Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Vagy hagymatea! :-) Apukámat legénykorában egy különösen makacs köhögéses megfázásból végül ezzel kúrálta ki a nagynénje. Apukám szerint borzasztó ízű volt,de használt !
Számomra a fotós személye legalább annyira izgalmas, mint az általa készített fotók. Ugyanis az Amerikában, egyébiránt szegénységben élő nő dadus volt és emellett hobbiból fotózta az utcát, az utca népét, lüktetését, spontaneitását csak úgy magának több évtizeden keresztül és amennyire anyagi lehetősége engedte, otthonában a fürdőszobában berendezett eszközökkel hívta elő, amúgy senkivel nem osztotta meg a látványt. Halála előtt két évvel, 2007-ben egy fiatal történész régi épületek kutakodása közepette találta meg az általa összegyűjtött több tízezer negatívot, és végül őt tette milliomossá. A képek többségén a szegényebb réteg életét teszi láthatóvá. Vivian sok felvételen megjeleníti magát is, árnyékok, tükörképek, visszaverődések, formájában. Mai nyelven rengeteget és kreatívan szelfizett.
Egyébként az épület(rész) nem kevésbé érdekes és látványos, mint a kiállítás. Mai Manó, mint a kor egyik legismertebb fényképésze építette az 1800-as évek végén, egy szóval gyönyörűséges minden, a lépcsők, belsőterek, szobák és a nagy műterem.
Robert Capa Központ
A szecessziós séta után szerettem volna ide is visszajönni. A magyar származású fotós képeinek egy része 2013-ban költözött állandó helyre. Az egyik teremben a háborús fotók (nagyon kevés), egy másikban az elmúlt ötven év magyar fotográfusaitól válogattak képeket – nekem ezek a pillanatok és látások kevés kivétellel nem tetszettek, illetve egy Capa díjas fiatal fotós kiállítása, a témaválasztása szintén nem talált el.
Irigylésra méltó az itt olvasható színházi és egyéb program. Sajnos, mostanában nem nagyon járok színházba, részint lusta vagyok, részint meg folyton köhécselek, és mindig a legalkalmatlanabb időben és helyen. Sebaj, majd elmúlik.
Tegnap azért részt vettem egy olvasókörön, de a fenti ok miatt ezt is ott kellett hagynom. A Fejtől s lábtól című regényről beszéltünk, amit ráadásul szeretek is, de hiába, nem tesz jó benyomást, ha folyton-folyvást köhögök.
Básti Juli itt is átváltozó művész volt, nagyon széles skálán játszott két és fél órán belül, a lélek sok rétegét mutatta meg. Szerintem nem fogom elfelejteni.
A Manderley-ház asszonya filmen és könyvben is felejthetetlen, őrületes lehetett a színházi előadás.
Micsoda válogatás az örkényes darab, előadókban és szerzőkben egyaránt.
Jó kis színházi élményeid voltak! Az Alul semmit, mint filmet láttam, a Nem félünk a farkastólt pedig évekkel ezelőtt talán a Pesti Színházban, és bár akkor tetszett,de szégyenszemre már nem emlékszem,kik voltak a szereplői.
Básti Juli pedig remek színésznő,nagy átváltozó, tud nagyon szép is lenni,mint pl. a filmsorozatban,ahol Andrássy Katinkát,a vörös grófnőt játszotta,és nagyon visszataszító jelenség is, mint pár évvel ezelőtt a Játékszínben, ahol a Manderley-ház asszonyában ő volt Mrs. Danvers, a házvezetőnő, dermesztő alakítás volt.
Én okt. 22-én immár harmadszorra néztem meg az Örkényben az Anyám tyúkja 1.-et és még mindig fantasztikus. Lelkendeztem már itt a topikban róla hosszabban, most csak annyit írok megint, mindenki nézze meg (a 2.-at is, ami nekem kevésbé tetszett,de az is jó). Lényeges tudnivaló, hogy a nyáron az Örkényben székcsere volt!, jóval kényelmesebbek az új széksorok.
Megértelek, hogy nem volt türelmed végigállni azt a sort. Érdekes dolog ez, mindenki volt kamasz, én is. Jól emlékszem,hogy mi is mennyit vihogtunk pl. közlekedési eszközön,ha már kettőnél többen voltunk, de ma már engem is idegesít, pedig az eszemmel tudom,hogy ez természetes velejárója annak a kornak.
