Van egy ismerősöm, akinek az édesapja családostul a dohány utcai gettóba zárva várta nap, mint nap, hogy sorra kerüljön. Aztán egyszercsak bedőlt a kerítés és megjelent egy orosz tank.
Na neki magyarázza el valaki, hogy nem szabadították fel.
A dolog pikantériája, hogy az ismerősöm harcos antikommunista volt, az apja pedig haláláig hálás az oroszoknak, volt is köztük viszály emiatt.
Hatvan éve, 1945. február 13-án ért véget Budapest ostroma. Akik ebbe belehaltak, már nem vitathatják: felszabadulás volt-e, vagy megszabadulás. Akik átélték, túlélték, nem felejtik, mit éreztek akkor. Ki ezt, ki azt persze. Ám az események függetlenek az utólagos magyarázatoktól. Mi történt valójában?
"A szovjet csapatok sírjává, fordított Sztálingráddá kell változtatni Budapestet. Elrendelem a Budapest-erőd házról házra harcolva történő védelmét" - adta ki parancsát Hitler 1944. december 4-én. "Kegyetlen és irreális parancs volt. Legalább a pesti oldalt időben fel kellett volna adni" - írja 1955-ben, Hamburgban (magyarul: 1992, Budapest) megjelent emlékiratában Friessner vezérezredes, a Budapestet is védő német Dél hadseregcsoport parancsnoka. Az oroszországi hadjáratot végigharcoló Friessner hamar megkapja a választ. 1944. december 22-én, Budapest bekerítésének előestéjén leváltják, nyugdíjazzák.
A legújabb háborús dokumentumok ismeretében reális képet alkothatunk e csatáról, s feltárhatók a budapesti tragédia politika dimenziói is. A második világháborúnak - Sztálingrád után - ez volt a második legsúlyosabb városharca, és elkerülhető lett volna, ám mindkét részről presztízscsata folyt. De menjünk sorjában...
1944 októberében Edmund Veesenmayer birodalmi főmegbízott kijelenti: "Tízszer is leromboltatjuk Budapestet, ha ezzel csak egy nappal késleltethetjük Bécs ostromát." Ez még akár stratégiai megfontolásnak is nevezhető, de az már végképp nem, hogy Hitler itt akar erőt demonstrálni, s Keitel marsall hadsereg-főparancsnok előtt kijelenti: egyetlen hatalmas csapással Budapesttől Ukrajnába fogja visszavetni a szovjet erőket.
A szovjet döntés is megszületik. 1944. október 29-én Sztálin rádión utasítja az akkor már Szegednél harcoló II. Ukrán Front főparancsnokát, Malinovszkij marsallt: "A főhadiszállás nem ad önnek... pihenőidőt. Támadnia kell... a Budapestre mérendő azonnali csapás politikai kérdés! Ne makacskodjék!" A képlet egyértelmű. A németek maguknak és a világnak akarják szuggerálni, még mennyire elszántak, erősek, Sztálin viszont legkésőbb november 7-ére győzelmi díszszemlét akar Budapesten. S a politikai legitimitás érdekében Debrecenből mielőbb a fővárosba kívánja hozni az Ideiglenes Nemzetgyűlést és persze a sebtiben szervezett kommunista párt vezetését.
Malinovszkij a Kárpátokat délről megkerülő huszonöt napos előrenyomulásban halálra fáradt csapataival Sztálin ukázára megindítja a Budapest elleni támadást. Ám amint várta: Pest és Cegléd között Fretter-Pico tábornok csapatai megállítják az előrenyomulást, és csak a 46. gárdahadsereg harcba vetésével sikerül (több mint 60 százalékos veszteség árán) átkelni a Csepel-szigetnél a Dunán. Akkorra már Sztálin is tapasztalja: a Budapesten és környékén védekező 80 ezer német és mintegy 50 ezer magyar katonából álló erőt nem lehet csak úgy legázolni. December 12-én Moszkva elrendeli Budapest bekerítését, ostromát. Addigra Mohács alatt átkelt a Dunán a Tolbuhin marsall vezette III. Ukrán Front, amelynek csapatait szintén Buda felé irányítják. A két front közel félmilliós harcoló ereje 1944. december 24-én gyűrűbe zárja a fővárost.
Közben Budapest mulat. Az éttermek zsúfoltak, katonák, civilek, nyilasok hajnalig isznak a "végső győzelemre", karácsony másnapján a Fővárosi Operett kacagó publikum előtt mutatja be a felújított Luxemburg grófját. A színháztól néhány lépésre a palánkok mögötti gettó, ahol fél négyzetkilométeren összezsúfolva, a Körút-Király utca-Madách tér-Dohány utca határolta területen 70 ezer magyar zsidó haldoklik. A nyilasok karácsony "tiszteletére" több mint 500 embert végeznek ki. A svéd Wallenberg s a svájci ügyvivő, Carl Lutz mellett csak igen kevesen (egy-két bátor pap vagy a németek ellen fegyvert is fogó Gidófalvi Lajos főhadnagy és Mikó hadnagy) próbálnak segíteni.
