Biztos, hogy nem az a baj, hogy én nem fogadok el másokat. Senkit nem akartam/akarok megváltoztatni.
Szerintem ez úgy megy, hogy megismerem az illetőt, és eldöntöm, akarok-e vele továbbiakban barátkozni, vagy nem. Ha valaki nem "tetszik", akkor nem beszélgetek vele, és kész.
A gyerekeim szeretnek engem, tudom! Csak azt próbáltam megvilágítani, hogy ez nem érdem. A gyerek megcsókolja azt a kezet is, amelyik üti, ha anyjáé.
Minden gyerek szereti az anyját (ill. pokolian el kell szúrni, ahhoz, hogy nem), ez nekem szól, nem az én bensőmnek.
Nem tudok olyat, akit én nyüglődtem volna ki az életemből. Inkább, sajnos, még az után is futok, aki után nem kéne.
Sokan megbántottak itt a neten, például, de nem küldtem ek őket a francba, hanem szerettem volna meggyőzni őket, nem vagyok olyan, amilyennek gondolnak. Jó kérdés, hogy minek! Ezen töröm a fejem azóta is.
Hogy egy társ, mitől társ, azt egy másik topikban egy férfi elmondta, sokkal jobban megfogalmazva, mint ahogy én tudnám.
Idéznék tőle:
"A jó kapcsolat alapjára egy mondás utal a Gondolatok könyvéből, miszerint ...csak azt a nőt vedd feleségül, aki ha férfi volna, a legjobb barátod volna... Ez persze fordítva is igaz. "
"Egy akármilyen jó nő,és lehet akármilyen jó pasi, ha nincsenek közös örömök, közös problémák melyeket együtt vállvetve oldotok meg, közös programok és értem ez alatt a szórakozást is, közös, éjszakába nyúló nagy beszélgetések akkor tulajdonképpen együtt éltek, mégis magányosak vagytok. A szépség idővel elmúlik, és a jó pasi és jó nő csak egy ember marad, akivel már csak beszélgetni lehet. Ha lehet ! Ha ez nincs meg köztetek, akkor semmi sincs köztetek.
A társad a legjobb barátod, akire mindig minden körülmények között számíthatsz, jóban-rosszban egyaránt, ha ez nincs meg akkor akivel élsz, az nem a társad. Nem tud az lenni, ha akar, ha nem. Az, hogy valaki minden reggel melletted ébred, este melletted alszik, az hogy szeret, az hogy ragaszkodik hozzád, az hogy gyereket szül neked, ez bizony nem magától értetődő természetes dolog, hanem ajándék az élettől amit nagyon-nagyon félteni, óvni kell. Sokmindenről le kell mondanunk a társunk javára, ha annak érdeke úgy kívánja. Cserébe ezt kapod vissza. Egyszer Te, egyszer Ö. Ugyanis mindenki azt kapja vissza az élettől, amit Ő adott."
"u.i.: ja és még valami, 33 éves, nős egy gyermekes férfi vagyok, nagy szexuális étvággyal.....a feleségem legnagyobb örömére,akinek igyexem mindent megadni és cserébe bizony minden meg is kapok. Lett volna lehetőségem, de sosem kellene más. Én a családomat választom"
Én is ilyen társról álmodtam, és én magam is ilyen társ próbálok lenni.
" ... Egy életed van, nem mindegy hogyan éled le, boldogságban, vagy végig kinlódva."
Ezzel is így vagyok. Ezért nem vagyok hajlandó megalkudni. Kevesebbel nem érem be.
Elfogadom, ha valaki nem tudja, nem akarja ezt nyújtani. Azt is elfogadom, hogy más az értékrendje. Lehet ez neki túl sok.
Csak akkor én nem akarok vele élni.
"Azaz, egy férfi akkor teszi a legtöbbet a gyerekeiért, ha szereti az anyjukat."
Ezzel pedig maximálisan osztozni tudok. Természetesen fordítva ugyanígy.
Visszatérve arra, amit írtál. Elfogadom, ha valaki nem így gondolkozik. Elfogadom, ha másmilyen.
Csak akkor fogadjon el ő is.
Ez így fair, nem?
Nem tudok, de már nem is akarok megváltozni. (próbáltam, pár évig, ezalatt szerencsésen megutáltam magam, és kiderült egy cseppet sem kellek jobban annak, akinek szerettem volna)
Nem szeretném azt, és ott folytatni, amit más topikban abbahagytam.
