Ha Pál-fordulókor a medve kijön téli menedékéből - állították Baranyában a múlt század közepén is - és meglátja, hogy süt a nap, akkor még visszasomfordál, mert annyi hideg nap lesz a kitavaszodásig, mint amennyi az esztendőből már elmúlt.
*
KELJ FEL MEDVE
- Kelj fel, medve, kelj fel már, hoztunk mézet csöbörrel! - Nem kelek én, álmomban eszem teli vödörrel!
- Kelj fel, medve, jaj de szép a hó a hegy tetején! - Szebbet látok, álmomban zöld erdõben járok én!
- Kelj fel, medve, nóta szól, varjú mondja: kár, kár, kár...! - Szebbet hallok, álmomban vidám tücsök muzsikál!
- No, ha így van, hát aludj: tavaszig ne bújj elõ! - Nem is bújok, csak ha majd kicsal Gyertyaszentelõ!
Zelk Zoltán
*
A BÁNATOS MEDVE
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve.Dirmegett–dörmögött,mintha semmi másra nem lett volna oka,csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott,nem volt elég édes.Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes.Még az odúját is szűknek találta,kint aludt inkább egy bokor aljába.Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme. Egy szép napon aztán maga is megunta,hogy mindig csak szomorkodik,mint egy viseltes bunda.Elhatározta hát azon minutában,hogy megy s megtekinti:mi van a világban. Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott. – Hová?Hová?– mordult reá.S a lepke mondta. – Messzire.Nap süti a réteket.Oda megyek.Ég veled! Nagyot nézett a medve.Mindjárt jobb lett a kedve. – Rétre menni jó lehet.Menjünk együtt,mék veled. De a lepke szót se szólt,rippem–röppöm elrepült. Mit tehetett medve koma,egymagában elindula.Hát amint ment,mendegélt,dimbes–dombos réthez ért.Nyílt a réten annyi virág,mint erdőn a leveles ág. „No –gondolta–,itt megállok,szedek egy csokor virágot!” S neki is látott nyomba,nem gyorsan,csak medve módra. Egyszerre azonban a szemét mereszti:valami hegyeset lát a fű közt meredezni! – Hát ez meg miféle?– szól megrökönyödve.Tán kóró?Majd elbánok vele!Semmi szükség az ilyen semmirekellőre,az ilyen csúfságra… S azzal odacammog,hogy tövestül kirántsa.De uramfia!A kóró mekegni kezd,s fölugrik egy kecske!Szegénynek a szarvát törte le a medve… – Ó,te golyhó,nem vagyok én kóró!Hát nem látsz?Vagy elment az eszed?Fél szarvval sétáljak most?Világcsúfja legyek?–támadt rá dühösen,s fújt bőszen a kecske. A medve csak állt–hej,beborult a kedve. – Én szerencsétlen,minek is születtem?–sóhajtott nagyot. Mindig csak baj lesz abból,ha jót akarok.Nesze,itt a szarvad. Ha tudnám,visszaragasztanám.Ha meghalok egyszer,neked adom a bundám… Azzal fülét megvakarta,orrát megdörzsölte–és máris kicsordult a könnye. A kecske észrevette. – Ne sírj,no!– mekegte és leszegte fejét.Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét. – Szép szarvacska volt,igaz…Nem girbe,nem görbe.De ha sírsz–rísz folyton,a másikat én töröm le.Gyere inkább, nyújtsd a mancsod,kössünk igaz barátságot! Megörült nagyon a mackó. – Köszönöm, hogy nem haragszó… S mivel más nem jutott eszébe,egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe. Aztán összeölelkeztek,de úgy ám,hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján. S mikor hazament,csodálkozva látta,hogy semmi oka a búslakodásra:a mézecske édes,a napocska fényes,s micsoda csuda:nem szűk az odúja!
Ha szent Vintze napja fénylik, azt mondják a boros gazdák, hogy meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni.” (Száz esztendős kalendáriom - 1799.)
* „..., ha Ágnes hideg, engesztel Vince, hogy teljék a pince”.
Jó, „ha csöpög az isztergye"!
„Csurog az esztergye, Tellik a pince." „... Búzával a pajta, a csűr, A gazda jó bort szűr. " „... Mihályig édes bort szűr." Csókakő, Sárkereszt, Csákvár
*
Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre. Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet.
*
Ha megcsordul a Vince, megtelik a pince Régi igazság ez. Igaz-e jó Vince?
Most, hogy ünnepeljük névnapodon Vincét, Telj meg áldással Te, s csorduljon meg pincéd!
Csongrád
Szent Vince-napi szőlőmetszés Ópusztaszeren- Kalmár István hegyibíró Fotó: Rosta Tibor
Az a legfontosabb dolog (A gyerekekre gondolok), Hogy SOHA, SOHA nem szabad, Hogy tévéműsort lássanak - Sőt, legjobb, ha a bárgyu láda Már be sem kerül a szobába. Amerre csak jártunk, a tévét A gyerekek szájtátva nézték. Két-három óra meg se kottyan, Csak néznek, míg a szemük kipottyan. (Múltkor is láttunk egy helyen Tíz szemgolyót a szőnyegen.) Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek, Míg hipnózisba nem kerülnek, S a sok szennytől, mit egyre néznek, Olyanok lesznek, mint a részeg. Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak, A falnak fejjel nem rohannak, Nem kezdik egymást hasogatni, Hagynak nyugodtan mosogatni, Míg fő az étel, hűl a lekvár - De azon eltűnődtetek már, Hogy ez a rémséges doboz Miféle dolgokat okoz? ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET! MEGHAL BELÉ A KÉPZELET! Az észt betömi, eldugítja! A gyereket úgy elbutítja, HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET! Az agya lágy lesz, mint a sajt! FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT! NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd! „Na jó! – mondjátok majd. – Na jó! De ha a televízió Nincsen, mivel foglaljuk el A drága gyermekünk, mivel?” Ezt fogjuk akkor válaszolni: Míg nem volt még e bamba holmi, Míg e szörnyet fel nem találták, Mit csináltak vajon a drágák? Hát elfelejtettétek volna? Ezt mondjuk lassan, szótagolva: OL… VAS… TAK…! És OLVASTAK és OLVASTAK, s még ez is kevés Volt nekik, OLVASTAK tovább! Fél napjuk olvasásból állt! A polc könyvekkel volt tele, A föld, az asztal is vele, S az ágy mellett, a kisszobába Még több könyv várt elolvasásra. Sok szép mese, volt benne sárkány, Volt indián, cet és királylány, Kincses sziget, és messzi partok, Hová sok csempész lopva tartott, Kampó kezű, komor kalózok, Egy elefánt, ki csak hallózott, És rémes, éhes kannibálok, Üstbe ki tudja mit dobálók… Mily könyveken busult-vidult, ó, Az a sok régi-régi lurkó! Hát kérve kérünk titeket, A tévékészüléketek Dobjátok el, s mi hely marad, Oda tehettek polcokat, A polcra végig könyveket, Hadd ontsanak csak könnyeket, Hadd rúgkapáljanak a kölkök, A nyelvük hadd legyen csak öltött - Ígérjük, nem kell félnetek, Ha vártok egy vagy két hetet, A drágalátos gyermekek Egyszercsak rájönnek maguktól: Egy könyvtől lennének nagyon jól. S ha már olvasnak ők – juhéj! Szívükben árad szét a kéj, Érzékeik kiélesednek, Nem értik majd, hogy mit szerettek Az émelyítő, a silány, Hülye, idétlen masinán. S azok a drága gyermekek Hálásak lesznek majd neked.
