Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
A Pink Floydban is beszélhetünk hasonló leosztásról, bár ott nem annyira szerzőpárosként működtek: Waters képviselte a kreativitást és komplexitást, Gilmour a fogyaszthatóságot.
Érdekes, hogy mindegyikük filmjük valahogy középpontba helyezte Ringót.
Az Egy nehéz nap éjszakájában az ő lődörgése jelentette a krízist, a Help! cselekménye az ő gyűrűje körül forgott, a Magical Mystery Tourba úgy csöppenünk bele, hogy elviszi a nagynénjét az utazásra, a Sárga tengeralattjáróban pedig Fred vele találkozik először, ő keresi fel a többieket.
Nem akarok beleokoskodni, nem is vagyok akkora gomba-tudor, de talán pont Macca tette a sokszor értelmezhetetlen Lennon-víziókat fogyaszthatóvá. Nekem pont az Abbey a kedvencem: gyorsan iziben összerakott, vicces ötletelések, azzonal ható instant zene, nincs agyonbonyolítva. Amúgy szeretem Lennon Beatles tagként írt dalait (a későbbieket már kevésbé), de néha bizony túltolta a kreativitást és komplexitást a fogyaszthatóság rovására. Szerintem.
Megyek meghallgatom a Peppert. A Day In The Life egy nagyon bizarr mestermű. De mestermű.
Nem akarok rosszmájúskodni a kedvenc zenészem rovására, de nem véletlen, hogy pont akkor változott ez meg, amikor abbahagyták a turnézást. Igaz, a Revolver még azelőtt született, csakhogy '66 nyara után megszűnt a feszes időbeosztás, Lennon meg amikor nem filmet forgatott vagy stúdióban volt, otthon ült és LSD-zett.
(Saját bevallása szerint ezer tripje volt, ami nyilván "költői" túlzás, de azért ha a turnézás vége és az indiai út közti másfél évben nagyjából ezzel telt a szabadideje, azért az elég durva.)
Így elég nehéz a korábbi produktivitási szintet tartani, de Lennon nagyságát mutatja, hogy még ilyen körülmények között is olyan dalokat írt, amiket felsoroltál. De azt hiszem, a szerzői produktivitása mélypontja (a Beatlesben) 1969 volt - feltehetőleg a heroin miatt, amit a Cold Turkey megírásának idejére sikerült legyűrnie (dehát az végül már nem is Beatles-lemez lett). Szóval lehet, hogy a fantáziáját vagy a kreativitását kiterjesztette a drogokkal kísérletezés, de a produktivitását totál takaréklángra tette. Nem véletlen, hogy A Hard Day's Night és a White Album a két csúcspontja: amikor még nem, illetve amikor épp nem használt semmit (az AHDN idején még nem volt képben a fű sem, Indiában meg csak az volt kéznél szerencsére). Milyen ironikus, hogy általában a Pepper és az Abbey Road van elkönyvelve a legnagyobb albumaiknak, pedig mindkettő Paul-album, Lennon szerepe marginális rajtuk a korábbi önmagához képest (ez különösen az Abbey Road-on feltűnő szerintem).
Ha csak az utolsó éveket nézzük, Lennon már kevésbé tudta tartani a lépést McCartney-val klasszikus Beatles dalok terén.
Míg 1965 -ig nagyjából fele-fele arányban szállították a slágereket sőt, 1966-tól ez gyökeresen megváltozott.
Ha csak a Revolvert nézzük az I'm only sleeping-et leszámítva szerintem nem igen tudta hozni a korábbi színvonalat.
Míg Paulnak szinte az összes dala slágerré vált arról az albumról.
És ezzel nem a Lennon dalok művészi értékét akarom megkérdőjelezni.
Strawberry Fields, Lucy ín the Sky, A Day ín the life, Come together voltak az utolsó nagy dobásai szerintem klasszikus Beatles dalok terén.Talán még a Walrus./Mondjuk ez se kevés/
McCartney ezzel szemben ontotta magából a fülbemászó slágereket 1966 után is.
Kevés lenne a hely felsorolni őket.
Az is igaz persze, hogy kettejük közül az ő zenéje mindig is kommerszebb volt.
Micsoda fantasztikus karrier-zárás! - csodálkoztam rá úgy századszor.
