A HGY hitvallási irata nem tehető felelőssé azért, ha az ottani kialakulatlan viszonyok között az egyes személyek és érdekeik el-elsodorták a tanítást az Igében található zsinórmértéktől. A prot. "tanítási káosz" meg inkább annak tudható be, hogy a XVII. század végétől egyre kevésbé lehetett számítani a világi hatalomra az ellenkező vélemény elnyomásában. Íme, mikor az ókori egyház nélkülözte a császár kardját, legalább annyira tele volt eretnek irányzatokkal, mint a protestantizmus a mai időkben, sőt mára Róma sem képes minden helyen keresztülvinni doktrinális akaratát, hanem kénytelen eltűrni, s helyenként félig-meddig hivatalos formában legalizálni a kebelében élő különböző irányzatokat. Úgy vélem, nem a pápai, sem a püspöki rendszer, s még csak nem is a zsinatok vagy a hagyomány tudja garantálni a tanegységet, hanem csakis az Isten kegyelme, s ha az nem adatik, akkor a kard és a máglya. Ennek az egyházi vezetők is tudatában voltak Ágostontól Kálvinig: a donatistákat és Szervétet ugyanaz a balul elsült buzgalom irtotta ki.
Sajnos az egyetemen bezárt a gépterem és engem kiebrudaltak, ezért csak most tudom folytatni válaszomat. Másfelől örülök is neki, hogy ilymódon egy levélváltással több eshet meg egy napon. (Pénzügyi okokból csak éjfélkor lépek föl a hálóra itthonról.)
Nos, (528)-as észrevételed másik hangsúlyára, miszerint konkrétan a földesurakról tudtad úgy, hogy lefoglalták az egyházi javakat, azt kell felelnem: bizony nem csak a földesurak, hanem a birodalmi és egyéb városok magisztrátusai is cselekedtek ilyesmit. A fejedelmek is ritkán döntöttek egymaguk valamelyik felekezet mellett, hanem tanácsosaik, jogászaik útmutatása alapján. Ezek között a reneszánsz kortól igen szép számmal akadtak művelt, mondhatni: felvilágosult fők, akik belátták, hogy az adót nem fizető egyházi birtokok, a pénzügyileg privilegizált árutermelés központjaként szolgáló kolostorok, a naptárat telitarkázó, messzemenően elüzletiesedett egyházi ünnepek (a velük járó tömeges dologtalansággal, erkölcstelenséggel és ellenérték nélküli pénzkiáramlással) nem használnak sem a köznépnek, sem az államnak. Ezt nyilván fel lehet úgy fogni, hogy irigységből rátették a kezüket az egyházi birtokokra. Közgazdász ugyan nem vagyok, de azt jól tudom, hogy ezek az adó, katonáskodás, közmunka stb. alól kivont óriási jószágok nem mozdítják elő azt az egészséges gazdasági fejlődést, amit az akkori kapitalizmus még legalább megközelített. És e tekintetben édesmindegy, hogy a nürnbergi patríciusok oszlatták fel a kolostorokat vagy a klévei herceg.
Luther Márton egyik iratában (Egy gyülekezeti közpénztár szervezete, 1523.) részletesen beszél arról, milyen célokra kellene fordítani a Leisnig városkában vitássá vált apátsági jövedelmeket. Azt tanácsolta saját fejedelmének, hogy ne engedje elűzni azokat a szerzeteseket, akik maradni akarnak, hanem hagyja meg őket éltük fogytáig ugyanolyan ellátásban, mint annakelőtte. A távozóknak juttassanak annyit, amiből tisztességes új foglalkozást kezdhetnek. A hozományt bevivők kapják vissza részüket, s ami megmarad, kerüljön be egy közös pénztárba, melyből a rászorulókat segélyezik. Ez volt ugyanis az ókorban az egyházi javak rendeltetése, s nem az, ahová ezer év alatt fajult ez a név.
Sajnos ő sem tudott konkrét megoldást arra, ha az egykori alapítványtevők leszármazottai rendre bejelentkeznek örökségük eme részéért, bár annak visszaadását méltányosnak tartotta. Hasonló tanácsokat fogalmazott meg a csak névleg egyházi tisztviselők jövedelmeiről, a kamatra kiadott javakról, a szerzetesi koldulás tilalmáról, iskolákról, öreggondozásról, a pénzesláda kulcsairól, leltárakról és egyebekről. Ez a mű megvan a reformátor írásainak pozsonyi kiadásában, a II. kötet 89-113. oldalán: talán valamikor eljutok a közzétételéig.
