Itt vissza is lehetne kanyarodni Eszterünk egy korábbi eszmerfuttatásához, amikor is a kaszárnya és a kupleráj alternatíva mérlegelésekor előbbire tette a voksát. Érdekes lenne tudni, mit szól most, amikor meg is kapta. (Bár a mai helyzet inkább egy öszvérre emlékeztet, amelyet kaszráj-nak vagy kupnya-nak nevezhetünk.)
Mindenesetre, érdekelne BE-nek, mint társadalomtudósnak a véleménye a küszöbön álló egypárti alkotmányról, nem létezik, hogy ne lennének érvényes gondolatai.
Kedves mindenki! Úgy látom, nagyon elmélyedtetek a két kötelező irodalomban, helyes, meg kell merülni bennük, mindeközben felhívnám a figyelmet, hogy ha egy topicban megjelenik egy-két troll, egyetlen értelmes reagálási mód, ha nem reagálunk a szövegeikre.
... az alkotmányokat nem szokás percenként módosítani, ahogy azt a fidesz teszi. te biztosan jobban tudod, hogy az elmúlt 200 évben hányszor módosították az USA alkotmányát. ha meg új alkotmányt írnak, akkor azt minimum konszenzussal tegyék. pontosan az a baj, hogy te akarsz beleírni olyasmit, amit nemcsak én nem szeretnék, de valószínűleg több millió ember sem.
legyen róla népszavazás. és meglátjuk.
Az Alkotmány = 1 db. törvény. Megalkotása a törvényhozó hatalom feladata. Az amerikai Alkotmányt és annak módosításait (amendments) sem fogadták el népszavazással, miért? Azért, mert a nép felruházta a Kongresszust a jogalkotás feladatával, amely jogkörben a Kongresszus nem korlátozható.
1989/90 folyamán több alkotmánymódosítás történt hazánkban, a régi alkotmányt pontról-pontra parlamentáris alaptörvénnyé szabták-alakították, és nem is kellett népszavazás a működésbe léptetéséhez, noha az nagyobb változás volt az alaptörvényben, mint ami most várható!
Ennek alapja az általános konszenzus volt. A "nép" tisztában volt vele, hogy a változás szükséges és elkerülhetetlen, és még azt is elfogadta, hogy ezeket a pártállami parlament tegye meg előzetes megállapodások alapján, a békés átmenet érdekében, és ezzel a társadalmi alku létrejött.
Mi a helyzet ma? A Fidesz új alaptörvényt akar alkotni, ami teljes mértékben jogában áll és lehetősége is van rá. Megteheti-e a jelenlegi parlamenti többség birtokában? Igen. Törvénytelen, illegitim lépés ez? Nem. Kell népszavazás az így létrejött, nem konszenzuális, egypárti alkotmány hatályosulásához?
Nem kell, legalábbis jogi értelemben nem semmiképp. Politikai értelemben esetleg megmagyarázható lenne, azért, hogy a Fidesz véletlenszerűen és egy alkalomra létrejött erőfölényét ki lehessen egyensúlyozni. Ezzel viszont az Alkotmány végképp pártpolitikai játékok eszközévé züllene, hiszen az ellenzék (jobb és/vagy baloldali) a népszavazást nem az alaptörvény meritumának megítélésére, hanem aktuálpolitikai célokra használná fel. Könnyű belátni, hogy az addigra már megkopó Fidesz-fény és csökkenő támogatottság valamint a nagymértékű csalódások folytán a népszavazás elbuktathatja az új alkotmányt, de nem annak érdemi tartalma miatt.
Így ezt nem lehet és nem is szabad csinálni. Ez ismét megrekesztené az alkotmányozás folyamatát, ami ha nem is sürgető, de szükséges.
Teljesen igazad van abban, hogy ezt a helyzetet az új alkotmány konszenzusos, megállapodásos, tárgyalásos létrehozásával lehet megelőzni. Erre jelenleg nem látni esélyt. Éppen ezért a felelős ellenzéknek a közeljövőben egyetlen feladata lehet: ezt a konszenzust kierőltetni, minden más célt ennek alárendelni. Ez persze nagyon nehéz, mert a 2/3 miatt a kormányzat semmilyen kérdésben nem szorul az ellenzék egyetértésére, támogatására, együttműködésére, de a reálfolyamatok alkalmasint erre vezethetik.
Miért fontos ez? Azért, mert a kormányzás esetleges rossz döntései idővel korrigálhatók, az alkotmány viszont nem, hiszen arra épül az egész államrendszer. Egy rossz alkotmány (vagyis olyan alaptörvény, ami nem a reális társadalomfejlődéssel számol és nem a demokrácia továbbfejlesztésére szolgál) akár ötven évre is megrekesztheti a magyar haladást, zsákutcába terelheti Magyarországot, amire nem egyszer volt példa történelmünkben.
Ha viszont bárki úgy gondolja, hogy "csináljon csak a Fidesz bármilyen alkotmányt, úgyse tudunk beleszólni, de majd a népszavazással jól megbuktatjuk" - ugyanolyan tévutat választ, mint aki egymaga akarja egy plurálisnak gondolt rendszerben az ország jövőjét és majdani berendezkedését eldönteni.
Autodidakta geront alávaló módon a párbajsegédekre és fegyverhordozókra támad, miután a tudós amazon fricskájával/elé dobott kesztyűjével, képtelen bármit is kezdeni.
... ezt még egy autodidakta gerontnak is tudni illene ...
