nos, a WMS egy sokak számára nehezen elfogadható lemez, különösen Cure hallgatók esetében kelthetett akkoriban, a megjelenés idején csalódást. nemkülönben, anno, én is ide tartoztam:-))
node...
én amikor elkezdtem a pályát a Cure-ral, épp lecsúsztam a wish megjelenéséről, hiszen 92 novemberében már javában ment az eu turné is. igy nyilván az azt követő 3 év a cure zenéjének mélyreható de nagyon lassú megismerésével telt. miyed, disintegration, kiss me, standing on the beach, show, és paris. ezek voltak akkor. nem volt net, egy-egy kazetta vagy eredeti cd-re megérkezésére 4 hetet vártam. a mixed up és a paris voilt a döntő. ezeket 93ban vettem meg, a mixed up-ot használt de jó állapotú magyar nyomású kazettaként míg a paris-t króm kazettára másolva Nőhalnál:-)) (férfiről van szó). egyértelműen nekem találták ki a Cure-t, mert a paris-t -náhány daltól eltekintve - sokkal jobbnak találtam a Show-nál, miközben egyikkel sincs semmi baj szerintem. a mixed up széles és színesvásznű mivolta miatt végérvényesen cureos lett. ehhez jött a győri főiskolán a koleszban meghallgatott disintegration cd, amit erőteljesen nyomtam reggel 7től a kolesz stúdiójában (amyg lehetett- merthogy megbuktam).
95 felemás év volt, mert a Cureból engedve a techno és egyéb zenék is eléggé megfogtak, de a Cure is maradt.
aztán jött 96.
az uj lemezről valamikor márciusban lehetett tudomást szerezni, a rádióban nyomták hegedűs lászlót aki mondta h jön az uj cure lemez, meg tán lesz koncert is asszem a királyi petőfin, akkoriban csak 2 állami rádiós
szennycsatorna volt még.
a lemezt május 7-én hallgattam meg és vettem meg a győrben most már nemtom h is hívtéák a boltot, de a sétálóutcától balr kellett lemenni egy utcába, ott volt egy lemezbolt volt. cd-n, fejhallgatón csalódást okozott. mentem előre hátra de csak nem fogott meg.
nagyon széthúzó, koncepciótlan, a wish-től és az általam már akkor is nagyon preferált disitől teljesen elütött. a kijött the 13th nótát előtte hónapban már nyomták a magyar rádióban, és meg is vettem a maxi cdt ahogy megjelent de nem repestem az örömtől. a véleményem a mai napig az h a the 13th az egyik legelbaszottabb cure szám amit valaha alkottak, bár ha ez olyan stílusos kicseszés akar lenni a cure hívőkkel mint anno a porno után a lets go to bed akkor belefér.
teltek az évek, az ember öregedett sokat, hallgatott sokmindent és a wms is elnyerte végül méltó helyét.
a dalszövegekbe való mélységi elmélkedés, a nagyon szép színes zenei kavalkád mind hangszerhasználatban mind pedig keverésben, megszelídítette a lemezt, csodás oldalait megmutatva ennek a szenzációs zenekarnak.
kiemelkedő lírai teljesítmények vannak rajta, és ha lenne majd egy félmilliós cucc amin lehetne a szomszédokkal -is- megismertetni milyen gyönyörűen szólnak ezek a dalok, akkor sokszor feltenném. személy szerint a lemezen pár dal kivételével jó melódiák vannak, és az akkortól állandósuló 2 óra 40 perces koncerteket is nagyon szívesen hallgatom vissza néha.
összességében van, amikor nem lehet már hova tenni egy mércét, mert olyan szédületes stúdió és élő alkotások után a rajongók mindig valami etalonhoz, mércéhez kötnék elvárásukat, de ez olyannyira hiba, mint amilyen a magunkhoz való elvárásunk hiánya. valljuk be, a wms lemez és turné -bár akkor még nem láttam sajnos őket élőben- nem tartozhat egy gyenge teljesítménynek. néhány dal jelenlétét a lemezről hiányolom, és nehéz egy ekkora pálya átívelése okán kidobni egy forestet csak azért hogy legyen helyette egy bare, vagy treasure+jupiter. mindent el lehet fogadni, de egy kissé nagyobb odafigyelést megérne a lemez, a want-on kívül is robertéktől.
