A jelenlegi modern fizika több mint 100 éves. Ma már inkább gátja, mint segítője a tudomány fejlődésnek. Szükség van tehát egy új fizikára. De milyen is lesz ez az új fizika? Erre keressük a választ.
Az éter problémája még ma is megoldásra vár. A fizika fejlődését a fényéter kiűzése vitte vakvágányra.
1. A "modern" fizika szerint nincs semmiféle éter, vagyis a jelenlegi hivatalos felfogás szerint a fény az üres térnek, vagyis a semminek a rezgése. Ez ugye nyilvánvaló baromság.
2. Minden értelmes ember számára világos, hogy lennie kell valamilyen anyagi közegnek, amelyben a fényhullám terjed.
3. Az abszolút nyugalomban lévő éter létezését kilőtte a Michelson-Morley kísérlet.
4. Most már csak az a kérdés, hogy ha létezik fényközeg, akkor ez micsoda, ha nem az abszolút nyugvó éter.
Ennek a helyes megválaszolása jelenti a jövő fizikájának a kezdetét.
„ez nem Tomkins úr története. Mert a látott kép is fénysugarak terjedéséből áll össze, a relativisztikus körülmények között.”
Az emberfia álmában láthat olyant is, amit ébren hihetetlennek talál. Ha a kozmológusok visszagyömöszölték az univerzumot egy atommag méretűre, akkor abban a tartományban már a rezgésszám olyan magas, hogy csak nagyon nagymértékű lassítással válik „láthatóvá” az, ami abban rezeg. A kérdés továbbra is az, hogy a rezgő képezi a teret, vagy a tér ad helyet a rezgésnek? /Amit egy Nobel díjas fizikus kiszámol, azt nem illik lehetetlennek minősíteni, főleg ha matematikailag teljesen korrekt./
Egy laikus meg arról álmodozik amiről akar, hiszen nem köti a megszégyenülés veszélye.;-)
Nem tudom miért irtad ezt ide, de ha távolodik tőled a golyó,akkor az átmérője nyilvánvalóan csőkken és van különbség az első és utolsó filmkockák között.
"Látható" mértékű kontrakciót nem tudsz csak úgy mérni, megfigyelni, ez nem Tomkins úr története. Mert a látott kép is fénysugarak terjedéséből áll össze, a relativisztikus körülmények között.
Nolan-nak, a rendezőnek jó dolga volt (Csillagok között), Kip Thorne kiszámolta neki a fekete lyuk grafikáját a mozivászonra.
„Nem kis szerénytelenséggel állítom, hogy ennél egyszerűbben is lehet, adó és vevő helyett összesen két fényvillanással sajátidőben T0 időközzel. Az észlelési T időköz azonosságát megkövetelve a két esetben (M vagy F mozog) és feltételezve, hogy a mozgó rendszerben az idő múlása gamma-szorosa az állóénak, kijön az a bizonyos négyzetgyökös alak (gamma2=1-v2/c2).”
Ez nem azt igazolja, hogy az IDŐ nem elméleti fikció, hanem fizikai valóság?
„csak alaposan végig kell gondolni azt a folyamatot, amivel egy test két pontjának távolságát mérjük akkor, ha nem tudjuk mellé fektetni a mérőlécünket, mert mozog hozzánk képest.”
Vegyünk példának egy biliárdasztalon lévő golyót, aminek ezred milliméter pontosan ismerjük a méretét. Amikor meglökjük a dákóval, felveszi azt a sebességet, amit a lökéstől kap. Ha szupergyors (relativisztikus sebességű) kamerával rögzítjük a „műveletet”, a golyó megállása idejéig, majd a felvételt filmkockánként elemezve vízszintesen megmérjük a golyó átmérőjét. Vajon lesz e különbség az első és az utolsó kockán látott golyó vízszintesen mért átmérője között? Vagyis menetirányba belapult-e a golyó? Amennyiben nem tudjuk a golyót relativisztikus, a kameráéval azonos sebességre gyorsítani, akkor nem jön létre az invariancia, és nem találunk méretváltozást a golyón. A 21. században az nem lehet kifogás, hogy nem lehet megszámolni, megmérni valamit, mert gyorsan mozog. Az, viszont már lehet kifogás, hogy nem tudunk fénysebességet megközelítően gyors kamerát készíteni.
