Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Voltam még az elmúlt hetekben két író olvasó találkozón. Az egyik Grecsó Krisztián, őt csak hallgatni szeretem, olvasni számomra túlságosan elkalandozó, mellékszálakban elvesző (ez nem is szokott minden esetben zavarni, de nála a témaválasztás, meg a stílus sem pótolja, de ez az én defektem), a másik Tóth Krisztina, ha tehetném tőle az összest írást elolvasnám. Remélem hozzájutok szépen sorban.
Amikor a bagoly elkapta az egeret vagy valami rágcsálót, eszembe jutott az az oroszlán, amelyik egy antilopot védelmezett. Persze, a szegény kisegér zsákmány volt, meg az antilop is az, ezt az esetet leszámítva.
Anya és lány története. Nagyon fájt ez a darab és nagyon nyomasztott. (Nem rég láttam ismét az Őszi Szonátát tévében, ahol ki nem beszélt konfliktusok során húzzák ki magukból a mérgező tüskéket, és miután ez megtörténik, úgy éreztem, ki ki visszatért a maga korábbi életébe.)
Itt is felszínre jönnek anya lánya kapcsolat sebzett és mély nyomot hagyó pillanatai, de itt nem volt hova visszatérni… Félelem, aggodalom, még a féltékenységet is megkockáztatom, ki mi hol kezdődik, hol ér véget, nagyon egybe vannak és mégis nagyon külön. Erős metaforákat használ anya és lánya egyaránt, benne van a mozdulatokban, szavakban, dühben és szeretetben az ellökni és visszarántani, veled és nélküled érzése, széles a skála az egymás iránti érzelmeknek. Félelmetes dolgokat kimondani, de még rosszabb bent hagyni. Legyen fájón igaz, mintsem hazugul jó. Peremartoni Krisztina és Soltész Bözse felkavaró játéka.
Sikerre ítélt darab a Thália színházban. A színpadi adaptációt a film forgatókönyvírója készítette. Nagy meglepetésekre nem kell számítani, kb jönnek a filmbéli helyzetek jól megkomponálva a színpadon; tutira mentem, mármint a szórakozást illetően. Adott néhány apukatestű, a munkaerő piacról kiesett, különböző testi és egészségügyi hátrányokkal élő férfi, akik megneszelik, hogy a szomszédos pubban nők százai őrjöngve vesztik el a fejüket vetkőző férfiak látványától. Nem is kell több az elkeseredett, csalódott hősöknek, sztriptíz csapatot verbuválnak, amihez további résztvevőket keresnek, a jelentkezők természetesen még náluk is több fogyatékossággal bírnak – kedvencem Tamási Zoltán Lompos szerepében, akit a legtöbb nyavalya húz – eléggé szürreális a csapat összetétele, a siker is kétséges, de belevágnak, mivel többüknek ez az egyetlen legális lehetősége a pénzkeresetre. Nagyszerű hangulatban telnek a táncpróbák, az odáig vezető rögös út is sok humorral, nevetéssel van kikövezve, de a csúcs a finálé, ahol módszeresen megválnak a táncosok ruháiktól a 80-as évek zenéjére, mondanom sem kell a közönség tombolása közepette, menet közben is többször tapsviharral jutalmazva a játékot.
Azt hiszem, a színészek legalább annyira jól szórakoztak és élvezték a show-t, mint mi.
(Főszerepekben: Szabó Győző, Nagy Viktor, Vida Péter, Pindroch Csaba, Bán Bálint, Tamási Zoltán, Schell Judit, Gubás Gabi)
Most sajnálom igazán, hogy pénteken elmulasztottam! Eljutottam a Néprajzi Múzeumig, be is mentem, és elkezdtem sorban állni a jegypénztárnál. Előttem vagy húsz tini álldogált, s sor pedig lassan halad, úgy másfél perc!fő sebességgel. Ráadásul más ifjoncok már az előtérbe voltak, és csöppet sem voltak diszkréten visszafogottak. A hangjukat még fel is erősítette a tér, úgyhogy visszavonulót fújtam. Egyébként is osztálykirándulós nap lehetett, lépten-nyomon gyerekcsoportokba ütköztem.
Ezt örömmel hallom ám! :) Én is szoktam sárgulni - no nem az epétől - és ez igen inspirálóan hat. Gondoltam, ha Zsanna Pécsről felutazik megnézni néhány épületet tüzetesebben, akkor ezt nem hagyhatom ki, ráadásul úgy, hogy kevesebbet is kell menni érte.