„... Reggel volt, hét óra, és éppen a hőmérőt becsméreltem konok, kemény magatartásáért, amikor elsiklózik ablakom előtt egy feketerigó, és szó nélkül belehasalt a kutyaól előtt a hóba. – Nono! – mondtam. – Mi ez? Motorhiba, vagy kifogyott az üzemanyag? A kisrigó csak feküdt, szétterjesztett szárnyakkal, és nem válaszolt, de azonnal tudtam, hogy ilyen előkelő vendég csak hozzám érkezhetik. Siettem tehát a rokon fogadtatására azonmód, papucsban, házikabátban és tizennégy fok hidegben. Mire megkerültem a házat, a vendég – sehol. Mivel azonban vendégem sorsával törődöm, belemásztam a hasig érő hóba, és betekintettem néhai kutyánk, Panni óljába. Feltevésem nem csalt. Ott ült a rigóka, mintha szégyellte volna a csúfos érkezést, és egyáltalában nem tiltakozott, amikor kézbe vettem. Azzal vesd el magad: befelé, mert a hóval együtt a mínusz 14 fok is elhelyezkedett lenge kabátom alatt. Menet közben pár szóval vázoltam vendégemnek, hogy mi lett volna a sorsa, ha Panni még életben van, aztán bemutattam a feleségemnek, aki vendégünket homlokcsókkal illette, majd megjegyezte, hogy a lakásban egyenletesen elszórt havat kint is hagyhattam volna. Ezek után a vendéget a kipárnázott ablakközben helyeztük el, és rizses hurkával kínáltuk, valamint húsdarabkákkal. A rigóka rá sem nézett, bár a begyiben nem volt semmi, s az éles szegycsont majd a bőrét vágta ki. Ehelyett ugrálni kezdett, pedig aki hason érkezik vendégségbe, az ne ugráljon. Ezt finoman meg is magyaráztam neki, de konokul kitartott álláspontja mellett, és ki akart menni a további tizennégy fok mínuszba, mégpedig az üvegen keresztül. Erről mindenki tudhatja, hogy itt csakis rigóhölgyről van szó… – Eresszük ki a szobába – vélelmezte feleségem –, felmelegszik, és talán el is tud repülni. – Jó, de figyelmeztetem, hogy a vendég nem szobatiszta… – Nem baj. Kinyitottam tehát az ablakot a szoba felé, mire vendégünk leugrott a szőnyegre, és eltűnt a bútorok alatt. Úgy eltűnt, mint egy kis egér, de repülni – nyilván – nem tudott. Ugrani azonban annál szebben, mert egy kis szárnysegítséggel már a széken volt, onnét az asztalon, könyvespolcon – hopp –, kitömött karvalyom fején, onnét pedig öreg hollóm mellett, aki üvegszemmel nézi a mulandóságot. Ott végre elhelyezkedett, mert a holló vastag, mohás ágon ült, s ezt vendégünk is megfelelőnek találta. Megrázta magát, mintha a hidegnek még az emlékét is le akarta volna rázni, szárnyát nyújtóztatta, és ránk nézett, mintha azt mondta volna: – Betyár jó meleg van itt, ezt nevezem légkörnek! Azzal szunyókálni kezdett. – Hagyjuk – állapodtunk meg –, majd meglátjuk… csak enne hát valamit! Kimentünk reggelizni, s közben röpke előadást tartottam, hogy bizony – sajnos – az ilyen vadmadár idegen környezetben legtöbbször inkább elpusztul, de nem eszik. – Tömjétek meg! – mondta madártudós barátom, mire kézbe vettem a vendéget, feleségem pedig kinyitotta a száját, s a már említett rizses hurkából kis gombócot nyomott a madárka torkára. A rigó méltatlankodva rázta ki az élelmet, s befejezésül alaposan belecsípett felháborodott nőm ujjába. Ezzel a tömést be is fejeztük, a rigó pedig az ismert úton – szék, asztal, állvány, karvaly – már újra a holló mellett ült, és száját a fához kente, mintha a hurka minősége ellen lett volna valami kifogása. (Megjegyzem, ebben volt is valami… a hurka ajándék hurka volt…) – Éhen fogsz pusztulni, fiam – figyelmeztette feleségem a konok szárnyast, és egyedül hagyott vele. Én pedig dolgozni kezdtem. Azaz kezdtem volna, de elképzeltem, hogy az éhség gyötri ezt a szegény madarat, agyonfagyott az éjjel! Hát most mit csináljak? Kezdjem el újra a tömést? Ekkor valami zörgés indult el mögöttem. Vagdosás és rágás. Hát ez mi a csuda? Hátranézek, és még a lélegzetem is visszafogtam: A rigó evett! A rigó almát evett! Az almás kosarat behoztam a kamrából, mert ott az alma olyan hideg lett, hogy nem lehetett enni, és most a vendég – ide vadmadár, oda félénkség – úgy evett, mintha a világon sem lettem volna. Később leugrott, feltornászott a hollóhoz, én pedig hússal tömtem meg az almán vágott jókora lyukat, és vizet is tettem a kosár mellé, újsággal aláterítve az egészet. Talán így elfogadja… Talán? Evett, ivott, sőt fürdött is, megfelelő locspocst alkotva a szőnyegen. Kisurrantam, és behívtam feleségem, aki egészen ellágyult. – Hát nem édes?… Most már itt marad, de valami nevet is kellene adni. Hosszas vita után a Mari névben állapodtunk meg, s ezzel a vendéget családtaggá avattuk. Mari ezek után birtokba vette szobámat. Félénkségről a továbbiakban szó sem volt. Éléstárát a holló alatt helyeztük el, ahol a rigóka mindvégig kitartott, s ott is aludt a nagy, fekete madár mellett. Másnap már elég jól repült, és reggel halk csettegéssel ugrálta körül a szobát, és evett, evett, evett… Feleségem pedig – egyre komorabban – takarított, takarított, takarított. Nem, Mari egyáltalán nem volt szobatiszta, s amikor legújabb könyvem is áldozatul esett Mari könnyed magatartásának – betelt a mérték. -Valamit kell ezzel az állattal csinálni – sziszegte nőm, és úgy nézett Marira, ahogy csak egyik nő tud nézni a másikra. De ekkor a rigóka már jól repült, sőt nagyon jól repült, és egész nap nyugtalanul repkedve szemlélte a külső rigókat a kertben, de az üvegnek már nem repült neki. És mivel az idő is megenyhült, harmadnap délben kinyitottam az ablakot. – Eredj, Marika – mondtam fejedelmi mozdulattal –, vár a famíliád. Mari azonban nem vette tudomásul a nyitott ablakot. Lehet, hogy azt hitte, ott van még az üveg, de nem ment. Vártunk, vártunk. Dőlt be a hideg… – Nem akar elmenni? – rémüldözött nőm, de Marit a hatalmas prüsszentés sem ijesztette meg. Nem ment. – Marikám – könyörögtem –, ide nézz! – És az egész éléstárt az ablakpárkányra tettem; a rigóka ezt már megértette. Odaszállt, kényelmesen megreggelizett, és búcsú nélkül elrepült. – Majd kínálkozol még vissza – szólt utána a feleségem az utolsó szó jogán, de én kételkedtem. Nem lesz már ránk szüksége, tavaszodik. De tévedtem! Ma reggel szellőztetek, hát ki ül az öreg hársfa ágán, mint Mari. Tévedés kizárva, mert piros cérnát kötöttem a lábára. Hintázik Mari az ágon, és befelé pislog. Bevallom: lesütöttem a szemem, aztán óvatosan és galádul becsuktam az ablakot.”