Ha autodidakta geront képtelen bármit is kezdeni tudós amazon fricskájával, elé dobott kesztyűjével, akkor vajon miért tudós amazon kérleli autodidakta gerontot, hogy jaj, hogy hagyná már el (ő is) véglegesen a topikot?! Nem logikus, hiszen tudós amazon szellemi triumfálása (amely autodidakta geront szégyenben maradása is egyben) tudós amazont dicsőíti nyilvánosan! Vagy nem?
Továbbá: ha tudós amazonnak valami okból mégiscsak kényelmetlen, hogy autodidakta geront még mindig a topikon leledzik, akkor vajon miért „fricskázza” folyvást, miért dobál, illetve miért dobáltat „párbajsegédeivel” párbajkesztyűt autodidakta geront elé?
(Ha lesz értelmes válasz a kérdésre, véglegesen elhagyom a topikot.)
Mint korábban jeleztem, glancoltan antik a mottóm: ceterum censeo Stultitiam esse delendam.
Almási Miklós szerint csak a taxis a bunkó, szerintem pedig ő is bunkó (nyálas bunkó), sőt megkockáztatom: nem minden „taxis” bunkó, aki annak látszik.
Kinek van igaza? Nekem, persze, hogy nekem – jó, de ezt miként állapíthatjuk meg? Egyebek közt úgy, hogy újra elolvassuk a bunkózó Almási professzor Babarczy-kritikájának kulcsmondatát: „Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki” (Mozgó Világ 1997 június, 106. oldal).
Na kérem, ez a nagyon nagy bunkóság! Mennyiben? Erről később…
Ez volt tehát az ismétlés (rursum), nem egészen egy hete írtam, és akkor most jöjjön, ami még nem volt!
Mindenekelőtt definiáljuk a bunkó fogalmát! Almási professzor szerint bunkók azok, akik „nem bírják elviselni, hogy valaki tud valamit, ami több mint zéró”.
Igen, csakhogy ez a bunkódefiníció tipikusan bunkó definíció! Egyrészt hülyeség, ti. olyan ember nincs, aki ne viselné el, hogy „valaki tud valamit, ami több mint zéró”, és különösen nem ilyen a taxis, már abban az esetben, ha nem akar lerohadni valamely útkereszteződésben. Mert, ha nem akar, akkor vagy a saját tudását muszáj „elviselnie” (érteni a motordiagnosztikához stb.), vagy a szakszerviz szerelőjének tudását kell respektálnia. Vagyis itt a „zéró” kifejezés rossz, nem hiperbola, hanem fellengzősség, infantilis kultúrkevélykedés, tartalmilag nem jelent semmit.
Az, hogy a taxis (aki persze lehet bunkó is) mekkorát jópofizik az utasával taxizás közben, nem minősítő erejű gesztus. Vegyünk egy személyes példát. Én az operát (pontosabban az operaházi előadást) úgy utálom, hogy ha a Mozgó Világ esztétaprofesszora volnék, szőrös hátú szobrot emelnék minden taxisnak, akit meghallok az Andrássy út és a Hajós utca sarkán spinézni. Ez biztos. Bunkó vagyok? Biztos, hogy nem, ti. még a nejem szerint is csak társtettesként vagyok bunkó, amikor pl. a gyerekkel foganatosítunk értékelő férfi-megjegyzéseket, pl. a táncházban, midőn meghatározott mérvű dudákat látunk aritmikusan lötyögni fel-alá, illetve mindenütt, ahol egy-egy obligát dudalátvány a szemünk elé tárul, és persze jókat röhögünk ezen, a fiam anyja szerint úgy, mint két idétlen bunkó. Ez igaz. Miközben Almási Miklós-i értelemben véve nem vagyok bunkó, noha a „visítozó spiné” kifejezést csak azért nem használom, mert más kifejezést használok helyette.
Kérdezem (kan-bunkóilag): Almási Miklós tudása több a zérónál?
Helyenként több, helyenként kevesebb (mínuszba hajló), míg én a „többet” sem vagyok képes „elviselni”. Egyáltalán nem. Ergo bunkó vagyok? Azt hiszem, nem, merthogy a helyes definíció szerint a bunkóság lényegileg érzéketlenséget jelent. Mondhatjuk faragatlanságnak, taplóságnak is… nincs jelentősége.
Érzéketlen ember az, aki nem érzi például, hogy mi a különbség a „kiürülés” és a „kiüresedés” között. Na, ez a bunkó! Almási így fogalmaz: „Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki”.
Biztos. És többszörösen bunkónak kell lenni ahhoz, hogy valaki a „szakma” kiürüléséről beszéljen. Bunkó a professzor, mert nem tudja, hogy például az ő professzori bélrendszere ürül ki reggelente (már, ha normális a széklete), s itt éppen azért használjuk a „kiürülés” szót, mert a bélműködés lényege szerint a professzorból csak időnként távozik a szar. Kiürül a bele. Majd a professzor újra föltöltődik bélsárral, majd újra kiürül és zabál és ürül évtizedeken át, egészen a proszektúráig menően. Vagyis, ha a szemantikát a „póriasság” szintjére emeljük, elmondható, itt lényegi paradoxon munkál: az esztétaprofesszor épp azért kiüresedett, mert nem ürül ki az agyából a szar. És hogy még zavarosabbá tegyem a képet, igazából nem is kiüresedettek ezek az emberek, hanem eleve üresek.
Almási Miklós írja a Mozgó Világban: „Babarczy ki nem mondott meggyőződése, hogy a dolgok – irodalmi, bölcseleti, esztétikai viszonyok – emberi módon egyszerűek, nincs szükség rá, hogy egy harmadik emeleten tornászó nyelvi pózba transzponáljuk őket”.
