A csodák racionalizálásával nem oldunk meg semmit, hiszen újabb probléma kerül elő:
-Csodálatos az Isten, csodálatos! - mondja a Bibliát olvasva a teológia hallgató a tanárnak - Hatalmas az Isten! Megnyitotta Mózes előtt a tengert és szárazon átkelltek rajta a zsidók! -Ugyanmár! Az valójában egy kis gázló volt, ahol átkeltek és később így írták meg! Szomorúan megy vissza a szobájába a hallgató. Eltelik egy rövid idő, mikor megint nagy örömmel jön vissza. -Csodálatos az Isten, csodálatos! -Mit talált már megint? -Csodálatos! Belefolytotta az egész egyiptomi hadsereget egy kis gázlóba!
Hát igen, ha az egyik nem csoda, akkor a másik volt az...
Ez most magas nekem, amit írtál, és nem is egyértelmű:-)
Két lehetőség van:
vagy elfogadod Mózes könyveit elsődleges történelmi forrásoknak, ez esetben a bennük megírt történeteket többé-kevésbé szó szerint elfogadod.
Kettő: elveted Mózest, mint történelmi forrást. Ez esetben még mindig mondhatod, hogy a Bibliát hitbeli dolgokban tekintélynek fogadod el, de a történelem kérdéseiben csak az egyiptomi, akkád, babilóniai és egyéb forrásokra, ill. a régészeti kuatásokra hagyatkozol.
De azért csak tudunk egyes történelmi témákat viszonylag normálisan tárgyalni, nem?
Még ha - netalán tán - kizárnánk az Isteni beavatkozást a mózesi kivándorlásból és Jerikó harsonáiból, azért el kell ismerni, hogy ahhoz, hogy mindez megtörténjen, azért kellett az a bizonyos ,,Atyai sugallat"! És mi ez, ha nem Isten mindenhatóságának és emberszeretetének bizonyítása! (Én is hívő ember vagyok; görög-keleti). Ráadásul a történészek és régészek által felhozott elméletek és tudományos felfedezések eddig csak egy dolgot bizonyítottak - a Biblia (Tora, stb,stb) hitelességét, akár ilyen, akár olyan formában, még ha az események nem is annyira mítikusan történtek, mint ahogyan azt a hittanórán elmondják. Isten ihlete nem annyira primitív (elnézést), hogy meséket teremtsen; elsődleges célja - amiből a Hit táplálkozik és létrejön - a Tudás és a Bizonyság.Ez meg nem mond ellent a tudománynak.
Nem pont ezeket írtam, legfeljebb valami hasonlót:-)
Holnap kifejtem részletesen.
Ez a topik egyébként két okból is nagyon kényes:
1) Hitbéli dolgokat érint - legalábbis nálam, meg ahogy téged ismerlek, senyor Caballero, nálad is. Zicherman Pistiről és Buriasról nem tudok nyilatkozni.
2) Már ahogy a topiknyitó is jelezte, a zsidó történelem témaköre az nagyon kényes. Több szempontból is:-(
"...az ős-zsidók több hullámban, több helyről vándoroltak be Kánaánba..."
Ahogy a legtöbb (vagy talán nyugodtan mondhatjuk: mindegyik) nép, úgy a zsidóság is összetett. Tetszik, nem tetszik. Egyébként tudtommal ezt a komolyabb kutatók közül senki nem vitatja. Külön ág volt például Ábrahámé, erről Komoróczynak van egy nagyon jó tanulmánya Kain nemzetisége címmel a Világosság egyik 60-as évekbeli számában (már régóta készülök idézni). Az említett tanulmány a habiru-kérdéskört tárgyalja, ami önmagában egy igen érdekes téma: a habiru vagy héber eszerint eredetileg nem is népnév, hanem egy foglalkozást jelölő kifejezés volt, a géreket, a felbérelhető zsoldoskatonákat hívták így az ókori Közel-Keleten és Egyiptomban. Remélhetőleg sor kerül arra, hogy idézzem a szóban forgó tanulmányt, ha nem felejtem el könyvtáram maradékai közül az említett folyóirat megfelelő évfolyamának bekötött példányait alkalomadtán kiemelni :)
A Galgadio is írta valamelyik vallási topikba, hogy egyenlőre (?) nincs semmilyen konkrét régészeti vagy történelmi bizonyíték az Exodusra Mózes öt könyvén kívül.
Sőt valami olyasmit is írt, hogy állítólag az ős-zsidók több hullámban, több helyről vándoroltak be Kánaánba, ahol irgalmatlanul kiirtották az őslakosságot.
