Ezzel megleptél. (Egyszersmind részvétem a diákoknak, akiknek ezt végig kell olvasniuk).
Amennyiben a bennszülött magyarázata érdekes az antropológus számára: ez a topik valójában két topik, nem egy szélsőséges topik.
Gyurica úr (és egyéb nevei) az én elemzésének kívánta szentelni az elmúlt öt évet. Erre nem kérte senki, arra viszont gyakran, hogy ezt ne ebben a topikban tegye. Hozzá csatlakozott DetkiLB egyéb megfontolásból.
A topik minden egyéb résztvevője, magamat is beleértve, politikáról és közéletről beszélget, csak úgy általában, vagy egyes publicisztikáimmal kapcsolatban. Csaknem mindegyikük régi indexes polfórumos, magamat is beleértve. Mivel én saját néven vagyok jelen az index fórumokban, kialakult az a szokásom (már a topik létrejötte előtt), hogy válaszolok bárkinek, aki (érdemi) kritikát fogalmaz meg valamiről, amit írtam vagy állítottam.
Gratulálok, LB. Ha csendben maradsz, nem válik nyilvánvalóvá, hogy kémkedsz utánam egy sorstársi segítő oldalon, amelynek valaha egyszer tagja voltál, míg ki nem tiltottunk -- hosszú türelmi idő után --, mivel folyamatosan cseszegettél másokat.
Te és Gyurica úr tartjátok fent ezt a topikot.
Szép pár.
Nem gondolod, hogy csak nekem csinálsz reklámot itt minden egyes megszólalásoddal? Nyugodtan hirdetheted a Búrát, bár én megvárnám, míg legalább a régi domain átirányítása befejeződik.
Évfolyamtársaimmal (többségében szociológiát hallgatunk) beszélgetünk a topikról. Lesújtó amiket mondanak. Sarkosan az a vélemény fogalmazódott meg, hogy már-már a humor kategóriába tartozik, és még azt is mondták, hogy lehet te vagy a Fábri Sándor. Nekem pl. nem tűnik humorosnak, amit műveltek, de nem is igen találkoztam még hasonlóan magas hozzászólást megélt topikkal, amiben ennyire szélsőséges felfogásban és stílusban tobzódnának a hozzászólók.
(Többek között ez a topik is szerepel az ajánlott olvasmányok listáján. Még majd tananyag lesztek?)
Babarcy Eszternek a (vélt/valós) pimaszkodásod adott/adhatott okot a beszólásra.
Egy magára valamit is adó férfiember -- BE kérdéses beszólására -- nem reagált volna.
Neked sem kellett volna kotnyeleskedned.
A minden lében kanál stílusoddal és az erőszakos nyomulásoddal az olyan vendégre kezdesz hasonlítani, akit már mindenki megunt, de ha a fene fenét eszik, ő akkor is marad.
Az istenért sem akarod tudomásul venni, hogy nemkívánatos a jelenléted.
(Persze, ez itt egy olyan társasjáték, ahol vannak független/a játékban részt nem vevő moderátorok is, akiknek joguk van beavatkozni és látom jó néhány nicked bánja is az erőszakos nyomulásaidat.)
a. ha kellően ügyes és taktikus lennél, akkor nem frontálisan támadnál, hanem egy kicsit több fineszességet vinnél a játékodba
b. soha ne azt nézd, hogy ki írja, hanem, hogy mit ír
c. vitában ne a győzelemre, hanem meggyőzésre törekedj
„Ezzel az ártatlan beszólásával Babarczy virtuálisan igencsak pacekon nyomott itt egy nicket, mivel az már legalább 20x visszaidézte ezt a férfiakra nézve nem éppen felmagasztaló szavakat.”
Nos, éppen erről beszélek, ezt magyarázom itt a kedves Almási professzornak: Babarczy Eszter is pontosan ilyen. Originális? Lehet, mindenesetre képtelen megfogalmazni egy egyszerűen összetett mondatot úgy, hogy annak a vége ne volna szöges ellentmondásban az elejével. Babarczy lehet originális, de semmiképpen sem unikális, mert, látod, te sem tudtad eldönteni magadban, hogy a „beszólás” ártatlan-e, vagy épp ellenkezőleg: „a férfiakra nézve” sértő, becsmérlő jellegű. Babarczy nyilván sértésnek, becsmérlésnek, egyszersmind (gyaníthatóan) provokációnak szánta, vagyishogy a „kisdarab”, „kíváncsi” hölgy nagydarab „beszólása” annyira ártatlan, mint Hermann Göring a nürnbergi főtárgyaláson.
„Egyébként ez a céltalan ismételgetés az elmebetegség egy tünete...”
Milyen alapon állítod, hogy céltalan? Mi egyéb lehetne valamely írás célja, mint az, hogy elolvassák a szöveget? Márpedig éppen te cáfolod saját állításodat, ugyanis ha valaki bőszen olvassa, amit írok, akkor az – láthatóan – te vagy.
Egyébként intellektuálisan még akkor sem volna céltalan az ismételgetés, ha Babarczy Eszter bocsánatot kért volna sértő szemtelenségéért, merthogy egy pimaszkodó amazonka megleckéztetésénél van értelmesebb, nemesebb cél is.
Moldova szerint az ismétlés nem a tudás anyja, de fontos lehet, s én éppen azért (azon céllal) ismételgetem, amit ismételgetek, hogy Almási Miklós biztosan megjegyezze: Babarczy Eszternek még ezen „ártatlan beszólása” (péniszminősítése) sem unikális, Babarczy ebbéli tevékenységében sem originális. Mert azok az emberek (főként nők!), akiknek nincs értelmes, érdemi mondandójuk (semmiről), miközben eszelősen vágynak a megjelenésre, nyilvános szereplésre, azok szükségképpen foglalkoznak öv alatti témákkal, sőt személyes, konkrét nemi, szexuális jelenségekkel, hiszen úgy igazán izgi, celebes a játék. Természetesen a primitívségük is szükségszerű. Ideje tehát, hogy Almási professzor is megértse: az effektív pinájukat mutogató Tereskovákból, a bugyigyűjteményeiket fitogtató Kiszel Tündékből, a lábuk közét tévésen tárogató Anettkákból, a lenge lingáikat szertelóbáló Benkő Dánielekből, az önnön „lucskosságukról” elmélkedő Somákból, a „hetykén néző [sic.] mellbimbóikról” értekező, s immár szintén nyilvános vetkőzésbe kezdő, továbbá fórumos vitapartnerek répaállagára „beszóló” Babarczy Eszterekből tizenkettő van egy tucatban. Nem különlegesek. Erőlködősen igyekvők, unalmasak. Ami persze evidens, ámde Almási Miklós ezt (még) nem érti, tudniillik, ha értené, már jelezte volna, és pontosan ezért a célzatos ismételgetés: előbb-utóbb majd csak megérti.
Sőt talán még Babarczy sem érti. Ugyanis semmi jelét nem adta annak, hogy az Almási szerint „pórias”, szerintem primitív, olykor egészen visszataszító exhibicionizmusa helyére valami más attitűdöt, emelkedettebb stílust szánna magának, nagyon úgy tűnik, egyelőre nem próbál változtatni a modorán. „Véglegesen távozik a topikról”, aztán hirtelen megjelenik, tesz egy-két pimasz megjegyzést, „ártatlan beszólást”, majd ismételten távozik és persze megint véglegesen. Legutóbb azt magyarázta nékem (gyakorló elmebetegnek), hogy nem az ő érdekében, hanem az én érdekemben kéne „hagynom meghalni” ezt a topikot. Nem hazudok, Babarczy – unikális logikája révén – ezt állította: csak akkor maradnak meg a szövegeim, ha hagyom a topikot „meghalni”.
