Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy állatban, emberben. Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy telet decemberben. A hó szőnyegébe puhán süpped a láb, mintha dunyhán menne. Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ milyen édes lenne!…
A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát futja hótalpakon, akármennyit zuhan, puha combocskáját nem üti meg nagyon. És az állástalan szegény ember, aki nem mer még meghalni, örül hogy reggeltől estig szabad neki havat lapátolni.
Végig a városon nem csilingel a szán, mint gyerekkoromba. Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán. A kocsit gép vonja. Angyalok elszálló csengője se csenget a fehér utcákon. Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez gazdagok házában.
Nem édes a világ, de mégis szép látni… És én már gyógyulok… Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi; mindent elgondolok… Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem… Tapintom tagjaim… Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem, s vár a fény odakinn…
Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél, jere, add kezedet: a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél, vezess ki engemet! Nem édes a föld, de mégis szép a hótul. Én megyek… indulok… s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul, ha én meggyógyulok.
Szép heted Neked is időgép!köszönöm ezt a csodálatos zenét és a képeket is, Köszönöm még mindazt a csodát mit áltlad imerhettem meg A barátságod nélkül sokkal szegényebb lenne az életem
Eljött már november didergő hónapja, Hideg szele a fák ágait megcsapja. Meghalva elhullnak a sárga levelek, Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek. Az ajtónál álló télnek hideg zúzza A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza. Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel, A fázékony Auster havat is hány széjjel. A borongós égnek sűrű felhőzése Házba zárt szívünknek kedvetlenedése. Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya, Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya. Gazdagabbak leszünk akármely bárónál, Csendességben űlvén itt a kandallónál. Az az óros kancsó megint jár közöttünk, Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk. Még ugyan a borom nem forrt ki egészen, De semmi; potomra minek heverésszen? Most még jobban is csúsz, mert édes valóba, S különben sem látszik színe a kancsóba. És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad, A másik kancsót is körömhegyig húzzad. Magam is fogok te utánad tenni: Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni. Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk, Róziról is egy-két sort dallarizálunk. S ki tudja? hátha még táncot is kell várni? S hatos minétet is fogunk ketten járni? Neveted? de több is történhetik itt még: Bolond az, barátom, aki okos mindég! Le kell a mord képet néha-néha tenni. S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni: Jer, legalább minden únalmat űzzünk el Az új boron vídám beszélgetésünkkel!
Riong a régi réquiem, temetkezik a föld, erdők palástja mégse gyászt: új színt új színre ölt. Ma százezernyi szín nevet, rikít, sikít, kiált, ma van a színek ünnepe: szín-bacchanáliák. És minden percbe más a szín, s perc múlva más megint, – de jaj, ha erre jő az Ősz, egyszerre csendet int… Itt járok nesztelen, fehéren, csak a haraszt zörög; itt ellentét az én ruhám, s ez ellentét örök. Az Ősz minden színt megrabol: s az Élet csupa szín; és ott, amerre megjelen, szívekbe szánt a kín. Az Ősz minden színt megrabol, csak engem el nem ér: mert téli színhez már nem ért, s az én színem fehér. … De most… épp erre jár az Ősz: picinyke pillanat… Eltűnt a szín, s a levelek zörögve hullanak. A fák közt nyargalász az Ősz… s ahogy meglát, megáll. Ölében rablott kincsei: a nagy szín-karnevál. „Lovag, vezess váradba el s mutasd meg kincseid…” – S ő szólt: „Mindennap affelé vezetnek lépteid…”
Gratulálok az eltlt 12 évhez, a sok szines édekes történetkhez, a zenékhez, versekhez és fantasztikus történetekhez. nagyon érdekes és különleges dolog bolyongni a régi naplódban.
