Keresés

Részletes keresés

Gyurica úr Creative Commons License 2012.03.04 0 0 221

jav.: Ezt most nem az „ortodox”, hanem az „unortodox” tovarisok...

Előzmény: Gyurica úr (219)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.03.04 0 0 220

jav.: ... helyzeteben...

Előzmény: Gyurica úr (219)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.03.04 0 0 219

Király, az István

avagy Dománytól az unDormányig

 

 

Eörsi István írja: „1955 áprilisában még azt bizonygattam, hogy Van hitem, / s nem vagyok csaló. 1955 januárjában pedig Lukács Györgyről írott versemben mesterem művekben megtestesülő teljesítményét állítottam szembe a vallásos mítosszal:

 

Az idő szél-korbácsa büntet,

megkövült szentek porba dűlnek –

törékeny testtel görnyed és ír,

papírjai el nem röpülnek.

 

Ezt a verset a Csillag főszerkesztője, a sima beszédű, halk mosolyú Király István azzal adta vissza, hogy a párttal szemben soha senkinek, így Lukácsnak sem lehet igaza. Ez a megokolás is vallásos logikára épül: az egyedül üdvözítő anyaszentegyházzal szemben sem lehetett soha senkinek igaza. (Ezt a nézetét Király szélesebb összefüggésben, és nyilvánosan is képviselte. Amikor az igazságtalanul bebörtönzött és iszonyatosan megkínzott politikai foglyok, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, kezdtek kiszivárogni a börtönből, az önvádtól gyötört kommunista írók fellázadtak a párt fellebbezhetetlen igazságai ellen. Hiszek a szívnek, a szemnek, / immár őket kérdezem meg: / mi igaz, mi nem? – írta Benjámin László. Így fogadta meg, hogy konfliktushelyzetben ezentúl inkább érzékeinek és tapasztalatainak hisz, mint a párthatározatoknak. Válasz-esszéjében Király István klasszikus formába öntötte az eszement pártosságot, mondván, hogy a szem nemcsak a látás szerve, hanem a korlátja is. Vagyis a szemünk gátol abban, hogy jobb látószervünk legyen, mint amink van; ilyen jobb látószerv a párt – ha a párt mást mond, mint amit látva látunk, akkor a szemünk téved. Ezzel az okfejtésével busásan kiérdemelte Zelk Zoltán pompás viccét, mely a fáma szerint 1956-ban, a nászútján gratuláló sürgöny formájában érte utol, és valahogy így hangzott: Remélem, Pista, rájöttél arra, hogy a fasz nemcsak a baszás szerve, hanem a korlátja is.)”

 

Csak azért, hogy megnyugtassam nyájas hölgyolvasóimat: Zelk Zoltán téved. A fasz nem a szükségképpeni baszás korlátja, hanem (adott esetben) a megtermékenyítésé. Még az ötvenes évek elejéről, a kemény diktatúrából ismert a ratkói fenomenológia: „pina-fasz együtt basz, ebből lesz a kiskopasz”, s amely mondóka a puha diktatúrában puhult valamelyest (értelemszerűen), na most, tessék nekem elhinni: nem csak a Király Istvánnál puhult! Sőt valójában ezért vált égetően szükségessé a rendszerváltás, majd annak kiteljesedése: a fülkeforradalom. És hogy immár mindenki számára világos legyen a Semjén Zsolt-i nemzetmentő szándék, parlamentünk illetékes bizottsága vita nélkül fogadta el az idézett gyermekmondóka szövegmódosítását, illetve annak teológiai tartalmát, vagyis a Harrach Péter-i sollen, sőt seien immáron így hangzik skandálva: „pina-fasz együtt basz, ebből legyen kiskopasz”.

Nos, úgy legyen! Ámen.

Tehát. Zelk Zoltánnak azért nincs igaza, mert l’art pour l’art (mintegy hobbiszinten) lehet baszni fasz nélkül is. A jövőben persze csakis illegálisan, posztkomonista, posztliberális eltévelyedéssel, bűnismétlés esetén: hazaárulással, ámde lehet. Miként a posztsztálinista Magyar Ifjúság (Gubcsi Lajos egykori lapjának) tudós, tekintélyes, ugyanakkor népszerű szakírója, dr. Veres Pál mondotta annakidején: „csak az állat baszik a faszával”. És Eörsi ezt azért nem tudja (azért ad igazat a posztratkóista Zelk Zoltánnak), mert a hetvenes-nyolcvanas években már elvhű, igaz demokrataként, tudatosan, proteszt szándékkal nem olvasta a posztsztálinista Kommunista Ifjúsági Szövetség pártállamista hetilapját. (Mindez pedig ginisz-csúcs részemről, a világirodalomnak nincs még egy olyan tizenhét-tizennyolc sora, melyben ily koncentráltan szemantikálódna a „fasz” meg a „basz”. Eörsi István? Veres doktor? Lőwy mester? Ugyan már, gyerekek, a lábam nyomába nem érnek!)

 

Mindezek után pedig pásztázzuk végig a vázolt probléma par excellence bölcseleti síkját, minek során megállapíthatjuk, az adekvát etikai fölvetés így hangzik: muszáj a „Pista” nászútjára jópofi, „pompásan vicces” „gratuláló sürgönyt” küldeni?

Ha Király István „pártossága” „eszement” (miként Eörsi állítja), akkor mire a zelki incselkedés? Vajon miért küld a józan, tiszta lelkű költő kedveskedő sürgönyt egy „eszement” fazonnak? Ez a kérdés. Ha Király István – teszem azt – kisfiúkat molesztál szadista módon, Zelk akkor is kedélyeskedik vele? Nyilván nem. Igen ám, csakhogy maga Eörsi írja: „Amikor az igazságtalanul bebörtönzött és iszonyatosan megkínzott [kiemelés – Gy. úr] politikai foglyok, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, kezdtek kiszivárogni a börtönből, az önvádtól gyötört kommunista írók fellázadtak a párt fellebbezhetetlen igazságai ellen”.

Hogyan? Kérdem én. Hogyan lázadtak föl? Mint például Zelk Zoltán? Aki még 1956-ban is egy „eszement” funkcionáriussal, az „iszonyatos kínzók” apologétájával huncutkodik, kedélyeskedik?

Miért teszi?

Elvileg két válasz adódhat a kérdésre. Az egyik: valójában Zelk sem vette komolyan a dolgot, illetve nem volt biztos abban, hogy Király Istvánnak nincs igaza. Szemben Benjámin Lászlóval (már persze, ha Benjámin biztos volt indulatának jogosságában), s szemben az „iszonyatosan megkínzott” kommunistákkal. Már amennyiben legalább azok biztosak voltak önmagukban. Rajk számára mindenesetre nyilvánvaló: ő (is) bűnöző, népellenség, hazaáruló, imperialista kém. Marosánt halálra ítélték, személyesen Puskinnak köszönhette az életét, vagyishogy éveken át tartották megalázó bizonytalanságban, nem kevésbé megalázó fizikai körülmények között, majd kiszabadulása után az első útja Rákosi elvtárshoz vezetett, újra fölajánlotta néki eszmei támogatását, politikai szolgálatait.

Biztos, hogy Király István volt az eszement? Az a Király, aki így spekulálhatott: „én, kérném tisztelettel, irodalmár vagyok, szakember, főként Mikszáth, Ady, Kosztolányi érdekel, ezért aztán nem ártom bele magam túl mélyen az eszement kínzók és megkínzottak helycserés kínjaiba; én, kérném tisztelettel, dolgozni akarok: irodalmi lexikont szerkeszteni; s ha most az a vonal, hogy a Párt Mindenekfölötti Igazságát kell hirdetnünk, akkor én azt, kérném tisztelettel, készséggel hirdetem” – gondolhatta Király István. Már amennyiben nem volt eszement.

Hogy akkor viszont cinikus volt? Lehetséges. Miközben tekinthető mindez (jogos) védekezésnek is.

Több egzisztenciális, illetve morális túlélési minta létezett. Angyal István, Nagy Imre, Szilágyi, Gimes… öngyilkos elhatározása erkölcsi-túlélési minta, míg Donáth, Kopácsi, Vásárhelyi, Eörsi, Déry, Zelk, Újhelyi… döntése az egzisztenciális túlélést szolgálta, a Moldováé megint más, és persze Király, Hermann, Lukács, Illyés, Örkény, Kodály… magatartása is mintajellegű. Sőt én egész odáig elmegyek, hogy bátorkodom kijelenteni: ezek mind legitim döntési modellek. Persze Angyal hősiesebben viselkedett, mint Eörsi (például). Legalábbis látszatra, ti. annak, hogy valójában ki „eszement”, ki „normális” valamely kiélezett történelmi helyzetekben, csak a Jóisten és Freud elvtárs az igaz megmondhatója. Egy biztos: egyikünk sem teljesen épeszű.

Ne feledjük, maga Eörsi jellemzi így a Csillag főszerkesztőjét: „a sima beszédű, halk mosolyú Király István”. Amitől persze Király még lehetett (belül) vérszomjas fenevad, ám kevéssé valószínű. Hogy cinkosságot vállalt a gyilkosokkal? Igaz. Na de Zelk Zoltán mi a bús tökömet csinált, amikor a gyilkosok cinkosával jópofizott, vállalt vele sürgönyileg is indirekt cinkosságot?! Ugyanis, ha Zelk komolyan veszi a morált, akkor a legkevesebb, hogy nem haverkodik Királlyal, egyszerűen szóba sem áll vele. Ennyi. Eörsi egyik neves költőmesterétől tudjuk: vétkesek közt cinkos, aki néma, s ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a „némánál” jóval cinkosabb, aki „pompásan” kormalkodó távirat küld a gyilkosok mellett lándzsát törő főszerkesztőnek (az elvtárs potenciálisan lankadt nászát „viccesen” dokumentálandó).

Hogy Zelk ezt miért tette? Nyilván volt rá oka. Mint ahogyan Király Istvánnak is arra, amit ő csinált (vs. nem csinált). Sőt még az is lehetséges, hogy Zelk kifejezetten kedvelte Király Istvánt, s méltán kedvelhette, ti. nem mindenki szótárában pejoratív fogalom a „sima beszéd”, a „halk mosoly”.

 

Ismétlem: számos (legitim) védekezési, túlélési minta létezik; az egyik modell a másik embernek ellenszenvesebb, a másik az egyiknek; vagyis a döntő különbség a nyíltság, illetve a spicliség között van. Tehát szabadjon nékem nem Hermann és Eörsi között, hanem egyrészről az Eörsik, Hermannok, Király Istvánok, Zelk Zoltánok, Benjámin Lászlók, Nagy Lászlók, másrészről a Csurkák, Szabó Istvánok, Heller Ágnesek között látom a minőségi különbséget. Eörsi, Hermann nyílt sisakkal álltak az olvasó előtt, az egyik a „gyilkos hatalom” mellett, a másik ellene érvelt, míg Hellerék sunyítottak, alakoskodtak. Illetve még valami. Kapjuk elő s lengessük meg újra a lompos ceterum censeót: a szolgalelkű neofitákat, hipokritákat (a Faragó Vilmosokat, P. Szűcs Juliannákat, Vitányi Ivánokat), bizony, legalább annyira rühelljük (a magunk elbájoló módján), mint a klasszikus besúgókat. A neofita is spicli. Utógyújtásos vamzer.

Létezik olyan magatartásminta, mint amilyen például Szerdahelyi Istváné? Létezik. Garai Lászlóé? Létezik. Itt áll a szemünk előtt. Pedig hát ők is verdeshetnék a nyálukat, manapság gyakorlatilag mindenki verdesheti (láttam a tévében: még Biszku is úgy hányta magára a keresztet a templomban, mint Csaszi a cserepadon egy-egy gólja után), s persze elvileg Hermann is csúszhatna-mászhatna, miközben határozott meggyőződésem: nem tenné. Tőkei sem tette. Szerdahelyi sem. Míg Moldova egészen odáig megy, hogy a bulvársajtóban is kiáll az általa anno gyilkosnak tartott rezsim (s annak vezetője) mellett. Amihez persze jelentős mértékű (számomra igen szimpatikus) lelki perverzió szükségeltetik, s pontosan ezért nem túl rokonszenvesek nékem Eörsi múltelemző haragvásai, ti. nincs bennük elegendő perverzió, Eörsinek ezek a szövegei obligát nyáladzások. Mert igaz, a szerző magamagát is boncolgatja rendesen, ámde mások fölött is ítéletet hirdet. Óhatatlanul. Meggyőződésem: akkor sincs hozzá joga, ha ő maga patyolat tisztán libegett át a történelmen, ám mint tudjuk, nem egészen így történt.

 

Tehát axióma egyetlen egy van: csak az alattomos, álnok, sunyi embereket, a spicliket ítélhetjük el minden skrupulus nélkül! A Heller Ágneseket. Azokat, akik úgy tettek anno, mintha, s akik ma is úgy tesznek, mintha a múltban nem tettek volna úgy, mintha

Ráadásul az idézett Eörsi-ítélet paradox fintora, hogy a szerző – akarja, nem akarja – voltaképpen fölmenti Király Istvánt: „az egyedül üdvözítő anyaszentegyházzal szemben sem lehetett soha senkinek igaza. Ezt a nézetét Király szélesebb összefüggésben, és nyilvánosan [kiemelés – Gy. úr] is képviselte”.

Ugye?! Mintha valamely eszmei, politikai álláspont nyilvános vállalása nagyobb bűn volna Eörsi szemében, mint a pondrószerű sub rosa smúzolás. „Mintha” – mondom magamnak kegyesen, s megpróbálom ezt elhinni kegyesen, mert legalább Eörsit szeretném kedvelni, még a számomra hátra lévő kevéske ideig.

Ami persze nem jelent kritikátlanságot.

Eörsi szerint „Király István klasszikus formába öntötte az eszement pártosságot, mondván, hogy a szem nemcsak a látás szerve, hanem a korlátja is. Vagyis a szemünk gátol abban, hogy jobb látószervünk legyen, mint amink van; ilyen jobb látószerv a párt – ha a párt mást mond, mint amit látva látunk, akkor a szemünk téved. Ezzel az okfejtésével busásan kiérdemelte Zelk Zoltán pompás viccét…”.

 

Ritkán fordul elő, ami itt megtörtént: Eörsi gyöngén stilizál; nem tudható, a „klasszikus formába öntötte” minősítést iróniának szánja, vagy sem. A jó stiliszta akkor fogalmaz rosszul, ha nem biztos a dolgában. Eörsi nyilván tudja: a klasszikus irodalom (Szophoklésztől Shakespeare-en, Hebbelen, Babelen, József Attilán át Sánta Ferencig) pontosan arról szól, hogy az isteni parancsok valósabbak annál a „látásnál”, melyet a romlandó érzékszervek biztosíthatnak a halandó ember számra. Mármost ennek semmi köze a „vallásos logikához”! Tény: egyedül Prométheusz szállt szembe az istenek akaratával (illetve még Jób és Jézus vonta kérdőre finoman az Urat), mi több, Prométheusz is egy sajátos éthosz, az istenek akaratán is túlmutató (földi érzékszervekkel még kevésbé fölfogható) igazság jegyében tette, amit tett. Az „értelemnél tovább”. Tehát teoretikusan nem söpörhető le Király István álláspontja.

 

Király hipokrita volt? Király hitt abban, hogy a „pártos kollektív bölcsesség” a demokrácia lényegi mozzanata?

 

„Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk,

tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából,

kubikos gödörből feljutottunk –

viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.”

 

Király hitt abban, hogy a Párt demokratikus „domb”, eszmei tanácskozóhely?

Továbbá döntő kérdés: az igazság egyetlen létezési módja a prompt igazságosság? Kérem, ezek nem „vallásos logikával” terhelt, hanem szuverén, filozófiai alapzatú fölvetések.

A szemeddel az igazságosságot vs. igazságtalanságot látod, ez nyilvánvaló, ám pl. az áldozat mennyiben igazságos (vagy igazságtalan)? Honnan tudható – a jelenből nézve! –, hogy az (igazságtalannak tűnő) áldozathozatal egy jövőbeni igazságot (plusz igazságosságot) szolgál-e, avagy sem? Maximum a zseni képes megítélni előre. És a nyálas neofita. Utólag-előre.

 

Mindez persze egyáltalán nem jelenti, hogy Király Istvánnak igaza volt, amikor visszaadta Eörsi költeményét (szerintem a vers jó), hanem csak annyit jelent, hogy ma is vitatott, ám érvényes kérdés: Rákosiék igazságtalan, sőt drákói intézkedései (pl. a nem kívántan állapotos asszonyokkal, lányokkal szemben) használtak-e a nemzetnek (végső soron), vagy sem? Csoóriéknak máig meggyőződésük: Rákosiék, Ratkóék helyesen döntöttek az ötvenes évek elején. S a végtelenségig sorolhatnánk a példákat.

 

Lukács György, mint tudjuk, Eörsi István és Heller Ágnes mestere. Eörsi ma is vállalja Lukácsot, Heller 1959-ben aljasul tagadta meg, ma pedig sunyítva tagadja. Szögezzük le: Heller nem gyáva. Ugyanis nincs annyi esze, hogy szüksége volna gyávaságra. Heller intellektuálisan olyan, mint az állat: 100 %-ig ösztönlény. Almási professzor a Kritikában „Heller Ági” unikális nagyságán, szellemi, lelki bátorságán ömleng, míg a Mozgó Világban Babarczy Esztert glancolja egyedülállóvá, a legbátrabb magyarrá: „volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

Talán Babarczy az egyetlen. Talán Heller az egyetlen. Végül is tökmindegy (Almásinak), mert a lényeg a balgán bégető nyálcsorgatás: Babarczy, Heller – ha mindketten merik Lukácsot idézni, akkor mindketten Almási professzor egyetlenkéi. Hofi után szabadon: hazánkban az egy professzorra eső egyetlenek száma: kettő. Vagy pedig arról van szó, hogy aki olvassa a Kritikát, az nem olvassa a Mozgó Világot, vagy pedig nem emlékszik, mi lett korábban kifúva egyazon professzori lukból a két (szintén extalis) orgánumon át a büszkén liberális nemzeti demokráciába. Miközben a valóság az, hogy Heller sem, Babarczy sem idézi Lukácsot, s nem azért, merthogy nem merik, hanem azért, mert nem ismerik a filozófust (ennyit számít egy kvázi kötőszó a magyar nyelvben).

Heller sem ismeri Lukácsot!

Mint tudjuk, Lukács „tanítványa” Lukács mesterére hivatkozik: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom... Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.

 

Jó, akkor viszont én most valóban idézem Lukácsot. Persze én sem azért, mert merem idézni, hanem azért, mert nem filozófus vagyok (még kevésbé annak „színe-java”, „filozófuszseni”, s a legkevésbé „okos nő”), hanem viszont nyugalmazott kőműves vagyok, jelenleg műszaki ellenőr, ergo értek ahhoz, amiről beszélek. Tehát. Lukács írja Sören Kierkegaard és Regine Olsen című esszéjében: „Kierkegaard becsületessége: élesen külön látni mindent – a rendszert az élettől, az egyik embert a másiktól, az egyik stádiumot a másiktól. Abszolútumot látni az életben, és nem sekély megalkuvást”. Írja Lukács György. Merthogy néki valóban Kierkegaard a mestere, de nem olyan mestere, kinek együtt érző vállán ügyesen kisírdogálhatja magát bármely filozófus zseni-néni, miként teszi azt a buzgón, ámde annál hamisabban hangicsáló, ál-kierkegaard-ista Heller Ágnes: „A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

Jó. És miért fogik ő elválni a férjétől? Mert Kierkegaard „abszolút gesztussal öleli magához a saját igazságát”. Ez is tökéletesen érthető, csakhogy Lukács fölfogásában Kierkegaard-nál nem a „gesztus”, hanem „az élet” az „abszolút”, míg az ember vagy „végig játssza” benne a számára adott (illetve választott) „szerepet”, vagy pedig marad „fecsegő [sírdogáló] vénasszony”. Vagyishogy Kierkegaard-t Lukács értelmezi helyesen. Pontosabban fogalmazva: Heller sehogyan sem értelmezi, Heller egyszerűen csak marhaságot beszél. Miközben besúgja mesterét, beköpi a barátját is. Mármost, ha Lukácsnak Kierkegaard a mestere, akkor abból értelemszerűen következik a proletárdiktatúra népbiztosának hamisítatlanul kierkegaard-i döntése: „valaki ne csak játsszon egy szereppel, de végig is játssza azt” (Kierkegaard). Lukács Taktika és etika című dolgozatában arról beszél, hogy Kierkegaard-ból nem az igazság relativitása következik, hanem épp ellenkezőleg: az élet, az igaság (sőt, hogy Jézusnál maradjunk: az út is) abszolútum, és a bűn az, amely relatív. Lukács nem kantiánus. Miként Hebbel Juditja sem. Nota bene: a halott férjét gyalázó, erényeskedő „zsidó özvegyasszony” (Heller) hiszteroid pszichéje (jellemnélkülisége) odáig egyezik Hebbel „erényes zsidó özvegyasszonyának” karakterével, hogy mindkettőt a Férfi (Hellert Hermann, Juditot Holofernesz) grandiozitása nyűgözi le, s mindketten ezért „gyilkolják” a Férfit. Judit par excellence nyiszálja le a megölt Holofernesz fejét, míg Heller úgy nyiszál, hogy inszinuál: becsmérli halott (védekezésképtelen) férjét. És ami a különbség a két „zsidó özvegyasszony” között: Judit valóban erényes, maga kér halált ennen fejére, mert tudja (kívüle más nem tudhatja!), hogy valójában nem a népéért, hanem önös érdektől vezérelve cselekedett (amikor megölte Holoferneszt), míg Heller – szegénykém – lebukása után Szent Péterré kukorékolja (illetve kotkodácsolja) magát. Vagyis Lukács (Kierkegaard követőjeként) méltán hivatkozhat Hebbel Juditjára: „És ha isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”. Más szóval: nem a gyilkosság a bűn, hanem annak forrása, pl. önös motívuma.

Hermann doktor Lukács forradalmi-morális döntését így kommentálja: „Lukács… a hebbeli gondolatot idézi, hiszen nyilvánvaló, hogy a proletárdiktatúrának szükségképpen el kell követnie bűnöket, statáriális törvénykezést kell folytatnia, sőt, adott esetben szükség van arra, hogy a proletariátus hatalmának megőrzése érdekében öljenek. Erre az etikai kérdésre Lukács válasza pontosan azonos Hebbel Juditjának válaszával. A sors olyan helyzeteket hoz létre, amikor a bűn, például egy ember megölése szükségszerű, és senki nem állhat ellen adott pillanatban annak a kötelességnek, melyet a társadalmi fejlődés ráruház, és még akkor sem, ha tudja, hogy bűn azt elkövetnie, amit kötelessége elkövetni”.

Hadd tegyem hozzá Hermann-nal vitázva: nem „akkor sem”, hanem: épp azért! Erről szól pl. Iszaak Babel Lovashadserege, Ancsel Éva elemzése, s én ezért állítom, hogy Eörsi idézett ítélete (Király Istvánról) csak egy komplett „Király-dráma” szövegébe ágyazottan nem volna leegyszerűsítő, vagyis ha Eörsi Király István minden konkrét döntésének minden motívumát kibontaná, elemezné, miként azt pl. Shakespeare teszi a maga szerény kis alkotásaiban.

 

És ha már Szerdahelyi szóba került (mert szóba hoztam), hadd idézzek tőle is néhány sort: „Nyugodtan állítható hát, hogy a világ sorsa mindig hétköznap dől el, a történelmi fejlődés menetének irányát a mindennapok hömpölygésének iránya szabja meg, s az igazi nagy döntések nem a lexikonok címszójegyzékeiben szereplő személyiségeknek, hanem a »névtelen senkik« millióinak döntései. A forradalmak nem azokban a nem mindennapi pillanatokban kezdődnek, amelyeket a történelmi festmények ábrázolni szoktak: közismert vezérek összedugják fejüket egy asztal fölött, nemzeti költők ég felé dobott kézzel szavalják buzdító rímeiket, tüntetők zászlókat lobogtatnak, felkelők palotákat rohamoznak. […] A világ sorsa mindig hétköznap dől el. A tudománynak, vallásnak, politikának vagy a művészetnek egyetlen igazi értelme van, az, hogy elősegítse az emberi szabadság kiteljesedésének folyamatát a mindennapi életben. Persze ehhez minél messzebbre kell rugaszkodnia a mindennapiságtól abban az értelemben, hogy az igazi tudósnak, politikusnak, művésznek messze meg kell haladnia a mindennapi, az átlagos gyakorlat és gondolkodás szintjét, különben hogyan tudná ezt fejleszteni, magasabb szintre emelni. Ez azonban nem változtat azon, hogy a történelmi fejlődés valamennyi vívmánya mindaddig, amíg nem válik a mindennapi gondolkodás és gyakorlat részévé, addig társadalmi értelemben értékeik is csak lehetőségként léteznek, s nem valóságként. Ameddig tehát a kopernikuszi világkép vagy az atomenergia problémája a tudós akadémiák magánügye, József Attila költészete vagy Bartók zenéje néhány ínyenc művészetélvező szellemi tápláléka csupán, s a mindennapiságtól való távolságuk fennáll, igazi céljuktól – mindegy, hogy alkotóik tudják-e vagy sem, hogy igazi céljuk ez – még legalább olyan messze vannak, amilyen messze van a csak elgondolt tudományos értekezés, költemény vagy zene a befejezett műtől.”

 

Tehát Szerdahelyi szerint a tömeg alkotja a történelmet, miközben a „névtelen senki” nem látja konkrét szemével, nem hallja konkrét fülével József Attilát, Bartókot, s ami azt jelenti, hogy a tömegembernek nem föltétlenül van igaza abban, amit lát (az ő valós szemével), amit hall (a valós fülével). Hogy olykor igazságtalanság éri? Lehet. Ami viszont egy merőben más kérdés.

Igaza van mindebben Szerdahelyi Istvánnak? Igaza van. És nem azért, mert Szerdahelyi „parvenü” (a Kádár-rezsim „kiszolgálója”), szemben a „pária” (értsd: spicli) Heller Ágnes irdatlan baromságaival, hanem azért van igaza Szerdahelyinek, mert az állítása cáfolhatatlan. Leköpni leköphető, ám az messze nem cáfolat. Sőt! Mert tessék, lehet vitázni (erre van a fórum), közbeszólhat Vásárhelyi Mária is, leírhatja (nem szégyen az!), mennyiben nincs igaza Szerdahelyi Istvánnak! Ugyanis egyelőre csak ennyit tudunk Vásárhelyitől: „Ahogy [Eörsi] Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

 

Kik a senkik? Kik a Valakik? Név szerint. Vásárhelyi mennyiben tudja, hogy Eörsi „Valaki”? Tudhatja egyáltalán? Erről írok legközelebb.

 

De előtte még gyorsan egy fontos etikai probléma: Szerdahelyi sem heroizálja a tömeget, amikor annak „névtelenségére”, „senkiségére” utal, ám nem is gyalázza azt. Állapotot rögzít. Míg Vásárhelyi így fogalmaz: „a lakosság jelentős része… közgazdasági analfabéta, nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”, s amely „piaci viszonyok”-ra, „jelenlegi társadalmi berendezkedésünkre… büszkék lehetünk”.

Először is: manapság pontosan ezt a buggyant szöveget fújja minden negyedosztályú („Mari néni”, „Pista bácsi” kvalitású) Fidesz-kotkodács. Olykor szó szerint! Ha Vásárhelyi nézné az Echo-tévét például, talán el is röstellné magát, hisz’ nem múlik el nap, hogy valamely betelefonáló (általában suksükölve) ne bugyborékolná bele Vásárhelyi idézett szentenciáját Vámos vagy Kubinyi fülébe: „ne csupán kritizáljon az ellenzék, azt is mondják meg, honnan vegye a kormány a pénzt!”, továbbá: „csak annyit költhetünk el, amennyit megtermelünk” és így tovább. Ezt most nem az „ortodoxok”, hanem az „unortodoxok” tovarisok fröcsögik az éterbe; vagyis mindig azok, akik épp kormányon vannak.

 

Annyiban primitív a Vásárhelyi-Kubinyi szöveg, amennyiben minden dogma, doktrína (az ortodox is, az unortodosz is, az un-unortodox is) szükségképpen leegyszerűsítő. Tudniillik minden beruházás, így a hosszú távú „humán-beruházás” (pl. a pedagógusok életszínvonalának, presztízsének növelése) is nyugodtan finanszírozható csak hitelből. Idáig Medgyessynek igaza van. Vagyis a hitelberuházás eredményessége, hatékonysága nem valamely absztrakt doktrína abszolút érvényéből (vagy érvénytelenségéből) fakad, hanem a mindenkori döntéshozó elit (esetleg személy) konkrét rátermettségéből, képességéből, tehetségéből, de leginkább: ihletettségéből. Vagyis így hangzik az autentikus kérdés: mikor, mire, hogyan és mennyi pénzt költünk? Akár hitelből, akár nem, ebben a vonatkozásban teljesen mindegy. Ha jókor, jól és éppen megfelelő mennyiségű erőforrást biztosít a társadalom (kormányzata) valamely dologra, akkor nincs jelentősége annak, hogy mennyire adósodik el az ország, illetve hogy a „névtelen senkik” tömege „analfabéta-e közgazdaságilag”, vagy csupán Vásárhelyi Mária (mint filozófiai analfabéta) látja annak. Mindez persze csak a kapitalizmusban érvényes. Márpedig Szerdahelyi szövege el van emelve a „piacgazdaságtól”. A Vásárhelyié nincs. Ki merem jelenti: Vásárhelyi Mária ítélete nem csupán bölcseletileg, hanem morálisan is csökött. Mert odáig még értem, hogy az édesapja (Vásárhelyi Miklós), kiábrándulván a „prolidikiből”, átábrándult egy másik glicerinkúpos elmelottyanásba, a „nemzeti demokratikus szocializmus”-nak nevezett bibói agyi-koholmányba, ezt értem, illetve nem értem, illetve annyiban értem, hogy nem élet az élet dogma nélkül, míg az már teljességgel fölfoghatatlan, hogy Vásárhelyi Mária vajon mi a jó Királyunk nászutas faszáért büszke a kapitalizmusra!? Miért? Ez ugyanis morálisan indokolhatatlan, ráadásul értelme is annyi van, mint mondjuk annak a kevélységnek, mely szerint nem tudtam megmenteni a kiskutyám életét, így aztán arra vagyok büszke, hogy sikerült ügyesen elföldelnem. Vásárhelyi Mária büszke entellektüel, mert nagyokat lélegzik ott, ahol alig van levegő, s az a kevés is kurvára büdös.

Lélegzünk, az életösztön diktálja. Jó. De mi ebben az olyan nagy vasziszdasz? Sőt Vásárhelyi – tessék elolvasni a szövegét! – nem is az ember teljesítményére, hanem magára a „párás büdösségfelhőre” („jelenlegi társadalmi berendezkedésünkre”) büszke. Plusz Eörsi Istvánra. Akiről mindig is tudta, hogy „Valaki”. Igaz, Eörsi nem büszke a kapitalizmusra, s főként a Nyers Rezsők, Vitányi Ivánok, Pozsgay Imrék, Antall Józsefek, Kis Jánosok, a szónok-Bokrosok, a Torgyán-Orbánok, Medgyessy-Gyurcsányok, Orbán-Matolcsyk által összefabrikált ungarise kapitalizmusra nem, ám azért Vásárhelyi Mária nyugodtan lehet rájuk büszke. A kapitalizmusra is. Eörsire is. Merthogy a kettő együtt adja magát. Vásárhelyi szerint. A Mozgó Világban. Eörsi pontosan tudta, hogy a kapitalizmust meg lehet ugyan baszni (még fasz nélkül is), ám az attól csak szaporodik. Na most, ilyenkor illik leírni: nem öncélún trágárkodom (pedig dehogynem!), vagyis mindezzel ama sajtótörténeti tényre utalok, mely szerint a P. Szűcs-féle Mozgó Világ a szocialista-reformer Nyers Rezsővel (a lap 1984-es Balójával és Dományával) kezdődött, s a 2008-as Vásárhelyi Mária büszke-Gyurcsány-kapitalista unDormányában kulminált. Mit mondjak, lebilincselő pályaív. Büszkék lehetünk rá! Ha tudunk. Ha nem vagyunk hozzá teljesen analfabéták.

 

 

Gyurica úr Creative Commons License 2012.03.01 0 0 218

jav.: ... magyarázatot...

Előzmény: Gyurica úr (217)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.03.01 0 0 217

Sztálintól Augsburgig

 

 

Eörsi István: „1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tőlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellő pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.”

 

Megítélésem szerint a megfejtés kulcsát a „kellő pironkodás” szóösszetételben találjuk. Eörsi maga sem tudja, miért pironkodik, illetve tudja: azért pironkodik, merthogy pironkodni muszáj. Nem nötig (szükséges, elengedhetetlen), még csak nem is gebührend (illő, kellő, illendő), s nyilván nem sollen, hanem: müssen. Zwanghaft. Erwartungsstruktur. Én Eörsinél nem belső kényszert, hanem behódolást látok. Heinei hűbéri Huldigung. Már, hogy ez éppen Eörsit nem jellemzi? Vásárhelyi Mária: „Nem csodálom, hogy gyűlölték azt, aki egy szál egyedül állva több figyelmet tudott kivívni, mint ők a mögöttük álló teljes hatalmi gépezettel”.

Az embernek nem normális állapota az egyedülség (s ami egyébként nem azonos a magánnyal!), az ember általában nem szereti, ha „egy szál egyedül áll” például ott, ahol éppen a társadalom, a közösség van eszmeisége fókuszában, miközben furcsa (némelyek számára kifejezetten tragikus paradoxon), hogy: a legeltökéltebb kommunisták a legtudatosabb egyedül-lévők. Ilyen pl. Marx (Engels nem annyira), ilyen volt József Attila, Ladányi Mihály és hát (Vásárhelyi tanúsága szerint) Eörsi István is. Az egyedül levés nem magány. De nem is remeteség. Hanem valami olyas tudati állapot, amely egyszerre jelzi a hiányt, s nyújt teljes kiegyensúlyozottságot. Az ember eredendően nem toportyán (sőt eredendően a farkas sem az), ugyanakkor nem tiltakozik, nem küzd a „kivertség” ellen, pontosan tudja:

 

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs, akinek megadjam magam.

Úgy leszakadtam minden más világról,

ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

 

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,

irnak is nékem, én hát olvasok.

S „dolgozom”, imhol e papírhalom –

a működésben van a nyugalom.

 

Én állat volnék és szégyentelen,

nélkületek, kik játszotok velem –

Köztetek lettem bolond, én a véges.

Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

 

Vagyis az ember-mivolt elől nincs menekvés. Erre utalnak József Attila ismert szavai:

 

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Símulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe –

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

 

Itt nem szimpla szentenciáról van szó, hanem helyzetleírásról. Kényszer-helyzet konstatálásáról: sajnos „csak másban moshatod meg arcodat”.