Budán a tehetségtelen és vakbuzgó náci rendőr tábornok, Pfeffer-Wildenbruch oldalán az első számú városvédő Hindy Iván vezérezredes. Ő az a frontot sosem látott íróasztal-katona, aki 1944. október 15-én, a Szálasi-puccs napján letartóztatja a Horthy-kiugrási kísérletkor a németekkel szembeforduló felettesét, Aggteleki altábornagyot, mondván: "Az altábornagy úr nem áll a Hungarista Párt szolgálatára... Itt árulás készül a német bajtársak ellen. A kormányzó úr defetisták és zsidóbérencek befolyása alatt áll."
Hindy gyorsan talál szövetségeseket, például a brutalitásáról hírhedt Veresváry alezredest, aki halálra hajszolta embereit, vagy a fanatikus Vannay Lászlót, aki a budai Toldy Gimnázium pincéjében diák leventéket végeztet ki, miközben örömmel üdvözli, hogy a budai Várban megjelenik az 1919-es tömeggyilkos különítményparancsnok, Prónay Pál is. (Hindyt 1946-ban háborús bűntettekért a bíróság halálra ítéli, a többiek elesnek vagy eltűnnek a harcokban.)
(Egy kis kitérő. Tavaly a Budapest ostromára emlékező Demokrata című hetilap a magyar történelem e szégyenletes figuráit Európa hőseinek aposztrofálta. Hangsúlyozva: Hindynek és társainak köszönheti a világ, hogy a szovjet csapatok nem nyomulhattak Párizsig. 1944 telén az angol-amerikai csapatok már a német-francia határon, a Rajna vonalán álltak. Párizst már 1944. augusztus 20-án felszabadították...)
A szovjet erők január 19-én elérik Pesten a körút vonalát, és még aznap - a mai Roosevelt térnél - kijutnak a Duna-partra. A németek felrobbantják a főváros hídjait, és Budán a Várban, illetve a Gellért-hegy-Naphegy-vonalon rendezkednek be védelemre. Közben újabb, józan ésszel felfoghatatlan dolog történik. Hitler pontosan a Berlin ellen készülő szovjet főcsapás irányából, a Varsó-Visztula-vonalról átvezényli a tehetséges páncélos tábornok, Herbert Ott-Gille hadtestét azzal a paranccsal: törje át Érd-Dunaföldvár között a szovjet ostromgyűrűt. 1945. újév napja és január 24-e között a három Konrád fedőnevű, véres hadműveletben értelmetlenül itt vérzik el két válogatott páncélos SS-hadosztály, a Wiking és a nem épp vonzó nevű Totenkopf.
A véres áttörési kísérletek után Buda sorsa megpecsételődik, amikor a szovjet erők a Sas-hegytől északra áttörik a német védelmi vonalat, s másnap elfoglalják a Vérmezőt, az egyetlen, gyéren érkező légi utánpótlás fogadására alkalmas leszállóhelyet. Pfeffer-Wildenbruch február 11-én elrendeli a Szilágyi Erzsébet fasor irányába a kitörést. A vállalkozás reménytelen, a hétezer német és magyar katonából jó, ha két-háromszázan elérik a pilisi dombok mögött leblokkolt német alakulatokat. Magát a parancsnokoló rendőr tábornokot az Ördögárok szennyvízcsatornájából húzzák elő Tolbuhin katonái. (A tábornok 1951-ig orosz fogságban volt, szabadulása után az NSZK-ban magas kort ért meg, 1971-ben autóbalesetben leli halálát).
1945. február 13-án Budapest felszabadult. A pusztulás iszonyatos volt. A gettó áldozataival együtt több mint 25 ezer civil vesztette életét. Teljesen vagy részben leromboltak 33 500 lakóházat. Végig kiég a pesti Duna-part gyönyörű szállodasora, földig rombolják a Várnegyedet és a Vérmező környékét, súlyos károkat szenved a Szent István-bazilika, az operaház, a Zeneakadémia. A katonai veszteségek is szörnyűek. A szovjet csapatoknak 80 ezer halottjuk és 240 ezer sebesültjük van - minden második Magyarországon harcoló szovjet katona Budapestnél pusztult el vagy sebesült meg. A német-magyar veszteség is óriási, az értelmetlen küzdelemben meghalt vagy megsebesült 120 ezer katona. Az anyagi kár (1938-as értékben) körülbelül 25 milliárd pengőt tesz ki.
Ma már egyértelmű: legkésőbb 1944. december 23-ára a bekerített városnak semmiféle hadászati értéke nem maradt. A német stratégiai érdek is azt kívánta volna, hogy a fővárosból és környékéről a több mint 150 ezer katonát kivonják, és valahol az osztrák határnál próbáljanak védelmi állást foglalni. A szovjet erők célja sem volt egyéb, mint a háború mielőbbi befejezése. A másfél hónapos budapesti ostrom helyett nyilván sokkal célszerűbb lett volna, mondjuk Pest bevétele után, egy kisebb bekerítő erővel körülvéve hátrahagyni Budát, és a két ukrán front egyesített erőivel gyorsan tovább nyomulni Bécs, Bajorország felé. Nem így történt. Minden józanságot, logikát - és emberséget - félresöpört a vakbuzgóság. A diktátorok presztízsharca.
