Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Nem véletlen, hogy Vas és Radnóti jó barátok voltak! Egyébként a fiatal Hegedűs Géza is öreg nagybátyjaként emlegette Aranyt, Benedek István is megírta az Aranyketrecben, hogy az ő rendelőjében is a botos és kalapos Arany fénykép lógott.
Márciusban hasonló program lesz a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Ez a hely számomra kissé nehezen közelíthető meg, de lehet, hogy erőt veszek magamon.
Nagyon jópofa volt, hogy amikor megvettem a múzeumi belépőt, okoltam az előttem lévőktől, és így szóltam: Egy Aranyat kérek!
Jó kis program lehetett ! Én valahol olvastam arról, hogy valakik (nem tudtam megjegyezni, kik) olyan Arany-emlékezést csináln(t)ak, ahol a verseket pont olyan korú színész adta elő, mint ahány éves a költő volt,amikor a mű született. Ez is érdekes válogatási szempont lehet.
A Vas István-anekdotához: Valami hasonló szerepel Radnótinál is, azt hiszem talán a naplóban említi,hogy a szobája falán egy kevésbé ismert Arany portré van, és sokat rákérdeznek: rokon? És Radnóti is hasonlóképp válaszol,mint Vas István.
Ma délelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban Arany János verseiből adtak elő. Tízkor kezdődött, valamivel ez előtt értem oda, és meglepődtem, mert a pénztárig hosszú sort kellett kiállnom, de gyorsan haladtunk. A teremben nyolcvan körül volt a létszám. Az, hogy egy nyugdíjasoknak hirdetett rendezvényen ők vettek részt, nem lepett meg, de azon mindig csodálkozom, hogy a kulturális rendezvényeken milyen kevés a férfiak száma. De ezen nem nagyon lehet változtatni, úgyhogy belenyugszom.
Stílszerűen szintén idősebb versmondók szerepeltek, méghozzá jól. Örültem, hogy sok olyan vers is elhangzott, amiket kedvelek, de ritkán idézik őket. Volt néhány gyakoribb is, mint pl. az Epilógus, vagy a Tölgyek alatt, ezeket jó volt újra hallgatni.
Meglepődtem, nem is kicsit, amikor az Arany János év kurátora elmondta, hogy Aranynak még nem minden műve jelent meg kritikai kiadásban.
Nem készült el a nagykőrösi, illetve nagyszalontai emlékhely sem, de bízom abban, hogy ha kész lesz, akkor nem valami összecsapott építmény születik.
Egyébként készültem, mert már egy hete hallgatom a tévében Hegedűs Gézát, aki erről a témáról beszélt.
Még megemlítem, hogy időnként egy-két perces prózai szövegeket is beolvastak, ebből a kedvencem Vas Istváné volt. Ő azt írt, hogy Arany öregkori fényképe állt az íróasztalán. Egy tájékozatlan takarítónő megkérdezte, ő-e a nagyapja? Rájött, hogy bizonyos értelemben valóban az.
Kíváncsi vagyok a benyomásaidra, mindenképp írd meg.
Én így 8 év távlatából arra emlékszem,hogy érdemes volt megnézni, számomra nem is volt túl ijesztő. Valahogy ez a plasztinációs eljárás számomra elveszi a holttestekből a holt-jelleget.
A kiállított preparátumok egyike-másika is hátborzongató, a jegyárak pedig rémisztőek. Nem én vagyok dr. Csont, és már nem is leszek. Viszont elismerem, hogy érdekes lehet.
Igen, hallottam, hogy volt, de akkor sajnos nem láttam. Engem is a kíváncsiság visz; azt hallottam, hogy orvostanhallgatók segítenek az eligazodásban, lehet kérdezni, magyaráznak, ha igénylik a látogatók. Én biztosan fogom.
