Ok, de a migrén (http://apps.who.int/classifications/apps/icd/icd10online/?gg40.htm+g43) a VI. fejeztben az idegrendszeri megbetegedések közt szerepel és nem az V. fejezetben, ami a mentális megbetegedéseket tartalmazza - ez alapján a biztosító nem tekinthette mentális betegségnek, így feltételezhető, h van egy saját listájuk ami alapján odasorolták. Akár milyen lista alapján is sorolják be a betegségeket azt meg kell jelölni a szerződésben. Megjelölve - az idézet szerint - viszont csak a depresszió és a migrén van.
Mire megpróbáltam elmagyarázni: az antinő ivarilag nő, csak olyan, mintha nem volna igazi nő. Hanem inkább valami férfiszerűség. Igyekeztem elmagyarázni: egy ivarilag férfira – amennyiben nem kívánunk minden józan értelmet a fejetetejére állítani – nem mondhatjuk, hogy ivarilag nő, nadeviszont olyan, mintha férfi volna. Vagyis antinő. Mire jött a válasz:
Újabb rizsázásod azon az alapvető félreértésen alapul, hogy te nő vagy. Nem tudsz róla, vagy csak nem akarod tudomásul venni, de sajnos ez a helyzet. Virtuális nő. A valóságban lehet, hogy egy hájas-izzadt randa pasas képét mutatod, de a lényeged női. Minden megnyilvánulásod az. A kicsinyesség, a furkálódás, más - nálad okosabb - nők alázása, a hamis tükörben torzképed gyönyörűvé kozmetikázása.
Az antinő is nő (így igaz), de nem attól antinő, hogy nő. Ez a guglicuncinak valahogy épp úgy nem megy a fejébe, mint a „nagyválogatottság” és a „VB-n való részvétel” közötti különbség. A „virtuális nő” az „antinőnek” épp az ellentettje.
Azért vagy antifasiszta, mert fasiszta vagy, virtuális fasiszta. Azért vagy elefánt, mert nem vagy elefánt. „De igazából még az sem.”
Én így fogalmaztam: Babarczy Eszter antinő (s ezt nyilván nem személyes, hanem a televízió, illetve az írott média révén szerzett tapasztalatok alapján állítom).
Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.
Jó, de nekem azért mégiscsak szabad legyen kijelentenem: én viszont Babarczy Esztert nem ismerem személyesen, semminő személyes kapcsolatunk nincs, soha nem is volt, se közvetlen, se közvetett, csak annyit tudok róla, amennyit ő magáról a nagynyilvánosság előtt föltárt: leírt, elmondott. Kizárólag ezen megnyilvánulásai alapján állítom, hogy Babarczy antinő. Részint, mert a szövegeiben, a nyilvános metakommunikációjában az ún. „nőiességnek” (kedvességnek, bájnak, kecsességnek, gyöngédségnek) a nyomát nem látom, sőt esetenként kifejezetten durva, agresszív („megrökönyítő”-neonyilas, hatalommániás, államelnöki, kormányszóvivői ambícióktól dürrögő) kirohanásai vannak, részint pedig azért, mert ő maga is gyakorta hangoztatja: sokkal inkább férfi, mint nő. Na most, ez így együtt – szerény megítélésen szerint – kimeríti az „antinő” fogalmát. Mindettől persze Babarczy még nyugodtan lehet nem antinő, hiszen – ismétlem – nem személyes (ráadásul távoli) benyomások alapján alakult ki bennem róla a vázolt kép. Egyszerű eset. Viszont, ahol azt állítják, hogy valamely hímivarú személy azért nem nő, mert egyébként nő, illetve nem nő, hanem antinő, noha egy hájas férfi… szóval, hogy innen már értelmileg nem nagyon van lejjebb.
A többi érdektelen, egyetlen kivétellel: igenis létezik intellektuális sár, elég ha egy pillantást vetsz önmagad lelki közegére/környezetére és máris meg fogod azt pillantani
Tehát minden érdektelen, csak az nem érdektelen, hogy az intellektualitás azonos a lelki közeggel, lelki környezettel.
Nos, ez valóban érdekes. Almásival szólva: originális állítás.
Míg szerintem két adekvát megközelítése van a problémának. Ha a „lélek” szót általános értelmében vesszük (kvázi a tudattal azonosítjuk), akkor az intellektualitás (értelem, észbeliség) része a léleknek (mint az ember belső lényegének), de nem azonos vele, ti. a rész nem azonos az egésszel. Ugyanakkor az idézett szövegben a „lélek” a szó köznapi használata szerint értendő, a bírált nick (Gyurica úr) érzelemvilágára vonatkozik, a „lelki közeg” szintagma valamifajta lelketlenségre való utalás, vagyishogy a Gyurica dühöngő lelkibeteg.
Igen, csakhogy például Nietzsche is, József Attila is, mondjuk így: lelkibeteg (de mondhatjuk így is: elmebeteg) volt, mégsem állítható, hogy a „lelki közegük” „intellektuális sarat” képezett volna a malacoknak fetrengés céljából.
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
Itt a „puha, langy tócsa” nem „intellektuális sarat” jelent, hanem épp ellenkezőleg: az intellektualitáson, az értelmen kívüli boldogság dagonyáját jelöli.