Na jó, hasonlítsuk össze, mivel jártunk jobban, a németekkel vagy a ruszkikkal:
1. Mindkét fél rendesen szétrabolta az országot, vittek aranyat, komplett üzemet, mindent, ami mozdítható
2. Miközben háborúztak, egyik sem kímélte a magyar városokat, civileket, létesítményeket. Az orosz szétbombázta, a német felrobbantotta, és így tovább...
3. Mindkét fél deportált kényszermunkásokat saját hazájába (munkaszolgálatosok és a malenkij robot), a németek még pelyhedző kölköket is vittek katonának.
4. Mindkét félnek a megszállás után megvoltak a magyar cinkosai, kollaboránsai, helytartói, nevezzük akárminek, és volt belűlük bőven, nyilas vagy kommunista, Sztójai és Szálasi vagy Rákosi és Kádár- egyre megy.
5. Mindkét fél rengeteg magyar embert ölt meg vagy volt közvetlenül felelős a haláláért, ebben a versenyben azonban a németek győztek, ugyanis közel félmillió MAGYAR embert gázosítottak el vagy lőttek agyon, többnyire nem azért, mert zsidó vallásúak vagy gazdagok és népnyúzó bankárok voltak, hanem mert legalább egy nagyapjuk pechre zsidó volt és még nem keresztelkedett ki.
6. Mindkét fél évtizedekre tönkrevágta az ország gazdaságát, a németek áldásos háborújuk, a szovjetek kíváló társadalmi-gazdasági rendszerük által, amit ránk kényszerítettek.
7. Mindkét fél utált minket, a németek alsóbbrendűnek, a szovjetek utolsó náci csatlósnak tartottak.
8. Mindketten megszálltak katonailag. Ha a németek győznek, valőszínűleg ők sem mentek volna el, de ha kész a Lebensraum keleten, lehet, hogy lelépnek. A szovjetek tényleg nem mentek el.
9. A német megszállás kb. egy évig, a szovjet negyvenöt évig tartott.
Ez azért egy mókás névsor, amit kedvenc vitézedtől idézel: Kôszeg (1532) Jurisics Miklós, ?Buda (1541) Fráter György, ?Temesvár (1552) Losonczy István, ?Drégely (1552) Szondy György, ?Eger (1552) Dobó István, ?Palota (1566) Thury György, ?Szigetvár (1566) Zrinyi Miklós, ?Munkács (168688) mint legismertebbek, és végül illik megtanulni ?Budapest (194445) vitéz Hindy Iván.
Tudod, azért nem túl korrekt a felsorolás, mert Jurisicstól Zrínyiig nem úgy kerültek bajba a hőseink, hogy előtte feldúlták volna Törökországot...
De azért jó, hogy bekopiztál egy hosszút, mert így legalább tudjuk, hol tart az elmebaj.
1965. április 3. - Az Országgyűlés ünnepi ülésén törvénybe iktatja a felszabadulás történelmi jelentőségét. Ez évtől csak ötévente rendeznek katonai díszszemlét április 4-én. A koalíciós idők óta először emlékeznek meg a harcokban részt vett angol és amerikai katonákról.
"Rossz háború volt ez nekünk, hidd el." --- nagyon rossz:
Nagyon elgondolkodtato...
Csapó Endre írása, Magyar Élet 2005 január 25. Date: Sun, 23 Jan 2005 20:42:22 +1100
Csapó Endre Budapest ostroma
Hatvan évvel ezelôtt, ezekben a decemberi, januári és februári hetekben súlyos küzdelem folyt a magyar fôváros védelmében magyar és német csapatok részérôl, illetve a fôváros elfoglalására az ellenség részérôl. Az orosz és a hozzájuk pártolt román haderô szeptember elején már több helyen átlépte a magyar államhatárt, október végén már megszállták az ország keleti felét. Elônyomulásuk meglepôen lassú volt. Decemberben nagy harcok árán igyekeztek elérni Budapest körülzárását, ami karácsony napjára sikerült is.
A németek elhatározták Budapest védelmét, hogy lekössék az elôrenyomuló orosz csapatok jelentôs erejét. A bezárt városban a magyar védelem mintegy 37 ezer, a németek mintegy 33 ezer katonával vettek részt. Szívesen olvasnánk a magyar oldalon harcoló egységek helytállásának leírásait, de nagy valószívűséggel ez a terület feldolgozatlan, pedig a honvéd alakulatok mellett számos diák, egyetemista, levente és munkásfiatalok lelkesen fegyvertfogó szervezetei is résztvettek a város védelmében. A magyar történelem legnagyobb védelmi harcának ismertetésével hatvan éve adós a magyar tájékoztató ipar, történészi feldolgozása is gyér és fôleg elfogult
a támadók oldalán. Az interneten elérhetô országos napilapok és folyóiratok egyikében sem találtunk január közepéig nyúlfarknyi utalást sem arra, hogy Budapesten 60 kerek évvel ezelôtt aratott a halál, katonák és civilek soraiban egyaránt. Harci cselekmények és elhurcolások halottainak száma meghaladja a most világszenzációt jelentô szökôárban elpusztultak számát. Érthetetlen ez a hallgatás, és ha ennek okain tépelôdünk, ismét oda érkezünk meg, hogy a háború súlyos pusztításait is túláradó mértékben károsult a nemzet lelke. Talán az a magyarázat, hogy egyik részrôl nem mernek írni róla, félve a sokat emlegetett fasisztázástól, másik részrôl pedig attól félnek, hogy ennyi idô után már nem lehet bolsi maszlaggal etetni a népet, hát jobb hallgatni róla. Jobbnak látják nem bolygatni a történelmet, mert a feltáruló esetek legombolyítják azt a műtörténelmet, amit összehorgoltak fél évszázadon át, ami még úgyis benne van a történelemkönyvekben, lexikonokban, tanrendben, maradjon csak így nem kell felkeverni, mert felbűzlik.