Teljesen világos. A szokványtörekvés: nagyobbnak, többnek, győztesebbnek, diadalmasabbnak… lenni (de minimum látszani) mindenkinél. A Tűzszekerekben „Eric – az elszánt skót misszionárius – Isten dicsőségéért fut. Harold – egy gazdag zsidó család fia – azért fut, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a cambridge-i társadalomban”. Illetve azért, hogy „legyőzze” Ericet, a csodált „isteni tehetséget”. Míg viszont az „isteni tehetségnek” efféle igyekvésre, méretőzésre nincs szüksége, ő – értelemszerűen – „Isten dicsőségért” fut, s éppen ezért mondhatja költőként – újabb paradoxon –, hogy akkor leszel nagyobb a világ tengelyénél (amely mint tudjuk, gyémántból kovácsoltatott meggörbíthetetlenné), ha képes vagy olyanná válni (s nemcsak születni), mint a fűszálon a pici él, s amelynél, finomabb, érzékenyebb, hajlékonyabb, ámde élesebb „műszer” nem létezik. Akinek vágta már meg az ujját fűszál, tudja, mennyire fájdalmas a nyoma.

 

A tudatos egyedüllétet (toportyánságot) vállaló (sőt szorgalmazó) közösségi ember (nevezhetjük kommunistának is) szükségképpen a „frissen sült kenyérben” rejtőzik el, nem csillogó bércek magaslatán állva, diadalmasan tekintve körül (miként a „gazdag zsidó család fia”), hanem a kövek alatt (a bogarak között), a gyémántok fénye mögött, az „üveglapba simultan” (az átlátszóságot, a megismerést biztosítva), s mindenek előtt a közösségnek éltet adó kenyér kovászaként érzi magát óhatatlan egyedülségében is tökéletesen kiegyensúlyozottnak.

 

Szerintem a József Attila által leírt kommunista-individualizmus (individuális kommunizmus) paradox, de szükségszerű állapotának a meg nem értése, vagyis a leegyszerűsítő közösségiség motiválja Eörsi „pironkodását”. Miközben gyanítható: nem igazi pironkodás történik az esszében.

Heller Ágnes írja: „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet. A szégyent ilyenkor elvonulással kerülik el. A budi lényege a láthatatlanság”.

Ez persze marhaság, ám, hogyha Heller „okos nő”, ha Heller „filozófuszseni”, a „filozófusok színe-java”, akkor kérdezzük így: Eörsi miért nem a slózira ült rá, ha a jótékony budi a megoldás a pironkodás kényelmetlen érzésével szemben? Miért áll ki pironkodni a nagynyilvánosság elé, ha egyszer (Heller szerint) „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”?

Már, hogy ez is marhaság? Persze (hiszen Heller írja!), ám ami nem jelent magyarázatott Eörsi ellentmondásos viselkedésére. Heller szerint „elbújik az ember akkor is, ha betegség miatt torzul el az arc vagy a test. Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát”.

Eörsi nem púpos. A rímei is csak ritkán sántítanak, míg az általa inkriminált verse kifejezetten jó. Akkor? Miért pironkodik? Heller szerint a „deformált testx igyekszik láthatatlan maradni”. Nem igyekszik persze, de ha mégis, akkor vajon Eörsi miért nem igyekszik láthatatlan maradni? Heller kérdezi: „Miért szégyelli magát a deformált test? Lehet persze ezt a környező világ brutalitásával vagy primitívségével is magyarázni. Nem rossz magyarázat [hanem hülye magyarázat – Gy. úr], de nem elégít ki [még Hellert sem elégíti ki], mert nem tudom szem elől téveszteni az analógiát. Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”. És akkor itt áll elő az Erwartungsstruktur.

Vásárhelyi: „Ahogy [Eörsi] Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

Hogy Eörsi „Valaki”? Szívesen vallanám magam is, ha tudnám, hogy mit jelent. (Semmit nem jelent.) Eörsi különleges ember, ámde nem isten. Ezért „pironkodik” nyilvánosan (és nem a budin). Továbbá: könnyen elképzelhető (szinte biztos!), hogy Eörsi sem érti a versét, maga sem tudja, hogy jó költeményt alkotott, úgy véli, illendő („kellő”) dolog pironkodni, hisz’ a környezet elvárja tőle, hogy jól nevelten, jól idomítottan röstelkedjék. Vásárhelyi Mária is akkor tartja majd igazán, minden föltétel nélkül „Valaki”-nek a költőt, ha az „belátja minden tévedését”. Mert Vásárhely sem tudja, hogy miről szól az idézett költemény. Miközben nem vonom kétségbe Eörsi őszinteségét, csakhogy ennek ára van ám! A szimplaságot kárhozatatom. Eörsi vészesen leegyszerűsíti a problémát, ha azt hiszi, hogy pironkodnia kell (immár a föltételezett belső kényszer okán) az ún. „paternalizmusa” miatt. Sőt még Sztálin (gonoszsága) miatt sincs oka a szégyenkezésre, hiszen a költő 1953 januárjában nem tudhatta, hogy ki is Sztálin valójában. Nota bene akik „tudták” (gyűlölték Sztálint, a ruszkikat, a csajkarendszert stb.), azok sem tudták igazából. De maradjunk a paternlizmusnál, mint kvázi szégyen-oknál! Ismétlem: a vers miatt nem kell röstelkednie a szerzőnek, ti. a „Kik visszanéznek rá, előre néznek, / szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép” megállapítás hamisítatlan költészet.

Paternalista költészet? Lehet, ám csakis akkor, ha a paternalizmusról szóló primitív liberális doktrínát valamifajta eszmei mammonnak tekintjük.

Kizárt, hogy a kérdésben elvileg ne József Attilának legyen igaza, sőt nemcsak elvileg, biológiailag is, dünnyögjön erről a dogmatikus, doktriner Vekerdy Tamás, amit akar – nem a gyerek a tanár az iskolában, hanem a felnőtt, és ez így is lesz mindaddig, míg a Földön alapvetően nem változik meg a bioszféra logikája.

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”

 

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

 

Infantilizmus? Paternalizmus? Netán Thomas Mann más minőség, mint Lenin? Ennek épp Eörsi vallomása mond ellent: „Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam”. Vagyis tudósnak. Sőt Lenin erkölcsi integritás: „Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért”.

Akkor? Nincs igaza József Attilának, aki szerint minden lét-„mozdulat” egyik lényegi összetevője a szellemi paternalizmus?

 

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

 

Így van? Ha nincs így, ha József Attila téved, akkor azt illenék bizonyítani. A puszta pironkodás semmi. Nulla. Elsősorban intellektuálisan, de végső soron erkölcsi értéke sincs. Ha viszont igaz, hogy az „apám szájából szép volt az igaz”, akkor ennek a fordítottja is érvényes: ha Lenin igazat ír, miért ne tekinthetném az apámnak? Nyilván a szó József Attila-i értelmében.

Eörsi szerint „Vigasztalan kín az apa halála, / ha sejti, szét fog züllni a család”.

Már, hogy itt Eörsi valamiféle politikai családra gondol infantilisan? Tessék elhinni, semmi jelentősége annak, hogy Eörsi Arany János-i „fene”-ként mire gondol akkor, amikor nem gondol semmire, ugyanis a költemény alapvetően nem gondolati, hanem alapvetően ihleti termék, még az ún. „gondolati költészet” is az.

A versszak így egész, így költészet:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Eörsi (mint „funkcionárius”) 1953-ban nem ismerte Lenin „végrendeletét” (amely még az 1954-es Lenin „összesből” is „kimaradt”), ám mint költő, pontosan arról a problémáról beszél, amelyről Lenin írt 1923-ban: „Sztálin túlságosan goromba”, s ez főként Trockijt tekintve „kényes kérdés”, mármost Lenin szó szerint így fogalmaz: „Ez a körülmény [Sztálin türelmetlensége, durvasága – Gy. úr] talán jelentéktelen csekélységnek látszik. De én azt hiszem, hogy a szakadás elhárítása [Eörsinél: „szét fog züllni a család” – Gy. úr] s a fentebb Sztálin és Trockij viszonyáról írottak szempontjából ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat”. Ezért, írja Lenin, „a Központi Bizottságba” „olyan munkásokat kell elsősorban megválasztani”, akikkel még nem szaladt el a ló, akik „közelebb állnak az egyszerű munkásokhoz és parasztokhoz”. Ismétlem: mindezt Eörsi nem olvashatta, merthogy ezt – úgy kb. a hetvenes évekig – gyakorlatilag senki nem olvashatta, Eörsi mégis így fogalmaz: Lenin szándéka szerint „a dolgozó nép megőrzi magát”.

Ilyen az ihlet. József Attilánál a „dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek”.

Mint tudjuk, a „dolog” 1953 januárjában (Eörsi ekkor írja a verset) még nincs, a „dolog” eltűnt Sztálin páncélszekrényében, míg a költő (ihlete révén) ismeri a „lényeget”, így képes megalkotni a „dolgot”. Ez a műalkotás. Pontosabban a „lényeg” alkotja a „dolgot”, a művész „csak” katalizátor ebben a folyamatban: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

 

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Miért mondom, hogy „A műalkotás”? Mert e két sorban Eörsi mintegy önnönmagát is megénekelte: „Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra meggyőztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat” – írja ugyanott, ahol egyébként stréberül pironkodik. Vagyis a huszonegyedik századi Eörsi „visszanéz” a tizenkilencedik századi Marxra, a huszadik századi Leninre, és ugyanazt látja – előrefelé –, mint amit 1953-ban látott. Lényegileg ugyanazt. Jól látja? Nem jól látja? Ebben a vonatkozásban mellékes, mert most nem a világ sorsáról beszélünk, hanem azt igyekszünk bizonyítani, hogy a valódi költészethez nincs köze sem az „aesteticának” („széptannak”, „tetszősség-tannak”), sem a politikának, ideológiának, lélektannak, sem a morálnak, hanem a műalkotáshoz egyedül az ihletnek van köze.

 

Eörsi Sztálin haláláról (illetve így helyes: halála kapcsán) is írt verset:

 

A BETEGSÉG HIRE. Az volt a legiszonyúbb

hogy elveszette a szót és öntudatát,

ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,

arra borul a némaság,

ki e világról a legtöbbet tud, most önmagát

sem ismeri – fekszik mozdulatlanul,

remény az ágya, remény száll fölébe,

minden igaz szempárból remény száll feléje,

s egyszer az is a semmibe hull.

 

Nem állítom, hogy zseniális vers, s főként azért, mert az idézett gondolat nincs úgy megformálva, mint József Attilánál, ám József Attila nyilvánvaló zseni, s hogy mi nem vagyunk hozzá foghatóak? Nem vagyunk, ám ami messze nem ok a pironkodásra!

 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

 

Másutt:

 

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

 

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

 

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

 

Az Eszméletben:

 

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg…

 

Illetve:

 

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

 

Ebben az összefüggésben értelmezhető autentikusan a József Attila-i paternalizmus:

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”

 

Eörsi szavaival: „remény az ágya, remény száll fölébe, / minden igaz szempárból remény száll feléje, / s egyszer az is a semmibe hull”.

A költő így kommentálja idézett sorait, egyszerre ironizálva és pironkodva: „A kor irodalmi életének kísérteties követelményrendszerét mi sem szemlélteti jobban, mint hogy egy tekintélyes kritikus gyászversemet pesszimizmusa miatt marasztalta el. Versem ideológiailag hibás, mert nem bízom eléggé abban, hogy a sztálini tanítás Sztálin nélkül is diadalmaskodik. Az égbe meredő rettenetes űrt, amelyről beszélek, azon nyomban betöltötték a világ munkásai, parasztjai és értelmiségi dolgozói. Kacagás nélkül vettem tudomásul, mert ekkor még nem ért el Heine hatása, hogy a kommunista siratóvers akkor jó, ha nem szomorúságot áraszt, hanem boldog bizakodást”.

 

Itt ugye formális pironkodás nincs, ám lényegileg mégis van, ti. nem Heine a megoldás. Hanem: hogy megpróbálom megérteni a saját alkotásomat. Mert lehet valami „gyászvers”, ám az attól még nem „A műalkotás”. Attól műalkotás a vers, ha nem pusztán a gyász, az optimizmus, a pesszimizmus a miegymás, hanem a „világegész”, a „világhiány” „visszavétele”, vagyis a pesszimizmus optimizmusa, a „semmibe hullás”, a „meglett emberré válás” fölismerésének szükségszerűségéből fakadó katarzis jelenik meg a költeményben. A gyász nem azonos a tragédiával. Na most, Eörsi verséből nem a „kommunista siratóvers boldog [értsd: bornírt] bizakodása árad”, kétségtelen, ámde nem is a puszta gyász, a merő szomorúság. Hanem marxi-epikureus katarzis lengi be a mű sorait, miként a lukácsi tragikum leng („nem suhan”) minden József Attila-költeményben. Marx: „Szokj hozzá a gondolathoz, hogy a halálnak semmi köze hozzánk, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig megszűnése az érzékelésnek. Ezért az a helyes felismerés, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, élvezhetővé teszi a halandó életet, hiszen nem tételez fel a halál után végtelen (v. bizonyítatlan) időt, hanem megszünteti bennünk a halhatatlanság utáni vágyat. Semmi szörnyű sincs az életben annak, aki bölcsen fölfogta, hogy a nemlétben nincs semmi szörnyű” (kiemelések Marxtól).

 

Két megjegyzést hadd fűzzek mindehhez: szerintem a bölcsesség itt nem elég. Veszek tehát egy nagy(ra látó) levegőt, s vakmerőn kijelentem: Marx helyében elhanyagolnám a határozót: „Semmi szörnyű sincs az életben annak, aki bölcsen fölfogta, hogy a nemlétben nincs semmi szörnyű”.

Hogyan fogjuk föl a semmi létét? Bölcsen? Nem. Katartikusan. Az ihleti tragikum révén. Másként nem lehet. Miként nem lehet akarattal nem gondolni a „fehér elefántra”. Pontosan ez a gondolat, a bölcsesség paradoxona, vagyishogy az értelem csak egy bizonyos pontig hatályos, azon túl, az „értelemnél tovább” kizárólag az „ihleti szellemiség”, a „dolog előtti lényeg” a meghatározó. Márpedig a semmi „tovább” van az értelemnél.

A másik megjegyzés: Eörsi verse marxi költemény, ti. benne a „remény” a „semmibe hull”; és nem a fájdalmas gyász mondatja ezt a költővel (esetleg egy „funkcionáriusnak” lehet valami ilyesmi „véleménye”, illetve a szorongó-szerető halandó lelkéből fakad föl efféle érzés), hanem az idézett három sor a József Attila-i „meglett ember” fölismerése. 

 

Eörsi szerint „nem lehet jó vers, ami morálisan elhibázott, így nem lehet Sztálinról sem, Hitlerről sem jó költeményt írni”.

Pedig lehet. Nem Sztálin, nem Hitler, vs. nem Szerelem, Szeretet, Haza, Szülőföld, Édesanya, Édesapa, Bölcső, Szemfedő… kell hozzá. Hanem költő. Kis „k”-val.

Nagy „K”-val a költemény szól. Keményen.

 

Ime, itt a költeményem.

Ez a második sora.

K betűkkel szól keményen

címe: „Költőnk és Kora”.

Ugy szállong a semmi benne,

mintha valaminek lenne

a pora...

 

Ugy szállong a semmi benne,

mint valami: a világ

a táguló űrben lengve

jövőjének nekivág;

ahogy zúg a lomb, a tenger,

ahogy vonítanak éjjel

a kutyák...

 

És hogyan vonítanak éjjel a kutyák? Ahogyan Eörsi „vonít”:

 

MI MINDENT VESZTETTÜNK örökre el!

Gyár volt az agya, jelen és jövő

Számára a szakadatlan termelő –

és ez a gyár

nem munkál soha többé,

mert elmosta vér, lerombolta halál!

De termékeit nem rontja az idő –

vésd mind az eszedbe, szívd a szívedbe,

hordozza a véred,

s ahogy lángja lobog,

világítson legbensőbb rejtekedbe

hogy még azt is megértsed,

amit ő már nem alkotott.

 

Kérdés: eltekinthetünk-e attól, hogy Sztálin egy merőben más kultúra sajátos szereplője, történelmileg szükségszerű jelenség (pravoszláv gyilkos-atyuska)? Eltekinthetünk. Mert miért ne tehetnénk, ha pl. a Babits-imádó Eörsi is eltekint attól, hogy az Egy költőre című vers Eörsi föltétlen rajongásának tárgyáról szól:

 

Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól dalolni restel;

és idenyög a Dala-dög,

az éveire mester.

 

Nem túl udvarias sorok. Igazságtalan, igaztalan szavak?

Azzal, hogy igazságtalanok-e, nem foglalkozom, nem érdekes, nincs jelentősége annak, hogy Babits miért nyögött ki magából dal-dögöket, biztosan volt rá szubjektíve jól megmagyarázható ok, vagyis a döntő kérdés: igaztalan-e (hamis-e) József Attila állítása. És nem is annyira a Babits-kötetre vonatkozóan (a tárgyi versek nyilvánvalóan rosszak, ezt a kritikus maradéktalanul bizonyítja), hanem az Egy költőre mondandóját illetően. József Attila szerint Babits „Nem a szipolyt, ő azt gyalázza, / kinek nem álma pálmaháza”.

Vagyis: ha Babits nem erkölcstelen (ha nem gyalázza azokat, akik jobbak nála stb.), akkor nyilván József Attila erkölcstelen, hiszen tisztességes embert vádol erkölcstelenséggel. Csakhogy mindennek semmi jelentősége, ugyanis a vers az, amely igaz.

 

Kóró a lelke, űl azon

kis varasbéka ékül;

vartyog s míg zizzen a haszon,

vénebb békákkal békül.

Ha hitted messziről smaragdnak,

csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

 

...Olcsón adódott el, hiszen

szerény, akár a kórság.

Adjuk rá néki iziben

ezt a jószagú rózsát.

'sz künn azért zúg nemes viharja,

mert benn a hasikát csikarja.

 

Azért, mindezt, lássuk be, senki nem fogalmazta meg jobban!

József Attila Babitsról pontosan tudta, hogy „valaki”, mégis azt írta róla, hogy senki, a lelke „kóró”, „varasbéka”, a költő haszonleső kórság. Vajon miért? Megmondom. Merthogy ez teljességgel érdektelen. Így nyilván az is mindegy, hogy Sztálinról írok-e dicsőítő verset, vagy Babitsról, Heinéről… esetleg József Attiláról. A művészet, költészet öntörvényű tünemény, olyannyira, hogy még a művésznek is csak formálisan van hozzá köze.

Szabad Babitsról pocskondiázó verset írni? Nem szabad. Szerintem szabad, de fogadjuk el: nem szabad. Viszont lehet. Ugyanis azt, hogy mi lehetséges művészileg, mi nem, a legkevésbé a korlátolt (esztétizáló, moralizáló, „lélektanozó”) filiszter határozza meg. Hanem viszont: az ihlet. Ha jó a vers, akkor az a vers jó, szóljon bármiről, bárkiről.

Egyébiránt – noha nagyon nem akarja – maga Eörsi igazolja azt a költeményét, amely miatt eminens demokrataként pironkodik a Nagynyilvánosság Ítélőszéke előtt:

 

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Ez hogyan képzelhető el? Fizikailag sehogy, miközben – használjunk nagy szavakat! – ez az antidogmatizmus, antipaternalizmus énekeinek éneke.

Lefordítom a két sort prózára: aki Marx, Lenin, József Attila „nyomába lép” (intellektuálisan persze, nem politikailag, merthogy az egy egészen más játék), annak minden egyes lépése során a teljes ismeretlenséggel, „szűz” vadonnal kell megküzdenie. Nem hivatkozhat arra, hogy „ezt már tudom, ez evidencia” stb. Ilyen a marxi logika belső dialektikája, s erről beszél Eörsi István is, amikor az „okos” anthegeliánusokon, antimarxistákon gúnyolódik; vagyis azon a három-tök-fejű sason, melynek az egyik tökfeje neológ „liberális tökfej” (Vajda, Heller, Faragó, Almási…), míg a másik ortodox (mai szóhasználattal: unortodox) duplikált nacionalista-klerikális tökfej. Az egyik társaság a „relativizmus” dogmatikusai, a másik a nemzeti dogmatizmus relativizálói. Azok például, akik az Uniótól pénzt kuncsorogva „tüntetnek” az Unió ellen (ungarise relatív), köztük a Professzorok Batthyányi Köre (mínusz Mellár Tamás), méghozzá Bayer Zsolt vezényletével!

Javaslom, képzeljük el a professzori kalandozó vircsaftot, melynek Bayer pattant az élére, méghozzá vezérautósként, egészen Brüsszelig; tudniillik világosan ki lett mondva: ha Európa végképp nem fér a bőrébe, akkor a Batthyányi-professzorok 20.000 autóba vágják magukat, gépkocsinként cca. négyen-öten, minden professzor hoz magával egy kosár nyulat, és irány Európa! Brüsszelben aztán az ősmagyar professzorok őskeleti sámándobolásba, félelmesen varázsló turul-durmogásba fognak: „unga-bunga-munga-hunga-furka-burka-hurka-Gyurka-kiseszköz”, közben persze veregetik is (mármint a turulszőrös sámándobot), s ez így megy majd napokon, heteken át, mígnem a Batthyányi-professzorok (mind az ötször húszezren) nemzeti demokratikusan fogják meg egymás ősmagyar kezét, s Bencsik András pusztaszeri vezényszavára: „undor-andor-navracsüccs!”, egyszerre mind leülnek Brüsszel városának büszke főterén. Odaláncolják magukat a parkolóórákhoz, merthogy Brüsszelben is lehet más a magyar politika! Magyar modell. Amitől az eurokraták összeszarják magukat, szaladnak a brüsszeli csőszért, s aki végül mindenkit kizavar Európából, nemcsak az ájemefet, béjemefet, hanem a professzorokat is. Ez persze a magyaroknak tökéletesen megfelel, ti. ilyen a kelet-közép-európai nagyvirtus, ez a Dugovics-effektus. Melynek jegyében a Batthyányi-professzorok visszaülnek a 20.000 autóba, majd tradicionálisan színlelnek menekülést a botjával fenyegetőző brüsszeli csősz elől, miközben hátrafelé nyulaznak (ezért vitt magával minden professzor egy-egy kaska magyar nyulat), na most, a professzorok Brüsszeltől egészen Augsburgig színlelik a menekülést, mígnem Bayorországban megállnak. Részint megpihenni a harcban, részint mert addigra elfogy a muníció (a pusztaszeri nyúl szapora állat, ám annyira nem, hogy egészen a Grabenig kitartson), részint pedig azért, mert történelmileg támad dudálhatnékjuk a professzoroknak. Augsburgnál előkapják Bayer Zsolt kürtjét (Bizánc alatt még ez volt Botond Bőrös Buzogánya), s úgy megszívatják (illetve megfúvatják!) azt a gaz meráni Angélával, hogy nemcsak Burkusországban, de Szíriában is, sőt Kínában is elámulnak tőle a ős-kelet-maoista karvaly-tőzsde-cápák. Mintegy globálisan. Ez a dolog lényege. A többi levédiai ráadás: a Batthyányi-professzorok Bayer kürtjével fejbe vágják Kun Bendikét (eredeti nevén: Kohn Béla), de oly erősen ám, hogy az ősi makkból faragott díszes hangszeren meghasad a burkoló-bőr, s ami onnantól már a kiskert-magyar-professzori Frizsider-kapitalizmus újturul jelképévé válik – szélesen, echoszerűen.

 

Nos, én nagyjából ezt olvastam ki Eörsi István elemzett verséből.

 

Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.28 0 0 216

Mészáros Tamás azt mondta tegnap a tévében, hogy (Budai Gyula följelentése nyomán) méltatlan támadás indult tavaly „a filozófusok színe-java ellen”.

Két megjegyzés ehhez. (1) Mészáros Tamás is elismeri (általában), hogy a korrupció, az ügyeskedés, a sundám-bundám, umbulda mi egy más meglehetősen el van harapódzva hazánkban, s amit Mészáros Tamás nem eredeti magántőke-fölhalmozásnak nevez, hanem korrupciónak, míg viszont szerintem a tőkefölhalmozás döntő részben „köztörvényes” tevékenység. Ami persze világtörténelmi jellegű probléma (történelemfilozófiai vitatéma lehet), ezért nemhogy Budai Gyula, de még Keller mester sem volt képes a dolgot megfelelő módon kezelni. Ami biztos: Mészáros Tamás minden különösebb vizsgálódás nélkül megállapította: „a filozófusok színe-java ellen” koholt vádak alapján indult koncepciós eljárás, ti. egy „színe-java filozófus” csak ártatlan lehet. A filozófusnak vannak ugyan politika-közeli kapcsolatai, korrupció-közeli cégei, ám ami semmit nem jelent, mert a „színe-java filozófus” helyből olyan, mint a ma született birka (pedig hát lerí róla, hogy birkának birka ugyan, de nem ma született). Mészáros szerint a filozófus ab ovo ártatlan, szűzien tiszta. Különösen, ha „nem szereti Orbán Viktort”, ha ugyanis szereti (de legalábbis nem buzerálja), akkor – kéz kezet mos – Orbán sem indíttat ellene „koncepciós eljárást”. Tudjuk, merthogy mi magunk se ma születtünk ám ebbe a turu-lótejjel, liberál-mézzel csöpögő kis Kánaán-országba-világba, tudjuk, mi a helyzet... Az a nagy helyzet ugyebár, hogy Heller kvázi filozófiai machinációit nem az áldott liberális magántőke (pl. Soros) szponzorálta, hanem az átkos állam vagyonát herdálták olyasmire, amiről ma sem bizonyított, hogy bárkinek szüksége volna rá. Mert, ha igen, akkor tessenek ideírni egyetlen olyan mondatot (Heller bármely könyvéből), amely bizonyítja, hogy az öregasszony valóságos filozófus, s nem csak amolyan szellemi szélhámos!

(2) Nem tudom, Mészáros Tamást mennyire érdekli a filozófia (gyanítom, semennyire), ám mindegy is, hiszen itt vagyok én! Majd én tudatom Mészáros Tamással: a magyar „filozófusok színe-java” már meghalt, illetve némelyik disszidált (kiváló ütemérzékkel), elment az országból, már mielőtt Heller följelentette őt Biszku Bélánál. Vagyis ami maradt, az a maradék.

Nyíri Kristóf persze nem reszli, ám róla ki lett mondva a tévében kimondatlanul: nem tartozik „a filozófusok” mészárosi „színe-javához”. Nyíri ellen ugyanis nem indult bűnvádi eljárás. Sem koncepciós, sem percepciós, sem puncipciós… semmilyen. Megjegyzem, Mészáros Tamás szerint Márkus, Kis, Almási, Ludassy, Lendvai, Kiss, Földesi, Tojás Gáspár Miklós… sem „színe-java” semminek, hanem csak a Heller, Gábor, Vajda, Radnóti és Geréby a „színe-java”. Bezárólag. Öt fő.

 

Bundázással vádolnak néhány NB III-as, falábú (ránézésre is sunyi!) fodbalistát, mire Mészáros Tamás kijelenti a tévében: eljárás indult a magyar labdarúgás szín-java ellen. Hogy miért beszélek NB III-ról, s még csak nem is NB II-ről? Azért, mert ha pl. Nyíri, Ludassy, Eörsi… az NB II approximatíve (Ancsel, Hermann, Tőkei, Papp... az NB I, bűbájos ízlésem szerint), akkor Hellerék maximum az NB III. Hangsúlyozom: maximum! Merthogy inkább: megye kettő. (Eörsi nem tekintette magát filozófusnak, csupán „Lukács-tanítvány”-nak, ámde Eörsi sokkal inkább bölcselő, mint pl. a Radnóti Sándor. Vö. Utasok a senkiföldjén.)

 

Vagy vegyük az alábbi Heller-szöveget: „Az iskola [ti. a Lukács-iskola] közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy »levélfélét barátaimnak«, melynek egy változatát közölte is a Miért nem vagyok marxista? című kötetében, ezzel kezdődik. Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni. A levelet mindhármunknak címezte. Feri [Fehér Ferenc] és Gyuri [Márkus György] élesen nekitámadt. Azt mondták, hogy ezzel fölmondta a kapcsolatot. Én hallgattam. Misu tabut tört meg. […] Minden iskola, amelyik ideológiával foglalkozik, rendelkezik vallásos töltettel, ami összetartja. Ez feltételezi olyan tabuk létezését, amelyek megsértésével könnyen fölrobbantható az iskolát összetartó hit alapja. Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri és Feri pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége”.

 

Ha ez volt a vége, milyen lehetett az eleje? A közepe… Mert az utóéletét ismerjük. Ma már nyilvánvaló: Hellerék mindig is a Tocsik Márták, Magyar Bálintok, Simicska Lajosok, Joszip Totok, Kaya Ibrahimok intellektuális (és morális) nívóján filozofáltak. Kérdezem: egy viszonylag komoly, hétköznapi felnőtt ember mondhat-e, „bejelenthet-e” ilyesmit: „Marx érvénytelen”? Függetlenül attól, hogy Marx érvénytelen-e vagy sem. Kérem, nem arról van szó, hogy bizonyítatlan, hanem arról van szó, hogy eleve irreleváns a fölvetés. Arisztotelész érvénytelen? Platón érvénytelen? Kant érvénytelen? Hegel érvénytelen?

Marx érvénytelen.

Mondhatja ezt bárki, csak a filozófus nem! Pofozkodhat bárki, csak a filozófus nem.

Heller: „Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen”.

Én építész vagyok. Diplomás mélyépítőipari dolgozó. Meg tudok tervezni egy kisebb hidat, sőt ma már családi házat is, plusz föl is építem, ilyen értelemben tehát Vajda idézett állítása olyan, mintha én azt mondanám: Le Corbusier, Gaudí, Rodcsenko, Gropius, Meštrović, Hauszmann, Hild… érvénytelen.

Heller: „azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon”.

A filozófus nem hisz, a filozófus nem igazodik „Istenhez”, a filozófus számára az isten nem több (de nem is kevesebb!), mint munkaeszköz. Paradigma. Hegel nem vallásos, hanem a vallásról elmélkedik. Vajda: „Marx érvénytelen”. E harcos „bejelentés” olyan, mintha Hegel azt mondaná: Isten érvénytelen. S ami nem blaszfémia, hanem – mondom – irreleváns állítás. Magyarul: hülyeség. Az isten a filozófus számára nem az, ami a politikai templomjáró sztálinista (majd neofita) hívő számára, hanem: a filozófiai isten „önmaga igazságának” kifejeződése. Például.

 

Vajda Mihály (káefté-bölcselő) revelációerejű filozófiai kötetének címe: Miért nem vagyok marxista?

 

Hadd kérdezzem meg kiváló tisztelettel: ki nem szarja le, hogy miért nem vagy te marxista!? Ha marxista volnál, az sem jelentene semmit.

Mi bizonyítja, hogy az egykoron is idióta sztálinisták megigazulásával (egymásnak lepofozásával) immáron végleg kigömbölyödött a történelem? Mi bizonyítja ezt?! Tehát nem azt, hogy nem vagy marxista, azt ugyanis nem kell bizonyítani! Tudjuk. „Színe-java” voltál világéletedben, ilyen-olyan színekben, s így akinek mindig is a nagytejföl java jutott. Olykor kellett a lenyalásához kft.-t is gründolni, olykor nem kellett.

 

Na most, mindezt csak Mészáros Tamásnak mondom, másokra fölösleges volna akár csak egyetlen szót is vesztegetnem, úgyse értenék, ebben az országban ma senki nem tudja, milyen a magyar filozófia színe-java, ezt csak Mészáros Oszkár tudja, s ő hálistennek meg is mondja: a „színe-java” eleve és tökéletesen ártatlan.

 

 

Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.27 0 0 215

A vágy titokzatos szégyene

 

 

Eörsi István írja egyik esszéjében: „Lenin, tudod, ő egy tudós volt – mondogatta az anyám, a tudomány bámulója. Apám rábólintott erre a megállapításra, mely persze azt is jelentette, hogy Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam. 1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tőlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellő pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.”

 

Eörsi pironkodik. De vajon miért? Csak tippjeim vannak.

Mindenekelőtt a tények: Eörsi nem vitázik sem az anyjával, sem az apjával, vagyis Lenint tudósnak, a szocializmus egyik autentikus „értelmezőjének”, „ideológiai megfogalmazójának” ismeri el. Például Rényi Péternek írt levelében (1982) ez olvasható: „Pompás volna, ha alkalomadtán… kimutatná, hogy a mi aprólékos gonddal felülről irányított és ellenőrzött, az önigazgatási formákat, de még valódi érdekképviseletet sem tűrő, artikulálatlan osztályellentétekkel terhes, felemás módon, de mégiscsak árutermelő társadalmunk a szó marxi vagy akár lenini vagy bármilyen ideológiailag megfogalmazható értelemben a szocializmus”.

 

Akár lenini értelemben”. Tehát Eörsi szerint több szocializmus-elképzelés létezik, közöttük („akár”) Leniné is, ám egyik sem azonos a „létező szocializmusnak” nevezett etatista, „artikulálatlan osztályellentétekkel terhes, felemás módon, de mégiscsak árutermelő” gazdasági-politikai praxissal, sőt – paradoxmód – a lenini gyakorlattal sem. Lenin ugyanis 1921-ben az oroszországi „magángazdasági kapitalizmus” kialakításának szükségességéről (elkerülhetetlenségéről) beszél, majd azt politikailag szorgalmazza, miközben a NEP-et nem nevezi szocializmusnak. Még „árutermelő szocializmusnak” sem. „Magángazdasági kapitalizmusnak” tekinti. Ezért az „akár-leninista” Eörsi is egyértelműen, világosan fogalmaz: „Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra [kiemelés Gy. úr] meggyőztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat”.

Vagyis az Állam és forradalom antietatista mű. Rokonszenves. (Eörsi számára, most ti. róla van szó.) Akkor viszont mi a gond? Mire a pironkodás? A szöveg így folytatódik: „A sztálini államszörny néhány éves működése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá”.

Ezt tartalmazza „Lenin leírása”. És akkor?! Mi a gond? Hogy a „hivatásos forradalmár” (pl. Eörsi) mégiscsak „funkcionáriussá züllött”? Megtörtént, kétségtelen, ámde tehet erről Lenin? Akár tudósként, akár politikusként. Akár Leninként. A tudós – történjék bármi – a szövegeivel azonos, a szöveg pedig – történjék bármi – kizárólag önmagáért felel. Nietzsche szövege is (az Übermensch, a Herrenmoral messze nem azonos a Herrenvolk-kal, sőt épp ellenkezőleg!), Darwin szövege is önmagáért felel. Leniné is.

Lukács György Az ész trónfosztásában fölteszi a kérdést: „Van-e jogunk azt állítani Nietzschéről, hogy egész élete folytatólagos polémia a marxizmus, a szocializmus ellen, holott világos, hogy soha még egy sort sem olvasott Marxtól és Engelstől? Azt hisszük, van, mégpedig azért, mert minden filozófiának tartalmát és módszerét korának osztályharcai határozzák meg”.

Tehát. Lukács szerint nem a filozófia határozza meg az osztályharcot (így az arendt-ien, hellerien „gonosz” Lenin filozófiája sem), hanem fordítva: a történelem határozza meg a filozófiát. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Vagyis a marxi filozófia abban a vonatkozásban irányul a világ megváltoztatására, amennyiben elismeri (önmagáról is!), hogy nem a történelem fölött lebegő absztrakció, hanem a történelem által determinált formáló (forradalmi) tényező. Eszköz. Minden filozófia csak eszköz (már amennyiben használják), akár akarja ezt a filozófus, akár nem, akár tud róla, akár nem. Léteznek integráló elmék természetesen (Marx, József Attila), ám még ők sem a történelem fölött, hanem a történelem sodrában integrálnak. (Heller kivételével nyilván, ámde Heller okosabb, mint Faragó és én, mi ketten együttvéve, sőt – ha P. Szűcs Juliannát is idevesszük – még talán hármunknál is okosabb… ám ebben már nem vagyok egészen biztos!)