Ennyiből is látszik, hogy nem egyszerűen a földesurak kapzsisága dolgozott a papi javak ellen, hanem a közösség minden tagjának többé-kevésbé érvényesülni kívánó gazdasági érdeke: a szegénység fölszámolása, a tisztességes polgári foglalkozások serkentése - s mindez azon eszközzel, hogy a holt vagyontömeget méltányosan visszajuttassák a gazdaság érrendszerébe. Luther persze sokat emlegeti a keresztyéni szeretetet, ahol kifogy a közgazdasági bölcsességből és szembekerül az egyes emberek vagy csoportok harácsolási vágyával, de tőle, a világot sosem látott, hiányos jogi-történelmi képzettségű teológustól ez a próbálkozás is díjazható.
Nem látok itt sok különbséget. A magisztrátus (fejedelem stb.) adóügyi, koldulás-ellenes, munkakerülés-ellenes és egyéb gazdasági okokból hajlott az ilyesmire. Konkrétan: nem volt ínyére a kolostorok adómentessége, serfőzési privilégiuma, kiközösítési gyakorlata, az általuk szervezett búcsújárások, mert elvonták a hívek erejét, idejét a munkától, pénzét a gazdálkodástól / adótól, hűségét az államtól / földesúrtól, satöbbi.
Van egy ilyen elképzelés: A páli levelekben olvashatóak az üdvösségre vonatkozó részek is, bizony kellenek a jó cselekedetek, de nem azok alapján ítéltetünk meg, mivel ha én befogadtam a szívembe Jézust, Jézus beköltözik a szívembe, elmondok TISZTA SZÍVEMBŐL egy üdvözítő imát, ezáltal a Szent Lélek (Szellem) megpecsétel, és mivel megpecsételt a SZENT Lélek, így én is szent vagyok és külön vagyok választva Istennek. Szent: elválasztott, kiválasztott Istenhez. A Szent Lélek és Jézus formál engem belül az Ő képére. A belső emberben. Új életem van, mivel meghaltam a kereszten Jézussal, megfeszítettem Vele, amikor elfogadtam Őt személyes megváltómnak. Ebben az új életben fontosak a jó cselekedetek, de már másképp. Ha lesz időm és igény is lesz rá, kifejtem.
A böjt kérdéséről áttérve a bűnbánat és vezeklés kérdésköréhez.:
Láttam egyszer egy nagyon jó norvég töri filmet, amelyben egy bizonyos lovag - valami lehetetlen viking neve volt, nem bírtam megjegyezni - nagyon bűnös életet élt, Oslo melletti udvarházában csinos norvég lányokból valóságos háremet tartott maga körül, de eztán már nem bírta tovább a bűnös életet és elhatározta, hogy bűnbánatot tart.
Megkérdezett egy szerzetest, hogy mit tegyen, az azt tanácsolta neki, hogy vallja meg bűneit Krisztusnak és zarándokoljon el Nidarosz (?) katedrálisába.
A lovag meg is fogadta a tanácsot és elzarándokolt ebbe a Nidaroszba, ami valahol messze északon feküdt állítólag a régi Norvégiában.
Tél volt, óriási hó esett, a lovának a hasáig ért a hó, a végén már ő húzta a lovat, de a végén csak megérkezett a katedrálisba.
Ott arccal a földnek, karjait kereszt formában széttárva lefeküdt az oltár elé és keserves sírásra fakadt. Végül egy helyi pap föloldozta.
A film vége most nem lényeges (egyébként heppi endes volt), itt azon van a hangsúly, hogy a zarándoklat, mint fizikai megterhelés, segít a lélek megtisztulásában és ezáltal a bűnbánatban és bűnbocsánatban is.
Nekem néha az a benyomásom, hogy ti a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttétek az udvarra.
Ti. hogy a középkori kereszténység hagyományainak vakbuzgó és válogatás nélküli üldözése során egy sor értékes hagyományt is kitöröltetek a hitgyakorlás módszereiből.
Nekem a kálvinizmus ezért egy kicsit száraznak, sótlannak tűnik, de hát lehet, hogy bennem van a hiba...
Manapság egyre elterjedtek a bemerítkezések is. Fehér ruhában kell a vízbe menni, két pásztor a víz alá merít. Mint az őskeresztényeknél vagy Keresztelő Jánosnál.