Ez a kiállítás (vagy nagyon hasonló !) már járt Budapesten, 2008-ban,akkor is a Király utcában volt. Én akkor megnéztem, kiváncsi voltam, mivel a munkám orvosi területhez kapcsolódó, érdekelt. Másodjára már nem nézném meg, de egyszer megérte látni, tanulságos, felemelő és riasztó volt egyszerre. Nekem szembe tűnt most a plakát,csodálkoztam is,hogy még egyszer lesz ilyen.
Az ollókról jutott eszembe, a Vár tövében, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum - SOM - (lehet, hogy korábban már említettem), szintén érdekes gyűjtemény. Van egy emlékszoba Semmelweis tárgyaival, bútoraival; korabeli gyógyászati, orvoslási, műtő eszközök, pl lábbal hajtós fogorvosi fúrógép (itt az állkapcsomhoz kaptam emlékszem), meg külön a városi és vidéki ember számára fogó-húzószerszámok egész hada, a fejlődés nyomon követhető.
Aztán rajzon a lobotómiát is megismerhettük, illetve az ehhez használt eszközből is ki van állítva néhány darab.
Rengeteg sokféle csontfűrész, vágó daraboló eszköz, patika.
A múzeumlátogatás után rájöttem, hogy könnyen eljuthatok egy olyan kiállításra, ami szintén érdekelt. Egy aukciósházban ollókiállítás volt, ami elég érdekesen hangzott. Megérkezve körülnéztem, az engem érdeklő kiállítás egy külön szobában volt, szépen elrendezve, magyarázó feliratokkal ellátva. Érdekes véletlen, hogy az egyik képen olyan ollót láttam, amit Kínában készítettek, ezerötszáz évvel ezelőtt.
A kiállított ollók ügyesen voltak csoportosítva. Sosem hittem volna, hogy ennyiféle-fajta létezett és létezik! Ért néhány meglepetés, például az, hogy a sziluett képeket olyan másfél araszos ollóval vágták ki, nem is értem, hogy boldogultak vele, de a jelek szerint nagyon is jól.
Azért a birkanyírót elég jól felismertem. A mellékelt festményen éppen birkát nyírtak, és az ott álló lány már fonta is, nehogy félreértsük a helyzetet. Nem sokat értek hozzá, de gyanítom, hogy ennyire azért nem volt egyszerű a feldolgozás.
Láttam olyat is, ami valami vizimadarat ábrázolt, ennek ellenére használható volt.
Két csodálatos varrókészletet is találtam, csinos kis dobozban két tűtartó tok, egy gyűszű, egy olló, és egy takaros kis ezüstkés volt, ez utóbbit talán fércszedésre használták. Sosem szerettem varrni, nem is értek hozzá, de ezekkel talán megpróbáltam volna.
Ha már ott voltam, akkor nézegettem még egy ideig. Találtam is egy szép babát. Úgy egy méter magasságú volt, csodás ruhát és aranykoronát hordott. Jóformán csak a keze meg az arca látszott, ez utóbbi kissé együgyűnek tűnt. Valahogy nem hinném, hogy gyerekjátéknak szánták. Hosszan gyönyörködtem egy 12 személyes ezüst étkészletben, itt is volt egy kedvencem, 12 darab aprócska sótartó, mindenkinek egy-egy jutott.
Aztán megnéztem egy festményt, ami a tárgyilagos Kucsmás férfi címet viselte, de én ilyennek képzeltem Dózsa Györgyöt. Tovább nem nézdegéltem, sok lett volna egyszerre.
Hazaérkezve azon kaptam magam, hogy a Keresd meg a tűt… kezdetű gyerekdalt dudorászom.
Szerencsére a Postamúzeum és a Hopp Ferenc múzeum ötperces sétára vannak egymástól, úgyhogy akár kettőt is lehet látogatni.
Edericsen még nem jártam, de bevallom, idegenkedem a kitömött állatfejektől. Határozottan úgy érzem, az üvegszemek súlyosan szemrehányó tekintettel bámulnak rám. Szécsényben stílszerűen Széchenyi Zsigmond trófeái voltak kiállítva, húsz perc után menekültem. A koponyák ellen nincs kifogásom vagy csak alig.
