az ember képessége vagy lehetősége a felelős választásra, ill. a külső (természeti, társadalmi, „isteni”) és belső (tudati, lelki, lelkiismereti, hitbeli) korlátoktól, kényszerektől vagy késztetésektől független cselekvésre. Az akarat szabadságának, ill. determináltságának kérdése komplex filozófiai, pszichológiai, társadalom-lélektani, sőt pszichiátriai probléma. A filozófia történetében az akarat totális szabadsága, ill. totális determináltsága mellett érvelő koncepciók egyaránt léteznek. Ezek az akaratot egynemű jelenség- és folyamategyüttesnek tekintik, és egyvalamilyen létezési szintre redukálva tisztán természeti, ill. tisztán szubjektív jellegűnek vélik. A korszerű tudományos ismeretekre támaszkodó, differenciáltabb koncepciók szerint az akarat több létszférát átfogó, sokrétűen összetett jelenség, és a specifikusan humán, céltudatos akaratérvényesítő tevékenység szabadságfokát a természeti (fizikai, biológiai, életkorbeli stb.), a társadalmi (kulturális, szocializációs, jogi, politikai, ideológiai s ezen belül vallási stb.) és a személyes-egyéni (tudati, lelkiismereti, attitűdbeli, motivációs stb.) tényezők együttesen határozzák meg. A keresztény mitológiában és teológiában a szabad akarat sajátos értelmezése az isten által teremtett világban meglévő rossz (bűn, szenvedés stb.) magyarázatára szolgál. E felfogás szerint nem maga az isten, hanem a jót akaró istennel szembeforduló és a rosszat (a tiltott gyümölcsöt, ill. az egyéni bűnt) választó emberi szabad akarat a felelős a világ minden bajáért; a koncepciót a teológia évszázadok óta igyekszik összeegyeztetni az isten mindenhatóságával, mindentudásával és végtelen jóságával, ill. az isteni kegyelemmel, amelyet némely keresztény irányzatok az isten akaratával megegyező minden emberi szabad választás előfeltételének tartanak.
latinul CARITAS, görögül AGAPÉ, a keresztény gondolkodásban a legfőbb erény, amely elsősorban az Isten és az ember közötti ideális, kölcsönös kapcsolatot jellemzi, de megnyilvánul az önzetlen embertársi szeretetben is. Pál apostol klasszikus leírása a szeretetről az Újszövetség Korintusiaknak írt levelében olvasható. A keresztény teológia és etika szerint a szeretet a legsokatmondóbban Jézus Krisztus életében, tanításában és halálában nyilvánult meg. Szent Ágoston így összegezte a keresztény felfogást a szeretetről: „A szeretet az az erény, amely Istennel egyesít bennünket, ha érzelmeink tökéletesen rendezettek, mert általa ragaszkodunk őhozzá!” Ezt és a keresztény hagyomány többi meghatározását a középkori teológia, Aquinói Szent Tamással az élen, más erényekkel összefüggésben tárgyalta, és a szeretet szerepét úgy jellemezte, hogy az minden erénynek az alapja vagy a gyökere.
Bár a reformáció hitvitái többet foglalkoztak a hit meghatározásával, mint a reményével vagy a szeretetével, a hitújítók Isten emberszeretetének páratlanságát abban látták, hogy kiérdemelhetetlen. Ezért azt kívánták, hogy az emberek közötti szeretetet ne „tárgyuk” motiválja, hanem „alanyukat” formálja át az isteni agapé ereje.
Az újabb filozófiai viták az isteni szeretetet összevetették a szeretet egyéb megnyilvánulásaival, valamint a vele rokon szerelem (erósz) fogalmával, melyet a vágy jellemez.
Fagyöngy, örökzöld szomoruság, dicsekszik veled a havas ág, veled remél és emlékezik: látja új lombját s a tavalyit! Üzent a tavasz, hogy jön megint, és kezd a lélek mozdulni, mint a rügy a dermedt kéreg alatt: érzi az első napsugarat, szétnéz s a halálos téli napok után már az is öröme, hogy mint az örökzöld fagyöngyöt az ág, élőnek látja a bánatát.
Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos hegyoldalon indulva mindennap egész odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó szirtek tornyairól lefut a görgeteg vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint fehér foltokban mind alább ereszkedett a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt feléd s az idegen ködű partok felé: úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek meséiben a hű Penelopé után sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.
Ha jutsz ama korba didergő ezüstfiú te nem leszel tisztább tisztesebb se jobb zsugorodva húsban zsugori leszel mohó s mint öreganyád egy tányér meggylevesért megostoroznád a világot
Hogy eljövendő ne legyen ami írva van ellene szedd a jószert a mérget nyugodtan ezüstfiú a rossz álomtól se félj hemperegj ágyadon bátran mint hölggyel mint mentőangyallal a fénylő a szivárványos irgalmas katasztrófával
Hangulat. Egy érzés. A kimondhatatlan. Mikor minden kidõlt fa fáj, s a szavak nem hagyják el a szájat. Bent rekednek. Összenyálazódva õrlõdnek… Már nem tudod, ki vagy. Kendõ talán halott fák szemén - - -