… a lényeged női. Minden megnyilvánulásod az. A kicsinyesség, a furkálódás, más - nálad okosabb - nők alázása, a hamis tükörben torzképed gyönyörűvé kozmetikázása.
Mire azt mondtam: nincs „intellektuális sár” (esetleg sáros intellektus lehet, mondjuk, abban az értelemben, ahogyan Heller használja: gonosz zsenialitás; míg az én „lelki közegemben” dagonyázó nickek nyilván nem tekintik magukat zsenialitásban „fetrengő malacoknak”), mire jött a válasz: de igenis van „intellektuális sár”! Bizonyíték rá Gyurica úr „lelki közege”, vagyis az az „axióma”, mely szerint Gyurica úr „dühöngő, beteg ember”, „kicsinyes, furkálódó, okos nők alázója”, magát „hamis tükörben kozmetikázó” nick, így aztán a közegében fetrengnek a kis pusik.
… a lényeged női. Minden megnyilvánulásod az. A kicsinyesség, a furkálódás, más - nálad okosabb - nők alázása, a hamis tükörben torzképed gyönyörűvé kozmetikázása.
Vagy igazából mégis. Vagy nem. Egy biztos: akár antinő vagyok, akár nem, azt tudom, hogy „hamis tükör” nincs, hanem torz, torzító, görbe tükör van, amelyben – esetleg – hamis képet látunk. A torztükör is valódi, míg a közhely szerint minden tükör torzít, illetve – paradox módon – éppen az ún. „görbe tükör” nem torzít, olyan értelemben, hogy a tükrözött objektum karakterizált lényegét mutatja meg (vö. Karinthy paródiáival).
Többször javasoltam, méghozzá ugyanazon „okos nő” unikális, originális nick-jeinek külön-külön: aki nem tudja (s valahogy az istennek sem képes megérezni), mi a különbség például az „alázás” és a „gyalázás” fogalmak között, annak szerintem érdemes volna most egy kicsit pihenni. Erőt gyűjteni, guglizgatni szorgalmasan – s talán majd egyszer. Valamikor. Úgy nagyjából sohanapján – de ezt nyilván nem biztatásból, hanem csupán az objektivitás kedvéért teszem hozzá. A pedagógiai vénám kedvéért pedig a kiigazított részmondatot: „a nálad okosabb emberek gyalázása, megalázási szándéka”. Így lett volna értelmes. Az intellektuális sárban fetrengve. Ahol a csetelős farkú tismalac kúr. Mindent eltúr.
Van egy lista ahol taxatíve fel vannak sorolva a mentálisnak tekintendő betegségek? pl. skizofrénia v. a borderline personality disorder megbetegedés kockázati esemény-e?
Próbálom a számba rágni...de nem fér bele... Vajon Babarczy úgy mond meg, hogy felteszi a kérdést „Mi lesz?” v. „[Mi a] konklúzió?” Akkor miért nem az a rovat címe, h Babarczy megkérdezi? Én mondjam meg, h mi lesz a „szubjektíve” betegekkel és ő veszi fel a megmondásért a pénzt?
Babarczynak azt javasolnám, hogy mielőtt aláír egy szerződést, tüzetesen olvassa el az apróbetűs részt is! A legjobb ha előzetesen elkéri a szerződéstervezetet és az otthonában nyugodt körülmények között átolvassa. Különösen ragaszkodjon ehhez, ha a másik szerződő fél mindenféle körülményre hivatkozva ezt számára nem kívánja lehetővé tenni v. akadályozni próbálja benne ill. pszichikai ráhatással próbálja ezen tervéről lebeszélni! Tegye a másik fél számára egyértelművé, hogy a saját részéről a szerződéskötés feltétele, h pontosan tisztában legyen a szerződés tartalmával, annak megismerése pedig -különös tekintettel az apróbetűvel szedett szakasz nehezített olvasására - ügyfélirodai körülmények között nem lehetséges! Ha többszöri átolvasás után sem ért valamit, vagy nem találja egyértelműnek akkor azt jelölje meg a szövegben, készítsen róla jegyzetet, fogalmazzon meg azzal kapcsolatos célirányos kérdéseket! Majd a kérdéseket a szerződés szövegének véglegesítése és annak aláírása előtt tegye fel - fenntartva a jogot a kapott válaszok függvényében a szöveg módosítására v. a szerződéstől való elállásra!
„mentális megbetegedések, úgymint depresszió, migrén, nem minősülnek kockázati eseménynek, mivel „szubjektívek” és fennállásuk nem bizonyítható.”
A mentális megbetegedések körének a nevesített depresszióra ill. migrénre(?) való szűkítése azt jelenti-e, hogy az egyéb mentális megbetegedések - függetlenül attól, hogy azok objektíven bizonyítottak v. sem – kockázati eseménynek minősülnek? Ha nem azt jelenti, akkor mi alapján tekintenek v. nem-tekintenek mentálisnak egy adott betegséget? Van egy lista ahol taxatíve fel vannak sorolva a mentálisnak tekintendő betegségek? pl. skizofrénia v. a borderline personality disorder megbetegedés kockázati esemény-e?