Tudom, hogy Lennon nem szerette (érdekes, hogy pont a Paul és Martin-megálmodta Long One-ra szólt be legjobban - hát a lemez ékköve!), mégis az ő (a lemez felvétele utáni) kilépésének köszönhető, hogy a csúcson (vagy legalábbis karrierjük egyik csúcsán) hagyták abba és nem készült gyenge lemezük.
Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy '70-'71-ben még méltó közös lemezeik készültek volna, de '72-ben Lennon lendülete megtört a Some Time-nál és a régi formája csak 1980-ban kezdett el visszatérni. Más kérdés persze, hogy ha együtt maradnak, akkor nem költözik Amerikába és talán a dalai is jobbak, erősebbek maradtak volna - nemcsak a Beatles szinergiája miatt, hanem, ha megnézzük, legjobb dolgait bizony Angliában írta, sitting in an english garden.
Mint magánember, lehet, hogy a New York-i pörgésre volt szüksége, de mint szerző, nem.
Viszonylagos nyugalom kellett neki a kellő elmélyüléshez, a '72 és '74 között írt dalai nagy része nem fajsúlyos, de legalábbis nem igazán tartalmas, nincs benne kraft. Nem véletlen, hogy öt év "elvonulás" után találta meg újra a mojo-ját (múzsáját?) és akkor sem New Yorkban, hanem Bermudán.
Egyébként szerintem Beatles-ügyben egy dologra lett volna még igazán szükség az Abbey Road után:
rendbe tenni a Let It Be anyagát.
Nem feltétlenül úgy, hogy végigszenvedni magukat az akkori felvételek szortírozásán - ahhoz valószínű évtizedek távlatából se lett volna idegük, nemhogy akkor -, hanem úgy, hogy megnézni, oké, van ez a -mondjuk- 10-11 kész dal, amelyiknek nincs használható, igazán jól elkapott felvétele, abból csinálunk.
Lehet, hogy erre ráment volna '69 ősze - ha meg is valósult volna egy ilyen plusz session, valószínű elég laza időbeosztással, időben elnyújtva, ahogy végülis már az Abbey Road is készült -, de megérte volna még ez az utolsó erőfeszítés: akkor se a kész lemez hallgatói, se ők maguk nem fanyalogtak volna ezen az erősen felemás és a világ szemében mégiscsak búcsúalbumon - hiába, hogy az Abbey Road volt méltó búcsúnak szánva, egyszerűen bekavart ebbe a Let It Be majd' egy évig tologatott megjelenése.
Persze ez ugyanaz az "utólag okos az ember" eset, mint azon sajnálkozni, hogy a tetőkoncert nem inspirált legalább egy hosszú, fizető nézők előtti koncertet - ha nem épp búcsúturnét
(ettől persze még néha sajnálkozom magamban ezeken, még annál is ritkábban pedig, mint látjátok itt is. :)
"Ha belegondolunk abba, milyen világban élünk, és most nem akarok mindenféle közhelyeket pufogtatni, a Beatles zenéje és annak hallgatása továbbra is egyfajta lázadás a mindennapok ellen."
A spontaneitás tényleg nagy erénye - csak sokszor ez sem menti meg (szvsz) a nyögvenyelősségtől.
A négy varázs ló is érdektelen, unalmas. Az ötlet nem rossz - csak semmi nincs belőle.
Esetleg tehettek volna bele még pár friss dalt... pl. azokat, amelyeket a Capitol kiadott az amcsi nagylemez B oldalán.
Úgy tűnik, hogy George nem nagyon csípte az egészet: Ringo elszórakozgat a nénikéjével, Paul csajozik, John mindenféle kisebb dolgot csinál - George meg semmit. Ezért is kap egy lufit, hogy legyen egy kis öröme.
Nekem tetszik az a féktelen jókedv,amikor "brit mulatós zenére" vigadnak a tangóharmonikás hölgy zenei alátámasztásával a buszon.Nagyon természetesnek tűnik az egész jelenetsor.Különben is,a laza spontaneitás viszi az egész filmet.Ezért szeretem.
Szerintem kimondottan rossz borítójuk nincs, ez sem az (nekem még pólóm is van ilyen).