 

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt –

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

 

Ez a szöveg látszólag polemizál Marx idézett tézisével, de csak látszólag, ugyanis József Attila nem tagadja a valóságot: az öntudat fegyver az osztálytársadalomban, s ami utálatos dolog, viszont: tény! Még a híres imperatívusz, a „Vers, eredj, légy osztályharcos!” sem áraszt hurráhangulatot, különösen nem a vers első öt sorának vetületében:

 

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!...
A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat –
Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk,
hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül
csatát nem nyerünk.

 

Szabolcsi Miklós a Szocialistákat „balos-szektás, szavalókórus-, szabadvers”-nek nevezi, noha annak tudomásulvétele, miszerint az „osztályharcos vers”, akár böködi tomporunkat, akár nem, éppúgy nem „balos-szektás” bölcselet, miként nem az Marx 11-es Feuerbach-tézise. A „kedves fegyverünk böködi tomporunkat” ugyanaz, mint az Eszméletbeni sóhaj („minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat”), csak másként fogalmazva. Szerintem nem kéne mindig mindentől, ami csak egy kicsit is meg van stockolva agyilag, totálisan zavarba jönnünk!

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

 

Lenin is „verset ír” ilyen értelemben, Eörsi pedig par excellence költeményt alkot – Leninről. Utána pironkodik.

De vajon miért?

Lenin miatt?

Kevéssé valószínű, hiszen ugyanott közli: „Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért”.

Vagyis tény: Lenin szerint „becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért”. Akkor mi a gond? Lenin hazudott, huncutkodott? Lenin a Gonosz, az arendt-i, helleri „perverz ész” megtestesítője? Heller így fogalmaz: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze. Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)” (Filozófiám története, 138. o.).

 

Tiszta sor. Ez így szokott lenni. A spicliségig menően sunyi-karrierista Heller Ágnes szükségképpen inszinuálja sunyi-karrierizmussal, sőt spicliséggel Lenint (miközben nem sül le a képéről a bőr!), ráadásul teszi mindezt a lehető legbornírtabb (unterprimitiv) módon. Halott (védekezésképtelen) férjét is mószerolja, ezáltal (a nietzschei Herrenmorállal szemben) femino-filozófiailag alkotja meg az Ehefraumorált, s annak jegyében állítja kategorikusan: Lenin még a jakobinus terror-éthoszig sem jut el. Heller szerint Lenin a legszimplább polgári egoizmus apologétája. Heller azt állítja (a Spitzel-Ehefraumoral jegyében), hogy a Lenin-szövegek a személyes önzés kifejeződései, hogy „a munkának a tőkétől való felszabadítását” Leninnél az egoista-hatalmi érdek motiválja. Hogyne. A helleri Scheiße-spitzel-moral szerint. Vagyis a kierkegaard-i „liberális” (értsd: hipokrita) Heller nem azt állítja Leninnel kapcsolatban, hogy „ez az én igazságom” (magamnak ölelem), noha nyugodtan tehetné, ugyanis ekkora baromságot Leninről tán’ még P. Szűcs Julianna sem mondott soha, pedig ő sem egy Herren-charakter (hanem Heller-charakter), szóval, az „okos nő” itt speciel éppen nem a „saját igazságáról” szónokol, hanem kategorikusan szólítja föl az olvasót: „értsd: velünk”! Vagyis Heller imperativisztikus „lenin-értelmezése” nem csupán egy a sok (hülye) „értelmezés” közül, hanem ez az autentikus megközelítés. Ugye?! Faragó Vilmos szerint Heller „okos nő”, Ungvári szerint „nagyszerű antikommunista”, míg Eörsi szerint „liberális tökfej”. Erősen gyanítom: Eörsinek van igaza, ugyanis senki nem tudja bizonyítani Heller állítását (Heller a legkevésbé), mármint hogy: „Lenin utilitariánus [itt a „zseni” utilitáriust akart írni] szempontból vonta vissza a felvilágosodást”. Azt pedig végképp nem tudják bizonyítani Almásiék, Faragóék (legalább ők, a „zseni” Ágikájuk helyett), hogy akár az utilitariánus, akár az utilitárius fölfogás a szimpla hatalmi, párt-, illetve személyi önzéssel volna azonos. Nem azonos. Általában sem. Machiavellinél sem, Bacon-nél sem, J. St. Mill-nél sem, míg Leninnél a legkevésbé. Egyébként pontosan erre utal Eörsi szövege: „Lenin leírása szerint a pártmunka [a kommunista] társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi [utilitárius] előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet [utilitárius] funkcionáriussá. Arra vágytam, hogy életemmel bizonyíthassam ezt [kiemelés Gy. úr]. Bármilyen mulatságosan hangzik ma: nem utolsósorban ez a vágy vezetett el a forradalomhoz [1956], és ennek leverése után a börtönbe. Ez a vágy és – ismétlem – a szégyen. Előrelendítő vágy és hátrasandító szégyen. Ez az ellentmondás, melyet – hadd fakasszam vigyorra olvasóim közül mindazokat, akik okosabbak Hegelnél vagy Marxnál – dialektikusnak nevezek, egész életemre kiható esztétikai irányváltással járt”.

 

Miről beszél tehát Eörsi István (a rendszerváltás után)? Arról beszél Eörsi István, hogy Hegel, Marx, Lenin dialektikája „egész életére kiható esztétikai irányváltással járt”. Jó. Akkor viszont – nem tudom, hányadszor kérdezem! – mire föl pironkodik a költő, midőn versének utolsó sorait idézi?

 

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Nos, itt érkeztünk el tegnapi kérdésemtől a tegnapi kérdésemig. Egyetlen nyüves centiméterrel sem jutottunk közelebb Eörsi pironkodó lelkiségének megfejtéséhez. Az ember elkezd válaszolni ennen fölvetésére, majd egy rakásnyi (logikai, eszmei, etikai…) kacskaringó (plusz kéjes „germózás”: hellerezés, faragózás, ungvárizás, pészűcsözés…) után újra eljut a kiinduló kérdéség: vajon mi a bánat sarkallhatta Eörsi Istvánt „visszasandító” szégyenkezésre? Hát, hacsak nem az, hogy „háziállatként (elsősorban kutyaként) szocializálódott az ember közelében” (©Heller). Merthogy Lenin biztosan nem. Hisz’ Lenin egyetértéssel, az „ösztönösen anarchista” Eörsinek is tetsző módon hivatkozik Engelsre: „az állam csupán átmeneti intézmény, melyet a harcban, a forradalomban fölhasználunk ellenfeleink erőszakos fékentartására, ezért »szabad népállamról« beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel, és mihelyt szó lehet a szabadságról, az állam mint olyan megszűnik”.

 

Akkor viszont – nem tudom, kérdeztem-e már – miért pironkodik Eörsi István, mint valami hellerien szocializálódó, szende-szundi tengerimalac?

Tippem van. Ám amelyről csak legközelebb írok (s már most elárulom csigázásilag: érdekes dolgok fognak eszembe jutni, még nem tudom, micsodák, fogalmam nincs, de nagyon érdekesek lesznek, az egészen biztos).

 

 

Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.25 0 0 214

jav.: ... a megvilágosodás utáni önreflexió minősége [helyett] dilemmája.

Előzmény: Gyurica úr (213)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.25 0 0 213

Mint ironikus macska a moralizáló egérrel

 

 

Gyurica úr válasz | 2012.02.23 10:43:03 © (212)

Szegény Ungvári professzor a saját idézetét sem érti (hogyan értené a teljes Adyt?!), nem veszi észre, itt a költő (ez a Valaki) magát (mint alanyi kozmopolitát) megkülönbözteti a zsidótól mint tárgytól (s ami a zsidóra nézve nem túl hízelgő, lássuk be!), ám azért Ungvári buzgón bégeti a csonka kánont.

©

 

Talán jobb volna így: Ady szövegében a költő kozmopolita alany, a zsidó nemzeti tárgy. S ezt mi sem mutatja jobban, mint Ungvári professzor infantilis mesterkedése.

Nem a zsidószármazás, hanem a zsidóidentitás zárja ki az integritást, miként minden identitás eleve zárja ki az alanyiságot. És nemcsak az öröklött, hanem a szerzett identitás is! Kivétel a filozófus világnézete, ti. a valódi filozófus esetében a világnézet nem támpont, hanem eszköz. Munkaeszköz, afféle szerszám, mint a lakatosnak a kombináltfogó, az állványozónak a 17-19-es csillagkulcs, a vegyésznek az indikátor, a Grignard-reagens.

Az idealista filozófus is lehet alany, a materialista is. Hegel is alany, Marx is az. Lukács is. Ezt éppen Eörsi bizonyítja, s aki szintén alany. Vagyis valamely „parvenü” identitáshordozó „tárgyból” lehet később „pária” (jobbára persze kvázi pária, mint amilyen például Heller), ám integritás soha nem lesz belőle. Arra születni kell. Nem zsidónak, nem magyarnak, svábnak, szlávnak, piréznek… hanem integritásnak. Hermann világéletében „parvenü” volt, csak éppen nem látszik a szövegein, merthogy Hermann születetten alany, eleve szellemi integritás. Köznapian fogalmazva: tehetséges. Eörsi nyilvánvaló „parvenü” (sztálinista), majd nyilvánvaló „pária” (börtönviselt szabadfoglalkozású, szemben a spicli Hellerrel például), ám aminek valójában nincs jelentősége, merthogy Eörsi „parvenüként” is „pária” – vagyis: alany. Integritás.

 

Eörsi kevés tévedéseinek egyike az a művészetbölcseleti fölfogás, mely szerint a műalkotás morálisan is, ideológiailag is meg van határozva. Erről személyesen vitáztam az íróval, s bizony nem volt konkrét válasza a konkrét kérdésre: mennyiben nem műalkotás pl. a Rettegett Iván, Az akarat diadala, vagy éppen mutatis mutandis az Egy költőre című József Attila-vers?

Eörsinek puszta szentenciája van a problémáról; szerinte nem lehet „A műalkotás” az a költemény, amely „morálisan elhibázott” (Sztálint dicsőíti stb.), ugyanakkor így fogalmaz az Élet és Irodalomban: „Szeretném hinni, hogy tudatosan sosem hazudtam írás közben…”.

 

Vagyis még a legnagyobb stiliszták is jókorát tévesztenek stilárisan, már amennyiben nem biztosak abban, amiről beszélnek. „Szeretném hinni”. A „tudatos hazugság” szóösszetétel gyönge pleonazmus, ugyanis lényegileg különböznek egymástól a „hazugság”, illetve a „tévedés”, „tévelygés” fogalmai. Ami logikailag hamis, nem szükségképpen hazug. Továbbá: miért csak szeretné hinni Eörsi, hogy nem hazudott? A válasz szinte kínálja magát: mert bonyolult az élet, sokszor egybecsúszik a tévedés (annak fölismerésének) élménye a tévedésből fakadó egzisztenciális haszonnal. Látszólag szétválaszthatatlanul csúszik egybe, ám ami nem jelenti, hogy nincs a kérdésre megnyugtató válasz. Csakhogy az kishíján kimondhatatlan. Tehát Eörsi vallomása is attól kap gellert, amitől Heller Ágnes primitív okoskodása, vagyis a nyilvános önelemzéstől-gyónástól-magyarázkodástól. Nem lehet tudni, a három közül melyik a domináns a lélekben, így, a dolog lényegét tekintve, maga az alkotó vezeti félre önmagát. Leegyszerűsítve: hogy bűnösen vagyok-e hazug, vagy sem, csak az istennel beszélhetem meg érdemben.

Eörsi persze liberális. Eörsinek a nyilvánosság az istene, illetve mondjuk inkább a nagy eposzból kölcsönzött kifejezéssel, a királya: „És nyert a nyilvánosságtól vétkeért kegyelmet”; a megtért költő így eseng a „király” lábai előtt „kegyelemért”: „Szeretném hinni, hogy tudatosan sosem hazudtam írás közben, és még a legprimitívebb politikai giccset is őszintén vetettem papírra. A fiatalembert, aki nevemet viseli, szívesebben látom együgyűnek, mint becstelennek, talán mert ez utóbbi nyomorúságból nemigen lehet kigyógyulni”.

 

Az együgyűségből sem lehet kigyógyulni (ha lehetne, nekem már biztosan sikerült volna). De talán nem is kell. Tehát Eörsi itt is rosszul stilizál, ti. nem az együgyűség vs. okosság, még kevésbé az együgyűség vs. becstelenség a valós alternatíva (a buta ember is lehet jellemtelen stb.), hanem a megvilágosodás utáni önreflexió minősége. Ha tévedtem, gyakorlatilag két dolgot tehetek: (1) jártatom a számat a „megvilágosodás” után is, a magam „negatív példáját fölmutatom a társadalom előtt, megosztom a fontos tanulságokat másokkal” stb., illetve (2) kussolok.

Tessék elhinni: az az igazán erős, jellemes ember, aki született exhibicionista (költő, filozófus, politikus, publicista stb.) létére, valamely „bűnös tévedése” (majd „megvilágosodása”) után hallgatásra kárhoztatja magát. És nem is annyira a penitencia (noha a szilenciumnál szörnyűbb büntetés nem sújthat exhibicionistát), hanem részint a jóízlés, részint a ráció okán. Mert az az elegáns, az a helyes, értelmes döntés, ha a mentálisan bukott ember másokra hagyja az elemzést, értékelést, és már csak azért is, mert a „nagy történelmi tévedéseink” önsütetű magyarázata, magyarázgatása óhatatlanul torzít, sőt sokszor nevetségességbe fúl, közröhej tárgyává válik: „ha Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám” (©Heller). Míg Eörsi így tépdesi ingét (esetleg szór hamut a fejére – nem tudom, ateistából mivé magasztosult végül; ha maradt ateista, akkor mondjuk stílszerűen, istentelenül: Eörsi így szúrja magát heregolyón): „De együgyűségem nem okozhatta, hogy 1951-től 1953 nyaráig formai szempontból is sokkal sutább, ügyetlenebb verseket remekeltem, mint mondjuk 1948-ban és 1949-ben, amikor még a Nyugat nagy költőinek bűvöletében éltem. Sajnos fel kell tételeznem, hogy pártos verseimet az őszinteség legfelszínibb erőforrásai táplálták”.

 

Miféle magyarázat ez? Minő tanulság szűrhető le belőle? Már, hogy Eörsi nem züllik egészen a helleri-szentpéteri magasság mélységéig? Ez azért nem túl sok, lássuk be!

Melyek az „őszinteség legfelszínibb erőforrásai”? Miféle szerzemények azok? Nem akarom Eörsit sértegetni (Hellerhez hasonlítani), mégis meg kell, mondjam: az „okos nő” okos szavai jutnak itt eszembe: „a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.

 

Nem lehet kicsit hazudni. Az őszinteségnek nincsenek felszíni, felszínibb és legfelszínibb „erőforrásai”. Mint ahogy nem lehet „kicsit szűz”-nek maradni sem. Aki hazug, az a leghazugabb.

Egyébként Eörsi becsületes, nem kerüli meg a kérdést, s ami vagy azt jelzi, hogy ízetlenül is lehet ironizálni, vagy arról van szó, hogy Eörsi könyörtelen szarkazmussal „játszadozik”: önnön tekintélye önnön játékának tárgya, vagyis Eörsi nem úgy „játszik”, miként a klasszikus „két macska egymással”, hanem mint önmacska az önegérrel. Kissé megkergetőzik, kvázi egérutat enged magának: „Sajnos fel kell tételeznem, hogy pártos verseimet az őszinteség legfelszínibb erőforrásai táplálták”, majd a rákövetkező mondatban megint elkapja egérke-magát, aki így nyilván soha nem képes ennen őmacskasága elől eliszkolni, ti. ez a macska-egér játék lényege: „igaz, ám a valódi kérdés így hangzik: hazudtál vagy sem? Az önmagát folyamatosan felizgató öncsalás dinamikájára gondolok”.

Ugye?! A „felizgató öncsalás” egy újabb egérút, s amelyről jól tudjuk: ha a macska jelöli ki, nincs rajta menekvés, így azután Eörsi egy újabb puha iramodással ismét utoléri riadt egérke-lényét: „Meg kell kérdeznem magamtól: lehet-e mentség az őszinteség a hazugságra, nem esztétikai, de legalább morális értelemben, ha ez a hazugság haszonnal jár? Olyan kérdés ez, amelyben benne rejlik a válasz”.

 

Benne rejlik. Rossz kérdésben a rossz válasz. Merthogy először is: mindehhez az esztétikának nincs köze. Még akkor sincs, ha az esztétika fogalmának nem a József Attila-i, hanem a primitív, Almási Miklós-i jelentését vesszük. Másodszor: mi az, hogy „de legalább morális értelemben”? Mit jelent itt az ellentétesség, a „de” kötőszó? A hazugság erkölcsi kategória. Pont. Nincs semmi „de”. Harmadszor: a „ha ez a hazugság haszonnal jár” föltételezés során ugyanaz a tautológia bénítja a stilisztát, mint föntebb („tudatos hazugság”), ugyanis a hazugság éppen attól hazugság, hogy tudatos és haszonnal jár. Ha ugyanis nem tudatos, nem jár tudatos haszonnal, akkor tévedésről beszélünk. Olyannyira, hogy még a tévelygés sem hazugság, amennyiben nem ismerem föl (bármily hosszú időn át), hogy hamis az állításom.

 

Míg Eörsi-macska a játékban egy újabb, immár bölcseleti (egér) utat enged magának: „Csak akkor érdemel megbecsülést az őszinteség, ha szüleményei nem mondanak ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének”.

Ezt pedig már végképp nem értem. De talán jobb is, talán nem is akarom érteni. Helyette a következőt állítom: az őszinteség általában nem érdemel elismerést, mint ahogyan Eörsi István sem érdemel elismerést azért, hogy nem kínozza szadista módon a szomszéd kisfiát, nem üti agyon baltával a házmester nénit. Továbbá: annak, hogy valamely állítás „nem mond ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének”, semmi köze az őszinteség vs. hazugság relációhoz. És különösen nem az elismerés vonatkozásában. A költőt akkor illeti elismerés, ha sikerül megjelenítenie, „szemlélhető, érzéki egésszé” formálnia az „elgondolhatatlan”, „szemlélhetetlen” „világegész”-t, sikerül katarzist indukálnia a „világhiány” kiküszöbölésére, az „elidegenedés visszavételére”, vagyishogy itt az őszinteség egyszerűen nem játszik. A költő nyugodtan hazudhat (akár „rajt’ fogják”, akár nem), miközben bölcseleti alaptézis is lehet Eörsi István másutt olvasható mondata: „Ahogy a hazugság sem hihető, ha nem keverünk bele csipetnyi igazságot, úgy az igazság is csak akkor hat, ha némi hazugság vegyül belé”. Tehát Eörsi-egérke jóval hatékonyabban rágcsálhatna a bölcseleti-spájzban, ha valamivel több Eörsi-macskát olvasna közben. Mindez persze csak a költőre vonatkozik, míg az embert (általában) akkor illeti elismerés az őszinteségért, ha azzal aránytalanul nagy áldozatot vállal. Erkölcsi elismerésre gondolok természetesen, mert az ilyen embert – amúgy – baleknak, hülyének, jó nagy marhának tekintjük (mért tette tönkre az egzisztenciáját a szerencsétlen, hiszen csak egy kicsit kellett volna hazudnia stb.), míg maga Eörsi így zárja autogén macska-egér harcát, respek-tusáját az újságban: „És mégis: akiből ez az akármilyen őszinteség hiányzott, annak nem nyílt esélye a megtisztulásra”.

 

Tessék, döntse el valaki: Eörsi kiengedte egérke-mivoltát ennen macskaszorításából, vagy nem? „Akármilyen őszinteség”. Milyen az? Akármilyen? Eörsi szerint ez olyan állítás (dráma, vers, esszé, publicisztika…), amely „nem mond ellent az emberek köznapi tapasztalatainak és normálisan funkcionáló igazságérzetének”. Jó, nem mond ellent, ám ami messze nem az őszinteséget minősíti. Hanem a hazugság mértékét. Hogy a hazugság mennyire pofátlan. Bizonyításként idézem Eörsi két klasszikus példázatát: „A férj a beígért nyolc óra helyett éjfélkor jön haza. »Hol voltál?« – kérdi a feleség. – »Templomban« – válaszolja a férj, miközben kezével női hajszálakat söpör le válltöméséről. Mit szóljunk az ilyen emberhez? Miért él olyan nővel, akit még hihető hazugságra sem érdemesít? Ha már nem távolítjuk el idejében az áruló nyomokat, akkor legalább rögtönözzünk egy történetet az öregasszonyról, aki összeesett volna a villamoson, ha nem kapjuk el. Letámogattuk a járműről, taxival a kórházba kísértük, a lépcsőn már karunkban vittük fel. Ezt a hazugságot sem hiszik el nekünk, de megérzik, hogy a kapcsolat megmentése érdekében sorompóba állítjuk szellemünket és fantáziánkat.

A Magyar Hírlap január 29-i számában megkérdezték az országos rendőrkapitánytól, hogy mi a véleménye az utóbbi időben elszaporodott rendőri túlkapásokról, és hogy lát-e esélyt a közvéleményt felháborító brutalitás megfékezésére. Szó szerint közlöm Pintér Sándor válaszát: »A tavalyi statisztikák még nem ismertek, de egy évvel korábban tizenkét esetben állítottak bíróság elé kényszervallató rendőröket. Csupán hét esetben született elmarasztaló ítélet. Ha azt vesszük, hogy a rendőrök százhúszezer gyanúsítottat hallgattak ki, ez nem is tűnik soknak, bár pontosan héttel több a kívánatosnál.« Az Egységes Rendőrségi és Bűnügyi Statisztika szerint a szóban forgó 1994-es évben hétszázkilencvennyolc esetben kezdeményeztek vizsgálatot, amiért hivatalos eljárás során bántalmazták a gyanúsítottat. Százkét esetben jogellenes fogva tartás, kétszáznyolcvanhárom esetben kényszervallatás miatt emeltek panaszt. A statisztikában az elkövetett rendőri visszaéléseknek csak töredéke szerepel, hiszen a sértettek túlnyomó többsége nem tartja tanácsosnak vagy érdemesnek, hogy fellépjen a sokfejű hatóság ellen.

Félretolom az újságot. A kapitány nem tisztel minket. Nem erőlteti meg a képzeletét. Olyan biztosan ül a nyeregben, hogy nem kell hihetően hazudnia”.

 

A jegyzet címe: Hazudjunk tisztelettel. Banalitás. Ráadásul maga Eörsi fogalmazza meg! Akkor hát hol a probléma?!

 

A játszi reménység amidőn imette

A boldogtalannál hitelét vesztette,

Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,

Avval édesíti a nyomorúságot.

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet;

 

Miért vív Eörsi (immár nem Karinthy-álmában, hanem Arany János-i „imette”) könyörtelenül kecsegtető macska-egér tusát önmagával? Erre a kérdésre is banális a válasz: mert az általa anno – őszintén?, hazugul?, kicsit hazugul?, „felizgató öncsalással”? – vallott eszmeiség (marxizmus, leninizmus, kommunizmus, sztálinizmus) hatalmon volt. Ennyi. Itt a probléma gyökere. Ragadjuk azt meg a tőgyénél! Mert szintén közhely: a forradalmár, agitátor, hittérítő stb. akkor is kerülhet uralmi helyzetbe (a szektán, az illegális párton belül), ha az államhatalom üldözi a „fölforgató eszmét”, ám azért mégiscsak más (sőt döntően más!) tevékenység üldözött ideák, mint kincstári tanok mellett dalolni, prédikálni. Akár ingyen, akár pénzért, ez ebben a vonatkozásban elhanyagolható. Mentálisan a döntő különbség a tiszta Saulus és Paulus között van, a többi szószaporítás. Eörsi így locsog: „Nekem a legtöbb fejtörést az okozta, hogy miként operálhatom le kommunista pátoszomról a hazugságot. A kommunizmusból ugyanis még sokáig nem ábrándultam ki. Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra meggyőztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat. A sztálini államszörny néhány éves működése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá. Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért. Arra vágytam, hogy életemmel bizonyíthassam ezt.”

 

Még egyszer az első mondat: „Nekem a legtöbb fejtörést az okozta, hogy miként operálhatom le kommunista pátoszomról a hazugságot”.

Hát, ezen kár volt fejet törni, ugyanis a pátosz maga a „hazugság” (azért az idézőjel, mert a pátosz valójában az eltévelyedés kifejeződési formája, s a tévedés, mint tudjuk, nem hazugság).

Mi oldhatja föl egy őszinte, tiszta Saulus dilemmáját? Hát nem ez: „Lenin könyve, az Állam és forradalom… az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat. A sztálini államszörny néhány éves működése a kijózanodás sokkja után felfokozta bennem a vágyat az elnyomás- és privilégiummentes társadalomra. Lenin leírása szerint a pártmunka e társadalomnak már legelső korszakában sem jár majd anyagi vagy társadalmi előnyökkel, vagyis a hivatásos forradalmár nem züllhet funkcionáriussá”.

Ez is locsogás: „Lenin leírása szerint”.

Hogy jön ide Lenin?! Mi köze az Állam és forradalom című absztrakciónak ahhoz, hogy a konkrét forradalmár elzüllik-e konkrétan vagy sem?

Tehát még egyszer a kérdés: mi oldhatja föl a fanatikus, de őszinte Saulus dilemmáját? Igen egyszerű a válasz (nem szükséges hozzá Lenint olvasni), és konkrétan, Eörsire vonatkoztatva: nem veszem át a József Attila-díjat. Ennyi. És akkor nem vagyok a szó pejoratív értelmében farizeus. Nem az állam elhalására várunk teoretikusan, gyerekek, hanem azt mondjuk (magunknak) praktikusan, amit pl. Moldova mondott annakidején: „nos hát akkor, kérném tisztelettel, mi most akkor immáron beállunk kazánszerelőnek”. Van ilyen.

Angyal István (kétszeres) sztahanovista vasbetonszerelő plusz amatőr forradalmár. Eörsi István „sztahanovista” (államilag elismert, kitüntetett) hivatásos forradalmár. A kettő nem egészen ugyanaz, s mondom ezt minden (Eörsi iránt táplált) tiszteletem dacára. Amennyiben nem vagy objektíve kincstári dalnok, fizetett funkcionárius, már könnyebb a dolgod szubjektíve. Hiteles maradsz. Mások előtt is (általában), de elsősorban önmagad előtt. És pontosan ez a dolog lényege! Hogy magam mit gondolok magamról. Aztán persze másokról is. Például: én Földes László József Attila-lemezét egyszerűen kidobtam a picsába (par excellence kihajítottam az ablakon), és nem azért, merthogy a műalkotások értéke változott volna Földes Kossuth-díja által, hanem csak egy parádés gesztust gyakoroltam kedves jómagam iránt, és persze (nem mellékesen) bosszantván ezzel a nejemet (ő ugyanis jóval „megértőbb”, „megengedőbb” nálam, különösen, ha a Hobóról van szó). Hadd tegyem hozzá: Ladányi Mihálynak egyáltalán nem voltak Eörsi-szerű dilemmái, legalábbis a Wikipédia így fogalmaz: „Társadalmi elkötelezettsége kiállást jelentett a peremen élők mellett, akikhez – független életmódjával – mindinkább maga is odatartozott. Ekként igyekezett megmaradni – illúziók nélkül is – forradalmárnak. Az 1970-es évektől csemői tanyájára vonult vissza, ahol mezőgazdasági munkából és írásaiból tartotta el magát. Német, angol, orosz és román költőket fordított magyarra”. (Nota bene a Heller-féle szimpla spicliket ezzel a mérleggel már nem latolgatjuk, ugyanis Eörsivel, Moldovával, Ladányival, Angyal Istvánnal morálisan is, intellektuálisan is más dimenzióban járunk.)

De, visszakanyarodván a döntő kérdéshez, nézzük miért és miként „pironkodik” Eörsi az Élet és Irodalomban: „Lenin, tudod, ő egy tudós volt – mondogatta az anyám, a tudomány bámulója. Apám rábólintott erre a megállapításra, mely persze azt is jelentette, hogy Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam. 1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tőlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellő pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Kérdés: miért pironkodik Eörsi István? És miért épp az idézett sorok miatt?

Van a kérdésre válasz. Legközelebb meg is írom…

 


Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.23 0 0 212

Kriptoklerikális kozmopoliták

 

 

Vásárhelyi Mária: „Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet. Lehet, hogy csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében. Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

 

Vásárhelyi Mária Eörsi Istvánnal oly „sok mindenben nem értett egyet”, hogy még abban sem értett vele egyet, amiben „egyetértett” vele. Például abban, hogy Eörsi úgy „írja” Adyt „Valaki”-nek, „ahogy”-an Vásárhelyi Mária „mindig is tudta”, hogy Eörsi „Valaki”.

Hogyan „tudta” ezt „mindig is” Vásárhelyi Mária? A válasz egyszerű: sehogyan. Vásárhelyinek fogalma nincs arról, hogy ki Ady, ki Eörsi, mi a kettejük viszonya, de még azt sem tudja, hogy miről szól az az Eörsi-esszé (Ady időszerűsége), amelyről ugyebár valamicskét hallott harangozni.

„Még könnyebb volna Adynak, e nagy költőnél is nagyobb Valakinek időszerűségét innen-onnan kiemelt idézetekkel igazolni.”

Miről beszél itt Eörsi István? Hogy Ady egy Valaki?

Sose felejtem el – s amíg élek, idézni fogom valamilyen formában, valamely apropó nyomán –, amit Faragó Vilmos mondott nekem Heller Ágnesről. Előzmény: „buta ember”-nek tituláltam Hellert Faragó lakásán, „szalondebil”-nek. Azt mondja erre Faragó Vilmos: „Heller Ági, ez az okos nő, okosabb, mint mi ketten együttvéve”. Szó szerint ezt mondta. Azóta merengek rajta: (1) miként adható össze két okosság, mert a műveltség, olvasottság még csak-csak, ám az okosság hogyan, illetve (2) mivel méretik az okosság? Butasággal? Ha Faragó nem okosabb (még velem együtt sem) Heller Ágnesnél, milyen mérce alapján állítja, hogy Heller okos? Honnan veszi? Faragó honnan tudja, hogy Heller érti, helyesen érti azt, amit ő nem ért, illetve annyira semmiképpen, mint amennyire Heller? A törpe láthatja, hogy az óriás nagyobb nála, a buta viszont nem tudhatja, hogy ki okos, ki nem, s épp ezért van, hogy (általában) a buta a butát véli okosnak. Faragó honnan tudja, hogy Heller okos filozófus? Onnan, hogy nagydoktorija van? Vagy valaki mondta, hogy Heller filozófus? Ki mondta? Lukács György? Értem, viszont személyesen Faragó szerkesztette, közölte Papp Zsolt azon cikkét, melyben a szerző világosan leírja: Falus Róbert opponens (klasszikafilológus szakember) Heller disszertációját gyöngének tartotta, alkalmatlannak a doktori cím elnyerésére, ti. Falus szerint az aspiráns klasszikafilológiailag hasal, süketel, zagyvál. Mire – Papp Zsolt leírása szerint – Lukács az Akadémián megtámadta az opponenst (személyeskedve), viszont nem védte meg Heller szövegét. Legalábbis nem filozófusként. Lukács a tanítványát „védte” (sajátos módon), s nem annak tárgyi munkáját, szellemi teljesítményét. Erről tudósított 1988-ban a Faragó Vilmos által helyettes-főszerkesztett Élet és Irodalom.

Mitől filozófus Heller? Mitől „okos nő”, mitől „okos ember”?

Nincs válasz.

Mitől „Valaki” Eörsi István?

Vásárhelyinek sincs válasza. Valaki, és kész! Ő ezt mindig is tudta.

 

Mitől „Valaki” Ady Endre Eörsi szerint? Nézzük újra a konkrét a szöveget! „Még könnyebb volna Adynak, e nagy költőnél is nagyobb Valakinek időszerűségét innen-onnan kiemelt idézetekkel igazolni.”

 

Vagyis itt a „Valaki” szó semmi különöset nem jelent. Illetve azt jelenti, hogy Ady valaki. Egy illető. Személy. A szó a stílszerűség okán íratott nagy V-vel, ti. Ady művészi eszközei közé tartozott a főnevek kiemelése, pl. az „Én” szót is gyakorta írja nagybetűvel, vagyis Eörsi szövegében a „Valaki” nem egyéb, mint az Ady-Én egyszerűsített változata. Eörsi nem azt mondja, amit általában a senkik (a nagy senkik), hogy Ady egy valaki, hanem arról beszél, hogy Ady egy olyan valaki… Nos? Milyen valaki?

A „nagy költőnél is nagyobb valaki”. Világos. Csak épp nem mindenki számára. Milyen az a költő, aki még a nagy költőnél is nagyobb? Eörsi itt szemérmes, és pontosan azért, amiért szemérmetlenül, sőt gátlástalanul pökhendi például egy Faragó Vilmos, egy Vásárhelyi Mária, vagyis az olyan valaki, aki hivatottnak érzi magát a másik valaki en bloc megítélésére. Mert nem azt mondják például, hogy Heller, Eörsi valamely szövege szellemes, izgalmas stb., hanem hogy az adott személy (a maga komplexségében) „Valaki”. Az „Életmű megalkotója”, miként a nagy buták által szokás mondani tudálékosan.

 

Mondom, Eörsi ennél jóval szerényebb (nem szerénykedőbb, hanem mértéktartóbb!), Eörsi arra céloz, hogy Ady zseni (a nagynál is nagyobb költő), s hogy miért nem mondja ki? Egyszerű. Nem érzi rá magát fölkentnek. A zsenit (vö. okosság) csak a zseni ítélheti meg autentikusan. Illetve én is megítélhetem, ámde, tessék megmondani, őszintén, mi a különbség!? Köztem és a zseni között…

Lehet ellenőrizni: Eörsi könyvében kilencszer fordul elő a „zseni” szó, s mind a kilencszer képzett alakban: „zseniális”, „zsenialitás”.

Eörsi zseniális stiliszta. Mert vagy tudja, vagy „csak” érzi (teljesen mindegy), hogy a „zseniális” szót földi halandó is használhatja, míg a „zseni”-hez kizárólag úgy viszonyulhatunk, miként az istenhez: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi” (Mózes II., 20.7).

 

Én vagyok az Úr! Minden Uraknak Ura. Ezúton „büntetem” Vásárhelyi Máriát, ki Ady és Eörsi nevét „hiába fölvevé”.

 

Eörsi szerény, de nem szerénykedő, egyértelműen utal Ady zseniségére, pl. amikor – sajátos Eörsi-logikával – Hatvany Ady-bírálatát idézi. A tudós-mecénás szerint „Adyból »hiányzik a concentratio, a nagyszerű tehetség megmunkálása«. »A szerencsés genie, a goethei, minden életkorban új. Te még mindig a Vér és aranyt írod«. Erre született meg, válaszképp, a Hunn, új legenda” – írja Eörsi István.

