyok, ez minek számít.
John Williams felvételekkel rendelkezem (utánanézem a zeneműtárban). Hát mitismondjak - komolyzene szerzőnek nem tekinteném, Igaz, a könnyűműfajnak nem a poprock ágát képviseli, hanem inkább filmzene, reklámaláfestő, stb. "alkalmazott" zenét csinál.
Nem olyan egyszerű ez. Látod - az előző definíciók ugyan tényleg pajkosak, mégsem mérvadók!
Különben, ha már pajkos párhuzamoknál tartunk (mit tegyek, ha mindig az jut az eszembe :-))
Szóval nem mindegy a méret sem! :-)
Bár itt természetesen az időbeli méretről van szó. Vannak ugyan rövid remekművek is, de nagyon ritka az olyan. Ha mégis, akkor az legtöbbször egy ciklus, esetleg egy többtételes mű részeként működik. Nekem a könnyűzenében szokásos három uszkve 6 perc semmire nem elég. Hol van pl. az előjáték? Hol van maga az akció? Nochdazu - valamelyest a "pihegés" is hozzátartozik a kompozícióhoz nemde?
Az értékelhető komolyzenei kompozíciók tipikus időtartama 5-10 percnél kezdődik, de az átlagos lényegesen több.
Le kell, hogy lombozzalak :-))
Egyrészt nem ismerem (pedig általában igyekszem:-), másrészt amiről idáig írtam az csak egyetlen, bár fontos paraméter.
Utánanézek majd én annak a Williamsnak, de egy két közös példát biztosan találunk nélküle is.
A már említett slágerlistás, valamint a tipikusan autókban bömböltetett "dufta-dufta" zenén kívül itt van például a gyalázatosan népszerű Richard Claydermann (hálistennek az utóbbi időben azért kevésbé nyomják). Az ő óvatos balkezes pilinckázása kiegészítve valami lehetőleg lassú dallammal a magasban (nagyon nem tud zongorázni szegény - viszont szép szőke) valahogy úgy viszonyul a zenéhez, mint ha szeretkezés helyett beérnénk egy reménytelenül petyhüdt (khm. mondjuk instrumentumnak) szóval instrumentum kitartó gyömöszölésével. Emóciók lehet, hogy vannak, de szenvedély és hév nincs - orgazmus sincs, ahhoz azért a gyömöszölésen kívül történnie kellene valaminek.
Bocsánat a kissé pajkos párhuzamért - de remélem érthető voltam.
Még valami. Az általad említett Deerhunter kisérőzene látszólag hasonlít a tipikus "Claydermannos" opuszokhoz. Viszont van egy mentsége. Az az ártatlan lassútétel csak egy részlet Rodrigo: Concierto de Aranjuez című darabjából, és a többivel együtt azért valamennyire kikerekedik. Arról végképp nem tehet szegény, hogy szeretjük kienni a mazsolát a kalácsból aztán émelygünk. - Úgy az egész darab egyben - habár nem a zenetörténet csúcsa - kultúrkörökben is szalonképes ;-)
"A dinamika konstans, a hangszerelés és dinamika konstans"
Akkor jó, mert John Williams pont nem ilyen zenéket csinál.
"a formai tagolások legprimitívebbjét, az egyszerű ismétlést alkalmazza"
Ugye egy téma különböző formában, hangszeren való visszatérése nem számít egyszerű ismétlésnek?
Mert akkor ez szintén nem vonatkozik John Williamsre.
Egy filmben, vagy drámában kell lennie krízisnek, cselekménynek, fordulatnak esetleg megoldásnak. A zenének is vannak eszközei amelyek "vezetnek" és tagolnak.
Ahhoz, hogy ezeket az ember észrevegye és minősítse, a zenében valami változás kell, ami persze lehet dallam-béli, (a legegyszerűbben felfedezhető, tehát valószínűleg ez a fogódzó, amihez ragaszkodnak a kortárs zene egy részét elutasítók), de lehet az harmóniai, hangszerelés (hangszín) dinamikai, ritmikai etc.
Természetesen vannak nagyobb terjedelmű tipikus formák (ahogy a fogalmazás-órán tanultuk második általánosban például a bevezetés-tárgylás-befejezés :-), vagy a bonyolultabbak, trió, szonáta, rondó, vagy mondjuk a bartóki "híd" forma.