„A farsang nekem hó volt, lakodalom, riasztópisztolyok durrogása, főttkukorica evés marokkal és szó szerinti farsangolás csöngős lovas szánokkal, végig a falun." „Emlékeimet hirtelen befújja a hó.Tél van, csak úgy szikráznak az utak a februári napsütésben. Hol vannak a szánok előtt futó lovak? Hógolyók robbannak szét bőrünkön, mert a célbavett farsangolók helyett néha őket találják el az udvarokból kiszaladó gyere kek." Csoóri Sándor
*
N.L.O.E. - Hortobágy
KUTYASZÁNON
Évi meg Tücsi szánkót kapott karácsonyra. Más ajándékot is kaptak, persze, de a szánkónak örültek a legjobban. Szép szánkó volt az! Piros, fényes! A talpán csak úgy szikrázott a vasalás a karácsonyi gyertyafényben. Évi visítva hasalt rá, amint meglátta. A piros szánkót selymes fényű, piros zsinóron húzhatta volna a hóban bárki, ha – lett volna hó! De a szösz tudja, mi történt ebben az esztendőben az időjárással! Csak jöttek-mentek nagy lustán a hófelhők keletről nyugatra meg vissza, nem szállingált a magasból egy gombostűnyi hópihe sem... Volt már hósapka, hócipő, prémes kesztyű, szánkó is, éppen csak hó nem. Pedig de várták! Percenként kikukkantottak az ablakon: havazik-e? De a fák feketén és csupaszon dideregtek a nagy kertben. Évi végül is elunta a várakozást. Összeszedte a babaszennyest, és nagymosást rendezett a fürdőszobában. Már estébe hajlott az idő, amikor Tücsi dörömbölni kezdett a fürdőszoba ablakán. – Ha nem nyitod ki az ajtót – kiabálta –, akkor nem mondom meg neked, hogy esik a hó! – Hó! – visította Évi, s már nyitotta is az ajtót. – Azt mondod, hó van a kertben?! – Sőt mindenütt! – jelentette Tücsi. Szaladtak az ablakhoz. De alig vetett Évi egy pillantást a kertre, mérgesen kapta csípőre a kezét. – Miért mondtad, hogy hó van, amikor egy makula hó sincs?! Tücsi meghökkent. – Nincs?! – Nincs bizony! – Nahát! Pedig a tévéhíradós megígérte! – kiáltotta felháborodva. – Becsületszavamra azt mondta, hogy várható! – Hát akkor várjuk! – Évi odanyomta orrát az ablaküveghez, de nem havazott még akkor sem, amikor nagyanyu beszólt a szobába: – Vacsorázni! És akkor sem havazott, amikor lefektette őket. Évi engedelmesen behunyta a szemét, de Tücsi makacsul ült az ágyban, és várta a havat. – Na nééééézd! – szólalt meg egyszer csak a nagy csöndben. – Csupa fehér a kert! Évinek kiröppent szeméből az álom. Feltérdelt az ágyban. – Ez hó, Tücsi! Ez hó! – Szájára nyomta a tenyerét, nehogy nagyanyu meghallja a szomszéd szobában a nevetését. – Hó! Hó! Hóóóó!... – Hó?! – visított Tücsi, azzal fél lábon meg két lábon ugrabugrálni kezdett az ágyban. – Nem ha-zu-dóóóós a té-vé-hí-ra-dóóóós! Nem ha-zu-dóóóós a … – Maradj csöndben! – pisszegett ijedten Évi. – Ilyenkor már nem szabad az ágyban ugrálni! Hát tudod! Ide figyelj! – súgta. – Apu azt mesélte, hogy az eszkimók kutyaszánon utaznak! – Jééééé! – bámult el Tücsi. – Milyen lehet az? – Hát olyan, hogy egy nagy, fehér kutyát befognak a szánkóba, és utaznak. Tücsi töprengve nézett maga elé. – Te! – mondta nagy sokára. – Hát éppen nekünk is van szánkónk! – És nekünk is van kutyánk! – kuncogott Évi. – Akkor fogjuk be a szánkóba! – De a mi Hekink nem igazi nagy, fehér kutya ám – súgta aggodalmasan Évi, mire Tücsi legyintett. – Nem baj. Mi sem vagyunk igazából eszkimók. Ez igaz volt, és olyan, amin jót lehetett nevetni. Évi nem is ragaszkodott tovább a nagy fehér kutyához, megelégedett Hekivel. Másnap reggelre vastag hótakaró feküdte meg a kertet. Évi meg Tücsi nagy hurrával rohant ki a házból. Ugrálva taposták a ropogós, friss havat. Kihozták a szánkót is persze. Évi odahívta Hekit. – Ide figyelj! – mondta neki. – Most gondold azt, hogy szép, nagy, fehér kutya vagy, és légy szíves, állj ide a szánkó elé, mert befogunk! Nem tudni, hogy mit gondolt Heki, lényeg az, hogy két kurtát vakkantott, és hagyta, hogy Évi a szánkó elé tuszkolja. Azt is engedte, hogy nyakszíjára erősítse a piros zsinórt. – Így. Most pontosan jó – állapította meg Tücsi, azzal ráültek a szánkóra. Elöl Tücsi – kezében egy vékony vesszőcskével –, mögötte meg Évi. – Gyí, te! Heki! – adta ki a parancsot Tücsi, de Heki nem mozdult. Gyí, te! – biztatta Tücsi lelkesen, és a levegőbe suhintott a vesszőcskéjével, ám Heki csak a farkát csóválta, és türelmesen álldogált. – Várj! – kiáltott Évi. Előkotort a hó alól egy fadarabkát, s jó messzire hajította. – Fogd meg, Heki! Fogd meg! Hekinek azonban semmi kedve sem volt fadarabkák után szaladgálni. Nyelvét lógatva visszanézett Évire. Akkora párafelhőt eregetett ki a torkán, akár egy mesebeli táltos paripa, de csak a farkát csóválta és nevetett, és nem mozdult. – Úgy látszik, az ilyen szánkázáshoz mégiscsak az igazi, nagy, fehér kutyák értenek! – mondta lehangoltan Évi szinte abban a pillanatban, amikor a szomszédék fekete cicája elfutott a bokor előtt. A szánkó váratlanul nagyot rándult. – Tüüücsiiii! – visított kacagva Évi. Kapaszkooodj! – És ő maga is kapaszkodott volna volna, de nem volt mibe. A szánkó valósággal kiröpült alóla. Évi nevetve hempergett a hóban, és nagy hangon biztatta Tücsit: – Jól kapaszkodj! Hallod?! Tücsi kapaszkodott is, és közben gyanús, vékony hangon ezt visította: – Ide néééézz! Milyen gyorsan tudok szánkózni!!!! Így... csak én... tudooook... Évi sikongva ugrált egy hóbuckán. Elöl a fekete cica futott, utána Heki, és a szánkó repült, mint a parancsolat. – Ííííígy... csak ééén... tudoook... ííígy csak éééén! – visította Tücsi. A következő pillanatban Évi megdermedt. A szánkó ugyanis – pontosan egy alacsony tujabokor fölött – a levegőbe emelkedett. Tücsi pedig, valóságos rejtély, eltűnt. Eközben a cica felfutott az ecetfára, s panaszos nyávogásba kezdett az egyik hólepte ágon. Heki dühösen ugatta a fa alatt; de a szép piros szánkón nem ült senki. Évi ijedten nézett szét. Mindenütt hó és hó; és megvan a cica is, a szánkó is, Heki is, csak Tücsit nem látni sehol! – Apuuuu! Anyuuuu! Nagyanyuuuu! – visította Évi, de nem a ház felé futott, hanem előre a szánkónyomon. – A tujabokor előtt szipogva megállt. – Naaa! – mondta méltatlankodva a tujabokor. – Legyél szíves, húzzál már ki innen, mert fázik a lábam! Évi óvatosan széthúzta a bokor ágait, s kirobbant belőle a kacagás. A bokor zöldes belsejében, akár egy piros orrú, mackóruhás manó: Tücsi ült. – Ugye, milyen jól tudtam szánkózni? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte Évit. – Csuda gyorsan! – ismerte el Évi, és kirángatta Tücsit a bokorból. Mialatt leveregette róla a havat, Tücsi a fejét rázva így szólt: – De azért ez a Heki mégsem ért a szánkózáshoz. Azt csak az igazi nagy, fehér eszkimó kutyák tudják igazán. Elhiszed? – El – bólintotta szomorúan Évi. Le is vette tüstént Heki nyakáról a piros szánkó piros zsinórját, aztán visszaültette Tücsit a szánra. – Tudod mit? – csillant fel hirtelen a szeme. – Amíg nem lesz nekünk is igazi nagy, fehér kutyánk, majd egymást húzzuk! Jó?! Tücsi összevonta a szemöldökét, és töprengve nézett Évire. – Jó – mondta végül megfontoltan, és úgy gondolta, most az egyszer Évi kivételesen okosat mondott.