 

Másolja ám el életét a gyönge,

Fúrja magát elélten a göröngybe,

Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

 

Ha ki király, Sorsának a királya,

Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,

Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

 

Mármost, ha Ady (ez a „Valaki”) azt állítja, hogy ő szarik Goethére tulajdonképpen, sőt Aranyra is, Petőfire is, pontosabban: nevezettek „megmunkálására” szarik, akkor ez, bizony, jelent valamit. Hogy mit jelent? Nyilvánvalóan nem habókos hangicsálást, hanem viszont azt jelenti, hogy a „másolás”, a „gyönge szabályokhoz” való „elélt” igazodás általában sem üdvözítő, míg itt, a „Tisza-parton” végképp nem az. És épp ezen a ponton cáfolja Eörsi, Ady (e két „Valaki”) a szimplán „valakiző” kis senkiket, a bambákat, az álom-bakókat; részint a Bayer Zsolt-féle „lótej daliás”, „zsidópüfölő, frázisgyártó hazaffyakat”, részint az Ungvári Tamásokat, Vásárhelyi Máriákat, azokat a (jórészt neofita) „kozmopolitákat”, akik most éppen polgári-piaci „göröngybe fúrják magukat elélten”. Például az eminensen „kozmopolita” Vásárhelyi Mária szerint „az elmúlt több mint másfél évtized során egyáltalán nem sikerült az emberekkel megkedveltetni a demokráciát és a szabadságot, meggyőzni őket arról, hogy ezek olyan alapvető értékei jelenlegi társadalmi berendezkedésünknek, amelyekre… büszkék lehetünk”.

 

Hogyan alapozzák a „kozmopoliták” ezt a blődséget Adyra? Ügyesen. Mint, ahogy mindent „ügyesen” csinálnak. Megcsonkítják Adyt, e roppant „Valakit”, például ennyit idéznek belőle:  „A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra ... kozmopolitaság ... akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták! ... Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázisgyártó hazaffyaknak...” (Ungvári Tamás idézete és „szerkesztése”).

 

Szegény buta Ungvári professzor a saját idézetét sem érti (hogyan értené a teljes Adyt?!), nem veszi észre, itt a költő (ez a „Valaki”) magát (mint alanyi „kozmopolitát”) megkülönbözteti a „zsidótól” mint tárgytól (s ami a zsidóra nézve nem túl hízelgő, lássuk be!), ám azért Ungvári buzgón bégeti a csonka kánont.

 

Mindenekelőtt olvassuk el az Ady-szöveg kontextusát, benne kiemelésekkel jelzem, miként mocskolja meg Ady Endrét Ungvári professzor, miután a kisgatyáját ismételten telefosta „civil kurázsival”, „kozmopolita bátorsággal”, ti. Ungvári úgy „szerkeszt”, hogy következetesen hagyja ki Ady szövegéből a klerikalizmusra vonatkozó, pejoráló megjegyzéseket: „Mit akarnak hát a zsidókkal a klerikális nacionalisták? A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!

Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idő és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami céljuk: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erősebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban.

Bömbölhet hát nyugodtan a klerikális ágyú. Aki élni, dolgozni és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címet, amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázistgyártó hazaffyaknak...”.

 

Továbbá: Ungvári Tamás a „kommunizmusban” nem írta le az alábbi professzori gondolatot (talán meg sem fordult a fejében), most viszont buzgón körmöli, merthogy engedi (sőt megköveteli tőle) a mai klerikális-nacionalista kurzus: „A kommunista hatalomátvétel, az orosz megszállás, meglehet, cudarabb világot hozott ránk Horthyénál”.

Vagyis a „kommunista hatalomátvétel, az orosz megszállás” után nem félmillió, hanem annál („cudarabbul”) jóval több embert gázosítottak el Magyarországon, ráadásul fajvédő alapon (s ezt nem csak mondja valahol fecsegve a marha professzor, hanem le is írja, tegyük hozzá: ilyen mélyre még a kulákrajongó Almási sem süllyedt!), miközben Ungvári Tamás Ady szövegéből csinovnyik hazaffysággal gyomlálja ki a nacionalisták klerikalizmusára vonatkozó kitételeket, sőt még a „nacionalizmus” szót is mellőzi: „Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra ... kozmopolitaság ... akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!”.

 

Így csak egy szarházi idézi Adyt. Ama posztmodern három „K”. Ungvári professzor kripto-klerikális-kozmopolita. Minden rezsimben gyáván, konformistán bűzlő hasmenés-lotyadék. Kérem, a mondat, mint fentebb olvasható, így hangzik eredetiben: „Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!”.

Kimaradt a „klerikális” szó, vagyis az egykor (a Csillagnál) bőszült ateista Király-kegyenc ma a Turulmadár püspökfalatját illeti ínyenc nyelvével. Na de, könyörgöm, ez éppen nem kozmo-polita, hanem kleriko-polita archimédeszi vágypont: mutassatok végre egy fix segget, s én kinyalom helyéből a világot!

 

Miért fogalmazok ily karcosan? Mert nem mentség, hogy „a klerikalizmus momentán nem probléma”, ugyanis ez nem igaz. A mai antiszemitizmusnak („kozmopolita”-ellenességnek) a klerikalizmus (pl. az Orbán-féle „antimetodizmus”) éppoly meghatározó mozzanata (ha nem meghatározóbb!), mint az „ázsiai lótej-hazaffyság”, vagy épp a Thürmer-szerűen idióta antikapitalizmus. És Eörsi pontosan ezért idézi csonkítatlanul az „időszerű Ady” időszerű szövegét: „Bömbölhet hát nyugodtan a klerikális ágyú. Aki élni, dolgozni és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címet, amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázistgyártó hazaffyaknak...”.

Ne feledjük: ezt Eörsi 1991-ben írja, amikor a ma-klerikális Orbánék – Andrásfalvy miniszter szerint – még így rikoltoztak a parlamentben a klerikalizmus felé: „Csuhások! Térdre, imához!”.

Mármost nagyon úgy tűnik, Eörsinek van igaza, mégpedig azért, mert Ady für alle Fälle „kétfejű magyar sas”-ról beszél, azt írja: a huszadik századi Turul „egyik fejét nevezzük nacionalizmusnak, a másik fej határozottan klerikalizmus. Akármelyik fejét bíznák a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiismereti harc nélkül. De szívesebben a nacionalizmus fejjel bánnánk el”.

„Szívesebben”. Ám ez a szó a magyar nyelvben nem azt jelenti, hogy „csak”. Míg Ungvári professzor azért vágja ki Ady szövegéből a keresztény-turul „klerikalizmus-fejet”, hogy azt az alattvaló magyarság kozmopolitizmus-kobakja mellé illessze. Így alkot a leleményes tudós Ady „kétfejű sas”-ából duplikált fejű hungaromicsurin liberálbirkát. A nyaló-nyelvet maga növesztette hozzá egy hosszú életen át ennen professzori szájpadlása alatt. És én ezt is értem, teljesen logikus, csak azt nem értem, minek mindehhez Ady Endre. Nélküle nem gördül a félneofita hipokrízis? Nem gördül, ez is világos, miközben makacsul marad a kérdés: miért hamisítják Adyt? Érti ezt valaki? Szükségük van Adyra, mert nélküle agyilag gyönge a kriptoklerikális kozmopolitizmus, míg viszont ahhoz van erejük, leleményük, hogy „korrigálják, tökéletesítsék” Adyt.

 

Persze mindez lehet ízlés dolga. Ami bizonyos: Heller, Ungvári, Almási, Vásárhelyi, Faragó, P. Szűcs… intellektuális, morális cenkek. (Élő tanúja vagyok: Balassa Péter nem tudott akkorát rúgni P. Szűcs Juliannába, hogy az ne csókolt volna néki érte kezet reszkető térdekkel.) Tehát csupán arról beszélek, hogy Eörsi nem keverendő a hugyos kis karrieristák, fostos neofiták közé, ezért Eörsi nevét ne nagyon tessenek szennyes, liberál-turulszájakra venni! Hanem sokkal inkább gyalázni tessenek őt, primitíven piszkolni, magukhoz méltó módon; igen, mocskolni szabad, azt megengedem.

 

Vásárhely: „Ahogy [Eörsi] Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki… ebben a senkik által determinált világban”, míg „a lakosság jelentős része… közgazdasági analfabéta, nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”, s amely „piaci viszonyok”-ra, „jelenlegi társadalmi berendezkedésünkre… büszkék lehetünk”.

 

Már hogyne lehetnénk büszkék?! Viszont. Vásárhelyi Mária sokfejű hidra-liberalizmusának: stréber kapitalistaságának, „büszkélkedő”, sőt másokat is büszkélkedésre buzdító, primitíven piachívő kozmopolitizmusának, steinmanni demokratizmusának Adyhoz, Eörsihez nincs köze. Méghozzá lényegileg semmi köze. Hogy miért?

Erről írok legközelebb…

 


Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.21 0 0 211

Kölcsönös férfivonzalmak – női lélekben

 

 

Vásárhelyi Mária szerint Eörsi István „komoly és művelt intellektus, egy független elme, egy megvesztegethetetlen és a vakmerőségig bátor ember… És ma már azt is tudom, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után. És mindeközben azt is megértettem, hogy kik és miért gyűlölték őt oly nagyon. Legfőképpen azok, akiknek a véleménye nem fontos, akiknek a véleménye senkit nem érdekel. Akiknek a hatalom szélvédett árnyékából kell beszólniuk ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk, és akkor is csak azért, mert szavaik a hatalom üzenetét közvetítik. Szavaiknak nincs önsúlyuk, és csupán miniszterelnökök háta mögül kibeszélve, a hatalom üzenetét közvetítve válik figyelemre méltóvá, amit mondanak. Nem csodálom, hogy gyűlölték azt, aki egy szál egyedül állva több figyelmet tudott kivívni, mint ők a mögöttük álló teljes hatalmi gépezettel. Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet. Lehet, hogy csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében. Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

 

Vásárhelyi látszólag mások gyűlöletét ismeri föl („megértettem, kik és miért gyűlölték őt”), valójában önmagát leplezi le, talán önmaga előtt is (nem biztos), ám az olvasó szemében mindenképp.

Mert én például nem gyűlöltem Eörsi Istvánt! Pedig ő haragudott rám. Illetve nem is rám, hanem szegény Bossányi Katalinra, aki közölte egy karcos glosszámat a Népszabadságban; állítólag a „megtámadott” Eörsi „kiabált” is az óvatlan rovatvezetővel.

Mert Eörsi (is) ember volt, hiú volt, olyannyira, hogy még kedves „Lukács elvtársát” is óvta (volna) a maliciózus nyelvektől, mire Lukács így válaszolt: „ha nem vagyok ott, akár föl is köthetnek”. Eörsi ezt is csodálta Lukácsban, ám épp azért csodálta, mert ő nem volt képes kordában tartani a hiúságát.

Nem gyűlöltem Eörsit, noha szerintem is integritás volt. Nem mondom, hogy „független elme”, ti. olyan „állat” nincs, nem mondom, hogy „megvesztegethetetlen”, merthogy gyakorlatilag ez sem jelent semmit, csupán Vásárhelyi blöffje, miként ez is: „Nem csodálom, hogy gyűlölték azt, aki egy szál egyedül állva több figyelmet tudott kivívni, mint ők a mögöttük álló teljes hatalmi gépezettel”.

 

Eörsit nem ezért gyűlölték. Ezért esetleg irigyelhették, pl. az olyan kékharisnyás mucuskák, mint amilyen Vásárhelyi Mária, aki láthatóan nem elégszik meg a szokvány-ostobák obligát gyűlöletével, hanem szeretné, ha „nagy emberek” is „gyűlölnék” őt, az olyanok, mint amilyen Eörsi például, ámde az olyanok nem mutatnak irántuk gyűlöletet (a fene a pofájukat!), sőt ellenkezőleg: csupán ironizálgatnak rajtuk, pontosabban: a szamárságaikon.

„Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.

 

Itt több kérdés vetődik föl (mivelhogy mindkét mondat rossz). Vásárhelyi Mária haragudott-e akkor, amikor Eörsi a Vásárhelyi által is gyűlölt ellenséggel szemben volt igazságtalan? Vagy az ellenséggel szemben eleve nem lehetünk igazságtalanok?

Eörsi azt írta egyszer Révész Sándor rovatában, hogy az orosz katonák annakidején minden nőt megerőszakoltak Magyarországon. Biztos ez? – kérdeztem. Révész válasza: a mondat „költői túlzás”, így nincs helye vitának, glosszának, ráadásul liberalizmus van, szólásszabadság, vagyis: Eörsi hiperbolája tabu. Pont. És azóta Révésszel (részemről) nem állunk beszélő viszonyban. Vásárhelyi: „kíváncsi voltam a véleményére” akkor is, „amikor érintkezésünk a köszönésre korlátozódott”. Én viszont Révésznek nem voltam kíváncsi a véleményére. Nem is köszöntem neki. Leraktam a kagylót. Hogy miért? Mert a szovjet katonák éppen Eörsi, Révész, Vásárhelyi nőrokonait, és éppen metaforikusan nem erőszakolták meg! Sőt ellenkezőleg! A szovjet hadsereg beavatkozása nélkül – nagy valószínűséggel – Eörsi Auschwitzban gázosodott volna el, míg Révész és Vásárhelyi meg sem születnek. Miközben a szovjet hadsereg (a „félbarbár orosz katona”) ma is ádáz ellenségük. Jogos az igazságtalanság? Vásárhelyi mondatából nem derül ki, csak sejthető. Szerinte jogos. Miért? Mert ő is gyűlöli az oroszokat. Míg Eörsi esetében nem egészen erről van szó. Eörsit – szerintem – épp a „megvesztegethetetlensége” hajtotta bele – paradoxmód – az igazságtalanságba: az igazság fölülüti a hálát. Eörsi így spekulált: engem ugyan fölszabadítottak a szovjetek, de nem ez a döntő, sőt még az sem érdekes (és itt bukik el Eörsi „igazsága”!), hogy személyemben (metaforikusan) a budapesti zsidóságot mentették meg a haláltól, ugyanis a kondorosi parasztasszony konkrét személyében „végigerőszakolták az országot” (Eörsi megfogalmazása szerint). Itt tehát nem „igazságok”, nem is „részigazságok”, hanem igazságrészek állnak egymással szemben, és éppen ezért tilos ilyen esetben a „költői túlzás” használata! Mert itt is szebb dolog kopott kabátba szokni, értsd: szürkébben fogalmazni. Például: az ország fölszabadítása során viszonylag sok nőt megerőszakoltak a katonák.

 

Kérdezem: Vásárhelyi Mária efféle igazságtalanságra gondol, amikor ezt írja: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor [kiemelés Gy. úr] a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”?

 

Nem hiszem. Vásárhelyi Mária nem az ellenséggel szembeni durvaság miatt haragudott Eörsire, hanem azért, mert az író (Eörsi szavával) a „szekértáboron” (s magán Vásárhelyi Márián) is ironizált.

Na most, én ezt tökéletesen értem, miközben a két – Vásárhelyi-féle – megközelítés keményen üti egymást. Mert vagy integritás vagyok, s akkor nem lehetetek tekintettel senkire és semmire, vagy pedig méricskélek (ez barát, nem bántom, noha elborzasztó baromságokat beszél, ez nem barát, ezt bántom), s ami szintén érthető, így viszont nem vagyok „megvesztegethetetlen” értelemszerűen, nem vagyok oly nemes férfiú, akit még a nagy Vásárhelyi Mária is elismer „Valaki”-nek.

 

Arisztotelész írta (nem szó szerint idézem): Platón fasza csávó, imádom, együtt járunk meccsre, diszkóba, csajozni, szinte mindenhová, Platón jó haver, ám az igaságot még nála is jobban szeretem.

Nos, Eörsi „megvesztegethetetlensége” is nagyjából így írható le, de csak nagyjából, erről bővebben alább.

Marx „korlátolt állatoknak”, „szamarak bandájának” nevezte az elvtársait, harcostársait. Az összest! Engels kivételével. Ez persze tipikusan férfitulajdonság, sőt a férfiak közt is ritka. József Attila imádta Babitsot (vesd össze). Kosztolányit szinte apjaként szerette. Mégis „nekiment”. Igaz, nem oly durván, mint Babitsnak, de „nekiment”.

Az igazság – Arisztotelész óta – nem könyörül.

Mondom, ez ritka tulajdonság, olyannyira, hogy még Eörsi esetében sem egészen erről van szó. Vásárhelyi szerint Eörsi „sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.

Tessék elhinni: Eörsi István ilyet soha nem tett! Soha nem ejtett sebet Heinén, Marxon, Babitson, Majakovszkijon, Lukácson, Angyal Istvánon, Ginsbergen, Gombrowiczon, Végel Lászlón, Danilo Kišen… „Sebet ejtett” viszont Radnóti Miklóson. És ami azt jelenti, hogy Radnóti közel állt hozzá, de nem a „legközelebb”.

„Nem, Radnóti Miklós, nem és még egyszer nem, Önnek nem volt igaza, és ezt – noha megölték éppen ötven éve – ki is mondom [kiemelés Gy. úr]… Önnek nem volt igaza, amikor felrótta a szövetségesek pilótáinak, hogy nem tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, inkább azt kellett volna felrónia nekik, hogy nem bombáztak szét minden utat, mely az orosz front felé, továbbá Bori és Abda felé, Buchenwald felé, Theresienstadt és Auschwitz felé vitt… és abban sem volt igaza, hogy azért ölték meg, »mert maga sosem ölt«, más költők, akik szintén nem öltek, életben maradtak szerencsére, Önt speciel azért ölték meg, mert a nürnbergi és budapesti törvények szerint zsidó volt”.

Eörsi azt mondja: Radnótinak „nem volt igaza”; én azt mondtam itt, Radnóti jó költő, ám intellektuálisan harmadrendű, voltaképpen buta állampolgár. És hogy ez miért van így? Azért, mert Eörsi úriember („Radnóti Miklós, önnek nem volt igaza”), én pedigleg durva proli vagyok (szerintem Radnóti tökfej), egyébiránt a két állítás tartalmilag ugyanaz: akinek nincs igaza, ámde hevesen löki a marhaságait, sőt még rímelteti is azokat, bizony, buta ember. Nem szükségképpen „kandi ördög”, lehet („helyette”) jámbor tökfej is, egy a lényeg: nálam nincs rá enyhébb kifejezés. Eörsinél van.

 

Eörsi István nem csak igazságokat fogalmazott meg, hanem: tévedett is, pontosabban: voltak tévedései, vagyis Eörsit az különbözteti meg másoktól („a hozzá legközelebb állók” közül például Esterházytól, Nádastól, Vásárhelyitől), hogy egzakt igazságok megfogalmazására törekedett. Érdekes volna megtudni, hányszor írta le életében a népszerű szóösszetételt: „véleményem szerint”. Míg Vásárhelyinek nem az igazság a fontos, hanem a Heller-féle „én igazságom”, a „mi igazságunk”, miközben itt egy egészen sajátos ellentmondás figyelhető meg: Hellerék szerint nincs abszolút igazság, ergo nem is kell törekedni annak megismerésére, helyette „mindenkinek meg lehet a maga [bizonyítatlan] igasága” stb., ugyanakkor Hellerék harcolnak, sőt olykor már-már eszelősen küzdenek a „saját [bizonyítatlan] igazságukért”. Például, hogy: „a magyar genetikusan alattvaló”, a liberalizmussal elnyerte örök értelmét a történelem, „Jézussal a zsidók ajándékozták és áldották meg a világot” és így tovább. Ezeket mind-mind „abszolút igazságokként” terjesztik, s persze azt a kategorikus alapállítást is, mely szerint nincs objektív abszolút igazság. Hellerék savonarolai hévvel igyekeznek elfogadtatni „saját igazságaikat” (Konrád hamuszín parázsló szemekkel tekint a kamerába, s ezt mondja: „Orbán rossz ember”), Ungváriék rengeted pénzt áldoznak elveik, tanaik oktrojálására és így tovább, vagyis nem veszik észre, banális ellentmondásba keveredtek: intoleránsan harcolnak a toleranciáért (mint doktrínáért). Ezért van, hogy pl. Vásárhelyi Mária „gyűlöletbeszéd”-ellenes szavaiból is süt a gyűlölet. Még Eörsire is „haragszik”, mert (túl a személyes sértettségen persze) nem tudja elképzelni a gyűlölet elleni harcot másként, minthogy az egyigaz gondolkodásúak, olykor még „saját igaságaik” rovására is, de híven kitartanak. Egymás mellett. Miközben engesztelhetetlenül, ám annál primitívebben gyűlölik az ellenoldali gyűlölködőket. Vö. Kornis: „mi jobban gyűlölünk titeket, mi ti bennünket”. És persze gyűlölik a nem gyűlölködőket is, ha azok nem gyűlölik megfelelő módon és (nekik) megfelelő mértékben a „közös ellenséget”.

 

Triste válasz 2006.01.13 13:54:51 © (2385)

"Végtelenül egyszerű képlet"

Ebben a kérdéskörben sajnos egyet kell értsek az általam nagyon rühellt Ein Gespenst-tel.

Előzmény: babarczyeszter (2373)

 

Itt a „sajnos” szócska vonatkozhat a kritika tárgyára is, ám ez valójában egy tipikusan freudi „sajnos”, azon sajnálkozik a (Vásárhelyi Máriához „legközelebb álló”) Triste, hogy olyasvalakivel kell egyetértenie, akit rühell, „haragszik” rá. De nagyon ám!

 

Eörsi persze Esterházynak is „nekiment”, „meggermózta” rendesen, s ami egy újabb bájos fintor: Esterházyt speciel azért, mert a Mester akkoriban (1992-ben) is jól begyakorolt, „elefántcsonttornyosan” „finnyáskodó” pózában tetszelgett, alapvetően önmaga, pluszban birka-hívei előtt. Babarczy: „New Yorkból nézve Esterházy Péter Magyarország azon része, amely után honvágya van az embernek… Mint mondani szokás, nem viheti magával az ember a hazáját a cipôje talpán. Hát így van ez, pontosan. Esterházy Pétert nem bírtam magammal vinni a cipôm talpán New Yorkba, és az egész rohadt és mélységes közép-európaiság, az összes vidám undor és szépséges kín ott maradt, Esterházy ott maradt!”.

 

„Ne finnyáskodj, Péter!” – írta viszont Eörsi István. Igaza volt? Igaza volt. Tudniillik a valódi integritás nem póz, nem szimpla manír.

Az intellektuális integritás az abszolút igazságok megfogalmazásának igényével és képességével azonos, s annál teljesebb integritás valaki, mennél inkább mellőzi a banalitást mint abszolút igazságot, miközben a kvázi értelmiségi még a közhelyeket is relatív („saját”) igazságokként kezeli: „én úgy gondolom”, „az én fölfogásom szerint” az ember meghal, ha nem eszik stb.

 

Eörsi így fogalmaz 1992-ben, így „ejt sebet a hozzá legközelebb állókon”: „Többnyire egyetértően, és mindig élvezettel olvasom Esterházy Péter üdvösen szaporodó eszmefuttatásait a politika és az erkölcs témaköréből, és már-már alig bosszankodom, amikor efféle fejtegetéseit félbeszakítva szabályos időközönként kijelenti, hogy értelmiségihez méltatlan foglalatoskodni olyan dolgokkal, amilyenekkel szerencsére Ő maga is folyton-folyvást foglalatoskodik. »Törekvéseim nem erkölcsiek, nem politikaiak, hanem ízlésbeliek« – olvasom augusztus 20-i nyilatkozatában. »Nem, hanem«: hogyan különíti el, miféle bámulatra méltó elmeművelettel, az ízlés kritériumait az erkölcs és a politika szempontjaitól?”. Kérdi Eörsi István. Én pedig hadd toldjam meg a kérdést egy másikkal: milyen stiliszta az, aki szerint „ízlésbeliségre” lehet „törekedni”? A szalontüdő nem az ízlésed szerint való? Törekedj rá, hogy azzá váljék, zabáld, bármennyire is undorodsz tőle, nem kell félned attól, hogy előbb-utóbb kihányod az egészet! Hát igen, művészi „ízlésbeliségről” hadovál, akinek valójában nincs művészi ízlése. Szalonízlése van, szalontüdő-ízlése, más szóval: ízléstelensége, s a vakok ezáltal képzelik a Nagy Ízlésmestert több, mint félszeműnek. Esterházy: „A hazaszeretet minőség kérdése”.

Míg viszont a „minőség” nem azonos sem a „hazaszeretettel”, sem az „ízlésbeliséggel”, különösen nem akkor, ha az ízlés az „erkölcs” kizárólagos alternatívája (vesd össze).

 

Esterházy jelen volt Eörsi temetésén? Vajon milyen „profán gondolatok” kotoztak a fejében?

 

Mint tudjuk, Eörsi 1995-ben még a temetőkapun kívül tartózkodik. Békésen üldögél kedvenc hokedlijén, nem flörtölget Leukémia asszonnyal, csupán az irodalmi hetilapot szemlézgeti (noha ez sem csekély perverzió), s annyira belemerül az olvasásba, hogy még a ventillátort is elfelejteti bekapcsolni, pedig hát: „meleg van, tovább lapozok az ÉS-ben, hagyjuk a politikát, a Kékharisnya vallomásaira bukkanok, elégedetten dörzsölöm a kezem, Esterházy rekordot javított, sikerült neki kábé három flekken mintegy húsz mai írót megdicsérnie, valóságos szekértábor, itt is van testmeleg, megpróbálom – sikertelenül – elképzelni, hogy a megdicsőültek bármelyike bármikor, bármilyen nyilvános összefüggésben kritikai megjegyzést kockáztat meg a Kékharisnya bármilyen művével kapcsolatban”.

Tudniillik ezt így kell csinálni. Az élők tömörüljenek „szekértáborokba”, s akkor majd nem gerjedeznek bennük „profán gondolatok” a halottak temetésein!

Eörsi könyékig kotor a frizsider mélyhűtőjébe, kimarkol onnan néhány szem jégkockát, hóna alá szorítja leleményesen, majd folytatja a lapszemlét: „Dérczy Péter például, aki nem szerepel az említett felsorolásban, ugyancsak az ÉS idézett számába beleírja Nádas Péternek az Egy nő hátlapján olvasható ítéletét, »Esterházy regényével a magyar irodalom egy nagy könyvvel lett gazdagabb, és végre nagykorú«, és ezt a feltehetően visszafogottnak szánt értékelést azzal az igényes elviségű érvvel hitelesíti, hogy »Nádas Péter nem szokott összevissza írogatni«, ez általában véve igaz, de Esterházyról szóló megnyilatkozásai (és vice versa) már régóta csupán két nemes férfiszív kölcsönös vonzalmának zavarba ejtő dokumentumaiként értékelhetők”.

 

A „két férfiszív zavarba ejtő vonzalmának” dokumentálása szerintem külön is megért néhány jóprofán gondolatot a fortélyos író temetésén! Gyanítom: nem csak Vásárhelyi részéről! Mert nézzük e „kölcsönös vonzalmat” heteróban; vagyis, ha Babarczy fent idézett ömlengése a vice, akkor így rottyan rá Esterházy versája, vagy a versa vicéje, nem emlékszem a sorrendre, de nem is érdekes, az odaadón testmeleg wicézés a lényeg: „Jólesett olvasnom ezt a finom, beszélgetős értekező prózát, ami, az esés, számomra fontos szempont. Tájékozottságnál több, műveltség, ez az, amelynek a természetességét itt látni lehet, amely tehát nem mutatni akarja magát, csupán van és működik; ritkaság. Birtokolva és használva van. A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom”.

 

Én tudom. A „szekértábor testmelegéből”.

 

Eörsi szerint „az új Esterházy regényt Nádas feltehetően azért emeli olyan magasra, mert ez ledöntötte szerinte a szexuális tabukat, melyek Esterházy előtti irodalmunkat tizenhat éven aluliak számára konzerválták, én viszont úgy látom, hogy Esterházy a tabukat játszi stiláris bravúrral döntögette, ami képtelenség, mert a tabudöntögetéshez szenvedély kell, indulat, gondolati elszántság, nem pedig kecs meg báj, mert ha kecs van és báj, akkor a tabudöntögetést voyeurként élvezzük, ami lealacsonyító, kis likakon át kukucskálunk szépen megvilágított szcénákra, hasonlítsuk össze az Egy nő nagykorúságát mondjuk az Üvöltésével, és akkor nem is kell erről többet beszélni”.

Vagyis Eörsi szerint Esterházy egy szimpla bravúr-kukkoló (vakok közt a félszemű voyeur), mindazonáltal ezt Eörsi 1995-ben írja, mármost azóta kiderült: Esterházy a par excellence édesanya „kis likán át” is „kukucskált” már a „szépen megvilágított szcénákra”, ti. az üresfejű, üreslelkű botránykeltésben nincs megállás, miként Buci elvtársunk mondotta: az úton végig kell menni, s jobbára azon az úton, amelynek nincsen vége, merthogy a talmi botrány egyre nagyobb (talmi) botrányt kíván, különben végképp semmivé illan a botrányhős-stliszta a nagy semmiben.

Tegyük hozzá: Bächer Iván is (szatirikusan) lehányta Esterházyt, nota bene okkal, a Mester lukratív patkánykodásai miatt. Történt ugyanis, hogy Esterházy Péter pártállami „elefántcsonttoronyba” húzódott annakidején (értsd: meg sem kísérelt politizálni), ti. hogy ne kelljen osztoznia az Eörsi Istvánok, Konrád Györgyök, Csoóri Sándorok sorsában (hosszabb-rövidebb ideig tartó teljes, részleges szilenciumaiban), na most, az „elefántcsonttorony” mítosza pontosan arra kellett, hogy a tiszta ellenzékiség látszata is fönn legyen tartva („ügyes” – mondaná Kohn bácsi, „alma a perhármas fájától” stb.), majd mindezt betetézte immáron a demokrácia szabadsága. Melyben aztán Esterházy, ennen pártállami félhitványsága miatt, jól elverte a port a félhülye Népszabadságon. „Kurvának” nevezte ki magát a Mester (mesterkurvának), művészi-közéleti („ízlésbeli”) ars poeticáját így fogalmazta meg: „ha már egyszer kurva vagyok, csináljam jól”. Ami ugye azt jelenti, hogy a Népszabadság pénze kellett, írni oda szükséges volt, de csakis úgy, hogy minden írásban lefikáztatott, „legermóztatott” az az orgánum, amelybe a „kurva” Mester kéziratokat küldött kifinomult „ízlésbelisége” okán. Vagyis Esterházy – akit bravúrstilisztának tartanak – összekeverte magában, magára vonatkoztatva a „kurva” és a „szemét kurva” fogalmait, ugyanis az a prostituált, aki valóban „jól csinálja” a dolgát, egyebek közt azzal „csinálja jól”, hogy „szépfiúnak” szólítja a kuncsaftot a kocsisoron, nem pedig mocskos disznónak. És hát addig-addig, míg végül Bächer Iván megelégelte a dilettáns „kurva” primitív piszkoskodásait, s szatirikus „sebet ejtett rajta” (mint „hozzá legközelebb állón”), minek következtében a „testmeleg” Nádas Péter erősen fölháborodott. Szintén a Népszabadságban. Legvégül azután Eörsi Bächernek adott igazat, mondván: egyre szánalmasabbakká válnak a „szekértáborok”, én pediglen Eörsinek adok igazat. Egyem a szívem! Így Vásárhelyi mehet majd Bächer temetésére is (sokadmagával), jöhet az enyémre is, ahol aztán oly profán gondolatokkal mélyítheti el nem létező gyászát irántam, amilyenekkel csak akarja (engem nem zavar).

 

Vásárhelyi: „csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében”.

Jó, akkor nézzük taxatíve Eörsi „közéleti megítéléseit”! Enyhe irodalmi fölvezetéssel: „formai bravúr jellemzi Esterházyt akkor is, amikor húsz szerzőjét magasztalja, parádésan váltogatja elismerő jelzőit, a felolvasó írókat a hallgatóságon keresztül dicséri meg, a kinyomtatottakat direktben, Konrád kissé rosszul jár, mert őt a közönsége csak »egyszerűen, érthetően, intelligensen« hallgatja, Márton Lacit már »bonyolultan«, »barokkban«, Mészölyt pedig »úgy, ahogy van«, ezekből a finom különbségtételekből tetszik ki a nagy stiliszta, rosszat soha senkiről, a jót pedig árnyaltan adagolva, eltűnődöm, mit jelenthet az, hogy »Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs-elemzésekbe kukkantok bele, jó kis irodalom ez«, a belekukkantást nagyon is értem, a »jó« és a »kis« jelzők közt lappangó feszültséget még fel kell dolgoznom, de nincs rá időm, mert feltűnik a szekértáborra rontó »bokrosiáda«, és vége a kegyosztásnak – meg kell vallanom, hogy kormánypártiként [1995] is egyetértek a Kékharisnyával abban, hogy a »gazdasági intézkedések pontatlanságairól« beszél, az intézkedéseket szerintem is »félve és elkapkodva« hozták meg, és a bajok gyökere csakugyan »nem a személyes honorárium ügyletben van«, hanem abban, hogy megfulladhatnak a rendszerváltozás tojásából nemrég kikelt magánkiadók, a könyv körül kialakuló polgári szféra, amely a liberális szemléletmódnak, ha épp nem a sanyarú pénzügyekre koncentrál, a szíve csücske – a Kékharisnya ezt Bokrosék értelmiség-ellenességének tulajdonítja, amire még ebben a hőségben sem bólintok rá”.

 

Tehát Esterházy szerint Bokrosék (MSZP-SZDSZ-koalíció) „értelmiség-ellenesek”. És Eörsi ezért gúnyolja Esterházyt. Vásárhelyi pedig ezért átkozza Eörsit (haló poraiban), miközben ugyanaz a Vásárhelyi írja a Mozgó Világban: „súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség, illetve ennek a médiához hozzáférő és a médiában megjelenő része [Esterházy stb.] az elmúlt években nem tekintette feladatának (tisztelet a kivételnek [vagyis az egyetlennek, Eörsinek! – Gy. úr]), hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek”.

Vásárhelyi tehát 2008-ban egy új „értelmiség-ellenes” Bokros-csomag összeállítását, elfogadtatását (a „közgazdasági analfabéta” lakossággal való lenyeletését) kéri számon az értelmiségtől, „illetve a médiához hozzáférő részétől”, miközben (három évvel korábban) ezt írja: Eörsivel „csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében”.

Tehát, vagy arról van szó, hogy Vásárhelyi, bizony, nem csekély mértékben értett egyet Eörsivel (a Bokros-csomag nem volt csekélység), vagy arról van szó, hogy Vásárhelyi csekély mértékben sem értett egyet Eörsivel. Hanem Esterházyval értett egyet (abban, hogy a Bokros csomag értelmiség-ellenes), s ami könnyen elképzelhető, ám akkor Vásárhelyi Mária önmagával nem ért egyet alapvetően. Vagy pedig nem tudja, hogy mikor mit beszél.