Egyébként szeretem az önálló szervezésű minden nemű túrákat is, meg azt is, ahol simán hátradőlhetek, nincs semmire gond, csak nézni és hallgatni, meg enni.
A Zeneakadémia előtt kezdtük, színes élvezetes bevezetővel indult, a sétát vezető hölgy felhívta a figyelmünket a homlokzat jó néhány érdekességére, gazdag díszítettségére, a különböző stílusjegyek keveredésére, domborművekre, frízekre, bent az üvegmozaik, díszüvegek, Zsolnay gyár padló- és falburkolataira – ezzel még sok helyen találkoztunk. Megnéztünk jó néhány lakóépületet, közösen kerestük a szecesszió stílusjegyeit; volt ahova be is tudtunk menni, nagyon szépen felújított lépcsőházakat láttunk eredeti zsolnays burkolatokkal. Aztán útba ejtettük az Ernst Múzeumot és a szomszédságában lévő Capa Központot, itt a túra vezető hölgy szintén kiemelte, mire érdemes figyelni, pl Rippl Rónai által tervezett üvegablakokat, Lechner Ödön által tervezett előcsarnok ornamentikáját – az ő neve, mint a stílus hazai fő képviselője lépten nyomon elhangzott. Magára a kiállításokra nem volt idő, de biztos visszajövök majd, és akkor még jobban szemügyre veszem a kialakítást is.
Az Operaházzal szemközti Drechsler Palotát (volt Balettintézet) nézegettük, ami még romjaiban is gyönyörűséges, egyes hírek szerint befektetők luxus szállodát alakítanak benne. Ezt írja az épület tervezője, Lechner Ödön: „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon. „
Átmentünk az Andrássy út túl oldalára, a Hajós utcába, ami állítólag arról kapta a nevét, hogy a Dunán érkező hajók hajósai idejártak szórakozni. A Telefonközpont (ilyen is volt, tele kábellel és kézi kapcsoló rendszerrel, amit több száz telefonos kisasszony működtetett –régi filmek kockái jelentek meg előttem), mai nevén Merkúr Palota szintén ámulatba ejtő, hangulatos zöldellő belső udvarral. Volt még néhány lakó- és középület, amit megnéztünk a közelben, ahol egyértelműen felfedezhető volt a szecesszió valamelyik jellemzője. Fárasztó, de egyben nagyon kellemes, időutazós városi séta volt.
Én megértem egy kicsit,hogy nem válogathatnak úgy,hogy csak a bűbájos, vicces, emberi képek kerüljenek be, mert a világ nem ilyen,de az arányok nagyon eltolódtak....
Még eszembe jutott a cipőkiállítás kapcsán, hogy milyen jó, hogy a mezítlábasságnak is szenteltek teret. (Gyerekkoromból felsejlik egy kérdés, amit dédnagyapám intézett a hozzánk átjövő kis rokongyerekhez minden nap : "Ki volt érted mezítláb?" Kár, hogy akkor és utána kamaszkoromban - addig élt a dédnagyapám - nem kérdeztem rá,hogy honnan ez a mondás?)
Yasmina Reza: Egy élet háromszor - Rózsavölgyi Szalon
Egy házaspár életének alap szituációja jelenik meg, nevezetesen az esti gyerek lefektetése kapcsán jönnek a kis házastársi játszmák a szülők között, ki mit enged meg, meddig tart a felelősség, kinek mennyire fontos a munkája, szabadideje, ebbe az ádáz civakodásba csöppen bele a férj felettese a feleségével, akik újabb feszültségeket generálnak. Piti dolgokon megy a huzakodás, de ahogy reagálnak a felek, az borzalmas, indulatok, agresszió, egymás víz alá nyomása, cinizmus, egy egy jól irányzott flegma vállrándítás.
Ugyanaz a helyzet három különböző nézőpontból - változatlan tényekkel, mégis különböző viszonyulásokkal önmagukhoz, a problémákhoz és egymáshoz - ismerősen csengők. Az előadás elrendezése, a közelség elég intim betekintést ad az afférokba, ahogyan egymásnak feszülnek és helyenként kivetkőznek emberi mivoltukból. Scherer Péter nagyon nagyon jó volt.
Hát csak rajta, ezen a héten - legalábbis péntekig - nagyon kellemes, meleg időt jósolnak ! Mi is kb. fél órát ültünk a múzeum előtt egy padon és süttettük magunkat a nappal beszélgetés közben, mielőtt bementünk volna kiállítást nézni.
Egyébként a babás programod nagyon érdekes volt, olvastam, amit írtál!
Hasonlóak voltak a benyomásaim, a WP kiállítás nem a harmóniát, kiegyensúlyozottságot, békét, nyugalmat sugározta.