Bakó Ágnes
Téli udvarrészlet csigás kúttal Zalaapáti, 1909. Sági János felvétele
„Vízkeresztkor három fiú beöltözött a három királynak. Fehér ingük volt, papírból süvegük. Fából volt egy kiugratható szerkezet, azon kis szita, benne gyertya, előtte színes, piros papír, csillag alakban kivágva. A csillagot nekiugrasztották az embereknek, ezzel ijesztgették meg őket. Bementek a szobába, a feketénél volt a persely, abba pénzt kaptak." Mülner Ferenc
Csillagjáró bölcsek
A Krisztust imádva
Hoznak tömjént, myrrhát és aranyat: ma a Gyermeknek szívünket adjuk! Óh, jöjjetek, imádjuk az Urat!
*
„Beengedik-e a háromkirályokat?"
„Be!"
Gáspár megkopogtatta kardjával az ajtót, s mondta:
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Én vagyok a Gáspár király,
Hadakozni akarok a Menyhért királlyal!
Pakszvóvisz!" (Vagy: „Bixonbax!")
(Az utóbbi sor a latin, pax vobis „béke nektek" kifejezésből származik.)
Menyhért „Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Én vagyok a Gáspár király,
Hadakozni akarok a Boldizsár királlyal!
Pakszvóvisz!" (Vagy: „Bixonbax!")
Boldizsár „Én vagyok a Boldizsár király! A Szerecsenföldről jöttem!
Pakszvóvisz!"
Együtt: „Három királyok napját,
Országunk egy istápját, Dicsérjük énekekkel,
Vigadozó versekkel! Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt! Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Hol vagy zsidók királya? Mert megjelent csillaga, Betlehemben találják, Kis Jézust körülállják. Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt! Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Királyok ajándékát,
Aranyat, tömjént, mirhát. Vigyünk mi is urunknak,
Ártatlan (Született) Jézusunknak!
Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt! Szép Kelet, Szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Kérjük Szűz Máriát,
Kérje értünk szent fiát,
Hogy bennünket megtartson, Az ellenség ne ártson!
Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!"
Menyhért, a középső király vitte a csillagot, ki minden refrénnél háromszor-négyszer elengette, azaz kiugratta.
Nem messze a tökháztól volt egy nagy tócsa. Mikor befagyott, Egérke hívta Mazsolát, hogy menjenek csúszkálni a tócsa jegére. Csúszkáltak, és közben beszélgettek.
Manócskának olyan hegyes az orra! Állapította meg Egérke. És olyan hosszú! Borzasztó hosszú! Helyeselt Mazsola. Egérke mindjárt kitalált egy verset.
Manócska, Manócska, Hosszú orrod de ócska!
Hát ez nagyon tetszett Mazsolának. Ide-oda csúszkáltak, és teli tüdőből fújták.
Manócska, Manócska, Hosszú orrod de ócska!
Később arra jött Fülöpke, hatalmas kötéssel a fülén. Nézd, Egérke! Bökte oldalba Mazsola Egérkét. Fülöpkének milyen nagy most a füle! Egérke csak vihogott. Akkora a füle, mint egy tepsi. Mazsolának ez is nagyon tetszett. Tepsifülű Fülöpke! Tepsifülű Fülöpke kiabálta, ahogy csak a torkán kifért. Fülöpke megsértődött és elszaladt. Mazsolának sem volt már kedve tovább csúszkálni, mert fázott. Hazabaktattak hát, hogy elkérjék Mazsola számára Manócska régi nagykendőjét, amit a lábára szokott teríteni, ha hűlőfélben volt a szoba. Manócska gondosan bebugyolálta Mazsolát. A fülemre is, vezényelt Mazsola. Az fázik a legjobban. Végül Mazsolából nem látszott más, csak az orra. Kiment Egérkéhez, de az már Fülöpkével társalgott, aki időközben megint előkerült valahonnan. Mikor meglátták a bebugyolált Mazsolát, hahotázni kezdtek. Ki ez az öreg malac? Kérdezte Fülöpke a nevetéstől dülöngélve. Egérke meg azt cincogta nagy vidáman. Mazsola nagymama, Mazsola nagymama! Mazsola csak állt ott bambán, és hol az egyikre nézett, hol a másikra. Végül sarkon fordult, és bement a házba. Bogozd le rólam ezt a csúnya kendőt, Manócska! Mi az? Csodálkozott Manócska. Már nem játszatok? Nem! Röfögte Mazsola. Már nem. Én meg, mikor a nagy nevetést hallottam, azt hittem, milyen jól mulattok. Mazsolának csöpp kedve sem volt részletezni a dolgokat, ezért csak este bökte ki. Egérkéék csúfoltak. Ó, szegénykém, simogatta meg Manócska. A csúfolódás nagyon tud fájni. Onnan tudom, hogy pici koromban engem is mindig csúfoltak a seregélyek a hosszú orrom miatt. Csúnya seregélyek! Kiáltott Mazsola méltatlankodva. Majd adnék én nekik téged csúfolni! Manócska megsimogatta Mazsola feje búbját. Kedves kicsi Mazsolám! Mondta gyöngéden. A kedves kicsi Mazsolának erre hirtelen eszébe jutott, hogy délután ő is csúfolta Manócskát a hosszú orra miatt. Ettől úgy elkeseredett, hogy sírva fakadt. Mi történt? Nézett rá Manócska. Semmi, Manócska, semmi... brühühühü... de ne haragudj Mazsolára, Manócska! Ugye, nem haragszol? Manócska még inkább elképedt. Nem haragszom! Mondta csodálkozva. Miért is haragudnék? Hiszen ha Mazsola mert volna erre válaszolni! De minthogy bátorsága nem volt, hát csak szipogott, könnyezett, s fújta az orrát olyan trombitálással, hogy Manócska azt hitte, náthás. Gyorsan ágyba dugta hát a szipákoló malacot, még azt is megkérdezte tőle, ne meséljen-e. Dehogynem! Kapott a szón Mazsola. Mesélj a zöld disznóról! Már megint? Húzta fel Manócska a szemöldökét. Inkább olvasok neked. Hiszen legutóbb is arról szólt a mese. Nem baj, Manócska! Most egy másik zöld disznóról mesélj! Egy másikról! Tudod! Mit volt mit tenni, Manócska elkezdte a mesét egy másik zöld disznóról, amelyik eredetileg nem is zöld volt, hanem rózsaszínű, mint minden más malac. És ez a malac egy nap sétálni ment a vadvirágos rétre. Olyan volt ez a rét, mint a hímzett terítő, telis-tele szebbnél szebb színes virágokkal. És micsoda fű nőtt azon a réten! Valóságos selyem! A kis disznó körülnézett a vadvirágos réten, és elhatározta, hogy itt megpihen. Aha! Szólt közbe Mazsola. Biztosan hozott magával uzsonnát, azt akarta megenni! Ó, nem! Ingatta Manócska a fejét. Ez a mi malacunk uzsonna helyett olvasnivalót hozott magával. Különféle újságokat, mint például a Kukoricalevél című mezőgazdasági szaklapot meg az Ólunk tája című képes folyóiratot, amelyből mindenki megtudhatta, hogyan kell kukoricaszárból televíziós antennát készíteni. Nos, ezekkel az újságokkal a kis disznó letelepedett egy vadrózsabokor tövébe, és addig fel sem kelt, míg az utolsó betűig ki nem olvasta. Akkor azután eldobta az újságokat. A szél végighömpölygette a sok papírlapot a réten, s a szép, vadvirágos rét tele lett papírfoszlányokkal. És ez még semmi! Mert a kis disznó fogta magát, és a fűbe hemperedett. Élvezte a hempergést a selymes fűben, végig hemperegte hát az egész rétet, úgyhogy ott már sem virágot szedni, sem kaszálni nem lehetett többé. No, hanem mikor feltápászkodott a hempergésből, hát akkor a füle hegyétől a farka csücskéig zöld volt, akár egy uborka. És amerre ment, mindenki megmosolyogta, kicsúfolta. Én nem csúfolnám, szólalt meg Mazsola váratlanul. Én sem mondta Manócska. Jól megcibálnám a fülét, amiért lehemperegte a füvet, de nem csúfolnám azért, hogy zöld lett. Elég baj az neki, minek még csúfolni is érte? Azzal betakargatta Mazsolát, a petróleumlámpát pedig elfordította, hogy ne világítson szemébe a fény.