 

De kanyarodjunk vissza fórumrovatunk eredeti tárgyához, a Kierkegaard-tól „származtatott” helleri abszolút igazsághoz, mely abszolút igazság szerint nincs abszolút igazság! Míg Eörsi így fogalmaz a Ne finnyáskodj, Péter! című vitairatban: „Polémikus kedvemben hajlok arra, hogy Majakovszkijnak azzal a megfogalmazásával értsek egyet, amely szerint minden vers: agitáció, mert ha például a költő elpanaszolja, hogy egyedül kószál az erdőben, ezzel arra akarja rábírni a lányokat, hogy tartsanak vele. Esterházy Péter is egy írótípust propagál: »Szájat jártatni, szeszélyezőnek lenni, kellemetlennek, de nem kárörvendőnek, kétkedőnek, de nem cinikusnak, kérdezőnek lenni, nemválaszolónak, elismerve a válaszok szükségességét, keresőnek lenni és nem birtoklónak lenni, se lenyelni, se kiköpninek lenni, egyedül lenni – ilyesmi az író.« Rögvest hozzáteszem: én rokonszenvezem ezzel a propagált írótípussal, szemüvege villanásával, ahogy megformál egy-egy őseredeti jelzőt, rokonszenvezem vele még akkor is, ha tudok olyan írókról, akik nem jártatják a szájukat, és olyanokról is, akik kárörvendők és cinikusok. Válaszolókat úgyszintén ismerek, maga a Mester is ilyennek bizonyul idézett mondat végén, az »ilyesmi az író« megfogalmazás még külső formáját tekintve is tőrőlmetszett válasz”.

Vagyis: tőrőlmetszett abszolút igazság… -nak szánt hamis állítás.

 

Eörsi nem Kierkegaard-ra, nem Arendt-re, nem a „zseniális” Hellerre, hanem az ősgonosz (dialektikus) Hegelre hivatkozik, amikor így zárja sorait: „az értelmiség elfogadja általában a Bokros csomagot, csak speciális kifogásokat hangoztat, melyek közül a legnyomósabb, hogy az ő zsebébe is belenyúlnak, Esterházy – ismétlem – kivétel, egy a nagyon kevés közül, bírálatában ő visszautasíthatatlan költői képet használ, »Ha egy fát kivágunk, satöbbi«, ez a »satöbbi« az elképzelhető legélesebb ellenérv a megszorító intézkedések módszerével szemben . »Ha változásra van szükség, akkor valamit meg kell változtatni«, mondta vitáinkról Hegel 1778-ban, majd hozzáfűzte: »Ezt a kopár igazságot azért kell kimondani, mert a félelem, mely tettre kényszerül, abban különbözik a bátorságtól, mely tenni akar, hogy azok az emberek, akiket az előbbi mozgat, pontosan érzik ugyan, és el is ismerik a változtatás szükségességét, de amikor neki kell látni, gyöngének mutatkoznak, és mindent meg akarnak tartani, amivel rendelkeznek« satöbbi, mondom én is kecsesen, és abbahagyom – nagy a hőség – szinte a mondat közepén”.

 

És akkor most én is abbahagyom. De lesz folytatás, satöbbi, Eörsi István kimeríthetetlen kincsesbánya.

 


Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.18 0 0 210

jav.: Ahhoz, hogy ne érthess egyet...

Előzmény: Gyurica úr (207)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.18 0 0 209

jav.: ... Az tehát, hogy ő (esetleg) ...

Előzmény: Gyurica úr (207)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.18 0 0 208

jav.: ... majd szavazta meg a...

Előzmény: Gyurica úr (207)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.18 0 0 207

Hódmező Vásárhelyi

 

 

Vásárhelyi Mária szerint Eörsi István „Nem így képzelte a rendet…”.

Elhiszem. Na, de akkor hogyan?

Van válasz a kérdésre. Mindenekelőtt azt nézzük meg, maga Vásárhelyi Mária miként képzeli a rendet!  Vásárhelyi szerint akkor van rend, ha a rendes, tisztességes értelmiségiek halottakat inszinuálnak. Vagy „csak” inkriminálják őket, ezt nem tudom, mert nem ismerem Eörsi Vásárhelyről kialakított véleményét; kérdeztem itt korábban (ezen a fórumon), az író hol, mikor, mivel bántotta meg igazságtalanul pl. Vásárhelyi Máriát, nem kaptam a kérdésre választ. Vagyis nagyon valószínű: a liberális publicista blöfföl. Nem „csak” vádolja, támadja, hanem egyenesen rágalmazza a halott (védekezésképtelen) Eörsit. Hogy világos legyen, miről beszélek, nézzük a konkrét szöveget, mely eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg: „Van úgy, hogy egy temetésen az embernek eszébe jut a profán gondolat: milyen kár, hogy akitől búcsúzunk, nem lehet jelen [ez nem profán, hanem banális „gondolat”, szinte minden temetésen mindenkinek eszébe jutGy. úr]. Számomra ilyen volt Eörsi István temetése. Nem azért, mert sokan voltunk, és sok »fontos ember« is megjelent, inkább azért, mert azok közül is sokan eljöttek, akiket Eörsi – sokszor igazságtalanul és durván – megbántott. Ezek közé tartozom én is [vagyis a kvázi „gyászoló” szerint „profán” dolog, szentségtörés, kegyeletgyalázás volt, hogy ő is elment Eörsi temetésére – Gy. úr]. Ám pontosan emlékszem, hogy akkor is kíváncsi voltam a véleményére, arra, amit írt, amikor érintkezésünk a köszönésre korlátozódott. Mert akkor is tudtam, hogy egy komoly és művelt intellektus, egy független elme, egy megvesztegethetetlen és a vakmerőségig bátor ember véleményét olvashatom. És ma már azt is tudom, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után [a „pótolhatatlan űr” randa pleonazmus, ezt az irodalmi hetilap főszerkesztőjének mondom – Gy. úr]. És mindeközben azt is megértettem, hogy kik és miért gyűlölték őt oly nagyon. Legfőképpen azok, akiknek a véleménye nem fontos, akiknek a véleménye senkit nem érdekel [tehát, amikor Vásárhelyi és Eörsi „érintkezése” a „köszönésre korlátozódott”, Vásárhelyi vagy nem gyűlölte Eörsit, hiszen köszönt néki, vagy gyűlölte Eörsit, de nem mondta, hogy gyűlöli (für alle Fälle köszönt), mert Vásárhelyi nem a gyűlölet, hanem a „gyűlöletbeszéd” elvi ellensége – Gy. úr]. Akiknek a hatalom szélvédett árnyékából kell beszólniuk ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk, és akkor is csak azért, mert szavaik a hatalom üzenetét közvetítik. Szavaiknak nincs önsúlyuk [Vásárhelyi szavának van „önsúlya” (súlya nincs?), hiszen ő köszönt Eörsinek akkor is, amikor vagy gyűlölte, vagy nem – Gy. úr], és csupán miniszterelnökök háta mögül kibeszélve, a hatalom üzenetét közvetítve válik figyelemre méltóvá, amit mondanak. Nem csodálom, hogy gyűlölték [sőt nem is köszöntek néki! – Gy. úr] azt, aki egy szál egyedül állva több figyelmet tudott kivívni, mint ők a mögöttük álló teljes hatalmi gépezettel [a „hatalmi gépezet”-nek ehhez semmi köze, itt az ún. „karámok”, „aklok” birkái bégetnek, illetve különféle kennelek snaucerei vicsorognak egymásra a toportyán Eörsivel szemben – Gy. úr]. Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet [többször kértem (az ún. Vásárhelyi-topikban), egy ilyet mondjon a szerző, ne sokat, csak egyet – Gy. úr]. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet. Lehet, hogy csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében. Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés.”

 

Tehát Vásárhelyi Mária szerint Eörsi „Valaki”. Eddig egyetértek. Ám Vásárhelyi szerint Eörsi olyan valaki, aki „igazságtalanul és feleslegesen durván” sérteget másokat; s itt mindegy is, hogy „a hozzá legközelebb állókon”, vagy a tőle távol állókon „ejtett”-e „sebeket”, ugyanis eleve kizárt, hogy „Valaki” lehessen egy olyan ember, aki igazságtalan és fölöslegesen durva.

Eörsi igazságtalan. Ezt Vásárhelyi két ízben is fontosnak tartja hangsúlyozni: „akiket… sokszor igazságtalanul…”, „haragudtam rá igazságtalan… véleményeiért”; vagyis itt Vásárhelyi logikája úgy bicsaklik meg, hogy azonmód eltaknyol tőle a szöveg, s amely csak generális újrafogalmazással volna korrigálható, ám amennyire tudom, Vásárhelyi Máriának ezt esze ágában sincs megtenni.

Tehát, csupán költői kérdéseim lehetnek: Eörsi István mikor, hol sértett meg bárkit igazságtalanul? Helyesebb, ha így fogalmazunk: igaztalanul. Kit sértett meg Eörsi István? P. Szűcs Juliannát? Vásárhelyi Máriát? Mikor? Mivel? Miben nincs Eörsinek igaza? Például Vásárhelyi Máriával szemben? Döntő kérdés, s érdemi válasz hiányában kimondhatjuk: Vásárhelyi idézett szövege részint gyönge nyafogás, részint alattomosság.

 

Sandaság, mert az Eörsit kegyesen „levalakiző” Vásárhelyi Mária, nem sokkal az író halála után (a Mozgó Világban), már teljesen kimutatta bölcsességfogának liberálfehérjét: „súlyos gondnak tartom, hogy az értelmiség, illetve ennek a médiához hozzáférő és a médiában megjelenő része az elmúlt években nem tekintette feladatának (tisztelet a kivételnek), hogy a társadalmi progresszió élére álljon, nem tett különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a társadalom megértse és elfogadja azokat a változásokat, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy elkerülhetetlenek”.

 

Egészen bizonyos: az értelmiségnek nem az a dolga, hogy „erőfeszítéseket tegyen”. Esetleg a klotyón, merthogy ebbéli vonatkozásában az értelmiség sem kivétel természetesen. Tehát Vásárhelyi Máriának is javallom a keserűsót, patikában kapható, csikarásmentesen indítja meg az aufklérista ihletet. Szóval nem az az értelmiség feladata, hogy erőlködjék, hanem hogy gondolkodjék.

Persze nincs kétség: az értelmiségnek (mármint a valódi értelmiségnek) a társadalom „élén” a helye, de csakis akkor, ha azzal foglalkozik, ami a dolga. Például elemzéssel. Vagy például, hogy hibátlanul megfogalmazott mondatokat ír a Mozgó Világba, s nem olyanokat, amilyeneket pl. az Eörsit inkrimináló Vásárhelyi Mária: „a lakosság jelentős része… közgazdasági analfabéta, nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

 

Vagyis Vásárhelyi Mária úgy akar a „társadalom”, sőt a „társadalmi progresszió élére állni”, hogy nyilvánosan minősíti analfabétának a társadalmat, a „lakosság jelentős részét”. Világos, merthogy Vásárhelyi (megejtő pleonazmussal) nem a társadalom, hanem a „progresszió” élén képzeli el a helyét: „hogy a társadalmi progresszió élére álljon”. Vagy nem? Mindenesetre nem derül ki a mondatból, hogy Vásárhelyi önostorozó-e, hitvány értelmiséginek tartja-e magát, vagy pedig a „progresszió” jobbágyának, aki arra vágyik, hogy álljon már végre az a lusta – erőfeszítéseket nem vállaló – értelmiség az élcsapat élére, és mutassa néki (ti. Vásárhelyinek) az utat! Illetve a progressziónak. Amely azonos Vásárhelyi Máriával, akkor is, ha az élenállók élén áll, akkor is, ha „csak” követi a progresszió elejét. Szerényen.

Szerintem az a legvalószínűbb, hogy Vásárhelyi Mária nem tud semmit. Esetleg közgazdasági analfabétának nevezni a lakosság jelentős részét.

Miért is mocskolódik Vásárhelyi a Mozgó Világban? Merthogy szerinte a lakosság „nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni, boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

 

Nos, egészen biztos: nem a lakosság, hanem az ilyen „értelmiségi” az „analfabéta” valójában. Még a szalondebilség szintjét sem üti meg, Mikszáthot sem olvassa, mert, ha csak a Noszty fiút ismerné, tudná: egy egyszerű pipafaragóból minden különösebb közgazdasági „ismeret” nélkül lehet „kifli-király”, amennyiben van a vállalkozáshoz érzéke. S a végtelenségig sorolhatnánk a példákat, Jókaitól Cyril Abrahamig, vagyis nem kell különösebben értelmiséginek lennünk ahhoz, hogy tudjuk: a vállalkozáshoz („a piacgazdaság viszonyai közti boldoguláshoz”) csak szerencsés esetben elegendő az üzleti érzék (gátlásmentesség stb.), alapvetően tőke szükséges hozzá. Plusz némi szerencse. Na most, ezek irdatlan közhelyek, ám a „lakosság jelentős részét” leköpködő „értelmiségi” még ennyit sem tud. Ő ugyanis harcolni akar, háborúzni. A progresszió élére állni. Tudniillik ő már látja a probléma súlyát, velejét: „A legsúlyosabb problémának […] azt tartom, hogy az elmúlt több mint másfél évtized során egyáltalán nem sikerült az emberekkel megkedveltetni a demokráciát és a szabadságot, meggyőzni őket arról, hogy ezek olyan alapvető értékei jelenlegi társadalmi berendezkedésünknek, amelyekre nemcsak büszkék lehetünk, hanem amelyek megvédése elemi érdekünk”.

 

Vagyis: a szabadságot Értelmiség apánk, Progresszió anyánk hivatott „megkedveltetni” Lakosság gyermekével. Ráadásul ezt egy olyan „liberális értelmiségi” írja, aki gyakorta szerepel a médiában, vagyis akinek a hangjából, intonációiból, egyéb gesztusaiból az a szabadságtalan sorvadás, frusztráltság, bántottság, görcsös tudálékosság „jön át a képernyőn”, amely az írásaiból is kiszaglik: a többszörösen frusztrált Vásárhelyi óvó néni puszta szövegeléssel, hisztikézéssel, olykor sértő szavakkal igyekszik szabadságra nevelni az infantilis lakosságot.

 

Vásárhelyi Mária a Mozgó Világ hasábjain is toporzékol. Nem tudni, miért. Mi baja lehet? Az a bánata, hogy nem hallgat rá ez a büdös-kölök-lakosság? Vagy inkább az a baja, hogy éppen ő az, aki nem képes elsajátítani (Ancsel Éva szerint: „átsajátítani”) a szabad emberektől (az Eörsi Istvánoktól) a szabadság „tudását”? Merthogy nagyon nem szabad ember Vásárhelyi Mária, ez minden mondatából, megnyilvánulásából világosan kiderül. Szabadságot prédikál, miközben az olvasója, nézője óhatatlanul gerjed destruktív indulatra, azt mondja magamnak: ha ez a szabadság, ha ilyen a szabad ember, akkor én nem akarok szabadságot. A faszomat inkább! Rab maradok életem végéig! Nem akarom „megkedvelni” azt a szabadságot, amelyben hol egy Lovas István, hol egy Vásárhelyi Mária, hol egy Bánó András, hol egy Bayer Zsolt, hol egy Heller Ágnes, hol egy Tőkéczki László vicsorog rám szinte mindenünnen. Míg Vitányiék szerint „szélsőbalos” vagyok. Vásárhelyi szerint „közgazdasági analfabéta”.

 

Megsúgom a nagy titkot: a lakosság nem analfabéta. Pontosan tudják a tanárok is, az orvosok is, a hivatalnokok is, a nyugdíjasok is, hogy „csak annyit lehet elkölteni, amennyit megtermeltünk” stb. Tudják. Ám azt is tudják (a szociológiailag valóban analfabéta Vásárhelyivel szemben), hogy nem vállalkozhat mindenki. Egy történelemtanár, orosztanár, ápolónő, vasutas nem viheti az áldott piacra a tudását, ismereteit. Márpedig néki is élnie kell, néki is etetnie kell a gyerekeit. A lakosság ezért tartotta üdvözítőnek annakidején a „kétszer száznapos programot”, s nem azért, mert analfabéta. Tegyük hozzá: a „kétszer száznapos programot” a Mozgó Világhoz igen közel álló Vitányi Iván is megszavazta. Majd a Vitányi Ivánhoz közel álló Mozgó Világban leanalfabétázzák a népet. Merthogy nem a Vitányiék, hanem a nép fundálta ki közgazdaságilag, majd szavazta a Medgyessy-programot. Hát hogyne!

Vásárhelyiék, Buerék, Kovács Zoltánék, P. Szűcsék, Vitányiék szerint Eörsi István igazságtalan, durva, míg a „lakosság jelentős része közgazdasági analfabéta”. Okos értelmiségiek.

 

Bauer Tamás ezen nagybecsű szavakkal indokolta kilépését az SZDSZ-ből 2007-ben: „fontos politikai kérdések egész sorában vált számomra elfogadhatatlanná a jelenlegi pártvezetés álláspontja és gyakorlata. A párt vezetőit, korábbi és jelenlegi kormánytagjait súlyos felelősség terheli azért a gazdaságpolitikáért, amely az előző parlamenti ciklusban a pénzügyi csőd közelébe juttatta az országot. Magam rendszeresen szorgalmaztam ennek a politikának a megváltoztatását, de eredménytelenül. A párt vezetői mindmáig nem látják be, hogy hibáztak.”

 

Vagyis Bauer 2002 és 2007 között, öt hosszú éven át, „rendszeresen szorgalmazta” a politika „megváltoztatását”. Türelmes fazon. Noha már 2002-ben jeleznie kellett volna (nyílt oppozícióval, kilépéssel, ezzel-azzal), hogy a Medgyessy-program révén alapvetően és évtizedekre szóló hatással lett „elkúrva” (így is mondják még: „kényszerpályára állítva”) a nemzeti gazdaságpolitika. Kérem, a „kétszer száznapos programot” nemcsak a Fidesz, nemcsak az SZDSZ parlamenti frakciója szavazta meg (két kézzel), hanem – ami a dolog politikai, illetve a Vásárhelyi által reklamált aufklérista részét illeti – megszavazta a SZDSZ elnökségének azon tagja is, akit ugyebár Bauer Tamásnak hívnak. Az pedig, hogy ő (esetleg) mit morgolódott, mit nem, sub rosa, a „páholyon” belül, teljességgel érdektelen. Ugyanis Vásárhelyi Mária azt a „buta népet” (©Faragó) átkozza (Vitányi Mozgó Világában!), amely „nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai között”.

Jó, de hogyan sajátíthatta volna el, amikor Vásárhelyi Mária sem szólt, Bauer Tamás sem szólt, hogy hát cseréptörés van, gyerekek, az SZDSZ-frakció baromságot szavazott meg a parlamentben?! Egyöntetűen. Bauerék politikai fölhatalmazásával! Hogy viszont maga Bauer házon belül vitázgatott is egy kicsikét, tyütyüm-pütyüm? Először is, ez bizonyítatlan (könnyen elképzelhető, hogy Bauer is csak utólag nagyokos), de ha vitázott is, ki tudott róla?! Márpedig a demokráciában illenék nyilvánosan (s nem kamarilla-sundám-bundám) állást foglalni, általában is, de a legönsúlyosabb nemzeti sorskérdésekről mindenképp. Vagy ha nem, ha a Demokratikus Charta ennél lazábban („testre szabottabban”) értelmezi a demokráciát (annak alapkritériumait, pl. a nyilvánosságot), akkor viszont illenék utólag kisebb hanggal nyegléskedni, analfabétázni (Vásárhelyi), bunkózni (Almási), butázni („plebejus” Faragó), parasztozni (Heller), alattvalózni (Kertész)!

 

Mindez persze nem Medgyessy Péter mentegetése részemről, ti. nem hiszem el, amit Medgyessy állít: szerinte, ha nem puccsolják meg őt 2004-ben, az általa vezetett gazdaság „simán kitermelte volna” a szociális program költségeit. Biztos, hogy nem így van. Ha Medgyessy marad, akkor is nagyjából itt tartanánk. Se lejjebb, se följebb. Vagyis a tény az érdekes: Vásárhelyi Mária egyetlen cikket sem írt a „közgazdasági analfabéták” fölvilágosítására, illetve nem lépett át Dávid Ibolya pártjába 2002-ben (mint tudjuk: csak az MDF szavazott Medgyessyék, Vásárhelyiék, Bauerék ellen). Ez tény. Vagyis, amit Vásárhelyi ír: gyönge hazugság. Álentellektüel peckeskedés.

 

Ismétlem: nem Medgyessy apoteózisát zengem, de nem is kárhoztatom a „túlköltekezést”. Sose felejtem el, Vitányi Iván mily sodrón plebejus átéléssel (most már inkább így írom: „átéléssel”) szavalta annakidején Veres Péter költeményét:

 

Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom,

Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,

vagy legyél csak gyom.

 

Nézd a tarackot,

nem árthat annak se aszály, se árvíz, se fagy, se tűz,

hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant.

Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt,

pedig azalatt, ott lenne a mélyben ágakat ereszt,

acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokot, a

zörgő kavicsot;

a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt,

szorgosan furkál, terjed, telepít,

s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak,

ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét felmutatja a nyárnak.

 

Vagy nézd a perjét,

hiába fordítja ki eke, hiába tépi szét a

kegyetlen borona,

ahová kerül, ott ragad, gyökerei mindjárt új szálakat eresztenek,

lekötnek, tanyát vernek,

s holnap a gazda szemébe nevetnek.

 

Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom,

ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy

legyél csak gyom.

 

Nézd csak a tippant,

a szikes puszták apró bokrait.

Nyár végén kiégnek

s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb.

Tavasszal mégis kibújnak,

s pici magvaikkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány

pusztai szelek.

 

Vagy nézd a sziksalátát,

a lekaszált ájult füvei közül kiugrik hirtelen,

s ehetetlen kórójának örök lila virágával

fenn tarja az életet a halott mezők felett

 

Nézd a töviseket is:

a gyengén szúrót, a cigánymogyorót,

a gerlicetövist és az ördögszekeret.

 

Nézd a messze viruló bogáncsot s a ravaszul lapuló

királydinnyét.

Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege,

hiába röpködnek bennük írott parancsok,

nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek

– és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek.

 

Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom,

ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,

vagy legyél csak gyom.

 

S hogyha nem élhetsz magadnak,

virágod legyen mérges, mint a kutyatej,

ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,

legyenek görbék, mint a galagonya,

gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,

vagy legyen keserű, mint a farkasalma, –

csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.

 

Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom,

ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.

 

 

Ezt Ady – még személyesebben – így fogalmazza:

 

Ügyes kellner-had famulusa tán?

Éhes szemben vörös, vadító posztó?

Legyek neves hős kis kenyércsatán?

Fussak kegyért én, született kegyosztó?

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

 

József Attila pedig így:

 

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ – ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad –

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

 

Márpedig a Heller Ágnesek, Vásárhelyi Máriák, Vitányi Ivánok… olyan „házakat”, ideológiai-lelki aklokat „raknak”, építenek „maguknak”, melyek kizárólag a privát kényüket szolgálják (semmi egyébre nem valók), így aztán Vásárhelyiék rikkangathatnak bármily nagyokat és liberálisakat a szabadságról, igazán szabadok nem lehetnek.

 

Íme, Vásárhelyi Mária sem egyéb, mint Lázár János, Matolcsy György, Zsiga Marcell, Pintér Sándor, illetve a kenyeres-talpas (hótalpas) Tállai András ideológusa, apo-teológusa, noha ő konyhakertről (még?) nem hadovál, az ő intellektuális röpte ennél azért magasabb, jóval magasztosabb: az „analfabéta lakosság” „sajátítsa el a legalapvetőbb ismereteket ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai között”. Ez hát a hódmező-vásárhelyi gondolat. Mert Lázár (Pintér) és Vásárhelyi szerint, aki nem képes a „piacon” érvényesülni, aki nem tudja, hogyan lehet 47.000 forintból olyan kecskefarmot telepíteni, amely ellátja a családot hússal, tejjel, mézzel, Kánaánnal (plusz a kiskerti kalarábé), az kéremszépen dögöljön éhen. Illetve a széphumanista Vásárhelyi szerint azért éhen ne dögöljön a proli, hanem viszont „sajátítsa el a legalapvetőbb ismereteket ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai között”.

Lefordítom ortodox és unortodox, globalista és nemzeti liberálisról magyarra: a lakosság vásároljon kecskét! 47.000 forintból. Amihez persze Vásárhelyi és Pintér ideológiai kereszteződése szükséges, s amely progresszív-értelmiségi micsurin-öszvér magyarázza el majd az „analfabéta” társadalomnak (akár a Közgázon is), hogy miként lehet majd megfejni az Unión kívül azt a kecskét, ami nincs. Az ideális megoldás persze az volna, ha Vásárhelyi már most megfejhetné Tállai államtitkárt, valahogyan, nem tudom, hogyan, fejhetné mondjuk klasszikus módon, a tőgyét húzogatva, hátha praktikusan is kijön belőle valami, s nemcsak a már ismert ortodox-unortodox elméletiség. (P. Szűcs Julianna pedig húzogassa Faragó Vilmosét! És ne a kecskéjét, ugyanis a kecske nem több ilyen értelemben, mint a helleri, filozófus-közelben szocializálódott, röstelkedő háziállat. Tehát ne frusztráljuk a már amúgy is szégyenlős kecskét balliberális húzogatással, épp elég most szerencsétlennek a szabadságharcosan belügyi approximáció is!)

 

Vásárhelyi Mária szerint az „elmúlt több mint másfél évtized során egyáltalán nem sikerült az emberekkel megkedveltetni a demokráciát és a szabadságot, meggyőzni őket arról, hogy ezek olyan alapvető értékei jelenlegi társadalmi berendezkedésünknek, amelyekre… büszkék lehetünk”.

Mire a „közgazdasági analfabéta” orvos, irodalomtanár, autószerelő, nyugdíjas kohász… megkérdi (magában): milyen piaci szabadság, milyen „demokratikus érték” az, melynek értékes körülményi közt folyamatosan kell rettegnem attól (ámde csakis büszkén), hogy odavész a megtakarított pénzem? Például. Tessék nekem elhinni: minden orvos, tanár, autószerelő, nyugdíjas… pontosan érti, tudja: „ilyen a világ”, vannak benne válságok, nehéz időszakok stb. Ezt tudjuk. És azt is tudjuk, hogy a jómódú (a „piaci viszonyok” között könnyen boldoguló) emberek jelentős része valójában tehetségtelen. Vagy nem?

Ha nem, akkor fölteszem a kérdést: Vásárhelyi tehetséges stiliszta? Jómagam nemigen mondanám rá, hogy az. Matolcsy, Orbán, Lázár tehetséges politikusok? Azok. Relatíve. Itthon nagyokat villannak, ám ahol valójában helyt kéne állniuk (pl. „a nemzet érdekében”), már csak nyüszíteni képesek. Harcos ijedtükben, a páneurópai stílus láttán. Bámulják, mint narancsos Navracsics a tulipános muffot. Egyetlen épkézláb gondolatuk, reflexiójuk nincs. Na most, az „analfabéta” lakosság „csupán” érzi mindezt (pontosan érzi!), míg én be is tudom bizonyítani. Vásárhelyi, Heller, Almási, Lázár, Zsiga Marcell… bármely mondatához (és ezt most minden túlzás nélkül mondom: bármelyikhez!) nyúlunk, világossá válik: nem értenek ahhoz a diszciplínához, amiből élnek. Pro forma. Ugyanis de facto a gátlástalanságuk, arcátlanságuk révén gazdagodnak és dicsőülnek. Nagyon sokan. Vagyis: mire akarnak ők megtanítani bennünket? Hogy miként lehet hereként megélni a „piacon” (pl. állami megrendelésekből)? Nem nagy tudomány ez, gyerekek, ráadásul – paradoxmód – tanulhatatlan, a gátlástalanságra születni kell.

 

Ezt példázza Heller, P. Szűcs, Almási, Vitányi, Vásárhelyi… élete pró, s ezt példázza Eörsi attitűdje kontra. És pontosan ezért nem tudta Vásárhelyi Eörsit lenyelni, se kiköpni az Élet és Irodalomban.

Már, hogy ez némi reménnyel tölthet el bennünket? Ha lenyelni nem is, de kiköpni sem lehet Eörsi Istvánt? Az a válaszom erre: semmi ok a reménykedésre. Mert Vásárhelyi Máriával sem a szíve (még kevésbé az esze), hanem a szimpla sznobériája íratta: „Lehet, hogy csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében. Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés.”

 

„Valaki”-nek lenni még a „Valakik” által determinált világban sem kevés. Sőt! És amíg ezt a valaki nem tudja, csak fecseghet szánalmasan a „Valakik”-ről.

Nincs igazam? Ha nincs, akkor tessék megmondani: Vásárhelyi Mária miért toszigálja ma is harmadosztályú cinikusok (a Bauer Tamások, Gyurcsány Ferencek) üzleti-politikai szekerét? Miért? Megmondom: mert Vásárhelyi ma is „csak csekély mértékben ért egyet” a „Valaki”-vel. Értem, de melyik az a „mérték”? Tessék megmondani! Konkrétan! Eörsi mindig egyértelműen, világosan, szabatosan fogalmazott. Még elméleti kérdésekben is. Egyébként Eörsi éppen ezért szabad ember. Nem csupán egy vacak kis liberális jobbágy, hanem valóban szabad! Persze nagyjából ezt pedzegeti Vásárhelyi Mária is, csak éppen semmit nem ért abból, amit pedzeget, s pontosan ezért kényszerül a konkrét (mindennapi, közéleti) kérdésekben is elvi sumákolásra, szellemi maszatolásra. Egyetlen karakteres mondata nincs. Így hát olykor rendesen félreértik barátok, ellenségek egyaránt, s aztán magyarázkodhat hevesen, mint tette azt például az Élet és Irodalomban annakidején: „A történet előzménye – mint azt már megírtam (Kinek a szégyene?, ÉS, 2000. ápr. 7.) – egy 1999 őszén rendezett sajtóreggeliig nyúlik vissza, amelyen külföldi újságírókkal beszélgettünk a hazai médiahelyzetről. Szó esett többek között [egy] 1998 decemberében a Napi Magyarországban megjelent vezércikkről [...] Az írás egy metaforára épült, amelyben a szerző engem a krokodilok csoportjához sorol, megjegyezve, hogy a krokodilbőr bírja a kiképzést. Cipőt csinálnak belőle. A sajtóbeszélgetésen részt vett egy holland újságírónő, aki néhány hónappal később, rosszul emlékezve az általam elmondottakra, saját lapjában azt írta, hogy a kormány közeli lap szerint »egy baloldali médiaszociológus bőréből lámpaernyőt kellene készíteni«. A cikk megjelenése után a Napi Magyarország újságírója kiderítette, hogy én volnék a baloldali médiaszociológus, felhívott, és én elmondtam neki, hogy az ominózus reggelin nem a holland újságírónő által írottakat mondtam, hanem szó szerint idéztem a Napi Magyarország vezércikkét”.

 

Ugye?! Vásárhelyi egy nem „közgazdasági analfabéta”. Hanem irodalmi analfabéta. „Sajtóreggelin” arról beszél holland újságíróknak, hogy őt itthon (Ungárijában) a „krokodilok családjába sorolták”. Már ami a „hazai médiahelyzetet” illeti. Konkrétan. Aztán csodálkozik, hogy a boldogtalan burkusalföldi halandó egyetlen kukkot nem ért az egészből, s (amúgy logikusan) nem cipőre, hanem lámpaburára gondol, ha midőn mediterrán-trópusi hüllőkről regélnek néki ezek a furcsa, kontinentálisan gulasch-tsardasch-tschikosch-krokrodillusch népek a puszta-bukareschti sajtóreggelin.

Olvassuk csak gyorsan, mit is ír e torkos (reggeliző) liberó-Matild Eörsi Istvánról: „haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért… csak csekély mértékben értettünk egyet”.

 

Miben, aranyoskám, miben nem értettetek ti egyet?! Ahhoz, hogy nem érthess egyet Eörsivel, először értened kell a manust! Ez a sorrend.

Haragudtál rá. Nem értettél vele egyet. Biztos ez? Hát hiszen még a bura és bakancs között sem tudsz különbséget tenni stilárisan, miért épp az Eörsit értenéd?!

 

Szerintem fontos kérdések ezek. Hogy miért? Erről írok legközelebb. Ha addig közbe nem jön valami. Mondjuk, egy még ennél is izgalmasabb történelemfilozófiai téma. Például Aczél Endre (szintén liberál-zenész) Orbán-Kádár analógiája. Majd meglátjuk…

 


Előzmény: Gyurica úr (201)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.14 0 0 206

Csókoljátok meg…

 

 

Kertész Péter írja Egy mondat a zsarnokságról című hézagpótló bölcseleti művében: „az elviselhetetlenből beletörődés lesz... az ember panasztalanná válik... rászokik a hajlott hátra, kézcsókra... ajándékként fogad könyöradományt... a zsarnok mindent megtesz az elesettekért... hisznek neki... szájától vonja el az audira valót... nem változik az ember... igénytelenség, bőség egyre megy... nem az isten dolga a tudatformálás...”.

 

Ez ugyan nem mondat (hanem mondattöredékek halmaza, legalábbis a magyar nyelv szabályai szerint), de ettől most tekintsünk el! Nézzük a „mondat” tartalmát!

 

Kertész Péter bölcseleténél kevés kártékonyabb szöveg olvasható manapság. Sok hasonló olvasható, szinte csak ilyenek jelennek meg, de kártékonyabb alig, ha egyáltalán.

Sőt. Én, ha ítélőtáblai bíró volnék, az efféle közhelyekért súlyos életfogytokat osztogatnék. Még akkor is (egy-két nagyon ritka és nagyon megindokolt kivételtől eltekintve), ha a banalitás igazságot tartalmaz. Mert szükség van közhelyigazság(ok)ra (ez mondjuk nyilvánvaló), arra viszont nincs szükség, hogy emlegessük is azokat életfogytiglan.

Ezért a büntetés is: életfogytiglan!

Továbbá: az „én úgy gondolom”-ért, a „hihetetlen”-ért, a „kiverte nála a biztosítékot”-ért fejenként és darabonként osztanék ki 10-15 évet, halmozva persze, vagyis például Rónai Egon – ha rajtam múlna – már régen több ezer éves börtönbüntetését töltené Márianosztrán. Bánóval együtt kergetnék a szappanyt (mint bevert biztosítékot) a zuhanyzóban. Azért pedig, amit Betlen János művel (immár rendszeresen) a tévékamerák előtt, szigorított fegyházban letöltendő életfogytiglant adnék, drákói körülmények közé zárnám a riportert, pl. nemcsak Rónai interjúit kéne folyamatosan néznie a cellájában (hallgatnia a sötétzárkában), hanem a sajátjait is. Már, hogy ez messze több, mint guantanamói kínzás? Több. Precízebben fogalmazva: méltányos és arányos büntetés. Ugyanis az történik – rendszeresen –, hogy Betlen a műsoraiban mond valami irdatlanul laposat (ő persze poénnak véli), majd egyazon lendülettel s egymaga kacag rajta, de oly nagyot ám, hogy szinte a könnyei potyognak tőle. A néző nyilván összekarmolja (akinek van, tökön szúrja) magát, míg a stúdió-mameluk („meghívott vendég”) jól látható kínjában vigyorog Betlen „vicces” beszólásain. Hiszen nem sértheti meg a műsorvezetőt azzal, hogy még csak el sem húzza a száját (soha többé nem hívnák a tévébe szerepelni!), ámde nevetni sem tud őszintén, ti. Betlennek kb. annyi a humora, mint Kiszel Tünde nejlonmolyrágta bugyigyűjteményének. Legutóbb például (illetve a múlt héten, mert a most vasárnapi adást nem láttam), szóval az történt, hogy adomázott a műsorvezető, elmesélt egy történetet Aczélról és Csurkáról (külön kihangsúlyozva: „én ezt tőle [ti. Csurkától] hallottam” – ah!), miszerint, ha a nagy drámaíró berúgott anno (pl. a szigligeti kocsmában), utána jobbára erőteljesen zsidózott. Na most, történt, hogy egy ízben Aczél azt mondta Csurkának (és ezt Betlen magától Csurkától tudja ám!), szóval azt mondta az Aczél a Csurkának, hogy „egyszer már berúghatna balra is”. És mondotta ezt a Betlen. A tévében. Tőkéczki professzornak és Bódis Krisztának. Majd akkorát nevetett rajta, hogy kis híján kiesett a fotelból. A térdét csapkodta vidám kacagtában, hogy hát ő milyen jókat és vidámakat bír mondani itten, ebben az ő könnyeden komoly tévéműsorában.