A taxis a bunkó. És nem a professzor. Igen, a professzor már csak azért sem lehet bunkó, mert nála a „viszonyokat” személyes névmás illeti. A Mozgó Világ főszerkesztője sem bunkó, mert az ő irodalmi lapjában a „harmadik emeleten” „póz” tornászik, és hát a tornászó pózba ugyebár nem szabad transzponálni az „őket”. A taxis a bunkó. Almási, P. Szűcs nem bunkó. Babarczy sem bunkó, ti. az ő póza már egyáltalán nem tornászik, de legalábbis nem a harmadik emeleten, s különösen nem akkor, ha „emberi egyszerűséggel” fogalmaz a könyvében, már hogy végre Rorty professzor is haza legyen vágva. Babarczynál ilyen az Almási által rajongott „emberi egyszerűség”: „Némi erőszakkal azt is mondhatnánk, éppen ezt csinálja a filozófia: egy absztraháló állványzat segítségével revideálhatóvá, megszemlélhetővé teszi »vélekedéseinket«, mint a görögök mondták, szótárainkat, kultúránkat és így tovább. Hogy ezt a »végső igazság« nevében teszi, amelytől Rorty annyira borzad, az, bármilyen furcsa is, mellékes kérdés, mulandó filozófiai álláspontok kérdése (se nem vonzó, se nem divatos álláspont egyébként), s mint ilyen, igenestül és nemestül a filozófiához tartozik” (195-196. oldal).
Megkérdeztem: mi a transzponált pózban tornászó macipunciról szólnak ezek az „emberi módon egyszerű” mondatok? Mire jött az entellektüel válasz: vannak levelek, amelyek be lesznek ide másolva, illetve Almásiék tudnak rólam valamit, melynek közzétételével úgy hazavágnak, mint Richard Rortyt egy „megértő”, „kíváncsi nő”.
Ami egyébként P. Szűcs-i ihlet, merthogy P. Szűcs is totál vitaképtelen, ámde annál „hazavágósabban” primitív tovarisnyica (lesz rá konkrét példa).
Babarczy szerint „csinál” valamit a „filozófia”. Megkérdeztem: mit csinál a filozófia? Babarczy honnan veszi ezt a stílust? Költői kérdés, nyilván, merthogy Almási professzoránál is a filozófia „csinál” (szenved el) valamit, nem a filozófus, Almási szerint „a filozófiából (és társaiból) kiment a spiritusz” (106. oldal).
A taxis a bunkó. Merthogy a filozófia társaiból kiment a spiritusz. Hát, igaz, ami igaz, Almási professzorból nem mehetett ki, hiszen őbenne soha nem volt spiritusz. Viszont (kérdezem), hogyan mehetett ki a spiritusz, mondjuk, Ancsel Éva könyvéből? Már, hogy egyetlen könyv kevés? Az a gond, hogy Ancsel Éva meghalt, nem lehet „torony”, „iránytű”, nem elemezheti az újabb és újabb műveket? Ez is igaz, ami viszont nem azt jelenti, hogy a filozófiából ment ki a spiritusz, hanem „csak” azt jelenti, hogy (általában) azok halnak meg hamarabb, akikben van lópor, míg a kiüresedett (vs. eleve üres), hervadt pöcsök, nagyhangú bunkók jó sokáig élnek (nem irigylem tőlük!), plusz erősen publikálnak „balliberális lapokban” (ez már kevésbé tetszik).
Almási Miklós szerint a filozófiából (és társaiból) kiment a spiritusz, Almási szerint a kiürült „szakmának” van „fáradt akadémizmusa”. Nem az akadémikusnak, hanem a „szakmának” (értsd: az esztétikának). Na most, a „szakma” már csak azért sem ürülhetett ki, mert az esztétika (mint szakma) eleve üres ilyen értelemben, önmagában nem alkalmas lényegi tudás megjelenítésére. József Attila szerint „A mű nem… való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban műalkotás-e?”. Miközben esztétikai eszközökkel is alkotható autentikus kép a műről, csak hát ahhoz Ancsel Évának kell születni. Mondjuk. De semmiképpen sem Almási Miklósnak, nem is P. Szűcs Juliannának, még kevésbé Babarczy Eszternek.
Almási: „a szakma kiürült”, „a filozófiából (és társaiból) kiment a spiritusz”.
Babarczy: „éppen ezt csinálja a filozófia”.
Megfigyeltem: általában azok az emberek illetik igével és személyes névmással a személytelen dolgokat, akik önnön személyiségükben, integritásukban bizonytalanok, s – újabb paradoxon – főként az ilyen emberek bunkóznak, becsmérelnek liberálgőgösen és gyáván másokat: általában vett személyeket. Például az anonim taxist. Míg a konkrét személyekkel szemben penetránsan alattomosak von Unflat-haus aus, Almási eufemizmusával szólva: „bátran mernek póriasak és köznapiak lenni”.
… tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.
Persze, nem csak „köznapiak” ők, nem csak „emberi módon egyszerűek”, hanem olykor (ha az Index fórumán kiszakad belőlük a debatteri szándék) maguk is a harmadik emelet legtetején tornásztatják transzponáló nyelvi pózukat. Például:
… hosszan értekeztél arról, hogy minden nő egy férfinak akar megfelelni, hogy a nők intellektusa nem létezik, valójában egy férfi tölti fel őket tartalommal.
Először is: a két dolgot (az „intellektust” és a „tartalmat”) nem hoztam összefüggésbe, másodszor: én a nyelvi pózomat vagy a tizedik emeleten tornásztatom, vagy még annál is magasabban!!! Tehát: a dolog, amellyel a férfi „feltölti” a nőt időnként, az én transzponáló nyelvi pózom szerint vagy „Szentlélek”, vagy pedig, ha még ennél is áhítatosabb hangulatban vagyok (Lux Elvira, esetleg Magnus Hirschfeld nyomán): „ondófolyadék”. Amit persze nevezhetünk „tartalomnak” is, ám ahhoz már a Mozgó Világ „bátor és merész” esszéistájának kell lennünk.