Most néztem milyen régen írtam ide, el is szégyelltem magam, mert fontos ez a topik.
Szívesen és örömmel olvasom az élménybeszámolókat, a Postamúzeumot fel is jegyeztem, egy pesti sétánál szeretném majd útba ejteni, ahogy a kelet-ázsiai múzeumot sem láttam még, és jó, hogy még egy rakás felfedezésre váró hely van a mi fővárosunkban is. Ehhez hasonlóval a Balatonedericsben látott Afrika múzeumban találkoztam, kis állatfarmmal kiegészítve
Az idegen vezetést is szeretem, nekem megéri az a kis kellemetlenség, hogy sokan vagyunk együtt és haladni kell a csoporttal, viszont cserébe plusz információkat, érdekes dolgokat hallani.
Dmmddm, az a szentendrei kirándulás is hangulatos lehetett.
Az utóbbi hetekben filmvetítéseken voltam, ahol az alkotók is megjelentek. Ilyen volt a Hentes, a k@rva és a félszemű. Nem is annyira a film nyűgözött le, hanem amikor a vetítés végén megjelent Hegedűs D. Géza, mínusz harminc kilóval a szerephez képest és ahogyan testközelből láttam hallottam, illetve némi betekintés a film készítés kulisszáiba, ezek jobban érdekelnek sok esetben, mint maga a film.
Én sem vagyok túlzottan járatos a keleti kultúrákban, de gyönyörködni azért tudok benne. Csoport voltunk, ezért kértünk és kaptunk is vezetést, ezért hallhattunk jó egynéhány érdekességet.
Néha ezekkel az élményeiddel nagyon régi, elfeledettnek hitt dolgokat idézel fel bennem: Most pl. azt,hogy általános iskolás koromban jártam ebben a múzeumban, de nem sok minden maradt meg, leginkább a különös kapubejárata (?) dereng. Meg is néztem rögtön a gugli segítségével. Jó ötletet adtál, hogy hova lehet elmenni helybenturistáskodni:) Bár éntőlem távol áll a keleti gondolkodásmód és kultúra, azért az érdeklődés szintjén szívesen nézek ilyesmit is.
A mai délelőtt egy nyugdíjasklub tagjaként látogatást tettem a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban. Nem is bántam meg, hogy a kellemetlen, nyirkos idő ellenére odamentem. A múzeum elég kicsi, hiszen eredetileg Hopp Ferenc háza volt, ő ajándékozta az államnak azzal a céllal, hogy ott állítsák ki a gyűjteményét. No, ezt nevezem én hazafiságnak, nem a szónoklást! Egyébként elgondolkodtam, mennyi színes és érdekes egyéniség volt a történelemben.
A kiállítás most az 1920-as évek Sanghaját próbálta felidézni. Óhatatlanul beugrott az Indiana Jones film egyik-másik jelenete. A húszas évek Sanghaja valóban a multikulti városa volt, nekem viszont jobban tetszettek a régebbi tárgyak. A személyes kedvencem egy kétszáz éves japán Buddha-szobor volt, háromszor visszamentem megnézni, olyan nyugalmat árasztott. Az ajándékboltban megvettem hűtőmágnes formában, de így valahogy nem az igazi.
A másik kedvencem a nyolc kínai halhatatlant ábrázoló képsorozat. Olyan emberien derűsek és kedvesek az ott szereplő öregurak, és szemlátomást remekül érzik magukat. Az egyiküket bronzszobor formájában láttam viszont, öszvérháton ült, és szintén derűsen mosolygott.
A bemutatott ruhák közül legjobban az estélyi táskák tetszettek, bármelyik menő lenne mostanság is.
Ami meglepett: egy szobában néhány olyan kép és szobor szerepelt, ami a keleti művészet hatását mutatta a magyar alkotókra. Ebből nem mindegyik tetszett, de ami tetszett, az nagyon. Ilyen volt Kövesházi-Kalmár Ágnes: Lélegzőtánc című gipszből készült szobra, mellette egy fénykép, ami ugyanazt a táncmozdulatot ábrázolta.