Azért ezt emeltem ki, mert egy nagyon egyszerű, általánosan ismert, a hitgyakorlat alapjait érintő kérdés. Az átlényegülés/jelenlét sokkal bonyolultabb, sokaknak nem is érthető és nem is fontos.
Ezzel megleptél, sok mindenre gondoltam, hogy mit fogsz írni, de spec. a keresztség nem jutott eszembe. :-)
Érzékelek elég sok káoszt a világban, protestáns oldalról is, rómkat oldalról is, ortodox oldalról is (hogy most a másvallásúakat, az ateistákat ne is említsük). A keresztség tűnt nekem az egyik legkevésbé aktuális harctéri terepnek. (Nem tudom, hogy a reformáció korában mennyire volt az, megjelent az anabaptista mozgalom, de nagyon nagy tért nem nyert tudtommal. Bár ennek a kemény reakció is nyilván oka volt.)
Nekem vannak baptista barátaim, ismerek református-baptista vegyesházasságot, legjobb tudomásom szerint nincs gond ezügyben. Ettől még simán tartunk mondjuk baptistákkal közös istentiszteletet. Viszont ismerek olyat is (rokon), aki református, de a gyerekeit nem akarja "megkereszteltetni", majd ők vegyék a keresztséget, ha döntöttek. Nagy lelkesedést ugyan nem váltott ki mindenkiből, de nagy megbotránkozást sem.
Róma püspökének primátusa tehát – a római katolikus egyház tanításától eltérően – hosszú történelmi fejlődési folyamat eredménye volt. Infó: olyan tanítása nincs a katolikus egyháznak, amit te itt kifogásolsz. A primátus is (hasonlóan számos egyéb, am már alaptéelnek számító dologhoz) valóban fejlődés eredménye.
Tegnap bementem a Millenium könyvesboltba, s bár sem időm, sem pénzem nem nagyon volt, elkezdtem csemegézni a polcokon.
Több érdekességet is találtam:
Owen Chadwick: A reformáció
Henry Chadwick: A korai egyház
Nem tudom, hogy a két Chadwick rokonságban van-e egymással.
Továbbá a kezembe akadt egy kelta kereszténységről szóló, jónak tűnő kis összefoglaló.
Nem túl vastag, de viszonylag alapos, színes képekkel.
Ha a Gyurcsány Fletó meg a rablóbandája nem venne ki minden hónapban 10 ezer Ft-ot a zsebemből, valószínűleg meg is vettem volna mindhárom könyvet:-((((((
Egyébként a kelta kereszténység liturgiában, naptárban és egyházszervezetben is eltért a rómaitól.
Csak Kr. u. 661-ben, a Whitby városában megtartott szinóduson (zsinaton) erőszakolták ki a római egyház legátusai a két egyház unióját, ami lényegében a kelta kereszténység beolvasztását jelentette.
Róma püspökének primátusa tehát – a római katolikus egyház tanításától eltérően – hosszú történelmi fejlődési folyamat eredménye volt.
Thx mind az irodalmat, mind a vita felidézését. Tengermély sajnálattal fenntartom vélményemet a HGY-s tanítási káoszról, ennek legfeljebb annyi az ontopic része, hogy a protestáns csapatok tanítási káoszához a reformáció (annak is különösen hatalmi harc része) vezetett.
Egyetértek. Érdemes elolvasni Pázmány Péter művét is, a Prédikációkat, melyben a keresztény olvasókhoz szól. De a jogtudós Werbőczy Hármaskönyvét is, mely ír a műveltségről, jogról, nemzetről. A XV. században M.O. lakossága 4 millió, a XVI. század 2. felében a 4 millió lakosból a 2 országrészből 3.2 millió protestáns.
A szentek kérdése is izgalmas téma. Ki a szent a protestánsok értelmezésében? És az, hogy egyes tanítások szerint ha Új szövetség lépett életbe, akkor a Mózesi tízparancsolatot a Páli levelekben olvasható "parancsolatok" váltanák fel?
A többi vitapartnerhez képest enyhének mondható felvezetéssel igenis meg vagy említve Te is - csakhogy nem a r.k., hanem a HGY-vitákkal kapcsolatos részlegen: ott, ahol a HGY hitvallását próbáltátok megfúrni. Ezt megőrzöm mint érdekességet és saját megmaradt lojalitásom dokumentumát: remélem, nem bántalak meg ezzel.
