Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Kb. "száz éve" keresem a neten azt a képet,amit ugyanott láttam korábban.Ezen John és Mimi néni látható repülőgépen ülve,egymás mellett természetesen,csak ők láthatók a képen.Ezt is a 64-es évre saccolom.
Nekem azért tetszett,az jött le a képről,mintha Mimi néni még mindig vasmarokkal,túlzott szigorúsággal viselné gondját imádott "fiacskájának".
Mintha John egy kicsit megszeppenve ülne ott mellette. :)
Ha véletlenül találkoznál a képpel,kérlek tedd közkinccsé!
"John erősen rövidlátó volt. Hordott is szemüveget, de nyilvános helyen nem viselte. Amíg meg nem látta, hogy Buddy Holly is szemüveges, hülyén érezte magát benne. Emiatt örökké nekiment valaminek, és próbált belőle viccet csinálni. Volt egy barátja a főiskolán, Geoff, aki még nála is rövidlátóbb volt. mikor aztán együtt mászkáltak a belvárosban, sokszor kerültek röhejes helyzetbe: két rövidlátó, aki nem hajlandó szemüveget hordani, képzeljék csak el! Viszont amikor feltűnt a színen Buddy [Holly], John is elő merte venni a szemüvegét,- innen kezdve már azt is látta a színpadról, hogy kinek játszik. Mi akkor valahogy úgy képzeltük, hogy John Buddy, én meg Little Richard vagy Elvis."
George:
"John egyszer sem beszélt erről, amikor a [Help] számot írta, csak utólag. Valóban kövér volt, és szemüveges. Egyszerűen nem érezte jól magát a bőrében. Úgy festett a szarukeretes szemüvegével, mint Michael Caine. Egészen paranoiássá tette a rövidlátása. Ha elvittük egy klubba, úgy kellett a helyére vezetnünk, mert nem látott szemüveg nélkül, de a világért se hordta volna. Vicces volt, amikor Cynthiával jöttek: kint kuporogtak a kocsiban, és azon civakodtak, kin van a sor, hogy feltegye a szemüvegét, bemenjen, és megnézze, hol ülünk."
...Vajon van olyan ember (akár beleértve őt magát is!), aki el tudja képzelni, hogy Pete Best lehetett volna alternatíva Ringo helyett ezekben a filmekben/mókázásban...?
"Érdekes, hogy mindegyikük filmjük valahogy középpontba helyezte Ringót."
Igen...
Talán azért, mert Ringo volt köztük az "aranyos, jópofa átlagember/kisember". Aki mindenfélét csinálhat, neki elhisszük, tőle elfogadjuk. (Lásd később: "I am the greatest" - ha Ringo énekli, akkor oké)
Másrészt 66 után már pedzegették, hogy Ringo szívesen szerepel filmekben, "színészi babérokra tör"... Hány filmben is játszott kisebb-nagyobb szerepet...?
Ugyanakkor a "véletlen" is szerepet játszhatott pl. a MMT-ben: "az egyikünk nagynénje szerepeljen de ne Paulé, mert őneki a nagyapja már volt a Hard-ban, ne is Johné, mert neki tényleg csak egy nagynénje van a valóságban, ez túl direkt lenne - jó, legyen Ringó nagynénje"... A YS-ben meg hát végülis azért találkozik először Ringóval, mert ő énekli a címadó dalt...
Lennonnál egy nagyon jó példa erre - hogy csak a korai korszakból idézzünk - az If I Fellnél a kezdeti Db - Bbm tonalitásból milyen gyönyörűen,magától értetődően megy át D tonalitásba,ami aztán végigvonul a számon.
Ilyet csak nagyon szabad ember tud,akit "nem képeztek agyon" különféle zeneiskolákban,nem vertek át mindenféle hülye vizsgákon,zenei "grádicsokon".
Jó párhuzam. Anmyiban pontosítanék, hogy a képviselet a Beatles-nél nem jelentett kizárólagosságot (gondolom a PF-nál sem), vagyis Lennon is tudott szép harmóniákat, akkordokat kreálni, illetve Macca dalai közt is voltak komplexebb kompozíciók.