Nem fog szeretni senki? Míg élek-remélek! De már nem számít.
Kell-e segítség? Már nem tudom. Néhe jól jött volna, de már mindegy. A bántásból, a szurka-piszkából pedig elegem van.
Olvasom a régi topikom, ha ez a célod (nem állitom, persze), akkor kérlek ott tedd meg.
Ide az írjon, aki nem akar megváltoztatni, nem akarja felnyitni a szemem. És igen beszélgetni szeretnék. Meg kiváncsi vagyok, vannak-e rajtam kívül, és van-e köztük hozzám hasonló.
Én magammal szemben nem kötök kompromisszumokat.
Csak akkor vagyok nyugodt, ha minden tőlem telhetőt megtettem. Ha akkor sem sikerül túl élem. De ha én hibáztam, ha úgy érzem nem adtam bele apait-anyait, akkor baromi rosszul tudom magam érezni.
Én egyszerre akarok tökéletes anya, társ, tanár, háziasszony lenni.
Persze időnként beleszakadok, és sokszor kérdezem, ugyan mi értelme, hisz észre sem veszi senki. Mármint az igyekezetet. Mert sajnos messze vagyok a tökéletestől, mert nem vagyok egészséges, nem bírom úgy a munkát, ahogy szeretném.
Igen, én is átlagos dolgokat szerettem volna. Pl. normális szülőket. Hogy azt csináljam amihez kedvem van (ez lassan, talán sikerül, nem soká államvizsgázom). Barátokat, egy szerető társat, és gyerekeket.
Nem tűnik soknak, ugye?
Végülis a barátokon kívül, majdnem mind megvan.
Társam is van. Csak nem úgy szeret, ami nekem elég lenne. Lejjebb kéne adni az igényeimből?
Megpróbáltam. Rosszabb lett.
Útálok semmit mondó dolgokról fecsegni. Ilyen barátnőm van. Épp ma találkoztam vele. Úgy folytatta a szó áradatát, ahogy az utolsó találkozásunkkor (kb 4 hónapja) abbahagyta.
Mindent elmond, elmesél nekem, ha összefutunk. De nem keres fel, nem hív, és főleg nem számíthatok rá.
inkabb ugy fogalmaznek, hogy azoknak nem kellek akiknek szeretnem ha kellenek.
igen, ez a fo problema: mindig azok mutatnak erdeklodest barmilyen szempontbol irantam, akik mar a puszta letezesukkel is irritalnak. ha rovid tavra ez nem is igaz, hosszabb tavra extrapolalva a megfigyelest tokeletesen helytallonak tunik a meglatas.
arrogans, bekepzelt, faragatlan tusko vagyok, nem is szivesen erintkezem emberekkel. kizarolag azokkal akikhez anyagi erdekek fuznek, illetve ha ugy latom hogy a kesobbiekben profitkent realizalhatom a kommunikacioba fektetett energiat, akkor hajlando vagyok elviselni az adott alapsokasagot. implicit nyereseg kizarva, penz beszel.
kiabrandultam 21 evesen a vilagbol. nem hiszek, nem remelek. biztosra megyek es ha valamiben a legkisebb - szamomra mar nem vallalhato - kockazatot latom, akkor az adott temaval tobbet nem foglalkozom addig, amig nem latok tisztan /szubjektiv/.
emocionalis ertelemben halott embernek tartom magam, a multbeli esemenyek kiertekelese soran egyre inkabb arra az allaspontra helyezkedek, hogy letezesembol adodoan taszitom az embereket. kezd egyaltalan nem zavarni. neha sirok, megtobbszor szomoru vagyok, de nem erzem szukseget annak, hogy valtoztassak. tul nagy a kockazat, elegendo informaciok hianyaban pedig nem kivanok elhamarkodott lepeseket tenni ismetelten.
informaciot gyujtok. a kerdes: miert? miert van az, hogy ugy erzem, van bennem valami, ami miatt nem vagyok kepes normalis emberkent gondolkodni. miert van az, hogy soha nem kellettem azoknak, akik nekem kellettek volna, es miert kellettem azoknak akik soha nem hoztak lazba.