A filmhez képest modern, mai szókinccsel brutálisan, kíméletlenül ütik vágják a házasfelek (Básti Juli, Rudolf Péter) egymást. És fájt ez nekem is, közel lenni egy ember, egy házaspár mély lelkiségéhez, nyomorához, nem lehet teljesen érintetlenül, kívül maradni.
Megviselt az őrjöngő, alkoholban úszó dühödt, mindenféle kíméletességet nélkülöző gyalázkodás, amihez a vendégségbe érkező fiatal házaspár jelenléte még inkább ösztönzőleg hatott, nem kímélték sem magukat, sem egymást a csontig hatoló éles pengeváltásoktól. Básti Juli úszott a szerepben, elementáris erővel volt jelen a színpadon, még akkor is, amikor háttérben volt. A harsánysága, kiábrándító nyersessége mögött fájón les ki a kétségbeesés,csalódottság. Nagyon örülök, hogy láttam ezt a pusztító játékot, egy percig nem bántam meg.
Sok negatív jelzőt használtam, de háború volt ez a javából.
Voltam még az elmúlt hetekben két író olvasó találkozón. Az egyik Grecsó Krisztián, őt csak hallgatni szeretem, olvasni számomra túlságosan elkalandozó, mellékszálakban elvesző (ez nem is szokott minden esetben zavarni, de nála a témaválasztás, meg a stílus sem pótolja, de ez az én defektem), a másik Tóth Krisztina, ha tehetném tőle az összest írást elolvasnám. Remélem hozzájutok szépen sorban.
Amikor a bagoly elkapta az egeret vagy valami rágcsálót, eszembe jutott az az oroszlán, amelyik egy antilopot védelmezett. Persze, a szegény kisegér zsákmány volt, meg az antilop is az, ezt az esetet leszámítva.
Anya és lány története. Nagyon fájt ez a darab és nagyon nyomasztott. (Nem rég láttam ismét az Őszi Szonátát tévében, ahol ki nem beszélt konfliktusok során húzzák ki magukból a mérgező tüskéket, és miután ez megtörténik, úgy éreztem, ki ki visszatért a maga korábbi életébe.)
Itt is felszínre jönnek anya lánya kapcsolat sebzett és mély nyomot hagyó pillanatai, de itt nem volt hova visszatérni… Félelem, aggodalom, még a féltékenységet is megkockáztatom, ki mi hol kezdődik, hol ér véget, nagyon egybe vannak és mégis nagyon külön. Erős metaforákat használ anya és lánya egyaránt, benne van a mozdulatokban, szavakban, dühben és szeretetben az ellökni és visszarántani, veled és nélküled érzése, széles a skála az egymás iránti érzelmeknek. Félelmetes dolgokat kimondani, de még rosszabb bent hagyni. Legyen fájón igaz, mintsem hazugul jó. Peremartoni Krisztina és Soltész Bözse felkavaró játéka.
Sikerre ítélt darab a Thália színházban. A színpadi adaptációt a film forgatókönyvírója készítette. Nagy meglepetésekre nem kell számítani, kb jönnek a filmbéli helyzetek jól megkomponálva a színpadon; tutira mentem, mármint a szórakozást illetően. Adott néhány apukatestű, a munkaerő piacról kiesett, különböző testi és egészségügyi hátrányokkal élő férfi, akik megneszelik, hogy a szomszédos pubban nők százai őrjöngve vesztik el a fejüket vetkőző férfiak látványától. Nem is kell több az elkeseredett, csalódott hősöknek, sztriptíz csapatot verbuválnak, amihez további résztvevőket keresnek, a jelentkezők természetesen még náluk is több fogyatékossággal bírnak – kedvencem Tamási Zoltán Lompos szerepében, akit a legtöbb nyavalya húz – eléggé szürreális a csapat összetétele, a siker is kétséges, de belevágnak, mivel többüknek ez az egyetlen legális lehetősége a pénzkeresetre. Nagyszerű hangulatban telnek a táncpróbák, az odáig vezető rögös út is sok humorral, nevetéssel van kikövezve, de a csúcs a finálé, ahol módszeresen megválnak a táncosok ruháiktól a 80-as évek zenéjére, mondanom sem kell a közönség tombolása közepette, menet közben is többször tapsviharral jutalmazva a játékot.
