Máskor szárnyakkal álmodom, vállamból nőnek ki, mikor az utcán megyek. Ilyenkor szabadnak érzem magam, felröppenek. Az emberek csodálkozva mutogatnak, én meg nagy köröket írok le az égen. Kicsinek és távolinak látom őket. Sokáig körözök
fent, élvezem a napfényt. A lentiek lélegzetvisszafojtva figyelik tökéletes mozgásomat. Egyre többen vannak, némelyik már próbálgatja szárnyait, mikor felébredek.
Megmosakodom.
Felöltözöm.
Beülök a kocsiba. És érzem, hogy hátul nyomnak a szárnyaim, a deréktámasz ugye, meg a feszített biztonsági öv. Aztán látok egy borostás alakot behajolni egy kocsi ablakán, a piros lámpánál, a lába olyan furcsán hajlott, és az egész alak tízcentivel a föld felett lebeg. Tényleg furcsa, mire nem képesek, hogy egy kis pénzhez jussanak!
Aztán megállít egy rendőr, és azt mondja, magának nem itt a helye, menjen vissza az ágyába, és ébredjen fel rendesen, mert az elszabadult álmaival már tele van a város, nem győzik elterelni a forgalmat.
És akkor hazahajtok, és visszabújok az ágyba, hogy végre felébredhessek, rendesen.
Úgy tűnt, már senkit nem érdekel. Örülök, hogy azért benéztél. Feléleszthetjük mostmár, pl. így:
Az történt, hogy álmomban haslövést kaptam, és mivel tudtam, hogy ez súlyos, próbáltam szenvedni, és mindenkinek mutogattam a dolgott, beledugtam az ujjamat az ingen keresztül a lyukba, de mégsem éreztem fájdalmat, így nagy odafigyelésembe került, hogy folyamatosan nyögjek és sóhajtozzak, és behajtsam az elismeréseket és sajnálkozó pillantásokat, és sehogy sem akart vérezni, hogy legalább kívülről is látsszon ez a súlyos sérülés, és már kezdett beforrni, mire eljutottam az orvoshoz, aki benyúlt egy hosszú, nyeles csipeszhez hasonló fogóval, és kicsippentett belülről valamit, ami fémesen koppan a vesetálban, mikor elengedte, de sehogy sem tudtam megnézni, mert le volt kötözve a fejem az ágyhoz, és akkor az orvos felment az internetre és kinyomtatott onnan egy régi printeren valami hosszút, majd a a kinyomtatott több méteres leporellóval körbe bekötözte a sebemet és azt mondta: Hazamehet ... mostmár!
Ha minden igaz, jövő hét szombat - és megyek Bpestre egy fotóstól Sigma-optikát venni. Előtte való napon Bécsben megvennénk egy Konica-Minolta 7d-t, 18-70-es optikával (most nagyon jó ára van, 1 Gb-s kártyával együtt 789 Eu). Akkor lehetne egy kis találkozó-félét tartani - de még messze van, sok víz (folyna) le a Dunán (ha lenne benne nálunk...).
Az zavarja össze itt a képet egy kicsit, hogy értékelő és értékelt ugyanabból a körből kerül ki. Néha azzal mérik az értékelő értékelését, hogy ő maga milyen képeket készít. Ez olyan, mintha MGP-től azt várnánk, hogy sok jó színdarabot írjon/rendezzen mielőtt kritizálná. Vagy egy színésztől várnánk, hogy egy konkurrens előadást objektíven értékeljen.
Persze másrészről meg egyfajta kiegyensúlyozottságot hoz a kreditrendszer, még ha követhetetlen is, és lehetővé teszi, hogy egyesek inkább fotózzanak, mások inkább értékeljenek, ha ehhez van kedvük. Aztán már csak el kell ajándékozni a mértéktelenül értékelőknél felhalmozódott kreditvagyont a mértéktelenül fotózók részére.
Én olyan kritikát szeretek (nemcsak a képeimmel kapcsolatban), ami kiegyensúlyozott.
Elemzi a jónak talált dolgokat és felhívja a figyelmet a kerülendő dolgokra. Hab a tortán, ha előbbin keresztül történik az utóbbi. (Bár ez sokszor elképzelhetetlen.)
Ha csak simán a kerülendő dolgokról van szó, akkor kell lennie egy bizonyos fajta kapcsolatnak közöttünk, hogy az teljesen helyén legyen. (Nem konkrét, személyes kapcsolat, hanem egy kvázi is is elég. Pölö általam nagyra tartott képeket készítő ember, ha a képkészítést nézzük.)