Nehezen képzelhető el. Hacsak magamat nem számítom férfinak. Én ugyanis az összes nőt feltöltöm tartalommal (akár egyszerre is!), már persze csakis abban az esetben, ha Babarczy Eszter nem állapítja meg rólam mély együttérzéssel:
"Eszter, a maga közírói tevékenységét figyelve, olvasva - lévén, hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja … mondjatok egy nagyon okos nőt, manapság az ön nevét szokták mondani ... "
Sokat érnek a szavaim! A fentiekre speciel nem emlékszem, de ha mondtam is, egészen jól mondtam. Tudniillik valóban eltűntem a topikról (egyébként Babarczy jövésmenésétől függetlenül), nem egyszer, nem kétszer. Sokszor. Jobbára önként, számos alkalommal nem egészen önként.
Az „eltűnök” kifejezés nem azt jelenti, hogy véglegesen tűnök el, hanem csak azt, hogy eltűnök. Vagyis lényegi kérdés: ha Babarczy egyszer véglegesen elhagyott engem (és mindenkit), miért maradnék magam is tűnőben? Mi értelme volna? Babarczy Eszter itt, ennen szavai szerint, nem létezik!
Hogy egészen világos legyen az eltűnés fogalmának belső dialektikája, vegyük újra József Attilát: „Talán eltűnök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom”.
József Attila nem szimpla költő, nyugodtan kijelenthetjük: zseni. Tehát nem véletlenül hasonlítja az eltűnést az erdőbeli vadnyomhoz, ugyanis a vadnyom az, amely hirtelen tűnik el, s itt a hirtelen azt jelenti, hogy részint véglegesen, részint nem véglegesen, hisz’ az erdőben bármikor előtűnhet hirtelen a vadnyom, amely az imént eltűnt, s amely nyilvánvalóan nem az a vadnyom, amelyik eltűnt. És pontosan ezért nincs igaza Almási Miklósnak, aki szerint „kiürült” minden, csak az „unikális” Babarczy Eszter nem „ürült ki” (erről bővebben később), mert Arisztophanész, Szophoklész, Dante, Goethe, Marx, Heine, József Attila… éppúgy tűnik elő hirtelen és bármikor, mint ahogyan eltűnnek hirtelen. És bármikor. Akár az erdőben a vadnyom. Tehát nem véglegesen, hanem hirtelen! Ez a dolog lényege.
Ajánlok akkor egy kategorikus modus vivendit! Nem ismerem Gördülő Kőt, nem tudom, miféle ember, milyen a vérmérséklete stb., mégis, látatlanban, az ő nevében is vállalom: ha Babarczy Eszternek sikerül elmagyaráznia, miként tudta a topikot véglegesen elhagyni, hogy közben nem hagyta el a topikot, akkor Gördülő Kővel mindketten eltűnünk innen. De nem ám úgy, mint erdőben két vadnyom, hanem úgy, mint Babarczy frizuja alól az értelem: teljesen és véglegesen!
Nem értelek, neked örülnöd kellene, hogy ilyen jól pörög ettől az új gyógyszertől, igaz, hogy magával beszélget meg a képzeletében élő gyáván lapító olvasóival, de a fejlődés örvendetes. Ráadásul elkezdte a szembenézést régi problémáival és fájdalmaival, ismét előkerült életének egyik legmegrázóbb jelenete, amikor P.Szűcs nem jelentette meg az írását. Hatékony vagy sem, de mindenképpen önterápia. Az más kérdés, hogy a topic helyes címe mostanában: Egy őrült naplója.
Kiábrándító, h Babarczy ilyen mértékben képes manipulálni Magasságát! Párba állít minket, Gyurica úr meg dühödt válaszként le hosszú orrú fabábuz engem. Végül meg kéretlen tanácsokat is osztogat.
Kedves úr, amit B. ír v. tesz, azért én a legkisebb mértékben sem vagyok felelős! Engem meglepett a nőstény rafináltsága, de h még Ön is „bekajálta” azt, az még jobban!
„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” Mt 7.4 „Hogy mondhatod embertársadnak, hogy hadd vegyem ki a szemedből a szálkát, amikor a magad szemében gerenda van?" Mt 7.5 „Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből!” Mt 7.6
Kedves Gyurica úr!
Miután mindent megbeszéltünk és elérkezett a búcsú ideje – engedelmeddel (vagy anélkül) – még emlékeztetlek egy (2005 tavaszán tett), de be nem váltott ígéretedre:
„Ha Babarczy Eszter visszatér, én eltűnök.”
(Ennyit értek a te szavaid. Ne fáradj és ne is magyarázkodj.)
MENE, MENE, TEKEL, UFARSZIN.
Négy arám szó, amelyet így fordíthatunk: "megszámláltattál, megszámláltattál, megmérettél és könnyűnek találtattál".
a "harisnyaboltban például keleti potencianövelő teát", avagy a Kofahajó riszáló Mikulásától Immanuel Kantig./
A jó ízlés kegyelméről
Babarczy Eszter| Népszabadság| 2002. április 20.