Hogyan jön ide Wass Albert? Azt ugyanis el tudom képzelni, hogy Babarczy Eszter, Almási Miklós, P. Szűcs Julianna lesből rám támad egy sötét utcasarkon, ezt nagyon el tudom képzelni, sunyi embereknek ismerem őket (főként P. Szűcs Juliannát). Sőt teljességgel megértem az indulatukat, hisz’ valóban pikírt módon minősíttetik itt a neves professzor (plusz a két harcos asszonyság) tevékenysége, szellemi képessége, ez világos, de, még egyszer kérdezem: hogyan jön ide Wass Albert? P. Szűcs is átállt (újra átállt) volna, immár ő is a kétharmados szebb jövőt forszírozza? Nem csodálkoznék rajta. Netán csak Babarczy fasiszta hármójuk közül? Vagy nem csak ő? Almási professzor is picsán akarna rúgni? A bunkó taxist nem sikerült az Andrássy úton, így most az én picsámra fáj a tépőfoga? Hát igen, a neofita liberálisok számára is ez az ultima ratio: bikacsök a csöndes utcasarkon (plusz Wass Albert), merthogy miért éppen nekik jutna eszükbe valami történelmi újdonság?!
Drágáim, szerintem ne nagyon akarjuk egymást összerugdosni csöndes utcasarkokon, és már csak azért se, mert nem biztos ám, hogy én jönnék ki az utcai harcból sajgó szervezettel, hanem viszont inkább társalogjunk! Értelmesen!
Rendben van. A magam részéről hagyom ezt a topikot „meghalni”, ami nyilván „csak” annyit jelent, hogy egyáltalán nem fog a topik meghalni, csupán én nem elemzem tovább Babarczy könyvét. Ígérem, így lesz! Már abban az esetben persze, ha legalább utoljára, egyszer az életben lefolytatunk egy valóban értelmes társalgást.
Egyszerű a módja, Babarczynak csak válaszolnia kell három kérdésre. (1) Szerinte kinek áll érdekében engem „csöndes sarkon úgy picsán rúgni, hogy elszálljak, mint a jegenye”? Nyilván annak, aki másként (intellektuálisan) védtelen, vitaképtelen, na de ki az itt konkrétan, név szerint? (2) Babarczy Eszter honnan veszi, hogy nekem „már nem áll fel”, illetve ha úgy is van/volna, (3) miért tartotta fontosnak, elengedhetetlenül szükségesnek, hogy egy idegen férfi hímtagjával foglalkozzék nyilvánosan? (Ez utóbbi a nejem párhuzamos, különkérédése is.)
Három fölvetés. Nem sok. Ha érdemi választ (tehát nem valami szokványos halandzsát, hanem értelmes mondatokban megfogalmazott tömör, lényegi választ) kapok a kérdésekre, úgy önként kiszállok a topikból, aztán haljon, aminek halnia kell!
… kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem ...
Ezzel az ártatlan beszólásával Babarczy virtuálisan igencsak pacekon nyomott itt egy nicket, mivel az már legalább 20x visszaidézte ezt a férfiakra nézve nem éppen felmagasztaló szavakat.
– Egyébként ez a céltalan ismételgetés az elmebetegség egy tünete is lehet, általában schizophraeniás betegeknél jelentkezik, melyre jellemző egy másik egyén szavainak (echolalia) ismételgetése.
Megnyugtat, hogy velem nem akarsz lefekünni, annak viszont már kevésbé örülök, hogy pavlovi reflexekről filozófázol. Sokkal kellemesebb volna (minden olvasó szemnek), ha az alanyod és állítmányod zsigeri egyeztetéséről értekeznél, illetve, ha minden zofázás nélkül, csak simán egyeztetnél. És még akkor is így volna helyénvaló szerintem, ha te is áthevülten csetelsz. Minek hevülni? Higgadj le, írjál nyugodtan! Vagy talán totál berúgtál? Megittad a lefekünnés utánra félrerakott konyakot? Tulajdonképpen mindegy, mert szerintem is inkább fekünnyél szívesen Babarczy Eszterrel, úgy mindenki jobban jár! Tehát. Ha nekem is két énem volna (mint neked), s ha választanom kéne, én bizony a fekünnőset választanám, nem filozófáznék sokat (pl. Maria Callas szögletességéről), hanem Pall Mail-t szívnék kielégülten, hozzá féldeci epres yoghurttal becsülném magam, miközben lámpával vakargatnám Babarczy Eszter hátát (pontosabban: lámpával s a kéjjel), az övé tán’ nem oly stilárisan szőrös, mint Almási professzoré a Mozgó Világban.
Amit viszont te művelsz, nem szellemi hátvakarás, hanem olyan dolog, mint amikor valaki könyékig nyúl a saját gatyájába, s maga vakarván meg ennen valagát (füstös sonkáját), maga is vigyorog hozzá kéjes boldogan.
Almási professzor írja a Mozgó Világ idézett számában: „Hát ez az. Mérleget vonni, pontosan felsorolni a pluszokat és mínuszokat. És azután udvariasan elküldeni az egész bagázst a búsba. Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki. Ami nem bók, mert Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne” (106. oldal).
Nem vagyok fáradt akadémista (fürge vagyok, mint a nyúlfütyi), nem vagyok koros guru, sem goros kuru… harmincéves a legkevésbé, mégis, megfigyeltem: valahogy egészen simán elküldök a búsba bárkit! Sőt – egy-két Marx doktor, néhány József Attila kivételével – gyakorlatilag mindenkit. Az az igazság, hogy mennél inkább öregszem, távolodom harmincadik életévemtől (Arannyal szólván: ahogy nő életkorom), úgy növekszik búsbaküldő bátorságom. Igen, elküldöm a harmincéves Babarczyt, a negyvenéves Babarczyt, elküldöm a nyolcvanéves Almásit is, a hatvanéves Esterházyt, a valahány éves P. Szűcs Juliannát… szóval, kedves jómagam kivételével, aktuálisan elküldök mindenkit. A búsba. Mert ez a híres polgári kritika intellektuális főcsapása: „elküldeni az egész bagázst a búsba”. Na most magamat részint azért nem küldöm el, mert meglehetősen rokonszenves vagyok magamnak, részint pedig azért, mert engem ugyebár elküldenek a fórumozók is, a moderátorok is (olykor mindahányan egyszerre), elküldenek (SMS-ben) a Fazikasék, a Streit Gabiék (ők már költőileg)… vagyishogy kell valaki, aki néha lándzsát tör mellettem, s amire szerintem én vagyok a legalkalmasabb.