---
A szerzetesközösségek szétzavarása sajnálatos módon megtörtént, nem is kevés alkalommal, bár sokkal jellemzőbb volt a magától történt szétszéledés. Luther általános felhívása a házasságra különösen sokakat kifordított a cellájukból / zárdájukból. Általában a világi hatóságok ragadták magukhoz a cselekvést: közjóléti meggondolásokból megvonták tőlük a javadalmakat, lefoglalták az alapítványokat, megtagadták tőlük az addig élvezett adó-kiváltságokat, és így tovább.
Richard Friedenthal könyvének (Luther élete és kora) 408. oldalán összefoglal egy képromboló akciót St. Gallenben: itt maga a polgármester vezette a rombolást, a támadás fő célpontja pedig a "szerzetes" névre nemigen érdemesíthető apátúr volt, aki akkorra már elmenekült a helyszínről. A maradni kívánó szerzeteseknek bántatlanságot biztosítottak - legalábbis egy időre. Másutt (írja ugyanő a 410. oldalon) a köznép rontott be baltákkal a templomba, hogy a bálványképeket elpusztítsa, és ennek során összecsapásokra is sor került.
Egy másik példa is eszembe jut az erőszakos szétkergetésre: Genfben követték el még Kálvin megérkezése előtt, és egy szenvedő alany, Jussie Johanna apáca írásából egészen pontos leírásunk is van róla. Az eset a szelídebbek közül való: itt csak csúfolásnak és fenyegetésnek voltak kitéve, és maguktól vándoroltak el, mikor Bern nyomására bejö(hete)tt Genfbe a reformáció. A részletek Pruzsinszkynál is olvashatók: http://iratok.fw.hu/egyhtori/kalvin/eletrajz/pruzskal/PP1_2_03.HTM
Nem mentségként, hanem ellenpontként említem meg, hogy a reformprédikátorok maguk is a fejükkel játszottak, mikor egy-egy magisztrátus elé terjesztették az Igét, és az arra alapozott reformálási menetrendet. A püspöki, érseki rangú fejedelmek nemigen teketóriáztak, ha az ilyet le kellett nyakazni vagy csak megkorbácsolva kivetni a város határából.
Németországban az augsburgi vallásbéke környékén szervezett kereteket öltött az ellenkező vallás(ok) kiszorítása: maga a fejedelem vagy a császár adott parancsot arra, hogy a lelkészek írják alá ezt vagy azt a hitkiegyenlítő formulát, különben fel is út, le is út. Egész Európa teli volt abban az időben vallási menekültekkel, és az ev. vidékeken olykor jobban gyűlölték a ref. konfesszió követőit, mint a r.k.-okat, mert amazokra nem vonatkozott a vallásbéke.
---
Ágostonról magyarul ma is kapható a boltokban Giovanni Papinitól egy r.k. szellemű életrajz, valamikorról a XX. század elejéről újranyomva. A polcomon van egy vaskos német nyelvű Ágoston-monográfia Peter Browntól, de mivel németre van fordítva, nem látom hasznát. Az amerikai, ev. hitvallású Jaroslav Pelikannak a XX. szd. második felében írt dogmatörténete (Chr. Tradition) elég részletesen ír róla és kegyelemtanának utóéletéről. Harnack Dogmatörténete fenn van a http://www.ccel.org -on angolul: ő a maga nagy tudományosságával és liberális teológiájával inkább forrásnak, mint kalauznak használható. De minden valamirevaló egyháztörténet és keresztény irodalomtörténet elég alaposan ír róla. R.k. szemszögből talán Vanyó László Az óker. egyh. és irodalma c. alapműve a legjobb effajta mű, emlékeim szerint legalább ötven oldalon át taglalja Ágostont és követőit. Kapható két kötetben a Ferenciek tere és az Astoria között, a Szt. István Társulat boltjában.
tengermély sajnálattal (vagy inkább tisztelettel): Ligouri Alfonz nevének ismeretében sem vagyok bizonyos, nem hogy abban, hogy mely században alkotott. :))) Hidd el, tőled egy ilyen elírást is szívesen veszek! Remélem, az utókor megérti elfogultságomat.
OFF: megnéztem írásaid összefoglalását. Ha jól látom, nem szerepelek rajta. Ezt magam sem tudom, inkább öröm avagy bánat kellene legyen, hogy se az elrettentő vélemények se a nagy viták sora se fértem bele. :))) (Persze, tudom, sose voltam nagy vitázó.) Egy kis segítségkérés: itt a topicban említettem, hogy a reformáció korában (ismereteim szerint) számos országban zavartak szét és dúltak fel katolikus plébániákat, szerzetesházakat. Erre forrást sajnos nem találtam. Egy urban legendet emlgettem fel avagy Te hallottál-e ilyenről?