Robert öltözködése hasonult a WMS bohókás jellegéhez. A közönségben szerintem lehet, hogy azért nem láttál annyi punk-dark-rock alakot, mert azok akkoriban vagy hanyagolták a Cure-t (akár ideiglenesen) vagy visszavettek a külsőségekből. Illetve a Friday hatására olyan más közegekből jövő emberek is nyithattak a zenekarra, akik '92-ben még nem mentek volna egy koncertre vagy túl fiatalok voltak hozzá, stb.
A korszak remixeivel kapcsolatban egyetértek. Akkor adták ki a legrosszabb remixet a Feels Good képében. Elsőre se tetszett, azóta se tudtam megszeretni. Egy ötlettelen, már a megjelenésekor is elmaradott hangzású primitív borzalom. Viszont legalább teljesen eltért az albumverziótól. A kicsit más keverésű 13th és Mint Car változatok pont azzal okoztak csalódást, hogy túl csekély mértékben tértek el.
Voltak itt WMS playlist variációs hsz-ok is..., de megértem, ha maradsz az eredeti verziónál ;)
Amúgy baksilemezen kellene ezt mindenkinek meghallgatnia mondjuk egy csöves Made in Japan Marantz-al. Pont annyit ad hozzá amennyi hiányzik az egyébként nem olyan rossz CD hangzásból.
A legdurvább CD, és LP hangzás közti ég és föld eltérésű album az eddigi gyűjteményemből a The Creatures - Boomerang albuma. A CD egy rakás f.stalicska, lapos, nem javítható, az az igazán akkori korra jellemző nem hozzáértő AAD konverziós CD, az UK LP meg akkorát szól, hogy 2005-2009 közt akinek lehetett bemutattam, hogy na így kell szóni egy lemeznek hanglemezlejátszón. Nemrég kijött remasterben is, mérföldekkel jobb lett, de a vinylt még most sem veri (megintcsak az évek utáni keverés vesztett a dinamikán, és a részleteken).
Sőt később még írtad is, hogy jéé a wms kislemezes IUTBM verziója hosszabb, és fényesebben is szól. Akkor most mi is van...? :)))
Elmondanám, hogy a WMS-ről van a fórumon a legtöbb(!) boncolgatás...
Nem lehet az, hogy mégsicsak egy jó Cure album ez? Dehogynem! Pont az extravagáns kicsapongása miatt az! Hiszen még minket is megannyi hozzászólásra sarkalt, és aki még lezúzza, az is hallgatja. Ha nem is album szinten, akkor néha számokat róla. Ennyi! :D (L)
Először is visszatekintve kicsit furcsállom Robert öltözködését ebben az időszakban (brazil mez, CCCP mez), nem mondom, hogy fekete kötött pulcsiban kellett volna leélnie az életét, de itt mintha direkt trollkodott volna a rajongókkal (vagy talán Jasonhöz akart fiatalodni?).
A másik pedig az elképesztően balkezes kislemezválasztás. Ne értsetek félre, imádom mind a négy kislemezes dalt (talán a Mint Car-t legkevésbé), de közös bennük, hogy egyik sem kislemezre való (talán a Mint Car leginkább). A The 13th mint első kislemez szerintem nem más, mint színtiszta trollkodás, a rajongók Let's Go To Bed-szintű sokkolása (még egyszer: imádom a The 13th-t). A Gone is messze van attól, hogy kislemezes dal legyen, megint inkább a rajongók sokkolására szolgáló stílusgyakorlat (oké, "ilyet is tudunk", de ilyennel kijönni kislemezen olyasmi húzás, mintha a Speak My Language lett volna húzószámnak szánva). A Strange Attraction is fényévre van a Cure-hangzástól, ráadásul bevallottan nehezen hozták össze; a Mint Car pedig már a kezdő rikoltással elveszíti az embereket (és hát a dalszöveg számomra homoerotikusnak tűnő részei sem hozzák közel sok emberhez a mondanivalót). A "boldog vagyok boldog vagyok látod, hogy boldog vagyok?" sem annyira szimpatikus (ugyanakkor a Friday-ban működött, de a Friday ravaszabb matéria).
Harmadszor mintha itt közönséget akartak volna váltani: elég megnézni mondjuk a Gone stúdiófelvételét, mintha a luxuspop felé akartak volna elmozdulni (nyilván túlzás, de valahogy hirtelen nem a punk-dark-rock közönséget látom a Swing Tourhoz kapcsolódó fellépéseken).
Negyedszer, amiben nem hiszem, hogy sokan egyetértenek velem; szerintem a B-oldalak még gyengébbek. 3 lemez után itt megint egyetlen dalt se tudnék rátenni egy dal helyett sem a lemezre. A korszak B-oldalasai számomra még fáradtabbak, még törődöttebbek, még szenvelgősebbek, még vékonyabban szólóak, még "Wild Mood Swings-esebbek", mint az album dalai.
