Számomra rendkívül furcsa, hogy csakis úgy tudja a szerző elképzelni a világot, a morált, hogy valaki kívülről megmondja, mi a tutifrankó. Az látszólag az eszébe sem jut, hogy a világról szerzett ismereteinket összegezve mi magunk, a szereplők, az ott élők alakítunk ki számunkra megfelelő szabályokat
Nem tűnt fel, hogy ezt később a szerző is leírta és megcáfolta a korábbi álláspontját?
Húha, méretes cikk, alapos munka. De azért belevágok...
A problémát az okozhatja, hogy a szerző egybemossa a zsidó istenképet a keresztény istenképpel, és hogy egyáltalán az istent mindenképpen valamiféle aktív, szigorú apukának óhajtja felfogni. Noha a zsidó és a keresztény isten is örökkévaló és mindenható és mindentudó, csak az utóbbira mondják, hogy "jóságos". A zsidó isten nem "jóságos" -- ő a főnök és kész, pont úgy, ahogy a muzulmánok istene is. Az Ószövetségben a borzalmakról kétféleképpen lehet olvasni: vagy úgy, mintha egy átlagpolgár nézné a híradóban, hogy Jumurdzsákiában megint mészárolják egymást a bahjalálok és a menyoramoramák, vagy pedig úgy, mintha épp csak sikerült volna megúszni egy mészárlást, és lihegve, könnyes szemmel, még utoljára visszanézünk a lángoló szülőfalunk romjaira. Hogy mennyire borzalmas, attól függ, mennyire éljük bele magunkat. És ne felejtsünk el még valamit: a Biblia emberek számára készült. Gondoljunk csak bele, hogy nézne ki az index fórum szövegszerkesztője számára készített "Biblia". Olyan mészárlások lennének benne, hogy csuda, elvégre nem ritka, hogy kitörlünk, megváltoztatunk szavakat a fogalmazás során, és olyan is előfordul, hogy miután írtunk egy fél kisregényt, inkább kitöröljük az egészet és semmi nyoma nem marad az egésznek. Micsoda digitális holokauszt! -- csak épp senki sem tud róla, noha a betűk, szavak szempontjából ez maga a Tragédia. A betűk mindenható teremtője (vagyis te) meg nem érzel lelkifurdalást a "pusztításod" és a teremtményeid sorsa miatt.
Ha így gondolkodunk, valószínűleg könnyebb elfogadni hipotetikusan, hogy egy mindenható lény "diktálta" a Tórát. Az, hogy a kereszténység elvérzik emiatt, már más lapra tartozik, az már a kereszténység baja, de még így is vannak keresztény hívők, akik ezt is le tudják nyelni és számukra még így is "jóságos" az istenük -- ha máshogy nem, hát a duplagondol technikával, a szavak jelentésének kifacsarásával.
Feltűnt még, hogy a szerző a vallást, a hitet mindenképpen közösségi jelenségnek tartja, és nem felel meg számára egy "személyes isten". (E témában Nagy Bandó: András könyvét ajánlom, és tisztelt olvtársak, kéretik úgy nem fikázni, hogy valaki nem olvasta el.)
[idézet a cikkből: "Úgy éreztem: istenhit nélkül a Világmindenség sivár, értelmetlen, a morálnak pedig nincs semmiféle alapja."]