Tavaly decemberben a 7-es busz megállójában megértettem, hogy valami történt, pontosabban megtörtént Magyarországon is. Voltak erre a változásra utaló jelek persze korábban is. De most az élmény váratlanságával, az abszurditás szépségével bűvölt el, amit láttam. A megállóban ácsorgás élménye, amelyet többnyire a "megint elkések", "mit fogok mondani?", "még be kell vásárolnom", "el ne felejtsem bekészíteni a gyerek vonalzóját" típusú gondolatok töltenek ki, hirtelen kegyelmi jelleget öltött. Révülten rátapadtam a "tört aranyat veszek - ékszerek fél áron! csak most! - órás" feliratú kirakatra, amelyben egy piros köntösű, fehér szakállú, pajkos mosolyával az élet vidám, sőt már-már pikáns mozzanataira emlékeztető Mikulás riszálta magát. Órásnál - tvisztelő Mikulást óraművel. Miért pont azt ne? A kettővel odébb található harisnyaboltban például keleti potencianövelő teát is árusítanak. Van benne valami logika, ahogyan az elvileg össze nem tartozó dolgok így összerendeződnek. Zsibvásárrá, az igaz, de válogatott zsibvásárrá.
Hasonló Mikulást láttam már egyszer, a nyugati világ egyik legnagyobb, leghíresebb bóvlisétányán, Manhattan 14. utcájában. Igaz, ott egy egész háztömb homlokzatát foglalta el a hosszú üvegfal, amely mögött ugyanezen (Made in China) szerkezetek egész tánckara rángatózott, időnként színesítve egy-egy bólogató angyalkával, és az utca egészét amúgy is a poliészter fröccsöntött menynyezeteságy-függönyök, menyasszonyiruha-kiegészítők, olcsó törölközők és csak saját kockázatra vásárolható kütyük tömege uralta. Az olcsó törölközőkre rájártam, a többit pedig a helyi latino/latina népesség ízlésvilágaként könyveltem el.
Most mégis úgy érzem, hogy a riszáló Mikulás, amely persze ízlés kérdése, mégsem Az ízlés kérdését veti fel, és ezáltal még az ízléstelenségét sem. Nem pusztán azért, mert ízléstelenség nem létezik, tekintve, hogy ízlése mindenkinek van, legfeljebb szerintünk rossz, hanem a továbbiakban elmagyarázandó okok miatt sem.
A magyar utca most tele van dolgokkal, amelyeket nem lehet vagy inkább csak nem érdemes ízlés szerint rendezgetni. Egész ízlésvilágokat kínálnak fel kirakatok, és ízlések vonulnak az utcán is, mégis megtörtént az átváltozás, ízlésből egyedi önkifejezési aktussá. Szemüvegek, cipők, topok, tetoválások, frizurák, gesztusok, kalapdíszek, cégtáblák (milyen avíttas ez a szó ahhoz a káoszhoz képest, amit ki kellene fejeznie!), kirakatok, plakátok, firkák, és egy város homlokzatainak néha előtűnő rendje és rendetlensége ömlik ránk séta közben.
Hogy mi ízléses és ízléstelen, mi illik, és mi nem illik össze, az legtöbbször önkényes döntésnek tűnik (hacsak nem a városszépészeti bizottság ítéli meg, amelynek biztos több mondanivalója van a jó ízlésről, mint nekem). A Sas-hegyet számomra nehezen elviselhető küllemű - várkastélyra, mézeskalács házikóra, katedrálisra hajazó - villák gazdagítják. De ha gyermekemmel sétálok arra, ő ámulva kiált fel, gyönyörűnek találja. Ahogy elbűvöli a riszáló Mikulás is.
Miért ne illenék egy ezüstfejes sétapálca egy bőrdzsekihez? Miért ne lehetne mézeskalács házikóban lakni? Ha valaki éppen ebben fejezi ki önmagát, máris létrejött egy icipici szubkulturális egység, egy ízlésfoszlányka, amely aztán járványként terjed, vagy elhal magányosan egy nem kellően fogadókész közegben.
Azért nincs ma rendje az ízlésnek, mert kevés rögzített, állandó karakterű szerep és helyzet van az életünkben, és az esztétikai tekintély forrása is megsokszorozódott - merőben attól függ, melyik magazint lapozgatjuk, vagy kire szeretnénk hasonlítani (mondjuk melyik hollywoodi sztárra). A jelzések, amelyeket ízlésbeli választásainkkal és ítéleteinkkel egymásnak és önmagunknak adunk (egy szép, polgári otthon; egy egzotikus nyaralószett, egy márkás karóra a márkás eseményre) nem tesznek ki egy egész világképet. Töredékek.
Az ízlés tulajdonképpen a világunk és önmagunk felépítésének egyik módszere volna, és talán a legfontosabb módszere. A válogatásé, a korlátozásé, a hovatartozás és a hova nem tartozás kinyilvánításáé. Nem is annyira arra szolgál, hogy a világot "szeretem" és "nem szeretem" darabokra osszuk, vagy hogy "helyes" és "nem helyes" gondolatokra és viselkedési formákra, hanem ennél valami sokkal mélyebb, sokkal alapvetőbb viszonyt formáz köztünk, a dolgok és más emberek között. "Ez én vagyok" - "ez nem én vagyok", valami ilyesmit mocorog egy szuverén ízlésű asszonyszemélyben, miközben hajtogatja, válogatja a vállfákat, emelgeti a cipőket. De amikor beléhasít a kétely, "igen, de ez vajon nem tűnik ízléstelennek? illik ez az alkalomhoz? nem leszek ciki?", akkor már egy letűnőben lévő világ szorongása tölti el, amelyben a dress-code az udvariasság nyelve, a szmoking és a frakk közti különbség ismerete, valamint a suksükölés kerülése egy rendbe tartozik, és amely világosan különbséget tett nappali és esti öltözék, úrinő és nem úrinő, "haladó ízlés" és kispolgári giccs között. Valaha egész világokat jelölt egy ilyen tudás és választás, és néhány törmelék, gesztus, jelzés és szorongás maradt ránk belőle.