Ötödször, a korszak mixei nagyon is a kor gyermekei, azaz van közöttük egészen szörnyű is. (valamint sose értettem, hogy egy dal némiképp másképp kevert, de amúgy ugyanolyan változata miért szerepel külön "mixként", lást The 13th és Mint Car "mixei").
A Wish után (főleg az eredeti, nem a mostani remaster után) valóban úgy hat, mintha a zenekar kilépett volna az angliai szmogos ködből a verőfényes napfényre, a BF viszont inkább Disi, bár azt a völgyben visszhangzó nagy terű, hömpölygő hangzást szeretném még egyszer visszahallani tőlük új albumon. (Mikor a BF/TC közt nyilatozott párszor Robert arról, hogy van egy 3CD-re való demója, melyet 49 éves korára vártam/unk tőle, ami szerinte olyan lett volna mint a Disi, reménykedtem, aztán később már nem is volt szó erről, sőt azt is nyilatkozta, hogy kidobta őket, akkoriban is összevissza beszélt sajnos. Aztán 59 éves korára is elmaradt.) Talán az új album hangzása majd...? hmm nemhiszem az inkább sok BF+kis COGASM szerű lesz, abból is az elborultabb részekre jellemző módon (szerencsére). Mondjuk az Endsong-hoz hasonló hangzással lesz még pár dal szerintem, ami nekem kifejezetten bejön, albumon nagyot fognak szólni.
A TC meg érces, már-már torzít, mondjuk nekem bejön, igaz én szeretem a 'kemény' zenét is (sőt 94-ig szinte csak azt hallgattam, a régi 'klasszikus' nagyokkal). Sajnos van jópár rész, ahol Robert hangjára nem kellett volna annyira nagy emelés, mert úgyis elég lett volna, ahogy kitolja, és inkább betorzít, viszont én örülök neki, hogy ekkora bitangbrutál hangterjedelme van neki, és ezt itt megmutatta rendesen, (New Day? uhh.) más kérdés, hogy ez sokaknak nem jön be. Robinsonék nem tudtak mit kezdeni a Cure-al a keverés terén, túlságosan a Geffenben megszokott Gibson hangzáshoz szokott potikhoz ragadt a kezük, a skeccsöcs gitárok ragasztott nyaka meg végleg rányomta a bélyeget. Sikerült elérni egy ku..ára nem The Cure-os hangzást, ezért szoktam én Untitled, meg White albumnak hívni inkább...nem is tudom máig sem, hogy ezt miféle gegnek szánták így, nekem talán ez az albumcím esett, és esik a legrosszabbulm és nem ők az egyetlen olyan zenekar, aki később ad ki Selftitled albumot, és az addigi diszkográfiájából az a leggyengébb láncszem, ezt sosem értem meg. A Disi lehetett volna az, de nem ez! Még a Wish megérdemelte volna.
Viszont a WMS-nek ilyen hangzást tudok csak elképzelni, szerintem annak a keverésével nem sok gond van, de tapasztalatból mondom csak komolyabb hifi cuccon szól jó, fülesen, gyengus cuccon meg mint minden sokhangszeres (főleg amiben középmagas tartományú hangszerek vannak, vonósok, fúvósok) számnál kénytelen vagy állítani egy Völgyes EQ-t.
Párszor már írtuk, hogy nem kellett volna annyira kipanorámázni...A TC-t meg főleg nem.
A 4:13D-et olyan régen nem hallgattam, hogy arról inkább nem írok most.
Ez a vékonyka hangzás, ami megjelent a WMS-től kezdődően, ez taszított el szép lassan az akkori Cure-tól. Nem hittem el, hogy daluk szólhat ilyen kiherélten.
Az átlag rajongóhoz ezekből csak az albumkiadványok jutottak el: egy remix- és három koncertlemez.
Ahogy a '80-as évekkel együtt a new wave-nek is vége lett, a zenekarnak újra kellett definiálnia magát, megmártózva a '90-es évek alt-rock „olvasztótégelyében” (modorosan szólva:).