Őszinte leszek, mindenekelőtt azért, hogy fölkeltsem magam iránt a gerontofil csajok érdeklődését: én ezt a poént kb. százötven évvel ezelőtt olvastam. Moldovánál. Aki szerint viszont nem Aczél, hanem Kardos György istápolgatta Csurkát, s így azután Kardos morgott, hogy ez már megint miért zsidóz, mire persze mentegették a haverok: „a Pista most berúgott egy picikét, egyébként, hidd el, rendes gyerek” stb., s állítólag (Moldova szerint) Kardos mondta erre finom-indignáltan: „berúghatna már egyszer balra is”. Amitől persze a poén még nyugodtan származhat Aczéltól (s aki mondhatta közvetlenül Csurkának is, s aki mesélhette magának Betlen Jánosnak), de nem ez a lényeg. Hanem viszont két lényeg van itt szerintem. Az egyik, hogy: Csurka gyakorló spicli volt (noha Betlen par excellence megesküdött rá a tévében: „Csurka semmi rosszat nem tett”, csupán aláírt, illetve nálam a „csupán” idézőjelben értendő – vesd össze), szóval: Csurka gyakorló spicli volt, s nemcsak a moldovai leírás, hanem – és ez benne a valóban vicces! – a betleni poén-variáció szerint is. Mert, ha Csurka nagy ravaszul aláír ugyebár, ámde (még ravaszabbul!) soha nem jelent, akkor a sátánian gonosz, mocskospiszkos-gyilkos diktatúra úgy tapossa el, mint puha pondrót (ezt pl. Kutas István világosan tudtára adta pl. a már olimpiai bajnok Gyarmati Dezsőnek, nota bene egy válogatott futballistát ki is végeztek stb.), nemhogy még jópofizzon is vele. Merthogy miért is tenné? A Bálbanyáért? Ugyan már, gyerekek, ne legyünk ennyire óvodásak! A ex-katpolos Kardos ugyanúgy tudta, mint Aczél, hogy Csurka aktív, hasznos ügynöke az elhárításnak, ti. nem csak írásban lehet jelenteni! Teljesen nyilvánvaló: ezért engedtek meg neki többet, mint akárki másnak. Közhely: a Kádár-rezsimben kínosan ügyeltek arra, hogy az antiszemitizmus még sporadikusan se létezzék (ezt Eörsi is elismeri), ugye?, csak a Csurka zsidózhatott telibe. Merthogy élesen bírálta a diktatórikus rendszert. Így még a zsidózást is elnézte néki a rigorózusan antináci, elnyomó rezsim. Hát hogyne. Vagyis Betlen pontosan azt bizonyította a tévében, amit egyébként (Csurka-mosdatással) tagadott: Csurka gyakorló spicli volt annakidején. Jelentett is. Írásos bizonyíték nincs rá (legalábbis nem tudni róla), közvetett bizonyíték viszont van. A belső politikai elhárításban közvetlen, személyes kapcsolatokkal bíró, „zsidó-gyilkos-ávós” (katpolos) Kardos György éppúgy elnézte Csurka zsidózását, mint a gyilkos-hatalom kultúrpápája, a szintén (köztudottan) zsidószármazású Aczél. Mert, ha a rezsim nem machiavellizmusból, hanem humánumból tűrte (sőt támogatta, a háromból két „T” jegyében) Csurka rendszeres, idült zsidózását, akkor a rezsim nem gyilkos, nem diktatórikusan machiavellista, hanem humánus volt értelemszerűen. Vagy pedig a Csurka volt spicli. Értelemszerűen. Nemcsak potyemkin, hanem valóságos besúgó. Nincs harmadik lehetőség. Ha van, tessék ideírni, én szívesen elolvasom!

 

Mint fentebb jeleztem, ez az egyik lényeg. A másik, hogy Betlen „poénján” nem csak Bódis Kriszta „mosolygott” szolgaian, szépséges manöken-steinmann-sággal (Bódis az eszét, ahogy azt méltán elvárják tőle szalon-antiszemita gazdái, kívül hordja, a sminkje fölött), hanem maga Tőkéczki professzor is éteri boldogságra ragadtatta magát Betlen poénján „derülve”, ezt mondta Tőkéczki (szintén „mosolyogva”!): „hát igen, Aczél okos ember volt”.

Na, és ez akkor most mit jelent?! Netán Tőkéczki professzor szerint Aczél valóban okos volt? Vagy – netán – ironikusan mondva volt „okos”? Értsd: Aczél is nagyon buta volt, Csurka őt is (miként az egész Béketábort, KGB-stül, mindenestül) simán megvezette. Vagy azért volt okos Aczél, mert nem bántotta a nélkülözhetetlen Csurkát? Jó, de miért, mennyiben volt Csurka nélkülözhetetlen a diktatúra számára? Jobb humora volt, mint a Komlósnak, a Hofinak, a Kellérnek, a Darvasnak, a Tabinak, az Árkusnak...? Jobb drámaíró volt, mint Németh László, Illyés, Spiró, Örkény, Páskándi, Szabó Magda, Hubay, Gyurkovics, Szakonyi, Görgey, Schwajda, Abody, Fekete, Galsai, Moldova, Nádas, Galgóczi...? Csurka művészileg volt nélkülözhetetlen? Nem vagyok egy Poszler György, mégis ki merem jelenteni: pl. a Moór és Paál című banalitás-orgiából Major és Kállai formált nézhető darabot (Döglött aknák).

 

És Kertész Péteréből? Az ő idézett „egy mondat”-ából ki csinál most olvasható műalkotást?

 

Én.

 

Mégpedig úgy, hogy újra leírom (szó szerint!) az újságban megjelent szöveget, ám ezúttal használati utasítást is mellékelek hozzá: olvassuk másként! Mintha nem Kertész írná a Népszavában, hanem Orbán mondaná a Nemzeti Múzium Fülkeforradalmi Lépcsején állva, tradicionálisan NB III-as, ám annál szabadságharcosabb aranylábait vérző gyepűbe gyökereztetve mélyen, s persze Brüsszelnek, Libsi-tengelynek, Pateroltan Hárombetűs Népnyúzó Alapnak, Navracsicsot csicskáztató komcsipicsának és úgy általában: Für-körkörösen mindenkinek címezve; olvassuk tehát a szöveget huncut áthallással: „az elviselhetetlenből beletörődés lesz... az ember panasztalanná válik... rászokik a hajlott hátra, kézcsókra... ajándékként fogad könyöradományt... a zsarnok mindent megtesz az elesettekért... hisznek neki... szájától vonja el az audira valót... nem változik az ember... igénytelenség, bőség egyre megy... nem az isten dolga a tudatformálás...”.

 

Ugye?! Ennyit ér egy ócska közhely. Ennyit ér Kertész Péter. Se többet, se kevesebbet. Orbánnál. És ennyit ér Orbán Viktor is. Se többet, se kevesebbet Kertésznél.

 

„Nem az isten dolga a tudatformálás”.

Hanem?! Kié? Tán csak nem Kertész Péteré? Neki kéne formálnia a tudatunkat? Szar banalitásokkal? Jó, de honnan hová? Formálni. Ugyanonnan ugyanoda? Kertésztől Orbánig és vissza?

 

Illetve Kertésztől Kertészig: „az ember panasztalanná válik... rászokik a hajlott hátra, kézcsókra...”.

 

Rászokik. „Genetikusan” szokik rá. Vagyis a két hülye Kertész (a két hülye Népszavában) nem tudja eldönteni (egymás közt), hogy a magyar „genetikusan alattvaló”-e, vagy a magyar éppen most „szokik rá” ősi genetikusságára.

„Az ember panasztalanná válik”.

És? Már, hogy ez nem jó? Akkor panaszkodjatok! S ne szokjatok rá! A kézcsókra. Hanem szokjatok rá: a seggemre! Genetikusan. És aztán csókoljátok meg! Ahányan csak vagytok – pró és kontra…

 


Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.13 0 0 205

A fiúk a grundon fociznak

 

 

Mielőtt Vásárhelyi Mária tárgyi írásának elemzésére térnék, néhány megjegyzés még Heller mitikus (állítólagos) okosságáról. Faragó (Freud) Vilmos szó szerint ezt mondja: „Heller Ági egy okos ”, sőt: „okosabb, mint mi ketten [ti. Faragó és jómagam] együttvéve” (személyes közlés), míg Hankiss Ágnes valamivel intelligensebben fogalmaz: „Az volt az egészben a megdöbbentő, hogy ott ül egy okos ember, aki egykor az erkölcsről írt filozófiai műveket, mára pedig a gyurcsányizmus elkötelezett propagátorává lett”.

Hogy mi a logikai összefüggés az „erkölcsről írt filozófiai művek” és a „gyurcsányizmus” között? Ne tőlem tessenek kérdezni, Hankiss Ágnes az „okos ember”, már amennyiben meg tudja ítélni, hogy Heller is „okos ember”. Ő mondta, ő tudja.

Szerintem írhat az erkölcsről filozófiai művet az is, aki „a gyurcsányizmus elkötelezett propagátora”, s írhat az is, aki „az orbánizmus elkötelezett propagátora”. Merthogy filozófiai művet az ír, aki tud filozófiai művet írni. Ilyen egyszerű.

Ágnes asszonyoknak neveztem korábban Hankiss-t és Hellert, ti. morálisan is, intellektuálisan is egyazon szinten mozognak, csak politikailag állnak szemben egymással. Így hangzik Hankiss idézett szövege, de immár Heller megfogalmazásában: „Jellemtelen ember… lehet nagy filozófus... Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.

Hankiss ugyanezt állítja, csak freudilag kevéssé szexuálisan (szemantikailag kevéssé nyálazgatja a „vonót”, ámde majd ugyebár… majd, ha ő is… elérkezik azon életkorba, melyben képes lesz „Shakespeare-ről végsőt írni magának”, majd, ajkkor jöhet az immár hankissi-freudi gyantázgatás a vonóról), szóval: ami Hellernél a „jellemtelenség” (s ami Heller szerint kizárja a filozófiát), az Hankiss-nál az „erkölcstelenség”. A „gyurcsányizmus”. És ami Hankiss-nál zárja ki a filozófiát. Vagyis: egyik nőci sem érti, miről beszél. Csak beszélnek. Joguk van hozzá? Joguk van hozzá, merthogy „bárkinek lehet véleménye”. Haragszanak egymásra, miközben nem veszik észre: az a különbség közöttük, ami a „gyurcsányizmus” és az „orbánizmus” között van. Lényegileg semmi. Gyurcsány (Bauer stb.) ugyanúgy megszavazta a „kétszer száznapos programot”, mint Orbán, s aki ugyanúgy megpróbálkozik az utólagos megszorításokkal, miként tette azt Gyurcsány. Már, hogy Gyurcsány „őszintén” (értsd: cinikusan) a jónép szeme közé vágta: „lesznek konfliktusok gyerekek, igen, lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek” (vö. „oszt jónapot”)? Már, hogy Orbán meg inkább sumákol, hazudozik, jobbkezével vakargatja a bal füle tövét, a ballal a jobbikot? Ez igaz, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy bármelyik „izmus” erkölcsösebb/erkölcstelenebb volna a másiknál. De nem is érdekes. Ugyanis az, hogy Heller „egy okos nő”, „okos ember”, nemcsak a buta Hankiss, a buta P. Szűcs, a buta Faragó, hanem mindenki számára evidencia. Moralitástól függetlenül.

Kérdezem, írhat-e ilyesmit egy okos ember: „A Pál utcai fiúkban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért vélik [sic., nyilván: válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária”.

 

Nekem Molnár Ferenc nem rokonom, nem ismerősöm, nem vagyok se Elek István, se Horváth Ádám, nem az író védelmében mondom most, amit mondok, hanem mert meggyőződésem: Molnár Ferenc nem „genetikusan”, nem faji meggondolásból fogalmazta a Pál utcai fiúkat. De, tegyük föl, igaza van Almási esztétaprofesszornak, tegyük föl, minden „értelmezés” (a hülyéké is) egyenrangú, egyenértékű értelmezés! Elfogadom, ám még ez esetben is marad a kérdés: állíthatja-e egy okos zsidóember, még akkor is, ha nő, még akkor is, ha egy másik dinka nénire (Hannah Arendt-re) hivatkozik, állíthatja-e, hogy Molnár Ferencnél az egyik regényhős faji alapon (Kertész Ákos kifejezésével: „genetikusan”) parvenü, míg a másik zsidógyerek „genetikusan” pária? Azért indokolt a kérdés, mert Hannah Heller „szerint” Molnár Ferenc még ennél is messzebb megy, ti. ha az író szerint Geréb „genetikusan” parvenü, akkor árulónak is „genetikusan” áruló, ugyanis logikailag kizárt, hogy más volna. A zsidó génjeiben van az árulás. Ezt ugyan Heller nem mondja ki expressis verbis, nyilván nem is akarja, ámde pontosan erről van szó: Hellernek fogalma nincs, miket zagyvál összevissza. Buta, mint a tök. És én pontosan ezért teszem a „szerint” szót idézőjelbe Hellerre vonatkozóan. Hellernek nincs adekvát tudomása a saját véleményéről (sem), egyszerűen nem tudja: szerinte mi az, ami van, szerinte mi az, ami nincs. Ha Geréb zsidóként parvenü, akkor zsidóként rongyember. Állíthat ilyet egy okos filozófus? Még a buta se nagyon. Hannah Heller „szerint” Nemecsek nem általában vett hős, hanem „genetikusan” hérosz, annak a népnek eo ipso hőse, amely a másik két hülye (Ungvári és Németh Sándor) szerint „megajándékozza és megáldja a világot”.

Tehát még egyszer: Heller Hannah „szerint” Geréb nem általában vett áruló, hanem zsidóként-zsigerileg áruló, s amely – különösen egy manifeszt zsidó „filozófus” tollából – nagyobb baromság, mint a zsidó eszetlen heroizálása. Kérem, értem én az ún. „zsidóérzékenységet”, sőt azt is megértem, hogy egy rögeszmés öregasszonynak mindenről „az” jut eszébe, pl. hogy a Geréb zsidó, ámde ennyire buggyant még a nőfilozófus se lehessen, gyerekek, tartsunk mértéket!

 

Nekem is van „érzékenységem”. És?! Ki tud róla? Senki. Még a nejem se. Az „érzékenység” nem azért van, hogy telerikácsoljuk vele a világot. A Richter miért nem zsidó? És a Weisz? Ezt írja Molnár Ferenc: „Weisz kifordította a zsebét”, majd: „Weisz ismét befordította a zsebét” – ugye?! „Tipikus zsidómentalitás”. Merthogy a hülyeség a végtelenségig fokozható, különösen egy „okos nő” tudós bornírtsága.

Nemecsek ezt mondja a regényben, méghozzá hamisítatlan faragói, hankissi frazeológiával: „És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: »Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!«”.

Alapmítosz: a zsidó a legokosabb. Miközben Molnár Ferenc így jellemzi a helleri „zsidót”: „A Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott…”. Világos, viszont, ha a Nemecsek nem tud osztani-szorozni, nem lehet hazaáruló pénzügyminiszter egy komonista bankárkormányban! Így van?

Heller szerint „A Pál utcai fiúkban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá”.

És a Weisz? És a Richter?

Honnan tudhatja Heller (és Hannah Arendt), hogy a Weisz zsidó-e vagy sem? Akkor tudhatná ezt, ha megnézné. Ezért Molnár Ferenc is így fogalmaz a regényben: „Weisz elővette a ceruzáját”. Tessék! Heller miért nem foglal állást Weisz konkrét származást illetően? Nem mert odanézni, amikor a kiscsávó elővette a cerkáját? Nem látott még olyat? Ha ennyire szemérmes a néni, akkor javaslom, takarja el a Pál utcai kisbögyörőt is egy nagy filozófiakönyvvel, vagy valami hasonlóval! Nem tudja, Weisz zsidó-e vagy sem, pedig Hellernek is, Hannah Arendt-nek is egyszer-kétszer már „a markába nyomták” a „ceruzát”, „melynek a hegye” már egyszer-kétszer „letörött” a történelem során. A „zsebben” is, „a golyók között”. Ajvé! Ha letörött, hát letörött… S ez így már teljesen világos, s ezt nem én mondom, Molnár Ferenc írja! A dolog legalább annyira világos, mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy csak egy Geréb (s egy Nemecsek) lehet zsidó az okosnői filozófiában.

Molnár Ferenc szerint „A Weisz lemondott az elnöki fizetésről”.

Vagyishogy a Weisz valóban zsidó, sajnos, de legalább nem fideszes. Mert egy fideszesnek van annyi esze, hogy nem mond le az elnöki fizetésről. Majd csak nagy sokára, amikor a Nagydoktori Bizottságnak nagy nehezen sikerül kiderítenie, hogy: a nyilvánvaló „törzsanyag” az nyilvánvaló „törzsanyag”. Akkor. Majd akkor lemond a fizetéséről is, a palotáról is, a PhD-ről is… ámdeviszont: nem a Weisz.

„– Csönd! – vágta el a vitát Rácz tanár úr. – Majd segítek én a bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet, és meg ne halljam többé, hogy ilyesmikbe keveredtek! Magaviseletből valamennyien szabályszerűt fogtok kapni, és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt, mert ő volt az elnök.”

És ami faji diszkrimináció, már amennyiben a Weisz zsidó. Csakhogy ezt Heller nem tudja. Ezt a Rácz tanár úr tudja. És persze a Morvai néni tudja, ugyanis jobbára ő nézegeti teljes szakértelemmel az Euróházban, hogy akkor most kinek milyen fajtájú is a cerkája. Mint tőle tudjuk: van „magukfajtájú” s van „magunkfajtájú” irón.

Molnár Ferenc szerint „Weisz alázatos pofát vágott”. Nyilván „genetikusan”, és ezt én már nem is kommentálom, gyerekek, a regénynek ezt a részét értelmezze inkább Molnár szakavatott kollégája: Kertész Ákos!

 

Hogy miért ironizálok szegény Heller Ágnesen (a regény kapcsán)? Mert mi mást tehetnék? Ráadásul nemcsak Helleren ironizálok, hanem mindenkin, aki Hellert „okos ember”-nek, „okos nő”-nek, „zseniális filozófus”-nak tartja. Tudós filozófusnak. Aki filozofikusan-kategorikusan jelenti ki: Geréb zsidó.

 

Honnan tudja ezt? Honnan veszi?

 

Molnár Ferenc jellemzése szerint „Geréb, mint az ördög, suttogta [Csele] fülébe a csábítás igéit: – Vágd oda a kalapodat! Ez uzsorás.”

Vagyis odáig, hogy „mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit”, még lehet zsidó. Legalábbis az antiszemita krédó szerint. Na, de Heller antiszemita volna?  Szerintem nem antiszemita, szerintem az antiszemitáknál is hülyébb. Melyik zsidó kárhoztatja az uzsorást? A fideszes zsidó? Jó, de tessék nekem elhinni: amikor Molnár Ferenc a regényt írja, még nincs Echo tévé, Magyar Hírlap, nincs Vámos György, nincs átkos „globalizmus”, telavivtengely, nincs szemita zsidógyűlölet… legalábbis az agyrém nem oly mérvű, minőségű, mint amilyen a mai. Egyszerűen arról van szó, hogy a regényből semminő zsidóproblematika nem olvasható ki ép elmével.

 

„Ilyet nem lehet Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is fortyant. Ezt mondta: – Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.

És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette a kalapját, hogy szétüssön vele az x-lábú asztalon, mely teli volt rakva cukorral.”

Tehát. Heller szerint az a zsidóharciasság jele, hogy a zsidó „leveszi a kalapját”, illetve hogy a saját kalapját veszi le. Vagyis: ha a maga kalapjával az uzsorás cukros standját csapkodó Geréb zsidó, akkor annyiban zsidó, amennyiben a zsidó kufárokat korbácsoló Jézus is zsidó. Igen ám, csakhogy a fáma szerint nem Jézus, hanem Júdás az áruló.

 

„Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle ismét.

És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán, mikor az állatszelídítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette a kalapot, és vonogatta a vállát.”

Márpedig, ha valóban meghunyászkodott, akkor nem zsidó. Hanem: „magyar”. „Genetikusan alattvaló”. Ezt legalább Kertész Ákosnak higgyük el!

 

„– Nos? – ismételte Geréb apja. – Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat, vagy hogy büntetést érdemel-e.

Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia jellemére.”

Tehát. Heller „szerint” Geréb zsidóként „parvenü” (áruló, jellemtelen), Molnár Ferenc „szerint” Geréb apja zsidóként jellemes. Már, hogy ez miként lehetséges? Úgy, hogy a zsidóság anyai ágon öröklődik („genetikusan”), vagyis a regényből világosan kiderül: Geréb úgy zsidó, hogy az apja keresztény. Vagy muzulmán. Vagy komonista. Muzulmán komonista. Andrássy úti bunkóparaszt.

 

Heller: „A Pál utcai fiúkban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg”.

És amiként a faszizmus, illetve a komonizmus is „két szélsőség”, két „gonosz” szélsőség. Egyébként pedig a Nemecsek épp úgy nem a grundért halt meg, ahogy a Nemecsek nem „focizott a grundon” (soha életében, és a többiek sem!), s mint ahogy Geréb sem a grundot árulta el, sőt épp ellenkezőleg!

A nemecseki hősiesség lelki motívumainak összetettsége teljesen nyilvánvaló. Nemecsek tragédiájának két döntő, ugyanakkor egybefonódó mozzanata van: az igyekvés és a véletlen. Míg Geréb árulásának sem a „zsidó asszimiláció”, hanem a személyes, individuális ambíció, illetve a hím-vetélytársi féltékenység a meghatározó oka. A tragikus oka. Ezt persze egy nő nem értheti, vagyis a nő pontosan ezért handabandázik „zsidó asszimilációról” is. A nőnél az árulás (a pletykázás, a kibeszélés stb.) – Lukács György szerint – mindennapos dolog. Rutintevékenység. Nem része a tragikumnak.

 

„A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért [válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú.”

 

Mi az, hogy „nem tartozik organikusan a grundhoz”? Mit jelent ez? Megmondom. Amit bármely Heller-állítás: egy nagybaszom semmit.

Nemecsek tagja a Gittgyűjtő Egyesületnek, Geréb nem tagja. És? Mi következik ebből az „organikusságra” vonatkozóan? A „focizás”? A golfozás? A sznúker a grundon? A vízisíelés?

A csapatban mindenki tiszt (Geréb is a mindenki között!), Nemecsek közlegény. És? Mi következik ebből a zsidóasszimilációra vonatkozóan? Heller „szerint” „minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte”.

Vagyis a Boka biztosan nem focizott a grundon, ti. ő fogalmazta (s a többiek mind elfogadták) a kiáltvány szövegét: „ha kell, életünkkel is megvédelmezzük birodalmunkat!”.

Már, hogy ez nem komoly elhatározás, nem halálosan komoly? Éppen annyira nem, mint amennyire Nemecsek sem a „grundért halt meg”, hanem azért, mert előtte megfázott. Csónakos is meghal a grundért, ha tüdőgyuszija van, s nem tud róla, nem tudja, hogy jobb volna az ágyban feküdni, eszegetni a gyógyszert, melyet a doktor bácsi fölírt. Amitől persze a Nemecsek még valódi hős. De nem mint zsidó. És a Geréb áruló. De ő sem mint zsidó. Hanem mint Geréb. Heller sem zsidóként ostoba. Hanem Hellerként. Mint ahogy Hermann sem, Eörsi sem zsidóként okos, Marx még kevésbé.

 

Őszintén szólva, kurvára utálom a Heller Ágneseket. Magát Heller Ágnest azért, mert megmocskolta a Pál utcai fiúkat (egyik kedvenc olvasmányomat), teljesen nyilvánvaló, nem olvasta el a művet, valamit hallott róla harangozni, talán a filmet is látta, ám, hogy a szövegét nem ismeri, az egészen biztos. Egyébként nem véletlen, hogy a regénynek gyakorlatilag nincs női szereplője. Illetve van, méghozzá lényegi vonatkozásban, s pontosan ezt kellett volna megértenie Hellernek. Már úgy kb. gimnazista korában, esetleg még annál is hamarabb. Itt mindenekelőtt Geréb (Bokához írt) levelének a végét idézem: „Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jöjjek-e, vagy ne jöjjek, és ha azt üzened, hogy jöjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál utca 5. sz. alatt a kapu aljában, és várom a feleletet. Maradok hű barátod Geréb

Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem hazudik, s hogy annyira megjavult, hogy érdemes visszavenni. Magához intette tehát a hadsegédjét, Cselét.

– Hadsegéd – mondta neki –, fújja meg a harmadik számú trombitajelet, amely azt jelenti, hogy mindenki jöjjön a tábornokhoz.

– Mi a válasz, kérem? – kérdezte a Mari.

– Maga várjon egy kicsit, Mari – felelt parancsoló hangon a tábornok.

És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi az, hogy miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek, s egy perc múlva ismét ott állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka felolvasta nekik a levelet, és megkérdezte tőlük:

– Visszavegyük?

És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt válaszolták:

– Vissza!

Boka pedig a cselédhez fordult, és így szólt:

– Mondja meg, hogy jöjjön ide. Ez a válasz.

Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a fegyvereket... De aztán kipöndörült a kiskapun.”

 

Tehát az Áginak (vagy Marinak, mindegy) három dolga lehet a Pál utcai filozófiában: (1) ne kérdezősködjék, hanem „várjon” nyugodtan, amíg a fiúk megmondják, mi legyen, (2) Ági „bámulhatja” ámulattal „ezt az egész [férfi]dolgot”, de ne locsogjon bele, hanem (3) „pöndörüljön”, fusson, vigye a választ (egy-kettő!), és pontosan ám, szó szerint azt mondja majd el, amit a fiúk válaszként (olykor kérdésként) megfogalmaztak. Ez az Ági dolga. Illetve a Marié. Mindegy, nevezhetjük Annának is. Vagy éppen Hannának. Antikommunista Nagy (too big for his boots) Hannah-nak. Legalábbis Molnár Ferenc szerint. Mert Ungvári Tamás szerint: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.

 

Nem gond, professzor úr, belekötünk a könyv bármelyik mondatába, vagyis gond akkor van, professzor úr, amikor az „okos nők”, a nagyszerű antikommunista baromfik Molnár Ferenc regényébe is belegágognak. Mert csak a tojólibák nem tudják, hogy a labdázás, a „labdaverés” (©Ady) nem szükségképpen focizás. És főként levattával. Nem vattával! Az más. Levattával! Azzal szoktunk volt métázni a 19. és a 20. század fordulóján, mi, „hét fiúk”, s nem témázni, merthogy az is más, hanem métázni. Mely anagramma alapvetően a nők játéka. Miként az okos-filozófia. Mindkettő a nők sajátja, s amelybe – értelemszerűen – a métázó férfiak rokkannak bele. A témázgatásba szomatikusan, az okos-női filózgatásba agyilag.

 

A Pál utcai fiúk 1907-ben jelent meg (könyv alakban), na most, pontosan arra az évre datáljuk Ady versének valódi címét, eredeti szövegét (a későbbi, rontott változat 1911-es keltezésű), birtokomban van a korábbi kézirat, kövérítve másolom ide azokat a szavakat, amelyek az eredeti költeményben szerepelnek:

 

DALOK A FOCIPÁLYÁRÓL

 

Valamikor focipályán

Hét fiúk ha összekaptunk sorshúzáson,

Ki az az egy nem osztozó

Labdarúgó boldogságon,

Ki az az egy, ki ne játsszon,

Engem dobott ki a sors,

Mindig engem, mindig engem.

 

Kövér könnyel, sóvár vággyal

Víg hat körül leskelődtem [innen a lesszabály], ténferegtem.

Most is, most is víg hat körül,

Kik nem hatan: százan, ezren

Labdát rúgnak víg-feledten,

Csak úgy kussoltat a sors,

Mindig engem, mindig engem.

 

Ni, most a focipályán

Milyen gyorsak a fiúk

És még szebben fociznak,

Miként a régi hatok.

Milyen, milyen szent volna

Utódomat meglelni,

A kitudott, kis senkit,

Fölösleges nem-focizót

És szólni hozzá vigan:

»Fiacskám, meglátod majd,

Lesz egy nagy labdarúgás

S ott te leszel a csatár,

Gurulsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod:

Így van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiúk közül,

Íme, engem tartott meg

A fő-fő Labdarúgó [O. V.]

S a többit szépen, ifjan

Kirúgta a játékból.«

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi játékteret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs fociból kitudott

Csenevész, sárga fiú [Gy. F.].

Pedig, nagy Labdarúgó,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyüjteni

S egy vígságos fociban

Egy utolsót focizni.

 

Hajrá, Magyarország, hajrá, Jehova!

 

Nem vagyok egy Ignotus, mégis megkockáztatom: Ady versét Molnár regénye ihlette.

 

De maradjunk a lényegnél! Kérdés: Heller honnan a bánatból szedi, hogy a grundon fociztak a fiúk? Onnan, hogy a Geréb metaforikus Bokán rúgta a többieket? Ez igaz, ám ami csak véletlen névegybeesés. Tudniillik a vörösingesek (szövetségi)kapitánya nem Sípcsont Feri volt. Például. Hanem Áts Feri. Szekercével járt-kelt a Pál utca és a Füvészkert között, kétszázas (D: 8-as) áts-kapocs-köteget csörgetett az oldalán.

 

Hogy mindez mellékes? Hogy teljesen mindegy, fociztak-e, vagy inkább métáztak a fiúk a grundon? Hogy nem ez a „filozófia nagyasszonyának” valódi mondandója? Elfogadom. De akkor micsoda? Hogy a zsidóság szélsőségesen asszimilálódik? Túl azon persze, hogy Heller „vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál”. Ezúttal focit, zsidószármazást, asszimilációt. Mi a filozófiai mondandó? Hogy a zsidóság általában nem szélsőségesen, hanem általában szépen, példásan asszimilálódik, miközben a szélsőséges jelenségek szükségszerűek, nélkülük az asszimiláció nem mehet végbe? Ez volna a mondandó?

Heller azt állítja, hogy a szélsőség „reprezentálja” a zsidóasszimilációt. Jó, de mit jelent ez? „A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény”. Értem. A „nincs regény” azt jelenti nyilvánvalóan, hogy a „két szélsőséges figura nélkül” nincs asszimiláció. Ezt is értem, csak azt nem értem, hogy mi bizonyítja az állítást. Az, hogy Geréb az uzsoráshoz vágta a kalapját? Hogy a tisztázatlan származású Geréb papa nem jellemtelen, csak a „nyilvánvalóan” zsidószármazású Geréb a jellemtelen? Vagy micsoda? Egyébiránt – tessék elolvasni! – a „filozófia nagyasszonya”, „ez az okos nő” azt sem képes eldönteni (két mondatán belül!!!), hogy a grund mint organizmus (amely amúgy a regényben nem organizmus!) azonos-e Boka személyével, vagy sem: Geréb és Nemecsek, „Az ő magatartásuk azért [válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg”.

(1) Nem a Bokához való viszony, hanem a vezérséghez, illetve a „nemecsekséghez” való viszony a meghatározó mozzanat. Mármint az egyik, merthogy van több. (2) Mit nyomatékosít a „mi több” szóösszetétel? Boka zsidó vagy nem zsidó? Ha zsidó, hogyan jön ide az asszimiláció, ha nem zsidó, akkor a zsidó miért viszonyul ellentmondásosan, sőt szélsőségesen egy már-már meseszerűen pozitív regényhőshöz (a grund, a haza személyes megtestesítőjéhez)? Miért? Eleve gonoszságból? Az „okos filozófus” szerint „Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket.” Vagyis Geréb, aki három szavazatot kapott a vezérválasztáson (más egyet sem – senki), nem tartozik „igazán” „a grundon természetesen élő fiúk” közé.

 

Szerintem teljesen világos: a mindig is infantilisan (Rákosival, Sztálinnal, Lukáccsal, a férjével, a másik férjével, a Központi Bizottsággal szemben „borderline”, ámde totális alázattal, sőt megalázkodással, lealázódással) viselkedő Heller Ágnes el sem tudja képzelni a grundhoz (hazához, eszméhez) való tartozást a mindenkori Boka Jánosok külön elismerése nélkül. Amely „személyi kultusznak” egyébként Molnár Ferenc regényében nyoma nincs. A Pál utcai fiúkban nem a grundhoz való tartozás az organikus (a fiúk elfoglalták a grundot, nem odaszülettek stb.), hanem éppen Boka vezetői kiválasztódása az organikus. Magyarán: Boka (a képességei révén) választott (és nem oktrojált) vezető, ezért a személyéhez (mint vezérhez) való viszony nem játszik szerepet a regényben. Vagy igen? Ha igen, akkor azt tessék bebizonyítani! Nem „értelmezni” kell a művet, hanem bizonyítani, amit állítunk!

„Boka ránézett Gerébre.

– Ejnye, de véded! – mondta.

– Csak azért mondom – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb –, mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.

Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csomó közepén, és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a középre.

– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, mégpedig teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a dologból háború lesz, és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő! Hapták! Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk, és mindenki reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papírokat majd egy kalapba dobjuk, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök.”

És ezután kapott Boka tizenegy szavazatot. De nem azért, mert ő már kétezer éve eszi kumisszal (turulgójként) a nyereg alatt puhított fehérlófia fekete lóhúsát a grundmedencei farakás tövében, hanem azért, mert neki jutott eszébe: háború közeledtével elnököt, sőt „teljhatalmú elnököt” kell választani. Így racionális. Ezért kapott Geréb csak két szavazatot (plusz a Bokáét), s nem azért, merthogy a Geréb zsidó.

„– Te is kaptál három szavazatot – mondta neki.

– Igen – felelt büszkén Geréb, és erősen a szemébe nézett.”

Tehát Heller szerint Gerébet nem fogadták be igazán a fiúk, mert csupán három szavazatot kapott, míg a Barabást (a zsíros kalapjával) igazán befogadták a fiúk, merthogy a Barabás egyetlen szavazatot sem kapott. Noha kaphatott volna, a Kolnay is (akinek még zsírosabb volt a kalapja), ti. mindenki azt a nevet írhatta a papírra, amelyiket akarta.

 

„Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre, ahelyett hogy szétosztotta volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy pillanatra feléje terelődött, és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát, és remegő hangon így szólt:

– Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény... Már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindig közlegény, és nekem mindenki parancsol... és mindent nekem kell csinálni... és... és...