Tehát Triste megállapítása Almási Babarczy-értékelésénél pontosabb (relatíve):
Mondom, csak relatíve, ti. tüzet én egyáltalán nem okádok, s ha okádnék is, nem mindenkire ugyanazt okádnám (mert például Döbrentei Kornélra egészen más tüzet okád az ember, mint például Heller Ágnesre), miközben nyilvánvaló: Babarczy Eszter nem disztingvál erkölcsileg, vagyishogy egyáltalán nincsenek morális gátlásai, ha például rökönyítési, eredetieskedési gerjedelme támad a nyilvánosság előtt. Babarczy mindenkit megrökönyít. Almásival szólva: negyvenöt évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki sok jó ismerősének megrökönyödésére turulzászló alatt hadonászva jósolgasson szebb jövőt. Ezért kérdezem (Tristétől): hogyne okádnék már mindenkire (tüzet), ha egyszer senkinek sincs igaza (pl. Babarczyval kapcsolatban), csak nekem?
Tristét kérdezem, Almásit pedig emlékeztetem: szerinte néhány – még ki nem vérzett – „értelmes középosztálybeli” akadémikusprofesszor kivételével bunkó az egész ország. Különösen én vagyok roppant bunkó, s itt – megvallom – a nejem is csatlakozott Almási Miklóshoz, ti. a következő történt operailag, igaz, nem a par excellence Operaházban, hanem a Szegedi Nemzeti Színházban, még pontosabban: a tévékészülék előtt, ám ami a lényegen jottányit sem változtat. Szóval, az történt, hogy Violetta Valéry (amúgy Maria Pakhar) énekelgetett az operában, amolyan obligát formán énekelt, szépen, szolidan, mígnem hirtelen nekihevült (mint Babarczy a szebb jövőnek), s úgyszólván minden átmenet nélkül kezdte el fizikailag is hányni-vetni magát a színpadon, annak szinte minden szegletében. Merthogy akkorra már csókos lázban égett a lelke a szerelemtől (idézet a librettóból), tudniillik Alfredo Germont (Balczó Péter) közvetlen közelről az arcába énekelt szerelmesen, pipiskedve bár kissé, de mégiscsak közelről, s így Violetta lelkében tüzesen fölizzott a csókosan szerelmi láz. Láttam a tévében. Na most, szerelmi lázában Violetta szinte notóriusan vetette magát testileg, hol a kanapéra, hol az ágyra, majd a földre, majd megint a kanapéra, vagyis ahol éppen elérte őt a csókosan szerelmi ária, s mindez pezsgőszínű műselyemből varrt hordóruhával súlyosbítva, a lényeg pedig, hogy minden alkalommal épp a megszeppenten operaimádó közönség felé ülve-fekve tárta szét kaméliás lábait, voltaképpen mindkettőt egyszerre. Konkrétan úgy tárta szét – s itt szándékosan fogalmazok durván, ti. durva volt a művészi látvány –, hogy a művésznő buláján át el lehetett látni egészen a művésznő torkáig. A Szegedi Nemzeti Színházban. Hát akkor ettől álljon föl Almási Miklósnak! Ha más nem, a szőr a hátán. Szóvá is tettem azonmód, s igen, ekkor mondta a nejem először (aznap este), hogy bunkó vagyok, mint taxis a pesti éjszakában.
Most pedig idézzük föl a La Traviata csúcspontját! Történt ugyanis, hogy miután az ifjú Germont harmadszorra vágta Violetta melléhez ugyanazt a művirágcsokrot (direkte figyeltem: a színháznak egyetlen csokra volt, valami fehéres, bánáti bazsarózsaszerű akármi, azzal hódított Germont az előadás minden fázisában, természetesen több éves időkihagyásokkal, merthogy ilyen a művirág: nem rágja szét az idő vasfoga), szóval a lényeg, hogy a művirágtól Violetta már totál beindult. Itt hadd jegyezzem meg: pontosan tudom, az operaénekes iszonyú tolóerővel dolgozik (ezért olykor terpesztenie is kell keményen), miközben egyik énekes sem Orosz Adél, Sipeki Levente. Ámde akkor is, ha már ott van, legalább félévente átugorhatna a balettintézetbe, egy-egy mozgásórát venni a balerináktól, vagy legalább reggelente tornázhatna öt-hat percet, garantálom: nem volna olyan, mint szegény Violetta néni, aki úgy trappolt a színpadon föl-alá, akár egy akadémikus ökörcsorda. Ha viszont nem, ha lusta az operaénekes (ilyen értelemben), akkor (szerintem) ne trappolgasson a világot jelentő deszkákon, hanem „csak” álljon a színpadon, támassza meg a levegőt szakszerűen, stabilan, ha kell, akár terpeszben állva (s nem ülve), és énekeljen! Ahogy a torkán kifér. Minimum olyan hangosan, hogy a taxik egymásnak rohanjanak az Andrássy úton. Violetta viszont irgalmatlanul strabancolt, föl a lépcsőn, le a lépcsőn, mint megannyi kultúr-rinocérosz, a zeneileg is begerjedt Germont pedig, uzsgyi, utána, vágtatott ő is föltartóztathatatlanul, és erősen énekelve és művirággal a kezében. Megmondom úgy, ahogy van: az ágynál érte utol a művésznőt. Ahol ismételten mellbe vágta a csokorral, na, ettől aztán a spiné még elszántabban énekelt, vagyishogy az iméntinél is izzóbb, csókos szerelmi lázra hevült a csókéhes férfiszerelem láttán. Majd bekövetkezett, amitől mindvégig tartottam: Violetta, egy málhás dromedár kecsességével, hopp, az ágyra vetette magát, ahol aztán tovább vonaglott csókos lázban égve egészen addig, míg Germont rá szusszant tehetős férfiakarattal, úgyszólván teljes fizikai mivoltában illetvén a hősnőt a nyoszolyán, de ekkor már mindketten énekeltek. Fülledt erotikában fulladozva hömbörögtek az ágyon (vö. Antonioni: Zabriskie point), és csak énekeltek és hömbörögtek, ahogyan kell (mármint a rendezői instrukciónak megfelelően)… megvallom, azt hittem sose lesz vége. És bár így lett volna! Mert, sajnos, másként alakult a helyzet, ugyanis Germont, nyilván, hogy Violetta ne énekeljen már tovább széttárt lábakkal az ágyon hengergőzve a szerelmi láztól, egy keresetlen mozdulattal expressis verbis szájba dugta a művésznőt. De nem ám csak úgy, szokványmód, hogy előtte lehúzom a sliccemen a cipzárt, meg ilyesmi, hanem egészen másként: originálisan művészi megformálással, igen, lehetett látni a tévében: valami elképzelhetetlenül nagydarab szőlőszemmel dugta szájba az amúgy is kétesen nagyvilági hölgyet (én ekkora szőlőt csak Görögországban láttam), ráadásul az történt (művészileg), hogy a szőlőszem nagyobbik fele visszatüremkedett Violetta izzó ajkai között a szájüregéből, úgy nézett ki Maria Pakhar, mintha egy négynapos hulla püffedten zöldes nyelvét szopogatná csókos szerelmi lázban égve a színpadon. Juronics Tamás operarendező legyek életem végéig, ha nem igaz! Mindegy, a lényeg, hogy e művészileg fölfokozott operalátványt már Germont sem bírta hidegvérrel (hát hiszen nem vagyunk fából!!!), maga is abbahagyta az éneklést, s szintén csókos szerelmi lázban égve, elkezdte gondosan kicuppantani a permanensen vonagló Violetta szájából a művészien opálos szőlő-hullanyelvet (a’ la Káma Szútra). Én pedig ekkor mondtam a gyereknek, hogy ne nézze tovább a tévét, menjen át a szobájába, kapcsolja be a számítógépet, tegyen föl valami jó kis dzsíájdzsósan szadista játékprogramot, vagy olvasson szennyirodalmat, de operaelőadást ne nagyon élvezzen, ott egye meg a fene az egész „értelmes középosztályt”, merthogy én még unokákat szeretnék egyszer valaha az életben. – Hogy jön ez most ide? – kérdezte a nejem alig leplezett ingerültséggel. – Úgy, kérlek szépen – válaszoltam magabiztos hangon –, hogy ha ezt itt tovább nézi a gyerek (közbevetőleg: hol van ilyenkor Szalai Annamária?!), akkor bizony őt illetik majd az interneten az alábbi szavakkal, nem pedig engem:
Márpedig anélkül nemigen megy a szakszerű unokagyártás!