A magyar nemzet történelemtudata számontartja a vitézi cselekedettel végrehajtott vár- és városvédelmeket, akár gyôzelemmel, akár hôsi önfeláldozással végzôdtek, bekerülnek a költészetbe, legendatárba, szépirodalomba:
?Kôszeg (1532) Jurisics Miklós, ?Buda (1541) Fráter György, ?Temesvár (1552) Losonczy István, ?Drégely (1552) Szondy György, ?Eger (1552) Dobó István, ?Palota (1566) Thury György, ?Szigetvár (1566) Zrinyi Miklós, ?Munkács (168688) mint legismertebbek, és végül illik megtanulni ?Budapest (194445) vitéz Hindy Iván. **** Tolbuchin és Malinovszkij 160 hadosztályt vezényelt Magyarország ellen, ezekhez már szeptember elején csatlakozott a 4. román hadsereg tizenegy hadosztálya. A magyar és német haderô ezzel szemben 43 hadosztályt tudott kiállítani. Az óriási túlerô ellenére is csak december 23-án tudták célpontjukat, Budapestet körülfogni. Karácsony szent estéjén kezdôdött a háború egyik legkeményebb és legvéresebb csatája.
A Budapesten bekerített egységek Pfeffer-Wildenbruch német SS tábornok és vitéz Hindy Iván magyar tábornok parancsnoksága alatt álltak. A németek két lovashadosztálya, a 13. páncélos hadosztály nagyobb része, és a 271-es Volksgrenadier hadosztály egy harccsoportja, légelhárító egységek és a 4. sz. SS rendôrezred, kb. 33 000 fô. A magyarok két teljes gyaloghadosztálya és az 1. páncélos hadosztály maradványa, továbbá légelhárító, csendôr és műszaki egységek, kb. ugyancsak 33 000 fô. A magyar erôkhöz még hozzá kell számítani a "Budapest˛ ôrzászlóaljat, az Egyetemi Rohamzászlóaljat és számos, hungaristák által szervezett, vagy iskolai alakulatot.
Velük szemben a Sumilov tábornok parancsnoksága alatt álló 7. Gárdahadsereg három hadteste és a Sljemin tábornok 46. hadseregének 4 hadteste állt, mely erô együttesen 18 hadosztályt és 3 brigádot tett ki, kb. 220 000 fôvel. Ezekhez járult a 2. légiflotta, mely teljesen zavartalanul uralta a légteret.
A 2. Gárdahadtest megkísérelte karácsony estén behatolni Budapest déli kerületeibe. A vállalkozást magyar egységek meghiúsították. A szenteste áhitatának megzavarása kemény elhatározást váltott ki sokezer fegyverbíró fiatalból, akik ezután jelentkeztek fegyverért. Harceszközök tekintetében a magyar alakulatok elég rosszul álltak, és a jelentkezôk töredékét tudták csak felfegyverezni, fôleg a nyilas párthatalom által a honvédségtôl visszatartott raktárakból. (A fôváros nem volt felkészülve polgári védelemre, és emiatt hatásköri súrlódások voltak a párthatalom és a hadsereg között).
December 29-én az oroszok kísérletet tettek ultimátum átadására, parlamenterek által. Két szovjet tiszt közeledett a német vonalhoz fehér zászlóval ellátott jeepen. Az egyik még megérkezése elôtt halálos lövést kapott. A másiknak sikerült Rumohr SS tábornoknak átadni az ultimátumot (amit ' mint késôbb nyilvánosságra került ' Malinovszkij és Tolbuchin marsall írt alá), aki azt olvasatlanul visszaadta. Ez a szovjet tiszt visszatérte alkalmával szerencsétlenül egy magyar üteg tüzébe került és egy lövedékrepesz által halálosan megsebesült. Ennek a két tisztnek a tragikus sorsa nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti harcok rendkívül könyörtelenné váltak.
Állandó légibombázás, az utak és terek géppuskázása, tüzérségi és aknavetô tűz zúdult a fôvárosra, ami csak a pesti oldal január 18-án történt eleste után szűnt. A várost házról-házra, utcáról-utcára védték, a pesti oldalt legfôképpen a magyarok, míg a németek zömmel Buda városrészeibe és kazamatáiba vették be magukat. Az utcai harcokban az oroszok nem sok hasznát vették a tankoknak; a magyar és német Boforsok és a kapualjakban vagy padlásokon meghúzódó páncélöklös harckocsivadászok igen hatásos elhárítást nyújtottak.