MIT HOZ AZ ANGYAL (Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései)
Öcsike súlyos gondokba merülve sétált fel s alá a szobában. Háta mögött összefonta a két kezét, úgy, ahogy apuskától látta, a homlokát összeráncolta, és néha meg-megrázta a fejét. – Miben töröd már megint a fejedet? – kérdezte egymás után apuska is, anyuska is. De Öcsike úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést: sétált és gondolkozott tovább. Közben vendég érkezett: Pista bácsi, Öcsike keresztapja. Apuskáék beültek a szalonba, Öcsike pedig folytatta a sétáját. – Nekem sem akarod elmondani, hogy min gondolkozol? – kérdezte Andris. – Neked megmondhatom – felelte halkan Öcsi. – Nagy baj van. Ezs még sohasem történt meg velünk. Azs idén karácsonyra nem sikerült mindent össetörni, amit tavaly kaptunk. Még megvan azs egés kis falu: házsak, fák, lovak, tehenek. Alig egy-kettő tört össe belőle. – Hát ez is baj? –kérdezte Andris csodálkozva. – Perse hogy baj! – mondta Öcsi. – Az Angyalka megtudja, hogy van még játékunk, és azst gondolja magában: ejnye, most úgyis olyan segény világ van, minek vigyek én ezseknek a gyerekeknek új játékot? Jó nekik a régi is. – Gyorsan el kellene törni – mondta Andris, mert belátta, hogy a mai világban könnyen támadhat ilyen gondolata az Angyalnak. – Azs ám – felelte Öcsi, – de ha azst látja az Angyalka, hogy késakarva rontjuk el a játékunkat, akkor meg éppen nem hozs semmit. – Igaz – szólt Andris. – De hát akkor csakugyan nem tudom, mit csináljunk. – El kéne vesteni ezst a játékot – mondta Öcsi. – Hiába – felelte Andris –, takarításkor megtalálják. Öcsike a buksijára csapott. – Megvan! Nadselű gondolatom támadt! – No, ki vele gyorsan! – Úgy fogjuk elvesíteni, hogy nem találják meg többet ebben a házsban. És még jó viccs is les belőle. – No, most az egyszer nem tudom kitalálni, mi lehet a nadselű gondolatod. – Meghisem azst. Látod-e azst azs esernyőt, amit Pista bácsi tett le azs előszobában? – Láttam. Még csodálkoztam is, hogy minek hoz ernyőt, hiszen nem is esik most se hó, se eső. – Éppen azs a jó, hogy nem esik. Belesórjuk azs egés játékot ebbe azs ernyőbe, azstán rácsavarjuk a salagot, mintha semmi sem történt volna. Pista bácsi elmegy, elviszi az ernyőt, nem ves ésre majd semmit. Azstán egyser, mikor kinyitja, a nyakába potyog azs egés játék… házsak, fák, lovak, tehenek… hogy csudálkozik majd! Jó viccs les! – Nagyon jó vicc – mondta lelkesülten Andris, s egy perc sem telt belé, a falucska ott pihent Pista bácsi vastag ernyőjében. Házak, fák, lovak, tehenek, mind, mind. Estefelé, amikor Pista bácsi elbúcsúzott, a két fiú alig tudta visszafojtani a nevetését. Be is somfordáltak az előszobából, hogy ki ne pukkadjanak. A vicc pompásan sikerült, Pista bácsi nem vett észre semmit – éppen csak az a kis baj történt, hogy látogatása közben csúf havas eső eredt meg. Amint a kapu alól kilépett, gyorsan ki kellett nyitnia az esernyőt – és mintha csak az Angyalka őt is gyereknek nézte volna a magas mennyországból, és meg akarta volna ajándékozni, úgy hullott körülötte a sok apró ház, fa, ló, tehén. – Hát ez micsoda? – gondolkozott Pista bácsi. – Igaz, hogy jó ember vagyok, de azért mégsem hiszem, hogy az Angyalka akarna ilyenformán megjutalmazni… Ohó, ezt bizonyosan az én kedves keresztfiam cselekedte! No, megállj, te gézengúz! Nem volt rest, szépen fölment megint Öcsikéék lakására, becsöngetett, lehívta magával a két fiút, s azt mondta nekik szép szelíden: – Gyerekek, az idén az Angyalka már előre elküldte azt az ajándékot, amit velem szokott küldeni nektek karácsonyra… Bizonyosan azért, mert nagyon jók voltatok. Itt potyogtak le mellettem a mennyországból az utcára. Szedjétek csak föl szaporán. Majd a fejetek fölé tartom az ernyőmet, hogy meg ne ázzatok.
Ember arcán könny pereg, meghajolnak bús fejek. Ráncot vés a fájdalom a megfáradt arcokon. Futnak gyorsan századok, amit Ádám elrontott, még tovább szaporodott. Vétkes ember siratja nincsen, aki megváltja, s bűneiből kihúzza. Szívünk mélyén bánat ül, és fohásszá szelídül. Ajkukon a kérelem: Könyörülj az emberen! És az Isten könyörül, szavára most fény derül. Elbénul a fájdalom, öröm szól az ajkukon. Letörli a könnyeket, az isteni szeretet. Felemel és bátorít,
Felemel és bátorít,
ráncot, gondot elsimít.
KONFERÁLÓ:
Szűz Mária és Szent József el is indultak Betlehembe. Mentek völgyön és hegyen hajnalban és éjjelen. A két vándor ázott-fázott közben buzgón imádkozott. A nap már rég lement, mikorra a két ember, fáradtan és megtörten, Betlehembe érkezett. József halkan kopogtat, gazda asszony kiballag. (József és Mária kopogtat egy ajtón.)
JÓZSEF, MÁRIA:
Szállást kérnénk éjszakára.