elsosorban a nokre gondolok, masodsorban a tobbiekre, ez korombol fakadoan talan nem tunik termeszetellenesnek. ez a problema azonban egyre inkabb altalanossa valik, irreverzibilis folyamatnak tunik: 1. nem akarok senkivel sem erintkezni 2. megis lehet hogy tovabb akarok lepni, de mivel nem tudok, goto 1.
nem panaszkodhatom, jol megy a sorom, egyetemen minden ok, munka van, elegedettek velem, regebbi "ugyfelek" is szivesen fordulnak hozzam. allasinterjuk szabvanyosak, belottem, mik a kriteriumok es hogyan lehet meggyozni az embereket arrol, hogy en vagyok a megfelelo. minden bizonnyal rendkivul sikeres ember leszek a tovabbiakban is, csupan egy kerdesem van:
miert nem kellettem senkinek, miert lettem az, ami most vagyok.
eddigi lehetseges valaszok:
1. egoista idiota vagyok
2. lelkileg serult vagy elmebeteg
3. nincs szerencsem.
nem szoktam direkt temetobe jarni, de ahogy nezem a sirfeliratokat, mindenkihez elkepzelek egy kis eletet, hogy kik irtak azt, elkepzelem a halottat hogy milyen lehetett, az alapjan hogy hany eves korban halt meg...stb. mintha konyvet olvasnek. :)
ja, ok. bocsi. felre olvastalak. en is igy vagyok amugy. es voltam is mindig. :) nem maradtal infantilis, ez a jo. ugymond szerintem tokeletes allapot. :)
ja, most olvastam vissza az átlagost. úgy értem, hogy sose törtem azon a fejem, hogy amit csinálok, az merre van az átlagtól, egyáltalán mi az átlag. szal hogy azért menjek hetebte egyszer moziba, mert szokás, de ne legyek minden nap fülig mosoly, mert az meg nem. vagy csinálok valamit, vagy nem, de ennek az átléaghoz elég kevés köze van. vagy ha az átlagnál boldogabb vagyok, akkor sétálok egyet a temetőben? (már bocs, ezt viccnek szántam)
nem tudom, miből gondolod a feltűnést. amúgy engem nem zavar sem az egyik, sem a másik. van, akinek érdekel a véleménye és van, akinek nem. simán elvagyok, ha békén hgynak, de azért nem fogom be a szám, hogy belesimuljak az elvárásokba. egyszerűen nem érdekel, eszembe sem jut. infantilis maradtam?
nem megbantasbol irom, no offence really, de ez egy "atlagos" 20 eves ember gondolkodasmodja.
en is ilyen voltam, 16-tol kezdodoen, aztan kesobb mar csak azt kivantam hogy legyek szurke, atlagos, nem feltuno, inkabb kivantam hogy ne vegyenek eszre, ne tunjek ki semmivel, mint az ellenkezojet. lehet hogy felnottem? :(
hogymondjam? sz'al olyan külső tulajdonságokkal "áldott" meg a sors (az 1ik: Busójárásba maszk nélkül mehetek - a másikat nem mondom mert azon az emberek csak röhögnek én viszont sírva fakadok tőle:(
azert az jelent valamit hogy az N nagybetuvel van. :)
szoval olvasgatva itt Teged meg mas topicokban is, nem ertem mirol akarsz levelezgetni, ha segitseg nem kell, szeretni ugy sem fog semmi, ugy sem tudsz megvaltozni.
csak akarsz beszelgetni olyanokkal akiket szinten nem szeret senki? es arrol hogy nem szeretnek? es arrol hogy miert?
Nagynulla. Most bocs, ha kissé leegyszerűsítő és profán vagyok. Nemelehete, hogy az a baj, hogy kissé sokat nyüglődsz? Nem lehet, hogy TE nem fogadsz el másokat? Nem lehet, hogy az a szemléleted, hogy a gyermeked a vasalóval téveszt össze hibás? Másokkal kapcs nem ugyanez a helyzet? Mármint az, hogy TE nem fogadod el őket, aztán ezt lefordítod arra, hogy téged nem fogadnak el, majd kinyüglődöd az életedből az illetőt.
hogy lehet átlagosnak lenni? nekem azért furcsa, mert valamit vagy akarok, vagy nem, de ritkán jut eszembe, hogy ezt valamilyen átlaghoz mérjem.