A pesti oldal eleste után az ostrom teljes súlya Buda belsô kerületeire összpontosult. A harcok hevessége itt túltett a sztalingrádi csatáén is. A német'magyar védôállások a Dunának támaszkodva, félköralakban húzódtak, a XI. ker. vasúti töltéstôl, a Sashegy és a királyi vár környékéig. Végül a Sashegynél törte át az összpontosított szovjet támadás a hôsiesen védett magyar vonalat, ahol a harcokban különösképpen kitűnt egyetemi rohamzászlóalj tartotta fel a nyolc nap, nyolc éjjel tartó állandó rohamot. A vörösöknek sikerült elfoglalniuk majdnem egész Budát. A védôk már csak a Gellérthegy és a királyi vár környékét tartották, s február 11-én már csak
a vár romjai adtak oltalmat a maradék védôseregnek.
A védôk utolsó reményüket fektették egy kitörési kísérletbe, hogy elérik a Budától 25'30 kilométerre elônyomult felszabadító éket. Az oroszok azonban értesültek a tervrôl és a február 11-én este 8 órakor megindult kitörést pokoli tüzérségi és aknavetô tűzzel árasztották el. A kitörés elakadt és az oroszok szörnyű mészárlást végeztek az immár úgyszólván fegyvertelen védôk közt. Géppuskával és nehéz fegyverekkel lôtték a tömeget, és még három nap után sem szűnt meg az irgalmatlan embervadászat. Vitéz Hindy Iván tábornok fogságba esett, s késôbb a budapesti vörös vésztörvényszék felakasztatta. Ötvenkét napos ostrom után Budapest elesett. ***** Az ostromlott városban a védelem anyagi feltételei (lôszer, élelem, orvosság, víz, villany) elôbb elfogytak, mint a védekezô szellem. A lakosság nagy mértékben támogatta a katonákat élelemmel, hajlékkal, gyógyítással, figyelôszolgálattal. Akkor már mindenki hallott a szovjet katonaság kegyetlenségeirôl a keleti országrészekbôl menekültektôl. Hamarosan beigazolódott a félelmük, a január 18-ára elfoglalt pesti oldalon házról-házra járva szedték össze a "felszabadult˛ magyar elvtársak-vezette szovjet és román járôrök a katonákat. A fôváros védelmét, általában a haza védelmét, bűncselekménynek nyilvánította a szabadrablást elrendelô és a politikai irányzatot elôíró "felszabadító˛ ellenség, ami hivatalos szemléletté vált a muszkavezetôk szorgalmából a megszállás évtizedeiben. A konformizmus Magyarországon példa nélkülien áthatotta a 45 éves hódoltsági idôt, és még ma is tart, aminek egyik fô látható jele a pesti Szabadság tér szovjet emlékműve, de sajnos jelen van a kettôs morál kollektív lelki sérültségében is. ***** Budapestet meg lehetett volna kímélni az ostromtól, szabad várossá kellett volna nyilvánítani érvelnek politikai elemzôk. Igaz, meg is kellett volna kímélni, de ilyen döntésre a honvédségnek nem volt hatásköre. Ez politikai hatáskör, és aki ismeri az akkori politikai helyzetet, tudja, hogy akkor az már kizárólagosan a németek birtokában volt. Két nagy lépcsô vezetett erre
a helyzetre: 1944. március 19-e és október 15-e. Rengeteg sok forráshoz fordulhatunk ennek a két történelmi lépcsônek a magyar szuverenitás és döntéshozási lehetôség elemzése érdekében. Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzéseit választva, az alábbiakat olvassuk:
"A kormányzó és a Kállay-kormány, úgy látszik, a haza földje felé özönlô pusztításoktól meg akarván menteni a nemzetet, honvédségünknek a határokhoz való visszarendelését és nagyobb német segítséget kért, ellenkezô esetben pedig a háborúból való kilépéssel fenyegetôzött. Ilyen irányú fellépését 1944. március 19-én a német hadseregnek hazánkba való bevonulása, a Kállay-kormány lemondása és a Sztójay-kormány kinevezése követte.˛
Ez volt az elsô lépcsô. A másik október közepén jött létre. A kormányzó környezetében egyre erôsödött a nézet: ki kell lépni a háborúból. A helyzetet reménytelenné tette, hogy Londonból egyértelmű válasz érkezett: tessék Moszkvához fordulni. Ez az üzenet a kilépni szándékozók kedvét és számát erôsen leapasztotta. Az akció mégis megindult. Október 11-én megérkezett az értesítés Moszkvából, hogy a magyar fegyverszünet aláírása megtörtént. A kormányzó rádiószózaton óhajtotta azt bejelenteni az ország népének. Lakatos Géza (a kiugrás elvégzése érdekében kinevezett) miniszterelnök megtagadta a kormányzói szózat kormányelnöki ellenjegyzését. Az ok olvasható Hennyey Gusztáv akkori külügyminiszter irataiban, aki szerint október 15-én délután a kormány álláspontja: "A kilátástalan háborút befejezni, de a német szövetségest semmi szín alatt meg nem támadni˛. Márpedig ez benne van a moszkvai szerzôdésben. A következményeket a katonák világosan látták: egy ellenség helyébe azonnal kettô lép, és mindkét oldalon magyarok gyilkolnának magyarokat, az ország órákon belül kormányozhatatlanná válik. Az pedig egy végtelenül naiv elképzelés volt, hogy a háborúnak ebben a szakaszában a Szovjetunió fegyveres szövetségeseivé válhat Magyarország. Moszkva részérôl hacsak nem hülyék ez remek alkalom a magyarokat lefegyverezni, teljesen védtelenné tenni. Ezt meg is tették az átálló alakulatokkal.