Mondjuk mindenben a kiegyensúlyozottságot kedvelem... (No és persze az eleganciát, de ezt azért talán, mert én nem nagyon bírok ezzel a tulajdonsággal. Asszem.)
Tuti egyről beszélünk! És dús volt a füst, az égés pedig egyenletes. Se az elején, se a végén nem kellett kompromisszumot kötni... (Az eleje kissé dohányosabb, a vége meg inkább vaniliásabb volt.)
Egy NDK-ás kamionostól kaptuk egy haverral. Amit szerettem benne: nem volt túl száraz, nem égett el gyorsan, de nem kellett félni a kialvásától. Akármilyen jól megtömtem, mindig égett, nem volt gond a rágyújtással.
Az illatáról írtam: nem az a nagyon erős, inkább finom diszkrét vaníliás illat, ami mögött azért a dohányét is érezni lehetett.
A füstje gyönyörű, lágy, nagyon halvány kékes-szürke volt.
Látod, még most is itt van az orromban...
Ha azt szívtam, még a kialakuló hipochondriám is elcsitult.
Ó!!! Én még szívtam Amsterdamert! A kéket. A szélmalmost! És imádtam! Aztán megszűnt az importja...
Karakterében leginkább a "tökéletes társ" jelző illetné meg. Sosem csalódtam benne és mindig megvígasztalt, inspirált, vagy lehűtött. Persze én is ennek megfelelően bántam vele. "Egydohányos" időszakom volt az akkor. Azóta sem tudok egy meghatározott fajtára ráállni...
Az ijesztgetés vele jár. (Sajnos.) Szerintem nem a pipázás teszi tönkre az embert... (Inkább fordítva!) :o))
Nekem hosszabb szárú pipáim vannak, mert szenvedélyesebb pillanataimban néha a kontrollvesztésig erőset szippantok. Hidegebb a füst...
Ha egyszer mégi újra, akkor a MacBarenék Aromatic Choice típusú dohányát ajánlom. Szerintem ideális újrakezdő dohány.
De persze a sötétkék Amsterdamer... (De örülök, hogy említetted!)
Na igen. Van a szimpla cigizés és a van a dohány élvezete. Én az esetek döntő többségében és persze életmódomból adódóan cigizek. (Sajnos.)
Van ebből is kétféle. Első eset, mikor a nikotinéhség miatt gyújtok rá és van a másik, mikor az ízre és a tevékenységre van szükségem. Ez utóbbi általában a komolyabb koncentrációhoz szokott kötődni.
A szivarhoz nem igazán értek, így tapasztalat barátom útmutatásait szoktam követni, pláne a megfelelő kiválasztásában. (Nem is akarok benne elmélyedni, mert meg akarom őrizni az "elcsábítottság"-érzetet, ami minden alkalommal meglep, mikor szivarozom.
A dohány hatása mindig ugyanaz, bármilyen formában is szívod. A pluszt az ízek adják. Az ízeket meg a keverék íze+maga a pipa+a szívás technikája(+a pipázó ízlelése).
Kis magyarázat:
Latákia:
Sötét színű arab dohány. Tisztán nagyon kevesen fogyasztják. (Kábé azért, mint az iszonyat büdös sajtokat is.) Én se kedvelem, csak keverékben, ami erre van alapozva. Ha jól ég, akkor kellemes, kicsit szivarra emlékeztető füstös íz kombinálódik a kakaóivás utáni ízzel. (Bár ez utóbbi csak nagy odafigyeléssel vehető észre, de ez a titok.)
Virginia:
A szőkedohány. Kicsit édeskés, finom lágy íze van. (Rosszul használva viszont csípős és büdös.) Amerikai származású. (Kábé Marlboro a papír íze nélkül.)
Cavendish:
Ez egy eljárás. Általában virginia (vagy valamilyen más alapdohány) dohány valamilyen ízesítőanyaggal történő kezelését jelenti, és még persze sok mást a gyártással kapcsolatban. Kevés cég csinál jót ebből. (És sok nagyon gagyit, mert sokan hisznek az illatnak a zacsi kinyitása után.)
(A fentieken kívül sok más típus is van, de ezt nem részletezem már, mert asszem már így is OFF ez a szöveg...)
________________________________
Ha egyszer lesz találkozó és eljöttök, szívesen bevezetlek benneteket a pipázás rejtelmeibe. (Illetve bárkit, akit érdekel a dolog.)