szóval boldog akarok lenni, nem átlagosan boldog, tudni akarok valamit, nem átlagosan okos akarok lenni, csinálni akarok valamit, nem átlagosan eltölteni az időmet, ilyesmi...
fordítsd meg, azt akard, hogy hozzád tartozni vágyjanak... innentől kihívás, és folyton javulhatsz, fejlődhetsz benne, vagy butaságot beszélek?
tökéletesre törekedni, azt keresni fölösleges és butaság, mert nem létezik, kompromisszumokat kell kötni
én viszont soha nem akartam semmit ha jól belegondolok, mert csak azt láttam hogy másoknak milyen jó... és nekem alakult úgy az életem hogy soha senkim nem (volt) lesz - !!! alig múltam 20 !!! - nem azoknak akiknek körülöttem mindenük meg volt:((((((((((
nem akartam mást csakhohgy ÁTLAGOS legyek, de még ezt a minimális dolgot is megtagadta a sors
(hah, épp U2-With Or Without You c. számát hallgatom:-O
elég hülye érzés, hogy unom azt, akiről tudom, hogy őszintán kedvel.
mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha beérném az ő társaságával. (nem, nem nézem le,csak fontos dolgokat nem tudok megbeszélni vele, amúgy is egész nap nem fontosakról locsogok. a nagy szellemek mindig magányra vannak kárhoztatva :-DDD )
olyan embereket szeretnék magam köré, akikkel nem kell folyton hülye hatalmi és llélektani csatákat vívni, akiknek megvan az öntörvényű, külön világuk, ahová kaland átlátogatni.
ismerős érzés. nagy rajongással kezdődik, hogy mennyire szuper vagyok, aztán kiábrándulnak. én meg már nem vagyok semmilyen. olyan sem, amilyen én akartam lenni, olyan sem, amilyennek ők akartak látni.
régen gondolkozom azon, hogy az ideáljaimhoz mérjem magam és ahhoz képest érezzem magam nulának, vagy keressem meg azt a kört, amelyik sokra tart, de számomra tök érdektelen. eddig az elsőt választottam, de ez rettenetes tud lenni. a második is szörnyűséges. a szavak meg semmit sem mondanak erről az egészről. lehet, hogy csak menni kéne és mindenkin átgázolni? nem hagyni időt arra, hogy a negatívumokat is megismerjék? akkor lenne számtalan rajongóm, de egyetlen barátom sem. látszatsikerek.
ha viszont mindenki mellől megszöknék, akivel nem tökéletes, másból sem állna az életem. igaz, legalább nem magamat marcangolnám, hanem rákennék mindent az áldozatra.
azr hiszem, remek ötleteim támadtak, mindig tudtam, hogy tanácsadónak kellett volna mennem, hehe...
Én nem akarok olyannak látszani, amilyennek szeretnék, úgy viselkedni, ahogy elvárják.
Én magamat akarom adni, mert belül úgysem tudok megváltozni, akkor minek játszam meg magam.
Épp ez tesz téged szeretetre méltóvá. Amennyiben valóban így van.
A családommal úgy vagyok, hogy nem vesznek rólam tudomást, nem érdeklem őket, nem is vesznek észre.
De, ha nem lennék a hiányomat észrevennék.
Nem annak akinek kéne? Igen persze, jó lenne tudni, hogy a társamnak hiányoznék-e, de nem ezért nyitottam topikot.
Más indittatásból kifolyólag, beszélgettem emberekkel, itt a neten. És ahogy telt az idő, ahogy egyre jobban megismertek, úgy éreztem egyre inkább elfordulnak tőlem. Nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, hanem mindenáron meg akartak győzni, hogy teljesen abnormális az életfelfogásom.
Mivel gyerekkoromban, meg azóta sem volt igazi barátom, úgy gondolom, hogy ez nem véletlen.
Nyílván nem vagyok szerethető. (Ezt el kell fogadnom)
Ezért, aki ide ír, tudja, egy olyan emberrel fog beszélgetni, aki nem kell senkinek. Tudja, mit vállal be.
Én nem akarok olyannak látszani, amilyennek szeretnék, úgy viselkedni, ahogy elvárják.
Én magamat akarom adni, mert belül úgysem tudok megváltozni, akkor minek játszam meg magam.
Én is eléggé utálom magam, legalább így még becsülni tudom.
Igazad van, nem tudom miért van ott a "már".