Ráadásul az a kontrakciós képlet, amit Einstein ebből a kinematikai meggondolásból levezetett, s vele együtt az összes többi Lorentz-transzformáció is, kijött egy egész más úton is, az elektrodinamika alapegyenleteiből.
Hraskó A relativitáselmélet alapjai c. "könyvecskéjében" ezt a bevezetést (Lorentz ill. a szinkronozás) logikailag helyes alapozásnak nevezi, de didaktikai okokból mellőzi, és helyette a klasszikus (optikai) Doppler-effektus önellentmondásával és annak feloldásával kezdi.
Nem kis szerénytelenséggel állítom, hogy ennél egyszerűbben is lehet, adó és vevő helyett összesen két fényvillanással sajátidőben T0időközzel. Az észlelési T időköz azonosságát megkövetelve a két esetben (M vagy F mozog) és feltételezve, hogy a mozgó rendszerben az idő múlása gamma-szorosa az állóénak, kijön az a bizonyos négyzetgyökös alak (gamma2=1-v2/c2). Az előbb fogtam papírt, ceruzát, hét sorból meglett. Fogékony nyolcadikos gyerek megértheti (mondjuk ezt még nem próbáltam ki).
Én megmondom őszintén, hogy szavakban gondolkodok. Piszkosúl szeretném megérteni a képleteket. Engem az zavar a képletekben, hogy nem a magyar szavak kezdőbetűit teszik be. Ezt külön meg kell tanúlni.
Én ugyan nem igazán értek ahoz amit irsz, bár szeretném megérteni. Felfigyeltem a szilárd testek összehúzódására a sebesség alatt. A gyorsulás hatására nem a szilárd testek húződnak össze hanem az időgömb.
Az azonos alakú képletek éppen azért azonos alakúak, mert nincs közöttük semmi különbség, legfeljebb a hozzájuk vezető útban.
Lorentz úgy képzelte a kontrakció okát, hogy az az anyagok egy különös összeesküvése annak érdekében, hogy mi ne tudjuk megmérni az éterhez képest való sebességüket. De arra nem tudott semmiféle fizikai magyarázatot adni, hogy ez a sebesség miféle kölcsönhatások révén okozhatná a szilárd testek ilyen összehúzódását.
Einstein viszont rájött, hogy nem kell itt semmiféle összeesküvésre és rejtélyes anyag-összehúzódásra gyanakodni, hanem csak alaposan végig kell gondolni azt a folyamatot, amivel egy test két pontjának távolságát mérjük akkor, ha nem tudjuk mellé fektetni a mérőlécünket, mert mozog hozzánk képest. Ekkor kénytelenek vagyunk a távolságokat fényjelek odaküldésével és a visszaérkezésük közötti időkülönbség mérésével meghatározni. A test két kérdéses pontjáról persze egyszerre kell indulniuk ezeknek a fénysugaraknak, így ennek megállapításához összeszinkronozott órákat is kell tenni a pontokhoz.
De az egymástól távoli órák szinkronozása nem triviális feladat, tekintve, hogy a természetben nincsenek azonnali távolhatások, minden szinkronjel átjutásához időre van szükség. Itt kiderül, hogy bármiképp ügyeskedünk is, az a módszer, ami az egyik rendszerből megítélve tökéletes egyidejűséget biztosít, a hozzá képest mozgó rendszerből megítélve már elcsúszást mutat. És vica-versa: Ami az utóbbiból megítélve tökéletes, az az előbbiből megítélve mutat elcsúszást. Tehát a két rendszer megfigyelői nem juthatnak egyetértésre abban, hogy egyidőben indultak-e a helyzetmérő fénysugarak a két pontból. Márpedig két pont távolságának mérése csak akkor érvényes, ha egyidőben mértük a kettő helyzetét. Ez az alapvető oka annak, hogy a testek pontjainak távolságára más eredmény kap az, aki mozog hozzájuk képest, mint az aki áll.
Ráadásul az a kontrakciós képlet, amit Einstein ebből a kinematikai meggondolásból levezetett, s vele együtt az összes többi Lorentz-transzformáció is, kijött egy egész más úton is, az elektrodinamika alapegyenleteiből. Az elektromágneses kölcsönhatás ugyanis a maga természete szerint, de Maxwell tudta nélkül, automatikusan invariáns a Lorentz-transzformációkkal szemben, vagyis megfelel a relativitáselméletnek.
