"A tényállás szerint az 50 éves nő és 21 éves lánya, illetve az 53 éves férfi között több éve megromlott a kapcsolat. A két nő 2018. szeptember 18-án elhívta magukhoz az akkor már külön élő férfit azzal, hogy szeretnének kibékülni vele: azt mondták neki, hogy „békesütit” készítettek neki.
Az anya – az elsőrendű vádlott – hátulról befogta a sértett szemét, míg a másodrendű vádlott, azaz a lány egy 16 centiméteres pengéjű késsel nyakon szúrta, majd darázsirtót fújt az arcába."
Szegény elhitte, hogy a némber tényleg békés szándékkal hívja.
Nekem az tetszett, hogy miután kicsavarta a nő kezét, és belebaxott úgy a szekrénybe ököllel, hogy a keze "lecsúszott" utána, és felsértette a nő száját, azután kezdett el tartani attól a fiú (a rendőrségi jelentés szerint), hogy a fater bántalmaz h a t j a az anyját...
Ez már csak azért is fájdalmas, mert bár a bántalmazást kifelé visszautasítjuk, elvetjük, befelé nagyonis a szeretetet éljük meg, amikor megtapasztaljuk, vagy hallunk róla. Nagyon sokszor hallottam, amikor bántalmazást észleltem, hogy "ugyan! Túlérzékeny vagy!" "Ez teljesen hétköznapi!" "De hisz' ez a család! Ez a családi élet!" "Hidd el, ez mindenütt, máshol is így van!" "Ez normális!"
Már nem tom, hogy Nyuszi barátom hol említett meg, melyik topicban, amikor döbbenten beazonosította a folyamatot. Valójában ez nyitotta fel a szememet.
Szóval nem tudjuk az érzéseinket beazonosítani. Érzelmi analfabéták vagyunk. Tulképpen érezni is szégyen, nem illdomos, le kell tagadnunk, le illendő amputálni, meg kell nyomorítani a lelkünket a trsdlmi elvrs szerint. Ne sírj, ne hisztizz, ne röhögj folyton, ne ordíts, ha fáj, (szociális szak(r)embereknél ne nevezd meg a szenvedést, csak amikor fogadalmat teszel, utána felejtsd el!)
És akkor jön a kócsing, és megmondja a tutit! Ne azt kérdezd, miért marad, hanem azt, hogy miben tudsz segíteni, hogy otthagyja! Pfff...
Csakhogy nem akarja otthagyni! Úgy érzi, őt szeretik. Ezt azonosítja be! Sőt! Nagy valószínűséggel ő maga is akar bántalmazni, csak gyengébb fél mivoltából fakadóan nem tudja kivitelezni.
Az agresszió = feszültség, ami kisülésre törekszik. Kisülése az erőszak! Ez szül egy kéjérzetet nem feltétlenül szexuálisat, bár sokan hívei a "békülős szexnek", vagy nem véletlenül terjed a BDSM...
Szóval a lényeg a bátorság lenne. A kérdést feltenni magunknak, hogy mi van akkor, ha senki nem "szeret"? Akkor ki vagyok én? Vagyok-e annyira értékes a magam számára, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy mások hogyan, miért (nem) fogadnak el?
Hogyan tudok élni tovább, ha felismerem, hogy a szüleim, a családom, amikor erőszakot alkalmaztak, az nem a szeretet megnyilvánulása volt, tehát nem szerettek! Hogyan kell ezt feldolgozni?
És a helyzet az, hogy ehhez szakember kell! Ehhez nem elég egy kócsing, egy "barát", aki esetleg ugyanúgy azonosítja a saját életéből az erőszakot! És megkérdezi, hogy miben segíthetne, hogy otthagyd... Miben segíthetne??? Abban, hogy onnantól kezdve akkor ő üssön, vagy őt üthesse az áldozat, azaz "szerethessen"...
Macs, a paff-ot megszüntették, hogy nem találom sehol? Ha jól emlékszem, vittél oda néhány aranyköpést, de ha más is tud róla, köszönettel vennék némi felvilágosítást.
Gondold már végig. Mit tehet egy férfi, ha nekiesik egy nő? Ha nem üti meg, csak lefogja, még annak is könnyen nyoma maradhat, aztán még a végén ő lesz a bántalmazó a feminista statisztikákban.
Egyébként pedig igen, a jogos védelmi helyzetben bántalmazhatod is az agresszort, csak az arányosság álljon meg, vagyis ne okozz nagyobb sérülést, mint amit ő okozhatott volna.
Egy egészen kis gyerek nem csapkod eszement módjára akkora erővel, hogy ne lehetne fél kézzel lefogni.