1990: Hello I Love You, Entreat (korlátozott megjelenés), Never Enough, Close To Me (Remix), Mixed Up (+ félig talán a Disintegration maxikat egybegyűjtő Integration box setet is ide sorolhatjuk, bár tényleges újdonságot nem tartalmazott) 1991: Entreat (teljeskörű megjelenés), Picture Show, Play Out, koncerteken: The Big Hand, Away (a későbbi Cut), A Letter To Elise, Wendy Time. És ami csak egy TV-műsor volt, de akkoriban jelentős és a többekhez eljuthatott, mint akár a VHS-ek: MTV Unplugged.
Már úgy 2012 óta szokásommá vált, hogy mikor az egész albumot akarom meghallgatni, akkor azt hanglemezjátszón teszem. A KM-től nézve sorrendileg a legtöbbször hallgatottól: BF (imádom ahog felhömpölyödik az Out of This World-el, és utána engem magával ragad végig), TC (imádom, hogy olyan a Lost, mintha behajítanám a tűt a barázdákba, majd Jason beesik a dobok mögé :DDD, aztán már persze máris nincs kedvem röhögni, de a kezdés mindig ezzel jár, onnantól engem szintén végigsodor, ugye a TC az igazság szerint 3LP lenne, és így is a vinylen van a legoptimálisabban rajta minden szám, a maradékokat CD-ről pótolom hozzá, vagy a vinyl kislemezekről, mondjuk folyamatosságában ezért elég macerás, és feeling romboló, kellene a 3LP), KM (egyszerűen lemezjátszóra termett), Wish (pláne a remaster után), WMS (bitang jól szól LP-n!, kb. mint a The Top UK nyomat).
A régebbi albumokat ritkábban hallgatom lemezjátszón, mert értékesebbek, ott nagyon változó a sorrend, és mindet imádom ezért nehéz dönteni köztük. A Happily Ever Aftert elég sokat toltam, utána a The Top-ot, és mivel sajnos még nincs meg a 180grammos Disi, ezért azt csak ritkán szoktam ezen hallgatni, pedig 3 féle nyomatom is van belőle (UK, GER, Indiai, UK szól a legjobban).
A 4:13-at meg sem vettem LP-n, és nem is fogom sorry, viszont az új albumot már most tudom, hogy azonnal igen.
Furcsa, mert most is úgy tartom, hogy a JWP, WMS, 4:13D is egy trilógia. Az a 'hülye' Top lóg csak ki mindig a sorból, mint mindenkinél, de az nagyon, viszont piszok jó albumocska!
Egyrészt a Disintegration után volt egy Mixed Up lemez, ami miatt nem tűnt olyan nagynak a szünet, mert nem a Disintegration-höz képest három évre, hanem a Mixed Up-hoz képest másfél évre érkezett. Voltak új klipek, játszotta is őket az MTV, így kvázi meghosszabbodott a Disintegration korszak, majdnem a Wish érkezéséig.
Másrészt a grunge láz, valamint a '80-as évekből megmaradt rockerek aktuális, a korábbi dolgaiknál lazább, modernebb, stb. anyagaik miatt nagyon sok "hasonló" zene közé érkezett a Wish, még ha ez elsőre olvasva furcsának vagy tévesnek is tűnik. Az MTV, és ezzel együtt a többi tévé és rádió tele volt rockzenével, és ebbe pont beleillett a Wish anyag.
Harmadrészt a Wish nem ugrott olyan nagyon el a Disintegration hangulatától, hangázástól, a felállás sem változott nagyon, egy ember volt csak az eltérés. Ez is segíthette a befogadást.
A WMS érkezését a fentiekhez hasonló dolgok nem nagyon segítették, sőt, minden az ellentétébe fordult: hosszú szünet hézagpótló anyag nélkül, tagcserék, a korábbitól eltérő hangzás és hangulat, az új anyag nem illik az aktuális mainstream közegbe, hiába tombol az ún. britpop láz, az alternatív színtéren a grunge és metál helyébe lépő új kemény műfajokba még annál is kevésbé lehetne bepréselni.
Személy szerint szívesebben hallgatom a 4:13-at, mint a TC-t, bár mindkettőt ritkán.
A The Cure albumról azt nyilatkozta Robert, hogy a producer Ross Robinsonnal nem értettek egyet abban, hogy milyen számok szerepeljenek rajta, végül Robinson duzzogva kiírta magának cd-re a saját playlistjét. Lehet tudni bármit arról, hogy ez milyen dalokból állt?
Köszi, ez tűpontos volt, teljesen egyetértek. A „jóllakottság” talán abból adódik, hogy a Lollal folytatott pereskedés után egy feloszlással fenyegető, depresszív időszakot egy hónapokig tartó, lemezfelvételnek álcázott bulizással heverték ki.