Azt hiszem, a színészek legalább annyira jól szórakoztak és élvezték a show-t, mint mi.
(Főszerepekben: Szabó Győző, Nagy Viktor, Vida Péter, Pindroch Csaba, Bán Bálint, Tamási Zoltán, Schell Judit, Gubás Gabi)
Most sajnálom igazán, hogy pénteken elmulasztottam! Eljutottam a Néprajzi Múzeumig, be is mentem, és elkezdtem sorban állni a jegypénztárnál. Előttem vagy húsz tini álldogált, s sor pedig lassan halad, úgy másfél perc!fő sebességgel. Ráadásul más ifjoncok már az előtérbe voltak, és csöppet sem voltak diszkréten visszafogottak. A hangjukat még fel is erősítette a tér, úgyhogy visszavonulót fújtam. Egyébként is osztálykirándulós nap lehetett, lépten-nyomon gyerekcsoportokba ütköztem.
Ezt örömmel hallom ám! :) Én is szoktam sárgulni - no nem az epétől - és ez igen inspirálóan hat. Gondoltam, ha Zsanna Pécsről felutazik megnézni néhány épületet tüzetesebben, akkor ezt nem hagyhatom ki, ráadásul úgy, hogy kevesebbet is kell menni érte.
Egyébként szeretem az önálló szervezésű minden nemű túrákat is, meg azt is, ahol simán hátradőlhetek, nincs semmire gond, csak nézni és hallgatni, meg enni.
A Zeneakadémia előtt kezdtük, színes élvezetes bevezetővel indult, a sétát vezető hölgy felhívta a figyelmünket a homlokzat jó néhány érdekességére, gazdag díszítettségére, a különböző stílusjegyek keveredésére, domborművekre, frízekre, bent az üvegmozaik, díszüvegek, Zsolnay gyár padló- és falburkolataira – ezzel még sok helyen találkoztunk. Megnéztünk jó néhány lakóépületet, közösen kerestük a szecesszió stílusjegyeit; volt ahova be is tudtunk menni, nagyon szépen felújított lépcsőházakat láttunk eredeti zsolnays burkolatokkal. Aztán útba ejtettük az Ernst Múzeumot és a szomszédságában lévő Capa Központot, itt a túra vezető hölgy szintén kiemelte, mire érdemes figyelni, pl Rippl Rónai által tervezett üvegablakokat, Lechner Ödön által tervezett előcsarnok ornamentikáját – az ő neve, mint a stílus hazai fő képviselője lépten nyomon elhangzott. Magára a kiállításokra nem volt idő, de biztos visszajövök majd, és akkor még jobban szemügyre veszem a kialakítást is.
Az Operaházzal szemközti Drechsler Palotát (volt Balettintézet) nézegettük, ami még romjaiban is gyönyörűséges, egyes hírek szerint befektetők luxus szállodát alakítanak benne. Ezt írja az épület tervezője, Lechner Ödön: „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon. „
Átmentünk az Andrássy út túl oldalára, a Hajós utcába, ami állítólag arról kapta a nevét, hogy a Dunán érkező hajók hajósai idejártak szórakozni. A Telefonközpont (ilyen is volt, tele kábellel és kézi kapcsoló rendszerrel, amit több száz telefonos kisasszony működtetett –régi filmek kockái jelentek meg előttem), mai nevén Merkúr Palota szintén ámulatba ejtő, hangulatos zöldellő belső udvarral. Volt még néhány lakó- és középület, amit megnéztünk a közelben, ahol egyértelműen felfedezhető volt a szecesszió valamelyik jellemzője. Fárasztó, de egyben nagyon kellemes, időutazós városi séta volt.
Én megértem egy kicsit,hogy nem válogathatnak úgy,hogy csak a bűbájos, vicces, emberi képek kerüljenek be, mert a világ nem ilyen,de az arányok nagyon eltolódtak....