A cipő kiállításban még a korábban írtakon túl az a volt az érdekesség, hogy azok viselésén át mutatott be nemzeteket, kultúrákat, szakmákat, éghajlati viszonyokat, gazdagságot stb.
Szentendre - Otthon – otthontalanság köré épült kiállítás sorozat tizennyolc helyen, ezek közül láttam néhányat, számomra az érdekesebbjei:
Barcsay Múzeum – Bakos Tamás Az utca hangjai c. kiállítás
Mindenképp érdekesség a képein túl, hogy 13 évig élt hajléktalanként a fővárosban és közben festett többféle anyagra, fára, papírra, kartonra, egy bécsi kurátornak köszönhetően kerültek köztudatba a képei. Azt hiszem, az általa festett tekintetekben, mozdulatokban benne van az a perspektíva, ahonnan hosszú időn át szemlélte a világot. Vibrálóak, sötétek, pesszimisták, nyugtalanok. Művészet Malom - MIG 21 című nemzetközi kiállítás - nem, nem a vadászrepülőkről szól, sokkal inkább az elmúlt 45 év vándorlásáról, migrációjáról, mozgásáról szól.
Néhány fotó montázs:
Aztán a főtéri Képtárban Szentendre felső nézetből, bűbájos apró háztetők sokasága, titokzatos belsővel. Volt még több modern kiállítás, őszintén szólva bennem sem maradt, el sem jutott el hozzám, amikor megkérdeztem az ott posztoló múzeumi dolgozóktól, hogy egy egy képnek milyen címet lehet elképzelni, azt mondták, a modern művészet többek közt attól is modern, hogy azt látok bele, amit akarok, - már ha tudok, gondoltam magamban, soknak nem tudtam, némi mankó elkelt volna.
Az utcák tömve voltak turistákkal, ment az evészet, ivászat, a múzeumok szinte kongtak az ürességtől.
Ezt nevezem programnak! Kedvet csináltál hozzá. Mind a múzeumhoz, mind a cukrászdához. Még ahhoz is, hogy elmenjek egy ipőboltba, és szigorúan csak esztétikai szempontok szerint nézelődjek.
Magdolnna után én is beszámolnék röviden a World Press fotókiállításról. Tömeg most is volt, pedig valahogy úgy képzeltem,hogy a kiállítás végefelé már talán nem lesznek sokan, na meg azt is képzeltem,hogy a ragyogó napsütéses idő inkább a szabadtéri programokra csábítja az embereket. Valahogy úgy érzem,hogy a kiállításon túlteng az erőszak, szenvedés, embertelenség ábrázolása s csak kis rész jut az érdekes emberi pillanatoknak. Ilyen lenne a világ? Rám idén legjobban az a fotó hatott, amelyen egy tülkéért lemészárolt halott rinocérosz volt látható... Hogy ne ez a nyomasztó emlék maradjon meg bennünk (hárman néztük a kiállítást), mi is megnéztük Máté Bence bámulatos természetfotóit, csodásan elkapott pillanatok, színek, mozdulatok, néhány felvételt úgy elfogadnék a szobám falára is... És bár úgy tettük fel a kérdést magunknak,hogy a World Press után a természetfotókat nézzük-e meg vagy a lábbeli-kiállítást, végül ez utóbbiba is "belekóstoltunk" a szemünkkel. Olyan gazdag anyag, olyan sok információ volt közzé téve, hogy akár egy egész napot is el lehetett volna tölteni csak ezzel is. Az volt a benyomásom, hogy ezen a téren sincs új a nap alatt, megszámlálhatatlan forma, minta, anyag alkotja a cipőket, pacskerokat, sarukat, szandálokat, csizmákat. Nekem legjobban a lappföldi prémcsizmák tetszettek, ezeket szívesen fel is próbáltam volna: erősnek, mégis puhának, kényelmesnek és nagyon melegnek látszottak. Legmeglepőbb dolog számomra a szánhúzó kutyáknak készített kicsi csizmácskák voltak. Legjobban viszont a magyar piros női bőrcsizma tetszett, hímzett tulipánnal és madarakkal, bár nem tudom,hogy vajon mennyire lehetett kényelmes.
Ezután a szellemi táplálék után következhetett a testi: a Jászai Mari téri Maródi cukrászdában nyírfacukorral készült sütik és cappuccino - nagyon jó kis délután volt a fantasztikus októberi napsütésben! :-)
Igen, de mennyire felismerem! Két évvel ezelőtt én is találkoztam Lackfi Jánossal, kész showműsor volt, amit előadott. Akkor is a saját írásból olvasott fel, éspedig a Milyenek a magyarok? címűből.