Ám én talán – tettem hozzá ideillő sztoicizmussal – még nézném egy kicsit az operaközvetítést, ti. nékem, akár föláll időnként, akár nem, ilyen értelemben nagyjából mindegy. Feleségem persze ismét megrovón pillantott felém, de azért odaszólt a gyereknek: „a kutya egész nap a lakásban lustálkodott, el kéne vinni, hadd futkározzon egy kicsit”. Ami pedig azt jelenti, hogy nekem itthon – általában – semmiben sincs igazam, míg efféle modus vivendiket el tudok érni, és ami nem csekélység, ezt büszkén vállalom, legalább oly büszkén, mint Babarczy Eszter Rorty mester liberális etnocentrizmusát!
Almási Miklós szerint a taxis a bunkó, merthogy az nem nagyon kajálja az operai „spiné sikítozását”. Szerintem viszont inkább az a magasan művelt társaság a bunkó (megengedem: szalonbunkó), amely úgy rendez, úgy ad elő operadarabot, hogy abban van immanens jelenet, melyben a baszás kis híján effektív baszás, ugyanis, ha nem volna ott a szőlőbogyó, a szereplők frankón basznának a színpadon, miközben viszont – kaméliarajzolat legyek esztétaprofesszorok szőrős hátára tetoválva, ha nem igaz! – az öreg Germont hagyományosan exteriőr. Mintegy kifelé hatón, Salamon Bála-szerűen, a közönség felé fordulva kérleli fiát, hogy az legott dzsanázzék haza, ó, fiam, fiam, ó, fiam! Vagyishogy kotyvalék az egész, míg a sok-sok Almási professzor hagyományszerűen tapsikolja meg a közepeske áriát, miközben a művészi rendező Nagy Durrantását, a baszási jelenetet nem tapsikolja meg, merthogy azt ugyebár nem szokás. Csak az áriát szokás. És akkor a taxis a bunkó.
Tényeket sorolok.
Tény, hogy Almási professzor szerint bunkók azok, akik „nem bírják elviselni, hogy valaki tud valamit, ami több mint zéró”. És kik azok, akik többet tudnak a zérónál? Almási professzor szerint a „többszörösen kivéreztetett értelmes középosztály” tagjai, közülük is főként azok, akik az Operaházba járnak hülyén tapsikolni. Noha szintén tény: például (hogy maradjunk az operánál) Bizet zseni volt (mint Mozart, mint Beethoven stb.), és tény, hogy ezt ma már minden Almási professzor elismeri. Ugyanakkor tény, hogy a „művelt nyugat” legértelmesebben értelmes közép- és felsőosztálybeli professzorai kb. úgy viszonyultak Bizet műveihez, különösen a Carmenhoz, méghozzá közel száz esztendőn át, mint a szegedi taxis Juronics Tamás modernista, értsd: egészen émelyítő, sőt helyenként bélcsavaróan undorító bunkóságaihoz (vö. a koitálón kollektív színpadi szőlőzabálással).
Tény: Almási abban látja a bunkóság eszkalálódást, hogy Kádár, Rákosi, Szálasi és Horthy kivéreztették az értelmes középosztályt. Miközben az is tény, hogy például 1937 őszén még nem volt „kivéreztetve” az értelmes középosztály, s melynek egyetlen (ismétlem: egyetlen!) tagja sem ismerte föl, hogy kortársa a világirodalom egyik legnagyobb alakjának. Azok sem, akik szerették, tisztelték, támogatták József Attilát! Sem Lukács, sem Mannheim, sem Hatvany, sem Babits, sem az öreg, sem a fiatal Ignotus, senki! Talán, ha Kosztolányi, de – miként tudjuk – ő is csak Karinthyt ismerte el zseninek. Tény: 1937 őszén a még ki nem véreztetett „értelmes középosztály” tagjai közül a Nagyon fáj című verseskötetet összesen, ha négyen vásárolták meg. Inkább Verdit hallgatták (illetve nézték) az Operában. Bizet-t még nem. Őt majd csak azután, hogy De Gaulle kanonizálta a szerzőt. Tudniillik ez is történelmi tény. Terpesztő nénivel koitáljak operaszínpadon szőlőt szopogatva, ha értem, mire vannak ezek úgy elájulva maguktól.
Mindegy. Két állítás: (1) Almásiék, Juronicsék szerint csak a taxis a bunkó, (2) szerintem pedig ők is bunkók (nyálas bunkók), sőt megkockáztatom: nem minden „taxis” bunkó, aki annak látszik.
Melyik állítás az igaz? Hogyan dönthető el? Egyebek közt úgy, hogy újra elolvassuk a bunkózó Almási professzor kardinális kijelentését: „Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki. Ami nem bók, mert Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne”.
Na kérem, ez a nagyon nagy bunkóság! Mennyiben? Erről később, mert már így is messze 10 000 karakter fölött járok (szóközök nélkül).
"de egy fórumra írt, áthevült bejegyzés olvastán, nem épp illendő ezen fennakadni."
A fórumon inkább a heveskedés nem illendő dolog. Egyébként pedig nem fennakadtam, hanem csak jeleztem: ha "hevülsz", ha pimaszkodsz, könnyen visszaszólhatnak.
„Babarczy Eszter utóbbi idejének teljesítményével kapcsolatban ez képzik meg bennem, meglehet, hibásan, meglehet, irreleváns módon.”
Meglehet. De az is meglehet, hogy mindez teljességgel érdektelen. (Számomra biztosan az.)
Én itt Babarczy Eszter 1991 és 1996 közötti (vagyis a cca. 15-20 évvel ezelőtti) szellemi teljesítményét elemzem. Almási Miklós és Esterházy Péter szerint ez a teljesítmény (közel) maximális („tájékozottságnál több”, „originális műveltség” stb.), míg szerintem gyakorlatilag nulla (helyenként mínusz). Magyarán: Babarczy soha nem volt intellektus, csak amolyan közepesen gyönge szellemi foglalkozású dolgozó, értelemszerűen ma is csak az. Babarczy Eszter „intellektuális öngyilkosnak” született. A különbség annyi, hogy ma már időnként akkora és olyan nyilvánvaló baromságokat beszél, hogy azokat még egy Pixy, még egy Állományjavító is észreveszi.
Nagyon meghatódtam, hogy méltónak gondoltok ilyesmire (egy barátom, aki aktív indexező, hívta fel a figyelmem a topikra -- olyan édes volt, hogy leszállt a buszról, amikor észrevett az utcán, hogy ezt a hírt elmesélje).
Nem tudom, alkalmas vagyok-e rá, de ha felkérnének, nagyon komolyan gondolkodnék rajta.