Ami a németeket illeti, pontosan kiszámítható volt, amit tettek. A katasztrófa azáltal hárult el, hogy a németek azonnal cselekedtek. Lakatos Gézának volt lélekjelenléte és bátorsága amivel megmentette a katasztrófa közvetlen bekövetkeztét , hogy meghamisította Horthy proklamációját. Kihúzta belôle azt a mondatot, hogy "a németekkel pedig a mai naptól kezdve Magyarország hadban lévônek tartja magát˛. ****** Roppant könnyű háborús ellenségeink gyôzelme után, az egész világra borított propaganda-ernyô védelme alatt megjelölni egy-egy idôpontot 1944. március 19-ét vagy 1944. október 15-ét, mint a nemzeti helytállás és a hazaárulás fordulópontját. Népbírász jogászok és aulikus politikusok meg fólió alatt erjesztett történészek tudnak csak ilyen gyors bukfencet vetni, de országos közvélemény, katonaság, közigazgatási hálózat stb., nem tudnak ilyen varázslatos könnyűséggel átpártolni az addigi ellenséghez. Az, hogy vasárnap délelôtt még köt a honvédeskü, és egy ország önmaga iránti hűségnek érezze
a védelmi harcot, alkonyatra bakancsot sem váltva nem lehet felcserélni szövetségest és ellenséget, és lelövöldözni azokat, akik nem tudják politikai nyelvre fordítani a hűséget. ****** Felvidéken, a mai Szlovákiában megjelenô Szabad Újság 1992. október 27-i számában a neves magyar író, Janics Kálmán Kényszerű hűség című összefoglaló cikkét közli, aminek alcíme: Csehszlovákia hetvennégy éve és a magyar kisebbség. Ennek egyik fejezete különösen felkeltette érdeklôdésünket, ami a magyarok tömeges kiirtásának tervére utal, amire oroszok, szlovákok és szerbek készültek az 1944. október 15-i magyar fegyverletétel, illetve átállás zűrzavarának kihasználásával. (Ezt a cikk megjelenését követôen idéztük a Magyar Életben.):
A tôrbecsalás praktikái
"Nem lehet célunk az ismert hadiesemények részletezése, ez a szlovák nemzeti felkelésre is vonatkozik, de ismertetni kell a magyar vonatkozású válságos helyzeteket, elsôsorban a kisebbségek eltüntetésére irányuló politikát a gyôztesek táborában.
Benes igényeit 1943-ra a nyugati szövetségesek elfogadták, de csak a németek elleni változatban. A magyar kérdés erôszakos megoldásának elképzelése Benes számára 1944 elején elméletileg még megoldatlan volt. Ezért ' 1918 mintájára ' az eseményeket Benes kénytelen volt a befejezett tények alkalmazása felé irányítani, ebben Sztálin, Molotov és Tito is tökéletesen egyetértett.
A jeles gárda célja az volt, hogy rövid úton való elintézés formájában oldja meg a magyar kisebbség kérdését, a magyar kormányzó hatalom és haderô összeomlásának pillanatában. Vagyis az új szuper-Trianont készítették elô.
A tervet Rákosi Mátyás is ismerte, ezért nyilatkozott a magyar hadifoglyok jelenlétében olyan értelemben, hogy Moháccsal súlyosbított Trianon vár ránk. (Cseres Tibor: Parázna szobrok.)
A simán működô megoldás elôkészítését Sztálin már 1944 elején erôteljesen támogatta a magyar hadsereg megszervezésének betiltásával a Szovjetunió területén.
A sikeres megoldás számára kedvezôen alakult 1944 októberének története, Szlovákiában a felkelés nagy területet birtokolt, támadásba lendült a duklai hadtest, ugyanakkor a szomszédok szándékaira vonatkozó kérdésekben teljesen tájékozatlan Horthy és tanácsadói október elején megkísérelték a háborúból való kilépés különös taktikáját. Ha elképzelésük sikerül, alighanem működésbe lépett volna az az alapelv, amit a moszkvai csehszlovák rádióadó-állomás már 1944 márciusa óta harsogott: ' Söpörjétek ki a német és magyar áruló szemetet hazánk területérôl!
A Horthy'Bajcsy-Zsilinszky'Faragó irányzat ugyanúgy belezuhant a teljes tájékozatlanságba, mint Károlyi Mihály 1918-ban. De a magyar tábornoki kar többsége, köztük sok német- és náciellenes, ragaszkodott a további küzdelemhez; ezzel Benes és Sztálin elképzelése a gyors befejezett tények végrehajtásáról csôdbe jutott. Benes számára már csak a diplomácia maradt:
a kassai kormányprogram elveinek elfogadtatása nemzetközi szinten. Tito részérôl pedig megindult a dühödt megtorlás magyarok tízezreinek legyilkolásával, október második felében és novemberben. Az embertelenség jelenlétét Szlovákiában is láthattuk 1944 novemberében, Csucsomban és másutt.