Számomra rendkívül furcsa, hogy csakis úgy tudja a szerző elképzelni a világot, a morált, hogy valaki kívülről megmondja, mi a tutifrankó. Az látszólag az eszébe sem jut, hogy a világról szerzett ismereteinket összegezve mi magunk, a szereplők, az ott élők alakítunk ki számunkra megfelelő szabályokat, társadalmat, amit nem azért teszünk, hogy ne büntessen meg minket a Láthatatlan Ember, hanem mert az úgy a legjobb saját magunknak. Látszólag előnyös lehet rablógyilkosként élni, hiszen csak annyi a dolgunk, hogy agyoncsapunk másokat és a rablott kincsből vidáman élünk -- ám ha mindenki így gondolkodik, nem lesz, aki termeljen, ráadásul egy percre se pihenhetünk meg, elvégre bárki bármikor ránk támadhat, hogy elorozza a nehezen összeeszkábált buzogányunkat. A magányos rablókra pedig a sok lúd disznót győz elve érvényes, hiszen a letelepedettek megfizethetnek egy lojális halálbrigádot, akik pépesre pofozzák a környékükön felbukkanó rablókat. Már csak kényelmi alapon is könnyű belátni: aki nem valamiféle Superman, annak bizony elég macerás és kétesélyes a rablóélet. Íme a morál, külső isten nélkül...
[idézet a cikkből: "Az olyan megismerést, amely túl akar menni a fogalmak, a nyelvi konvenciók határain, ámde ugyanakkor nem támaszkodik a tapasztalatra, nem igazolja semmi."]
Egyetértek. Pontosan erre való a hit, amikor valaki egy racionálisan igazolhatatlan dolgot valóságosnak tart, és most itt nem valamiféle kényszer önszuggesztióra gondolok, mint amikor valaki erőnek erejével megpróbálja átverni magát és hinni próbál, hanem arra, amit valóban gondol, és az is "jó megoldás", hogy az illető nem képes állást foglalni. Az utóbbi esetben érdemes a lehető legkevesebbet foglalkozni az effajta töprengésekkel, hiszen ezek meddőek az illető számára, és idejét valami olyasmire célszerű fordítani, ami tényleg érdekli. Amíg az ember(iség) nem valóban és szó szerint mindentudó, addig mindig lesznek olyan területek, amiben nincs tapasztalatunk és amit nem igazol semmi, ám ezek létezését nem vethetjük el logikusan, és a természetükről is csak feltételezéseink lehetnek.
[idézet a cikkből: "természetes emberi reakciói mindenkinek vannak, mindazok az "egzisztenciális élmények" (az emberi létezés esetlegességének, a szorongásnak, a transzcendencia, a végtelen utáni vágynak az élménye), amelyekre e filozófusok hivatkozni szoktak, csak az emberek egy részére jellemzőek."]
Szerintem az emberek érdeklődése attól függ, mennyire aktuális számukra a létezés nagy kérdésein tűnődni. Aki nem tudja magát máshogy elfoglalni, és szénné unatkozza magát egy kórházi ágyon, az valószínűleg elgondolkodik azon, mi vár rá "odaát", hogy igaza lehet-e valamelyik csoportnak, akik tévéshopba illő módszerekkel árulják a maguk "tévedhetetlen" túlvilágképeit. Jelenleg nem tudok olyan gondolkodó embert elképzelni, akit ne érdekelne a világ rejtett, ismeretlen része, és mivel ő maga is résztvevője a világnak, így a saját sorsa is. Ha válaszokat nem is találunk, de kérdéseink kell hogy legyenek -- ellenkező esetben komoly problémákat érzek az illető gondolkodásában, és megvizsgálnám, nem robot-e.
Az, ha valaki elgondolkodik a világon, a létezésen, egyáltalán nem teszi mondjuk katolikussá vagy zsidóvá. Én is végiggondoltam a dolgot, és arra jutottam: akármi is lehet, jelenleg nincs válasz a kérdésekre, de mert valamiféle választ mégis kell kapnunk, ezeket mi magunk megalkotjuk saját magunk számára. Én ezért vagyok sátánista (nem, nem áldozok macskákat, info itt: www.scythe.hu).
[idézet a cikkből : "A lány azt mondta nekem: egy olyan Isten, aki nem attól függően üdvözíti az embereket, hogy mennyire jók, egyszerűen nem érdekli, és nem akar "nála" üdvözülni."]