Cinikusabb vagy kétségbeesettebb szociológusok - jelesül a nemrégiben elhunyt Pierre Bourdieu - a társadalmi különbség fitogtatásának, puszta hatalmi jelvénynek tekintették az ízlést.A "jó ízlés" Bourdieu szerint diktátum, amelynek folytán a diktálók mindig egy lépéssel előbbre járnak, mint azok, akik utánuk loholnak, s így mindig meg tudják különböztetni magukat a "lefelé" iránytól, míg a loholók örökös hátrányban lesznek, és mindig megbízhatóan loholók maradnak. Két legyet egy csapásra.
Kevésbé cinikus és nagyon optimista filozófusok az "ember" születésekor, a polgári világ (a polgárikultúra) születésének hajnalán, jelesül a XVIII. században, úgy vélték, hogy az ízlés valami egyetemes emberi rend, amely a moralitást, a gondolkodást és az érzékelést egységbe fogja, s amelynek civilizált, csiszolt formája maga a polgári lét lényege.
Nem szeretnék a kétféle felfogás közt igazságot tenni, mert nincs közöttük valójában vita. És azért sem szeretnék igazságot tenni, mert mindkét felfogás egy régi világhoz tartozik, az egyik nyitja, a másik lezárja. A helyzet az szerintem, hogy ezt a világot elsöpörte a demokrácia legnagyobb ígérete, a társadalmi mobilitás, és velejárója, a mindenki (és minden ízlés) egyenlősége. Az ízlés - mint az okosok mondják - privatizálódott, életstílus (és életstílus-magazinok) formájában van jelen az életünkben. Ez aztán némi egymáshoz tartozás érzést biztosít azoknak, akik hasonlóan jelölik ki a világuk határait. De a loholók többé nem egy irányban loholnak, a "felfelé" jelentése sem világos. A civilizáltságnak nincs egyértelmű nyelve, mondjuk a bútorok vagy a szőnyegek között, és egyáltalán: ízlések és pofonok.
Szóval ha a szerző (én), miközben ízlésről ír, egy riszáló Mikulásba igyekszik kapaszkodni, az sokat elárul egyensúlyi állapotáról, vagyis inkább az egyensúly hiányáról. A riszáló Mikulás nem ízlés kérdése. Ha ízlés kérdése, akkor az ízlés valami mást jelent már, mint addig, míg valami követendő és nemes dolgot jelentett. Nevezethetjük sok minden egyébnek, piaci ténynek, abszurd viccnek, undorító izének és "jajanyuilyetvegyélnekem"-nek. A közgazdászok udvariasan "preferenciának" hívják, ami nem jelent ugyan mást, mint hogy azt választjuk az adott pillanatban, amit éppen az adott pillanatban választunk, viszont mentes a moralizáló, kultúrára vagy civilizációra utaló, rendet vagy világképet feltételező felhangoktól.
Ha fehér falak között, tisztán funkcionális bútorzattal felszerelkezve élünk, írás közben pedig szigorú csöndben és lehunyt szemmel próbálunk élesre hegyezni egy mondatot, egyensúlyt adni neki, és lepucolni róla az oda nem való dolgokat, az meglehetősen defenzív módszer. Pedig ez a jó ízlés modern módszere, amióta csak Adolf Loos, a híres bécsi építész meghirdette, hogy az ornamens - bűn. Drasztikus módszer.
Mégis, ami engem illet, azon kapom magam, hogy újra és újra ehhez folyamodom. Az ízlés a fogyasztói világban maga a védekezés, a korlátozás, a saját birodalmunk körülhatárolása, életünk szimbolikus jeleinek szortírozása, nemhogy puszta rendrakás, de egyenesen folyamatos lomtalanítás.
Sokat elárul Loos mondata arról is, hogy mivé válhat az ízlés, ha hagyjuk elfajulni. Az ízlés elfajulása nem maga a riszáló Mikulás, ha fogalmazhatok ilyen bonyolultan, az ízlés elfajulása az a pánik, amelyet egy riszáló Mikulás láttán érzünk. Hogy ez,ez, a mi világunk része, hogy nekünkezzelkell megküzdenünk, hogyezborzalmas, és voltaképpen megengedhetetlen, és alpári, és undorító, és valamit kéne tenni ellene már, mert mégse maradhat így a világ, hogy nekünk riszáló Mikulásokat kell néznünk benne. Hogy ez - bűn. De hát hogy volna bűn egy riszáló Mikulás? Vagy akár egy hamis színekkel nyomott, idétlen plakát? Vagy egy edzőcipővel párosított kockás felöltő? A szmoking és a frakk közti alapvető különbség ismeretének hiánya?
Az ízlés kegyelme a megkönnyebbült érzés, hogy e bűnök egy részétől - az állandó lomtalanítás során - szintén megszabadulhatunk, mindjárt filozófiai szinten. A bűnök egy részét is eltöröljük. A riszáló Mikulás nem bűn. Vannak bűnök, de azok nem ilyenek. A riszáló Mikulás egy másik világ, egy másik élet távoli jelzése, idegen, furcsa, abszurd, netán ronda is, de nem fenyegető.
Nos hát, ez a kegyelem ért engem azon a decemberi napon. Az ott - egy riszáló Mikulás. Első reakcióm szerint kétségtelenül undorító. Én azonban a magam birodalmát korlátozom, a magam kis világában válogatok, a magam számára, és persze gyermekem számára építgetek valamit, olyan elemekből, amelyek közé riszáló Mikulásunk (RM) nem kerülhet be. De ez nem zavarja békés egymás mellett élésünket. Csak akkor kerülünk némi futó összeütközésbe, amikor ("jaj, anyu, ezt vedd meg!") kategorikusan megtagadom, hogy megvásároljam. Számomra RM az élet része, valami elementáris folyamat egyik hordaléka, a folyam hordozta dinnyehéj, amely a tűnődés és a meditáció kegyelmi állapotával ajándékozhat meg.