Ennek lassan hat éve. Mire megkérdeztem: Babarczy Eszter azon gondolkodna, hogy alkalmas-e államelnöknek, vagy sem? Nem tudja? Ha nem tudja, akkor mit tud? Mi van ezen gondolkodnivaló? Mert azon lehet hezitálni, hogy érdemes-e elvállalnom valamit, ám azon, hogy „alkalmas vagyok-e, vagy sem”, egy harminchat éves (meglett) ember csak akkor gondolkodik, ha nem intellektus (illetve egyik alapváltozatában: hülyegyerek), mire jött a magyarázat, s az már – jellemzően – gondolkodás nélkül (ha jól rémlik, néhány perc múltán). Itt elolvasható.
Vagyis a konkrét kérdésre nincs konkrét válasz, helyette van egy nagy halom hadova, plusz egy indifferens kérdés („Te másképpen tennél a helyemben?”), vagyis amely kérdésnek nincs köze a tárgyhoz, mondhatni, teljességgel érdektelen, hogy én mit tennék egy olyan ember helyében, akinek eleve nem volnék a helyében. És mindez egy nagyon szánalmas, infantilis mondattal zárul: „Ebből egy érdekes filozófiai vita születhetne, de most elmegyek lefektetni a gyereket :-)”.
Bennem ekkor (vagyis abban a szent pillanatban, amikor megismertem a nicket) vált rendíthetetlen meggyőződéssé: Babarczy Eszter intellektuálisan nulla. A korábbi szövegeit később kezdtem olvasgatni (módjával persze), az 1996-os könyvét idén nyáron kölcsönöztem ki a megyei könyvtárból, s meg kell, mondjam tárgyilagosan: nem csalódtam magamban. Esterházy Péterben sem csalódtam (mindig is buta embernek tartottam), Almási Miklóst nem ismertem, míg P. Szűcs Juliannában korábban – személyesen, emberileg – csalódtam, vagyis azon, hogy a Mozgó Világ közölte anno Almási cikkét, már nem csodálkozom.
Ez a rövid leltár.
A feleségem folyvást azzal nyúz, hogy miért föltételezek mindig mindenkiről mindjárt rosszat, s amire általában az a válaszom, hogy nem mindig és nem mindjárt. Hanem az illetőnek nagyjából az első mondata után. És hogy miért? Azért, mert öreg vagyok már, ebből adódóan halálpontosan (méghozzá egyetlen – érdemi! – mondatból) meg tudom ítélni a szerző intellektuális kondícióját. Az egyéb „emberi” kvalitásait nyilván nem, azokkal szemben jóval türelmesebb is vagyok, évek teltek el, míg például P. Szűcs Juliannában (mint emberben) csalódtam.
Tehát nagyon fontos: én itt nem Babarczy teljes személyiségéről, „csupán” az intellektuális teljesítményéről, értelmi kapacitásáról beszélek. És nem csak az övéről természetesen.
Túl azon, hogy egy „intellektuális öngyilkos” eo ipso nem képes „érvelő-logikai elemzésre”, a fölvetés alapvető szemantikai balfogással terhelt. Vagyis nagyon úgy tűnik, a lüke Babarczy-mítosz könyörtelenül tartja magát
Nem így van. Én az "intellektuális öngyilkosságot" , mint általában az öngyilkosságot, tudatos döntésnek tekintem. Az intellektuális öngyilkosság kifejezés az értelmezésemben olyan aktus, amelyben valaki tudatosan veti el az intellektuális képességeiben rejlő lehetőségeket, és mintegy groteszk gesztusként, vagy máskor valamilyen "magasabbrendű megvilágosodás", netán "felemelő alázat" jegyében a fáradsággal, elemzéssel, önfegyelemmel, kétellyel és egyéb individuális teljesítményekkel nem bajlódva az udvar hullámos gyöpére teríti magát.
Azaz az intellektuális önfeladás tudatos, de legalábbis indulatilag megalapozott gesztus, nem pedig a belátás képességének elfogyása vagy eredendő hiánya.
Babarczy Eszter utóbbi idejének teljesítményével kapcsolatban ez képzik meg bennem, meglehet, hibásan, meglehet, irreleváns módon. Amit művel, azt a szabadságtól, az értelemtől és a felelősségtől való menekülés kifejezetten klinikailag is preszuicid lépéseinek látom.
Az argumentációs-logikai elemzés amúgy, miután az ember megértette és elfogadta az alapeszmét, azaz azt, hogy önmagunk és mások szövegei egyaránt szövegnek tekintendők és ekként elemzendők, nem pedig a valamiképpen beléjük vetített érdekek, hitek, meggyőződések és egyéb motivációk kusza és önellentmondásos feltételezésekkel megközelíthető jeleiként, akkor nem egy nagy vaszisztdasz, Babarczy Eszter mindenképpen képes volna rá.
"...pueblo indiánoknak annyi köze van az idézett közmondáshoz" ... Valóban a "pueblo indiánoknak annyi közük van az idézett közmondáshoz..." formában, vagy a "pueblo indián népességnek annyi köze van az idézett közmondáshoz" formában lenne helyes, de egy fórumra írt, áthevült bejegyzés olvastán, nem épp illendő ezen fennakadni.
Aki esetleg nem von Haus aus Espanol: A kardhal előre, "A remény hal meg utoljára!"
Ez már jobb. Csak most meg semmi újat nem írtál. Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?
Tekinthetjük az idézett hozzászólást szánalmasnak, tekinthetjük viccesnek, röhejesnek, idétlennek, esetleg unalmasnak – nézőpont, vérmérséklet kérdése, voltaképpen mindegy is, nem a minősítés, még kevésbé a megnevezés a lényeg. Hanem a tartalom.
A szerző részint férfiként tetszeleg önmaga előtt (őszintén szólva én már ezt is problematikusnak tartom, ti. az igazi individuum, mondhatjuk így is: a személyiség sem nem nő, sem nem férfi, hanem: totális szuverenitás), illetve a szövegben Babarczy a férfit fölsőbbrendű lényként ismeri el. Ezért törekszik hímségre. Nota bene ez sem kevésbé problematikus attitűd, és nem azért, mert mintha feminista volnék, hanem mert abból az emberből, aki az intellektualitás helyett (hangsúlyozom: nem mellette, hanem helyette) a nemiségre koncentrál, nem intellektus lesz értelemszerűen, hanem maximum egy kis „feminista genderkutató” nénike, vagy mi a bánatos nyavalya.
Babarczy (idézett hozzászólása) szerint a diskurzus (vita, beszélgetés, értekezés, elemzés stb.) nem a tárgyról, hanem a diskurálók viszonyáról, méghozzá versenyszerű viszonyáról szól lényegileg. Babarczy szerint nem az a fontos, hogy ki mit állít, ki mire gondol, s hogy az mennyiben igaz, mennyiben téves stb., nem a gondolat (mint tárgy) a fontos számára, hanem hogy ki kinek a „publijaiból ollózta össze a gondolatait”. Mert akiéből összepublizták, nos, az a győztes ugyebár. Triumfálhat az interneten. Babarczy szerint az a fontos, hogy ki „unikális”, ki az „originális”, és – sajátos módon – éppen ezért nincs gondolata! Nemhogy eredeti, semmilyen sincs.