Apakomplexus. Tipikus. Az ilyen ember nem hisz, csak szeretne hinni. A fene se tudja, mi az, amiben valóban hisz, talán már ő maga se emlékszik rá, de az biztos, hogy nagyon próbál egy "atyában" hinni, aki megsimogatja a buksi fejét és megdicséri, és aki megvédi őt a csúfolódó rosszaktól. A vicces az egészben mégis az, hogy akár még ilyen is lehet a valóság, hiszen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy tényleg üldögél odafönt egy olyan Láthatatlan Ember, aki pontos nyilvántartást vezet az életünkről, beleértve a lekvár- és kekszlopást is.
[idézet a cikkből: "hogyha például a bezárt szobámba éjszaka az ajtó sérelme nélkül, és anélkül, hogy bármilyen fizikai módon konstatálni lehetne a jelenlétét, bejönne "valami", és a falon megjelenne egy írott szöveg másnap reggel olyan részletekkel az életemből, amelyeket csak egy már meghalt ismerősöm tudhat, akkor elhinném, hogy a szobámban egy kísértet járt."]
Én hamarabb gondolnék arra, hogy holdkóros lettem, mint kísértetre... E tekintetben Occammal borotválkozom. ;] Talán akkor hinném el, hogy kísértet járt nálam, ha mondjuk a jövő heti lottószámokat írná fel a falra, amiket én addig nem ismerhettem.
És most rátérek a második fejezetre.
Az istenkérdésben a szerző kifelejti a nulladik kérdést, ami ez: mi a fene az az isten? A Biblia istene? Így már könnyű, annak létezését könnyű cáfolni: pont annyira esélyes, hogy objektívan létezik, mint amennyire az, hogy láthatatlan tehenek diktálják nekem, amit írok. Mert egyáltalán nem az a fő kérdés, hogy létezik-e isten, hanem hogy mi lesz a sorsa az egyénnek. Holmi diktátorban könnyű hinni, aki pontosan megparancsolja, hogy mit kell tenni, hogyan kell őt dicsőíteni, de ettől még a hívei is ugyanúgy meghalnak és megbetegednek, mint bárki más. Az egyetlen pozitív dolog, amit a diktátoristenekben való vallásos hit ad, az az egyén lelki nyugalma, ám ugyanezt más világnézetek is megadják -- vagyis, megint a jó öreg Occamot előszedve, nyugodtan kipöckölhetjük a külső istent. De ettől még nem mondhatjuk, hogy akkor ez (vagy bármi más jellegű) isten ne létezne. Nem véletlen, hogy nem létezik "adeizmus"...
[idézet a cikkből: "Marad azonban egy harmadik változata a teleológiai érvnek, mely nem azt állítja, hogy az Univerzum ilyen, vagy olyan vonásai "célszerűek" (az ember, vagy az élet szemszögéből nézve), hanem csak annyit, hogy az Univerzumban van valamilyen értelmes rend, és ennek egy értelmes teremtő a magyarázata. Ez az az érv, amelyről úgy gondolom, hogy van egy bizonyos racionális magva."]
Nem értek egyet. Ez a kijelentés csupán arról szól, hogy az ember bármiben képes rendszert felfedezni -- mert ezt a rendszert ő definiálja, ő fogadja el. Az sem érv, hogy itt, a Földön megvan minden ahhoz, hogy élet létezhessen. Mert lehet, hogy az élet csupán adaptálódott a helyi jellegzetességekhez, és ha valami miatt a Merkúron élnénk, meg lennénk győződve, hogy a forróság és a légréteg hiánya nélkülözhetetlen az élethez, tehát hallelúja, van isten.
[idézet a cikkből: "Miért nincs teljes káosz, vagy miért nincsenek "lyukak" a természet rendjében, ahol egész más, vagy semmiféle törvényszerűségek sem érvényesülnének?"]
Ki mondta, hogy nincs? Csak mert mi nem tudunk róla? A régiek ugyanígy legyinthettek arra, hogy a Föld geoid, vagy arra, hogy létezik olyan, hogy "Amerika". Ők akkor még nem látták.