Ha a mentális betegség fennállása [objektíven] bizonyított, az akkor sem minősül kockázati eseménynek? Ha nem, miért nem?
Újabb rizsázásod azon az alapvető félreértésen alapul, hogy te nő vagy. Nem tudsz róla, vagy csak nem akarod tudomásul venni, de sajnos ez a helyzet. Virtuális nő. A valóságban lehet, hogy egy hájas-izzadt randa pasas képét mutatod, de a lényeged női. Minden megnyilvánulásod az. A kicsinyesség, a furkálódás, más - nálad okosabb - nők alázása, a hamis tükörben torzképed gyönyörűvé kozmetikázása.
Ezért vagy te antinő. De igazából még az sem. Te ugyanis Mrs. Bates vagy.
A többi érdektelen, egyetlen kivétellel: igenis létezik intellektuális sár, elég ha egy pillantást vetsz önmagad lelki közegére/környezetére és máris meg fogod azt pillantani, ha leteszed egy percre a lornyont, amely a torzított világot közvetíti számodra, és amelyben tocsogva férfi-maradék fiad lemészárol bárkit, aki a panzióba téved.
És ráadásul megint csetelsz. Bűnt követsz el, amit majd másra hárítasz, kedves Mrs. Bates, és a fiad mehet új áldozatoit keresni.
Babarczy Eszter: "Én küzdeni fogok mindhalálig, azt megígérhetem, és mindenkinek erősen javaslom, hogy eszébe se jusson a rokkantnyugdíjat választani. Azért eltűnődtem. Ahhoz eléggé betegség, hogy kirúgjanak érte valakit, azért viszont nem eléggé, hogy biztosítási esemény legyen. Most, hogy a rokkantnyugdíjasok számát – egyébként szerintem helyesen – megpróbálja a kormány kordában tartani, és akit lehet, visszaterelni a munkaerőpiacra, ugyan mi lesz a „szubjektíve” betegekkel?"
Eddigi tanulság, figyelem: 1. munkavégzésre nem alkalmasak, 2. de nem is betegek. Konklúzió?
Gyurica, az antinő, újabb értékes gyöngyszemet szórt az intellektuális sárban fetrengő malacok elé, tudatva, hogy az irónia mérhető. Olyan, mint az angol szövet, le lehet vágni belőle egy nagyobb darabot és varrni belőle nem csak Mester Ákosnak, de egész sleppjének finom zakókat, de metszhető belőle egy parányi mellénykére való is, magának a szabónak, aki Gyurica, hiszen csak egy kicsit ironizált saját magán.
Van tehát nagy irónia és létezik belőle pici is. A nagy irónia jellemzője, hogy nagy, a picié pedig az, hogy nem nagy, annál jóval vagy csak valamivel kisebb irónia, picike, ami jelölheti a méretét, a fejlettségét, a többi iróniához mért állapotát vagy éppen az iróniahierarchián elfoglalt pozícióját.
Teljes egészében idéztem a hozzászólást, mivel, ha szimatom nem csal, ez egy vitriolos stílbírálat akarna lenni.
Elfogadom. Éppen ezért tüzetesen átolvasom. Mintegy szavanként.
„Gyurica, az antinő”.
Gyurica csak akkor lehetne antinő, ha nő volna; vagyis éppen a „maszkulinistákra” mondják az ellenségeik, hogy „antinők”, „leszbikusok”, „fapinák” stb. Oravecz Éva Csilla írja szellemesen a Magyar Narancsban: „A feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve. Férfias energiákat használva próbálnak boldogulni munkájukban és magánéletükben (nem értem, miért nem maszkulinistáknak nevezzük őket), majd csodálkoznak azon, hogy ha ők tényleg annyira klasszak, mint ahogy abban a többi nőpajtással múlt pénteken már ezredszerre is megegyeztek, miért nem érzik jobban magukat a bőrükben. Ezek a nők a párkapcsolatukban is a kezdeményező és irányító szerepet akarják játszani, ahogy a szexben is az aktív, férfias, kemény szexualitás hívei. Mondhatni, üldözési mániájuk van. Úgy akarnak élni, mint egy férfi, azokat a dolgokat akarják csinálni, amit egy férfi, annyiért, amennyiért egy férfi…”, itt megszakítom az idézetet, és hangzatosan megkérdem: idáig volna a feminista antinő? A nem kevésbé hangzatos válasz: igen, ám – paradox módon – a szellemes Oravecz mondatának további része is az antinőről szól: „amikor azonban a férfiak férfiként kezdenek velük bánni, sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé, és hüppögve összeesküvés-elméleteket gyártanak, mert kiderül, még sincs akkora farkuk, mint egy pasinak”.
Vagyis. Attól, hogy Babarczyék időnként „sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé”, még tipikus antinők. Az igazi nő ugyanis nem szalad sírva barátnői szoknyája mellé.
Miért nevezem itt néven Babarczy Esztert? Azért, mert Babarczy maga jelentette ki – ha jól emlékszem, Verebes műsorában, méghozzá barátnői szoknyája mellett ücsörögve –, hogy ő „olyan, mintha fiú volna”. Vesd össze:
Ez már jobb. Csak most meg semmi újat nem írtál. Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?
