Fagyöngy, örökzöld szomoruság, dicsekszik veled a havas ág, veled remél és emlékezik: látja új lombját s a tavalyit! Üzent a tavasz, hogy jön megint, és kezd a lélek mozdulni, mint a rügy a dermedt kéreg alatt: érzi az első napsugarat, szétnéz s a halálos téli napok után már az is öröme, hogy mint az örökzöld fagyöngyöt az ág, élőnek látja a bánatát.
Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos hegyoldalon indulva mindennap egész odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó szirtek tornyairól lefut a görgeteg vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint fehér foltokban mind alább ereszkedett a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt feléd s az idegen ködű partok felé: úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek meséiben a hű Penelopé után sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.
Ha jutsz ama korba didergő ezüstfiú te nem leszel tisztább tisztesebb se jobb zsugorodva húsban zsugori leszel mohó s mint öreganyád egy tányér meggylevesért megostoroznád a világot
Hogy eljövendő ne legyen ami írva van ellene szedd a jószert a mérget nyugodtan ezüstfiú a rossz álomtól se félj hemperegj ágyadon bátran mint hölggyel mint mentőangyallal a fénylő a szivárványos irgalmas katasztrófával
Hangulat. Egy érzés. A kimondhatatlan. Mikor minden kidõlt fa fáj, s a szavak nem hagyják el a szájat. Bent rekednek. Összenyálazódva õrlõdnek… Már nem tudod, ki vagy. Kendõ talán halott fák szemén - - -