[idézet a cikkből: "Ez a dilemma - nevét onnan kapta, hogy PLATÓN Eutüfrón c. dialógusában vetődik fel először - abban áll, hogy ha bizonyos tettek objektive jók vagy rosszak, és Isten létezik, akkor kérdés: ezek azért jók vagy rosszak, mert Isten így döntött - vagy ettől függetlenül is azok?"]
Vicces. Veszünk egy istent, amiről semmit sem tudunk, és szabadon feltétlezzük, hogy ő valamiféle objektív szabályt alkotott arra, hogy pontosan eldönthessük, mi "jó", és mi "rossz", aztán látva, hogy ez így mégsem megy, vidáman kijelentjük, hogy márpedig isten nem létezik. Hát nem is. Az a képzeletbeli, fekete-fehér isten tényleg nem létezik, ezt könnyű belátni. Az, hogy mi "jó" vagy mi "rossz", mindig az egyén dönti el, mégpedig úgy, hogy akkor és ott számára mi tetszik és mi nem tetszik. Ennyi. Ezt jelenti a "jó" és a "rossz". Gyilkosság? Attól függ: ha olyasvalakit ölnek, aki számomra kedves, akkor az rossz. Ha olyasvalakit, akitől undorodom, akit károsnak tartok, akkor az jó. Háború? Ha engem támadnak -- rossz. Ha én hódítom vissza ősi földjeimet dicsőséggel, sikeresen -- jó. Szexuális szabadosság? Ha nekem szabad, és kellemesen érzem magam tőle, akkor ez jó. Ha nem olyan a természetem, hogy elviselném az ilyesmit, mert monogám az alaptermészetem, és a párom megcsal -- rossz. Tetszés szerint.
[idézet a cikkből: "Vannak olyan doktorok, akik úgy találták: jobb az embereknek, ha szembenéznek állapotuk súlyosságával, vagy akár reménytelenségével, mintha elfogadnak egy megnyugtató hazugságot, amelyről a lelkük mélyén sejtik, hogy nem igaz."]
Az ilyen doktor remélhetőleg azt is tudja, hogy betege ÉS helyzete válogatja, hogy kinek mi használ jobban.
[idézet a cikkből: "Végül szólnom kell arról a - a filozófiatörténetben mindenekelőtt PASCAL nevéhez fűződő - álláspontról, amely szerint azért ésszerű és bölcs dolog elfogadnunk a hitet, mert ha Isten nem létezik - nem vesztünk semmit, vagy csak nagyon keveset, ha viszont igen, akkor nagyon is sokat: örök üdvösségünket."]
Aztán ha mégis a gonosz Rakhmakurti istenség uralkodik a világon és a számító illető nem áldozta fel neki valamennyi elsőszülött lánygyermekét és nem evett évente szentelt bivalyherét, ráadásul Rakhmakurti parancsával ellenszegülve "idegen istent" imádott, akkor mégiscsak bukott a hívő... Hát, Pascal, ezt csúnyán meg is szívhattad...
[idézet a cikkből: "Ezzel az a probléma, hogy semmilyen értelemben sem nevezhetünk "jónak" egy olyan Istent, aki jónak tartja (és előmozdítja, vagy akárcsak megengedi) azt, amit mi szörnyűségnek tartunk."]
Rendben. Szerintem is hülyeség "jónak" tartani az istent, főleg úgy, hogy ez az illetőnek egy állandó alaptulajdonsága.
[idézet a cikkből: "2. Az embernek Isten szabad akaratot adott arra, hogy jót vagy rosszat tegyen. Csak azon az áron tehette volna meg, hogy megszünteti a rosszat, ha "bábukká" tesz bennünket, akik az Ő rendelkezéseinek passzív végrehajtói.