Nem azt kérdezi: „lehet, hogy mégis én vagyok az eredeti, és te az epigon?”, hanem kvázi ivari következtetésre jut abból, hogy én gondolatokat lopok tőle.
Tehát, amikor szemes stílbírálóm azt írja, hogy „Gyurica, az antinő”, nem arra gondol, hogy Gyurica antinő, hanem arra, hogy Gyurica nőgyűlölő szexista, hímsoviniszta, antifeminista. Az epés stiliszta keresi, keresgéli a szavakat, kapirgálja szorgosan, mint csetelő kotkoda a netkendermagot, de valahogy az istennek se találja. Soha. Igazából még kukacoskodni sem képes, s – paradox módon – ezért nem lesz belőle nagy stiliszta, hanem marad csak kicsi giliszta.
„Gyurica… újabb értékes gyöngyszemet szórt”.
Az „értékes gyöngyszem” tautológia, s pontosan azért nincs „értékes gyöngyszem”, mert szintagmában csak értéktelen gyöngy (és nem gyöngyszem) lehet, ti. a gyöngyszem eo ipso értékes. Továbbá, ha szórunk, akkor gyöngyöt (több szemet) szórunk, a szórni ige ugyanis nem azonos a vetni (dobni) igével.
„az intellektuális sárban fetrengő malacok elé”.
„Intellektuális sár” nincs, mutatis mutandis úgy, ahogyan „értékes gyöngyszem” sincs, továbbá nemhogy a malacok, de még a disznók sem „fetrengnek” a „sárban”. (A malac sivalkodik. Esetleg malackodik, az viszont már nem malac, hanem egy nagy disznó – legalábbis a nejem szerint.)
A bibliai szólást ne keverjük a saját stílkorpánkkal, mert – maradva a disznó-metaforánál – moslék lesz belőle.
Tehát válasszuk ketté: Gyurica újra gyöngyöt szórt a disznók elé. Közénk, akik a szellemi [és nem intellektuális] latyakban dagonyázunk.
Ez két külön mondat, és még így is erőltetett a kép, ti. az eredeti gondolat így hangzik: „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket (Máté 7.6.).
Kérdezem: kinek a „szaggatása” folyik itt? És ki által? Ha még nem egészen világos, akkor nézzük tovább:
„Tudatva, hogy az irónia mérhető”.
Én ugyan ilyesmit nem tudattam (rögvest idézem a mondatot), ám, ha az irónia nem is „mérhető” (mert ez a szóhasználat így, ebben a formában baromság), a gúnynak bizony vannak fokozatai. Például a szarkazmus fogalma csípős, maró gúnyt jelent, míg az irónia szó alatt általában pengés, de finom gúnyt értünk stb. Ugyanakkor én nem az iróniát, hanem az ironizálást minősítettem. Nagyon nem mindegy! „Mester Ákos közölt tőlem olyan írást, amelyben rajtuk, sőt személy szerint a főszerkesztőn is ironizáltam (közben persze magamon is egy picit, ti. én a tökélyen is találok ironizálnivalót, és pontosan ezért vagyok több, mint tökéletes).”
Ez már mérhető: ha Babarczy Esztert nagyon gúnyolom, akkor magamat csak egy picit gúnyolom, én ugyanis tökéletes vagyok (rajtam alig-alig van gúnyolnivaló, esetleg, ha olykor disznót szórok a gyöngyöknek), míg Babarczy maga a tökéletlenség. Ezt jelenti a „picit” mértékhatározó. De legyünk precízek: Babarczy akkor volna abszolút tökéletlen, ha szó szerint azt írná a HVG-ben, vagy a Népszabadságban (ott is publikál!!!), amit pl. Morvai Krisztina hirdet: ki az országból a „magukfajtákkal”! A majdnem teljesen (vagyis nem picit) tökéletlen Babarczy ezt így írja: „szebb jövő”-t!
„Olyan, mint az angol szövet, le lehet vágni belőle egy nagyobb darabot és varrni belőle nem csak Mester Ákosnak, de egész sleppjének finom zakókat, de metszhető belőle egy parányi mellénykére való is, magának a szabónak, aki Gyurica, hiszen csak egy kicsit ironizált saját magán.”
1) A zakó nem finom. A kelme finom, illetve a zakó szövete. A zakó csinos, vö. Cseh Tamás, Bereményi: „Sose felejtem azt a csinos zakót, hej. Ennek vége van…”. Még nincs vége, Tamás! Folytatom: (2) a vég szövetből nem metszünk (még egy parányi mellénykére valót sem), hanem csak ily póriasan: levágunk vagy kiszabunk belőle; arról nem is szólva, hogy ugyan „mellényke” van, de „parányi mellényke” nincs, ez ti. még tautológiának is szörnyű. Attól, hogy a mellény kisebb, mint a zakó, még nem mellényke (azt a gyerek hordja), még kevésbé parányi.