A nagy tôrbecsalás praktikáit igazolja a Sztálin akarata szerint betiltott magyar hadseregszervezés a hadifoglyok között, másodszor, hogy a Faragó-féle fegyverszüneti tárgyaláson Molotov elô sem hozta a szlovákiai magyarok kérdését, harmadszor: a demokratikus kormánnyal folytatott öt hétig tartó fegyverszüneti tárgyalásokon ' 1944. december 23-tól 1945. január 20-ig ' keményen követelte a magyar kisebbség kitelepítésének felvételét a fegyverszüneti feltételek közé. Negyedszer, mindent elárul Klement Gottwald májusban elindított, és többször ismételt deklarációja a moszkvai rádió csehszlovák adásában: ' Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdôdik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttôl. (Klement Gottwald: Deat rokov ' Tíz év, 1950.)
Végül egy döntô életrajzi adat. Szlovákiában élô sógorom fôhadnagyi rangban vett részt a szlovák nemzeti felkelésben, 1944 szeptemberében ezt írta nekünk a galántai járásba, az akkori Magyarországra: ' Meneküljetek arról a területrôl, mert szörnyű dolgok várnak rátok!
Mindent összegezve, ki kell mondani, hogy mind a magyarországi, mind a nyugati történészeknek fel kell hagyniuk a közel fél évszázad óta tartó ködösítéssel, mert nem mindenki náci, aki nem volt hajlandó kockázatos pillanatokban eldobni fegyverét. 1944 októberében ' megtévesztett magyarok közreműködésével ' olyan kelepcét szerkesztett a Benes 'Sztálin'Molotov'Tito-gárda, amely, ha működésbe lép, akkor ma nincs magyar sem Szlovákiában, sem Bácskában. Ezért szögeztem le már többször, hogy Magyarország a második világháborút nem vesztette el, hanem patt-helyzettel megúszta, mert voltak katonái, akik reménytelen helyzetben is a harcot választották, és beleláttak a befejezett tények kockázataiba.˛ (Eddig tart az idézet Janics Kálmán írásaiból.) ****** Érdemes a fent idézetteken elgondolkodva elidôzni. A második világháborús magyar honvédelmi stratégia nagyon helyesen és kifejezetten is okult az 1918-as eseményekbôl, amikor a szép szavaknak bedôlt liberálisok és egyéb baloldaliak megszédítették ' nemcsak a háború terheitôl roskadozó nagyközönséget, de saját magukat is, és nem akarok katonát látni jelszóval védtelenné és védhetetlenné tették Magyarországot. A második világháborús magyar részvétel erôsen korlátozott volt, ennek volt köszönhetô, hogy még volt elég katonai erô az ellenséges elônyomulás feltartóztatására.
Benes is tanult az 1919-es magyar példából, amikor a "befejezett tények politikáját˛ említi, a cseh népfelkelôkkel létrehozott befejezett tényeket idézi, errôl akkor frissiben eképpen nyilatkozott: ' Amikor a békekonferencián megjelenünk, az államunk számára olyan végtelenül fontos területi kérdés ilyen formán ' ha véglegesen jogilag nem is, de ' ténylegesen már meg van oldva.
Erre mondja ebben a cikkében Janics Kálmán: "Történelmi tévelygés kizárólag a békekonferenciát tenni felelôssé és illetékessé a határok meghatározásának kérdésében, mert 1919-ben már a gyôztes hatalmaknak sem volt sem akaratuk, sem erejük harcokat vállalni Közép-Európában. A határokat nem a békekonferencia és a Trianonban aláírt végsô szerzôdés teremtette meg, hanem az 1918 végén a 1919 elején zajlott befejezô tények. Ezek kialakulását 1918 végén csak katonailag lehetett volna befolyásolni, erre azonban a polgári forradalom hatalmi gépezetének sem ideológiája, sem szervezési elszántsága nem volt, az 1918-as magyar sajtó nem tájékoztatta a magyar társadalmat a szomszédos nemzetek terveirôl és igényeirôl: a magyar nyelvterületen, a háború végsô szakaszában senki sem számított etnikai szétszóródásra, ezért nem meglepô, ha egyes városok szívélyes udvariassággal fogadták az elônyomuló megszállókat, a pozsonyi magisztrátus is kezdetben átmeneti rendfenntartó szerveknek tekintette a cseh és szlovák népfelkelôket. Pozsonyban a magyar lakosság csak hetek múlva ébredt rá, hogy más állam polgára lett, tüntetések kezdôdtek a változás ellen, melyeknek az 1919. február 12-i sortűz vetett véget, nyolc halottal. Benes sikerrel építette ki Csehszlovákia katonai szövetségi rendszerét, 1920-ban Jugoszláviával kötött magyarellenes jellegű szövetséget, majd 1921-ben Románia bekapcsolásával megalakult a Kisantant, 1935-ben létrejött a segélynyújtási egyezmény a Szovjetunióval.˛
Tegyük ehhez hozzá, hogy ezek az államok mindaddig természetes szövetségesek voltak, lesznek és maradnak, amíg ellenségnek kell(!) tartaniok Magyarországot, a magyarokat. A kell szó itt arra utal, hogy a magyarellenességet az a történelmi esemény hozta létre és tartja fenn, ami milliós nagyságrendű magyar lakosságot utalt ezen népek állami fennhatósága alá. Éppen napjainkban érzékelhetjük, hogy gyűlöletükre semmiféle enyhítô hatást nem gyakorol a magyar kormány és sajtó kínos figyelme arra, hogy ne sértse a szomszéd népek érzelmeit. Ez szinte erkölcsi elôírás ma Magyarország számára, és aki ilyen alapon vádolható, az ráadásul megkapja a fasiszta bélyeget is. Nemcsak odaátról, hanem országon belül is.