Ezzel az érveléssel sokféle probléma van. Az első az, hogy kérdéses - összeegyeztethető-e az akarat szabadsága Isten mindentudásával és mindenhatóságával? Ezt a problémát rendkívül sokat diszkutálták a filozófusok - és nem akarok itt róla semmiféle végleges véleményt megfogalmazni, hanem - az érvelés kedvéért - elfogadom, hogy igen."]
Én nem fogadom el. Egy ilyen istennek semmi oka "tesztelni" az embereket, elvégre azért mindentudó, hogy pontosan tudja, ki mire hajlamos, mit fog cselekedni, hiszen mindenhatóságában olyanra alkotta a világot, amilyen. Ez semmi, ez egy logikai zsákutca, egy teológiai lufi.
A három ábrahámita vallás istenét és szentírását könnyű logikusan cáfolni. De nem értem, miért jó ennyivel megelégedni. Az általános vélekedés szerint manapság a tévéből csak szemét árad -- mégis, Worluk írt egy remek cikket arról a nőről, aki egész nap csak a "sztárjait" lesi, de boldog úgy, ahogy él. A probléma akkor kezdődik, amikor egy tévénéző csak kényszerből nézi a szemetet.
A harmadik részhez érkeztem, ami az ateizmus következményeit boncolgatja. Összeveti a vallásosságot az ateizmussal... és már megint valamelyik ábrahámita vallást érti "vallásosság" alatt... Ejnye!
[idézet a cikkből: "Aki nem vallásos - és nem hisz valamilyen ezen a világon magasztos célokat kínáló ideológiában sem, mint amilyen például a marxizmus volt - annak az életében nincs ilyen végső, feltétlen érték."]
Pontosan. Éppen ezért az ilyen ember jól teszi, ha saját magának megalkotja a "végső, feltétlen értékeit". Saját magának. És harmadszor is ismételve: saját magának. Mert képes rá. Én ezt tartom a legfontosabbnak, és ahogy látom, a szerző is ugyanide érkezik:
[idézet a cikkből: "Miért és mi végre élhet, hogyan lehet boldog egy ateista ember, aki nem hisz abban, hogy az emberi életnek valamilyen nem általunk megszabott, kijelölt végső, kozmikus célja van? Erre a kérdésre természetesen mindenkinek saját, személyes választ kell adnia. Én nem találtam más választ, mint hogy az embernek élveznie kell az életet, meg kell ragadnia azt a sokfajta fizikai és szellemi örömet amit a valóság kínál, (és ilyen bőven van), meg kell próbálnia magát megvalósítania a kreatív munkában, és szolgálnia kell a körülötte lévő - szűkebb és tágabb - közösséget."]
Ami a "vallásos érzéseket illeti", nemrég én is írtam egy cikket hasonló témában, amiben azt magyarázom el, hogy én miért vagyok sátánista, bár én nem "tértem le" igazából sehonnan. A cikkem itt olvasható: http://scythe.hu/?satan/miasatanizmus, ha valaki történetesen kíváncsi lenne rá. A "vallásos érzéseket" azzal magyarázom, hogy az emberi elme illetve psziché képtelen elfogadni az ismeretlent, az ürességet, és ezért válaszokat alkot magának, amiket önkényesen elfogad -- ez a válasz a vallásosság, a hit.
[idézet a cikkből: "Meggyőződésem szerint a hagyományos vallásosság újjáéledésének korunkban a legfőbb oka az értékválság. [...] Ezért fordulnak vissza oly sokan a modern világ előtti emberiség értékeihez - a mítoszokhoz, hagyományokhoz, mágiához, ezoterikához és a valláshoz is, mert ebben látják az értékek, a szép és a jó valamiféle természetfeletti forrását, érvényesülésük garanciáját - miután a haladás nagy ígéretei nem teljesültek be.
Ámde ez a fajta irracionalizmus - miközben megoldást nyújthat egyes embereknek - végső soron súlyos veszélyeket rejt magában az emberiségre. A tudományos-technikai haladás útjáról nem fordulhatunk többé vissza, nem térhetünk vissza a természeti népek vagy a tradicionális társadalmak életformájához."]