GAZDAASSZONY:
Bőven van már vendégem! Nincs egy árva helyem sem.
KONFERÁLÓ:
Didereg a Szűzanya, oka nem az éjszaka. Fagyos szívű asszony, hidegsége rázza meg. Fogadó az út szélén vándor áll ott tétlen, őt kérdezik félénken:
JÓZSEF:
Tudna szállást éjszakára?
VÁNDOR:
Van egy istálló arrafele, menjetek tovább egyenesen.
KONFERÁLÓ:
A vándor segített, Mária most útra kelt. Keze József kezében,
a tanácsot követve,
meg is találták az istállót.
KONFERÁLÓ:
Felettük az öreg Hold, szép nyugodtan bandukolt. Egyszerre fény lobban az égbolton. Ébredjetek pásztorok! Szent és tiszta álmotok, valóra vált az éjjel, ezt hirdeti a fényjel. Fényes angyal közeleg, pásztorok gyors keljetek!
ANGYAL 1:
Jó hírt hoztam pásztorok, kire vágytak századok, Isten Fia ember lett, itt a Földön megjelent.
ANGYAL 2:
Betlehembe menjetek! Istálló mélyén szendereg édesanyja öleli, álmát József őrködi.
KONFERÁLÓ:
Útra kel a pásztornép, megkeresni kisdedét. Itt vannak a pásztorok, tiszta szemük, hogy ragyog megpillantják Máriát, és karján édes kisfiát.
PÁSZTOR 1:
Aranyam, pénzem nincsen. Egy dolog az én kincsem: Fogadd el a hitemet, ez az összes mindenem.
PÁSZTOR 2:
Ó te drága kisgyermek, nem szeretni, hogy lehet? Nézd a szívem, hogy dobog,
kik szeretnek boldogok.
KONFERÁLÓ:
Mikor a pásztorok jókívánságaikat átadták hazatértek.
Figyeljetek most mindnyájan örömhír száll, zengőn, bátran mosolyog az Isten rátok, Őt küldte el tihozzátok.
Csingilingi, szól a csengő, Jertek, fiúk, lányok! Föl van gyújtva, meg van rakva A karácsonyfátok. Csingilingi, szól a csengő, Arany a csengése, Aranyosabb, szebb ez, mint a Muzsika zengése. Csingilingi, szól a csengő Vajon kik csengetnek? Mennyországból az angyalkák A jó gyerekeknek. Csingilingi, szól a csengő Nyílik már az ajtó, Cseng a szoba, zeng a szoba Vidám gyermek zajtól. Csingilingi, szól a csengő, Jertek, fiúk, lányok, Föl van gyújtva, meg van rakva A karácsonyfátok.
Benedek Elek
*
"Az Országgyűlés és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat idén újra közösen szervezte meg az „Országházi Gyermekkarácsony” című programot az Országházban, ... Hat magyarországi városból és környékéről, a Kárpát-medencéből Erdélyből, Felvidékről, a Vajdaságból, Horvátországból és Kárpátaljáról, összesen 85 településről érkeztek gyerekek,... A meghívott gyermekeket népszerű művészek, előadók karácsonyi műsora szórakoztatta.... A négyórás programot Gubás Gabi és zenekarának „Puff Ancsi karácsonya” című előadása, Ghymes zenekar majd a Bab Társulat műsora és az Országgyűlés Őrség díszőrségváltásának bemutatója tette még látványosabbá..."
Advent negyedik Aranyvasárnján, koszorúnkon meggyujtottuk a negyedik gyertyát.
"...A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,a szeretet nem féltékeny,nem kérkedik, nem is kevély.Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.Nem örül a gonoszságnak,örömét az igazság győzelmében leli.Mindent eltűr, mindent elhisz,mindent remél, mindent elvisel.A szeretet nem szűnik meg soha..." Szeretet himnusza - Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levele
KARÁCSONYI TÖRTÉNET - (SERBÁN ANDRÁS igaz székely ember emlékének)
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az elsó hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét. Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés. Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket. Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett. Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Menyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön Ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott
utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát. A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idõ, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt. Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót. Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol.
Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket. Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gőzölgő levest.
Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek, a földön sárguló, elkínzott levelek. Az ég hólyagszemén nem tör át a nap sugárnyalábja felhőtlen megakad. Az ősz lassan lépked, majd télbe borul és ahogy megvirrad, be is alkonyul... Este tompa fények remegnek az utcán, megtörnek a tócsák fodrodozó foltján. De a hétköznapok bágyadt szürkesége nem törheti meg azt, ami bennünk béke. Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás: Ránk köszöntött advent, boldog Jézus-várás...
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez,...megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz...s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.
Advent harmadik, ezüst vasárnapján meggyújtjuk a harmadik gyertyánkat is.
"Heverő legyen tyúkjuk, lúdjuk, borjazzon meg a tehénjük, csikózzon meg a lovuk, fiazzon meg az asszonyuk, vas legyen fazekuk cin legyen tányérjuk! A lánynak szép mátkát, a legénynek azon szerint, Dicsértessék az Úr Jézus"
"Luca, luca, kitykoty, sok csibe, lúd keljen, aludttejes köcsög száradjon a kerten, vetés, virág megeredjen, Luca, luca, kitykoty. Luca, luca, kitykoty, vizük borrá váljon, hosszú kolbász, hurka lógjon a padláson, házuk népe bajt ne lásson, Luca, luca, kitykoty.-
Bárdosi Németh János"
"Üljetek pipikéim, üljetek nyugodtabban, majd kaptok egy kis kukoricát. ..”
*
„Kilenc fából Kilenc jámbor, Bűvös szóból Luca-széket Faragok.”
"... Volt egyszer, nagyon régen egy palesztinai falucskában egy asztalosműhely. Egy napon, amikor az asztalos éppen elutazott, a szerszámok összeültek tanácskozni. A megbeszélés hosszúra nyúlt, és meglehetősen viharos volt. Arról vitatkoztak, hogy melyiküket zárják ki a szerszámok gyülekezetéből. Egyikük így szólt: - Zárjuk ki a fűrészt, mert nagy fogai vannak, és hamar csikorgatja őket. Neki van a világon a legharapósabb természete. Egy másik felszólaló a következőket mondta: - Nem maradhat köztünk a gyalu. Bármihez hozzáér, lekopaszítja. - A kalapácsot is ki kell zárni a gyülekezetből - hangzott a következő javaslat. Mindenkit letaglóz, aki csak a közelébe kerül. Játszik, szinte dobol az idegszálainkon. Nincs helye közöttünk. - Mit szóltok a szöghöz? - kérdezte egy újabb felszólaló. Lehet együtt élni valakivel, akinek ilyen szúrós, hegyes a nyelve? Tűnjön el innét! - Akkor már menjen vele a ráspoly és a reszelő is! - hangzott a tömegből. Mellettük az élet állandó súrlódás és összeütközés. De vigyék magukkal a csiszolópapírt is, mert az is csak azért van közöttünk, hogy mindent aprólékosan elsimítson! Így vitatkoztak egyre hevesebben egymás között a szerszámok. A végén már szinte mindenki kórusban kiabált. Egymást vádolták, és a tanácskozás végére már szinte mindenki ki volt zárva. Egyszerre csak néma csönd lett. Megérkezett az asztalos, és kinyitotta a kamra ajtaját. A szerszámok visszafogott lélegzettel várták, hogy mi fog történni. A gazda kezébe vett egy darab fát, fölkapta a fűrészt, és annak szép, egészséges fogai pillanatok alatt a kívánt méretre vágták a deszkát. Most a gyalu következett, hogy lefaragja, amihez csak hozzáér. Azután a ráspoly, a reszelő, a csiszolópapír dolgozott serényen, hogy dörzsölje és elsimítsa a kiálló szálkákat. Végül a szúrós természetű szög és a mindent letaglózó kalapács következett, hogy az asztalos kellőképpen összeillessze a részeket. Mindezeket az olyannyira más, és sokszor durva, látszólag össze nem illő szerszámokat felhasználta a Mester, hogy megépítse velük a jászlat, ami befogadja a karácsonykor megszülető Gyermeket, az Életet!.."