Az igazi szerzők igazi műveiben pedig az egyébként is bonyolult formák típusaitól való finom és szellemes eltérések szolgáltatják azt az izgalmat, amit a könnyűzene szinte mindíg nélkülöz.
A slágerlistás nóták gyakorlatilag mindegyike kizárólag négynegyed, ugyanazzal a hangsúlyfelosztással (a második és negyedik negyed hangsúlyos). A dinamika konstans, a hangszerelés és dinamika konstans, a dallami formai bonyodalmat egyedül a refrén szokta jelenteni, azaz a formai tagolások legprimitívebbjét, az egyszerű ismétlést alkalmazza.
Úgy érzem nem sokáig halogathatom a választ arra a provokációra, amit "gyere a papához" kimondhatatlan és megszólíthatatlan becenevű barátunk fogalmazott meg. :-))
Beatles, Williams, Amadinda? Orff, Floyd, Donizetti? Mielőtt minden valaha zenét csinált ember neve elhangzana, tényleg tiszta vizet kellene önteni a fülekbe. Hol kezdődik a komolyzene, és azon belül hol a kortárs, és milyen objektív esztétikai kategóriák segíthetnek megítélni annak minőségét?
(Bár olyan algoritmus nyilván nincs, ami mindent automatikusan eldönthetne - Gödel, Hilbert, Church stb. munkássága ismeretében ilyesmit sajnos nem is várhatunk.)
Az a baj, hogy ha egyszerűen megfogalmazhatóak lennének a válaszok, akkor már rég megírtam volna. Így csak tervezgetem fejben, de belefogni még nem mertem. (Tudjátok hatalmas az életművem, csak a zömét még nem írtam le :-)))
Lehet folytatásos hozzászólásokkal terhelni a topicot? (illetve van-e értelme?)
Egyébként lehet, hogy a "gyere a papához" nicktől kedvet kapván, lehet, hogy újra regisztráltatom magam, mint "engedjétek hozzám a kerekdedeket!"
Viszont van egy másik is, aki meg gitáros, és pl. a Deer Hunter (Szarvasvadász) zenéjét játszotta gitáron.
Találtam is a Violin2000-ben egy CD-jét, nagyon megtetszett, (filmzenéket játszik rajta gitáron), de ami még vonzóbbá tette, az a bonus CD volt, csupa gitárra írt klasszikus és újabb mű, még olyan is volt, ahol magyar zenekar kísérte :-)
Amúgy Ravi Shankar hatott a gombafejűekre is (The Beatles), jók is lettek azok a számok nagyon. :-)
Ha én nyugtatni szeretném magam, akkor Csajkovszkij D-Dúr hegedűversenyét hallgatom.
Ha meg kortárs művet akarok hallgatni, akkor John Williams-et. :-) (ismeritek a nevét? az ilyen jellegű kortárs zenéket mennyire lehet szerintetek a komolyzenékhez sorolni?)
Várom válaszaitokat, mindenkinek kellemes, nyugodalmas jó éjszakát.
Kedves zenészek!
Ha lehet, maradjon meg ez a topik. Élvezettel olasom, bár a hivatásos zenészek miatt néha van egy kis kisebbrendűségi érzésem. Néha nem is könnyű követni a vitát, és persze a műismeretem sem olyan széles. Kisgyerekkorom óta hallgatok komoly zenét, de pl. Bartókot már felnőttként, egyedül kellett megismernek: a családi otthonban a "legmodernebb" zeneszerző Wagner volt.
Az érdemi vitához annyit szeretnék hozzászólni, hogy azt hiszem, a dallam, a dallamosság nem minden. Például az Amadinda koncertjein ritkán találkoztam dallammal. Az esztétikai élmény mégis olyan volt, mint egy dallamos koncerten. Igaz, nem dúdoltam utána, hanem az ujjammal doboltam a korménykeréken. Más esetben megmagyarázhatatlan módon kerültem a zene hatása alá, ez Pendereckinél tapasztaltam. A zene megjegyezhetetlen, mégis megismerem, ha hallom. Az nem jó szó, hogy tetszik, de a hatása tagadhatatlan, és nem taszító.
Kis Ádám
