A minap egy tudományos híradásban fekete-lyukak ütközésének gravitációs impulzusainak észleléséről adtak tájékoztatást.
A beszámoló szerint az észlelő műszer két 6 km hosszú lézernyaláb segítségével működik. A nyaláb egyikének az impulzus hatására hullámhossz megnyúlást észleltek.
Teóriám szerint a világmindenség "horizontjáról" hozzánk érkező fény vöröseltolódását nem a fényforrás távolodásától, hanem fény útja mentén lévő gravitációs mezők rendszeres változásai idézik elő, mintha impulzusok érnék, ugyan úgy ahogyan a fekete-lyukak találkozásának gravitációs impulzusi is korrigálták a mérőműszer fény nyalábjainak hullámhosszát.
Nem, ez csak egy idealizált szóhasználat. Amit tudunk, hogy a mai horizontunkon belüli tartománya, az infláció kezdetén még csak kb. 10-33 sugarú volt. Ezt látjuk magunk körül mindenfelé a 13,8 milliárd éves fénysugarakban.
A Föld közeledett eddig is, még ha te nem is tudsz róla.
A Nap felfúvódása pedig változtat ugyan némileg a bespirálozás ütemén, de a lényegen nem.
Az 1.5 milliárd év nem mond ellent annak, hogy a korábbi 4 milliárd évben az élhető sávban tartózkodott a Föld, hiszen a bespirálozás egy gyorsuló folyamat. Két okból is: Egyrészt távolság négyzetével fordítottan arányosan nő a gravitációs vonzás. Másrészt egyre nő a porral való ütközés miatt keletkező fékezőerő is, hisz az a Föld kerületi sebességének négyzetével arányos, ami pedig egyre nő az egyre kisebb sugarú pályákon, s ettől növekszik az időegység alatt bekövetkező mozgási energiavesztés.
De ezek annyira igazán alapvető ismeretek, amiről nem fogok veled vitatkozni.
"Ennyi idő alatt a két tömeg közeledett egymáshoz?
Azaz a gravitációs összeomlásra mutat valami jelet a Naprendszer?
Tudomásom szerint nem."
Dehogynem! A Föld mozgási energiájának lassú vesztése miatt (a kozmikus porral való folyamatos ütközése következtében) 1030 év alatt bespirálozik a Napba. De már 1.5 milliárd év múlva is annyira meg fogja közelíteni, hogy túl forró lesz az élet fennmaradásához.
"a gravitációs összeomlás egy hamis feltételezés"
Inkább a te kozmológiai alapismereteid elégtelenek.
A körforgásból eredő centrifugális erőt, előbb, utóbb legyőzi a gravitáció. A hegycsúcsról csak lefelé vezet út. Úgyhogy a taszító gravitációnak is van szerepe a tapasztalható homogenitásban.
"A sötét energiával nem lehet kiegyensúlyozni a gravitációs összeomlást, mert ez az egyensúly instabil lenne, a legkisebb eltérés is önmagát erősítő folyamatot indítana el."
Talán előbb a közelebbi objektumokat kéne vizsgálni.
A Nap 4,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki az elfogadott elméletek alapján.
A kialakulás módjáról most ne vitatkozzunk, mert csak félre vinné a problémát.
Ha csak a Földet nézzük, ~4,5 milliárd éve kering a Nap körül.
Ennyi idő alatt a két tömeg közeledett egymáshoz?
Azaz a gravitációs összeomlásra mutat valami jelet a Naprendszer?
Tudomásom szerint nem.
Ez alapján (is) a gravitációs összeomlás egy hamis feltételezés, s nem szükséges a sötét energia feltételezése az összeomlás akadályozására.
„Egyedül úgy kerülhető el, ha nem egy statikus univerzumot akarunk megmagyarázni vele, hanem eleve feltételezünk egy kezdeti tágulási dinamikát.”
Nem egy statikus univerzumot akarok „magyarázni”, hanem egy tól-ig ingadozó dinamikust. Ebben az univerzumban a vonzó és taszító gravitáció soha nem kerül egyensúlyba, csak erősen törekszik arra. Nincs egyetlen szingularitásba zuhanás és nincs végtelenbe való szétszaladás. Így nincs egyetlen Ősrobbanás, de vannak szétrobbanó objektumok, ahogy vannak összecsomósodó objektumok is. Pontosan ebből adódik a kozmikus léptékű homogenitás és irányfüggetlenség. De mind ez jól elkülöníthető korpuszkulákból tevődik össze. Az hogy milyen elmélet írja le helyesen az univerzum dinamikáját, még várat magára. „Az Einstein egyenlet ez idő szerint…” Az idők és elméletek változnak, ezért lesz az még másként. (bár én azt már nem élem meg)
A sötét energiával nem lehet kiegyensúlyozni a gravitációs összeomlást, mert ez az egyensúly instabil lenne, a legkisebb eltérés is önmagát erősítő folyamatot indítana el. Egyedül úgy kerülhető el, ha nem egy statikus univerzumot akarunk megmagyarázni vele, hanem eleve feltételezünk egy kezdeti tágulási dinamikát. Az ősrobbanást. Pont ennek a felismerésnek az elszalasztását nevezte Einstein a legnagyobb tévedésének.