Én inkább azt furcsállom, hogy míg Vormann rajzolhatott borítót, maga Lennon hiába ajánlkozott tíz évvel később, hogy megtervezi a Rock And Roll Music válogatás borítóját, elutasította a kiadó. Pedig rajzban, kollázsban is jó volt:
Szóval szerintem simán jobbat csinált volna, mint ami végül a borító lett:
Arról nem is beszélve, milyen különleges, személyes dolog lett volna (és lenne mai szemmel is) egy Beatle által készített Beatles-borító. Ahogy szerintem ugyanígy kuriózum a régi hamburgi barát, később egyenesen zenésztárs által rajzolt Revolver is.
Érdekesség,amit csak a restore után vettem észre,hogy Johnnak a filmbeli koncertet sérült ujjal kellett végigjátszania.
Ez tisztán látszik az If I Fell alatt.A bal keze kisujján ott "virít" a sebtapasz.Kis háztartási baleset,fúrt-faragott az otthonában?Valami olcsó lambériát,amit a britek nemes egyszerűséggel norwegian woodnak hívnak? ;)
Én örülök a Mind Games új kiadásának, mert a bónusz lemezeken kristálytisztán és effektek nélkül hallható Lennon éneke. Gyönyörű hangja volt önmagában, ezért a végleges verzióknál sokkal jobban szeretem az outtake-eit.
Hááát... egész egyszerűen Paul "A ZENÉSZ", aki nem tud nem szerezni dalokat és nem tud nem koncertezni...
És hát persze, hogy ő csinált saját magáról filmet is, hiszen már a hatvanas években is neki voltak filmötletei...
És Lennon meg Harrison volt az, aki nem szerette a koncertezést, már 66-tól kezdve, egy-egy fellángolásaik voltak, egy-egy nagyobb koncertet adogattak.
De milyen jó lenne most, ha lenne egy ilyen film, amelyben Lennon vagy Harrison szerepel...
Pl. Lennon, ha már tervezett egy "musicalt" a hatvanas évekről; ha már Harrison is kapcsolódott a filmekhez (Monty Python, Rutles) így-úgy...
"Kár, hogy Lennon és/vagy Harrison nem csinált ilyen filmet..."
Én azt sajnálom, hogy Lennon sosem turnézott szólóban, illetve, hogy öt (hatot is mondhatunk) éven át lemezeket sem csinált (pedig olvasni, hogy '75-re is tervezett albumot Between The Lines címmel, fekete zenészekkel. Yoko terhességének hírére azonnal ejtette a tervet - egyrészt értem, másrészt utólag nagy kár).
A turnék hiányát végülis nagyjából értem: az első lemeze túl személyes, túl megterhelő volt ahhoz, hogy estéről estére kiállhatott volna vele, az Imagine pont akkor jelent meg, amikor Amerikába költözött, gondolom inkább akklimatizálódott (illetve egy költözés még országon belül se egyszerű, nemhogy kontinensek között), aztán jött a harc a zöld kártyáért meg az elveszett hétvége, szóval újabb három lemez turné nélkül. (Bár úgy rémlik, 1972-ben felmerült egy roadshow jellegű turné a választás kapcsán, de erről az ügyvédei villámgyorsan lebeszélték, mondván, akkor aztán biztos nem lesz itt egyhamar zöld kártya.)
Szóval lényegében 75-ig bezárólag ezért-azért sose stimmelt neki magánéletileg a turnézás.
Harrison esetében ugyanígy sajnálom, hogy jóval több idő, közel 30 év (azért csak 'közel' mert a '97-es rákdiagnózis, aztán a '99-es merénylet után nem csoda, hogy eleve sem akart volna...) alatt két turnéja volt csak és hogy 1987 után saját lemeze életében már nem. (Persze legtöbb lemeze közepes, de gyöngyszem azért szinte mindegyiken akad.)
Szóval az, hogy az utókor szemében Paul a Beatles, már a hetvenes években kialakult, hiszen ő volt az egyedüli, aki folyamatosan turnézott és lemezeket adott ki. Egyszerűen ő volt a köztudatban folyamatosan. Ez csak hatványozódott az eltelt évtizedekben, pláne és sajnos 1980 és 2001 után.