Mottó lehet a kérdés: Babarczy Eszter honnan veszi magát ilyenformán? Költői a mottó, de válaszolok a catói biztonság kedvéért, ceterum censeo Stultitiam esse delendam: Babarczy Esztert Almási professzor tanította szellemi lóversenyzésre az egyetemen. Hogy honnan tudom? A Mozgó Világ 1997 júniusi számának 106. oldaláról.
Almási Miklós szerint Babarczy Eszter „olyan műveltséggel és originalitással” publikál, „mintha koros guru lenne. De nem úgy, mint mi annakidején: elájultunk egy Adorno- vagy egy Foucault-könyvtől. Ő is ösmeri [sic.] őket – sőt a mai menőket is –, de ezzel le is vannak tudva: azaz pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog. (Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…)”.
Az enyém is káprázik: lám, mennyi mindent lehet egy ilyen kicsike kupacba beletrottyantani, valóban tündökletes, bizony, ilyesmit csak egy Almási professzor képes derűsen kinyögdécselni magából, így az ember megint nem tudja, hol is kezdhetné, a kupacnak melyik részét piszkálja meg először…
Babarczy Eszter „csak mosolyog”. Jó, de miért mosolyog a jámbor? Hogyan mosolyog? Nyilván bután mosolyog, merthogy nem tudja („bölcskari” professzorai nem tanították meg néki az egyetemen): az a tevékenység, melynek során megismerjük, megtudjuk, hogy ki honnan, ki kitől vette (és nem „lopta”) a gondolatait, nem egyéb, mint a tudománytörténelem lelkes művelése. Persze mosolyoghat is kutatás közben a kedélyes kritikus, és persze lehet durcás is, közömbös is, ha úgy tetszik – teljesen mindegy. Egy a lényeg: minden ok nélkül csak a debilis eszmetörténész mosolyog.
Marx eredeti gondolkodó, és pontosan azért, merthogy minden gondolatát vette valahonnan. Ez a bukfenc a játékban. Nincs rajta semmi mosolyognivaló; esetleg – mondom – Lipótmezőn, enyhe nyálszivárgással egybekötve a „hazavágó” jovialitást.
József Attila művészetbölcselete eredeti gondolatrendszer, s nem csak azért, mert Bata Imre állítja, hanem azért (főként), mert én állítom, egyszersmind egyértelműen kimutatható a költő filozófiájában a hegeliánus Croce (és mások) közvetlen hatása. Míg a legjobb példa az Eszmélet című költemény. Szinte minden sorát „lopta” a költő valakitől (jobbára filozófusoktól), miközben a mű minden mérvadó gondolkodó (ez én vagyok) által elismerten originális.
Nietzsche írja: „Jenseits von Gut und Böse”, József Attila: „Jóról és rosszról nem gondolkozom”.
Eredeti a költő? A vers olyannyira eredeti, hogy Németh Andor élete végéig nem értette meg, és persze Tverdota sem érti, vagyis az a „bölcskari” tanszékvezető professzor, aki éppen Németh Andorra hivatkozik a költőzsenit oktatgatván: Németh Andor József Attila „erkölcsi indifferentizmusáról beszél 1929-es kritikájában”. Ugye?! Németh Andor nem az erkölcs, a „szolgaerkölcs” bölcseleti meghaladásáról, túlhaladásáról, Ars poeticus „tovább”-haladásáról, hanem erkölcsi közönyösségről beszél. A neves tudós egyenesen így fogalmaz: „Ha a »tényálladékhoz« ragaszkodunk, Horger Antalnak igaza van. Aki hivalkodva azt állítja, hogy »tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök«, az valóban nem alkalmas arra, hogy az ifjúság nevelője legyen. (…) Képmutató szemforgatás azt állítani, hogy kijelentései »nem szó szerint értendők«, mert a fiatal költő igenis azt akarta, hogy szó szerint értessenek”.
A „fiatal költő” jelzős szerkezetet csak a „buta bölcsész” szerkezet használja. Az, aki amúgy nem restelli leírni a „képmutató szemforgatás” nyelvi borzalmat (Németh Andor majdnem olyan, mint a másokat bunkózó Almási professzor), ráadásul a Horger Antal-i „tényálladékot” is őspatkányként terjeszti. Tényálladék. A háton föláll a szőr. Németh Andor „fiatal költőről” fecseg „bölcskari” leereszkedéssel, noha a tárgyalt értelemben „költő” egyáltalán nincs (sem öreg, sem fiatal), hanem csakköltemények vannak.
Alföldy Jenő szerint „Helytelen viszont azt állítani, hogy a költő nem moralista, és művét nem erkölcsi szempontból kell megítélni. A költő mindig moralista, akkor is, ha morált tagad…”.
A költő soha nem moralista! A költő a morált sem nem tagadja, sem nem igenli. Magyarán: nem értik József Attilát. Különösen a „bölcskari” professzorok bámulnak rá bután. Némelyek mosolyognak is hozzá.
József Attila eredeti szellem, noha a professzorilag többszörösen inkriminált verssora szinte szószerinti leképeződése Nietzschének: az igazi költő nem erkölcsös, nem erkölcstelen, nem „indifferens” az erkölcs iránt, hanem a költő az erkölcsön kívül, még pontosabban: az erkölcsön túl van, amiként a marxi kommunizmus is például. A kommunizmus nem erkölcsösebb a polgári rendnél (s persze nem is erkölcstelenebb, szemben Vitányiék, Almásiék legújabb hitvallásával), hanem túl van „e mai kocsmán”, az értelemnél is, az erkölcsnél is tovább. Marxék így fogalmaznak A német ideológiában: „a kommunisták sem az egoizmust az önfeláldozással, sem az önfeláldozást az egoizmussal szemben nem akarják érvényre juttatni, és nem fogják fel elméletileg ezt az ellentétet, sem ebben a kedélyes, sem abban a dagályos ideológiai formájában, hanem kimutatják anyagi szülőhelyét, ezzel pedig az ellentét magától eltűnik”.
Az „anyagi szülőhely” pedig a polgári rend „mai kocsmája”, melyben az erkölcsnek hol a „kedélyes”, hol a „dagályos ideológiai formája” domborodik ki, vagyishogy a polgárság is nyálazgathatja József Attilát nyugodtan (nincs megtiltva), mondhatják, hogy moralizál a költő, mondhatják, hogy nem, nincs jelentősége, tudniillik a műalkotás a morálon túl van. „Tovább”.
Míg Almási Miklós szerint Babarczy „pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog. (Susan Sontagot, sőt… Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…)”.
Arról, hogy Rortyt hogyan iskolázza le Babarczy, már írtam (itt, illetve itt), míg Susan Sontag neve a könyvben egyetlenegyszer fordul elő, mégpedig az alábbi szövegösszefüggésben: Camille Pagliának „ősmocsár-elmélete” van, mely „elmélet” szerint a férfi azért nem igazán férfi, mert – akarja, nem akarja – a „női ősmocsárban” vergődik (vö. tekipna tézisével, amely Babarczy Eszter „árnyékának” meglovaglásáról szól, noha ágyékot lehet lovagolni, leginkább férfiágyékot női ágyékkal, míg árnyékot egyáltalán nem). Szóval Babarczy „botrányosnak” minősíti Paglia „elméletét” (noha az sem nem elmélet, sem nem botrányos – hanem hülyeség). Na most, innen szó szerint idézem a „leiskolázó” kritikust: „Ami igazán botrányos benne, az nem az ősmocsár-elmélet, hanem az, amiben Pagliának majdnem [a szerző kiemelése] igaza van. Amikor dühödten kifakad, hogy Susan Sontag kelet-európai regényírónak képzeli magát, ahelyett, hogy élne a maga intellektuális lehetőségeivel”.