"No gyerekek! aki szépen Tudja viselni magát, Annak majd a jó Mikulás Mindenféle szépet ád; Tedd ki fiam az ablakba Lefekvéskor a csizmád: Mennyi mindent találsz benne Mire fölkelsz, majd megládd! Jó ember a Mikulás. Ezüstbárány, czifra Jankó! Piros alma, aranyos! Czukorangyal, mézes kalács! Porczelánbáb, kalapos! Aszalt szilva-ördögöcskék! Hát még a szép tarka ló! Síp van belé dugva hátul, Ez meg sipolni való! Elhozza a Mikulás..."
Ez a Mikulás a világvégi erdőben éldegélt egy nagy kamrás, kicsi házacskában. A nagy kamrára ugyancsak szüksége volt: ott tartotta a gyerekeknek szánt ajándékokat. A sok mindenféle között cintányérozó bohócot, játék babákat, kisautót, nagyautót, zakatoló mozdonyt, a szomszédok bosszantására is alkalmas trombitát lehetett látni, de ez utóbbit mindig olyan gyerek kapta, aki a hangos trombitaszóval nem zavarta a szomszédokat, mert jól tudta a Mikulás, hogy rossz szomszédság török átok.
No, eljött az a nagyon nevezetes nap, amikor a jó gyerekeknek ajándékot visz a jó szívű nagyszakállú. Persze, akad olyan gyerek is, aki hol jó, hol meg nem. Az ilyen gyereknek az ajándék mellé intő szavakat is visz ez a jóságos, de kicsit szigorú Mikulás. Meg is szeppen egy-egy gyerek, még az is előfordul, hogy a kisebbeknél eltörik a mécses. Hanem a Mikulás zsákja kárpótlást nyújt az ijedelemért.
Ebben az évben kicsit szórakozott volt a Mikulás. Szűkös idők jártak kiserdőn, nagyerdőn, még a világvégi erdőben is, ahol ő lakott. Kevesebb ajándékot tudott összegyűjteni, ezért gondolatai folyton azon jártak: hol szerezhetne még újabbakat a gyerekeknek a meglévők mellé. Végül hatalmas zsákja, ha nem is lett színültig tele, mint máskor, azért most is megpocakosodott. Hanem a töprengő, szórakozott Mikulás véletlenül a saját cicáját is belerakta a zsákba. Nyávogta pedig a cica, Cincilimincili, erősen:
- Én a zsákból kimennék! Fognék inkább egérkét!
Hat pompás rénszarvas repítette a szánt, vitte a Mikulás az ajándékokat a gyerekeknek. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha a rénszarvasok nyávognának. Meg is jegyezte:
- Drága segítőim, jókedvre derítőim, miért nyávogtok?!
A hat rénszarvas sértődötten kapta hátra a fejét:
- Miért nyávognánk, egyikünk sem macska!
Csóválta fejét a Mikulás, azt hitte, hogy képzelődött. Elsőnek egy kicsi házikónál állt meg a szánkó. A háztetőn üres gólyafészek várta a tavaszt és a gólyákat, bent a szobában pedig öt gyerek az ajándékokat. A Mikulás mindegyikük fejecskéjét megsimogatta és kinyitotta a zsákját. Ezúttal nemcsak a gyerekek lepődtek meg, hanem ő is, mert a zsákból Cincilimincili nevű cicája mászott elő panaszos képpel. A gyerekek nagy örömmel simogatták, azt hitték, hogy a cica az ajándékuk. A Mikulás azonban elmagyarázta, hogy ez az ő cicája és tévedésből tette a zsákba. Ünnepélyesen elnézést kért Cincilimincilitől, a gyerekek pedig a legszebb ajándékokat kapták: pörgethető csíkos csigát, lendkerekes tűzoltóautót, focilabdát a fiúk, a két kislány pedig egy-egy szőke és göndör hajú, kék szemű és nagy szemű babát. A legnagyobb meglepetést azonban most hozta a legkisebb fiúcska, Pistike. Kucsmát húzott a fejére (apukájától kérte el), kabátját kifordítva vette magára és egy icipici zsákocskából (akkora volt, mint egy uzsonnászacskó) kolbászvéget vett elő. A cica elé lépett. A cicaorr rögvest izgalomba jött, felemelkedett. Pistike, aki most a Mikulás szerepét játszotta, mély hangon így szólt a cicához:
- Tied ez a kolbászvég! Aki á-t mond, mondjon bé-t! Ez itt egy nagy kolbász – vége, minden jó, ha jó a vége!
Mindenki nagyon nevetett, legjobban a szakállas Mikulás. Csak a cica nem nevetett, hanem kolbászvéget evett.
Már csak kettő éjszakát alszunk és..., "Jajjaj..., jön már a Mikulás..." (((O)))...
Esik a hó, fúj a szél…. Jó Mikulás útra kél. Pásztorbot van a kezében, püspöksüveg a fejében. Nagy csizma van a lábán, tele puttony a vállán. Puttonyában sok-sok jó, játék, alma, mogyoró. De csak az kap belőle, kinek nevét előre, Aranyos angyalka ezüst könyvbe beírta. Én Istenem, de jó lenne, ha az enyém is benne lenne! Édes kedves őrangyalkám, szépen kérlek gondolj reám Írd be majd a nevemet, Ígérem, hogy jó leszek!
Egyszer volt, hol nem volt, Mikulásnap táján, Nagy szomorúság ült A Mikulásnak házán.
Hetek óta készülődtek Mint megannyi évben, Krampusz, szarvas, Sok ajándék, Várt már útra készen.
Ám hiába a sok munka, Mégiscsak nagy baj van, Mert a Mikulás sapkát Keresik, nagy lázban! - Mégis eltűnt, már pedig Azt mindenki tudja, Sapka nélkül nem ülhetek Rénszarvasszánomra?!
- Hová tettem? Hová tettem? Töpreng apónk bízva - - Biztosan a kertben hagytam Az almásládikókba!...
A Mikulás megnézte Az összes almásládát, Előugrott egy kis egér, Eltátotta száját:
- Hát Te mi jót csinálsz itt most? Mindjárt karácsony van! Ősszel szoktak almát szedni, Most barátom, tél van!
Ám az öreg Mikulás Megpödörte bajszát, - Nem almáért jöttem, Keresem a sapkám!
Mi lesz, hogyha nem találom? Sok kis gyerek várja Az ajándékokat cipőbe, zoknijába!
Így szólott a kisegér: - Hú, ez szörnyű helyzet! Azonnal szólni fogok Egérnemzetemnek!
Azzal gyorsan elszaladt, De olyan nagyon gyorsan, Mintha ott se lett volna Az egyik ládikóban!
Búsult tovább a Mikulás, Támasztotta állát, Azt gondolta az idén Más fogja be szánját!...
Ám akkor most mit is tegyen? Maradjon hát otthon? A sok kisgyerek egész télen Szomorún zokogjon?...
Ahogy bandukolt a házhoz, Eléállt egy süni. Most sem felejtett el Hangosan köszönni:
- Jó napot Mikulás bácsi! Tán valami baj van? Majdnem megbotlottam Deres szakálladban!