Tetszett még egy kerámiaszobor is, Mokry-Mészáros Dezső: Batu kán című alkotása. Furán sematizált, de ennek ellenére vagy éppen ezért elég ijesztő lett.
Úgyhogy sikerült egy újabb kis gyöngyszemet felfedezni!
Nagyon kellemes programod volt! Jó ilyet olvasni. Én Szentendrén a lángososnál találtam két barátságos, de tartózkodó cicust, én is cirógattam egy kicsit, de láthatóan nem nagyon örült neki, úgyhogy békén hagytam.
Tegnap macskakiállításon voltam, jól kigyönyörködtem magam.
Tegnap kedves barátnémmal kimentünk Szentendrére, ahol a mostani hétvégén farsang zajlik a Belvárosban. Délután mentünk és nem is maradtunk sötétedésig, amikor is pedig a látványosabb események zajlottak (fáklyás felvonulás, tűzzsonglőrök), de így is nagyon kellemes program volt. A sétálóutca tele volt forraltbor-árusokkal, malacot sütöttek, sokféle finomság volt (lángos, hurka, pálinka, kacsatepertő stb.) Mi forralt eperbort fogyasztottunk, nagyon-nagyon kellemes innivaló volt, nem is szállt a fejünkbe,csak kissé melegünk lett tőle. A Fő téri színpadon zenészek működtek, mi egy ragyogó hangú hölgytől Piaf-sanzont hallgattunk valamint tehetséges fiatal zenészektől délszláv muzsikát, hangulatos volt. Közben a tömegben maskarások, szoboremberek tüntek fel, lehetett velük fényképezkedni. Barátném finom lángost is evett, nem a sétálóutcán,hanem egy kis mellékutcában vette, igen ízletes volt (egy falatot én is megkóstoltam). A Szentendrére szánt idő végén beültünk a Szamos Cukrászda-Múzeumba és megcappuccinóztunk meg ettünk egy-egy finom sütit. Igen kellemes,szép hely, sajnos (nekünk sajnos, nem nekik) zsúfoltság volt, sokan voltak, kicsit várni kellett az asztalra.
/ És még egy kis utóirat: én macskakedvelőként minden városban valahogy "szoktam találni" simogatni való cicust. Itt is, egy üzlet előtt ült egy nagyon szép fehér-cirmos cica, aki nem zavartatta magát a nagy tömegtől és sztoikusan tűrte, hogy mindenki megsimogatja. Én sem tudtam ellent állni, meglepő nyugalommal tűrte. Kiderült, hogy az üzlet tulajdonosa fogadta be decemberben; amikor ő simogatta meg,egyből lehetett látni, hogy olyan ember nyúl hozzá,akit nagyon szeret, hálásan dorombolt neki. /
Én is köszönöm ! Máskor is írhatsz hosszú beszámolókat, engem nem zavar, ha többet kell olvasnom.
Lazán kapcsolódva a témához, telefonoskisasszony-ügyben meg az jutott eszembe, hogy valahol valamikor régen olvastam egy történetet: Egy kicsi, szürke, jelentéktelen megjelenésű telefonos kisasszonynak elkezdett udvarolni egy fess megjelenésű, daliás postai alkalmazott, hevesen ostromolta hölgyet. Szegény lány nem tudta elképzelni, mi az,amivel ő, a szürke kis egér felkelthette ennek a férfiúnak a figyelmét. A sokadik randevúkérésre végül igent mondott és a randevú végül hosszú boldog házassághoz vezetett. Kiderült,hogy a férfiszépségnek pont olyan karakterű, kinézetű édesanyja volt,mint a későbbi feleség,a kis szürke, jelentéktelen nő.
