Szó szerint "yoshinói álmomból", Yoshinó azonban virágzó cseresznyefáiról híres, és a költészetben a tavasz, a virágzás szinonimája. A költő álmában Yoshinó csodaszép hegyeiben járt, amikor a hó súlya alatt reccsenő ágak (bambusztörzsek) hangja felriasztja.
Issa, 1813.
sóan wa yume ni mite sae samusa kana
"kunyhómban még álmomban is hideg van..."
Nem tudom, hogy Issa ismerte-e Buson fenti haikuját, de mintha arra lenne válasz: az én házam olyan hideg, hogy még álmomban is tél van...
Csak folytatnám ott,
ahol elhagytam tegnap,
égi lendülettel.
(Ez aztán eléggé elrugaszkodott lett... Inkább válasz, mint ferdítés. Nem vagyok birtokában a tökéletes bölcsességnek, ma semmiképp. Talán máskor. Pedig gondolatilag egyébként nem idegen.)
"Az első ég színe is rikító/zajos/élénk; az emberek arca..."
Ez egy nagyon jó haiku, de sok magyarázatot igényel. hatsuzora: "első ég", az újév első napján az ég. Issa úgy érzi, hogy az ég frissessége, élénk kék színe tükröződik az emberek arcán, akik az ünnepnapon is már terveikre, teendőikre gondolnak, és zajos buzgósággal sietnek tova.
De van a versnek egy mélyebb jelentése. Az "ég színe", kanjival éppen úgy íródik, mint a Prajnaparamita (A Tökéletes Bölcsesség Szíve) szútra híres kulcsmondata: a forma üresség, az üresség forma. (Akit érdekel, itt megtalálhatja a szútra angol fordítását.)
Ez kb. annyit jelent, hogy a világ hívságai, káprázata csak üresség. A kínai fordítások hagyományosan a "szín" írásjelét használják a forma (káprázat, hívságok...) helyett, mert ennek egy másik jelentése "szexuális vágy, erotika".
Ugyanígy az "ég" írásjele is kétértelmű: másik jelentése az üresség. Az "ég színe" úgy is érthető, hogy "a vágy: üresség".
Ezzel a kétértelműséggel szívesen játszanak el a japán költők. Pl. Tonna szerzetes (1289 - 1372) egy waka-ja:
kumo kiete / midori ni haruru / sora mireba iro koso yagate / munashikarikere
"a felhő eltűnik, a derült ég kékjét nézve, végül ez a szín is a semmibe tűnik."
A vers címe: "a szín üresség, az üresség szín", a fenti kétértelműséggel.
Visszatérve a haikura: Issa, buddhista szempontból nem helyesli az emberek sürgés-forgását, újévi lendületét, hiszen az akár az ég színe: az ürességre a semmire van festve.
"A Tiszta Föld templom öreg harangjának szavát - halld meg végre!"
Ennek a haikunak a kigo-ja (évszak-szava) a toshitori: "öregedni", szó szerint: egy évet venni magunkra. A japánok hagyományosan újév napján tekintik magukat egy évvel öregebbnek, nem a születésnapjukon. Ez tehát újévi haiku.
A Tiszta Föld nem egy templom neve, hanem egy buddhista szektáé, amely a Zen mélyértelmű tanításaitól jócskán eltávolodva, az egyszerű emberekhez szól. A Jódo, a Tiszta Föld afféle mennyország, amely nyugati irányban található, itt születnek újjá következő életükben az arra érdemesek. Issa a Jódo irányzat híve, sőt papja volt.
Újévkor egy Jódo templom harangszavát hallva rádöbben, hogy egy évvel ismét öregebb lett. A mazu határozószó úgy is fordítható: "előbb", "legelőször". Issa verse egy kicsit Jokun haikujára emlékeztet, amit évekkel ezelőtt már idéztem:
toshi toranu tsumori narishi ga kane no naru
Nem fogok megöregedni: ez volt a szándékom. De megszólal egy templomharang...
A napokban megkérdeztem hetven+éves tokyói japán ismerősömet, hogyan telt a "shógetsu", az újév, ami a legnagyobb japán családi ünnep. Takenaka-szan Kyotóból származik, és gyermekkorában újévkor mindig a Yasaka szentélybe látogattak; itt mindenki kapott egy parázsló fadarabot egy kötélre kötve, ezt a fejük felett pörgetve kellett hazavinni, hogy ki ne aludjon. Ezzel a parázzsal gyújtották be otthon a tűzhelyet, és elkészítették a zónit. Persze a mai Tokyóban ez nem szokás, és gondolom a tűzoltóság sem örülne túlságosan, ha újra divatba jönne az okera-mairi...