Talán mert amikor megszülettünk még kellünk azoknak, akik világra álmodtak minket.
De rájöttem, ez közel sincs mindig így.
A világból nem hiányoznék, mert nincs bennem semmi különleges.
Van, akiknek hiányoznék. A gyerekeimnek. Most! Még!
De lejjebb már leírtam, ők nem magamért szeretnek, nem ők választottak.
hiányzik, de nem fáj, hogy nincs itt?
nem hiányzik, de fáj, hogy nincs itt?
ha van, akinek fáj, akkor valakinek hiányzol is, nem? legfeljehb nem annak, akinek kéne.
innentől aztán lehet mérlegelni, vagy más kibúvó után nézni.
persze az sem kizárt, hogy túlegyszerűsítem.
ja, én sem kellek senkinek, legfőképp magamnak. meglátjuk, meddig bírok futni a semmi felé.
Nem szoktam haragudni sokáig senkire.
Nincsenek ellenségeim, még azok sincsenek.
Volt két ember, aki segített nekem sokat, itt a neten. Az egyik éppen most unt rám végleg.
Persze Ő ezt tagadná, sőt lehet nem is érzi, de én átérzem a szavai mögül.
Reménytelen esetnek tart.
Igaza is van.
Ha már itt tartunk, olyan ember sincs, aki kitartott volna mellettem.
Olyan sincs, aki ilyennek fogad el.
Ha ilyen lennék, meg olyan, ha így csinálnám, meg úgy, akkor talán.
Megpróbáltam másmilyen lenni. Kifelé el is játszom, egész jól. De belül nem tudok változni.
Talán már nem is akarok.
A halál gondolata, az ami erőt ad.
Nem, nem hiszem, hogy hiányoznék a világból, de fájdalmat okoznék néhány embernek, és ezt nem akarom.
Nekem nem kaktuszom, gazom, kutyám van, mert mind kihalt mellettem. Nekem gyerekem van. Neki szüksége is van rám. De ő nem választhatott. Az ő ragaszkodása a vacsorájának, tiszta ruhájának szól. Majd eljön az idő (remélem nem így lesz), és rám sem nyitja az ajtót.
Olyan ember nincs, akinek kellenék, de nem vagyok "rákényszerítve".
volt valamelyik filmben, hogy pont imigyen szólt a főszereplő. erre mondta neki a mellékszereplő, hogy vegyen egy kaktuszt, mert attól jobb. főszereplő vett, majd 2-3 hónap múlva megint mondta, hogy ő senkinek nem kell. erre a mellészereplő tanácsot adott, megint. vegyél egy ........ (nem emlékszem a nővény nevére, de a lényeg az volt, hogy bonyolult egy gaz volt. ) eltelt 2-3 hónap és a pasi, mert nő nem lehetett, megint padlón volt. erre megint megkapta a magáét. vegyél egy kutyát! és vett. eltelt 2-3 hónap, hihetetlen, de főszereplő ráncba szedte MAGÁT. már kellett a kurva kaktusznak, aki nem kért vízet sem törödést, a bonyolult gaznak és a blöki is éhen döglött volna nélküle.
és akkor mellékszereplő elégedetten megivott egy dupla whiskyt. szigorúan jéggel:)
Ha valaki hisz az emberek jóságában, plusz álmodozó és romantikus lélek, kizárt dolog, hogy ne lehetne szeretni. Továbbmegyek, a legkönnyebb az ilyeneket szeretni.
...és átverni,
kihasználni
mert velük meg lehet
tenni mindent...
csak mert "ilyenek"
Kedves Párduc!
Ebből is látszik, milyen "gyermeki" lelkem van.
Kapaszkodj meg, már majdnem 40 vagyok. És még mindig hiszek a mesékben.
De igazad van, úgy gondolkodok, mint egy éretlen kamasz.
Magamat nem nagyon tudom szeretni. Sőt, magamnál szinte mindenkit jobban szeretek.
Én szeretem az embereket. De sajnos túlságosan is, és amint erre rájönnek, ki is használják.
A görcsöléssel igazad van. Emlékszem, még általános iskolában, az összes pénzemen szagos radírt vettem, és elosztogattam az osztálytársaim közt, hátha akkor majd barátkoznak velem. Persze, nem jött be. :-)))
Azért ebből már kinőttem.