Itt nagyon elérzékenyedett a szőke, és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek végigfolyni.

Csele előkelően szólott:

– Ki kell zárni. Sír.

Egy hang megszólalt hátul:

– Bőg.

Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt szegénykének a szíve, s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit. Zokogott, és sírás közben ezt mondta:

– Nézzétek meg... a... a... fekete könyvben is... is... én vagyok mindig beírva... én... én... én vagyok a kutya...

Boka nyugodtan szólt:

– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk.

A »pocok« szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek nagyon megijedt, és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét.

– Ha jól viseled magad, és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.

A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:

– Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát!

A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók közt letörött.”

 

Na most, határozott meggyőződésem: Heller Ágnes sem zsidóként, hanem gyöngécske (sőt ő kifejezetten hitvány) emberként bőgött a „kapitány úr” lakásán: „A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

„Pocok” – mondotta erre Lukács, egyszerre intőn s vigasztalón, majd a markába nyomta a ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók közt letörött: – Hegyezze ki!

 

Ismétlem: mindennek a zsidóasszimilációhoz semmi köze. A „nagyszerű antikommunizmushoz” van köze. Miként anno a „nagyszerű kommunizmushoz” volt köze. Legyenek tehát Hellerék kommunisták, legyenek antikommunisták, legyenek asszimiláltak, legyenek disszimiláltak, így is, úgy is tehetségtelen emberek. Más szóval: „okos filozófusok”.

 


Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.11 0 0 202

jav.: ... legyek-e, vagy se...

Előzmény: Gyurica úr (201)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.11 0 0 201

A bunkóságtól a sunyiságig és vissza

 

 

Almási professzor írja a Mozgó Világban: „volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Eörsi István: „Almási Miklós, Heller Ágnes… 1957 végén vagy 1958 elején kéretlen levélben határolták el magukat [Lukácstól]… Almási denunciáns hangvétellel, Heller pedig enyhébb formában”.

 

Gyurica úr válasz | 2012.02.02 11:59:23 © (188)

… akiben van intellektuális tartás, nem válik árulóvá. Karrierista, kollaboráns, „parvenü” stb. lehet az intellektus, spicli, áruló viszont nem. Így azután Ungváriék (Vajda, Radnóti, Almási, Faragó, P. Szűcs…) nem azért tartják Hellert nagy filozófusnak, mert maguk is híven megjárták a mocsok útját, elkövettek életük során számos kisebb-nagyobb (Heller-féle) árulást, patkányságot (ez csak következmény!), hanem döntően azért, mert ők is korlátoltak, Hellerben önmagukkal azonosulnak. Sőt – paradoxmód – Heller ellenségei is: a Hankiss Ágnesek, Makovecz Imrék, Csintalan Sándorok, Vámos Györgyök, Bayer Zsoltok… gyakorlatilag mindenki.

©

 

Almási Miklós: Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba”.

 

Heller: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

 

Vagyis Heller akkor írt volna a szégyenről valóban „aktuálisat”, ha nem a saját szégyenéről, hanem a férje szégyenéről ír. Hiszen Heller – a magyarázkodásból ez derül ki – nem szégyenében akart elválni a férjétől, hanem valami másért.

Továbbá: aki valóban karakteres jellem, karakteres intellektus (vagyis alkalmas arra, hogy „aktuálisat és általánosat” írjon a szégyenről), nem utólag „szalad Lukács Györgyhöz” sírdogálni azon, ami már megtörtént, jóvátehetetlen, hanem „a levél megszületése” előtt beszéli meg a mesterével a dolgot. Ha már képtelen az önálló döntésre, különösen egy oly bonyolult kérdésben, hogy: „szar spicli legyek-e vagy sem”. Tehát Heller Ágnes morálisan is, szellemileg is akkor volna hiteles, ha maga írta volna le valahol, valaminek apropóján: a férjem követelte tőlem, hogy határolódjak el Lukácstól, magyarán: legyek áruló, mire én azonnal elköltöztem otthonról, majd el is váltam az uramtól. (Természetesen nem kellett volna ezt elmondania sehol, csak viszont akkor mást se!) Míg a helleri (tipikusan női) magyarázat így hangzik: „bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

Heller is átlagnő, Heller is A Férfi által van végzetesen megdelejezve. Így fogalmaz egy interjúban: „Apám [kiemelés Gy. úr] azért mondta [legyek filozófus], hogy azt vésse a fejembe, hogy a lányok is épp olyan jók, mint a fiúk, ő egy nagy feminista volt. De én igazi tudós akartam lenni, természettudós, meg akartam mutatni, hogy vagyok olyan jó, mint egy férfi vagy jobb is. A filozófiát irodalomszerűnek tekintettem – az ember olvassa, olvassa, de nem egy komoly dolog”.

Tehát nem komoly dolog sem a feminizmus, sem a filozófia (ne feledjük: Heller már négy évesen lényegileg filozófus, tizennyolc évesen kész filozófus), hanem viszont a természettudomány, az a komoly dolog. És Heller Ágnes a komoly dolog. Az a Heller, aki egyazon kijelentésében cáfolja önmagát: nem akart filozófus lenni, hogy bizonyítsa (az apjának): „a lányok is épp olyan jók, mint a fiúk”, hanem viszont természettudós akart lenni azért, hogy bizonyítsa (mindenkinek): „vagyok olyan jó, mint egy férfi vagy jobb is”.

Kérem, a természettudós nem ezt bizonyítja. Hanem azt például, hogy az idő és a tér nem függ a sebességtől. Az ember nem azért gondolkodik, hogy bizonyítsa: okosabb, mint a másik; ez élsportolói mentalitás (míg A Férfival szembeni kisnői pipiskedés már egészen szánalmas dolog). A Tűzszekerekben Eric Liddell „Isten dicsőségéért” fut, Harold Abrahams azért, hogy bizonyítsa: a zsidó van olyan ember, mint a többi (vö. Heller: „vagyok olyan jó, mint egy férfi”) – „vagy jobb is”. Igen, csakhogy ez a gondolkodási mód hasznos lehet az atlétikában, a futásban (amely relatíve primitív tevékenység), sőt érvényes a magolásban is (az is primitív tevékenység), míg becsvágyó módon gondolkodni nem lehet. Kizárt. Gondolkodni csak élvezkedve lehet. A mazochizmus is élvezet! Ráadásul a filozófia a ráció és a művészet határán mozog (vö. Szophoklész, Platón, Dante, Shakespeare, Marx, Nietzsche, József Attila műveivel), s a művészetet még kevésbé lehet ambicionálni. Illetve lehet, csak hát attól még A Férfi is szánalmassá válik (vesd össze), nemhogy a Nagyférfi-tűzről (le)pattant kicsi amazonka.

A riporter megkérdezte Heller Ágnest: „Ön is feministának vallja magát?”, a válasz: „Én semmilyen »istának« nem vallom magam. Nagyon hiszek a nők felszabadulásában, de mindig elfogult vagyok pozitíve, ha egy okos, értelmes, magabiztos nőt látok…”.

Olyat például, aki Lukács mester vállain sírdogál. Merthogy az ő férje ezt mondta meg azt mondta neki (ne feledjük: Heller már négyévesen kész walesi bárd!), ráadásul úgy „nem feminista”, hogy „nagyon hisz” a nők felszabadulásában. Vagyis feminista. Attól ti., hogy nem aktivista, még lehet feminista (amennyiben „nagyon hisz”), egyébiránt Heller aktivista is. A leghülyébb feminista aktivisták közé tartozik.

Heller: „nem vagyok feminista, mert mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe, mert azzal az embernek el kell fogadni, amit egy csomagban odaraknak elébe”.

Jó, de nem elébe rakják a „csomagot”, hanem ő rakja a maga „szellemi” batyuját egy ondó-pondró nagylengő „csomag” elé, vagyis Heller szuverenitása akkor volna hiteles, ha az idézett baromságot ő találta volna ki, nem a Blikk gegman-je.

 

Heller semmit nem ért ebből az egészből. Attól, hogy valaki liberális (Heller expressis verbis jelenti ki: ő „a konzervatív liberalizmus híve”, a legutóbbi kampányban Dávid Ibolyát támogatta), nem szükségképpen „kell elfogadnia, amit egy csomagban odaraknak elébe”. Lehet valaki szuverénmód marxista is, liberális is. És éppen ez az, amit Heller elképzelni sem tud: a szuverenitás. Minden porcikájával kötődik A Férfihoz (konkrétan is, általában is), illetve Az Eszméhez mint maszkulin jelenséghez. Képtelen meglenni bármelyik nélkül, miközben infantilisan berzenkedik mindkettő ellen („borderline érzés”). Heller nem alany, hanem tárgy. A Férfi, illetve Az Eszme tárgya – olykor játékszere. Búgócsigája, bőgőmasinája. Nem én mondom, ő maga vallja meg – több helyütt. Méghozzá koherensen. Nagyon érdekes: Heller kizárólag ebben következetes. Persze öntudatlanul. Míg abban, amit nagyon szeretne bizonyítani, egyazon mondatán belül is összevissza hadribál. Egyebek között ezért nem lehet filozófus. Még kevésbé természettudós, merthogy igazából a filozófiában sem lehet blöffölni, míg fizikával, biológiával, műszaki tudományokkal még egy Ungvári-, Faragó-, Almási-féle suttyót sem lehet elparasztvakítani. Esetleg „a szégyenről írt aktuális és általános” kvázi filozófiai halandzsával. Heller ezért lett mégiscsak „filozófus”.

Lukács György (még az ötvenes években) a Hegelt „bíráló” tovarisokra célozva jegyezte meg: Hegelnek a tudása enciklopédikus, míg némelyek tudatlansága enciklopédikus. Lukács persze nem Heller Ágnesre gondolt, ám meggyőződésem, csak azért, mert nem ismerte még tanítványának az egyik meghatározó természettudományos alaptézisét: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg”.

Ugye?! Az öreg Heller papa ezért nem akarta, hogy a kiscsaj természettudós legyen! Így azután filozofikus zenebarát lett a lányból: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”. Duplikált egyházalapzat lett belőle a sajtóban: „szégyellem magam és bűntudatot érzek... A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem. Mindenki téved az életében legalább egyszer. Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust, mégis rá építették az egyházat”.

 

Almási: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van…”, s amely katartikus szerep „mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg” („az ember fejében”).

 

Molnár Ferenc: „Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt, és kinyitotta a kiskaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte.

 

– Te vagy az? – mondta zavartan.

 

Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt oly vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt, és szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját, és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással szemben, és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:

 

– Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek veled.

 

Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:

 

– Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a kapun úgy, ahogy bejöttél.

 

A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

 

– Nézd, Boka – mondta –, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jó barát.

 

Csöndesen szólt Boka:

 

– Te ide mint jó barát nem jöhettél.

 

Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:

 

– Én azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.

 

– Azt nem lehet – mondta Boka.

 

– De én megbántam... nagyon megbántam... és visszahoztam tőlük a zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen, és amit a kis Nemecsek visszalopott... és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből...

 

Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve, látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen az volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták hevében rongyolódott el.

 

– A zászlót – mondta Boka – majd visszavesszük a vörösingesektől mi magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden... Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk... nem leszünk többé együtt... De így nem kell a zászló. És te sem kellesz...

 

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha faképnél akarná hagyni Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.

 

– János – mondta elfulladó hangon –, én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem!

 

– Ó - felelt Boka –, én már megbocsátottam neked!

 

– És visszavesztek?

 

– Azt már nem.

 

– Semmi módon?

 

– Semmi módon.

 

Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki:

 

– Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza, és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.

 

Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.

 

– Hát jó – szólt –, elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De szavamat adom nektek, hogy nem azért jöttem ide, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.

 

– Ugyan micsoda?

 

– Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod...

 

Nagyot nézett erre az elnök.

 

– Ezt nem értem.

 

– Most nem magyarázom meg - dadogta Geréb, és a kiskapu felé indult. Ott megállott, és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: – Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?

 

– Hiába.”

 

Ez Molnár Ferenc álláspontja.

 

Heller: „A Pál utcai fiúk-ban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért vélik [sic., nyilván: válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária”.

 

Nem, kérném tisztelettel, nem erről van szó (esetleg Hanna Arendt katartikus fejében), hanem arról van szó, kérném tisztelettel, hogy Nemecsek hűséges, tisztességes, becsületes, továbbá hős, mártír, míg viszont: Geréb áruló. Rohadt áruló. Aki így rinyál Molnár Ferenc szerint: „Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?” A válasz: „Hiába”. Mert az árulót csak a többi szemét áruló „veheti vissza”. Ott a helyük. Egymás között, egymásba kapaszkodva. Ez vastörvény.

Egyébiránt Heller a morális infernónak már a leges-legmélyére örvénylik a maga femino-gerébi nyivákolásával: „Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust”. Igen, csakhogy Péter ezt nyíltan tette, nem besúgói levélben. Aki megtagadja a mesterét, nem szükségképpen áruló. Csak akkor, ha olyan, mint Geréb. Vagy amilyen Heller Ágnes. Szennyes, alávaló spicli.

Ne legyen félreértés, nem voltam a Kádár-rezsim ellensége. Több okból. Például azért, mert a rezsim Ancsel Évát, Hermann-t, Papp Zsoltot, Tőkeit, Moldovát, Sánta Ferencet, Fábrit, Majort, Komlóst, Hofit, Törőcsik Marit, Megyesit s még nagyon sok – általam kedvelt, olvasott – embert nem tartott az ellenségének. Nota bene azokat sem (pl. Garas Dezsőt), akik – paradoxmód – magukat a rendszer ellenségének tekintették. Nem szólva arról, hogy nagyon értelmes, tisztességes ún. „egyszerű embert” ismertem és becsültem (pl. a munkahelyemen), akik szintén nem voltak rendszerellenesek, hanem pl. melósok voltak, mérnökök, bérelszámolók és így tovább. Szóval, nem voltam a rezsim ellensége, ugyanakkor – s ez is paradoxon – semmitől sem undorodtam jobban, mint a rezsim besúgóitól (ismertem néhányat), illetve általában a spicliskedéstől.

Tökéletesen megértem Eörsi István indulatát, intranzigenciáját, dacára annak, hogy Eörsi nemcsak a spicliktől irtózott, hanem a nyílt kollaborációtól is. Én tizenhét évesen (még a technikumban) kezdtem el olvasni Marxot (mintegy brahiból), majd megragadott a szöveg logikája, azóta „marxista” vagyok. Egyfolytában és megszakítás nélkül. Azért az idézőjel, mert az én marxistaságom szuverén értékorientáció, senkihez nem tartozom, senki nem tartozik a „körömhöz”, még Ancsel Éva sem, Hermann sem, Papp Zsolt sem. Vagyis csak azt akarom mondani, hogy nem fordítottam köpönyeget soha, ugyanakkor az igazán kárhozandó dolog szerintem nem a nyílt kollaboráció (az elvhűséggel satöbbivel szemben), hanem a sunyiság.

A Népszabadságban olvasom: „Csurka István nem volt áldozat, és antiszemitizmusával elvette annak lehetőségét is, hogy 1956 utáni internálására valaha még gondolhassanak vele kapcsolatban politikai ellenfelei. »Nem látván értelmét a fizikai szenvedésnek, letartóztatása után aláírt egy besúgópapírt, majd – mint azt ő állítja – nem súgott be senkit. Ám az a romlás, amely kizárja őt a tisztességes emberek táborából, csak később következett el. Akkor, amikor ő volt az a magyar író, aki évtizedeken át örömmel vett részt az össznemzeti felejtés paradigmájának megteremtésében, még akkor is, ha – saját írásai a bizonyítékok – tudta, hogy amit tesz, az erkölcstelen. Ő jól járt a felejtés uraival való parolázással.« György Péter kristálytiszta szavai mentén nem csak Csurka Istvánnak lett volna szégyenkeznivalója, hiszen Csurkához hasonlóan tömegével vannak ma is azok, akik fennen hirdetik a »rendszer« igazságát, pozitívumait, hallgatnak saját »szerepükről«, melyeket politikai pozíciókban ülve, tanszékeken oktatva, folyóiratokat szerkesztve, presszókban spicliként ücsörögve töltöttek be. Szégyenkeznivalója van mindazoknak, akik a kádári ancien régime idején komoly és magas pozíciókban »pártkommunistaként«, 1989-ben pedig már »demokrataként« várták, hogy új időknek új dalaival törjék át a politikai és értelmiségi elismerés falait.”

 

Az utóbbi évek egyik legostobább és legkártékonyabb szövege. Összemossa Csurkával, mint spiclivel (György Péter szavai nyomán) Gombár Csabát, Várkonyi Zoltánt, Burgert Róbertet, Schmidt Pétert, Újhelyi Szilárdot, Vitányi Ivánt, Kodály Zoltánt, Herskó Jánost (a Szevasz, Mária c. film funkci-rendezőjét – Szevasz György Péter idézett szavai nyomán), Angyal Ádámot, Jánossy Lajost, Andorka Rudolfot, Moldova Györgyöt, Ferge Zsuzsát, Fekete Sándort, Buda Bélát, Lengyel Lászlót, Szentágothai Jánost, Hankiss Elemért, Görgényit, Vitrayt, Bossányit, Juhász Ferencet, Abody Bélát, Eötvös Pált, Bognár Józsefet… a végtelenségig sorolhatnám azok nevét, akik annakidején is „hirdették a »rendszer« igazságát, pozitívumait”, állami munkahelyeken, pártszervezetekben dolgoztak, például az átkos Népszabadságnál, s akik a mai (egy-igaz) Népszabadság szerzője szerint (György Péter becses szavai nyomán) egyazon mondatba, logikai sorba kerülnek a „presszókban ücsörgő spiclikkel”. És miért is? Mert a fölsoroltak a mocskospiszkos „kádári ancien régime idején komoly és magas pozíciókban »pártkommunistaként«, 1989-ben pedig már »demokrataként« várták, hogy új időknek új dalaival törjék át a politikai és értelmiségi elismerés falait”.

 

Tessék még egyszer elolvasni a mondatot, kiderül: az egy-igaz Népszabadság egy-igaz szerzőjének (az egy-igaz György Péterre hivatkozva) jókora baromságot sikerült leírnia, s amely állítás részemről így is megfogalmazható: a Népszabadság szerzője nem képes összeeszkábálni legalább egy közel értelmes mondatot. Vagyis kizárólag idézett szerzőnek kellett volna szót kapnia a Kádár-rezsimben. És persze a mai rezsimben is. Hát hogyne. A demokrácia arra való, hogy valamely fontoskodó nímandtól megtudhassuk: sokan „a kádári ancien régime idején” is, majd az 1989-es „ancien régime” idején is „várták, hogy új időknek új dalaival törjék át a politikai és értelmiségi elismerés falait”. Ezt várták. Hogy törjék át. Az elismerés falait. Ők. Akik ennen godójukra, illetve a saját új idejük új dalainak godójára vártak. És várnak ma is. Vagyishogy takarodjék minden egykori „pártkommunista”, ezentúl olvassunk csak ilyen mondatokat!

Egyébként pedig (ha már György Péter szóba került) jegyezzük meg: a „kádári ancien régime”-et talán a Herskó-paradoxon jellemzi a legfrappánsabban. Herskó János, többszörös állami és pártkatonaként, 1968-ban megalkotta a Bors című szovjet-internacionalista kultuszfilmet (ezért Érdemes művész lett), majd – állítólag – az 1968-as „internacionalista beavatkozás” miatt Svédországba disszidált. És bizony, brüsszeli csipkefinomsággal fogalmazunk, ha azt mondjuk: nem lett belőle a szabad világban sem egy Ingmár Bergman. Történelmi tény: Herskó csak a mocskospiszkosban lehetett valaki (viszonylag). Majd egy stockholmi egyetemen tanított. És?! Bármikor tanítok egy stockholmi egyetemen, ha éppen azt ambicionálom. Hol vannak a filmek?!

Jancsónak egyetlen érvényes „nyugati” alkotása van, és azt sem ő készítette, hanem Bertolucci (Huszadik század), az aczéli-kádári Jancsó parafrázisaként.

Vagy vegyük azt a kritikát, amelyet a Heller-Vajda-Konrád-Vitányi-Almási-Kis-Faragó-Radnóti-Hack-Ungvári-akol egyik csinált mártírja, a mai Kádár-gyalázó (és endlösung-szakértő!) Kornis Mihály írt annakidején Jancsó legismertebb „nyugati” filmjéről: „Ne szépítgessük a dolgot: ez szexfilm, annak is meglehetősen unalmas. A blőd mayerlingi tragédiából kihámozott parabola-tézis – Rudolf trónörökös a testi szerelem zabolátlan és a legszélsőbb végletekig vitt gyakorlatát mint forradalmi tettet szegezi szembe atyja, I. Ferenc József áporodott autokráciájával – igazán csak fügefalevél egy ormótlan szándékon, mely távolról sem Jancsóra, inkább megrendelőire vall: a film legyen eladható [kiemelés a szerzőtől] a nyugati piacon. E feltehetően diktátumszerű elvárás kedvéért a rendező »elfelejtette« saját stílusát, vágástechnikáját, a színészvezetéssel kapcsolatos elgondolásait, egyszóval mindazt, ami megérdemelten világhírűvé tette”.

Na most, mindezt (a legenda szerint) Kádár Jánosné, igaz, nem ennyire tudálékosan, ámde annál frappánsabban, így fogalmazta meg: undorító, ne vetítsék le!

 

És méltán, merthogy csak basznak a filmben.

 

És Herskóéban? Herskó svéd alkotásaiban?

 

Nota bene a nagyliberális Kornis Mihály még a nyolcvanas évek második felében is „ormótlan szándéknak” minősítette a „nyugati piacon” való „eladhatóságot”, noha ezen akkor már Kádár is messze túl volt (Fekete János szerint). Ha tehát 2006-ban az 1986-os Kornis az államelnök, nemhogy nem fog kezet Fekete Jánossal, de tán még le is köpi a mocskospiszkos bankárpiszkost, lecsulázza, mint Hack Pétert a prédikátor a Gyüliben.

 

Közhely: „a kádári ancien régime idején”, túl azon, hogy akkoriban másfajta értékek jártak világszerte (vö. Kornis idézett szövegével), gyakorlatilag mindenki „megkötötte a szükséges politikai alkut”, „kialakította a maga kisebb-nagyobb kompromisszumait”. Még Eörsi István is, aki ugyan nem fogadta el Aczél ajánlatát, ám épp erről van szó: még Eörsi is tárgyalt Aczéllal. Hogy ő tisztességesebb, karakánabb volt, mint Gyurkó (csak mondtam egy nevet)? Lehet, hogy karakánabb volt, de nem ez a döntő. És még csak nem is azért, mert Eörsi – nagy intranzigenciája okán – nem csinált 25. Színházat, vagyis ha Eörsin múlik, nem hallottuk volna ott Cseh Tamást, nem láttuk volna ott Jobba Gabit, Iglódit, Berek Katit, Zala Márkot, Usztyics Mátyást, a Cserepes Margit házasságát a „pária” Garassal, Törőcsik Marival… egyáltalán, a valósan tisztességes „ancien” élethez Gyurkó (Kardos György stb.) legalább annyira hozzátartozott, mint pl. Eörsi István. A spiclik azok, akik nem tartoztak a tisztességes élethez, megkockáztatom: a normális élethez sem. A spicliség métely. Konrád Györgyé is az. Noha joggal vetődik föl a kérdés: akkor hát inkább ne láttuk volna az Apa, a Bizalom, a Mephisto című alkotásokat? Ne lett volna Bálanya, Deficit, Amerikai cigaretta, illetve Az áruló, esetleg: A látogató? A válaszom egyértelmű: inkább ne lett volna! Elfogadhatatlan az ár. A besúgásnál nincs alattomosabb méreg.

Soha nem mondtam a kisfiamnak, hogy „ne árulkodjon” az óvodában, az iskolában, azt mondtam: ha úgy érzi, nincs más megoldás, akkor nyugodtan szóljon a tanító néninek. Inkább, minthogy valami nagy baj történjék. Szóljon, viszont soha ne titokban! Sőt előtte figyelmeztesse azt, aki (például) fékezhetetlenül agresszív: „meg foglak mondani” (ez önmagában véve nem árulás). Sőt tovább megyek: döntő különbség van a spion és a spicli között is. A kém, földerítő, hírszerző lehet hérosz is, akár valós személy, akár regényhős: Pimpernel, Varsányi, Dreyfuss, Redl, Sorge, Kloss, Dóra, Stirlitz, Philby…  Szerintem még a professzionista kém is más minőség, mint a besúgó. Ma Magyarországon mégis fölmentik a spicliket, szinte minden nap elhangzik valahol, valamilyen formában: nem a besúgók a hitvány emberek (sőt azok inkább áldozatok), hanem akik a spicliket beszervezték. Számomra fölfoghatatlan, miért. Ugyanis az elhárító dolgozhatott hittel, elvhűségből, hazaszeretetből, világnézeti meggyőződéssel… és persze pénzért is. A besúgó viszont csak rongyember lehetett, eo ipso.

A spicliség a legártalmasabb méreg (szerintem), s amellyel szemben nem úgy védekezhetünk, hogy bornírtan átkozzuk a „működtető hálózatot”, ti. semmilyen államgépezet nem működik besúgás nélkül, hanem úgy védekezhetünk ellene, ha totálisan ítéljük el. A spicliséget a spiclikkel együtt. Méghozzá mindenre, mindenkire való tekintet nélkül.

Ezt elsősorban Vásárhelyi Máriának mondom, s hogy miért éppen neki? Erről írok legközelebb.

 


Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.09 0 0 200

jav.: ... kevesebb Hegelt...

Előzmény: Gyurica úr (199)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.09 0 0 199

Nem fenyeget a veszély

 

 

Almási professzor írja a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt [Babarczy Eszter] nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél. Szóval: merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a »miről szól« is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Nincs szükség ehhez merészségre. Különösen nincs a „nélkülözhetetlenségben való hit” merészségére.

Inkább nekem tessenek hinni!

Ha már nagyon úgy érzed, megszorult benned a „relativizmus van is, nincs is dilemmája”, akkor egyszerű a megoldás: ráülsz a klotyóta, és rendesen kiszarod magad. Minden eszmei gátlás nélkül. Ennyi. Ez átsegít minden szorult helyzeten, így értelemszerűen átsegít a „relativizmus van is, nincs is dilemmáján” is. Ami egyébiránt nem bonyolult művelet. Előfordulhat persze, hogy a kezdetén erős elvi elkötelezettség szükséges hozzá, esetleg – olykor – egy mokkáskanálnyi keserűsó vízben föloldva, de a végeredmény megéri. Elmúlik a szorongás. Például azon, hogy relatív-e a relativizmus.

 

Egyszerűen nem értem: mi örömét leli a tahó abban, hogy olyasmit erőltet magára (és másokra, pl. az írást), amihez láthatóan semmi érzéke. Vegyük újra Papp Zsoltot, vegyük a már idézett cikkét, csak néhány sorral följebb: „1968. Tudod mire valók a kérdőívek? – mondja Szegő Andrea csüggedő tekintettel. – Arra, hogy az emberek kitöltsék őket. És ezzel vége. – Talán olvass egy kicsit kevesebb Hegel – mondom”.

Vagyis a tehetséges stiliszta nem azt írja, hogy: „olvass több ezt meg azt vagy akármit”, hanem hogy „olvass egy kicsit kevesebb Hegelt”. Tudniillik ez nemcsak vicces, de szellemes is, miközben pontosan arra a „dilemmára” utal, amelyre Almási professzor (már amennyiben utal valamire a professzor), azzal a különbséggel persze, hogy Papp Zsoltnál ugyebár ott az a bizonyos lópor! Ért hozzá? Nyilvánvaló, ám az alkotás vonatkozásában az értés másodlagos követelmény. Az ihlet a döntő mozzanat. Mire gondolok? A múltkor idéztem Almási professzor kedvenc professzorkáját:

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz. És, igazad van, rejtekező-bújkáló szöveg [én persze nem azt mondtam, hogy „rejtekező-bujkáló” a szöveg, hanem azt, hogy marhaság, például: Babarczy arról beszél a Magyar Narancsban, hogy „fejbe rúgta” Petri „költészete”, miután ő „nagyon várta” azt a „fejberúgást” stb. – Gy. úr]. Ma már igyekszem -- legalábbis publicisztikában, és itt a fórumban is -- sokkal szegényesebben, egyértelműbben és világosabban fogalmazni. Az a szöveg ironikus és önironikus. Olyan szöveg, amely nem válasz, hanem kérdés (sok szövegem ilyen).

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

„Igyekszem” – írja az unikális publicista. „Legalábbis publicisztikában” igyekszik „szegényesebben [ah!], egyértelműbben, világosabban fogalmazni”. Merthogy az „originális esszéista” szerint az az egyértelmű, világos, ami szegényes. A publicisztikában. Ott törekszik a szegényességre az entellektüel, s ami nem megy könnyen, mert egyszersmind (nem publicisztikában) igyekszik „ironikus, önironikus, játékos, szándékosan nyelvi rontó” lenni, igyekszik elbűvölővé válni. Mint azok, akik őt bűvölik el. Méghozzá az „érzéki gyönyör” szintjéig hatóan.

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 22:04:42 © (2643)

Amikor azt mondtam, hogy szeretem, ahogyan fáradtolaj írt, arra gondoltam, hogy a hozzászólásaiban érzéki gyönyört lelek, mert van benne irónia, ambivalencia, játékosság, és ez elbűvölő. Elbűvöl valami, amitől a saját írásaimban többnyire tartózkodom (UP, Tóta W. vagy akár Bayer is el tud bűvölni), és azért tartózkodom tőle, mert a racionális diskurzusban szeretnénk hinni, nem a csábításban.

Előzmény: babarczyeszter (2642)

 

És Almási professzor? Babarczy tanára, mestere miben szeretne hinni? Abban szeretne hinni, hogy ő egy jópofa stiliszta. Laza csávó. Jófej. Igen ám, csakhogy hol a lópor? Amely pl. Papp Zsoltnak vagy Eörsi Istvánnak még a sikerületlenebb mondataiban is ott van? Míg Almási, Heller, Babarczy kékharisnyájába gyűjtögeti a kvázi lóport (kvázi „UP”-től, Tóta W.”-től… szedegetve), majd azután szórják szanaszéjjel. De vajon miért teszik? Miért csinálnak olyasmit, ami csak igyekvés, erőlködés, s ami – láthatóan – nagyon nem megy nekik. Miért nem csinálnak olyasmit, amihez értenek (legalább valamelyest)? Mi örömüket lelik a szánalmas sznobizmusban? Heller odáig süllyedt a jópofázó igyekvésben, hogy immár könyvet tart egy médiafasz legértelmesebb testrésze elé. A nők védelmében. A nők ámulatára. És Almási professzor még ennél is lejjebb ereszkedett, egészen P. Szűcs Julianna ízlésvilágáig, ahol ezt írja: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át”.

Akkor segítsen át! A dilemmán. Annak bárgyú hite, hogy a dilettáns tanítvány maga az isten: „Mindezt [Babarczy Eszter] nem igehirdetőként mondja el, hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél”. Vagyishogy Jézus néni „közemberként” szállt alá a földi világba (szűznemzés révén), ám sajnos ő is csak remélheti (nota bene remélhetjük!), hogy majd egyszer megértik művészi hitét, dilemmáját a parasztok. A nagy parasztok. A bunkó parasztok. Mert Babarczy abban hisz, hogy: „relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át”. Írja Almási professzor. Miközben a rögvalóság az, hogy Babarczy csak szeretne hinni. Ráadásul nem a „művészet nélkülözhetetlenségében”, hanem a „racionális diskurzusban”. Babarczy valójában tartózkodik az istenüléstől, a bűvöléstől, a csábítástól. És miért is?

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 22:04:42 © (2643)

… azért tartózkodom tőle, mert a racionális diskurzusban szeretnénk hinni, nem a csábításban.

Előzmény: babarczyeszter (2642)

 

Vagyishogy a művészet (amiként a professzor mondja: „a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit”) nem csábítás. Legalábbis nem szeretnénk, ha az volna. Ezért igyekszünk istenekből közemberekké válni. Miközben persze megadjuk isteni mivoltunknak is, ami annak kijár, igyekszünk erőnek erejével lazáknak, jófejeknek mutatkozni. Olyanoknak, amilyenek valójában vagyunk (miután „igyekezetünk” eredményeként sikerült jópofákká válnunk), csak hát, az a gyötrelmes muszáj ugyebár: magunk is „közemberekként” senyvedünk a „genetikusan alattvaló” népség szellemi igájában, így „csak remélhetjük, hogy mások nevében is beszélünk”.

Jó, értem én ezt, de akkor legalább egy, ha nem is mindjárt szellemes, de legalább közel értelmes mondatot írnátok, legalább egyet, valahol. Valamikor.

 

Cseh Tamás énekli: „a fekete lyuk egy nem létező égitest”.

Szerintem Almási professzor kishitű fenomenológiája is ebből a tévedésből fakad. Tessék elhinni: az én csábos (Tóta W.-s, bayeros stb.) hátsó felem – példának okáért – hamisítatlanul fekete lyuk! Igaz, nem par excellence égitest (bár, ki tudja?!), s ha nem is mindjárt originálisan unikális, ámde létező objektum. Ontológialiag determinált, ez nyilvánvaló (gondolom, a professzor úr sem vitatja), miközben én minderről ismeretelméletileg is, empirikusan is meggyőződtem. Két borotválkozótükör kell hozzá, az egyik az egyik kezedben, a másik a másikban. Ugye?! Még Husserl sem gondolt rá: a tükrözés visszatükrözése, Lukáccsal szólván: a mimézis mimézise! Hermann írja: a lukácsi-hartmanni „totalitásgondolat” lényege szerint „az ember mindig kénytelen a komplexumok komplexumaiban gondolkodni, vagyis nincsen olyan cselekvése, mely mintegy laboratóriumi szinten produkálná az elérendő eredményt”. És itt jutottunk vissza a fent említett, dilemmaoldó fizio-filozófiai művelethez, mely során épp a lukácsi-hartmanni „totalitásgondolat” szerint nem produkálható „laboratóriumi szintű eredmény”, ámde nincs is rá szükség. Az ember finoman megrántja az öblítőtartály láncát, és kész. Bölcseleti mélységbe csusszan az egész. Ismert persze a régi, „közember”-filozófiai iskola, mely szerint indokolt, sőt kifejezetten humanista perverzió lehet a mindenkori „eredmény” visszatekintő gusztálgatása, analizálása, én viszont erről sajnos nem tudok fenomenologikusan részletes beszámolót nyújtani, egyszerűen azért, mert még nem vagyok abban a vizslató életkorban (vö. Heller: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni”).

Almási professzor szerint „merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a »miről szól« is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Én úgy tudom, Eörsi István is „meri idézni”. A „volt egyszer egy Lukács”-ot.

Meri, vagy nem meri? Tudniillik épp ez az alapkérdés: mikor számít bűnnek, ami bűnnek számít? Mármint a Lukács nevével való sajnálatos érintkezés. Mikor? 1957-ben? 1958-ban? 1959-ben? Eörsi: „Az a néhány filozófus és esztéta – Hermann István, Almási Miklós, Heller Ágnes –, akik az 1949-es Lukács-vita után hűek maradtak mesterükhöz, 1957 végén vagy 1958 elején kéretlen levélben határolták el magukat tőle – Hermann és Almási denunciáns hangvétellel, Heller pedig enyhébb formában”.