3) Ha pedig „a szabó” („aki Gyurica”) „csak kicsit ironizál saját magán”, akkor ettől Gyuricának éppen nem parányi, hanem éppen hogy nagy a mellénye. Mert ilyen fene dolog ez a relativizmus, bizony, asszonynak nemigen érdemes belegondolnia, az asszony inkább maradjon a konyhában, méricskélje csak a fakanalakat, metszegesse azokat finom köténykében: melyik a kicsi, melyik a pici… a legnagyobbak közül pedig a legparányibb mellénykéje mindig a lekvárfőző fakanálnak van. Ha látnátok az enyémet, gyerekek! Az ám csak a szilvalekvár-kavaró! Velőtrázón lehet vele lekvárolni. Na persze csak akkor, ha jól ki van metszve angol szövetből.
„Van tehát nagy irónia és létezik belőle pici is. A nagy irónia jellemzője, hogy nagy, a picié pedig az, hogy nem nagy, annál jóval vagy csak valamivel kisebb irónia, picike, ami jelölheti a méretét, a fejlettségét, a többi iróniához mért állapotát vagy éppen az iróniahierarchián elfoglalt pozícióját.
Jó ezt tudni.”
Ha jó tudni, akkor immár lehet tudni. Leíratott. Szarkasztikus csetelésileg.
Ismétlem: az én szövegemben nem az irónia, hanem a cselekvés a „pici”, s olyannyira, hogy „picit ironizálni” lehet rövid ideig is (pl. amíg másokon két flekken át, addig magamon egy röpke félmondat erejéig), illetve vonatkozhat a pici az irónia erejére is: magamat finoman, gyöngéden gúnyolom, míg az igaz nőket durván, vitriolosan stb.
Tehát. Úgy korrekt, ha szólok: nekem jó, ha „gúnyolódnak” rajtam (elszórakozgatok a „gúny” gúnyolgatásával), ám annak már nem lesz olyan nagyon jó, aki engem gúnyol. Ha viszont mégis, ha ennek ellenére „ironizál” rajtam valamely eltökélt szarkaznyica, akkor azt már ugyebár a saját felelősségére teszi. Dixi et salvavi animam meam – a finom zakóban fetrengő malacok és nőantik előtt.
Azt, hogy mikor lépsz, hová lépsz, mikor dilizel, mikor nem, miként „válaszolsz”, miként nem, vagyishogy mi kötelező számodra pszichésen, mi nem kötelező, sajnos, nem te döntöd el. Hanem lelki konzultánsod: dr. Putrika professzor. Ő dugott a fenekedbe cset-kukac-kúpot, s te azt érzed magadban erősen mocorogni. Ezért csetelsz, szinte fékezhetetlenül. Ne legyen illúziód: Putrika doktor lelki végbélkúpja nem olyan, hogy madzag van a rajta, s bármikor kihúzhatod, ha már úgy érzed, nincs rá szükséged, ti. ez a speciális pszichokukac nem egyszerűen csak rágcsál, mint teszi bármely normálpondró az eperlevélen, hanem ez totál fölszívódott benned, áthatott a lelked gyökeréig.
Van egy fogadásom: itt fogsz csetelni, amíg a világ világ, méghozzá folyamatosan, vagyis ha nem akad játszótárs, csetelsz a többi nickeddel, erősen úgy teszel, mintha te nem te volnál, megpróbálod elhitetni magaddal: legalább a kóboranyócákat sikerült megtévesztened.
Hidd el Gyurica bácsinak, annál durvább verbális agresszió nincs, mint ami te elkövettél! Sőt a passzív verbális erőszak, annak hipokrita jellege okán, jóval taszítóbb, mint az aktív átkozódás.
Neked állítólag az a „munkád”, hogy olyan „beszélgetést” szorgalmazzál, melyet magad idióta kioktatással kezdesz. Hát, nem mondom, szép munka!
Ismétlem: a te csetelésednél sunyibb verbális agresszió nehezen képzelhető el, illetve ami már kifejezetten hátborzongatóvá teszi a „projekciódat”, az a dögletes unalom, mely a „lelki működésed pozitív oldalából” árad. Például:
Az „csak” a módszertani tévedésed, hogy az enteligencs cset-beszélgetést a neten pökhendiskedéssel kezded, a tartalmi hiba az, hogy az agresszív közhelyeid részint üresen konganak, részint pedig jókora marhaságokat öblögetsz ki magadból „beszélgetőtársad” alattomos „kioktatása” közben.
Hogy minő csodabogár a passzív verbális erőszak? – ezt kérded magadban? Megmondom szívesen. Például, hogy egyáltalán a szádra veszed a logika szót, már ez verbális erőszak! Míg a teljes tudatlanságról árulkodó „kioktatás” a szükséges plussssz hozzá, vagyis a döglött hal a száraz szövegtortán. És mindez szükségképpen vonja maga után: vagy a kemény kioktatást (megmagyarázzák neked, mi a logika, melyek az alapfogalmai, alapműveletei stb.), vagy pedig legyintenek rád, simán elfordulnak tőled. És akkor maradsz magadnak, maradsz a furfangos nickjeidnek (immáron belebújva az ellenséged bőrébe is). Ez utóbbi persze önmagában véve nem volna baj – ha jól csinálnád. Ám te ezt is rosszul műveled; nem vetted észre (például), hogy az enteligencsre maszkírozott „jórendőr” nickedből is kibukott végül a csetelős „állat”.