Pl. hogy egy részük Mezopotámiából, a másik Egyiptomból jött, meg olyanok is voltak, akik a környező hegyvidékeket lakták és ott pásztorkodtak.
Jehova kultusza előtt egyesültek, hogy aztán mindenkit kiűzzenek vagy kiirtsanak Kánaán földjéről.
Józsué 6:20 "Ekkor kiáltozni kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a kürt szavát, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost."
Jerikó a Holt-tenger északi partjától 10, és a Jordán folyótól 8 kilométer távolságra, 251 méterrel a tenger szintje alatt helyezkedik el. Jerikót a hold városaként is ismerték, amiről arra lehet következtetni, hogy a hold istennőjét vagy istenét imádhatták valamikor. A Bírák könyve (3:13) a várost pálmák városának nevezi. A Jordán völgyében trópusi klíma uralkodik, ezért pálmafák is vannak.
Palesztina, de lehetséges, hogy a világ legrégibb települése volt Jerikó. A várost Józsué tette híressé, amikor hét nap alatt elfoglalta. Az archeológusok majdnem egy évszázada vitáznak azon, hogy ez mikor és hogyan történt. Jerikó ugyanis egyike lett a világ legfontosabb archeológiai leleteinek, mivel mintegy tízezer éve, szinte megszakítás nélkül lakott hely volt.
Ernst Sellin (1907-1911), Carl Watzinger (1929-1936), John Garstang (1930-1936), Kathleen Kenyon (1952-1958) archeológusok munkája említésre méltó. A kutatók szerint Jerikót 2-3 méteres falait 9 méter széles és 2 méter mély védőárok vette körül. Különösen a belső fal volt erős. Átlagosan 3 és fél méter széles lehetett. Az egész erődítmény közepén egy 9 méter magas kőtorony állt. Józsué idejében Jerikó lakossága körülbelül 3,000 fő volt.
Kánaánban Jerikó volt az első város, amit az Izraeliták elfoglaltak. Józsué könyvének 6. fejezete Jerikó elfoglalását írja le. A történet olyan csodálatos, mint a Jordánon való átkelés száraz lábbal. A történet szerint a városnak magas falai és jól zárható kapui voltak. Hogy tudott egy erődítményt elfoglalni egy olyan nép amelyik 40 évig vándorolt a pusztában? A válasz nem az emberi, hanem az isteni erőben van.
A Jordánon való csodálatos átkelés után Izráel népe megérkezett Jerikó falaihoz. Amikor a Jordánon túl lakó nép meghallotta, "hogy kiszárította az Úr a folyó vizét Izráel fiai előtt, amíg átkeltek rajta, megdermedt a szívük, és elállt a lélegzetük is"- olvassuk Józsué 5:3-ban.
Az egyik probléma, hogy az erős falakat ember nem rombolhatta le hét nap alatt. Az ásatások arra mutatnak, hogy a falak úgy dűltek össze, mintha földrengés rázta volna meg a környéket. A földrengések idején a beomló part egy pár alkalommal már a modern történelmi időkben is lezárta a folyót. Lehetséges-e az, hogy az említett történetben is földrengésnek köszönheti Izráel az előrehaladást?
Jerikó falai Józsué könyve szerint leomlottak. Hogyan omlottak le? John Garstang professzor emberei Jerikó romjainál a belső falak közt olyan omladékot találtak, amelyen felismerhetők egy tűzvész nyomai. A téglák megfeketedtek, a kövek megrepedtek, a faszerkezetek megszenesedtek, és a falak tövében épült házak teljesen kiégtek. Mindenütt hamut találtak a kutatók. Józsué könyvének leírása (6:24) beigazolódott: "A várost pedig mindenestől fölperzselték."
Az archeológusok között voltak olyanok, akik a falak leomlását ésszerű okokkal próbálták megmagyarázni. Voltak, akik a csatakiáltás okozta hangrobbanás erejére gondoltak. John Garstang arra hívta fel a figyelmet, hogy a kettős falgyűrű külső falánál a kövek kifelé estek, a belső falánál azonban befelé. És mivel a falakon hatalmas repedéseket fedezett fel, szerinte egy hatalmas földrengés rázta meg a vidéket, hiszen Jerikó a geológusok szerint is földrengés-zónában fekszik.
Józsué elbeszélése arra enged következtetni, hogy amikor a papok a szövetségládával hét napon át körbejárták a várost, akkor az egy kultikus cselekmény volt és nem szükségszerűen csatára készülődés. A kosszarvból készült kürt, vagyis sófár, sem a csatához kellett, hanem az ünnepséghez. A kürtöket szent cselekményeknél használták.