 

Akkor most miről is tetszik nyüszögni (Babarczy kapcsán)? Egyébként pedig pontosan ez a híres (lukácsi) mimézis mimézise. Ha valaki intellektuálisan silány, morálisan is azzá válik, majd ami megint szellemi hitványságként mutatkozik (és nem tükröződik!) vissza: „Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít”.

(1) Nem Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, (2) ha mégis Babarczy az egyetlen, akkor az nem azért van, mert Lukács „nevével még érintkezni is bűnnek számít”. A két állítást csak az az elbűvölő publicista társítja egymással, aki – valami miatt – nagyon nem tudja, hogy mit mondjon az adott problémáról. Ámde beszélni kell. Almási professzor 1988 óta tudja (akkor jelent meg Eörsi idézett kötete a Mozgó Világ irodalmi szerkesztőjének lektorálásával), szóval, Almási immár huszonnégy éve tudja (tudnia kell), hogy őt Eörsi denunciánsnak, gyáva patkánynak tartja. És amiben Eörsinek vagy igaza van, vagy nincs. Nos, mi következik ebből? Egyszerű a válasz. Amennyiben Hermann és Almási „elhatárolódása” intellektuálisan megalapozott, úgy Eörsinek nincs igaza. Teljes egészében. Vagyis Hermann és Almási (föltételezett) „elhatárolódása” nem túl elegáns gesztus, ez kétségtelen (Helleré kifejezetten gyomorforgató), ám a filozófiában nem az „úri elegancia”, hanem a logikai pontosság a meghatározó. Azért fogalmazok feltételes módban, mert nem ismerem Hermann és Almási „kéretlen levelének” tartalmát, csak föltételezem, hogy Hermann nem írt marhaságot (s ezt azért merem kijelenteni, mert Lukács György filozófiai, politikai nézeteiről kialakított álláspontját ismerem), míg Almási nagy valószínűséggel 1959-ben (1957-ben?, 1958-ban?) is jókora baromságokat közölt a Központi Bizottsággal. Ha megtette. Egyelőre nem tudjuk. De majd talán azokkal a levelekkel is előrukkol Hankiss Ágnes, amelyekre Eörsi utal (1988-ban), persze csak majd, valamikor, amikor az éppen jól jön Hankiss politikai gazdáinak (vesd össze).

Tehát most Almási professzornak nem Babarczyt kéne nyálazgatnia (már úgy értem mentálisan, mert egyébként mindenki azt nyálazgat, akit akar, és viszont), hanem ki kéne jelentenie: Eörsi hazudik. Mert a professzor úr nem írt levelet a Központi Bizottságnak, s amely levél nem kéretlen (hanem kért) levél volt, s amely (meg nem írt) levélben nem „denunciáns hangnemben” fogalmazott Almási professzor, hanem polgári, liberális, demokratikus hangnemben. A Mozgó Világ dicső hangnemében. Mert tessék elhinni: a lapítás nem magyarázat semmire, különösen nem arra, hogy mostanság miért „Babarczy az egyetlen, aki [Lukácsot] meri idézni”. Talán.

Ugyanis a professzori hernyómondat így araszolt ki a Mozgó-ból a mozdulatlan Világ-ba: „talán Babarczy az egyetlen”.

Merthogy a „talán”-nal mozdul a világ.

„Talán”, „szerintem”, „az a véleményem”, „nem tudom”, „én úgy gondolom”… tessék megfigyelni: ennél többet ma a szellemi „elit” nemigen képes kigyömöszölni magából. Talán. Tehát, ha nagy néha sikerül is kategorikusan fogalmazniuk, akkor épp olyasmiben magabiztosak, amit még „vélemény”-ként sem szabadna közölni. Azt például, amit Kertész Ákos írt a Népszavában: „a magyar genetikusan alattvaló”, illetve amit Tőkéczki mondott a Duna-tévében: Csurkát méltatlanul támadták, mert „nem rasszista módon volt antiszemita”. Vagyis a kategorikus idiotizmus (ez a kanti bölcselet Gyurica úr által való továbbfejlesztése), ahogy mondani szokás: világnézettől, pártállástól, ideológiai meggyőződéstől függetlenül létező szellemi objektum. Szubsztancia.

 

Így hát a következő a konkrét kérdésem a konkrét Almási professzorhoz: hogyan viszonyul ő most a konkrét Eörsi konkrét kijelentéséhez? Írt-e a professzor úr „kéretlen levelet” a Központi Bizottságnak, s ha nem, mit írt abban a „kéretlen levélben”? Tegye közzé! Már azt a levelet persze, amelyet nem ő írt, hanem a felesége hamisította meg. Oly módon, hogy ő írta ugyan (amit nem ő írt), csak hát a neje hozzátoldotta a levél legelejét, s amely eleje a levélnek gyakorlatilag az egésze. Korabeli PC-írógépen készült a beadvány, golyós-lyukkártyás szövegszerkesztőn.

Ha tehát Eörsi László szerint Hellernek magának kellett volna közzé tennie azt a levelet, amelyet nem ő írt (csak részben), akkor – Eörsi László szerint, vagyis értelemszerűen – Almási professzornak is ezt kéne tennie. Nem pedig fonnyadt tényálladékát riszálgatnia tehetségtelen cuncikák felé a Mozgó Világ hasábjain: „Igaz, én nem merném e tényálladékot kimondani. Babarczy viszont meri és ezzel nyer: mindent nevén nevez”.

 

Nyerjél te is, öreg! Persze ne úgy, mint Babarczy (ti. neki is – lényegileg – minden szava álságos), hanem: mintha valódi férfi volnál, öreg. Ne tegyél már úgy, mintha te volnál itt az igazán bátor és merész, aki még a gyávasását is ki meri mondani (átlátszó, óvodás trükk ez, öreg!), hanem csak egyszerűen: legyél bátor! Merjed kimondani! De ne azt, hogy mi Babarczy Eszter bátor véleménye a posztheideggeri „rejtőzködés rejtőztetéséről” (merthogy még ezt sem tudod igazán), hanem arról beszélj, hogy a saját rejtőzködésedről mi a véleményed?! Mit rejtőztetsz történelmileg viharvert lelked legmélyén, annak legbüdösebbik zugában? Küldtél-e levelet a Központi Bizottságnak, vagy nem küldtél? Hazudik Eörsi István, vagy nem hazudik? Egyelőre csak ennyit írj ide: igen vagy nem!? Aztán majd meglátjuk.

 

Hogy miért érdekes mindez? Megmondom. Azért, mert mindenkinek jogában áll olyan múlttal rendelkeznie, amilyen van neki. Majd jogában áll kussolni, illetve jogában áll: még neki állni följebb. Igen, csakhogy ez utóbbi esetben nékünk meg jogunkban áll föltenni a bennünk mocorgó kérdéseket, s nem a professzor úr puszta múltjára vonatkozóan (azt öncélúan nem kurkásszuk), hanem a múltjának s a jelenének relációjára vonatkozóan. Hankiss Ágnes így fogalmazott annakidején: „Az volt az egészben a megdöbbentő, hogy ott ül egy okos ember, aki egykor az erkölcsről írt filozófiai műveket, mára pedig [kiemelés – Gy. úr] a gyurcsányizmus elkötelezett propagátorává lett […] Aztán eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott. Ebben az 1959-es levélben Heller gyakorlatilag üdvözli az »ellenforradalom« leverését […] Ma pedig [kiemelés – Gy. úr] Heller Ágnes a szabadság és a demokrácia fő védelmezőjének szerepében folytat lejárató kampányt Európa-szerte a Fidesz-kormány ellen”.

 

Minden zsigerileg és intellektuálisan megalapozott ellenszenvem Hankiss Ágnesé. Miért? Mert én Hankiss helyében azonnal közöltem volna a levelet, nem spájzoltam volna a dokumentumot politikai spekulációs céllal (vesd össze), merthogy a tárgyalt eset – éppen Heller nagyhangúsága okán – speciális, tehát Heller Ágnessel szemben nem indokolt a tapintat. Mondom, minden ellenszenvem Hankiss Ágnesé, mégis fontos, hogy megjegyezzük a szavait, melyek világosan utalnak a legfőbb tanulságra: a lebukás előtti hallgatás nem lapítás (amennyiben az ember mindenről hallgat, „kivonul a közéletből” stb.), hanem viszont a lebukás utáni hallgatás a szánalmas lapítás. Mint kis-kuki-kaki a demokratikus fűben. Vagyishogy amit Almási professzor művel, már ti., hogy sunyítás közben azért rendesen osztogatja a Nagyészt és Nagyízlést a bunkó „közemberek” számára, külön viszolyogtató.

 

babarczyeszter válasz | 2010.11.17 11:13:40 (18728)

Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.

Előzmény: Gyurica úr (18726)

 

Már, hogy engem nem fenyeget a veszély? Fenyegessen! Tessék, lehet „bemásolni” az „elektronikus leveleket”. Nem tudom, mi áll bennük, de már most mondom: a levelek megírására a feleségem kényszerített. Sőt minden levél legelejét ő maga hamisította. Egyedül. Továbbá: tessék „feltárni” bármit abból, amit rólam (nyilván a brutális szexualitásomról) „tudnak” (mert más dehonesztálót nemigen tudnék elképzelni magamról), lehet szembesíteni bármely mondatomat bármely mondatommal. Illetve bármely kijelentésemet bármely erotikus perverziómmal (vagy valami mással, ez két év óta nem derült ki, egyébként legyünk már annyira modernek, gyerekek, hogy egy kis nemi eltévelyedés miatt nem jelentjük föl egymást, s különösen nem mindjárt Harrach Péternél!), szóval, a lényeg: én állok elébe minden leleplezésnek. Sőt kimutatom a mindenkori tetteim és állításaim közötti teljes ontológiai és szexuálfilozófiai ekvivalenciát. Bármit kimutatok! Csak győzzetek csodálkozni rajta! Míg Almási professzornak csupán ennyit kéne közölnie: hazudik Eörsi, vagy nem hazudik? Almási professzor denunciált 1957-58-ban, vagy nem denunciált? Ha nem, akkor mikor denunciált? 1959-ben?

Ezek a kedves kérdéseim adódtak hirtelen. Miközben tovább furdal a kíváncsiság: vajon mit tudhat rólam Babarczy Eszter? Döntő momentum, mert Babarczy „talán az egyetlen, aki” Lukácsot is „meri idézni”. Csak az én „elektronikus leveleimet” nem meri idézni. Nem szólva a velőtrázó, világokat rengető szexualitásomról. Amelyről már tudhat valamit, ámde még nem árulja el. Még Hankiss Ágnesnek sem árulja el, pedig hát az is egy igencsak kíváncsi entellektüel.

 

babarczyeszter válasz | 2010.11.17 11:13:40 (18728)

Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok.

Előzmény: Gyurica úr (18726)

 

Ha Babarczy Eszter föltárná mindazt, amit tudbármiről! –, s nemcsak „gondol” „hisz”, „vélelmez” stb., akkor kb. ennyit látnánk a föltárás helyén:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.07 0 0 198

jav.: ... rövid történetéről...

Előzmény: Gyurica úr (197)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.07 0 0 197

Gatyaleventék és bugyitündérek

 

 

Eörsi László történész 2011-es történészi álláspontja szerint „Elemében… érzi magát a kormánysajtó. Csakhogy a Heller [sic.] leveléhez fűzött kommentárok hamisak és dilettánsak!

Elég ehhez elolvasnunk a szenzációt először hírül adó Magyar Hírlap online (2011. április 21.) cikkének címét is: »Heller helyeselte a véres megtorlást«”.

 

Mi jelent itt az „is”? Mit nem érdemes még elolvasnunk? Továbbá: elég a cím, vagy sem? Ha elég, akkor az azt jelenti, hogy a Magyar Hírlap cikkének címe a Heller-levélről megjelent összes többi elítélő szöveget (elemzést, értékelést, kommentálást, megjegyzést…) jellemzi, tehát az én szövegeimet is, noha nem vagyok része a „kormánysajtónak”. Ellenzéki sem vagyok. És pontosan ez az, ami döntő: a Heller-történet nem kormánypárti-ellenzéki, hanem: „általános és aktuális” erkölcsi probléma. Legalábbis Almási professzor szerint Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat”.

Egyébként még a „kormánysajtó” is árnyaltabb annál, mint amilyennek Eörsi László (e „tárgyilagos történész”) beállítja, pl. a Magyar Hírlap cikkének alcíme szerint „A filozófus barátait és mentorát, Lukács Györgyöt is elárulta 1959-ben az MSZMP-nek írt levélben”.

 

A tárgyi kérdés pedig így hangzik: elárulta vagy nem árulta el?

 

Eörsi László „történészi, tárgyi” válasza: „a levél egyetlen mondata sem tesz lehetővé ilyen értelmezést […] a képaláírás szerint már »a levélben név szerint feljelentette társait« – szerepel. Ezek valótlanságok, hiszen senkit nem árult el, senkit nem jelentett fel. Lukácsról egyetlen bíráló mondatot írt: »az elmúlt két évben számos politikai hibát követett el«. Ezzel pedig aligha ártott akár a legcsekélyebb mértékben is mesterének”.

 

Aligha ártott, vagy aligha árthatott (volna)? Mert – morálisan – nagyon nem mindegy! Egyébiránt nincs bizonyítva, hogy nem ártott. Nem akasztották föl Lukácsot, ez igaz, de egyrészt: honnan tudta Heller, hogy nem fogják fölakasztani, honnan tudta, hogy egy esetleges konstruált per során nem használja föl az ő levelét is a vádhatóság Lukáccsal szemben, másrészt: honnan tudja Eörsi László, hogy a levél (annak egyszerű léte) nem ártott Lukácsnak?

Történelmi tény: Lukács Györgyöt tíz év múltán rehabilitálták, noha a filozófus – szintén történelmi tény – 1959-ben (a Heller-levél megírásának évében!) kérte – szintén levélben!!! – az MSZMP-be való újraigazolását.

Ezek után (mindennek ismeretében) hogyan meri egy történész (írjuk inkább így: „történész”) expressis verbis kijelenteni: Heller spicliskedése „aligha ártott akár a legcsekélyebb mértékben is mesterének”?

 

Eörsi László szerint Heller „Társai, barátai közül egyedül Mészáros Istvánt említette meg, akiről valóban csúnyán írt, csakhogy neki azért nem árthatott – ahogy ez a levélből is kiderül –, mert már három éve Brightonban élt. E dokumentumban épp az a lényeg, hogy Heller MSZMP KB-hoz írt levele senkinek sem ártott, a kormánypárti média nem véletlenül igyekszik meghamisítani”.

 

Kezdjük azzal, hogy a „kormánypárti média” semmit nem hamisított meg, hanem viszont egy az egyben (faximilében) tette közzé Heller levelét. Majd kommentálta azt. A kommentálás nem hamisítás. Sőt még csak nem is torzítás, amennyiben olvasható az eredeti szöveg is. Eörsi László sem hamisít, torzít. Hanem hülyeségeket beszél.

Például: Heller „senkit nem árult el, senkit nem jelentett fel”.

A szó köznapi értelmében véve persze nem följelentés a levél, Heller nem közölt a hatalom által nem ismert tényt senkiről (önmagáról sem, tudták róla, hogy nem egy scaevolai jellem), viszont az „árulás” szó egészen mást jelent.

Tessék nekem elhinni: nem az az áruló, nem az a spicli, aki a szó Eörsi László-i értelmében „árt” valakinek (vagyishogy az illetőt fölakasztják a följelentés nyomán stb.), hanem az az áruló, aki árulást követ el. És pontosan ezzel árt. Az árulással. Mint olyannal. Mindenkinek. S főként azoknak, akik mentálisan érintkeznek a Heller Ágnesekkel, Eörsi Lászlókkal, ugyanis nem veszik észre (Illyéssel szólván): árulás ott van, ahol árulás van. Mármost ezt mindenki érti, aki látta például Martin Ritt filmjét, s akinek a lelkében legalább egy parányi erkölcsiség megfogant (mondjuk, gyermekkorában); vagyis: Heller, Radnóti, Ungvári, Eörsi László… azért moral insanity, mert nem érti, nem érzi: éppen az árulás (mint olyan) élteti a zsarnoki hatalmat. Kertész Ákos szerint a magyar „genetikusan alattvaló” (szerinte ez élteti a „kisnapóleon” uralmát), míg szerintünk Kertész Ákosék (fogalmazzunk egzaktan: Hellerék), nem genetikusan, hanem zsigerből árulók, gyávák, és ami még inkább kedvez a diktatúrának. A jónevű senki, avagy a stróman (The Front) című film legfontosabb jelenetében a hatalom arra igyekszik rábírni Howard Prince-t, hogy együttműködése jeléül, „mondjon egy nevet” a Bizottságnak (ott nem a Központi, hanem a Vizsgáló Bizottságnak). Idézem Howard ügyvédjét: „Bárki nevét elfogadják, csak mondjon egy nevet! Lehet az akár Hecky Brown is…”. „Hecky meghalt” – vetette közbe Howard döbbenten. „Éppen azért, neki nem árthat [vö. Eörsi László szövegével – Gy. úr], megelégszenek egyetlen névvel is, csak jelezze, hogy együttműködik velük!” Mire Howard Prince így válaszolt a rettegett McCarthy-rendszer rettegett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságának: „… egyébként pedig, fiúk, ha úgy tetszik, kinyalhatják a seggem”.

Na most, ennek ismeretében (nem ismeretében?) állítja Eörsi László: „A levél tartalma szokványosnak mondható, a diktátoroknak mindenütt, mindenkor ilyesfajta irományok dukálnak [vö. Martin Ritt filmjével], csak többnyire feljelentésekkel tarkítva. Mielőtt pálcát törünk azok felett, akik ilyen beadványokat küldtek, legyünk tisztában azzal, hogy például a legnagyszerűbb forradalmáraink és szabadságharcosaink többsége is ezt tette. Hiszen nyilvánvaló, hogy az efféle levelek nem az őszinteség igényével, hanem valamilyen egzisztenciális célból íródtak”.

 

Hát éppen erről van szó, te, nagyon nagy marha! „Nem az őszinteség igényével íródtak”. Tényleg nem érted?! Valamely (nemzeti vagy bármilyen) közösség éppen attól (lehet!) szar, hogy szaremberek alkotják. Heller Ágnesek, Csurka Istvánok, Szabó Istvánok, Esterházy Mátyások… akik ugye vagy jelentettek tényeket (is) valaki(k)ről, vagy nem, ám ez teljesen mindegy, ti. az a döntő, hogy dokumentáltan beszervezett besúgók voltak: aláírtak. Rongyemberek. És pontosan olyanok, mint amilyenek a prókátoraik, elvtelen apologétáik, az Eörsi Lászlók, Ungvári Tamások, Radnóti Sándorok, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák, Tőkéczki Lászlók, Czakó Gáborok, Betlen Jánosok... Ti. ez utóbbi három magyar férfiú a közszolgálati médium vasárnap esti főműsorában jutott oly elvi megegyezésre, mely szerint Csurka jó ember volt, aranyos ember volt, mert „ő szerette azokat a zsidókat, akiket személyesen ismert”, Tőkéczki szavaival: „nem rasszista módon volt antiszemita”. Bódis Kriszta pedig pontosan azt tette a műsorban, amiért őt odarakták, odaültették: engedelmes femino-díszletként asszisztált a vén huncutok, a sunyi-ostobák szerecsenmosdatásának közszolgálati tekenője mellett. Bódis Kriszta nagy femme fatale-szemeket meregetve „példamutatóan” volt a nyilvánosság előtt „konstruktív”, „kommunikatív”, sőt még dicsérgette is Betlenéket, noha egyszerűen csak föl kellett volna állnia, hogy otthagyja, faképnél hagyja a három püffedt heregolyót. Ámde messze nem ez történt. Sőt, nem csodálkoztam volna, ha Bódis Kriszta még a bugyigyűjteményét is megmutatja Czakó Gáboréknak a Duna-tévében! Nagyjából ilyen a magyarországi „elit”. Glancolt Kiszel Tündérek. Nemhogy börtönbe nem mennének morális megfontolásból, „értékeik” védelmében, de még a „lelküket” is eladják egy kis tévés riszálkodásért, a legelemibb emberi normákat is figyelmen kívül hagyják, ha például gimnáziumi tanári állásból az egyetemi katedra felé ácsingóznak (mint tette azt Heller Ágnes 1959-ben).

 

Ha valaki az életét, a családját menti árulással, még magyarázható. Valamelyest. Tehát csak megszorítással, ugyanis nem föltétlenül muszáj olyan helyzetbe keverednünk, hogy azután kizárólag spicliséggel lehessen megvédeni a családunkat, barátainkat, bajtársainkat… (egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve). Míg az az állítás, mely szerint „a diktátoroknak [a „gyilkos hatalomnak”] mindenütt dukál” a besúgás, már a teljes morális, mentális szétrohadottság hamisítatlan jele. „Mindenütt” szemetek az emberek – állítja Eörsi László –, mindenki potenciális spicli – állítja Eörsi László –, tehát a „történész” vagy teljesen hülye, vagy hazudik. És ne is Moldovára hivatkozzunk most, a léhűtők úgysem értenék, mit jelent kazánszerelésből, kőműves munkából élni (mondjuk, elvi-erkölcsi megfontolásból, miként Moldova tette, vagy azért, mert momentán léhűtésből nem lehet), tehát vegyük csak Eörsi István ismert könyvét, amelyben részint Angyal István kiállásáról, részint Déry Tibor döntéséről beszél; vagyis mindenekelőtt arról a mártírról, akit egyébként Eörsi László maga is összeszőrözött az Angyal István (1928-1958) című könyvében, s aki kommunistaként (nota bene valódi kommunistaként!) még a pártba sem lépett be, nemhogy spicli-leveleket irogatott volna hatalmi embereknek „egzisztenciális célból”.

Korábban idéztem itt Eörsi István könyvéből: Déry Tibor – klausztrofóbiás lévén – igyekezett volna mihamarabb kiszabadulni a börtönből, ezért megpróbálta rávenni magát a szellemi-művészi kollaborációra. Megígérték neki, hogy hamarosan szabadulhat, „csak meg kell bélyegeznie a forradalmat. Déry kötélnek állt, és napokig törte magát, hogy ilyen célzatú irodalmi művet hozzon létre, de egyetlen olyan mondatot sem bírt kiizzadni magából, amely kielégíthette volna stiláris igényeit… Amióta ezt tudom, a korrumpálhatatlan íróság példaképének tartom: leborulni egy őrmester előtt, átkulcsolni a lábát, sírva könyörögni neki, azt igen, de hazug, rossz mondatokat írni, azt már nem: ennél még a klausztrofóbia is vállalhatóbb”.

 

Tehát van korrumpálhatatlanság. Csak a „többség” korrumpálható. Legalábbis Eörsi László szerint: „a legnagyszerűbb forradalmáraink és szabadságharcosaink többsége is ezt tette”. Eörsi László szerint „mindenütt”. Míg Kertész Ákos szerint ma már nem mindenütt. Míg kedves szerénységem szerint a harmincas években a német társadalom többsége volt antiszemita. Tehát?! Mindig a „többség” oldalán áll az igazság, a morális integritás? Furcsa lesz, amit mondok: szinte soha. Sőt ellenkezőleg! A hitvány emberek (miként Eörsi László is) mindig a többség véleményével, szándékával, ízlésével satöbbijével takaróznak, magyarázkodnak, és ezt pontosan azért teszik, mert: hitvány emberek. Képtelenek megfelelni a kevesek által példázott erkölcsiségnek, nem tudnak „kopott kabátba szokni, úri dölyffel megállni, mosolyogni”, vö. Bódis Kriszta vasárnapi média-szereplésével. Tegyük hozzá: a tisztesség nem föltétlenül követel hősiességet, 1959-ben sem kellett hérosznak lenni ahhoz, hogy valaki becsületes gimnáziumi tanár maradjon, mi több: még a nagyobb karrierhez sem tartozik szükségképpen a spicliskedés. Olykor elegendő az egyszerű tehetség. A diktatúrát nemcsak az arrogancia jellemzi, hanem az is, hogy a zsarnok hosszasan hajlandó udvarolni valamely (számára is) értékes, tehetséges „alattvalójának”, s nemcsak a mesében (Mephisto), ti. például Aczél György híres (némelyek szerint hírhedt) volt erről a tulajdonságáról.

 

Eörsi László meggyalázza Angyal István emlékét is, Eörsi István emlékét is (vagy ahogyan Cseh Tamás énekli: „valami itt [eörsileg is] korcsosul”), és csak azért… mert… Nos, személyesen szeressen Tőkéczki professzor (is) életem végéig, ha értem, miért!

Eörsi László szerint „A történésznek és más társadalomtudósnak [ti. Hankiss Ágnesnek – Gy. úr] illene az ilyen szövegeket megfelelő forráskritikával kezelnie. »Heller 1959-ben gyakorlatilag üdvözli az ’ellenforradalom’ leverését, ami azért is rettenetes, mert ekkor már a legtöbb bebörtönzés és kivégzés megtörtént« – véli Hankiss, aki a tudományos kutatómunkát a jelek szerint szervesen összekapcsolja a pártpolitizálással. Csakhogy e levél akkor lett volna rettenetes, ha a miatt bármelyik fogoly akár egy perccel többet töltött volna a börtönben, vagy ha a nyilvánosságot mételyezte volna”.

 

Tehát pl. Auschwitz akkor lett volna „rettenetes” – az Eörsi László-i logika szerint –, ha a nácik szálanként tépdesik ki a foglyok zsigereit. Eörsi László „forráskritikára” hivatkozik Hankiss Ágnessel szemben. Jó, akkor én azt mondom: a „történelmi forrás” lehet Eörsi István könyve is. Horribile dictu. Amelyben az olvasható, hogy az amnesztia során egyeseket kiengedtek, míg másokat (mint pl. Eörsit) hónapokig ültettek még a börtönben. Soha nem tudták meg, miért, homályban maradt, hogy ki milyen „levelet” írt, telefont eresztett meg az „érdekükben” pró és kontra. Nem én mondom, Eörsi írja. Mármint Eörsi István. Merthogy – nagyon úgy tűnik – nem mindegy, milyen a keresztnév! Vagyis a moral insanityt pontosan az jellemzi, hogy a morálnak a lehelete sem érinti meg, nem tudja, nem érti, nem érzi, hogy a besúgás, a mindenkori spicliskedés a mindenkori (általános) morált „mételyezi”. Közvetve nyilván, de annál hatásosabban, ugyanis még csak elítélni sem lehet hic et nunc a besúgót. Ez az ősfertőző patkányság lényege! És ha igaz, amit Eörsi István ír az idézett könyvben, akkor nyilvánvaló: a Heller-féle leveleket, az ENSZ-hez címzett petíciókat az amnesztia elodázására is fölhasználhatták. Kivétel persze, ha az Eörsi István által kárhoztatott „aláírás” a bebörtönzöttek érdekeit szolgáló alku tárgyát képezte (Kádárék, illetve Illyésék, Németh Lászlóék, Örkényék, Vas Istvánék… között). Nem tudjuk.

Két dolgot tudunk biztosan. Az egyik, hogy Eörsi István így fogalmaz a könyvében: „Az a néhány filozófus és esztéta – Hermann István, Almási Miklós, Heller Ágnes –, akik az 1949-es Lukács-vita után hűek maradtak mesterükhöz, 1957 végén vagy 1958 elején kéretlen levélben határolták el magukat tőle – Hermann és Almási denunciáns hangvétellel, Heller pedig enyhébb formában”.

Ugye?! Amikor a jó stiliszta tolla is megbicsaklik. Milyen a denunciáció „enyhébb formája”? Heller Ágnes egy „kicsit szűz” maradt? A „hangvételnek” nem lehet a „denunciáns” a jelzője, hanem az árulásnak, a besúgásnak vannak jelzői: aljas, gyalázatos stb., vagyis Eörsi állítása így hangzik helyesen: „1957 végén vagy 1958 [1959] elején kéretlen levélben határolták el magukat Lukácstól – Hermann és Almási könyörtelen denunciációval, Heller pedig puhábban (sunyibb módon) fogalmazva”.

A másik, amit biztosan tudhatunk Eörsi István könyvének ismeretében, hogy Eörsi László prókátorkodása hamis, de legalábbis bizonyítatlan (a „levél akkor lett volna rettenetes, ha a miatt bármelyik fogoly akár egy perccel többet töltött volna a börtönben”), illetve erkölcstelen. Mindenkivel, de különösen a börtönviselt Eörsi Istvánnal szemben.

 

Eörsi László szerint „sokkal szerencsésebb lett volna, ha Heller elébe megy a vádaskodásnak, hiszen emlékezett is a levélre. Megúszhatta volna a magyarázkodást, amely egyébként is igen támadhatóvá sikeredett. A dokumentum keletkezésének körülményeiről a Magyar Hírlap online tudósítása szerint azt közölte, hogy első férje, Hermann István hatására fogalmazta meg az eredetileg két és fél bekezdésnyi levelet, a többit (eszerint mintegy öt oldalt) Hermann hamisította. Ha ez így volt, akkor is tudnia kellett róla, hiszen az aláírás az övé. A Magyar Nemzetnek adott interjúja bizonyítja, hogy nem volt kényszerről szó, férjének akart segíteni. (Azt pedig ő sem állította, hogy hatósági manipuláció lenne a dokumentum.) Tehát Hermannt szükségtelen volt az ügyben szerepeltetnie”.

 

Ha „szükségtelen volt” (ah!), akkor – eufemizmus ide, eufemizmus oda – Heller mai „szükségtelen” hazudozása, illetve hajdani „egzisztenciálisan” (értsd szimpla karriervágy által) motivált besúgása egyazon férges, denunciáns erkölcsi tőről fakad.

 

Eörsi László: „A Magyar Nemzet említett számában [Heller] így védekezett: »Egy ilyen rágalomnak nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget, méltóságomon alulinak tartom, hogy beszéljek valamiről, amiről nem is szabadna beszélni, hiszen az egész életem mutatja, hogy ez az egész hazugság. [...] Nem is akarom tisztázni. [...] Egyetlen dolgot tudok elmondani ezzel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy akik ismertek, azok tudják, hogy mi volt a véleményem 1956-ról«. Mindezek nem túl meggyőző érvek, és azzal, hogy a Szent Péter-analógiát említette, tovább növelheti a gyanút maga ellen.”

 

Milyen „gyanút”? A spicliség „gyanúját”? Ezt hogyan „növelhetné”, ha Eörsi László már fölmentette a „gyanú” alól? Vagy csak a mocskospiszkos-faszista-komonista rohatt-mocskos-szemetek gyanúját növeli? Például az enyémet? Nincs rá szükség, gyerekek, az én „gyanúm” eleve maximális. Az „eleve” itt azt jelenti, hogy én Heller „filozófiájából” következtetek a helleri moralitásra. Nem volt szükségem a közzétett levél ismeretére. Mondok példát, ám előtte – a frappírozás okán – idézem Eörsi László soron következő mondatait: „Valószínűleg Heller pályafutásának a mélypontja ez a levél. Ezt követően azonban mindinkább bizonyította demokratikus elkötelezettségét. Csak dióhéjban: az MSZMP KB már 1960 nyarán támadta »revizionista« és »antimarxista« nézetei miatt (s ez egyéb szankciókkal járt [pl. 1967-ben az Akadémián „megvédte” gagyi disszertációját – Gy. úr]). 1968-ban társaival nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovákiai beavatkozás ellen; 1973-ban, a »filozófus-per« során többedmagával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából.  Második férjével, Fehér Ferenccel A magyar felkelés rövid története címmel  írt kötetével – ami nálunk 1981-ben, szamizdatban jelent meg – hitet tett az 1956-os forradalom mellett. Ez az életút mindenképpen tiszteletet parancsol, nemcsak a mai közéleti szereplőkhöz viszonyítva.”

 

Azért ne essünk túlzásba! Tiszteletet esetleg követelhet, ám parancsolni Heller nem parancsol! Ami pedig a lényeget illeti: Eörsi szerint a helleri „életút” parancsol tiszteletet, s nem a Helleri életút része. Hát hogyne. Egyébként pedig az efféle „életút” a tipikus agent provocateur-i pályaív. Az persze nem bizonyított, hogy Heller Biszkuék, Korom Mihályék besúgója lett volna Ausztráliában, Amerikában, Nyugat-Európában, csak épp az ominózus „gyanút növeli” Heller levele, illetve minden megnyikkanása.

Tehát Eörsi László „történész” szerint Heller „A magyar felkelés rövid története címmel  írt kötetével… hitet tett az 1956-os forradalom mellett”.

 

És?! Ki nem szarja le történelmileg Heller „hitét”? Kérdem én ezt a „történésztől”. Mely kérdés – kiterjesztve – így hangzik: igaz-e, hiteles-e történelmileg az, amit Heller közöl „parancsolón” az Eörsi „történész” által idézett műben? Kérem, Heller Ágnes erről a könyvéről így fogalmaz a Filozófiám története című könyvében: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (140. oldal).

 

Erről korábban beszéltem, itt is, most csak annyit: Eörsi László történész. Ugyebár. Heller-mosdató kvázi történész. Diplomáját tekintve persze igazolt tudós, ám az ilyen ember minden, csak nem értelmiségi. Szerinte Heller tisztességét „parancsolón” bizonyítja, hogy „hitet tesz a forradalom mellett” egy olyan könyvben, amelyben a szerző tudatosan torzít („a valóságosnál magasabbra teszi a kivégzések számát”), vagyis a „forradalom rövid történetről” szóló könyvében nem történetről ír valójában, hanem – bevallottan – legendákról, s ezzel szándékosan vezeti félre az olvasót. Vagyis hazudik. Miért az erős kifejezés? Mert a szerző nem jelezte a könyvben: „a kivégzések száma” nem tény, hanem legenda. Kitaláció. Elnagyolás.

 

Huszonnégy évvel ezelőtt olvastam Papp Zsolt cikkében: „Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat. Ez tény. Eljárása Páris ítéletének paródiája. Ez tény. Eljárása szánakozó mosolyt vált ki”.

 

Szánakozó mosolyt is. És a minden ízében hazug, spicli, rongyembernek járó megvetést is. Én ezt már 1988-ban tudtam. Többen tanúsíthatják, Papp Zsolt egy picit meg is orrolt érte, persze nem oly idióta módon, mint Faragó Vilmos (illetve P. szűcs Julianna), nem nevezett „szélsőbalosnak” stb., de láttam a szemén: rosszul esett neki, hogy Heller Ágnest (így mondta Papp Zsolt) „az ő szavait használva bántottam” – annakidején.

 

 

Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 196

Több időt töltök a szöveg utólagos javítgatásával, mint a megírásával, pedig előzőleg kétszer is vissazolvastam.

Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 195

jav.: fáradságot 

Előzmény: Gyurica úr (189)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 194

jav.: rejtekébe

Előzmény: Gyurica úr (189)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 193

jav.: Még ma sem.

Előzmény: Gyurica úr (189)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 192

jav.: ... mit tesz hozzá...

Előzmény: Gyurica úr (189)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 191

jav.: labourösdi

Előzmény: Gyurica úr (189)
Gyurica úr Creative Commons License 2012.02.05 0 0 190

jav.: ... távolabb a történelemben...

Előzmény: Gyurica úr (189)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!