Jó, akkor én most elmondom neked: akinek az a „munkája”, hogy kibírja, az kibírja. Ilyen egyszerű. Kibírja, ami azt jelenti mindenekelőtt, hogy nem provokálja tovább passzív verbális agresszióval az aktív verbális erőszakot. Hanem egyszerűen fogja, és kikapcsolja a számítógépet. Például.
Ha az a munkád, hogy a privát berzenkedésedet hangoztatod a nyilvánosság előtt, akkor csináld! Nem azt mondom, hogy ne csináld, hanem azt mondom, hogy ha a „munkádat” idehozod, könnyen nevetségessé válhatsz.
Végezetül még egy jó tanács: „leereszkedő” egyetértéseddel csak akkor kegyeskedj kitüntetni embertársaidat, ha van mire egyetértened! Nem mivel (mert bárki „egyetérthet” bármivel), hanem ha van mire. Neked nincs mire. A szövegeid dögunalmasak, még jó, ha „csak” egyszerű banalitásokat, nem pedig vérbuta lózungokat öklendezel ki magadból.
Miből gondolod, hogy a másik ember épp a te egyetértésedre vágyik?
[Megfigyeltem, az emberek nem értik: az „egyetértés” hangoztatása éppúgy „észosztás”, miként a kritika, csak pozitív „észosztás”; vagyis a kritikával sem az a baj, hogy „negatív”, hanem akkor van gond a „kritikával” is, az „egyetértő véleménnyel” is, ha nincs mögötte semmi, csupán a szimpla szereplésvágy, magamutogatási szándék. Vagy a puszta „projekció”. Már, hogy Babarczy Eszter egyik kedvenc szavával éljünk; noha most éppen a nemezis (hanem azis?) nevű nick használta; na de hát ilyen a cset-élet, ugyanazon kifejezés több tudós csetelő kedvenc lózungja is lehet.]
Alibi, a kudarc (az aktuális kudarc feldolgozására, megmagyarázására), elfogadhatóbbá tételére irányuló szándék. Énvédelem.
A korábban kialakult és a mainstream által megerősített énkép sérülésére fellépő énvédő mechanizmus. Annyit jelez, hogy a belső kontroll gyenge, ezért a külső megerősítés igénye fokozott. (Ebben benne van az általad említett teljesítmény értékelés is)
Ez hülyeség. Azt hiszem rosszul értelmeztem a „trend” szót – bár igazából nem vagyok benne biztos, h mit jelent. Irányadót (így különleges minőség) vagy inkább főáramút (így általános[átlagos] minőség)?
Nemezis 2 2011.06.19 10:27:34 (21558) Számomra a kérdés sokkal inkább úgy merül fel: hogy lehet egy (egyébként súlyos) mentális betegséget "trend"-ként aposztrofálni? @
Hát így :-}. B nem a bájait, hanem a bajait árulja pénzért. Minél trendibbnek, egzotikusabbnak, elhallgatottabbnak, titkoltabbnak látszódik a baj – ami az övé (is) - annál inkább talál rá vevőt. Ettől manipulatív. Ezért van nála egy lapon említésre Abraham Lincoln és Britney Spears. Ezért az alibikérdés a címben: „trend v. átok?”. Elizabeth Wurtzel kicsiben. Depresszió-biznisz, de nem gyógy[szer]ipari vonatkozásban, hanem kulturális, még inkább – bár elég hülyén hangzik - közéleti értelemben. Az utóbbi több aspektusból is értelmezhető:
Egyrészt próbál úgy tenni, mintha az élete fekete fonalának vállalása a homoszexuális közszereplők coming-out -jához hasonlatos [közéleti] bátorságot igényelne. (Ezt rengetegen beveszik tőle. Pedig marhaság, hisz a depresszió - mint népbetegség - társadalmi elutasítottsága jóval elmarad homoszexualitás elutasítottságához képest.)
Másrészt oly módon próbál profitálni (már a cikk honoráriumán túl) az élete fekete fonalának vállalásából, hogy a bajának a gondozását a közéleti ügyködésének állandó részévé teszi azzal, h újra és újra szóba hozza, időt és teret szán neki – mára egyfajta védjegyének tekinthető – amivel kimondatlanul sugallja, hogy az egyébkénti teljesítménye értékelése során, mint tényezőt, ezt ne hagyják figyelmen kívül. (Amikor pedig a főnöke ellenáll a manipulációjának – és leggyengébb láncszemnek minősíti – akkor feldúltságában egészen a privát egészségügyi biztosítása kisbetűjéig hátrál.)
Bocs, közben HP-t nézek, ezért nem nagyon olvasok, mindenesetre lehet, hogy valakinek az a munkája, hogy minden nap megeteti a cápákat, de előtte beöltözik, szól a kollégáinak és szabadidejében nem ugrik be közéjük csak úgy. Akinek meg ez a munkája, az nemigen szokta szabadidejében is ezt csinálni. Ha igen, akkor pedig nem csak munka...
Ez mind nem érdekes, csak évszámokkal ne zaklassad, mert ki fogja neked mutatni, hogy a vesztfáliai béke 1349-ben köttetett, és hosszasan-körülményesen bár, de le fogja neked vezetni. Nála ez számít bizonyításnak: az argumentáció ereje a leírt karakterek számával egyenes arányban növekszik.