Úgy előre vagy hajolva, Mint egy öreg bácsi, Azok szoktak meggörnyedve Hajlottan, lassan, járni!?
- Jajjaj, nagy most a bajom Széles e világban, Eltűnt a piros sapkám A Mikulásházban!
Nem találom égen-földön, Pedig a gyerekek, Most is megérdemlik A sok szeretetet!
Hogy vigyek nekik én most Sok-sok ajándékot? Pedig útrakész már a szán, Megteltek a zsákok!?
S akkor így szólt a süni: - Hú, ez tényleg szörnyű! Megkérdem a többi sünit, Mit is kéne tenni?
S azzal összegömbölyödött, Mint egy kicsi labda, S elgurult nagyon gyorsan A sünibarlangba!
Nagyot sóhajtott magában A Mikulás bácsi, Bárcsak meg tudná a sapkám Azonnal találni!
Ahogy bandukolt magában, És sapkáját kereste, Fenn a magas égen, Arra szállt egy cinke:
- Nagyszakállú Mikulás, Üdvözöllek Téged, Mi történt hogy a hidegben Járod a vidéket?
- Jajjaj, ne is kérdezd kérlek! Nagy a gondom mostan, Nem találom a sapkámat, Mikuláslakomban!
Már pedig én sapka nélkül Hogyan üljek szánra? Mi lesz az ajándékokkal? Minden gyerek várja!
- Hát ez tényleg nagy probléma, Elrepülök nyomban, Megkérdezem a cinkéket A cinkecsaládokban! -
Azzal el is szállt a cinke, Sötétedni kezdett, Az égből pedig hullottak A csodás hópelyhek!
Hazaért a Mikulás Mikuláslakába, Csupa hó lett haja, bajsza, És a nagy szakálla!...
Csodálatos kandalló állt A Mikuláslakban, Ropogtak a fahasábok A tűz varázsában...
- Akinek hite nincs, Nagyon szegény ember! Bármit elérhet mindenki Hittel, szeretettel! -...
Senki sem érti szavát Annak, aki hallgat, Pedig csupán kérni kell, Kik kérnek, azok kapnak!
S akkor halkan kopogtattak Kinyílt a vasajtó, Ki látott már ilyen csodát? Milliárd egér szólt!
Ám inkább csak cincogtak, Nagyon magas hangon, Előállt a legkisebbik, S a Mikuláshoz így szólt:
- Látod, kedves Mikulás! Kötöttünk egy sapkát, Ugyanolyan pirosat, Mint a régi sapkád!
Ez az egérajándék Neked ezen évben, Olyan jó vagy mindig hozzánk, Sok szerencséd légyen!
Mikulásnak nagy háza Mind megörült nyomban! Táncra perdült minden krampusz Kertben és a lakban!
Aztán megint kopogtattak: Ott álltak a sünik, Az egyik oldal csupa egér, A másik tüskeböki!
- Azért jöttünk, kedves apó, Mert nem bírjuk nézni, Hogy az a sok kicsi gyerek Nagyot fog csalódni!
Kötöttünk hát egy sapkát, Gyönyörű pirosat, Aztán vigyázzál rá nagyon, Mindig csak ezt hordjad!
Erre meg a szarvasok Kezdtek Örömtáncot, Körbeszaladták majdnem Az egész világot!
Kopogtattak megint nyomban, Nagyon-nagyon halkan, Hát ahogy az ajtó kinyílt, Ezer cinke rajban!...
-Jöttünk, hoztunk egy sapkát, Pirosat kötöttünk, Nehogy már az idén télen Ne legyen ünnepünk! Fogadd tőlünk ezt a sapkát Jó Mikulás bácsi, Hadd tudjuk az eleséget Neked meghálálni!
Akármilyen hideg tél van, Te sosem hagyod abba, Szalonnabőrt, sok magocskát Teszel az ablakba!
Hát ez a sok ajándék, Piros kötött sapka, Mikulás apónkat Nagyon meghatotta!...
S akkor előjött egy krampusz, Kis krampusznövendék, Szégyenkezve előállt, S kiforgatta zsebét...
- Úgy! Hát megvan a sapkám? Sosem hagytam én el? Ez a legszebb ajándék Számomra e télen!
Gyere ide, kis krampuszom, Hadd öleljelek meg, Mégis emlékszek mindenre? Semmit nem felejtek?
Dehogy haragszom én Terád! Örülök én Néked, Az is kiderült legalább, Mennyien szeretnek!
Köszönöm hát mindőtöknek A sok-sok ajándékot, Sosem fogom elfeledni, A sok jó barátot!...
Így esett, hogy a Mikulás Felpattant a szánra, Sose volt még vígabb ünnep Szerte a világba!...
Idén, András napján veszi kezdetét a karácsonyt megelőző négy hetes várakozás időszaka, egyben az egyházi újév kezdete, "adventus Domini" - advent. Az Úr eljövetele - a latin adventusból fordítva, eljövetel, megérkezés, bekövetkezés, várakozás, reménykedés, a karácsonyra készülődés időszaka. Régen kisböjt, adventböjt néven említették, jelezve, hogy ezen hetekben szent fegyelem, csöndesség harmóniájában éltek.
Szent András, Jézus tanítványainak egyike, halász volt. A görögországi András apostol és vértanú „égi születésnapja", november 30., a 18. század végéig parancsolt ünnep volt vigíliával azaz böjti nappal. Keresztjének szárait átlósan ácsolták össze, ezért nevezik András-keresztnek.
*
„András napja ma vagyon, Kotlós tyúk ül a padon, Ahányat ugrik féllábra, Annyi áldás szálljon rája! Nem volna kár felírni a nevét egy tönkre, Felvinni a Tokaji hegyre, Onnan lelökni Lökre, Hogy híre, neve múljon el örökre! Isten sokáig éltesse!"
A nép kedvességére, figyelmességére utal, hogy az utcán találkozó, nevenapját ünneplőt a jó ismerős, így köszönti:
„Sok neved napját érjél meg erőben egészségben, azt kívánom!" vagy „Sok András-estét érjél!" Az ünnepelt ezt feleli: „Köszönöm! Halgassa meg a jó Isten!" S közben kezet fognak.
A századfordulón Tiszahátra költözött családok körében az volt a szokás, hogy kisebb csoportokban az ünnepelt ablaka alá álltak, s köszöntő dalt mondtak vagy énekeltek.
„Már megjöttünk ez helyre, András köszöntésedre, András, légy egészségben, Köszöntünk békességben!" Az előéneklés dalsorának végét a csoport visszhangszerűen megismételte. Az ilyen csoportos köszöntést mágyikázásnak, múzsázásnak, muzsákolásnak nevezték.
*
A nap már az adventnek, illetőleg az egyházi évnek a kezdete, amely beleesik a téli napfordulat időszakába, így alkalmas mindenféle bűbájosságra. Az ünnep előtti böjti napnak a népi hitvilág mágikus erőt tulajdonított.
Az év legjelentősebb házasságjósló, havat hozó, varázsló napjának tartották. Jósoltak jóformán mindenből: ólomból, gombócból...
"Fehér András - rossz év, Víg András - víg év."
Az északi részen élő palócok úgy tudják, hogyha András napkor hó vagy eső esik, akkor negyven napig abba sem hagyja.
*
„András, neked kendert vetek,
mond meg nekem, kihez megyek!"
"Én cipőm léplek, Szent András kérlek, Én Istenem, mondd meg nékem, Ki lesz az én férjem."
*
András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, mert ekkor már eltartható a hús. Ezért nevezték disznóölőnek is.
Czentyéné Zolnai Irén - Kútnál mosdók 
KÍVÁNOK HÁT... 
:-)))