Slussz. Ennyi van a könyvben Susan Sontagról, ezzel van leiskolázva az író. Ne lássam meg soha Almási doktor hátán a szőrt, ha értem! Rorty azzal lett „hazavágva” a professzor szerint, hogy Babarczy állított róla valamit („Rorty megbukott”), mely állítását nem bizonyította. Ez a hazavágás. Míg Susan Sontagról még csak nem is állít semmit. Illetve azt állítja, hogy Paglia állítja, és hogy ebben Pagliának „majdnem” igaza van. Miben van majdnem igaza? A nagy semmiben: Sontag „kelet-európai regényírónak képzeli magát”. Almási Miklós (egyetemi professzor, Széchenyi-díjas akadémikus) szerint Babarczy ezzel iskolázta le Susan Sontagot. Amiből pedig a fiatal Babarczy Eszter szükségképpen jutott arra a (szerintem sors-) döntő következtetésre, hogy éppen elég, ha csupán pukkant valami botrányszagút a sajtóban, ha igyekszik fölülkerekedni, nem valamely (téves) gondolaton, hanem a másik emberen, éppen elég, ha megpróbál férfinak látszani a férfival szemben, győztes debatternek a másik debatter ellenében („hazavágja”, „leiskolázza” a másikat), merthogy akkor automatikusan jön rá a professzori elismerés: „unikális”, „originális”, „mosolygósan” „koros guru”.
A macsó nem bírja elviselni hogy egy nõ , különöseppen egy csillogóan szép nõ nála [kiemelés tőlem] okosabb, intelligensebb, sikeresebb, híresebb, és jobban pozicionált. Aki félig celeb, vagy tán egészen az.
A macsó lelke ettõl a distanciától sikoltva megriad.
A macsó lelke nem megriad, hanem csak leszögezi: nagyon úgy fest, anno az öreg, buta bölcsészkolbászok mentálisan teljesen „hazavágták” Babarczy Esztert, aki így, még élete delén túl járva sem okos, hanem valakinél okosabb, nem intellektus, hanem „férfi” (férfias nő) akarna lenni szegénykém, mint valami véznán sipákoló kisóvodás. Persze joggal, hiszen a professzor bácsik szerint ő már régen hazavágta Rortyt, leiskolázta Susan Sontagot.
… valamerre lépned kellene, hogy elégedettebb, boldogabb lehess. Csakhogy nem akarsz, vagy nem mersz kockáztatni… ideje lenne végre kitörnöd… ha sikerülne, lelkedben újra kisütne a nap, és újra képes lennél mosolyogni a világra…
Újra??? Honnan veszed, hogy én bármikor is mosolyogtam volna a világra?! Babarczynak nézel?!
Figyelj ide, ha nem az én boldogságommal, mosolygásommal, napsütésemmel, elégedettségemmel, vagyis ha nem az én lelkemmel törődnél ily behatóan és eltökélten, hanem a magadéval, úgy máris beljebb lehetnél (legalább egy röpke boldogságnyival), már úgy értve: a te lelkedben volna valamicskével több boldogság! Az enyémet pedig bízd rám! Másként fogalmazva: próbálj meg példamutatóan mosolyogni (mondjuk, ezen a fórumon, ha már egyszer napsütést prédikálsz), sőt javaslom: próbáld meg úgy, ahogyan Babarczy Eszter mosolyog Almási professzorra a kertben, a házban és az utcán! Garantálom, rólad is megjelenik recenzió a Mozgó Világban, és amin már talán én is mosolyogok majd egy felhőtlenül boldog napsugárnyit. Hidd el, ez a módja a derűs, vidám életnek!
Miért vezetitek meg Gyurica urat? A pueblo indiánoknak annyi köze van az idézett közmondáshoz, mint Gyurica úrnak Bababrczy Eszterhez. Persze, ha ezzel a rejtekező-bújkáló szövegrontással Gyurica úr szándékos megtévesztése volt a célotok , akkor én kérek elnézést.
Észrevehetnéd végre, hogy egy jó ideje szinte csak magadat idézed, elakadt a tű. Még megtörténhet, hogy egy napon majd rádöbbensz: jó ideje egy helyben állsz, valamerre lépned kellene, hogy elégedettebb, boldogabb lehess. Csakhogy nem akarsz, vagy nem mersz kockáztatni. Ülsz a „döglött lovadon” (Babarczy árnyékán), és várod, hogy történjen valami, ahelyett, hogy leszállnál és továbbállnál. Pedig ideje lenne végre kitörnöd Babarczy árnyékából. Képtelen vagy felderíteni a problémád lényegét, pedig akár lokalizálhatnád is a „döglött lovadat” (Babarczy árnyékát), és komoly erőfeszítések és fájdalmas küzdelmek árán magad mögött hagyhatnád végre. Föltéve, ha tényleg, ha igazán akarnád. És ha sikerülne, lelkedben újra kisütne a nap, és újra képes lennél mosolyogni a világra. És a világ ezt észre is venné. Mi több, még értékelné is. Persze, ha nem hiszed, előtte járj utána.
Mi(topiklakók) ismerünk már, és nem sok reményt látunk arra, hogy Babarczy árnyékából kikecmeregj, de tudod mi(jó indulatú emberek) azt mondjuk, amit a pueblo indiánok: La esperanza muere al último.
Almási professzor szerint a taxis a bunkó, mert nyilván a taxisok fogalmaznak így a Mozgó Világban: Babarczy „felrajzolja… azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik. A világnézeti vagy – mondjuk enyhébben – az orientációs válságot. Hogy nem merjük bevallani, de elveszett az iránytű vagy az a torony, ami mutatta, hogy merre lehet menni”.
Nem tartozik szorosan Babarczy Rorty-kritikájának tartalmához (már amennyiben van a szövegnek tartalma), mégis, hadd kérdezzem meg itt a nyájasan bunkózó esztétaprofesszortól: miként mutatja az iránytű, hogy „merre lehet menni”?
Az iránytű az irányt mutatja, másokat bunkózó professzor uram, amiként az iránytű nevében benne áll a szó (a leggyöngébb professzorok kedvéért): irány! És hogy a legesleggyöngébbek (vagyis az Almási professzorok) is értsék: a „lehet”, a „kell”, a „muszáj”, nem a haladás irányára, hanem annak értelmére (esetleg ütemére) vonatkozik.
Az iránytű azt mutatja, merre van (Sein) Kelet, Nyugat… míg azt, hogy merre lehet (Möglich), merre kell (Sollen), merre szabad (Dürfen) haladni, nem az iránytű, hanem P. Szűcs Julianna, illetve a neofiták mögött álló hatalom (politikai- és pénzegység) határozza meg Almási Miklós számára.
Lélekben tízmillió taxis fórumozójának vallom magam, ezért nem tudhatom (mert bunkó vagyok), éneklik-e mostanság Vörösmarty alapművét az Operaházban, így hát az operabarát Almási professzornak melodikus tanácsot, sajnos, nem adhatok, azt viszont tiszta, jó lélekkel állítom: a Csongor és Tünde szöveges változatát is érdemes tanulmányozni. Olvasni nem szégyen. Dicső dolog az operászás (ergo bunkó a taxis), ez kétségtelen, ám az olvasást sem kéne röstellnie, talán még egy bölcsészprofesszornak sem.