Természetesen igaz, hogy ma már nem érdemes az ókori ember számára megfelelő módon élni, de az ősi vallások lényege ma is érvényes lehet, ezeket fel lehet frissíteni úgy, hogy semmi ne vesszen el belőle. A régi vikingek hite például ma ásatrú néven létezik, és olyan értékrend szerint élnek, mint például a Kilenc Nemes Erény:
Az erő jobb a gyöngeségnél
A bátorság jobb a gyávaságnál
Az élvezet jobb a bűntudatnál
A becsület jobb a becstelenségnél
A szabadság jobb a rabságnál
A közösségben élés jobb a magányosságnál
A realizmus jobb a dogmatizmusnál
Az életerő jobb az élettelenségnél
A gyökereinkhez ragaszkodás jobb, mint az univerzalizmus
[idézet a cikkből: "Minden okunk megvan arra, hogy ne higgyünk többé (úgy, ahogyan a múlt század kultúroptimizmusa és a marxizmus hitt) a ráció mindenhatóságában, abban, hogy az értelem és a tudomány előbb-utóbb életünk minden problémáját megoldja. De illúzió lenne azt, amit az értelemtől nem kaphatunk meg, valahonnan máshonnét várnunk.
Ezért gondolom, hogy a vallásosság újjáéledése - különösen a volt úgynevezett "szocialista" országokban, ahol a korábbi hivatalos ideológia által maga után hagyott eszmei vákuumot tölti be - végső soron mégiscsak káros jelenség. Növeli a szellemi zűrzavart, a bizonytalanságot, nehezíti, hogy racionális megoldásokat találjunk a kor válságára."]
Egyetértek, káros jelenség az ilyen vallásosság. És pontosan ezért kellemetlen, ha egy ateista cikk képtelen a teljes világot áttekinteni, és leragad az ábrahámita világkép cáfolatánál. A vallási-világnézeti paletta ennél sokszorta színesebb! Kár, hogy nem beszélünk, nem tudunk róla, és meg se próbálunk utánanézni.
Sziasztok! (megmértem - Seol kétszer olyan gyorsan olvas mint én:-)
"A hit érvek nélkül" részhez fűznék néhány szót - ebben alapvetően semmi meggyőző érvet nem találtam a szerző részéről. Először is alapos okom van azt gondolni, hogy az "igazi hit" mind ilyen - és minden magyarázat vagy bizonyítási kísérlet (legyen az tudományos vagy morális) ennek a hitnek a racionalizálása és kivetítése a világra. A mellett, hogy a szerző nem találja meggyőzőnek a moralizáló istenérveket ő maga is alkalmazza ellenvéleménye indoklásában. Ebben a bekezdésben úgy merül fel a az érv nélküli istenhit hibája, mint fölösleges, vagy parttalan relativizmusra okot adó nézet, illetve, hogy az ilyen hitűek nem biztos, hogy boldogabbak - ezzel a moralizálást csempészi be a bírálatba. De nem meglepő módon ez a témakör meglehetősen rövidre sikeredett.
Minden pszichológiai olvasmányom ellentétesen közelíti meg a kérdést, sőt személyes tapasztalataim is ellentmondanak ennek.
Akár Freud neurotikusokkal kapcsolatos analíziseit, akár Berne játszma-analíziseit tekintjük, úgy tűnik, hogy a választott viselkedés és az ezt kisérő világnézet is egy olyan állapotot biztosít a személy részére, ami pszichológiai haszonnal jár számára - nagyobb haszonnal, mint más választható viselkedések... röviden ez a jobbik. Ez még az beszűkült öngyikosjelöltekre is vonatkozik, akik pont az előzőek alapján a kisebb rosszat választják, mikor tettüket végrehajtják (és pont ez benne a csapda!). Ebben persze van a szokásostól eltérő logika, mikor nem a mások(!) által vélt hasznosság vagy boldogság a viselkedés oka vagy célja, hanem a viselkedés mintegy definiálja a saját hasznosságát. De ez van! Sokszor a kultúra része is, melytől nem lehet racionális megfontolások alapján megválni.
