Annak meghalni is könnyű, kiért nem foly semmi könnyű...
[...]
De ti ne mondjátok, hogy fejem vettétek.
Hanem azt mondjátok, hogy megházasodtam.
Napnak e hugával, Foldnek a zsirjával.
Napnak e hugával, Foldnek a zsirjával.
Orbán Ottó: Hallod-e, te sötét árnyék
változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak
Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.
Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja.
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod.
Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombteton a temetőt.
A dombtetőn a temetot, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba.
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.
Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfödovel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.
Faludy mellett a másik élő költőóriásunk (akinek remélhetőleg ugyanúgy vesz a Főv. Önk. egy 150 négyzetméteres lakást) egyik versét szeretném megosztani veletek. Mivel klasszikus, lehet, hogy többen ismeritek; ezúttal nem a szélsőséges műveltségemmel kivánok dicsekedni. A helyes megfejtők között értékes jutalmak kerülnek kisorsolásra (akár még az ihlet forrásáról is szó lehet) a Beac Maxi rajtjánál (ez nem kockakultúrlap, hanem túrakultúrlap, rájöttem).
Szomorún szikkad a szikla,
Rőten fonnyad a zsom-
béka üget a patakba
(De jaj! Hova tűnt el a csermely?)
S elmereng nedves alkonyokon.
Töpped a tegnapi zsömle,
Izzad a rúd, (a la Pick),
Zsákomban aszalódnak
Dzsemmé érett rút valamikk.
De jaj, nem viccel a sziksó,
A réten itt-ott jő s kicsapong,
Némán veszi ezt tudomásul
A szirmát (s kedvét) vesztett kis pityapong*.
Porporosan nyikorognak a táblák,
Körkörös írás: SOPRONI SÖR,
Ne gyötörj, ó bús felirat,
Mer' mingyár nem megyek arra a rohadványosan magas Pilisre föl!
Kábán kőröz fenn suta sólyom,
Csőre a szomjtól összeragad,
(már távoli kép csak a sör-felirat),
Ennek örülve nyúl fut a fűre,
Leül, relaxál, hőlead.
Porzik az út
És Korzika torkom,
Szögként karcol a lellei rost,
Sört ide pincér,
Sört ide nékem,
Sört ide gyorsan,
Sört ide MOST!
* pityapong=pitypang (kaszásdűlői nyelvjárás)
(A kiadó megjegyzése)
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad,
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nem sokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd képe helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fájón rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztálya több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriádból szedd elő
s dúdold még el, még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
s ha nincs szabad föld elvegyed,
az embert leöld s megegyed,
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
mihelyt a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek neked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
bár rég meghaltam, most is rád
néz ki szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
Nahát látod akkor én igazi kocka vagyok(bár én ezt sosem tagadtam), mert én azt gondoltam, hogy a Neményi Anna egy híres magyar költőnő olyan, mint az említett honlap többi embere (Dsida J. stb...).
Bár, most hogy mondod, tényleg nem volt 'benn a középiskolás szöveggyűjteményemben :))
De azért jó!
Hali!
Én is gondolkodtam, hogy beírom ezt a verset, de csak azért nem tettem, nehogy felvágásnak tűnjék: ezt egy barátnőm írta (évfolyamtárs volt itt az egyetemen.).. :)))
Lükepék!
Nagyon jó a link! Végigolvastam. Ha nem haragszol egy kedvencet beemelek ide... hátha másoknak is tetszik.
Remélem sikerülni fog... :))
**************
Majd egyszer talán elfelejtem a perceket,
amelyek fájnak.
Talán egyszer nemet mondok a muszálynak.
Majd egyszer talán nem emlékezem a
hazug barátra,
Talán egyszer könnyebben nézek a múltamra hátra.
S majd egyszer talán úgy őszintén nevetek
Talán egyszer sírok is veletek.
S majd egyszer talán elborzadunk a
Sátán diadalán.
Zelk Zoltán:
VERS A LEHETRŐL ÉS A NEM LEHETRŐL
A nem lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény...és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing s a váll s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet
Az első részletet nno még franciául is tudtam... níári feladat volt fordítani pár részt, meg kis memoriter.. majd felfrissítem, és valamelyik túrán elmiondom..
Kis olvasnivalo hetfo reggelre :)
Mar regota szeretnek idezni nektek valamit a Kis herceg-bol ami az egyik orokos kedvenc konyvem.
Ez a resz a talalkozas a rokaval .Bocs kicsit hosszu lett az idezet . Ha nem olvastatok a konyvet olvassatok el!!!
[…]
Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
[…]
“ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta. “
[…]
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt.
Éppen ma reggel jutott eszembe ez a vers.
Nem akármilyen dolog, kb. 12 évesen nagyon sok ember előtt szavaltam.:)
És nagyon szép.
Mécs László
A királyfi három bánata
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.
Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