Prága állítólag a környéken az egyik legjobb dohánylelőhely! Magyarországon sajnos meghalt a jó dohányok piaca... :o(
A volt életemben másfél évet pipáztam. Kb. 30 és 32 év között. (Már vagy 26 éve). Nagyon szerettem, két-három pipám volt - általában rövid szárúak. Dohányból négyfélét ismertem: kettő holland (Amsterdamer volt az egyik, a másikra nem emlékszem), kettő magyar-fél: Club és Star. Az valóban nagy élmény volt, ha olvasás-írás közben pipázhattam... Aztán egy torokgyulladás, ijesztegetés gégerákkal (Babits, Kosztolányi) - és hipochondriám nyomására leszoktam róla. Sem azelőtt, sem utána semmiféle nikotin.
De a csutora íze még a számban van, orromban pedig az Amszetrdamer fínom vaníliás illata.
Közben kiderült: a krónikus torokgyulladást egy - pancsolós helyről beszerzett szekszárdi kadarka-féle okozta. Kizárásos alapon jöttem rá, azt a "forrást bedugaszolva" elmúlt a gyulladás.
De most, így olvasva Holparcs, kicsit irigyellek...
----
Ezredes! Valahogy így vagyok én is: csak olyan képre írok valamit, ami kicsit megfog. És ezekre pedig általában jókat írok - legfeljebb itt-ott ejtem el kritikai megjegyzésemet. De én nem vagyok jó kritikus, nem értek annyira hozzá.
Az igen szép képekkel pedig úgy vagyok: én is szeretném megfotózni őket. S ilyenkor megint nem tudok tárgyilagos lenni, mert ott motoszkál egy kis irigység (vessetek meg érte, de legalább őszintén leírtam), s jobban kritizálom, mint kellene.
Szeremley: igen, eléggé divatos márka. Maga nem ért a borokhoz nagyon, de a felvásárolt szőlők és borászok értik a szakmát. A mi szőlőnk mellett is van területe - támrendszernek pld. m ár nem beton- vagy akáckarókat használ, hanem horganyzott vascsöveket, vaspálcákat az új telepítésén. De próbáljátok inni pld. a Borbély-pincészet száraz musoktályát, vagy Rizapusztáról a Kéknyelűt - lehet hogy olcsóbb is, de ízre felveszi a versenyt.
Igen, az már biztosan egy másik világ, amikor egy-egy dícséret mögött valami kölcsönösségi igény vagy bármi más szándék merülhet fel.. Ez hervasztó terület. Könnyen mondanám most erre, hogy tőlem aztán leshetnék, hogy valamit tegyek meg cserébe, de aztán ki tudja, hogy igazából egy-egy ilyen helyzetben mi a tét, és ki hogyan reagálna..
Különben ennyi erővel a kritika mögött is állhat féltékenység meg rosszindulat..
Egyébként pedig a "jólvan" az szerintem mindig kevés reakció. Persze függ a hangsúlytól, meg a személytől is, aki mondja, de én úgy képzelem, hogy az a dolog, ami nem zökkent ki erősebben, nem némít el, vagy nem kényszerít sokkal többet mondani, az nem is lehet olyan jó.
Azért teljesen tárgyilagosan senki nem tudja nézni magát, legfeljebb megtanul úgy csinálni:) És persze hogy a pozitív megjegyzéseket könnyebben a zsákba raknánk, mint bármi mást.. De azért én hiszek a pozitív visszajelzések, megerősítő, inspiráló hatásában is, minden hátrányuk mellett.
Igen, így már tetszik. Talán én is valahogy így gondolom ezt a sörös-boros dolgot..
Ami pedig a dohányzást illeti..én mindenhez cigiztem eddig, mivel se szivarozni se pipázni nem tudok.:) A dohányok fajtáiról, hatásáról elképzelésem sincs, így nagyon érdekes volt olvasni, hogy még ez is mosolygásbefolyásolási tényező lehet.
Ha beleszólhatok... Ez már részben azt a kérdést veti fel, hogy mi értelme, célja van egy értékelésnek? Az alapján szeretné a fotós a saját képét egy abszolút skálán elhelyezni a jó és a rossz között az őt megillető helyen? Most ne kezdjünk bele abba, hogy van-e abszolút skála... bár nehéz megkerülni.
Másról nem tudok beszélni - én tudom, hogy egy értékelésnek két esetben örülök igazán. Az egyik, ha tanulok belőle. Mert olyan dologra hívjam fel a figyelmem, amit magamtól nem láttam igazán világosan, de elolvasva jött a "ja, tényleg..." Akár technikai trükkről, hibáról, lehetőségről van szó, akár témaválasztásról, témához választott technikáról, stb, stb. A másik, ha azt látom, hogy valaki elgondolkozott rajta. Mondhatnám elmélyedt, komolyan megnézte a képet. És utána leírta, hogy én is tudjam, mit váltott ki belőle. Néhány értékelésedet elolvastam, számomra erősen az utóbbi kategória - és azt hiszem, ilyennek nagyon tudok, tudnék örülni.