A Pink Floydban is beszélhetünk hasonló leosztásról, bár ott nem annyira szerzőpárosként működtek: Waters képviselte a kreativitást és komplexitást, Gilmour a fogyaszthatóságot.
Érdekes, hogy mindegyikük filmjük valahogy középpontba helyezte Ringót.
Az Egy nehéz nap éjszakájában az ő lődörgése jelentette a krízist, a Help! cselekménye az ő gyűrűje körül forgott, a Magical Mystery Tourba úgy csöppenünk bele, hogy elviszi a nagynénjét az utazásra, a Sárga tengeralattjáróban pedig Fred vele találkozik először, ő keresi fel a többieket.
Nem akarok beleokoskodni, nem is vagyok akkora gomba-tudor, de talán pont Macca tette a sokszor értelmezhetetlen Lennon-víziókat fogyaszthatóvá. Nekem pont az Abbey a kedvencem: gyorsan iziben összerakott, vicces ötletelések, azzonal ható instant zene, nincs agyonbonyolítva. Amúgy szeretem Lennon Beatles tagként írt dalait (a későbbieket már kevésbé), de néha bizony túltolta a kreativitást és komplexitást a fogyaszthatóság rovására. Szerintem.
Megyek meghallgatom a Peppert. A Day In The Life egy nagyon bizarr mestermű. De mestermű.
Nem akarok rosszmájúskodni a kedvenc zenészem rovására, de nem véletlen, hogy pont akkor változott ez meg, amikor abbahagyták a turnézást. Igaz, a Revolver még azelőtt született, csakhogy '66 nyara után megszűnt a feszes időbeosztás, Lennon meg amikor nem filmet forgatott vagy stúdióban volt, otthon ült és LSD-zett.
(Saját bevallása szerint ezer tripje volt, ami nyilván "költői" túlzás, de azért ha a turnézás vége és az indiai út közti másfél évben nagyjából ezzel telt a szabadideje, azért az elég durva.)
Így elég nehéz a korábbi produktivitási szintet tartani, de Lennon nagyságát mutatja, hogy még ilyen körülmények között is olyan dalokat írt, amiket felsoroltál. De azt hiszem, a szerzői produktivitása mélypontja (a Beatlesben) 1969 volt - feltehetőleg a heroin miatt, amit a Cold Turkey megírásának idejére sikerült legyűrnie (dehát az végül már nem is Beatles-lemez lett). Szóval lehet, hogy a fantáziáját vagy a kreativitását kiterjesztette a drogokkal kísérletezés, de a produktivitását totál takaréklángra tette. Nem véletlen, hogy A Hard Day's Night és a White Album a két csúcspontja: amikor még nem, illetve amikor épp nem használt semmit (az AHDN idején még nem volt képben a fű sem, Indiában meg csak az volt kéznél szerencsére). Milyen ironikus, hogy általában a Pepper és az Abbey Road van elkönyvelve a legnagyobb albumaiknak, pedig mindkettő Paul-album, Lennon szerepe marginális rajtuk a korábbi önmagához képest (ez különösen az Abbey Road-on feltűnő szerintem).
Ha csak az utolsó éveket nézzük, Lennon már kevésbé tudta tartani a lépést McCartney-val klasszikus Beatles dalok terén.
Míg 1965 -ig nagyjából fele-fele arányban szállították a slágereket sőt, 1966-tól ez gyökeresen megváltozott.
Ha csak a Revolvert nézzük az I'm only sleeping-et leszámítva szerintem nem igen tudta hozni a korábbi színvonalat.
Míg Paulnak szinte az összes dala slágerré vált arról az albumról.
És ezzel nem a Lennon dalok művészi értékét akarom megkérdőjelezni.
Strawberry Fields, Lucy ín the Sky, A Day ín the life, Come together voltak az utolsó nagy dobásai szerintem klasszikus Beatles dalok terén.Talán még a Walrus./Mondjuk ez se kevés/
McCartney ezzel szemben ontotta magából a fülbemászó slágereket 1966 után is.
Kevés lenne a hely felsorolni őket.
Az is igaz persze, hogy kettejük közül az ő zenéje mindig is kommerszebb volt.