Ha viszont kibírod, akkor csodás élményben lesz részed, valóságos időutazásban, melynek során eléd tárul a liverpooli Goodison Park, ahol egy ígéretes tehetség cselezget a még rögös, előkészítetlen talajon, és gyakorolja, hogy mit fog tenni a brazilokkal két év múlva.
Gyurica, az antinő, újabb értékes gyöngyszemet szórt az intellektuális sárban fetrengő malacok elé, tudatva, hogy az irónia mérhető. Olyan, mint az angol szövet, le lehet vágni belőle egy nagyobb darabot és varrni belőle nem csak Mester Ákosnak, de egész sleppjének finom zakókat, de metszhető belőle egy parányi mellénykére való is, magának a szabónak, aki Gyurica, hiszen csak egy kicsit ironizált saját magán.
Van tehát nagy irónia és létezik belőle pici is. A nagy irónia jellemzője, hogy nagy, a picié pedig az, hogy nem nagy, annál jóval vagy csak valamivel kisebb irónia, picike, ami jelölheti a méretét, a fejlettségét, a többi iróniához mért állapotát vagy éppen az iróniahierarchián elfoglalt pozícióját.
Mennyiben érdekes az, hogy te mivel értesz egyet, mivel nem, mitől berzenkedsz, mitől nem? Ki vagy te, hogy mérvadó volna az egyetértésed, berzenkedésed?
Mit tudsz bizonyítani? – ez a kérdés, s nem az, hogy mitől berzenkedsz. De, ha már a „túláltalánosítások” ellen berzenkedsz, megkérdem: mi a bánat az a „túláltalánosítás”?
Miért nem olvasol valamit a logikáról (elemista tankönyvet például), ha már egyszer a logikáról locsogsz?
A „túláltalánosítás” már csak azért sem logikai hiba, mert „túláltalánosítás” nincs. Van általánosítás és határolás. Általánosítás során eljuthatunk a legáltalánosabb fogalmakig, a kategóriákig, s amelyek ugyebár éppen azért kategóriák, mert nem lehet rajtuk túláltalánosítani.
Elképzelhetőnek tartom, hogy az általad említett területen ez jellemző, azonban nekem viszonylag kevés információm van erről, nem szerkesztőségekben és nem médiában töltöm az időmet, és írásnál is elsősorban szakmai anyagokat részesítem előnyben, az a néhány kivétel ami nem szakmai, az méltán nevezhető véletlennek.
Ha az embert a homo habilistől számítjuk, akkor évmilliós, ha a homo sapianstől, akkor több tízezer éves beidegződésekről van szó. Nem sémákról, mert a sémák a beidegződésekről alkotott ítéletek (és előítéletek) változatai. Én nem ezekről beszéltem. Ráadásul te sem. Illetve neked fogalmad nincs, miről beszélsz.
A férfi és női viselkedésről az évszázadok alatt kialakult sémák ma már sokkal differenciáltabbakká váltak, számos nőies ffi (értsd. női tulajdonsággal is rendelkező, az "önmegvalósításban" hasonló eszközöket használó, és biztonságra törekvő, hezitáló,- döntésképtelen,- akad közöttük) valamint számos határozott, céltudatos, döntésképes, férfias tulajdonságokat is felvállaló nő is.
A nő általában olyan, mint a férfi, vagy sem? Ha nem olyan (hanem másmilyen), akkor milyen? Nem olyan, amilyen általában? Rendben van. Akkor megkérdezem: a nő és a férfi között általában (jellemzően) nincs különbség? Csak kizárólagos, csak ivari különbségek vannak?
Azt állítod: „akad” a nők között férfiasabb nő (a férfiak között nőiesebb férfi). Világos, csakhogy ezzel te magad mondod ki, hogy a nők általában nőiesek, a férfiak általában férfiasak, sőt olyannyira, hogy csupán „akad” a többitől eltérő egyed, magyarán: kevés a kivétel. (Már amennyiben érted azon szavak jelentését, amelyeket olvasol, használsz: „általában”, „általánosítás”, „akad” stb.)
Ráadásul a nagy semmin túl még marhaságot is beszélsz, részint, mert az „»önmegvalósítás«” (éppen az idézőjel miatt) torz fogalom (sületlenség), részint, mert a „határozottság, céltudatosság, döntésképesség” nem „férfias tulajdonságok”. Te állítod, hogy azok, nem én!
Én tudniillik azt állítom, hogy évmilliós nemi beidegződések okán a különféle tulajdonságok a nőknél és a férfiaknál azonosak, csak más-más területeken váltak dominánsakká, így jellegükben (lehetnek) eltérőek. Magyarul: a nő általában (ami a szövegösszefüggésben azt jelenti, hogy nem egyedileg, de nem is kizárólagosan!), szóval, a nő általában (jellemzően) a lokális szférában (pl. a családban) céltudatosabb, határozottabb, hoz könnyen és jó döntéseket, a férfi pedig általában (jellemzően) a globális szférában. Erről beszéltem, s ezzel nem azt állítottam, hogy az efféle különbözőség istentől eredő differencia, hanem azt mondtam (itt többször is), hogy a dolog történelmileg (nem évszázadosan, hanem évmilliók során) alakult ki, így értelemszerűen történelmileg változik is.