Félretéve most már RM ügyét (elvégre április végén járunk): van azért valami, amit nem ilyen könnyű egy vállrándítással elintézni (hja, ízlések és pofonok! dress-code és társas illem! ifjúsági szubkultúrák, műértők és ínyencek körei! fansite-ok és szenvedélyes gyűjtők).
Mégis van valami érvényesnek tűnő (bár talán célját tévesztett) komorság Loos mondásában, van valami vonzó Immanuel Kant ígéretében. Az ízlés ha egész világot fejez ki, egy egész berendezett életet, értékek lazán összefüggő halmazát, talán mégis lehet "jó", és még inkább lehet "rossz", méghozzá valamilyen elementáris értelemben. Talán azért, mert a válogatás önkorlátozás is, amellett, hogy önkifejezés. Az ízlés önkorlátozás és világépítés, és a korlátok, ahogy a megépített világok is, erkölcsi tartalmat hordoznak. Javaslatot tesznek, legalább kis jelzések útján, arra, hogyan éljünk együtt vagy egymás mellett. A szmoking és a frakk kellékek csupán a tisztelet és az önbecsülés bonyolult rituáléihoz. A "jaj, talán túl öreg vagyok ehhez a rikító darabhoz" érzésben ott egy bonyolult gondolatmenet magva: hogy az embernek kora van, s a kornak sajátosságai, illő és nem illő vonásai, hogy nem jó összekeverni a fiatalságot az érett korral, mert akkor mit jelent az egyik, és mit a másik? Minden kis részlet, egy szín, egy mozdulat metaforája egy szeretett vagy fontosnak tartott rendnek.
Meglehet, nem léteznek ezek a rendezett világok, szerepek, hierarchiák, amelyek miatt egy ízléskérdés olyan szörnyen fontosnak, megalázóan gyötrőnek, vagy végzetesen leleplezőnek bizonyul néha. Lehet, hogy nem létezik az összes ilyen világ és rend, csak néhány, vagy legalább néhány esetében nagyon szeretnénk, ha létezne. Talán mindöszsze arról van szó, hogy őrizzük magukban az emlékét régről. Akárhogy is van, ki ne vágyna a biztos ízlésre? A bizonyosságra, hogy mindig jól választunk? És legfőképpen arra, hogy ezt mások is így gondolják?
Ennyiben egy icipici teret, egy szikrányi igazságot adhatunk a pániknak (hogy tudniillik ez, mindegy mi, már aztán tényleg túl van a jó ízlés határán!). Olyan ez, mint a fájdalom, valami zsigeri jelzés, a védekezési ösztön mozgósítása. Vannak korlátok, amelyeket nem szabad átlépni. Persze ezek nem esztétikai korlátok, hanem morális korlátok, morális korlátok a gondolkodásban, a művészetben, az öltözködésben, a viselkedésben, a vásárlásban, a marketingben, a könyvírásban, az újságírásban, a színjátékban, a beszélgetésben, a gyereknevelésben.
Az ízlés tárgyai olyan dolgok, amelyek az érzékeinkre és az érzékeinken keresztül az érzelmeinkre és a gondolkodásunkra, és ezen keresztül aztán a viselkedésünkre hatnak, az alkotásainkra, az írásainkra, a beszédünkre, a jelekre, amelyekből aztán felépítjük a világunkat, és megint elölről. És bizonyos dolgokról nem szeretnénk, egyszerűen csak rühellenénk, ha hatnának ránk, és aggasztónak találjuk, amikor és ahogyan másokra hatnak. Szeretnénk, ha bizonyos dolgokból nem építenénk világot (nem akarunk olyanok lenni, nem akarunk olyan világban élni). És szeretnénk, ha ezekből a dolgokból mások sem építenének világot. Ez volna az az ízlés, amely - Immanuel Kant szerint - minden emberben közös. Tulajdonképpen szokták morális érzéknek is nevezni, persze más összefüggésben.
RM (utoljára bukkan fel itt) nem tartozik ebbe a kategóriába. RM ronda és ártatlan, az abszurditás szépsége fénylik rajta. Immanuel Kant ítélőszéke talán nem mentené fel (bár ki tudja - lehet, hogy Kant éppen erre lenne vevő, persze valamilyen bonyolult filozófiai formulába csomagolva), de én nyugodtan felmenthetem. Pánik kioltva.
Hanem hát mi tartozik ebbe a kategóriába? Mikor jogos a pánik (akár önkritika formájában)? Erre a kérdésre nincs válasz, azt hiszem. A választások, jelek, jelzések, amelyek az ízlést alkotják, folyton változnak. A jó ízlés próbája most már a jó lelkiismeret próbája, a jó lelkiismeret valódi próbáját pedig egyre csak keressük, ha keressük, vagyis jó esetben.
A kimoderált részek többnyire Gyurica úr előző nickjeihez köthetők, így tehát itt vannak azok a beírások (többszörösen is), mivel Gyurica úr rendre saját magát és előző nickjeit ismétli.
Magam sem állítottam az ellenkezőjét, valóban nem tudsz hazudni. Még hazudni sem tudsz.
Egyébként – hidd el! – mennél többször mondod, hogy nem hazudsz, annál kevésbé hihető.