Tévedésnek hármas úta,
Útam itt ez volna hát,
Melyen éltem sugarát
Fölkeresnem Ilma mondta.
A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Itt egymásba összefutnak,
Egy csekély ponton nyugosznak,
S mennyi ország, mennyi tenger
Nyúlik végeik között!
Vagy tán vége sincs az útnak,
Végtelenbe téved el,
S rajta az élet úgy vesz el,
Mint mi képet jégre írnak?
Ím, de itt a hármas útvég,
Mint varázskör áll előttem;
A kivánság, a reménység
Int, von, ösztönöz belépnem.
Némi szépirodalmi alapismeret révén tehát könnyen belátható: Almási professzor úgy keveri az irány, irányzat, iránytű, irányjelző, útirányjelző fogalmait, mint egy gyöngeközepes ipari tanuló az irodalomórán. De azért ők (hárman, a két Babarczy és a professzor úr) megmagyarázzák nékünk, mi az a magaskultúra, és hogy úgy általában is: „merre lehet menni”. Hát persze. Először talán olvasni kéne! Vörösmartynál minden le van írva, a mozgóvilágos Sein is, a mozgóvilágos Sollen is. És persze a valódi megoldás.
Mindjárt a második felvonásban jő P. Szűcs Julianna, mint Kalmár, „ráüt” újonnan varrt, balliberális „zsebére”: „Itt a Tündérhon, itt van, nézd, viszem”, ezután jő P. Szűcs Julianna, mint Fejedelem, s így szólamlik szerkesztőségének minden tagjához:
Ti napkeletre, napnyugotra ti,
Hatalmamat hordozza kardotok.
Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon
Szolgálatomban a nap, s birtokom,
Mig én leszek, ne lásson éjszakát
...
Tündérhon ott van, ahol én vagyok.
Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.
Ha feltalálod, meghódíttatom,
S rabságra fűzöm minden emberét. Magában.
Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,
S mi szép halála lenne harcaimban.
És ezután jőnek elmélkedve mindannyian, mint Tudósok (nyilván nem a poszt-, hanem a posztalan modernek):
Szavak, nevek, ti öltök minket el!
Ezerszer oszlatám már szűz elemre
Az össze-visszajárt természetet.
A képzelődés elfáradt agyamban,
S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,
Vagy kit nevezzek annak. És ezért
Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! –
Hát, nem sokat, az egészen biztos, de sebaj, mert van itt közöttünk egy „unikális”, „originális” tudós, egy „bátor” és „merész” „kíváncsi nő”, akit már nem ölnek szavak (irány, irányzat, iránytű, irányjelző, útirányjelző…), hanem viszont ő öli a szavakat (a bűzös hullahalmot „új szótárnak” nevezi esszékötetében), jő az unikális Stiliszta, „fölrajzolja a tanácstalanságot”, lerántja a hályogot szemünkről, megmutatja a sok bunkó Csongornak, merre van a helyes iránytű.
Igen, hárman nem bunkók unikálisan e Mozgó Hármas Út vidékén, név szerint: Babarczy, Almási és P. Szűcs Julianna; s én pontosan ezért kérdezem tőlük, én, a nagyon nagy bunkó, kérdezem az unikálisan nem bunkó alany-állítmányosoktól: hogyan „veszhet el” a „torony” mint olyan? Viszik a balliberálisok a tornyot, majd hirtelen elveszítik? Stilárisan? Alanyban-állítmányban? Nem bunkóilag veszítik el? Vagy hogyan történik? Meséljenek már egy kicsit erről minékünk, szélsőbaloldali taxisbunkóknak!
Egyébként a torony is az irányt mutatja, azt jelzi, hogy toronyirán(y)t létezik valami, amit el szeretnénk érni. És nem föltétlenül a torony az! Mármost, hogy lehet-e (Möglich), muszáj-e (Pelzhändler-müssen) toronyiránt haladnunk, vagyishogy nincs-e a torony és a bunkók között járhatatlan marxista mocsár, liberális posvány, „belevaló magyar kanság”, netán Babarczy-esszékötet (amely egyben „folyékonyan” „habzó női ősmocsár” is), nos, ezt már a torony nem mutatja meg.
Csak a Torony!
Hogy mi a különbség a kettő között? Nagyjából az, ami a valódi liberális és a posztsztálinista kritikus között mutatkozik.
Almási így fogalmaz: „nem merjük bevallani, de elveszett az iránytű vagy az atorony, ami mutatta, hogy merre lehet menni”. Szerintem ember így még el nem szólta magát! Almási Miklós lelkében oly mélyen szorult meg a puhasztálinista (lukácsista) görcs, hogy maga sem veszi észre (főszerkesztője pedig még annyira sem): valami egészen hülyén buktatja le magát a Mozgó Világban. Mert, nem győzöm hangsúlyozni, nem a torony, nem a bástya mutatja, hogy merre „lehet” (Dürfen és Müssen) „menni”, hanem Bástya elvtárs(nő) maga. Na most, Almási professzort ősi reflexei röhejessé teszik, ez világos, csak azt nem értem, mi ebben az unikális, mi ebben a bátor és merész? Merjünk Bástya elvtárs(nő) iránt haladni, masírozzunk a mindenkori Bástya elvtársak és elvtársnők útmutatásai szerint, haladjunk büszkén, döngő léptekkel, amerre „lehet” (Dürfen), jó, értem én, de tessék elhinni: nem ehhez kell a bátorság, tehetség, ihlet, fantázia, hanem az új, pontosabban: az ismeretlen irányok, irányzatok, értelmek, „tornyok” kijelöléséhez!
A mesében Mátyás király kérdezi Almási Miklóstól: osztán messze még a messze, professzor uram? Mire a Mozgó Világ kritikusa így válaszol: bizony, már csak a kapitalista főszerkesztőm (kapitales Rindvieh) öklelő szarváig. Ennél egyébként soha nem volt messzebb – Almási bárgyú elszólása pontosan erre utal –, és erősen valószínű, hogy már nem is lesz.
A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Hát még ennyit sem tudsz?! A „balközép” a biztos út! Az etnocentrista „balliberalizmus”! Amelyet – újabban – Vitányi Iván, Gyurcsány Ferenc, P. Szűcs Julianna, Almási Miklós, Esterházy Péter (és persze a mindennemű, -rangú Babarczyk) híven kijelöltek számunkra.
Majdnem???? Ne viccelj, te egészen bedőltél. Amit azért szép óvatosan igyekszel is megmagyarázni. Sajnos azokkal az emberekkel nincs mit kezdeni, akinek nincs humorérzékük. Veszett fejsze nyele vagy.
Igazából mi a különbség a gusztustalan és az undort keltő között?
Amúgy én majdnem bedőltem nekik. Tehát ott tartok, hogy minden további nélkül el tudom képzelni Babarczyról, h a gyufaáruslányról tart feminista megemlékezést. (Ami természetesen semmit nem von le az eredeti műalkotás/mese értékéből; miként az aranyat is hiába mártják bármi szennybe, az tiszta marad.) És lám nem vagyok egyedül ezzel, hisz pont erre épít a nekrológ írása, így ez megerősítés számomra, Téged viszont ez – a jelek szerint – sajnálatosan kellemtelenül érintett.