Ismétlem: ennek a „túláltalánosításhoz” akkor sem volna köze, ha létezne „túláltalánosítás”.
Semmit nem hiszek el Hellernek. Heller szövegét példának idéztem: „a nő (általában!) akkor tarja magát sikeresnek, ha képes megfelelni a Dominanciával (politikai hatalommal, pártolóval, főnökkel, családfővel…) szembeni elvárásoknak”. Az általában (felkiáltójellel) itt is azt jelenti, hogy jellemzően. Miközben a nőt jellemzi az ún. „női rivalizálás” is, ám a szellemi, fizikai teljesítés során (jellemzően) nem Istennek, nem önmagának, nem a női riválisának igyekszik imponálni, megfelelni, hanem (általában!) A Férfinak. Ha rivalizálgat Vele valamely fórumon, akkor is!!!
Abban az esetben nem vagy szánalmas nőcike, ha vagy bizonyítasz, cáfolsz, normálisan vitázol, vagy félreállsz szépen, elegánsan. Ha viszont nem ezt teszed, hanem mindegyre a „berzenkedéseddel”, „elképzeléseddel”, „véleményeddel” toszakodsz elő (s nem valós tudás alapján fogalmazol), akkor olyan vagy, mint a nők általában. És a férfiak általában. Mert általában a nők is szimplák, a férfiak is szimplák.
Él a „nőies lehetőségekkel” (értelmesen: női fogásokkal, vagy a nőségéből adódó lehetőségekkel stb.), él velük. És? Mi köze ennek ahhoz, amiről beszéltem, illetve ahhoz, amiről Heller írt?
Ráadásul konkrétan ez is marhaság. Mert a gondolatalkotást nem lehet női furfanggal pótolni. Ha a nő női fogásokkal él, nem azért teszi, mert „nem képes önálló gondolatokat összehozni”, hanem (ettől teljesen függetlenül) azért teszi, mert úgy könnyebben érvényesül. A férfi más technikákat vet be, ha érvényesülni akar, nota bene az érvényesülésnek és a gondolatalkotásnak éppúgy nincs közvetlen közük egymáshoz, mint a „női lehetőségeknek” az „önmegvalósításhoz”.
Tanácsként pedig azt mondhatom mindezek után: ha beszélni akarsz valamiről, legelőszöris ismerd meg azt a tárgyat, amelyről beszélni óhajtasz (pl. olvasással), illetve tanulj meg fogalmazni, s akkor (talán) jobban sikerül azt leírnod, amire gondolsz, értsd: amit elolvastál, megtanultál stb., s ha így lesz, akkor nem fogod azt állítani a neten, például hogy: logikai hiba a túláltalánosítás, mert „akad” ellenpélda is.
Persze csetelhetsz is szorgosan; akkor viszont maradsz egy serényen unalmas csetelő, kinek valamely szövegét arra használ(hat)ja a szemes fórumozó, hogy a mondatok fikázgatásával magamagát elszórakoztassa egy kicsit. Általában.
Amennyire egyetértettem a korábbi észrevételeddel a képességek és az ambíciók vonatkozásában, annyira berzenkedek a túláltalánosítások ellen.
Az, hogy ezekben az esetekben az ambíciók megvalósításában jelentős szerepe volt a szereplők női mivoltának, elképzelhetőnek tartom.
Ennek túláltalánosítása azonban hiba, mint ahogy minden túláltalánosítás logikai hibának minősül.Elképzelhetőnek tartom, hogy az általad említett területen ez jellemző, azonban nekem viszonylag kevés információm van erről, nem szerkesztőségekben és nem médiában töltöm az időmet, és írásnál is elsősorban szakmai anyagokat részesítem előnyben, az a néhány kivétel ami nem szakmai, az méltán nevezhető véletlennek.
A férfi és női viselkedésről az évszázadok alatt kialakult sémák ma már sokkal differenciáltabbakká váltak, számos nőies ffi (értsd. női tulajdonsággal is rendelkező, az "önmegvalósításban" hasonló eszközöket használó, és biztonságra törekvő, hezitáló,- döntésképtelen,- akad közöttük) valamint számos határozott, céltudatos, döntésképes, férfias tulajdonságokat is felvállaló nő is.
Szögezzük le: a nő (általában!) nem autoritás, nem autonóm („autokefál”) lény, különösen nem intellektuálisan. Hiszen Heller maga mondja: a szimpla nőben nincs őrület, a nő (általában!) azt teszi, amit az „őrült” „pártolói” (férje, a másik férje, főnökei, szerkesztői...) „elvárnak” tőle. A nő (általában!) akkor tarja magát sikeresnek, ha képes megfelelni a Dominanciával (politikai hatalommal, pártolóval, főnökkel, családfővel…) szembeni elvárásoknak.
:D:D Akkor ezt most miért hiszed el Hellernek? Ez csak önmagáról szól, megjegyzem elég szomorú, de hogy lehet ezt túláltalánosítani.
Nem lehet, hogy aki nem képes önálló gondolatokat összehozni, inkább az él a "nőies lehetőségekkel"?
Nem az fogja kihasználni fegyverként saját nőiességét?