Még eszembe jutott a cipőkiállítás kapcsán, hogy milyen jó, hogy a mezítlábasságnak is szenteltek teret. (Gyerekkoromból felsejlik egy kérdés, amit dédnagyapám intézett a hozzánk átjövő kis rokongyerekhez minden nap : "Ki volt érted mezítláb?" Kár, hogy akkor és utána kamaszkoromban - addig élt a dédnagyapám - nem kérdeztem rá,hogy honnan ez a mondás?)
Yasmina Reza: Egy élet háromszor - Rózsavölgyi Szalon
Egy házaspár életének alap szituációja jelenik meg, nevezetesen az esti gyerek lefektetése kapcsán jönnek a kis házastársi játszmák a szülők között, ki mit enged meg, meddig tart a felelősség, kinek mennyire fontos a munkája, szabadideje, ebbe az ádáz civakodásba csöppen bele a férj felettese a feleségével, akik újabb feszültségeket generálnak. Piti dolgokon megy a huzakodás, de ahogy reagálnak a felek, az borzalmas, indulatok, agresszió, egymás víz alá nyomása, cinizmus, egy egy jól irányzott flegma vállrándítás.
Ugyanaz a helyzet három különböző nézőpontból - változatlan tényekkel, mégis különböző viszonyulásokkal önmagukhoz, a problémákhoz és egymáshoz - ismerősen csengők. Az előadás elrendezése, a közelség elég intim betekintést ad az afférokba, ahogyan egymásnak feszülnek és helyenként kivetkőznek emberi mivoltukból. Scherer Péter nagyon nagyon jó volt.
Hát csak rajta, ezen a héten - legalábbis péntekig - nagyon kellemes, meleg időt jósolnak ! Mi is kb. fél órát ültünk a múzeum előtt egy padon és süttettük magunkat a nappal beszélgetés közben, mielőtt bementünk volna kiállítást nézni.
Egyébként a babás programod nagyon érdekes volt, olvastam, amit írtál!
Hasonlóak voltak a benyomásaim, a WP kiállítás nem a harmóniát, kiegyensúlyozottságot, békét, nyugalmat sugározta.
A cipő kiállításban még a korábban írtakon túl az a volt az érdekesség, hogy azok viselésén át mutatott be nemzeteket, kultúrákat, szakmákat, éghajlati viszonyokat, gazdagságot stb.
Szentendre - Otthon – otthontalanság köré épült kiállítás sorozat tizennyolc helyen, ezek közül láttam néhányat, számomra az érdekesebbjei:
Barcsay Múzeum – Bakos Tamás Az utca hangjai c. kiállítás
Mindenképp érdekesség a képein túl, hogy 13 évig élt hajléktalanként a fővárosban és közben festett többféle anyagra, fára, papírra, kartonra, egy bécsi kurátornak köszönhetően kerültek köztudatba a képei. Azt hiszem, az általa festett tekintetekben, mozdulatokban benne van az a perspektíva, ahonnan hosszú időn át szemlélte a világot. Vibrálóak, sötétek, pesszimisták, nyugtalanok. Művészet Malom - MIG 21 című nemzetközi kiállítás - nem, nem a vadászrepülőkről szól, sokkal inkább az elmúlt 45 év vándorlásáról, migrációjáról, mozgásáról szól.
Néhány fotó montázs:
Aztán a főtéri Képtárban Szentendre felső nézetből, bűbájos apró háztetők sokasága, titokzatos belsővel. Volt még több modern kiállítás, őszintén szólva bennem sem maradt, el sem jutott el hozzám, amikor megkérdeztem az ott posztoló múzeumi dolgozóktól, hogy egy egy képnek milyen címet lehet elképzelni, azt mondták, a modern művészet többek közt attól is modern, hogy azt látok bele, amit akarok, - már ha tudok, gondoltam magamban, soknak nem tudtam, némi mankó elkelt volna.
Az utcák tömve voltak turistákkal, ment az evészet, ivászat, a múzeumok szinte kongtak az ürességtől.
Ezt nevezem programnak! Kedvet csináltál hozzá. Mind a múzeumhoz, mind a cukrászdához. Még ahhoz is, hogy elmenjek egy ipőboltba, és szigorúan csak esztétikai szempontok szerint nézelődjek.