Álláspontod tisztázását örömmel tudomásul vettem, és én is elnézésedet kérem, amiért erősen nekedtámadtam. Megismételt ellenvetéseidre azonban nem kívánok részletesen felelni: eleget írnak a témáról a megjelölt források.
Csak annyit tennék még hozzá saját állításaimhoz, hogy Ágoston csakugyan prekálvinista volt, sőt ő volt a lutheri-kálvini irányzat fő egyházatyája.(Ugyanakkor pre-rómaikatolikus is volt, mert ezek a hajlamok az ő személyében és korában még nem zárták ki egymást.) Luther a maga előreformátori korszakában (1512-17) örömmel tudósítja ismerőseit arról, hogy az egyetemen Ágoston diadalmasan nyomul előre, méltán háttérbe szorítva Arisztotelészt, Tamást, Scotust meg a többi szócséplő álbölcset, ahogy ő fogalmazott. Kálvin írásaiban (Institutio, Pighius ellen) egész bekezdések találhatók Ágostontól szó szerint átvéve, és többek között ő mondta azt is, hogy "Ágoston teljesen a miénk." Annak dacára mondta ezt, hogy ő is eltért Ágostontól a szakramentumokra és az eredendő bűnre tett hangsúlyok némelyikében, és sokkal határozottabban az egyháztanban. Ágoston tehát nem kálvinista volt, csak prekálvinista, mert az ő kegyelemtani gondolatai ma már jószerivel csak a hitvallásos kálvinizmusban élnek.
A janzenistákat kriptokálvinistának nevezte pl. egy Jurieu nevű ref. hitvédő a XVII. szd. végén, és nem megvetésből, hanem mély rokonszenvvel. (Forrás: Berecz Ágnes: A janzenizmus hatása Magyarországon... - a neten elérhető) Czakó Jenő egy Desmarets nevű hugenotta teológustól is idéz hasonlót. Ők felismerték az odaát bujdosó evangéliumi igazságot és hitrokonaikként üdvözölték annak kétségbeesett utóvédharcosait. De beszélhetnék még Philip Schaff vagy Adolf Harnack szavaival is, akik oly különböző alapállásuk dacára az egész páli-ágostoni gondolatkört elsiratják, mint amelyet Róma kiölt saját kebléből a janzenizmus eretnekítésével.
Kedves Fuly!
Bíztam benne, hogy valamilyen formában kiállsz majd mellettem, de az általad mondottak ellensúlyozására máris kénytelen vagyok kiigazítani magamat a sajár (440)-es írásom kapcsán: Liguori Alfonz sokkal inkább XVIII. századi író volt, mint XVII. századi. Talán elhiszi nekem az utókor, hogy csak a billentyűzetem dadogott.
Bizonyos esetekben valóban nem szabad mereven ragaszkodni az egyház böjti rendelkezéseihez, hanem a lelkiismeret szavára kell hallgatni.
Példa: láttam egy filmet Nagy Alfréd királyról, abban volt, hogy a pogány dánok pont a nagyböjti időszakban törtek rá Merciára és vadul fosztogatni kezdtek. Fölgyújtották a templomokat és a kolostorokat, a papokat és szerzeteseket megölték, a szerzetesnőket megbecstelenítették. Ekkor lépett színre Nagy Alfréd kicsiny, de élő hittől duzzadó seregével. Az egyik nap egy kolostor udvarán vertek tanyát, de a perjel nem akart nekik húst adni a raktárakból, mivel éppen nagyböjt volt.
"A harcosaimnak húsra van szüksége, hogy szembe tudjanak szállni a dánokkal" - mondta a király szúrós szemmel a perjelnek.
Az csak forgott-morgott egy darabig, hogy nagyböjt így, meg nagyböjt amúgy, de végül kiosztotta a húsvéti sonkát a vitézeknek.
Azok megerősödve az energiadús kajától, úgy szétszórták a pogány fosztogatókat, hogy írmagjuk sem nagyon maradt.
Szóval a böjt merev értelmezésével azért óvatosan kell bánni:)
"Nem véletlen, hogy a magas műveltségű zsidó és iszlám világban sosem terjedhetett el az ilyesmi: sem a zsinagógákban sem a mecsetekben nincsenek képek és szobrok. "
Ugyan már Huldrych! Ne viccelődj már!