Micsoda fantasztikus karrier-zárás! - csodálkoztam rá úgy századszor.
Tudom, hogy Lennon nem szerette (érdekes, hogy pont a Paul és Martin-megálmodta Long One-ra szólt be legjobban - hát a lemez ékköve!), mégis az ő (a lemez felvétele utáni) kilépésének köszönhető, hogy a csúcson (vagy legalábbis karrierjük egyik csúcsán) hagyták abba és nem készült gyenge lemezük.
Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy '70-'71-ben még méltó közös lemezeik készültek volna, de '72-ben Lennon lendülete megtört a Some Time-nál és a régi formája csak 1980-ban kezdett el visszatérni. Más kérdés persze, hogy ha együtt maradnak, akkor nem költözik Amerikába és talán a dalai is jobbak, erősebbek maradtak volna - nemcsak a Beatles szinergiája miatt, hanem, ha megnézzük, legjobb dolgait bizony Angliában írta, sitting in an english garden.
Mint magánember, lehet, hogy a New York-i pörgésre volt szüksége, de mint szerző, nem.
Viszonylagos nyugalom kellett neki a kellő elmélyüléshez, a '72 és '74 között írt dalai nagy része nem fajsúlyos, de legalábbis nem igazán tartalmas, nincs benne kraft. Nem véletlen, hogy öt év "elvonulás" után találta meg újra a mojo-ját (múzsáját?) és akkor sem New Yorkban, hanem Bermudán.
Egyébként szerintem Beatles-ügyben egy dologra lett volna még igazán szükség az Abbey Road után:
rendbe tenni a Let It Be anyagát.
Nem feltétlenül úgy, hogy végigszenvedni magukat az akkori felvételek szortírozásán - ahhoz valószínű évtizedek távlatából se lett volna idegük, nemhogy akkor -, hanem úgy, hogy megnézni, oké, van ez a -mondjuk- 10-11 kész dal, amelyiknek nincs használható, igazán jól elkapott felvétele, abból csinálunk.
Lehet, hogy erre ráment volna '69 ősze - ha meg is valósult volna egy ilyen plusz session, valószínű elég laza időbeosztással, időben elnyújtva, ahogy végülis már az Abbey Road is készült -, de megérte volna még ez az utolsó erőfeszítés: akkor se a kész lemez hallgatói, se ők maguk nem fanyalogtak volna ezen az erősen felemás és a világ szemében mégiscsak búcsúalbumon - hiába, hogy az Abbey Road volt méltó búcsúnak szánva, egyszerűen bekavart ebbe a Let It Be majd' egy évig tologatott megjelenése.
Persze ez ugyanaz az "utólag okos az ember" eset, mint azon sajnálkozni, hogy a tetőkoncert nem inspirált legalább egy hosszú, fizető nézők előtti koncertet - ha nem épp búcsúturnét
(ettől persze még néha sajnálkozom magamban ezeken, még annál is ritkábban pedig, mint látjátok itt is. :)
"Ha belegondolunk abba, milyen világban élünk, és most nem akarok mindenféle közhelyeket pufogtatni, a Beatles zenéje és annak hallgatása továbbra is egyfajta lázadás a mindennapok ellen."
A spontaneitás tényleg nagy erénye - csak sokszor ez sem menti meg (szvsz) a nyögvenyelősségtől.
A négy varázs ló is érdektelen, unalmas. Az ötlet nem rossz - csak semmi nincs belőle.
Esetleg tehettek volna bele még pár friss dalt... pl. azokat, amelyeket a Capitol kiadott az amcsi nagylemez B oldalán.
Úgy tűnik, hogy George nem nagyon csípte az egészet: Ringo elszórakozgat a nénikéjével, Paul csajozik, John mindenféle kisebb dolgot csinál - George meg semmit. Ezért is kap egy lufit, hogy legyen egy kis öröme.
Nekem tetszik az a féktelen jókedv,amikor "brit mulatós zenére" vigadnak a tangóharmonikás hölgy zenei alátámasztásával a buszon.Nagyon természetesnek tűnik az egész jelenetsor.Különben is,a laza spontaneitás viszi az egész filmet.Ezért szeretem.