A dícséret, amennyiben egy "szép kép, 5" - nyilván nem tesz szomorúvá, de nem egy mélyről jövő, mélyre ható öröm... Ha már azért dícséri meg a képet, mert valami olyat fedez fel benne, amire én is gondoltam a kép elkészítésekor, egy picivel örömtelibb: azt jelzi, más számára is érthető. És nem pl. csak belemagyarázás a részemről. És mindehhez vegyük hozzá, hogy egy véleményből természetesen nem fogom azt a következtetést levonni, hogy ez akkor teljesen, mindenki számára nyilvánvalóan ilyen vagy olyan. (Igazából ilyet akárhány értékelésből sem szeretnék...)
Azon gondolkodom, hogy ha ötöst adok egy képre, az vajon dícséret-e.
Én egyszerűen azért szoktam (kevés kivétellel) ötöst adni, mert csak olyan képeket tudok értékelni, amikről írni lehet. És ha már írni lehet róla, akkor az már ötös (egyetlen kivétel akadt, ahol a kép rossz történetet mesélt, nekem, ide meg 1-es jutott). Ugyanakkor az, hogy írok hozzá valamit, még nem jelenti azt, hogy dícsértem volna a képet, vagy az alkotót, se azt, hogy esetleg tökéletesnek tartanám a képet. De nem is kell, hogy az legyen ahhoz, hogy hasson. Ha meg már hat, és pontozni is kell(ett régebben), kapjon ötöst.
Persze ez nem értékelés, így a jó értékelésre adott definíciódat nem lehet rá alkalmazni.
Nono! Éppenhogy nem. Én sör mellett olyan dolgokról szoktam diskurálni, amin vigyorogni szokás. (Bizonyos esetekben röhögni, amit nagyon tudok szeretni.)
Bor mellett meg elmélázni, mosolyogni, "rájönni", stb.
(Rosszul írtam: sör mellett/bor mellett és nem sörtől/bortól. Ez volt a félreérthető.)
Tény viszont, hogy sörözni sokkal több emberrel, mint borozni. Mert nem mindenkivel tudok mosolyogni...
_____________________________________
Nade a dohány? Mert nekem ez is fontos!
Italozásom és dohányzásom összefüggései:
Konyak szivarral. (Ezt ritkán és csak egyetlen barátom társaságában.)
Sör cigivel. (Ezt gyakrabban és mondhatni - bizonyos határokon belül - bárkivel. Derűre és borúra egyaránt.)
Bor pipázással.
Na ez viszont nagyon nem mindegy!
Ha nehézsúlyú vörös, akkor mindenképp a nagyfejű, ezüstgyűrűs, bent Petersonomból valamilyen komoly, férfias latákiakeverék. (Általában a környezetem nem túl nagy örömére!) Szomorkodás és filozofálgatás esetén.
Ha mondjuk aszú, akkor csak valamilyen cavendish-keverék lehetséges nálam, de nem ez az élvezetek csúcsa. Ennek megfelelően nem is a kedvenc pipáim körül választok hozzá...
És persze van a könnyed fehér és a fröccs. Ehhez valami vidám és önfeledt virginia. A kissé bohókás Peterson-Kilarney-ból.
(Szégyen vagy nem, de nem a borhoz választok dohányt, hanem fordítva.)
Még valami ebben az összefüggésben:
Latákiához sosem mosolygok. A cavendish-ek már megengednék, de az igazi önfeledt világramosolygás viszont csak a virginia esetében képzelhető el...
Habitusomból adódóan szinte csak latakia, vagy virginia jön szóba.
___________________________________
A fentiek kizárólag a saját ízlésemről szólnak, mielőtt valaki aszondaná, hogy ez nem is úgy van, hanem "ehhezésehhez ezt kell szívni".
A "kell" szócska miatt ez eleve maga lenne a badarság...
Különben kultúrhelyeken (azaz rendes kocsmákban) a sör mellé is szokás enni. Mindenféle pácolt sajtokat, halat, esetleg virslit. Prágában pl nagyon finomra készítik a "pácolt hermelin" nevű sajtot, ami egy camembert féle. Félbevágják, megfűszerezik borssal, paprikával, majorannával és reszelt hagymával, majd összetűzik fogpiszkálóval, és pár napra ecetes, cseresznyepaprikás olajos hagymás lében áztatják. Fincsi, mi?:)