Az iszlám világot magas műveltségűnek nevezni?
Sokkal több az analfabéta, mint a nyugati világban.
No jó, elismerem, hogy kábé a XIII. sz.-ig előttünk voltak kultúrában, de azóta úgy lemaradtak, mint a borravaló:-))))
Ez nem ugyanaz, mint amiről én beszéltem, de tényleg van ilyesmi.
Sok evangélikus és református gyülekezetekben előre kitöltött kis kelyhecskékbe töltik ki a bort, állítólag egészségügyi okokból a fertőzésveszély miatt.
Bevallom, hogy én személy szerint jobban kedvelem a hagyományos, nagy közös kelyhet, mert ott jobban kijön az Úrvacsora közösségi jellege.
Nálunk a lelkész egy fehér kendővel minden úrvcsorázó után tisztára törli a kehely szélét.
Nem azt mondom, hogy egy szigorúbb ÁNTSZ-ellenőr ezt elfogadna, de ennyi eü. kockázatot a bűnbocsánatért fölvállalhat az ember.:-)))))))
Én jártam olyan gyülekezetben látogatóban, ahol az Úrvacsoránál lehetett választani: szőlőlét vagy bort iszom, már előre ki voltak öntve kis poharakba és mindenkihez odamentek, hogy vegyen és válasszon.
A protestantizmus a böjt kérdését az ember lelkiismeretére bízza. Ennél fogva valóban sok protestáns elhanyagolja ezt, mert nem találja fontosnak, nem tulajdonít ennek jelentőséget.
Egyébként szerintem sem fontos. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy kell időnként böjtöt tartani, de ennek sokkal inkább egészségügyi, mint vallási jelentőséget tulajdonítok.
Abban mindenesetre a Caballeronak igaza van, hogy nem ildomos repedésig töltött gyomorral istentiszteletre vagy misére menni, mert az ember aligha fog tudni oda koncentrálni. Meg más egyéb kellemetlen következményei is lehetnek:))
Nálunk evangélikusoknál régebben volt egy íratlan hagyomány, állítólag még maga Luther vetette el, hogy Úrvacsorához üres gyomorral vagy legalábbis nagyon szerény reggeli után illik menni. Egy ideig én is gyakoroltam ezt a hagyományt, elvétve még most is megteszem, de vallási szempontból nem tulajdonítok különösebb jelentőséget neki.
Arra azért odafigyelek, hogy istentisztelet és főleg Úrvacsora előtt nem "zabálom degeszre magam", ahogy a Caballero fogalmazna.
A Szentírás nem tartalmaz előírásokat arra vonatkozóan, hogy hogy kell kinéznie egy keresztény templomnak vagy imaháznak. Sőt tkp. az Újszövetség nem is beszél ilyen értelemben templomról, csak a régi jeruzsálemi zsidó templomról, ill. szimbólikusan a Szentlélek templomáról.
A keresztény templomépítészet tehát emberi hagyományok alapján, hosszú évszázadok fejlődéseképpen alakult ki.
A festmények és szobrok pogány (hellén-római) hatásra kerültek be a templomokba, a képi ábrázolás a zsidó kultúrától teljesen idegen volt, szigorúan tiltották is.
A reformáció valamit visszahozott ebből a szigorúságból, s bár én nem érzem pogányságnak a templomi festményeket, de lehet hogy a nálam szigorúbb fölfogású Huldrych, Haliho és Nemo más véleménnyel vannak erről.
Sok radikális protestáns felekezet szántszándékel nem épít templomot, mert azt nem tartja levezethetőnek a Szentírás alapján. Ezek a közösségek templom helyett imaházakat vagy gyülekezeti termeket építenek.
Nálunk evangélikusoknál azonban funkcionálisan és építészetileg is elkülönül a templom és a gyülekezeti ház.
A templom a vasárnapi és ünnepi istentiszteletek, ill. a szentségek kiszolgálatásának helye. Építészetileg a hagyományos templomformát követi, díszítéséről korábban már szóltam.
A gyülekezeti ház a kevésbé kötött alkalmak, gyülekezeti délutánok, szeretetvendégségek, bibliaórák, ifjúsági foglalkozások, hittanoktatás stb. helyszíne.
Egy nagy központi terme van közösségi célokra hosszú asztalokkal és székekkel.
Büfé ugyan nincs, de konyhája van, ahol szükség esetén teát és meleg ételt is lehet főzni.