Köszönöm! Akkor még írok pár sort. Kiállították az egykori telefonkezelők (mindegyikük nő volt) egyenruháját, illetve annak hű másolatát. A fejükön a füles régebbi változatát, de ez nem volt összekötve a mikrofonnal, ez utóbbit egy fémtölcsér képviselte, ebbe beszélhettek. Eleinte nem számok voltak, mindenkit név szerint kértek, akár magánszemély, akár közület volt az illető. Állítólag akadt egy-két kisasszony, aki 1000-1500 számot tudott fejből. Pár évvel később már számok voltak, akkor jött az, hogy kisasszony, kapcsolja a József 14-22-tőt.
Eszembe jutott Kosztolányi, ő írt néhány kis ismertetőt a különféle szakmákról, többek között a kisasszonyokról is. Ezek szerint már akkor sem volt könnyű dolguk, ha sokan voltak a vonalban, és késve jelentkeztek be, akkor hallhatták, hogy a fülén ül, vagy regényt olvas? A mostaniakhoz mérve még udvariasak voltak, maximum azt mondták, hogy essen le a körme.
Láttunk egy rövidke filmet a lakihegyi adó építéséről, elég hátborzongató volt látni a magasban dolgozókat. Mellesleg sosem értettem, miért hívják így Lakihegyet, olyan lapos, mint egy tányér.
Érdeklődve hallottam, hogy a régi telefonoknak is vannak gyűjtői, főleg a húszas-harmincas évekből származóknak. Egy, úgynevezett mágnestalpas telefon akár egymilliót is érhet. Ezt a fajtát a telefonszerelők használták, szinte bárhova csatlakoztatni lehetett.
A tegnapi napon látogatást tettünk a Postamúzeumban. A kiállítás nem túl nagy, de annál érdekesebb volt.
Néhány meghökkentő, de annál érdekesebb dolgot láttam. Az egyik ilyen az 1918-ban rendszeresített légipostazsák volt. Ezt repülőről dobták le, olyan helyre, amit jól be lehetett látni, pl. rétre vagy legelőre. Maga a zsák is figyelemre méltó, mert a külső oldalára egy csomó zsebet varrtak, úgy, hogy a szájával lefelé helyezkedjen el. Így lassították az esést.
Aztán láttam a Csonka-féle motoros triciklit, mind modellben, mind ténylegesen. Mellette egy, már négykerekű autó, mögöttük a sofőrjeik. Egytől-egyig bajszos, keménykalapos, roppant tekintélyesen festő férfiak voltak.
Ha már kép, láttam egy festményt az első magyar postaigazgatóról, Gervay Mihályról. Jóképű férfi volt, és ha hinni lehet annak az anekdotának, amit a vezetőnk elmesélt róla, még jellemes is. A történet szerint Gervay szenvedélyes szivarozó volt, és jól bírta a hideget. Ha tehát olyan látogatója akadt, aki fölös fecsegéssel rabolta az idejét, pláne árulkodni jött a munkatársaira, akkor rágyújtott, kinyitotta az ablakot, és bízott abban, hogy a vendége majd csak észbekap. Ha nem, legalább fázni kezd. Ennek hallatán az jutott eszembe, hogy ezt az embert alighanem Mikszáth Kálmán találta ki. Igaz, Keleti Károly élettörténete után azt, hogy őt meg Jókai.
A telefonok is figyelemre méltóak voltak, a kedvencem az volt, amit Ferenc József használt, ha a budai Várban időzött. A kézibeszélő mellett volt egy olyan is, amin csak hallgatni lehetett a beszélgetést, és próbáltam elképzelni, hogy ki volt az, aki őfelségével együtt figyelt a beszélgetésre. A titkárja, illetve hadsegéde, esetleg szépséges felesége?
Volt kézikapcsolású telefonközpont, nagyszerűen lehetett használni. Megnéztem az első pesti telefonkönyvet, elfért egy A3 lap egyik oldalára. Ezen még nem szerepelt Karinthy Frigyes, pedig az elsők között volt, akik telefont kértek és kaptak. Volt Morse-berendezés, az is működött.
Abbahagyom, mert kezdek nagyon hosszadalmas lenni.