De az Einstein egyenletet táguló gázfelhőre is csak a homogenitás feltételezésével tudjuk megoldani. Vagyis vagy mindent egyenletesen betölt a gáz, vagy a megoldás csak a gázfelhőn kívüli üres téridőt írja le helyesen.
Az Einstein egyenlet ez idő szerint a kozmológiáról való objektív diskurzus egyetlen működő nyelve. Aki ezt nem beszéli, az nem tud értelmesen részt venni benne.
Különben Einstein legnagyobb tévedése, éppen a Kozmológiai Állandó az, amit ma sötét energiaként a dinamikára, mi több, a gyorsuló tágulásra hivatottnak tekintenek. Az időben lassan kialakuló tömeggel rendelkező neutrális testek, a taszító gravitációnak köszönhetően nem képeznek szingularitásokat.
„Nem vehetjük, mert ez már réges-régen összeomlott volna a maga középpontjába. Mert nem rendelheted meg csak úgy a pincértől, hogy szingularitást nem kérsz a tömeg mellé. Ez nem kívánsághangverseny, tetszik, nem teszik vele adja az Einstein egyenlet, le kell nyelned.”
A sötét energia is „anyagi” természetű és a taszító gravitációt képviseli. Miért kellene összeomlani az egész miskulanciának, ha van benne távoltartási képesség? Az Einstein egyenlet meg nem az Univerzum „tervrajza”, hanem egy elmélet, aminek vannak használható gondolatai is. Igaz kevesen értik meg annyira, hogy az egzisztenciájukat rá alapozzák.
"Azt mondod, hogy egy véges, homogén izotróp anyagmennyiség tölti ki azt az univerzumot, ami időben véges, de térben végtelen, sima háromdimenziós?"
Az Univerzumnak az a része amiről információink vannak véges méretű, de a geometriája olyan (görbületlen), hogy ha így folytatnánk a nem látható részeken is, akkor nem záródhat önmagába, bármilyen távolságú út után se térnénk vissza a kiindulási helyünkre. (Ezért nem jó rá az önmagába záródó pozitív térbeli görbületű Einstein-féle modell, hanem egy zérus görbületű nyílt modell.) Ezen az ismert részen belül homogén és izotrop az anyageloszlás, és véges annak össz menyisége. A sűrűsége is egy jól meghatározható véges érték, épp annyi, ami pontosan ehhez a görbületlen geometriához kell, se több, se kevesebb. Hogy az ismert részen kívül ugyanígy folytatódik vagy sem, arról csak feltételezéseink vannak.
"Vegyük az univerzumot egy nagy „Fekete lyuknak”, amin kívül van az anyagmentes a téridő. Az univerzum belseje, pedig homogén izotróp anyag, mindenféle szingularitások nélkül."
Nem vehetjük, mert ez már réges-régen összeomlott volna a maga középpontjába. Mert nem rendelheted meg csak úgy a pincértől, hogy szingularitást nem kérsz a tömeg mellé. Ez nem kívánsághangverseny, tetszik, nem teszik vele adja az Einstein egyenlet, le kell nyelned.
De ne búsulj, te folyékonyan és aggálytalanul tudsz fecsegni bármi olyan dologról, amelyről a leghalványabb sejtelmed sincs.
Azt mondod, hogy egy véges, homogén izotróp anyagmennyiség tölti ki azt az univerzumot, ami időben véges, de térben végtelen, sima háromdimenziós?
„Mondhatnád, hogy akkor honnan vannak csillagokra és a fekete lyukakra vonatkozó megoldások, de tudni kell, hogy ezek mindig csak a téridő anyagmentes, üres részére vonatkoznak. Tehát mindig a csillag felszínén kívüli részre, és a fekete lyukak téridejének is csak addig a legkisebb sugaráig, amin már belülre omlott az anyag.”
Pontosan ebből indultam ki, amikor az anyag és a téridő elkülönítésére gondoltam. Vegyük az univerzumot egy nagy „Fekete lyuknak”, amin kívül van az anyagmentes a téridő. Az univerzum belseje, pedig homogén izotróp anyag, mindenféle szingularitások nélkül. Aki az univerzumban az anyag sűrűségét, állapotegyenletét akarja vizsgálni, mindenképpen egy lokális, megmérhető részhalmazát vizsgálja, mint a korpuszkuláris és hullám természetű anyagot együttvéve. Ebben a halmazban a „tér”, egyenlő a két korpusz közötti távolággal, ami hullámtermészetű anyagból van. A Nap és a Föld közötti távolságot, már 8 percig tartó fényútnak is nevezik. Szerintem ott ér véget az univerzum, ahol a fény utak. Mivel az ősfény már csak rádióhullám, és lesz az még hosszabb is. Ez a hullámhossz addig növekszik, míg eléri a nulla kelvines falat, az anyagmentes téridőt. Mivel minden Fekete lyuknak van eseményhorizontja, így az Univerzumnak is kell lennie, ami az anyag és nem anyag határfelülete. :)
A "pont" nem fizikai objektum, hanem egy idealizált matematikai fogalom.