Nem elképzelhetetlen tehát, ha 1944 október 15-én elhangzik a kormányzói szózatban a németek elleni háború bejelentése, a magyar csapatoknál azonnal kettészakad a cérna. Ezt személyesen tanúsítom, mert még így is, csupán a fegyverletétel ismeretében is, pattanásig feszült hangulat volt a városparancsnokság által lezárt laktanyánkban. Az ellenség kezére átadatás sötét lehetôségén tanakodva egymást is lestük, kiben mi lakozik, mert elkerülhetetlennek látszott a polgárháború. Arra rágondolni még ma is borzalom, ha megismétlôdött volna az 1918-as szétbomlás, Magyarországot akár fel is oszthatták volna, beteljesítve a nagyszláv álmokat. Nyugat ismét áldását adta volna a befejezett tényekre. Hiszen azóta már fasiszta nép is lettünk keletrôl-nyugatról. A történelemkönyvekben két szó emlékezne az esetre: Finis Hungaria!
Sótika, ne higgy a történészeknek. Butaságokat írtak azokban a könyvekben amit te olvasol! Sztalin nem volt olyan bugyuta politikus, mint akiket most ismersz! Minden híresztelés ellenére, amennyire tudott, főlkészült ő ám arra, hogy Hitler megtámadja. A pirossapkás bácsiknak az volt a dolguk, hogy elindítsák a nyersanyagokat szállító vonatokat Németországba, mert különben Szibériába kerültek volna, Sztalinnak meg sokkal nagyobb gondjai voltak a támadás után, mintsem ezzel törödni! Nagy ország volt ám a Sz.U.!
Én nem azt mondtam, hogy Jány egy zsidófaló nyilas barom lett volna, és azt sem mondom, hogy külön ötletei lettek volna a zsidók üldözésére.
Viszont eltürte a zsidó munkaszolgálatosok embertelen helyzetét, és sok esetben olyan feladatokat engedett célul tüzni számukra, amelyre sem felkészültségük, sem az általános katonai helyzet nem tette alkalmassá öket.
Magam nem öt hibáztatom elsösorban, hanem a korabeli országgyülést és Horthyt, aki katonának nem tartotta alkalmasnak zsidó honfitársait, - kiküldte hát a frontra öket esélytelen áldozatnak.
Jány idézett utasítása mindezek dacára nem a zsidók védelmére született, még ha végsösoron azt eredményezte is, hanem a katonai fegyelem, az alá-fölérendeltségi viszonyok és az alárendelt állomány védelme involválta azt, - függetlenül a munkaszolgálatosok zsidó vagy nem zsidó mivoltától.
Jány, mint katona elvárta, hogy alárendeltjei felett mint parancsnok csak ö diszponálhasson, és idegenkedett a függelmi viszonyok önkényes megváltoztatásától, amit személye semmibevételének tekintett.
Ha a felettes parancsnoka utasította volna, hogy vagonírozza be a muszosait Auswitz felé, - zokszó nélkül megtette volna.
Jány katona volt, és ilyen értelemben valamelyest áldozata is volt a helyzetének, - és bünbak is lett egyúttal.
Az egy másik téma, ettől független. Sztalin udvarolt a hazaáruló Horthynak és a brancsának, beigérte nekik hogy megtarhatják a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeket ha nem viszik bele az országot a háborúba. 45 után még a megérdemelt akasztófától is ő védte meg.
Ez m@rhaság, Sztálin bízott az elvtársában Hitlerben. Egyszerűen nem hitte el hogy megtámadja. Annyira hogy a Szu megtámadása után még jó egy hétig indultak nyersanyagszállító vasúti szerelvények a birodalmi Németországba.
Somorjai mester biztosan nagyon szép munkával járult hozzá a helyzet árnyalt megismeréséhez, de én azért azt hiszem, hogy egy hadseregparancsnoknak nem illik ilyen mértékben elveszíteni a fejét, - legfeljebb kard által...
Nem egy tizenéves karpaszományosról van szó, hanem a 2. Magyar Hadsereg parancsnokáról, ha feledted volna...
"Tehát itt maradtak a szovjet csapatok helyőrségei." -:> <BR><P> <B>ideiglenesen --- 45 éven keresztül <BR><P> (Ausztria talpra is tudott állni, mert onnan hamarabb kénytelenek volta távozni)