Sokáig én is így voltam a kávéval, hogy keserű, akárhogy cukrozom, aztán rájöttem, hogy az benne a pláne! Alig-alig édesítve, sőt cukor nélkül is élvezhető.
Ahogy írtad, most már nekem is rémlik, hogy Varsányinak sem ízlett a kávé.
Murdoch nyomozót én is nagyon szeretem, érdekes látni, hogyan jönnek elő a technikai újdonságok és érdekesek a társadalmi viszonyok is.
A kávéval kapcsolatban: a Szulejmán-sorozatban van egy rész,amelyben az is benne van, ahogyan ott is kezd terjedni a kávébab illetve a belőle készült ital. Ami először ott sem ízlik mindenkinek,de rájönnek valahogy, hogy édesíteni kell. Nekem erről az jutott eszembe, amikor Varsányi, a kém több más fontos dolog mellett beszámol Dobónak az Egri csillagokban (csak arra nem emlékszem,hogy a filmben vagy a regényben:), hogy a török táborban valami istentelen keserű fekete löttyöt isznak:)
A Szulejmán sorozatból összesen egy órát néztem, de nem egyszerre, csak amíg a másik adón reklám van. Bár a gazok összehangolják az időt, de néha azért sikerül. Mindenesetre azt a következtetést vontam le, hogy szegény szultán a hárem intrikái elől menekült a biztonságos csatatérre... A jelmezek nekem is nagyon tetszenek.
Egyébként a kedvenc sorozatom a Murdoch nyomozó rejtélyei, legtöbbjüket háromszor láttam. A nyomozó roppant érdekes emberekkel ismerkedik meg, Edison, Tesla, Conan Doyle, Houdini, Jack London egyaránt szerepel a névsorban.
Továbbá feltalálja a telefaxot és a radart is, de csak úgy mellesleg, nem is beszélve arról, hogy filmszerepet is alakít. Számomra érdekes figyelni, hogy bontakoznak ki a mi korszakunk általánosan használt eszközei. Aranyos az az egy-két célzás, amit elejtenek benne, például a nyomozót rá akarják beszélni, hogy vegyen Coca-cola részvényt, ő azonban nem lát fantáziát benne. A kávéban sem, hiszen minek ez a keserű lötty, ha itt a tea?
Itt is kötelezően szép, fiatal nő a patológus, de sebaj, ebbe belenyugszom.
Van némi steampunkos beütés benne, de ez nem válik kárára. Legalábbis szerintem.
Csimpolya koreai sorozatnézésére válaszul bevallom,hogy én mostanában a Szulejmán c. sorozatot nézem ismétlésben és néha-néha szerdánként - részben.
Amikor bejött és nagy siker volt itthon a sorozat,belenéztem és megláttam benne a 20 éves korában meghalt II.Lajos magyar királyt,amint egy jó ötvenes pasi alakítja, nekem akkor ott ez egy kicsit sok volt és nem néztem tovább. Aztán valahogy mostanában délután-este számítógépezés közben háttértévézésként odakeveredtem az adott tévécsatornához (sorozat+) és valahogy belefeledkeztem. Annyira azért nem vagyok fan,hogy pl. ehhez igazítsam a tevékenységeimet és nyugodtan csevegek telefonon,ha arról van szó. De mégis valahogy beszippantott és be kell vallanom, először a szép jelmezekkel. Aztán itt-ott megpróbáltam utánaolvasni és rájöttem,hogy meglepően sok igaz elem van a sorozatban,ahogy a történelemben is megtörtént. Persze azt is látom,hogy a törökök idealizálják Szulejmánt és az egész török birodalmat,de szerintem ez valahol megbocsátható, hisz mi is ezt tesszük saját történelmünkkel. (És Szulejmán meg tipikus szerelmes férfi, miért nem veszi észre,hogy Hürrem egy dög???? :)
Idén már tényleg el fogok menni a Szecesszió Házába, Zsanna leírása megint felkeltette a vágyat bennem.