Még egy jó tanács: ha ennyire kényes vagy a „becsületedre”, ne olyasmivel foglalkozz, ami révén szükségképpen kevered magad hazugságba („jobb” esetben hazugság gyanújába). Például: ha mindegyre a Babarczy Eszterrel kapcsolatos intimitásaiddal (visszaélt a rábízott titkoddal stb.) hozakodsz elő, akkor az olvasók vagy elhiszik, amit írsz, vagy nem. Pontosabban fogalmazva: nem hiszik el. Ilyen a világ. Vannak benne hazug emberek, így azután a hazugoknak sem hiszünk, főleg akkor nem, ha még hazudni sem tudnak normálisan.
Bár, a jóisten se ismeri ki magát már ebben a világban. Babarczy Eszter például, aki ugyebár „okos nő”, nyíltan fenyegetőzik azzal, hogy visszaél(het) mások bizalmával.
Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet. Mindenki anonimitását tisztelem.
Turbózott ostobaság. Először is: aki valóban tiszteli mások „anonimitását”, az nem fenyegetőzik az ellenkezőjével, hanem egyszerűen csak csöndben marad, titokban tartja, hogy tud olyasmiről, amit mások nem tudnak. Ilyen egyszerű. De mondom, Babarczy turbózott ostobaságot művel, mert innentől már teljességgel érdektelen, hogy igazi vagy hamisított levelek közzétételével fenyegetőzik, hiszen aki olvassa Babarczy szövegét, csak arra a következtetésre juthat értelemszerűen, hogy „na, ez az ember se érdemli ki többé a bizalmamat, sem levélben, sem másként”.
És miért nem? Mert, ha (tegyük föl) igaz, amit Babarczy állít (vannak levelei, információi stb.), nos, akkor is hazudik. Mert az már nem igaz, hogy „tiszteli mások anonimitását”. Tudniillik már a puszta közléssel, sejtetéssel is hírbe keveri a másikat, s amellyel nyilvánvalóan sérti a másik ember integritását. Babarczy Eszter „feltárhatna bármit abból, amit tud”, ámde ő nem tár föl semmit abból, amit tud. Babarczy olyan, mint Sztálin elvtárs, megsimogatja a kisúttörő buksiját, pedig akár le is lövethetné.
Míg a másik variáns, hogy Babarczy blöfföl.
Na most, akár blöfföl, akár nem, mindez együttvéve azt jelenti, hogy Babarczy Eszter vagy alattomos (ez a „jobbik” eset), vagy (a rosszabbik esetben) hatványozottan alattomos.
Nota bene nem én állítom, ő maga közli magáról a fent idézett hozzászólásban. Kérdezem: mi ebben a bolt Babarczy Eszternek? Unikális tanárnő legyek a bölcskaron, ha értem.
Mindegy, néked azért szívből tanácsolom: inkább Babarczy könyvéről, esetleg Almási kritikájáról írd le a véleményedet, ha ugyanis ezt teszed, garantálom, senki nem mondja, nem is gondolja majd, hogy hazudsz. Még én sem.
Ellenkező esetben marad rólad az eddig kialakult vélemény: egy komolytalan, gyönge nick, aki kategorikusan állítja, hogy nem hazudik, miután közölte, hogy szokott hazudni. Csak nehezen szokott. Ugyanis kizárólag az tudhatja, hogy „nem is igen tud” hazudni, aki azért csak-csak próbálkozik a hazudozással.
Ha viszont nem szövegelemző hozzászólásokat akarsz írni ebben a fórumrovatban, hanem továbbra is zavaros intimitásokban utazol (mint az alattomos Babarczy Eszter), akkor javaslom, regisztrálj egy autentikusabb nicket. Megnéztem: a „Sánta Kutya” név már foglalt az Indexen, de a „Sunyi Macska” még nem!
Szabó István kooprodukciós filmet forgat. A new yorki Variety magazin információi szerint a Twentieth Century Fox megvásárolta a "Babarczy Eszter köztársasági elnöknek" című dokumentumdráma jogait. A jogtulajdonos Index.hu a hírek szerint másfélmillió dollárt kapott a megfilmesítésért.
Ian McNeil filmproducer elmondta, hogy Szabó István Oscar díjas rendező várhatóan késő ősszel kezdi meg a forgatást. A dráma egy idősödő férfiról szól, aki váratlanul feladja addigi életét és egy internetes oldalra költözik. Virtuális lénye lassan átveszi az irányítást személyisége felett. A férfi Lambrakisszá a krétai buzukiművésszé lényegül, akinek egyetlen vágya, hogy megakadályozza egy fiatal nő elnökjelöltségét. Később feltűnik a titokzatos Operátor aki egy jeruzsálemi terrorcsoport tagja és le akar számolni Lambrakisszal. Szabó István elmondta hogy bár nagyszerűnek tartja Michelangelo Antonioni 1977-es "Babarczy Esztert köztársasági elnöknek" feldolgozását, de ő, idézzük, egy másik "Babarczy Esztert köztársasági elnöknek"-et akar, egy olyan "Babarczy Esztert köztársasági elnöknek"-et amely a mának szól. Lambrakisz szerepére Gudmund Gudmundsdottir izlandi transzszexuális művészt kérte fel, aki korábban Lars van Trier "Gyurcsány vagy Orbán" című filmeposzában debüttált. Később a "Kérdések a polmoderátorhoz" című finn tragikomédiában nyújtott kiváló teljesítményéért a legjobb nő- és a legjobb férfialakítás díját kapta a katowicei filmfesztiválon. "
Pár tíz év múlva a hipernet korában majd azon fognak röhögni, h az ősök, hogyan kínlódtak az internet korában - vagyis most - , hogy igazolják az identitásukat! Brrrrrrrrrr! Na!
Korhatáros lesz?