Én meg az előbb értem haza, a Tudásközpontban a könyvtári napok "zárótételeként" Lackfi Jánossal volt író-olvasó találkozó. Nagyon bírom Őt, most is jókat beszélt, verselt :-)
Hamarosan megjelenik egy újabb kötete, ahol - az Apám kakasa mintájára - közismert magyar verseket dolgozott át, "ősidőktől" napjainkig.
Ebből az egyiket el is mondta.
Így kezdődik az átirat: "Szilágyi Örzsébet email-jét megírta, Emoti-konokkal azt is telesírta"
Igen, nagyon kedves hiedelmek. Bár a leírtak alapján elképzelhető, hogy ilyen módon jó egynéhány pogány rítus őrződött meg. Gyanítom, hogy az esőbaba eltemetése helyettesíthette az emberáldozatot.
Az előadó pedig a szakértelem mellett sok szeretettel beszélt a tárgyról, és ez átjön a hallgatóságnak is. Mindenki szép békésen dolgozgatott, és segített a másiknak, ez alighanem a jó gondolatok körébe tartozott.
Szombaton részt vettem egy rendezvényen, ahol több egyéb mellett a babakészítésről is szó esett. Egy olyan nő beszélt róla, aki hat évet töltött az - akkor még - Szovjetunióban, az orosz részen. Ott ismerkedett meg a babákkal. Persze, nem gyárban késíztett játékszerekről van szó, hanem házilag készített holmikról. Ezek a babák nem valami élethűek, mert nincs arcuk, csak fejük. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, időnként nagyon kifejezőek. Az arcnélküliségre két indokolás van. Az első, hogy ha arcot festenek nekik, akkor lelkük is lesz. A másik, számomra szimpatikusabb, hogy ha szemük lesz, meglátják, mi történik a házban, ha szájuk, ki is beszélik. Nem a gyerekeknek szánták, bár volt olyan is., afféle házi istenkéknek szánták, a szentképek és a gyertyák közé rakták, bár nem hinném, hogy imádkoztak is hozzá. Az egyik fajtát helyben elkészítettük, még nekem is sikerült, bár kissé csámpás lett. Ezeket a babákat rongyokból kötözték össze. A ruháját, illetve a testét nem volt szabad tűvel illetni, előre elkészítették, és zsinórral kötötték össze, amit csak tépni volt szabad. A belsejébe a tömőanyagon kívül néhány szem mag, és egy pénzecske is került, hogy jólétet hozzon a készítőre és a családjára. Ajándékozni is lehetett, ebben az esetbe is csak szépeket lehetett gondolni közben, különben nem hatékony.
Csak nők készíthették, a férfiak még jelen sem lehettek, amikor a nők ezen dolgoztak Mi már kivételt tettünk, a fiúk is ott maradhattak, ha akarták, de nem nagyon akarták...
Három kedvencem volt a bemutatottak közül. Az egyiket akkor készítették, amikor már több napig zuhogott. Ennek a babának a ruhája csíkos volt, hogy az esőre hasonlítson, a köténye is felhőt mintázott. Az egész falu kivitte a határba, és ünnepélyesen eltemette. Ha nem segített, készítettek újat és nagyobbat, előbb-utóbb csak kisütött a nap.
A másikat akkor csinálta az anya, ha a lánya már eladó sorba lépet. A csinosan felöltöztetett babát kitették a ház elé, a lócára. Ha valamelyik legény kézbevette, annyit jelentett, hogy érdeklődik a lány iránt. Viszont ha sokat késlekedett a nyilatkozattal, gyöngéd célzással egy másik babát dobtak az udvarába. Ha még mindig nem lépett, a falu összes vénasszonya nekilátott, hogy lehetetlenné tegye az életét. Vagy lánykérés, vagy költözés lett a vége.
A harmadikat az új menyecske kapta, ő is szép ruhákat viselt, és tyz kaja volt, hogy az új feleségnek minden ház körüli teendőt el tudjon végezni
Nálam most olyan zsákok is vannak teli gyerekruhákkal, amit el kéne vinnem valahova, szerintem a vöröskeresztet célzom meg, csak legyen időm, meg persze cím, ahol fogadják.
Nekem már több ilyen dobozom is van :-) És egyszer elkezdtem az oldalukra ragasztgatni kis átlátszó "füleket", amibe be lehet csúsztatni olyasmit, amiből ránézésre látszik, hogy mi van a dobozban. De idő hiányában még a feléig sem jutottam el :-(