A "merre" itt értelmetlen kérdés.
Mert valójában körben mindenfelé.
A körben mindenfelől hozzánk érkező legősibb jelek a mi pillanatnyi kozmológiai horizontunkról származnak. De ez a határ akkor, amikor onnan elindultak a most hozzánk érkező jelek, még csak egy nagyjából 10-33 -cm sugarú térfogatrészt ölelt körül. Ezt az egykori pici térfogatot "látjuk" most magunk körül belülről, pontosabban az ebben lévő anyag múltját. Ennek legmesszebbi határairól pedig a legősibb múltját. A legősibb múlt az ősrobbanás jelenleg ismert első eseményének, az inflációs felfúvódásnak a kiinduló térfogatában kezdődött. De mivel az anyag korai sűrű plazma állapota nem átlátszó, igazából visszafelé "látni", csak az univerzum 380 ezer éves koráig, az atomok kialakulásáig lehet, ahonnét a CMB származik. Amikor a mai horizontunk éppen 380 ezer fényév sugarú volt. Az anyag ettől régibb állapotaira csak azokból a lenyomatokból lehet következtetni, amiket ezek a folyamatok a CMB struktúrájában hagytak. Például a sugárzás hőmérsékletének apró térbeli mintázataiban.
Az általános relativitáselméleten alapuló univerzummodellek mind olyan megoldásai az Einstein egyenletnek, amiben homogén az anyageloszlás. Egyrészt, mert nagy léptékben valóban közel homogénnek tapasztaljuk magunk körül a világot, eltekintve az olyan struktúráktól, mint pl. amit a "gonosz tengelyének" neveznek. Másrészt pedig azért, mert az Einstein egyenletet egyszerűen nem is tudjuk megoldani inhomogén anyageloszlás feltételezésével. Mondhatnád, hogy akkor honnan vannak csillagokra és a fekete lyukakra vonatkozó megoldások, de tudni kell, hogy ezek mindig csak a téridő anyagmentes, üres részére vonatkoznak. Tehát mindig a csillag felszínén kívüli részre, és a fekete lyukak téridejének is csak addig a legkisebb sugaráig, amin már belülre omlott az anyag. Olyan megoldást nem tudtunk előállítani, amin belül változik az anyag sűrűsége, mert ehhez az anyag állapotegyenleteit, is bele kellene kalkulálni, s ez jelenleg leküzdhetetlen nehézségeket okoz.
Tehát az univerzumban lévő anyag valamiféle "szétterjedésének" frontvonaláról való spekulációnak jelenleg nincs semmiféle alapja. Ilyet nem is tapasztalunk, és ilyenről elméleti számítást se tudunk végezni.
De a te spekulációd kicsorbul már ott, hogy összekevered az anyagmennyiség végességét, az anyaggal töltött térfogatrész végességégével. Mert az simán elképzelhető, hogy véges anyagmennyiség végtelen térfogaton oszlik el. Csak a sűrűségének kell elég gyorsan nullához tartania egy véges térfogatrészen kívül.
Az a bölcselkedés pedig, hogy "a végest valaminek el kell választania a végtelentől" tényleg elemien naiv. Ha akár csak bevezető szinten ismernéd például a matematikai végtelen sorozatokra vonatkozó részét, tehát a megszámlálhatóan végtelen fogalmát, vagy a valós számokat, tehát a meg nem számlálhatóan végtelen fogalmát, akkor nem írnál ilyesmiket.
„Egy ilyen világ csak az esetben lenne véges, ha valahol valamiféle fizikai határba ütköznénk, de ilyenről nem tudunk.”
Nem lehetne a véges mennyiségű anyagnak egy olyan határa, amelyen túl a végtelen anyagmentes téridő található. Mivel a végest valaminek el kell választania a végtelentől, még ha azt gyakorlatilag nem is lehet kimutatni. Az anyag tudtommal véges, nem keletkezik folytonosan. Ha minden irányban fénysebességgel terjed szét az anyag, attól még a részecskék közötti távolság nem feltétlenül fénysebességgel növekedik. Főleg akkor nem, ha a végtelen tér már a priori adott az anyag számára. Egy végtelen téridőben 13,8 milliárd év óta fénysebességgel szétterjedő anyagi sugárzásnak is van frontvonala, amit az univerzumbuborék falának tekinthetünk.
Nem ezt mondod, mert te azt hiszed, hogy ez csakis térben zárt, véges de határtalan világot jelenthet.
Pedig nem.
Ez lehet térben nyílt végtelen térbeli kiterjedésű világ is. Márpedig a mérések épp ez utóbbit mutatják, vagyis azt, hogy a térbeli görbület nagy léptékekben nulla, a világ nyílt, azaz nem záródik önmagába. Más szóval állandó irányt tartva sohasem térünk vissza a kiindulási pontra. Egy ilyen világ csak az esetben lenne véges, ha valahol valamiféle fizikai határba ütköznénk, de ilyenről nem tudunk.