Igazából a "hasznosság", a "jó" és a "boldogság" gumi-fogalmánál látom úgy, hogy a szerző menthetetlenül külső szemszögből nézi a másikat, az empátia meglehetős hiánya mellett. Márpedig arról nem lehet vitát nyitni, hogy valaki a hite mellett boldogabb-e, mint a nélkül, ugyanis önmagukat igazoló tényekről van szó. Azt lehet boncolgatni, hogy miért hisz, miért jó neki úgy, de nincs végső érv, hogy miért ne tegye azt. Akár a hit, akár az ateizmus egy olyan jószág, ami a sajátunk, és semmi biztosítékot nem adhatunk a másiknak, hogy jobban fogja érezni magát, ha a mi nézetünket magáévá teszi. Legalábbis így hiszem:-)
Hát nem csoda, ami történt. Vonzotta a kórus, meg a szertartások, úgy gondolta, ezek majd kitöltik életét, írja.
Volt egy formális, száraz, tartalmatlan próbálkozása, élő istenhite nem volt, tehát ő nem letérő, mert letérő elvileg csak az lehet, aki már volt egyszer megtérő.
Intellektuálisan kielégítő? Minden világnézet az, a tulajdonosának - ha "valódi", esetleg akkor is, ha nem az.
Nagy a magyarázó ereje? Nem t'om, nekem nem kell, hogy magyarázzon, az mindig gyanús, olyan, mintha valami kényszer szülné.:)
Logikailag konzisztens? A matematikai logikára gondolsz?
Nem teizmusokról (pl. az ateizmus, hahh) beszéltem, hanem vallásokról... Egyébként a dualizmus(oka)t külön szokás kezelni mind a mono-, mind a tiszta politeizmusoktól. Háromtól már a csillagos ég a határ.
Mondjuk a panteizmus is ott van, bár az nem teljesen vallás.
Miből gondolod, hogy én "jó" alatt azt értettem, hogy érzelmileg megnyugtató? Érthetem úgy is, hogy intellektuálisan kielégítő, nagy a magyarázó ereje, logikailag konzisztens, stb. A vonzót meg érthetem úgy, hogy azzal kecsegtet, hogy jó, az előbbi értelemben.
A monoteizmuson meg a politeizmuson kívül még milyen teizmus létezik?
miért kellene jónak lennie? miért kellene vonzónak lennie?
?!
(nem t'om, az én világnézeteim nem úgy működnek, hogy azt választom a kínálatból, amelyikkel a legjobban meg tudom nyugtatni magam, azt szoktam választani, amelyik éppen van itten benn az agyamban, a haszonelvűség csak a legritkább esetben eredményez valóban őszinte választást, ami természetesen csak Pascal szerencsejátékos-elvének esetében kárhoztatandó;-)
akad amúgy a politeizmusokon kívül is még talán egy-két vallás:)
Oszt a politeizmus mér volna jobb? Szerinted megalapozott-e és ha igen, akkor miért jó hinni sok kis istenben, akik között vannak rosszak is? számodra ez vonzó?