A textusunk (6:20) azt a benyomást kelti, hogy a nép csatakiáltása és a kürtök zúgása együttesen okozta a fal leomlását. A dolog nyitja azonban abban van, amikor az Úr azt mondja Józsuénak: "Kezedbe adtam Jerikót!" (6:2) A zsidók egy földrengés által lerombolt várost vettek a birtokukba.
Az archeológusok között hosszú ideig folyt a vita Jerikó lerombolásának idejéről, mert hosszú ideig hiányzottak a fazekak és cserepek, amiket később Lákis és Debir romjai alatt megtaláltak. Erre alapozták a véleményt, miszerint a falak leomlása az időszámításunk elõtt 1,230 körül történt.
Ráháb családjának a kivételével az Izraeliták mindenkit megöltek és mindent elpusztítottak. Jerikó elfoglalása után Lákis alá vonultak Józsué katonái. Józsué 10:32 szerint "az Úr Izrael kezébe adta Lákist, elfoglalták a második napon, és kardélre hányták a benne lévő élőlényeket mind..." Józsué 10:38-ban azt olvassuk: "Azután visszafordult Józsué az egész Izráellel Debir felé, és harcolni kezdett ellene. Elfoglalta azt és királyát, meg a hozzátartozó városokat. Kardélre hányta, és kiirtotta az ott lévő élőlényeket mind. Senkit sem hagyott elmenekülni." Lákis és Debir nevét azért említem meg, mert az ottani törmelékek közül előkerült egy korsó, amin világosan olvasható Meranptah fáraó negyedik éve, a Krisztus előtti időszak 1230-ik éve.
Józsué csapatai diadalmat arattak a jerikóiak felett, de ha reálisan megnézzük, akkor azt látjuk, hogy nem is volt csata. A Biblia nem említi meg, hogy harcoltak Józsué katonái. Nyilvánvaló, hogy Józsué kihasználta az alkalmat, és egy olyan települést vett birtokba először az új földön, amelynek a falai egy természeti csapás következtében jelentősen meggyöngültek, s innen indították aztán további támadó hadműveleteiket a zsidók.
Csakugyan fegyverekkel vették tehát birtokba az izraeliták Jerikót, de ez az ostrom a korábbi földrengés miatt meglehetősen könnyű volt.
És elnézést, de korábban elírtam: a Jam Szuf (Sea of Reeds) a meggyőzőbb műholdas-régészeti megfigyelések szerint nem a mai Izrael területén, hanem a mai Egyiptom földközi-tengeri partvidékén húzódhatott, a Sínai-fsz. északi részén
Ez már pár éve tény:) A zsidóság történetében akadnak más, nagyon érdekes történetek is, melyek valóságalapja sokáig vitatott volt, de manapság már egyszerű, logikus magyarázatok szólnak mellettük, amiket a régészeti ásatások is bizonyítanak. (P.l. Jerikó falai; jerikói harsonák).
Könnyű lenne azt mondanunk, hogy Jordanes (Cassiodorus?) és Kézai a csodaszarvas-mondát innen merítette, csakhogy a Nádas-tengeren való átkelésről szóló eredeti héber szöveg állítólag nem volt valami közismert. Így tehát meglehet, hogy toposszal állunk szemben (új hazába vezető út a mocsáron át), de ennek bizonyítása meglehetősen problémás.
A Nat. Geographicon most adtak egy filmet, amelyben a zsidóság Egyiptomból való kivonulásáról volt szó. Felvonultattak egy jó pár elméletet, de számomra a legmeggyőzőbbnek az tűnt, amely szerint az Ószövetségnek a tenger szétválásáról szóló eredeti héber szövegét félrefordították, és sok századon át hibásan értelmezték. Eszerint a Bibliában valójában nem Vörös-tengerről, hanem Nádas-tengerről (Jám Szuf) van szó. A hidegháború idején készült s a titkosítás alól nemrég feloldott izraeli műholdfelvételek és az üledékes kőzetminták bizonyítják, hogy a mai Izrael földközi-tengeri partszakaszán csakugyan egy ingoványos, mocsaras tengerrész húzódott, s Mózes ezen az ingoványon vezethette ki övéit az Ígéret Földjére.
Amurru-izraelita arcrekonstrukciók
És elnézést, de korábban elírtam: a Jam Szuf (Sea of Reeds) a meggyőzőbb műholdas-régészeti megfigyelések szerint nem a mai Izrael területén, hanem a mai Egyiptom földközi-tengeri partvidékén húzódhatott, a Sínai-fsz. északi részén