a második felét, a "bebizonyítom, hogy nincs Isten" részt stb., csak átfutottam, de pl. a csodákról szóló rész mintha Davies könyvéből lenne egy-az-egyben, bár ez végül is mindegy:)
eszem ágában sincs a "rossz problémájával" foglalkozni, csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy akad jópár vallás, amely ellehetlenítéséhez kicsit többre van szükség a "csúnya háborúk" előbányászásánál, az az érv legfeljebb a kereszténység (és esetleg a zsidó vallás) "cáfolásánál" kerülhet elő, abba most ne menjünk bele, hogy esetleg azok esetében sem az igazi, elég sok közhelyszámba menő érvelés létezik ezzel kapcsolatban, nem arre gondoltam
(egy-egy jó kis harcos-véres istenség éppenhogy kedvét leli a háborúkban, Káli anyánk például:)
amúgy -például ritkasága miatt- kicsit, na jó, sokkal, érdekesebb téma, mint a kreacionista érvek újra-és-újra cáfolata, de jellegét tekintve kb. ugyanolyan, na jó, majdnem
összefoglalva: a szerző ismerteti vallásos életének stációit, nekem már ott nem hiteles a hozzáállása valamilyen értelemben, hogy azt írja, neki a valláshoz külsőségek kellenek, kellettek, de legyen neki, aztán ismerteti kiábrándulásainak fokozatait, itt-ott kissé elkenve a dolgokat, "máig" nem értem, mi baja volt pl. a konzervatív, illetve a "reformzsidó" vallással, mármint az ő szemszögéből, legyen neki, majd, utólag is önigazolandó, ismertet jópárat pl. az Isten nemlétét igazoló érvek közül (mellesleg szerintem mindegyikről kimutatható, hogy nem valódi érv, csak egy megfelelő, érzelmi alapú axiómarendszerben az), de ez mindegy, majd büszkén aláhúzza, hogy "ezér' ateista, wow"... de érvei kizárólag a monoteizmusok "cáfolatát" jelenthetnék, mással nem is próbálkoznak, tehát pusztán kicsiny seregük alapján igazolva látni az ateizmus létjogosultságát, izé, hiba... egyelőre (-általán) nem szeretnék cáfolatukkal foglalkozni:]
az esetleges vesszőhibákért, szóismétlésekért egyértelműen a "késő van már"-démon a felelős
Nemcsak az az egy könyv foglalkozik ezzel a témával, hanem még egy csomó másik is. Swinburne könyvei, Michael Martin, John L. Mackie és még sokan mások. Hogy ki vett át kitől mit, azt ugye csak akkor tudnád megmondani, ha mindegyiket ismernéd :) Egyébként gondolatokra nincs kopirájt :)
A rossz problémájával kapcsolatban meg szintén kissé felületesnek tűnik a vélekedésed. Évszázados vita ez és jónéhány könyv és cikk foglakozik mélységében a témával.
Amúgy az nem elég, ha azt mondod egy cikkre, hogy elfogultan kezeli a problémát, talán ellenérveket kéne mondanod :)
Ahhoz képest, hogy filozófus, elég gyermeteg sok helyen, főleg az érzelmi alapú döntései kényszeres racionalizálásának taglalásakor. A "nincs Isten, mer' csúnya háborúk vannak szerteszét és az nem jó" érv már régebben is vicces volt, és főleg ennek kapcsán tűnik úgy, hogy nem hallott még vallásról a monoteizmusokon kívül.
Persze semmi gond azzal, hogy ateista, csak a -mindkét oldalon- megszokott önigazolás, ami szükségszerűen komolytalankodásba fordul egy idő után, unalmas.
Létezik egy szerintem egészen jó könyv, Brian DaviesBevezetés a vallásfilozófiába című műve, ami, bár emlékeim alapján szintén leragad a kereszténységgel kapcsolatos állásfoglalások ismertetésénél, elemzésénél, mégis valamivel összeszedettebben, elfogulatlanabbul kezeli a témát. (Egyébként Szalai irományának több részlete is gyanúsan emlékeztet Davies könyvére; igaz, a végét csak átfutottam, lehet, jelezte a "kölcsönt"...)
"Letérésem" címmel felkerült Szalai Miklós filozófus írása az Ateizmus Honlapra. Ebben leírja útkeresésének és az ateizmushoz való eljutásának történetét. Szerintem nagyon figyelemre méltó beszámoló. Akinek van kedve, itt megvitathatja.
